Gyermekkorom ösvényei. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1967. A TORDAI VÁROSERDŐ


A TORDAI VÁROSERDŐ

Még egy erdőismerősöm van: ez a legrégibb, legtávolibb és legvarázslatosabb. Csak annyira emlékszem rá, mint gyermekkorom felnőtteire, az egykori öregekre, akiknek sem a viselkedése, sem az arca, mégcsak a termete sem maradt eleven szívemben, hanem csak az, hogy voltak, és mert régen voltak: kedvesek voltak.

Igen, alig emlékszem már rá; képét nem tudom felidézni, ösvényein nem tudok eligazodni, völgyeit és bozótjait megközelíteni sem merem. Mégis ő az én első szerelmesem; ő az, aki először kábított el és vont ölére, annyira, hogy minden más erdőben is mindig csak őt keresem, az ő füveit, bokrait és bogarait, az ő melegét és Őszi szőkeségét, az ő egész kedves mivoltát, amivel annak idején oly-igen magába bolondított.

Torda mellett terpeszkedik el ez az erdő, az Aranyos völgyében, amely fölé fodrosan púposodnak a dombok, és amely mindenkit megejt meghitt otthonosságával. Nagy erdő, igen nagy erdő, az én emlékezetemben a világ legnagyobb erdeje. Szombatonként korhelykedő vadászok lepik el, ülik le füvét, és puffantják oldalba őzeit, de máskor, hétköznapokon, amikor a füvek kinyújtózhatnak, a bakancsnyomok elmosódnak, és az emberszagot elhordja a szél, amikor ősi eredetiségében mutatja arcát, igen, ilyenkor ez a legtitokzatosabb és legérintetlenebb élettenyészet a világon.

Engem apám ismertetett meg véle. Ő vitt magával oda először szép, októberi őzlesekre, amikor még puskája volt, és hivatalosan is vadásznak számított. Ha jó bizonyítványt vittem haza, ha megdicsért a tanító, vagy ha akármi másban tetszésére cselekedtem, levetkőzte mogorva hűvösségét, hunyorított egyet, és megengedte, hogy elkísérjem. Ezzel jutalmazott. A világ legnagyobb tekergője lévén azt hitte, hogy a tekergésnél kívánatosabb ajándékot egyáltalán nem adhat. És ki tudja, lassanként már-már azt kell hinnem, hogy igaza volt. Mert ha nem is cselekvően, de — mint töprengő és betűrágó emberhez illik — legalább kívánkozás és nosztalgia formájában, a földi mennyországot olykor-olykor ma is szakadatlan, szép tekergésnek képzelem el.

Szerda délután kapaszkodtunk fel Tordán a vicinálisra, félóra múlva Sinfalván szamárhátra raktuk át a motyót, és kikapaszkodtunk a kalyibához. Innét kezdve mohó figyelem lett egész valónk. Ügy kapkodtuk a szemünket, úgy füleltünk és szimatoltunk, akár az erdei vad, olyan ideges-éberen, olyan pihenni nem tudó aggodalmasan, olyan gyanakvó-sietősen. Mint a vad, amelynek ettől a perctől fogva ellenségei lettünk, s amely néha már kora délután kiváltott a szemközti hegyoldalba.

Nem akarom most már leírni, hogy s mint terítettük le, legalább külső történésében nem, hiszen ezt egy ízben magam is elbeszéltem már. Egyetlen titkos mozzanatát szeretném elemezni csupán a dolognak, egyetlen ritkán emlegetett vonatkozását, amely azonban — úgy gondolom — a legfontosabb. Mert amikor végre valahára szemünk elé került a vad, csodálatra méltó átlényegülés ment végbe rajtunk — legalább rajtam —, és eddigi mivoltunkból teljességgel kivetkezve, közönséges jellemünkhöz képest merőben idegen emberekként láttunk hozzá, hogy kézre kerítsük.

Hogyan is értessem meg, hogyan próbáljam akár csak a magam számára is méltó világossággal megfogalmazni az ősinek és démonikusnak azt a felülkerekedését, azt a gyanús fordulatot, amely egyszerre lehántotta rólunk mindazt, ami humánus és kulturális (egyszóval kölcsönvett), és felszabadította az eredetit és törzsököst, az ösztönöset és szilajat? Hogyan fogjak hozzá mindehhez? A szenvedélyhez hasonlítsam-e, amely megfoszt a belátás és a cselekvés kötelező összhangjától? A részegséghez, amely pokoli kettősséget támaszt bennünk, minthogy úgy cselekedteti az esztelenséget, hogy közben meghagyja esztelen voltának sejtelmét? Mindez sekély és felületes ahhoz a kettősséghez képest, amely bennünk ilyenkor támadott.

Mert ahogy megláttuk a vadat, egyszerre megszűnt számunkra minden egyéb; a világmindenség fennmaradó része egyszerre háttérbe vonult, sőt elenyészett, és csak az áldozat, s a hozzálopakodás útja-módja maradt meg belőle, de ez aztán olyan feszült felfokozottságban, hogy halántékunk lüktetett, és szemgolyónk szétpattanni készült belé. Minthogyha egyszerre vak éjszaka szállt volna a tölgyesre, amelyből lámpánk sugara csak egyetlen pontot volt képes megvilágítani: az áldozatot. Minthogyha életünk függött volna attól, hogy tőrbe ejtjük és legyilkoljuk-e. Közben azonban elevenen élt elménkben annak tudata is, hogy valami ördögi és alattomos csoda áldozatai vagyunk, hogy ez a magunkból való kivetkőzés, a maga ragadozó szándékaiban, voltaképpen szennyes, alattomos és undorító. S mindezeken túl egy harmadik, felülrétegzett sejtelem, hogy


ellenkezőleg: sem gyanús, sem undorító, hanem szörnyen ősi, természetes és igazságos; hogy valamikor még voltunk ilyenek, valamikor ez volt egyetlen lehetséges életformánk, valamikor — ősapáinkban — ez a felébredt gyilkolásvágy mentette meg nemzedékeinket a magvuk-szakadástól, és vigasztalan pusztulástól.

A gátlástalan gyilkos, a kíméletlen bunkós-baltás ősvadász, maga az állati vadászösztön ébredt fel bennünk abban a pillanatban, s noha tudatunk tiltakozott ellene, mégis jó volt, hogy felébredt. Átadtuk magunk neki, hadd hányjon és sodorjon, űzzön és lebegtessen a felszabadult gyilkolhatnék, majd a kicsordult vér megpillantásakor bekövetkező viharos katharzis hullámain. Ó, micsoda csömörítő kéjeket éltem is át akkoriban! Micsoda legbensőmből fakadó bestiális örömök is lúdbőröztek végig hátamon! Micsoda émelyítő gyönyör is volt megélni a magamban szunnyadó ősi kegyetlenséget, az emberelőtti embert, a vérengzőt, a vadat, a bozontosat! És azután a diadal érzése, és végül, amikor hazavittük a tetemet: a dicsőségé! Máig is zavarban vagyok, hogy ujjongva vagy irtózattal gondoljak-e vissza azokra az időkre. Büszkeségemnek vagy szégyenemnek tekintsem-e, hogy magamban, emberséges önmagamban is efféle keservesen gyanús dolgokat kellett megpillantanom? Elvégre ez most már mindegy is volna, ha nem térne vissza és nem kísértene újra meg újra. De visszatér és kísért. Utazhatom vonaton vagy szekéren, gyalogolhatok vagy sétálhatok bárhol a mezőn: ha vadat pillantok meg, akár a leghitványabb süldőcske nyulat is: legott elfog a ragadozó mohóság, és akármit odaadnék, csakhogy legyilkolhassam.

Ilyen vagyok: bocsássatok meg érte. Ő döntött ebbe a nyomorúságba, első szerelmesem, a fodros lombú, meleg szőkeségű, szépséges, talányos, virágkoszorús tordai városerdő, amelyre pedig úgyszólván nem is emlékszem már.

*

De hogyha nem is emlékszem rá, ha szemléleti képe le is merült már a lélek mélységeibe, ahonnét csak nagy ritkán bocsájtja fel teremtő korhadásának egyegy buborékát; ha mindez meg is történt, és csak jellemem egy parányocskája viseli már magán az ott töltött idők formáló erejét, azért még képzeletem csendes színjátékai leggyakrabban igenis őt, a tordai városerdőt választják maguknak színtérül és kulisszául.

Kicsoda halandó ment a nagyot-álmodás hiúságától? Kicsoda emberfia nem képzelte még magát hatalmas hadvezérnek? Ki az az eltokosodott fantáziájú fatuskó, aki ne töprengett volna már azon, hogy mit tenne ő, ha a világ népei gondolnának egy nagyot, és reá, egyes-egyedül őreá bíznák ügyeik intézését? Ki nem álmodta még magát a kínban vajudó világ jóságos diktátorává, akinek mindent rendbe kell hoznia, s ugyan kinek tudatában nem merült még fel az alázatos sejtelem, hogy teljhatalma birtokában sem tudná a dolgokat közmegelégedésre elintézni? Az én fantáziám régen megjárta már ezeket az utakat, végigjátszotta ezeket a színjátékokat. Minthogy azonban az ilyenfajta ábrándok valóra válása nagyon ’kevéssé valószínű, olykor reálisabb, elhihetőbb színjátékokat is űz velem képzeletem, olyanokat, amelyeknek reális lehetőségük, s ilyenképpen reális színterük is van. És éppen ezt a színteret szoktam én mindannyiszor a tordai városerdőbe helyezni. Mert valóban, hogyha, teszem fel, ellenség szállná meg a vidéket, és mindenkit megölne, elhurcolna, aki csak kezébe kerül, úgyhogy kénytelen volnék bujdosni és menekülni; ha halálos bűnt követnék el; ha olyant cselekednék, amit embertársaim nem volnának hajlandók megbocsátani nekem, és halálra keresnének miatta; egyszóval, ha nem akarnám vállalni létem vagy tetteim következményét, s a megbúvó magányban keresnék menedéket: hol rejtőzhetnék el mélyebben és biztosabban, mint a tordai városerdőben? Ez az a hely, amely együgyű közelsége folytán eleve kizárna minden gyanút, hogy ott vagyok, de amely mégis eléggé buja és bozótos, hogy észrevétlenül húzódhassam meg benne. Ez az a hely, amely éppoly biztosan megőrizne engem, mintha valaki házkutatás előtt bekeretezve akasztaná szobája falára az áruló papírokat. Ez lenne a tolakodó szembeszökőség búvóhelye, amely épp azért látszanék valószínűtlennek, mert szembeszökő. Mondd meg magad, ábrándos olvasóm: ha valamikor üldözésemre adnád fejed, eszedbe jutna-e, hogy épp a tordai városerdőben keress? Nem, teljességgel ki van zárva, hogy eszedbe jusson!

És én kimennék oda és meghúzódnék. Kimennék, kevesebb eszközzel, mint egykor Robinson, megülnék ott és berendezkednék. Választanék magamnak egy éles, erdős hegyélet, és átfúrnám. Alagutam két bejáratát cserjék közé rejteném, és nehéz tölgyfa ajtókat faragnék rájuk, két hónapi munkával, nem is annyira a biztonság, mint inkább a téli meleg és a játékosság kedvéért. Ajtaimra eltolható kémlelőnyílásokat szerelnék, amelyeken kitekintve mindkét szomszédos völgy könnyűszerrel megfigyelhető volna. Alagutam közepén széles kamrát ásnék, de hagynék benne egy padkát, amelyre szénát, friss avart hordanék, és az lenne az én ágyam. Magából a szíjas ősagyagból faragnám ki kályhámat, hogy jól kiégjen, és tartsa a melegét. A kályha kürtőjét épp a hegy gerincén vezetném ki, és kitalálnék valamit (nem tudom még mit), hogy füstje se látszodjék, nehogy valamikor árulóm legyen.

Ácsbalta lenne nálam, ásó, fejsze, kés és drót, tű és cérna, szelíd, jóságos eszközök. Lenne nekem egy vödröm, amelyben vizet hoznék a patakról. Lenne egy tarka kecském, egyetlen egy, amelyet esténként megfejnék, és mohón szürcsölném langyosan habzó tejét. Puskám nem lenne, nehogy eláruljon hangos döreje, és nehogy emberölésre csábítson, ha valamikor mégis nyomomra jönnének. Sózókat állítanék; melléjük drótból készítenék hurkokat, és így vadásznék, de ha fiatal vagy terhes állatok kerülnének hurkaimba, megsimogatnám és elengedném őket. Nagyon szegény lennék, és nagyon szomorú. Gyűjtenék télire vadalmát és keserű meggyet, húst füstölnék, és lekvárt főznék csipkebogyóból. Gombát aszalnék. Fűzfakosarat fonnék, s azzal fognám meg éjjel az Aranyos ezüsthalait. És hogyha már mindenem volna, ami az élethez elegendő: nem fáradnék tovább. Eszembe sem jutna gazdagodni, mint ahogy Robinson gazdagodott, tovazümmögő bogarakat.

És ha ember bukkanna fel a völgyben: rögtön bemenekülnék alagutamba. Falábat faragnék magamnak, és száz méternyire otthonom körül mindig csak azzal járnék, hogy kutyákkal se találjanak rám. És hogyha mégis ajtómhoz kerülnének, én kimenekülnék a másik ajtón. De ha álmomban lepnének meg: tejjel kínálnám őket, és szamócával, s nagyon szépen megkérném, hagyjanak békén. Azért sohasem alázkodnék meg. Vinnének bilincsekben és megölnének. De nem búsulnék, hiszen ez is a játékhoz tartozik. Fenntartott fővel halnék meg, utoljára még szemébe vágva a világnak az én igazságomat.

Vagy ha nem fognának meg, és megjönne a tél: sítalpakat faragnék kőrisfából. Vermeket ásnék, és befedném őket fonnyadt levelű tölgyfagallyal, amelyre ráhullana a hó. És akkor megindulnék sítalpaimon, végigjárnám vermeimet, és véres húst vonszolnék magam. után. Jönnének a rókák és farkasok a nyomon, és belehullanának vermeimbe. Én pedig megnyúznám őket, és meleg bundát varrnék magamnak bőrükből.

Hogyan is élnék, hogyan is élnék! Menynyit is búsulnék magányomon! Micsoda keserű élet is volna az! Micsoda siralmakat is gondolnék el magamban!

Vagy ha nem kellene bujdosnom, csak egyszerűen száműzve volnék oda a megélhetés törvényének erejével: ha vadász volnék ott vagy erdőőr!

Ügyes házacskát rónék össze: akkor fatörzsekből, tetejét zsindellyel fedném be. Odaköltöznénk, én és enyéim; gyermekeim kacagva száguldoznának a ház előtt, a magas fűben, és margarétából fonnának maguknak virágkoszorút. Tehenet tartanék; magam kaszálnám, forgatnám és gyűjteném be téli kóstját az erdő tisztásairól. Gyümölcsfákat ültetnék, és méneket telepítenék alájuk, parasztkasokban, amelyek mint apró boglyák pettyeznék be házam környékét.

Asszonyom főzne és mosogatna; kislányom segítene eltörülgetni az edényeket. Én pedig fiammal járnám az erdőt, megtanítanám őt a gyilkolás ősi művészetére, ahogy valamikor engem is megtanítottak. Hogy amikor majd el-kivándorolna az otthoni erdőből, ő is érezze az utánarugaszkodás mohó ösztönét, valahányszor vadat pillant meg jártában-keltében, hacsak a leghitványabb süldőcske nyulat is.

Hazatérnék az esti lesről, megvacsoráznék, s miután a gyermekek már elszunyókáltak, kiülnék asszonyommal a ház elé meghallgatni a tücskök koncertjét. Nagy, kétfedelű szarvasbogarak húznának el fölöttünk berregve, s lentről a völgy aljáról felhangzana hozzánk egy-egy róka keserű ugatása. Különben csend volna, átható csend, lombsuhogás és tücsökzene.

Vagy ha szenet kéne égetnem ott a növendék tölgyekből, vagy madártojást szednem, vagy disznókat őrzenem a teli-makkú. avaron, vagy akármit is tennem, csak ott lennem, ott, a Városerdőben, amelyet emiéktelenül is százszor és ezerszer képzeltem már magam elé.

Jaj, idilli ábrándok, nosztalgiák, pásztormesék, túlterhelt értelmem elkívánkozásai ti, bolondos megélései az odalett egészségnek, erőnek, és egyszerűségnek! Nem vagytok-e maga a baj, maga a betegség? Nem vagytok-e egy fájdalmasan mesterkélt élet meddő kapkodásai az elveszett éden után? Azok vagytok, azok! Általatok élem én újra gyermekkoromat és az emberiség gyermekkorát. Általatok, s a ragadozás és rejtőzés kéjes ösztöne áltál, amelyet apáról fiúra öröklünk a családban, mi Székelyek. A kiapadhatatlan vágy által, amelyet ő, a tordai Városerdő oltott belém.