Szalay Károly: Bálint Tibor: Zokogó majom. Magyar Hírlap, 1976. augusztus 20. 10.


MAGYAR HÍRLAP

Zokogó majom

Egy élhetetlen család életregénye

Az olvasó azt hinné, hogy Tersánszky, Rideg Sándor, Mándy vagy Fejes csavargóregényei, lumpenkörnyezetbeli elbeszélései után már nem lehet magyarnyelven újat mondani erről a témáról. Erről a századunkra olyjellemző ügyeskedő vagy csetlő-botló kisemberről; erről az anarchistán lázadó vagy meghunyászkodó társadalmi rétegről. Az erdélyi Bálint Tibor eredetileg 1969-ben megjelent Zokogó majom című regénye rácáfol erre a hiedelemre. Hatalmas könyvsikervolt Romániában, s hozzánk átkerült példányok is hamar gazdára találtak. A mostani új pesti kiadás tehát már nem fölfedezés, hanem olvasói tömegigény kielégítése. Szabó Gyula, Páskándi Géza, Bajor Andor, Sütő András, Kocsis István után ismét egy erdélyi mirákulum; vers, dráma, elbeszélés után ismét egy eredeti hangvételű, tömör íróiságú, gazdag regény, mélységes emberismerettel, vaskos valósággal, fátyolfinom lírával és keserédes groteszkkel.
A regény eseményeinek legemberibb, legesendőbb helyszínén indítja az író a cselekményt: koszos, rozzant, bukófélben levő kültelki kocsmában. S ezzel megüti az intő alaphangot: olvasó, ha belemerülsz ebbe a zavaros vizű, sűrű ködlevegőjű, bizarr világba, semmi jót ne várj, ennél csak rosszabb következhet. És következik is. Mégsem romantikus csavargóregény, mégsem neorealista lumpenszociográfia, mégsem naturalista nyomorpanoráma ez. Tulajdonképpen egy hatalmas történelmi fintor, egy orcátlan és tiszteletlen gúnyirat a huszadik század Európájáról, a társadalom pocsolya-alvégéről nézve.
Az írás szerkezete is ezt a fintort, vagyis a karikírozást szolgálja. A történet a harmincas, negyvenes években, a háború körüli évtizedekben játszódik. Mégpedig a Vincze család és a hozzájuk tartozó, vagy tőlük szabadulni igyekvő pincérek és pékek, vendéglősök és kerítőnők, fuvarosok és firmafestők, zsaruk és úri gazemberek környezetében. Az események időpontja szükségszerűen kiderül a szereplők viselkedéséből, gondolkodásmódjából és sorsából, de kiderül azokból a sűrítményekből is, amelyek minden fejezet élén, újságparódia formájában adnak hírt az elkövetkező történelmi szakaszról. Hajlandók lennénk azt hinni, hogy az író a mindenkori újságírást parodizálta ezekben a kis remekekben, holott csupán azt a valóságot neveti ki, amely a Vincze-féle kisemberek, kárára fontoskodott, nagyképűsködött és uralkodott. Kiderül a regényből, hogy ez a felsőbb rendű világ és történelem függetlenítette magát a Vincze-félék tízmillióitól, s az is, hogy ezek a nyomorultak is függetlenítették magukat a felsőbb rendű világtól. Ebbe azonban a Világ nem nyugodott belé, és undorodva ugyan, de föltűrte kabátujját és belenyúlt a melybe, hogy összezúzza a nyomorúság önmaga kigyötörte boldogságát, kiragadja belőle a szegény zsidó családot. Hogy meg elképesztőbb szenvedések alá vesse, maszlaggal bódítsa a mitugrászt, hősi pózokba heccelve megsemmisítse a vitézkedőt, hogy aztán a kezét-lábát vesztettet élőhalottként kaptárba dugva, mint hasznavehetetlen limlomot (vitézségi éremmel díszítve) visszaszolgáltassa családjának.
A regény említett szerkezeti felépítése megfordítja a méretek arányát. Óriássá növeszti hőseit és törpévé hitványítja mellettük a hatalmas erejű Korszakot, a nagy hatalmú Történelmet, amely irgalmatlanul a nyakukra telepedett. Ez a megfordítottság azonban látszat csupán, írói, művészi bűvészmutatvány.
Mert itt látszat a mozgás, illúzió a haladás: a lényeg az egy helyben topogás vagy a lassú, reménytelen mocsármélyre buffanás. Kálmán, a gyerekszereplő főhős az egyetlen, akinek sikerül kijutnia ebből a reménytelenség örvényből, de mivégre? Hiába itt minden iparkodás: akár csalnak, lopnak, strihelnek, akár föltalálnak vagy dolgoznak is, minden egyre nem megy.
Ami mindennek ellenére a káprázatos ebben a regényben, hogy az oly divatos pesszimizmusnak, kétségbeesésnek még csak az árnyéka sem lengi át. Előfordul ugyan, hogy a notórius feltaláló, vagy a kilátástalanság más jelöltje önnön életének esik, de ha megússza, ott folytatja, ahol abbahagyta. Mert a dolgok rendje nemcsak a kudarc, hanem az örökös újrakezdés, a szakadatlan küzdés is. Póz és filozófiai közhely nélkül.
Kevés író ismeri és szereti annyira az embereket, mint Bálint Tibor. És csak csodálkozunk, honnét ismer bennünket ennyire? Írni bravúrosan tud; regénye teli szuggesztív képekkel, kifejező hasonlatokkal, találó jelzőkkel. A szó virtuóza. De nem ezzel lelkesíti föl az olvasót. Inkább azzal, hogy nem prófétál, nem ítélkezik, csak halkan és alakjait melengető szeretettel elbeszél egy történetet, amely szűk földrajzi helyen játszódik ugyan, de általános emberi érvényű. (Szépirodalmi)

Szalay Károly