Zokogó majom - VII. rész


1

Vissza a tartalomjegyzékhez »

MINDEN ÚT LEZÁRULT A KISAJÁTÍTOTT FÖLDBIRTOKOSOK ELŐTT.

Nem lehet bírói úton megtámadni a földreformügyeket!


FOKSÁNYBÓL ÉS MÁRMArOSSZIGETRŐL HAZAÉRKEZETT AZ ELSŐ HADIFOGOLY-CSOPORT. 150 000 HADIFOGLYOT MÁR ELENGEDTEK. A SZOVJETUNIÓ KORMÁNYA TÁVIRATILAG INTÉZKEDETT A FOGLYOK ÜGYÉBEN.

HELYZETJELENTÉS A TÍFUSZFRONTRÓL:

„Nyolc új halálos áldozat. Kétszáz előállítás a vasárnapi koldusrazzián. Féregtelenítik és kitoloncolják a város területéről a munkakerülőket és a csavargókat...”

ÁRNYAK, KIK KERESIK ÖNMAGUKAT, A GETTÓ BORZALMAIRÓL BESZÉLNEK.

A DUNAI NÉPEKET TÖBBÉ SEMMI SEM VÁLASZTHATJA EL EGYMÁSTÓL mondotta Groza miniszterelnök az Ekésfront elnökeinek értekezletén.

THESSZÁLIÁBAN, MACE­ DÓNIÁBAN ÉS A PINDUSZ KÖRNYÉKÉN NAGY ERŐVEL TÁMADNAK A SZABADSÁGHARCOSOK.

Nyílt színvallásra kényszerítik a katasztrofális adópolitikát folytató pénzügyminisztert. Vinte kommunista képviselő éles hangú felszólalása a parlamentben.



TÖRVÉNY KÉSZÜL A FASISZTA MARADVÁNYOK FELSZÁMOLÁSÁRA.


KÉT RÉSZLETBEN, AU­ GUSZTUS 1-ÉN ÉS 15-ÉN MEGKAPJUK A TELJES HA­ VI FIZETÉSADAGOT.

NEM JAVÍTHATJUK MEG A LAKOSSÁG ÉLETKÖRÜL­ MÉNYEIT ANÉLKÜL, HOGY NE SÚJTANÁNK LE AZ ÜZÉRKEDŐKRE ÉS A SZABOTÁLÓKRA.

A STABILIZÁCIÓRA ÉS A GAZDASÁGI ÉLET        HELYREÁLLÍTÁSÁRA VONATKOZÓ JAVASLATOKAT TÁRGYALT A MI­ NISZTERKÖZI BIZOTTSÁG.

Becsületes ügyvéd nem vállalja szabotázsperekben a védelmet!

Május 29-én a szegek gyűjtését a magyar iskolák kezdik.

Feltalálták a rovarvilág atombombáját! Megindult az irtóháború a poloska, a svábbogár, a. tetű, a légy és a moly ellen.


MEGSZAVAZTA A KÉPVISELŐHÁZ A BÉKESZERZŐDÉS RATIFIKÁLÁSÁT.


KENYÉR SZOVJET BÚZÁBÓL

„Az elmúlt esztendőben az ország jelentős részén csonttá száradt a föld, a tartalékokat felemésztette a háború. Az amerikai búzáért nem kértek többet, mint szabadságunkat, életünket, egész jövőnket. S még a dohos kukoricáért is arannyal kellett fizetnünk... Ma már 1700 vasúti kocsi gabona van az országban abból, amit nagy szövetségesünktől kaptunk, és nincs messze az a nap, amikor szánkhoz emelhetjük az első szovjet búzából sütött kenyeret.”

A Marshall-terv a Trumantétel gazdasági továbbfejlesztése.

Egy hét alatt 15 000 demokratát tartóztattak le Görögországban.

Hogyan tölti el a szovjet ember a vasárnapot.

Öt részletben lehet fizetni az önkéntes munka megváltását.

VISINSZKIJ SZOVJET      KÜLÜGYMINISZTERHELYETTES AZ ENSZ KÖZGYŰLÉSEN LELEPLEZTE A HARMADIK VI-LAGHABORÚ PROPAGANDISTÁIT.

Leszerelik a háborús bűnösök, az árdrágítók és a köny-


nyű erkölcsű nők telefonkészülékeit.

Az új élelmiszerárak: az I. osztályú burgonya kilója 50 ezer lej, az apró tök darabja 4000 lej, a bivalytej litere 40 ezer lej, a borjúhús kilója 220 ezer lej, a füstöltszalonna kilója 450 000 lej.

Naponta hat-nyolcmilliót keresnek a piaci alvilág császárai, a „tüsszkövesek”.

Bevezették a pontrendszert: milyen és mennyi ruházati cikket lehet kapni pontokra?

Szeptember elsején az egész országban cukorosztás.

Rémhír... rémhír... és újra rémhír! Hol a pénzérték váratlan rögzítéséről, hol a cigaretta árának emeléséről, de megtörténik, hogy a rémhírterjesztők falvakat égetnek fel lobogó fantáziájukkal! Most a beszolgáltatott gabona van napirenden. Romlik, dohosodik mondják a jól értesültek, és a rémhír szájról szájra jár...

Gyanúsan sok a lehúzott roló... Spekulációs szándékkal bezárt a kereskedők egész sora.

Pánik a spekulánsok között! Az augusztus elsejei stabilizáció és a pénzbélyegzés vakhíre zavarta meg a dollár- és az arany lovagjait.


Nem szednek ki reakciós kéziratot a nyomdászok.

1946: Románia, 1947: Magyarország kölcsönös segítsége az éhező gyermekeknek. 5000

romániai gyermek hazaérkezett Magyarországról.

Aranytömb és idegen valuta a nyúlketrec alatt. Arannyal töltött kifli aranygyűrű mint függönykarika Szatmárnémetiben.


A DEMOKRATA PARTOK TÖMBJÉNEK KIÁLTVÁNYA AZ ORSZÁG LAKOSSÁGÁHOZ.


A bikini atomkísérlet óta vil­ lanykörtét és radírt eszik egy szörnyeteggé torzult szép amerikai lány.

MEZTELEN FÉRFI AZ ÉJSZAKÁBAN! VETKŐZTETŐ RABLÓBANDA A FELLEGVÁRON!

A letartóztatott árdrágítók naponta 10 deka puliszkát és egy pohár vizet kapnak.

A GÖRÖG SZABADSÁGHARCOSOK SIKERES TÁMADÁSAI LEMONDÁSRA KÉNYSZERÍTETTÉK A MAXIMOSZ KORMÁNYT.

MOLOTOV SÍKRASZÁLL A NÉMET NÉP ÉRDEKEIÉRT A LONDONI ÉRTEKEZLETEN.

Kriptafosztogatók bandája garázdálkodik a házsongárdi temetőben.


STABILIZÁCIÓ! STABILIZÁCIÓ! STABILIZÁCIÓ! RENDELET A PÉNZBEVÁLTÁSRÓL! EGY STABILIZÁLT LEJT KAPUNK 20 000 RÉGI LEJÉRT! MILYEN SORRENDBEN KELL JELENTKEZNI A PÉNZVÁLTÁSRA.


Börtönbe kerül, aki többet kért és az is, aki többet fizetett a hivatalos árnál.

MŰVÉSZI KIVITELŰ, JÓ MINŐSÉGŰ FÉM- ÉS PAPÍRPÉNZ KERÜL FORGALOMBA.

BEBIZONYOSODOTT, HOGY A VOLT NEMZETI PARASZTPÁRT VEZETŐI ÁLLAMCSÍNYT TERVEZTEK ANGOL ÉS AMERIKAI IMPERIALISTA ÉS KÉMSZERVEZETEK SEGÍTSÉGÉVEL.

1600 ember fullad évente vízbe, mert nem tud úszni.

MEGVÉDJÜK A LEJT! ASZSZONYOK EZREINEK TÖMEGTÜNTETÉSE.

MARSHALL BESZÉDE SÚLYOS TÁMADÁS VOLT A BÉKE ELLEN. AZ USA ALAPJAIBAN AKARJA SZÉTROMBOLNI AZ EGYESÜLT NEMZETEK SZERVEZETÉT.

Akinek nincs készpénze, nem köteles jelentkezni — Tilos bezárni az üzleteket — Be kell szolgáltatni minden aranyat és külföldi valutát a nemzeti banknak!

1

Két évig volt pikoló, s továbbra is a restiben maradt volna, de Olosz Károly, a pincér megfenyegette, hogy lebuktatja, ha a pénz csábítása nem engedi el. Ahogy telt a nyár, és a kőszénfüst reggelenként már nyirkosan lecsapódott a peron kőlapjaira, Karcsi bácsi egyre ingerültebb lett iránta, s amint ott állt két vonatérkezés előtt az ablaknál, s himbálva magát meg-megcsörrentette zsebében az aprópénzt, néha minden átmenet nélkül fordult meg, s fölvont szemöldökkel, szinte meglepődve mondta:

— De hát mit akarsz te?... Pár lejért eladni a jövődet?...

S ilyenkor szitkozódott, mintha önmagától is el akarná idegeníteni a fiút, az ő múltjától, az óceánon úszó hajó párafényes fedélzetétől, az angol, német és francia nyelv színes ricsajától, a fülledt és nyugtalanító éjszakáktól, amelyekről úgy tudott mesélni a tükör alatti asztalnál, hogy hangjában benne rezgett minden történet csak egyszer volt mivolta, a sóvárgás, de ugyanakkor a belenyugvás is, miközben a mesét sokszor egy finom mozdulattal leintette magában és fölpillantott:

— No ebből elég volt... Hanem te őszire szépen öszszerakod a pénzt és visszaülsz a padba!

Kálmán nemcsak a kalandjait irigyelte, a bécsi és főként a párizsi vendéglőket, ahol Olosz évekig dolgozott, s amelyekről azt mondta tréfásan, hogy „la France été mon pays adoptif, mon enfant”, nemcsak a nőügyeire volt féltékeny, melyeket pár mondat után mindig szemérmesen félbehagyott, hogy „no ebből is elég volt”, hanem a fölényét és a közvetlenségét: a természetességet, amely úgy fogta körül, akár a naponta váltott hófehér ing és a szappan- meg vasalásszagú pincérkabát, a magabiztosságot és a szakmai tudást irigyelte tőle, azt, ahogy a dühöngő vendéget is le tudta csillapítani, ahogy a kókadozót, az asztalnál szundikálót tarkójának gyors és szinte észrevétlen dörzsölésével magához térítette, s karon fogva, hangjának megnyugtató kíséretében az ajtóig vezette.

Valahányszor elnézte, amint végigsiklik a resti oszlopai között, érezte, hogy Olosz az Istennek is ugyanezzel a fesztelenséggel vinne egy pohár vizet, és az illem határai között meg tudná adni neki a kellő tiszteletet anélkül, hogy magát megalázná. Máskor elképzelte, amint Karcsi bácsi fölfelé lépdel a kollégium lépcsőin, hóna alatt a naplóval, hogy órát tartson valamely osztályban — mondjuk földrajzból vagy francia nyelvből. Hisz művelt ember volt, zeneértő és színházjáró, aki az idegen nyelvet nagyobb örömmel és élvezettel beszélte, mint az öreg „Richepin”. Néha, amikor tetten érte Kálmánt a peronon, hogy a fejét forgatja valamely tovalibegő lány után, elkapta a karjától, és a fülébe súgta:

— Vous ętes un abbateur de bois!... Az ám, nagy szoknyavadász vagy!

Francia nyelvű társalgásában nem volt egy szikrányi magakelletés sem, hiszen csak azóta tért rá, miután Kálmán bizalmasan megmutatta neki az eszperantó nyelvkönyvet, amelyet Bakistó hagyott rá örökül, s elmondta az ajándékozás előzményeit; azóta nemcsak a szavak ejtésében igyekezett pontos és érthető lenni, de rövidebb társalgásokba is belevitte Kálmánt: kiigazította helytelen egyeztetéseit, s a fiú még évek múltán is pontosan emlékezett rá, hogy mi az, amit tőle tanult; így például Olosztól hallotta először, hogy a francia az irodalmi ínyencet gourmet-nek mondja, és csak a konyha párolt örömeinek az élvezőit nevezi gourmand-nak.

Ha a vendéglőben volt, Bujor Mitica — bármily éhesen és ingerülten érkezett is a városból, s bármennyire belé is szeretett volna marni az asszonyba, hogy legalább vele földelje a feszültségét —, szó nélkül szuszogott be a söntés mögé, maga után vonszolta a vendéglősnét a hátsó szobába, és csak ott gorombította le, mert restellte magát Olosz előtt; a nagy, fekete hajú asszony pedig, akinek szelídsége mélyéről hisztérikusan robbant föl az örmény indulat, ugyancsak türtőztette magát, sőt ha egyedül volt, minden panaszát elsóhajtozta a pincérnek, mint egy higgadtan ítélkező magasabb értelem előtt:

—Váj, domnu Karcsi, az ember sose tudja, mire fekszik le... Hiszen annyi gonosz ember él a világon...

Olosz ilyenkor reápillantott, majd elmosolyodott, igyekezett kijutni az asszony rögtönzött szomorúságának köréből, és az ablakhoz állva sokáig hallgatott; ilyenkor aztán szinte várta, hogy Kálmán oktatásába vesse be mindazt, ami eszébe jutott, s alighogy ismét elözönlötték a vendégek a restit, s észrevette, hogy a pikoló valamely asztalnál többet időzik, beleesvén önmaga gyöngédségének és alázatosságának csapdájába, már az első napokban félrehívta, és azt mondta:

— Nekem ne gazsulálj, hallod?... Tessék tisztességesen, udvariasan kiszolgálni, és passz! Hát mi neked a vendég? Nagybácsid, nagynénid?...

S Kálmán egyedül neki köszönhette, hogy nem újult ki megint rajta fenntartás nélküli jóindulatának régi betegsége, s hogy a fölény kínos szerepét sem kellett színészkedve megjátszania, s voltak napok, amikor úgy érezte, hogy ez az Olosz Károly nem más, mint Bakistó, aki átlényegülve, fehér pincérkabátban tért vissza a frontról, hogy hozzászegődjék s átsegítse őt azokon a „falakon”.

A vendéglősné azonban mindvégig bizalmatlan maradt iránta. Mielőtt levetette volna a köpenyét, mindig magához hívta: „Kolománko szaladj ide, mint a szánkó!” — végigmatatta a zsebeit, s mosolygó gyanakvással a szemébe nézett: „No lássuk a zsebeidet, hátha benne felejtettél valamit; ugye nem haragszol meg érte?” S ahogy hosszú, férfiasan csontos kezének ujjai szétfeszültek, akár valami méhtágító, ahogy körmei végigkarcolták a zseb varratát, amely pattogni kezdett a feszítéstől, miközben a vendéglősné nyelvét a foga közé harapta, megmerevedett tekintettel, látását szinte kikapcsolva, hogy csupán a rejtőző tárgyak csörgésére, koccanására figyeljen; amint kapart, kutatott, keresett, a buzgalomtól néha még nyögdécselve, Kálmán megérezte benne a mosolygó alázatosság mögött lapuló menyétet, s mikor a második év őszén eljött, mielőtt még munkakönyvet kapott volna, s odahagyta a jó keresetet, egyedül az vigasztalta, hogy megszabadult a kapzsi asszony megalázó gyanakvásaitól és az éjszakázástól.

A vegyes líceum udvarán fűrészpor fehérlett, s néhány bükkfahasábon fiúk, lányok üldögéltek, kezükben a fölvételi kérvénnyel, s mert szorongók voltak, s csak a jövőjükön merengtek, ahhoz sem volt kedvük, hogy járkáljanak s megnézegessék az osztályokat, tantermeket; a lányok is tűnődőn várakoztak, holott máskor karonfogva kettesével, hármasával sétáltak a Farkas utcai hársak alatt, vagy fölkocogtak a botanikus kertbe.

Kálmánt szomorúvá tette a fölénye is, hiszen két évvel idősebb volt immár a felvételizőknél, s bár vasalt, könnyű ingben, új nadrágban s tisztára mosakodva gubbasztott mellettük, most egyszerre ránehezült pikolóéletének minden kimerültsége — öregnek és idegennek érezte magát a csitrik között, akiknek kartonszoknyája alól hoszszú és fehéresen sovány lábszárak tűntek elő, mint valami léha magon tengődő csirkéké, s a mellük is még alig duzzadt föl annyira a blúz alatt, hogy a tekintet alá simulhasson; félt megszólalni, mert hangját dörmögőnek képzelte, zavarában elővett egy cigarettát és rágyújtott; az élőkép, amely a hasábon kuporgó néma alakokból, a karok, lábak, oldalt billentett fejek különböző helyzetéből kompozícióvá állt össze, most megmozdult: a fiúk is és a lányok is feléje fordultak; Kálmán a magasba fújta a füstöt, mintha idegenkedését és fölényét ezzel fejezné ki.

S amikor a zaklatott hangulatból fölbukkant, széthessentette maga elől a füstöt, s már restelkedőn fordult volna a társasághoz, azt hitte, hogy a cigarettázástól szédült el, mint máskor is, ha éhgyomorra leszívott egy-két slukkot; szemben vele ugyanis, egy fatörzs alakú hasábon a többinél kissé fiatalabb lányka ült, s apró álla úgy feküdt tenyerén, akár egy ék, kerek hajkoszorúja falevélnyi sápadt arcot fogott körül, amelyre valami szomorú, barnás árnyékot vetettek nagy szemei; Kálmán egy bibliajelzőn látott ilyen angyalt, melyet Sári nénitől kapott volt ajándékba — a kislány ugyanarra a magábafeledkező testtartásra emlékeztette.

És nemcsak emléket idézett, hanem ezzel egyszerre magaszánó ijedtség is belésajdult, valami sejtés vagy talán több is annál, szinte pillanatnyi átszenvedése minden új és még ezután elkövetkező fájdalmának, amely ezeket a korai kamaszéveket föl fogja váltani; nem becsülte le önmagát, nem a közeledés félszegségétől tartott, mert jóllehet nővel még nem volt dolga, két év alatt oly sokat és oly közvetlenül láthatott környezetében a hideg kiszámítással űzött szeretkezésből, hogy az esetlenség jó része lehámlott róla; talán egyedül a lány tekintetétől félt, az jósolt meg mindent előre...

Az arcát fürkészte, s bár ehhez a még gyereknek tűnő és törékenyen szomorú alakhoz nem társult az ölelésnek semmilyen testi vágya, érezte, hogy mihelyt feláll s elindul, rögtön neki is talpra kell ugrania, hogy kövesse, hogy utánaloholjon s ott lépdeljen mellette, ha kell, egész nap, szótlanul, megelégedve azzal az egyszerű és szerény örömmel is, hogy néha oldalt egy-egy pillantást, vethet reá; csak most látta, hogy ölében mandolin fekszik, melynek karcsú nyaka benyúlik a hóna alá; a lány egy pillanatig állta a tekintetét, aztán elpirult, kezébe vette hangszerét, s fél arccal elfordulva, halkan pengetni kezdte a húrokat.

Aztán egy hosszú, vörös lány jött ki az igazgatói irodából, odament hozzá, átölelte a vállát, majd fölrángatta ültéből, és húzta magával egyre makacsabbul; Kálmán fölállt, ment utánuk, végig a Farkas utcán, föl a Majális úton, a botanikus kertig; gyűlölködőn és mégis félénken pillantott a vörös lányra, aki nyilván megsejtette, hogy a nyomukba szegődött, és cipelte, húzta kis barátnőjét.

Követte őket a botanikus kertben is, s ha egy pillanatra el-elakadt, mert restellte és megalázónak érezte már ezt a dühösen kimutatott ragaszkodást, amely a két lány előtt erőszakosságnak, arcátlanságnak is tűnhet, csak a nyomukban maradt, hiszen mindaz, amit gondolt, nem is volt tudatos számbavétele helyzetének; s ha így állt a dolog, mily erős és kényszerítő lehetett az ösztön, amely épp ebben az üldözésben tette nyilvánvalóvá az ő egyetlen lehetséges létét, amely eddig semmi volt, és semmivé válik e lány nélkül...

Látta, ahogy a kaktuszerdők nagy, tüskés pofái mögött suhannak tova, látta bukdácsolásukat a patak hídján, a japánkert ösvényein, a fenyőliget indás gyökerei között; már tátogott, és nem értette, hogy miként bírja még a két lány a menekülés fáradtságát, s mintha már a mandolinoshoz tartozna, jogos dühvel kezdett utána pillantani, majd a lány szívével sajnálta meg önmagát, s csodálkozott, hogy üldözöttje mégsem fordul vissza, mégsem áll meg piruló arccal, hogy rámosolyogjon és odahúzódjék melléje — pedig nem is kellene mondania semmit, csak állnia szótlanul...

„Istenem, de hát miért van erősebb hatalma fölötte ennek a veres hajú lánynak, ennek a Vörös Rébéknek? — gondolta gyilkos haraggal. — Miért van az erőszaknak, a makacsságnak ily hatalma a gyöngeségen, a jószándékon, a szépségen? Miért esedezik és sír-rí minden, ami szép és gyönge — és egyáltalán: miért gyönge a szép? Nem úgy volna rendjén, hogy a rút, a torz, az ijesztő, az alaktalan léte legyen szüntelen veszélyeztetve?” S miközben a levegőben izzó vörös hajat nézte, akarata ellenére is Nyinyika jutott eszébe, az a mód, ahogy ő is követte mostoha-unokatestvérét a biztos szenvedés tudatában is — ahogy odahúzódott hozzá esténként, s bár néha borzongott a romlottságtól, mégis megcsókolta ázott kutya szagú haját.

Most hirtelen szem elől tévesztette őket; még látta, amikor a víztorony közelében a hatalmas magnólia alá surrantak, aztán eltűntek előle, hacsak nem azok lesznek ott ni, akik épp most fordultak be a csigalépcső alsó kanyarulatában. Nem akart mindjárt odasietni, nehogy azt higgyék, hogy a szoknyájuk alá pillant, mikor azonban rászánta magát, hogy fölfelé induljon, ijedten vette észre, hogy akikben őket gyanította, idegenek számára; fölment a tetőig, ahol a vízmérő szintjelzője volt, de ott sem látott senkit; odalent, az angolpark szabályos bokrai között, mint egy nagy térkép színes ábrái, úgy helyezkedtek el a virágágyások, körös-körül pedig a fák lombjának egyenletes és tömött zöldje zárta el a láthatárt.

2

Lejött a víztoronyból, s már beletörődött, hogy szem elől tévesztette a két lányt, mikor egy nyesett bokrokkal körülzárt kis alkóvból szinte ott előtte rebbentek fel; a vörös vicogva széttárta a karját, s úgy lendült előre, mintha leskelődésük minden zsibbadt melegét, magába áporodott izgalmát ki akarná sulykoltatni magából, majd egyik kezét hátranyújtotta, odakunkorította a mandolinos elé, akár egy körhintán, nyakát is kissé hátracsavarva, s tüstént magával sodorta barátnőjét...

Követte visszafelé is őket, le a Majális úton, a belváros bérházainak fala mentén, át a Széchenyi téren, amíg a nagy betonhídhoz nem értek; ott a vörös hirtelen elengedte a másik lány kezét, szinte indulattal lökte el, egy vita zárómozzanataként, kis barátnője a korlát mellé húzódott, végigpengette a mandolin húrjait, s úgy tett, mintha a Szamost bámulná. De amikor üldözője odaért eléje, kihúzta magát, és elpirulva a szemébe nézett; Kálmán is nézte őt, nézte ijedt örömmel és dühösen, szemrehányóan és kétségbeesetten, és tudta, hogy semmi mást nem tehet, mint hogy nézi; aztán egy pillanatig megkísértette az a szándék, hogy magához ölelje, és szavak helyett elsírja magát, hogy csak a mozdulata, lélegzetének ritmusa beszéljen, hiszen a lánynak is ugyanezt kell éreznie és gondolnia, mint neki, de nyomban e kísértés után rémület fogta el, rettegett, hogy zavarában mindent elront, s csak várt és nézett és várt.

Nem tudta, mit mondjon; aztán mégis megszólalt:

— Vincze Kálmán vagyok. Ne félj hát tőlem...

A lány elmosolyodott:

— Melyiktől ne féljek? Vinczétől vagy Kálmántól?

— A fiú zavartan nevetett.

— Egyiktől se — felelte. — Általában egyiktől se...

A lány is bemutatkozott: Bárány Ilinek hívják, mondta halkan, pillantásának azzal a beidegzett gyanakvásával s félénkségével, amit ilyenkor érzett, hiszen a név kész ötletként rikoltozott minden fiú, valamennyi idegen felé, hogy célzásaiban megpörgesse, s mögéje pillantva, a szelídsége felől faggassa ki s zavarba hozza őt.

Kálmánt azonban nem csábította a fölkínálkozó játék, az ő helyzetében ezt bántónak érezte volna, bár tudta hogy végül is valami olyan színehagyott szavakat kell mondania, amiket mindenki mindig és újra elmond, s anélkül, hogy akarná, azt kérdezte a lánytól:

— Nem jönnél el tizenegytől moziba?...

S mihelyt saját fülével hallotta elhangzani saját szavait, ő maga is meglepődött, hogy olyasmit javasol, amitől iszonyodik: mert ha filmet néznének, ez azt jelentené, hogy ő két órán át sötétben ül és nem láthatja ezt a Báránykát, holott inkább cipekedett volna, gyötörte volna magát mellette, hegyre mászott volna, ácsorgott volna nyirkos, lebegő esőfüggönyök között is, csak láthassa...

S hogy Ili sem gondolt mozira, azt mindjárt megértette abból, ahogy meglepődve fölpillantott, ahogy elvörösödve visszahúzódott önmagába, mintha a lelke már el is menekült volna, csak egy merev, mandolint szorongató szobor állna itt a híd sarkánál; még az a két-három hang is valahonnan messziről hallatszott, amely a húrok alól előszökkent, mint parányi leánykák síró kacagása, s Kálmán hirtelenében nem tudta, hogyan segítse ki magát e félszeg helyzetből, hogyan magyarázza meg, hogy ő nem is moziba akarta hívni, mint ahogy minden cipészinas teszi az ismerkedés első óráiban...

A leány most felnézett rá, és azt felelte:

— Olyan helyre én nem mehetek, ahol nem érzem az Úrjézus jelenvalóságát...

S most, hogy ezt kimondta, már boldog volt, a bizonyságtétel megszépítő öröme ragyogott föl az arcán, s ugyanakkor egy kis kétely, egy kis félénkség is, mint aki a vizek fölött lebegve hiába nyújtotta ki a kezét, hogy más is belefogózzék, például ez a fiú, akit alig egy órája ismer, s akit bizonyára mindenféle vásottság, előítélet akaszt el, hacsak egy lépést is tenni akar a megváltó kegyelem felé, titkolt bűnök húzzák le s kötözik oda tehetetlenül a sátán oszlopához...

— Menjünk — mondta oly halkan, mintha sóhajtana, csak hogy kimozdítsa a fiút meglepődöttségéből. Kálmán elindult mellette, de érezte, hogy arca zsibbadni kezd valami tompa és hideg rémülettől, s felsőteste, mint egy kartondoboz, kiszáradtan és üresen imbolyog előre. S most már pontosan tudta, hogy miért riadt úgy meg, miért érzett egyszerre örömöt és gyötrelmet is, miért cikázott át benne annyi kínzó sejtés, amikor koraérett szomorúsággal meglátta Ilit a fahasábon üldögélve föltámasztott állal, mint azon a bibliajelzőn, melynek hátterében kékesszürke őszi ég dereng...

Igen, akkor már megsejtette a lányban a hivőt vagy legalábbis a szokatlanul alázatos lelket — az egyetlent, amelyhez erősen vonzódni tudott volna, s az egyetlent, amely a legijesztőbb kétségeket verte fel benne: hiszen ha csak arra gondolt is, hogy képzelgő és érzékeny hajlama szerint belemerülhetne a hitbe (például mikor odahaza mamával és Elizzel zsoltárokat énekeltek, vagy az édesanyja könnyesen sóhajtva célzást tett rá, hogy a fiának teológiát kellene végeznie, hogy jóvá tegye egy ilyen nagy család bűneit), Kálmán elsápadt, és már énekelni se tudott, mert érezte: a vallásos elmélyülés csak törvényesítené s a végtelenbe tágítaná félszegségét, gyámoltalanságát, öngyötrő képzelgéseit...

S lám, most valami felsőbb szándék mégis azt akarja, hogy a hit kálváriáját is végigjárja hivatalos kiszolgáltatottságának kalandja után, melyet a kollégiumban élt át, s ez a tudat szótlanná dermesztette; csak akkor pillantott föl kétségbeesetten, mikor Ili a gázgyár hátánál elbúcsúzott tőle, s az úton átszaladva befordult egy sárgára festett kapu alá, egy hosszú, földszintes házba, amely hatalmas koporsónak tűnt.

Mikor Ili belépett az előszobába s félénk ragaszkodása szerint előbb a műhely felé pillantott, csak egy levegőben függő nadrágot látott a villanyégő fényében, majd a szakadásból előmeredt édesapjának csontos keze, sóhajtás hallatszott, s a nadrág ismét eltűnt, hogy mögüle Bárány Lajos mosolyogjon lányára szelíd-rajongón s szégyenkezőn; aztán az órás fölállt, egyszerre izgatott lett, ajkát összeszorította, majd odabillegett Ilihez, és a fülébe súgta, hogy ügyeljen, mert az anyja dühös, valaki már elmondta, hogy a hídon látta egy fiúval ácsorogni.

— Ne vitatkozz vele! — intett Bárány kérlelően. — Ne ellenkezz!...

Ili megfordult, nehogy a tétovázásával is meggyötörje apját, és benyitott a szobába; édesanyja háttal ült feléje, de már arról is megismerte őt, ahogyan belépett, és szótlan dühében most egyre gyorsabban kezdte hajtani a varrógépet, mintha a fejét bele akarná verni a deszkalapba, majd székestül megfordult, és tenyerét lábszárához csapta: kerek kabátgomb-szeme oly sötéten meredt a lányára borzossága mögül, mint két szénaboglyába mélyített lyuk.

— Támasztod a hídkorlátot, utcák trógereivel hetyegsz, nekem meg itt lyukad be a hátam!...

A földön mászkáló Ézsau most ijedtében fölsírt, és magasra tartotta ürüléket markoló ujjacskáit, az anya fölpattant, mint egy eleven és sistergő hordó, körbegurult a szobában, és csapkodva, kiabálva kapkodta föl a széthányt színes rongydarabokat s a felbillent éjjelit, szemetet, hulladékot.

— Van lelketek, te?! — kiáltozott. — A híres apád elüldözte az anyósát, de ő maga egy krajcárt se szerez a házhoz!

Fölkapta a gyereket, és a konyhába loholt vele; egész teste remegett a kövérkés asszonyok hirtelen támadó és heves fájdalmával, melynek mélyén nála mindig ott parázslott az a tudat is, hogy ismét oktalanul vétkezett, hogy nem tudta visszafojtani indulatát, s a vasárnapi szertartáson a mindennapi kínokat a beismerés fájdalmával kell majd tetőznie; hát sosem következik el az az alkalom, mikor önmagával megbékélten, tisztán ülhet be az asszonyok közé a padba?...

S hogy erre gondolt, alighogy lemosta a kisfiút, a díványra lökte, és ismét rikoltozni kezdett, ég felé dobálva karjait; Ili már átöltözött, nesztelenül suhant ideoda, vizet csurgatott a mosófazékba, előkapta a seprűt a sarokból, és sírni tudott volna fájdalmában, hogy az Úrjézus, akit ő annyira szeret, ismét szomorúan tekint le erre a veszekedéstől zengő házra, melynek minden vétkét szívesen és készséggel magára vállalta volna, csak hogy szelídségével kiengesztelje a Mennyei Bárányt...

Húsz-harminc kilókat emelt a jóindulat remegő buzgalmában, jóllehet az iskolaorvos már rég intette, hogy kímélje magát és táplálkozzék kiadósabban, sétáljon többet levegőn; az anya azonban alig sejtett valamit Ili önemésztő szótlansága mögött, mellyel egyszerre megértett és magában szenvedővé fokozott mindent (talán az iskolában is azért keltett meghökkenést gyors és éles felfogásával); de Bárány Lajos ismerte a lányát, s imáiban megkönnyezte az ő töviskoszorúját is a maga szavak ütötte sebeivel együtt. S most, miután Ili átment hozzá, hogy megfoldja a nadrágját, Bárány fölállt, és körbekörbe topogva, elfulladó szeretettel mondta:

— Engem, ha felfal, azt se bánom, aranyosom... csak téged kíméljen... neked kegyelmezzen meg...

Volt pár hónap, szinte egy év, amíg a vásárlókedv növekedőben volt az órák iránt, amíg sikerült megvennie egy-egy régi Doxát, Omegát, Tellust, s kitakarítva kétszeres áron túladnia rajta; apró esztergapadot szerelt a műhelybe, pótalkatrészeket készített, Ili pedig érzékeny kezével új számlapokat festett fémlemezre; de aztán feltűntek a becsempészett új órák, az üzletek kirakatában is megjelent néhány Pobeda, Cornavin, melyet az élmunkásoknak havi részletre árusítottak — a hatóság lecsapott féltucatnyi zúgiparosra, s tízezer lejes adókkal sújtotta őket; Bárány pedig megint tehetetlen lett, hisz nem volt iparengedélye.

S ez a tehetetlenség annál kínosabb volt, mivel e rövid idő alatt belekóstoltak a jobb módba, naponta vehettek tejet, húst — nem szűkölködtek semmiben; még gyötrőbb volt, mint azelőtt, mert Nánási Rózában fölcsillant a férfi ügyeskedésének távlata, s a pünkösdi királyság még nyilvánvalóbbá tette, hogy Lajos csak napokig, hetekig tud munkálkodni a családért, utána minden ismét az ő nyakába szakad; ideges rohamait még fokozta az a tudat, hogy ő is engedély nélkül varr, hogy bármikor lecsaphatnak rá; szüntelen ki-kiszaladt a kapuba, föl-alá pillantott, s betanult szavakat motyogott, hogy ne érje készületlenül, ha beállítanak hozzá s fölfedik a lepedővel letakart Singer-gépet.

Bárány igyekezett eltűnni a szeme elől, s néha reggeltől estig az ócskasort járta; csak pár szem szilvát evett, vagy perecet majszolt el, és nézte a szegénység rikító kirakatait, a használt műfogsortól a rozsdás biciklilámpáig, a poloskás szekrénytől a divatjamúlt csőorrú cipőkig, amelyek oly nevetségesen hosszúnak és keskenynek tűntek, mint valami zsúrvekni; nem akart hazamenni, hogy kevesebb okot adjon a perpatvarra, s ha akadt néhány banija, megalkudott egy-egy rongyolt könyvre, megvette a Quo vadist, Kaszap István csodatételeinek regényét, a világhírű Foglyok angyalát, és a Bűn és bűnhődést, melyekben mind az Úr közellétét sejtette, és késő éjjelekig olvasott.

Leginkább azonban Tolsztoj Feltámadása hatotta meg és késztette gyötrő vizsgálódásra, s úgy érezte, mintha egyik napról a másikra türelmesebbé vált volna Nánási Róza szidalmai iránt, hogy már tud mosolyogva félrehajolni a száj undok vétkezése elől, a sátán fullánkja elől, hogy csak legyint, és fájó nekilendüléssel elindul otthonról, vagy lehorgasztja a fejét, s úgy áll, mint a szelíd gyerek, aki ütést vár...

Mert ugyanbiza nem a szenvedéssel egyenes arányban nő a lélek megtisztulni vágyó vergődése is? S jóllehet ezt eddig is tudta az evangéliumból, most annál érdekesebbnek ítélte meg a biztatást, mivel kívülről jött; nem bibliai intelmekként hangzottak el Isten szavai, hanem egy húsból-vérből való író, egy földi próféta lelke által, aki magában szenvedte meg a tapasztalást, s akit a világ az emberi lélek egyik legmélyebb ismerőjének mond...

Ha pedig elunta az olvasást is, s kényszerűen a mindennapi dolgok felé fordult a figyelme, hogy Ferivel mi lesz, Marcival mi lesz, Ilit miből fogja öltöztetni, iskoláztatni, nyögve és sóhajtva kiszállt az ágyból, meggyújtotta a százas égőt, odatelepedett a szerszámos asztalhoz, s hátán kabáttal spirálfüzete fölé hajolt, hogy életét néhány oldalon összesűrítve megverselje, s hogy ezzel a füzettel aztán, mint egy élő és kiáltozó kérvénnyel, körbejárja a néptanács meg a pártszervek hivatalait, és segítségért esedezzék: hogy alkalmazást kérjen valamelyik szövetkezetben.

Nánási Róza visszaült munkája mellé, a gépkattogás egy ideig egybefolyt a tárgy nélküli gondolat folyamatos veszteglésével, aztán hirtelen elakadt: az asszony fölállt, s úgy lökte be fejét a műhelyajtón, mintha szervezkedést leplezne le, majd egész testével benyomult, kitépte Ili kezéből a nadrágot, és a szögletbe hajította.

— Ki kért rá, hogy ezzel foglalkozz?... Majd elboldogul ő egymaga is!... Nézz a magad dolga után!

A leány könyörgőn nyújtotta ki a kezét, hogy viszszakérje a nadrágot, Bárány Lajos azonban most ijedten, fölzaklatottan ugrált az asztal mögötti résben, és kérte, hogy hagyja Ili a foltozást, hiszen ő majd elvégzi, még ha nem lesz is olyan szépen megvarrva. S alighogy riadt szavait szétlehelte, valami boldog és reménykedő mosollyal fölvette a füzetet, amelyben életrajzát szövögette, és megállt Ili mellett, aki a szerszámos asztalra könyökölve sírt.


— De hát mire való ez, aranyosom? — mondta. — Neked megkegyelmez, téged nem fog elemészteni... És meglátod, minden jóra fordul... Csak járjam körbe a hivatalokat ezzel a füzettel... Csak tárjam eléjük a kálváriámat, aranyosom!...

Még mindig boldog-izgatottan lebegtette meg a füzetet, aztán olvasni kezdte:

Csakúgy állt életem a halál felett,

mint legendában Damoklész kardja,

De erős még a hajszál is,

ha kezében az Örök Isten tartja.

Eddig nyomorban éltem, most is

börtönbe kell mennem?

Ha nem engedtek élni, öljetek meg

engem.

Csak a gyerekeimet segéljétek élni,

kik még nem fáradtak el hinni

és remélni...

S miközben sípoló tüdővel szökdelt szűk ketrecében, bal kezével a mennyezet felé csapkodva, akár egy megcsonkított madár, oly erős szeretetet lobbantott fel a kislányban, a szánalomnak, rajongásnak oly húsba maró sóvárgását, hogy amint Ili könnyesen reápillantott, szeretete valami önmagát is elijesztő szemérmetlen vágyat tépett fel benne: arra áhítozott, hogy meztelen testének forróságával simuljon ennek a nyomorék embernek a csontjaihoz, akár a keresztre feszített Megváltóhoz, hogy végigcsókolja a lábát, és megalázkodásával fölmagasztalja ezt a férfit édesanyja s a világ előtt; de végül is csak annyi tellett ki tőle, hogy fölállt, odahajolva elkapta Bárány Lajos kezét, és sírástól s a hit mindenféle homályos ösztönétől fölzaklatva, ajkát a hideg, görbe ujjakhoz szorította.

Az első napokban, mikor a líceumban volt, s a maga otthoni titkai miatt mindenkitől elzárkózva szomorúságába rejtőzött, barna szemű és szótlan szenvedésbe, Kálmánt természetesen meggyötörte vele; s mivel a hallgatás elfedte őt a gyors megismerés elől, s a rokon lélek gyötrődésének képzetét élesztgette mind erősebben, Kálmán már nemcsak a sejtéseivel, de az eszével is tudta hogy nem maradhat el tőle egy percig sem, további életének egyetlen pillanatában sem, míg csak a közös szótlanság át nem üti Ili csöndességének félénken remegő falát; szünetben melléje húzódott, pillantása védőn hajoltföléje, félórákig álldogált vele a nagy betonhídon, s megint csak oly szótlanul, hogy hallgatásuk üres és tátongó réseit lassanként már megnyugtatóan, megszokottan töltötte ki a gátról lezúduló víz zaja.

Vinczéné meglepődött, hogy Kálmán épp ezzel a rokon leánykával sodródott össze, akit ő is talán csak kiskorában látott, hiszen egészen elszakadtak a hit útjára tért mostohatestvérétől; lassan összefogta kezét, könnyezve és aggódón hallgatta végig a fiú lelkendező szavait Iliről, veszélyt sejtve sóhajtott, aztán kinézett az ablakon, s mert valami vigasztalót is érzett abban, hogy Kálmán egy ilyen félénk, vallásos leánykával rokonszenvez, csupán ennyit mondott:

— Csak fájdalmat ne okozzatok egymásnak, fiam...

Összetartozásuk már oly nyilvánvalóvá lett, hogy pár vásott kamasz a bentlakók mosdójának falát, ahol első cigarettáikat szívták, telerajzolták kettőjükre vonatkozó trágárságokkal; a lányok célzatosan többször fölírták a tábla közepére, hogy Kálmán + Ili, s mosolygó beleegyezéssel jelezték, hogy ismerik közös vonzalmukat. Más csitrik viszont megirigyelték a hivő lány sikerét, hallgatását alamusziságnak érezték, amellyel még inkább magához akarja kötni azt a szelíd, értelmes és jóindulatú fiút; mandolinja miatt csak úgy emlegették, hogy ,,az a félhagymás”, és a háta mögött összenevettek; egy csoport fiú, akit Pincér Gyuszi, a Szén utcai csorba kis gnóm szervezett maga köré, Kálmán ellen áskálódott, s a bandában csak Prédikátornak emlegette őt.

3

De Kálmán odahaza sem lelte helyét; mióta otthagyta a pikolómesterséget anélkül, hogy kitanulta volna a szakmát, s már azt a néhány ezer megtakarított lejét is fölélte a család, apja csak dühöt és ellenszenvet érzett iránta. Hát nem volt elég neki a négy középiskola? Mire vágyik még? Miniszter akar lenni? No jól van, legyen miniszter vagy atyaisten is, de ne az ő bőrén. Mikor ő ennyi idős volt, pénzt keresett, már fölszabadult és törzsasztalt tartott a Seydliben; még a nevelőapjának is küldött a keresetéből, a húgát is segítette, ezt a hálátlan ringyót...

Italtól meglazult és leszakadt idegekkel, a rossz táplálkozástól és a strapától roskadtan nézte Kálmánt, miközben a fiú a könyveit, füzeteit rendezgette, sportórára indult, vagy épp hanyatt dőlve olvasott a díványon; aztán fölpattanva rágyújtott, és a cigaretta szaporán billegett a szája csücskében.

— Ne az én vállamon akarjatok fölkapaszkodni! — mondta. — Ne biza, mert én úgysem szorulok majd egyiketekre sem... Nem fogok kopogni se nálad, se a nővérednél egy tányér ételért... Mikor érzem majd, hogy nem bírom a karomat, elballagok megdögleni, mint az elefánt, hogy ne lásson senki... Vagy a nyugdíjamból behúzódom valamelyik aggmenházba...

Máskor a késő esti órákban kiszállt az ágyból, odament a szögletbe, ahol Kálmán egy tizenötös égő fényénél olvasott, kitépte a kezéből és elhajította a könyvet, az éjjelilámpa zsinórját pedig, mint egy indát, leszaggatta a falról.

— Elég volt a villanypocsékolásból, hallod?... Tessék dögleni inkább, és nappal tanulni!...

Reggelenként pedig, mikor Eliz az ajtó közelében fehérlő mosdókagylónál csurgatta a vizet és befelé fordulva mellét szappanozta, mikor többször is végigkocogott a szobán, hogy magára kapkodja köntösét, könnyű kötött kabátját, s máris szaladjon, nehogy a fél hetes dudaszó az utcán zengjen rá, mielőtt még átlépné a Breiner Béla szövőgyár kapuját, Vincze néha fölült az ágyban, mintha esti veszekedését folytatná.

— Jól van, szívem, jól van! — mondta dühében szinte fölkacagva. — Zúgasd csak azt a csapot és trankanyálj!... Ne hagyd az embert pihenni, fene essék a bőrödbe!

Egy mozdulattal ledobta magáról a takarót, és az ágy szélére húzódva lelógatta a lábát.

— Hát rendben van — motyogta vészes nyugalommal, — Még ma elmegyek a rendőrségre, és levázolom a helyzetet... Megmondom, hogy én már nem bírom ezt: jöjjenek ki, és vegyenek fel jegyzőkönyvet...

Eliz ilyenkor kisápadva tátogott, vizes ujjbegyeivel gyorsan dörzsölni kezdte szíve tájékát, vagy leroskadt egy székre, és nézte sírást visszafojtó szuszogással az apját, hiszen nem akart visszaszájalni, nehogy a kicsiket felébressze; Vinczéné pedig kiszökött az ágyból, rémülten felalá szaladt a szobában, vagy vizet hozott a lányának, s magához ölelve simogatni kezdte a haját. Ilyenkor már megbánta, hogy akár egyszer is rátámadt a nagylányára, s önzéssel vádolta, szemére lobbantotta, hogy pénzt dugdos, pedig hát mire is számíthatna, ha férjhez akar majd menni, ha egy párnát, egy paplant, valami kelengyét akar szerezni magának — mi másban bízhat, ha nem egyedül a maga szorgalmában? Igaza is van; nem elég, hogy végigpesztrálta a húgait, kisöcséit, legyen ő is áldozata a családnak, mint amilyen cselédje s áldozata ő lett?

— Úristen! — sóhajtotta. — Mindannyiunkat ki akar üldözni a házból!... Szét akarja szórni a gyermekeimet, hogy egymaga basáskodjék itt!... De amíg élek, ezt... ezt a tervét nem fogja keresztülvinni!... Ha éjt, napot egybetéve gürcölök, akkor sem!...

Eliznek az ilyen jelenetek után havonta kétszer is taxit kellett fogadnia a belvárosban, hogy idejében beérjen a gyárba, s inkább föláldozta dugdosott lejeit, semhogy a késések miatt levágják a prémiumát.

Vinczéné, miután kikopott utolsó bejáróhelyéről, az őrmestertől (mert nem akart hamis tanúként pártjukra állni abban a perben, mellyel megkívánták szerezni a tulajdonos gyümölcsösét), kofáskodásból szerzett pénzt: minden második nap hajnalán kiment a szamosfalvi vagy az apahidai bulgár kertek alá, megalkudott egy zsák paprikára, vinettére, káposztára, becipelte a városba, s eladta a piacon.

S Kálmán, ha mostanában visszagondolt azokra a napokra, látta, hogy édesanyja pártfogoló beletörődéssel veszi tudomásul az ő kamaszszükségleteit, ahogy tasakban összesodorva mindig hoz tíz Carpaţi-it, s titkon odacsúsztatja neki a mozipénzzel, legtisztábban pedig arra a délutánra emlékezett, mikor kis négykerekű szekerét vonszolva, párás homlokkal bukkant be a kapun, de ahogy meglátta őt, elmosolyodott, és azt mondta: „Ajándékot hoztam neked, fiam!...”

S ez az ajándék nem más volt, mint öt bordó fedelű könyv kendőbe göngyölve a tök, a sárgarépa meg az uborka kupaca fölött; a Franklin társulat könyvsorozata, az Élő könyvek, Magyar Klasszikusok: Jósika és Kemény Zsigmond, Berzsenyi és Vajda János meg egy kötet Gyulai Pál-tanulmány és emlékbeszéd.

„Öt lejre alkudtam le darabját! — nevetett az anya boldogan. — És még van neki, ó, de még mennyi!”

S így hozta el a többi kötetet is négy-öt darabonként a zöldség között: Balassit és Csokonait, Petőfit és Arany Jánost, Bajzát és Kiss Józsefet, Czuczor Gergelyt és Gyöngyösit. S mily izgató volt ezeknek a könyveknek már a tapintása is, a kissé évült papírszaga, amely összemosódott a borítóvászon ismeretlen környezetet magába szippantó páráival, melynek homályából az első oldalon az olvasó elé bukkant a szerző képe.

S elsőként nem is a mű maga érdekelte, nem a regény vagy a vers, hanem az író élete, sajátos sorsa, kínlódása; mikor Vajda János kötete előtt rábukkant néhány sorra, szinte elállt a lélegzete, oly igen magát érezte bele ebbe a gyötrődésbe, abba a mártíromságba:

„Csupa kétség, csupa pesszimizmus. Ha tavasszal kimegy a szabad természet ölébe, eszébe jut az élet céltalansága; ha nyári éjjel a ragyogó égboltot vizsgálja, öszszeroskasztja az emberi értelem parányi volta; ha elérkezik az őszi lombhullás ideje, megjelenik előtte a tátongó sírgödör képe, és hallja a koporsóra hulló rög tompa zuhogását. Álom az élet, vagy mártíromság? Nyugalom van-e a temető hantjai alatt, vagy ott is szenved az ember?...”

De nem, mégsem ő ez, hiszen ő nem költő, csak régi félelmeinek a gyötrődés felé lebegő sejtései kísértették meg ismét — gondolta —, pusztán azért érezte magáénak ezt a sorsot, mert hiábavalón szeretne mindig Ili mellett lenni, céltalanul vergődik érte; lám, meg kell elégednie azzal, hogy a szünetekben láthatja, s hogy álldogálhat vele egy keveset a híd lábánál, mindennap egyre kevesebbet és kevesebbet, mert Nánási Róza már lesett a lányára s egy ízben (íme, mire képes némely ember!) mellőle parancsolta haza, megalázva őt is, Ilit is, ő pedig messziről követte a kislányt, amíg be nem lépett a kapun, hogy eltűnjön abban a koporsó alakú épületben...

S most, hogy fölidézte új kínjait, a leghúsbavágóbbakat, átszenvedett, ijedt bizonytalanság fogta el, mintha testének valami kötőanyaga hirtelen kiolvadt volna belőle, s mikor rádöbbent, hogy mindez nem az ő magányos csendjében történik, hanem ott a falépcsőn, miközben a szétnyitott könyv becsüng a térde közé, s mama ott áll mellette és nézi, miért sír, akkor fölugrott, és elszaladt otthonról.

S már tudta, hogy hova kell szaladnia, hogy még inkább gyötrődjék: Ili minden szerdán délután énekórára ment az imaházba, s meg akarta lesni őt a gázgyár mögött, a Vágóhíd tér egyik mellékutcájában; mire azonban odaért, már nem tudta, vajon a kislány elment-e már, vagy csak ezután fog érkezni, s várakozásában a tekintete semmin sem tudott megállapodni: se egy kapun, se egy épületen, se az úttest gránitkövein.

S aztán föltűnt a lány ugyanabban a török mintás ruhájában, melyet az évnyitón viselt, fejét kissé leszegte úgy suhant a falak mentén a kezébe szorított mandolinnal, s Kálmán meg sem merte szólítani, csak kinyújtotta a kezét a hiábavalóságnak azzal a rémületével, ahogy megfoghatatlan dolgok után néz az ember; aztán kilépett, s mikor érezte, hogy mily valószerűtlenül lassan halad, szinte vánszorog a tünemény nyomában, sietni kezdett, már trappolt, a térség nagy, végre tárt kapui előtt húzott el, ahol vér és nyershús szaga, friss fenyődeszka szaga, széna szaga, oltott mész szaga csapott az orrába.

— Állj meg! — mondta Ilinek, mikor beérte, de talán nem is mondta ezt, csak a hajába lehelte, miközben megfogta a kezét; a lány ránézett elvörösödve és zavartan.!

— Engedj, hadd menjek — fordult félre. — Nem tudnám elviselni annak bűnét, hogy téged meggyötörjelek...

— De hát mivel gyötörnél?... — hebegte Kálmán.

— Azzal, hogy nem a magam akaratát cselekszem, hanem Isten akaratát... És ő másfelé vezeti az én utamat...

Fölpillantott, szemét elfutotta a könny.

— S ha tehetném is, hogy veled barátkozzam, méltatlan volnék hozzád... Hiszen te jobb vagy... meg szelídebb is nálam...

Már sírt. A sejtés ijedt boldogságától pihegett és a sajnálattól, hogy meg kell tagadnia földi örömeit; de ez a sajnálat is mintha csak pillanatnyi kísértésként sajdult volna belé, mert Kálmán, amint közelebb húzódott hozzá már látta, hogy könnyeinek alaktalan kristályai mögött szétrepedezik minden céltudatos érzés vagy gondolat, s már valami távoli hívás felé fordul a lelke, mintha a Megváltó szólongatná.

Vagy csak Kálmán képzelte mindezt?

Talán csak őelőtte tűnt föl, az ő féltékeny és irigy képzeletéből káprázott elő Jézus, úgy, ahogy a konfirmáló emléklapról magában megőrizte alakját: fehér köntösben, vállára omló hajjal, arcán és szemében a fiatalság üde bölcsességével? Már látta, ahogy a Megváltó kinyújtja a kezét, s mosolyogva tovaimbolyog a lánykával, mint aki ezt a röpke találkozást is csak játékból, jószívű engedékenységből nézte el ennek a szelíd Báránynak, az ő menyasszonyának, s talán egy parányi sajnálatból is a fiú iránt.

Neki azonban nem volt szüksége erre a sajnálatra. Gyorsan hátralépve, képzeletben ellökte magától a fehér ingujjban lebegő kezét, a gyógyításnak, halottföltámasztásnak ezt a tudósan hideg és magabiztos karját, amely íme csak arra volt jó, hogy ismét tudatosítsa benne megalázó tehetetlenségét, épp ő, akinek meg kellett volna értenie mindent. S inkább azt kívánta, hogy lesújtson rá, mint hogy szánakozzék rajta.

— Engedj utamra — mondta a lány gyöngéd vergődéssel, és párás lehelete Kálmán arcába csapott. — Nekem úgyse marad más, csak a szenvedés...

4

Fülöp Jani, amióta beállt fogházőrnek, a titkolózó izgalom napjait élte, és Boris, aki egyre csontosabbra szikárodott, csodálkozva figyelte, hogy a férfi mohóbban eszik, néha belemosolyog a tányérba, vagy megkönnyebbült szuszogással fölnéz, nyelvével ráérősen szedegeti le az ajkára tapadt puliszkamorzsákat, tekintetével végigsimogatja a két kislány arcát, majd ismét tűnődő boldogsággal hajol az asztal fölé.

S hogyan is ne történt volna valami különös, mikor ő ezerszer is kérte, hogy szokjon le a dohányzásról, hagyja azt a büdös szivart, hiszen annak a sava rágta szét s rágja mai napig is a gyomrát, míg rostává nem lyukad, hiába rimánkodott neki éveken át, most meg egyik napról a másikra lemondott a cigarettázásról; vacsoránál néha oly mohón fal, hogy csattog az állkapcsa, máskor meg órákig sétál a kertben s az eget fürkészi, mint aki megbolondult.

S Bori olykor össze is borzadt a gondolatra, hogy a férfi szellemileg megrokkant, hogy annyi keserű év, annyi öntépő vergődés után, ami különösen Kakas Bandi halálát követőn kínozta úgy, hogy néha már üvölteni is tudott: volna, mint akinek az apja csalóként megszökött a jussával — értelme kiengedte a gyeplőt a kezéből, hogy többé ne sanyargassa se a gyomrát, se a szívét. Emlékezett rá, hogy miként emésztődött, átkozta éjjel-nappal az öreget, s mindent kihányt, amit lenyelt, most meg oly telt az arca, hogy csattan ki az egészségtől.

Gyanakvása azonban oktalan volt, hiába röppent a pillantása a két leányról Janira s onnan vissza a gyerekekre, mert a férfi tekintetében nem fedezte fel a gondolatnak azt az egybemosódó, tétova imbolygását, amely az ütődöttek, a zavarodott elméjűek sajátja, szavai pedig világosak, egyértelműek, céltudatosak voltak; s Fülöp, mintha annak is külön örülne, hogy sikerül megtévesztenie családját, délutánonként, mikor behorgolta az ajtót, s a lehúzott függönyök mögött lámpát gyújtott, s régi katonaládájából kivette az iskolásfüzetet, hogy folytassa megkezdett életrajzát, összedörzsölte a kezét és mosolygott: „Visszakapom attól a patkánytól a házat, ha beledöglik is! Visszapörölöm, vagy elvétetem erőszakkal!”

A füzet első oldalára ez volt írva: BELÉPÉSI KÉRELEM A ROMÁN MUNKÁSPÁRTBA, s nyomban alatta, színes ceruzákkal kifestett iniciálé után munkában érdesmerevre dörzsölt ujjak nyomán hol egymásnak dőltek, hol széthulltak a betűk: „Alulírott Fülöp János, elszegényedett parasztszülők gyereke, 1911-ben születtem Veresmarton...”

Az elszegényedett szó több napi töprengéséből virult ki diadalmas eredményként, hiszen Fülöp János oly hatalmas vagyonnak érezte azt a pár hektárt, ami Kakas Bandi kezéből kicsúszott, a marosújvári házzal, amit viszsza kellett perelnie, hogy saját sorsát csakis a végképp elszegényedett részeskapások, bérmunkások sorsával tudta azonosítani, jóllehet titokban fölöttük érezte magát, s néha valami gőg is fölágaskodott benne, s lázadóvá tette mindenütt, ahol csak munkát kapott; s ugyanbiza miért ne állíthatná be nincstelenként, koldus egereként az apját; nem hazudik, ha azt írja róla, hogy elszegényedett, hiszen az a legszegényebb, aki szüntelen a pohár után kapkodva az eszét is elveszti...

Tekintete sötéten megvillant, mintha apja szellemét akarná a lámpa fénye mögé visszaszorítani, majd önnön fölényétől megnyugodva újra elmosolyodott, odatelepedett az asztalhoz, s miután egy újságpapír-darabkával többször is megtörölte a tollhegyet, tintába mártotta, majd írni kezdett:

„Apám vincellér volt gróf Teleki Ádám szőlőjében. Öten voltunk testvérek, kérem alázattal, de a nővérem, Leánka, és az öcsém, Sándor, meghalt, minekutána anyánkat is elvesztettük a tizennyolcas spanyol járvány idején, kérem alázattal. A szegénység, a nélkülözés sírba vitte őket még idő előtt, tisztelt elvtársak...”

Körülnézett, valami kis szégyen és idegenkedés pöccintette magasra a szemöldökét, visszahallgatta saját sorait: vajon nem hat-e túl behízelgőn, önlebecsülőn a „kérem alázattal”; de aztán legyintett a tollszárral, egy pillantást vetett a komor ágyfejre, az alaktalan tömbbé feketült vaskályhára és folytatta; mert ha eddig nem is hunyászkodott meg senki előtt, bosszúja a jogtalan házbitorló, az iránt a patkány iránt, aki örökké kábult szomszédja, az ő apja kezéből kitépte a házat, most engedményeket követelt. S mégiscsak más az, ha az ember leír valamit, mintha élőszóban kell előadnia...

„Én, az árva, kora gyermekkoromtól, míg csak suttyó legénnyé nem cseperedtem, apám mellett húztam a kapát a tűző napon, szakadt rólam a víz, csak hogy a grófnak legyen bora. S mikor már eltikkadtam a szomjúságtól éhség szorongatta a gyomrom, s már csak annyi vágyam volt, hogy leszaladjak a hegyről a Marosba lemosni a csípős verítéket a bőrömről, azt se tehettem meg...”

Amit most összekínlódott, igen meghatotta; egy percig mozdulatlanul feküdt tollat markoló ökle a füzeten, aztán folytatta:

„Szőlőből, szottyos körtéből esténként ciberét főztünk a csőszkunyhó előtt, azt ettük hideg puliszkával, más nemigen akadt. Sírtak a tücskök, tolvaj settenkedett a szőlődomb alatt. Kutya vonított odalent. Nekünk is volt a kalyibánál vagy három lepusztult kuvaszunk. Az egyiknek kiütötték volt a fél szemét, úgyhogy amint ott ugrándozott a tűz körül, hogy neki is vessünk egy falatot, megmaradt fél szeme pirosan világított...”

Ezt most már oly szépnek és meggyőzőnek találta, hogy ki is telt vele az egynapi adag, amit a sorsából papírra kellett karcolnia; fölállt, vállára vette az egyenkabátot, fejébe nyomta az áthűlt, kaucsukbetétes sapkát, és hátrament az udvar mélyébe, hogy megkönnyebbülve kivizelje magát...

Gondolatban még éjjel is sokáig faragta, illesztgette a szavakat, rákészült, hogy az egész füzetet teleírja az életével; az asszony mozdulatlanul feküdt mellette, akár a dermedt bogár; a fogamzás ösztönös félelme már rég elhidegítette benne a szeretkezés vágyát, néha még a lélegzése sem hallatszott, s ha a szeme nyitva volt, csak mint távoli, idegen és restellni való emlék suhant át benne az első ölelkezések öröme, amikor Jani, fejjel lefelé csüngve, szinte a szénaboglya oldalára tapadva nyújtotta le utána a karját, ő pedig ellökte magát a földtől, és szállt, szállt föl az égbe ernyőként szétterebélyesedő szoknyájában, fehér blúzban, kemény és forró lábszárait egymáshoz szorítva hogy a sarjúillatú örvény mielőbb a magasba lendítse, a kedvese mellé, ahol már a szénaszál is úgy csiklandoz, mint a selymes bajusz, és a csillagos ég veti rájuk takaróját...

— Alszol, Boris? — kérdezte a férfi, és a tenyere mereven kúszott előre a lepedőn, az asszony csípője felé, mint egy zsilip; Bori ébren volt, épp az ijedtség tartotta ébren, szorongató sejtései, hogy Jani közeledni fog hozzá, de egy keveset még hallgatott: régóta tapasztalta, hogy néha már egy percnyi várakozás is lehűti Janit; ezen az éjszakán azonban megérezte, hogy Fülöp tele van titkolt örömmel, ami talán az egész házra jót hoz, s inkább a kötelesség, mint a vágy ösztöne vette rá, hogy megszólaljon, de ebben a válaszban is számítás lappangott, mert úgy tett, mintha nem értené a hívást, s profán litániába kezdett:

— Alszom az isten lovát, mikor már egy fertályórája hallgatom, hogy a libaólnál valami kaparász...

Jani egyszerre nyugodttá csillapult a takaró alatt, s reményeinek vesztett izgalmát azzal a boldog képzelgéssel igyekezett pótolni, hogy párttagként biztos eredménynyel kezdhet majd hozzá az újvári ház visszapereléséhez, melyet így védtelenül, pártfogók nélkül sehogy se tud megkaparintani, habár kétszer is leutazott ahhoz a vén és süket ügyvédhez Temesvárra, aki az iratokat őrzi, s aki miatt Erzsike pénzét is hiábavalóan pocsékolta el.

Reggel négy rabot kísért a fogház zöldségesébe, melynek közelében neki is volt egy darabka földje. Odahaza úgy állapodott meg, hogy Boris is kijön nyolc óra körül a két lánnyal, és hazacipeli a leszedett paradicsomot, uborkát, zöldbabot; mihelyt megérkezett a foglyokkal, egy köpcös, sunyi rab rögtön lekuporodott az árokba, kifűzte bakancsát, belenézett, és ismét visszafűzte: tizenötezer lej hiánya volt a szövetkezeti ellenőrzésnél, s négy évet kapott.

— Megint amerikázol? — kérdezte a Bűvész; nagy, testes férfi, aki nemrég frakkban járta Bukarest vendéglőit, és tizenöt lejért grafológiai elemzéseket végzett. — Ócska trükk! — legyintett, és az aszfalton született ember fölényével, undorodón nézett el a paszuly fölfuttatott indái és a piros paradicsomok fölött.

Fülöp Jani a lábához támasztotta puskáját, és rágyújtott egy Naţionalra; kis pihenőt hagyott, nem akarta zargatni őket, hogy később valamennyien átmenjenek egy-két órácskát kalákázni az ő parcellájára; irigyelte az alacsony, hebegős férfit, aki bóklászva körbe-körbe járt, mintha keresne valamit, aztán Éltes Jóskára pillantott, akit gyilkosságért ítéltek el, s most az ásóra támaszkodva várakozott, valami szürke közönyön át bámult a világba, amely úgy oxidálódott a szemére, mint a hályog; Fülöp maga sem tudta miért, de rokonszenvezett vele.

Figyelte öklömnyi halálfejét, az ajka köré mélyülő ráncokat, s megint maga elé képzelte a jelenetet, ahogy ez a paraszt kisszékkel halántékon vágja nyolcvankilenc éves anyját, aki fiatal házas korától teherként feküdt a nyakán, s habár a csontjai már átszúrták elnyűtt bőrét, még mindig nem akart meghalni — sőt időnként néhány korty szilvapálinkát követelt. A gyilkos, mikor jelentette az esetet, azt állította, hogy a vénasszony leesett az ágyról s beverte magát a székbe.

A hivővel, aki az Antikrisztus eljövetelét hirdette az ötvenes évek végére, és pénzt gyűjtött új szekták alapítására, nem sokat törődött, esete éppen csak megcsiklandozta fáradt kedélyét, a szövetkezeti kocsmáros sikkasztását is untatóan hétköznapinak tartotta, a grafológust pedig rühellte; az a ravaszság, amellyel a pénzt kicsalta az ostobáktól, elhitetvén, hogy a rák elleni szérumon dolgozik, és kiadásait önmagának kell fedeznie, néha fölháborította, mert ebben az agyafúrtságban önmaga tehetetlenségét látta megcsúfolva.

„Naponta százakat keresett a gané, és nem vitte semmire — gondolta. — Én meg egy házat vehettem volna belőle!”

S már azt is gyűlölte benne, hogy időnként fölnyújtja tenyerét a fénybe s úgy vizsgálgatja, mintha minden kis gyűrődés szorongóvá tenné, holott mások belegebednek a kínlódásba, amíg valamire vergődnek: lerokkannak, sérvet kapnak, meghajlik a gerincük, vagy kutyák szaggatják a gyomrukat... Ez pedig alig várja, hogy kiszabaduljon s elölről kezdje az úri életet...

Szürkés pára remegett a parcellák fölött, amely magába  itta a későn nyíló paradicsomvirágok fanyar szagát; Fülöp elhajította a cigarettavéget, és ideges pillantást vetett a grafológus bokájára, amely fölött egy arasznyira lebegett a nadrág szára.

— Elég volt, Bűvész, elég volt!... Fogd az ásót, mert a derekadra húzok a nyelével!

S miután a négy rab benyomult az ágyások közé, ő maga leült, puskáját ölébe fektette, s mert ismét sajgást érzett a gyomrában, elővette a lapos üveget a muskotály konyakkal, melyet egy csombordi szőlész tanácsára gyógyszerként használt a fekély ellen, húzott belőle vagy három kortyot, és a hajladozó rabok farát figyelte, az ökölnyi bokákat és a krákos lábszárakat, amelyek ívben nyíltak szét a csíkozott nadrágban, akár a rosszul táplált zebráké.

— Gyere ide, Bűvész! — intett, s mikor a melák odaimbolygott eléje, úgy fordult meg ültében, hogy a puskát a háta mögött hagyta. — Nézd csak: innen az egész város látszik...

— Tojok rá — mondta a rab elvigyorodva. — Mit ér?

— De azért a Seydliben ma is rászedhetnél két-három palit... Meg aztán minden félórában indul egy vonat... Menj át a patakon... ott ni!... Onnan már a vasútállomás is látszik...

Fülöp hunyorogva nézett rá, szinte rikoltott a meztelen ínye, a Bűvész azonban úgy tétovázott, mint óvatos kandúr a csapda mögül; aztán ahelyett, hogy mozdult volna, röhögni kezdett:

— Egy politikai százezret ígért bármilyen újságért... Húszezret egyetlen vezércikkért, ötöt a hírekért...

— Százezret egy vezércikkért? — kérdezte Fülöp megütközve, és arcán kialudt a hunyorító figyelem; érezte, hogy a homlokán kicsapó veríték gyorsan párolog, mintha a szervezete a muskotály konyakot lökné ki a bőre felületére.

Később azonban megnyugodott. Arra gondolt, hogy ezután, valahányszor visszakíséri a rabokat, aprólékosan átkutatja őket, nehogy akár egy szemétből fölkapott újságpapírt is elrejtsenek. S ugyanakkor megkísértette a vágy, hogy ő maga próbálkozzék pénzt kicsikarni a politikaiaktól, de eszébe villant a ház sorsa, amely az ő párttagságától függ, s ingerülten elfordult a kísértéstől.

Alighogy a rabok három nagy vesszőkosarat teleszedtek zöldséggel, hármat közülük átküldött a maga parcellájára, s mire Boris megjött a két lánnyal, már halomban púposodott az uborka, tök, paradicsom. Jani megkínálta a foglyokat cigarettával, várta, hogy pihenjenek egy keveset, később vállára vette a puskát s elindította őket maga előtt.

„Mikor odatelepedtünk a szőlőből meg a töppedt körtéből főzött cibere mellé, apám mindig rám mordult: vajon megszolgáltam-e már a vacsorát, ha pedig leszaladtam a domb aljába, hogy fölkajtassam a házat egy falás kenyérért, egy kanál zsíros levesért, mostohaanyám, aki később egyetlen nyomorék fiát is otthagyta apám nyakán, bottal vert el a fazéktól, mint a kajtár disznót... Nem is volt egy jobb falat a számban, míg csak el nem szegődtem kiskocsisnak...”

Szinte elmosolyodott rajta, hogy milyen könnyen simulnak nyelve alá életének vádló sorai, alig várta, hogy ismét bezárkózzék a szobába, szétnyissa a füzetet s beleírja ezt is.

Úgy öt óra körül, mikor valami boldog megkönnyebbüléssel ingben, mellényben hátrament az udvarba, hogy teleszívja magát friss levegővel, Bori szaladt szembe vele fehér blúzban, papucsban, kibontott hajjal, úgy, ahogy fésülködés közben hátraloholt az udvarba, mert azt hitte, hogy a tyúkok settenkedő róka láttán riadtak meg; ahogy észrevette a férfit, a buzgalomtól kivörösödve, elfulladtan megállt, Jani már oly közel volt hozzá, hogy orrába csapott a frissen mosott női test és a nedves hajzat szaga; emlékei megint felduzzasztották a blúz alatt az asszony apadt mellét, tömötté és forróvá varázsolták szoknyájában rejtőző lábszárát, élesen csillogóvá fényezték szemét, s ahogy nézte, megfogva a csuklóját, a sok rideg önmegtartóztatás után most érezte, hogy elzsibbad az ajka, s egész testét bénító, görcsös fájdalom járta át, mint egy izomláz.

— Mit akar velem, na?!... — vergődött Bori. — Megbolondult?!...

A férfi azonban csak húzta, vitte magával, sodorta a szénával feltöltött kis fészerbe, ledöntötte, mint menyecske korában, és a fogával pattintotta szét mellén a blúzot...

5

Az utcai találkozás után Bárány Ili a szünetekben többé nem mutatkozott, délben pedig kerülővel, a vágóhíd felé ment haza. Kálmán szenvedett. Fölnézett a hasáb alakú mély udvarról az őszi égre, s még a kiölezett hasábfák illata is úgy sajdult belé, mint a csalódások emléke. Pár hét óta megint egy idegen környezet mindenféle új s hol izgató, hol gyötrő zaklatásainak volt kitéve. Mint érettebb s tájékozottabb fiút, megtették osztályfelelősnek, mint jól és okosan fogalmazó diákot, az irodalmi kör titkárának, s mint nagy munkáscsaládban felnőtt gyereket, az ifjúsági szervezet csoportmegbízottjának.

Hetenként hívatták az irodába, ahol mindig ugyanaz a kép fogadta: két sötét ruhás férfi ült az asztalra könyökölve, az egyik mindig kövér volt, a másik kicsi és sovány, mintha csak ráadásnak csapták volna a társához, mindkettőjük előtt natúrbőr táska púposodott, mindketten halványkék inget és fekete nyakkendőt viseltek, mindkettőjük karján vadonatúj Doxa apró számai ragyogtak, mindketten frissen voltak borotválva, hajtókájukon ugyanazok a jelvények nyüzsögtek, s a családon kívül élő emberek szállodai hűvössége lengte körül őket, s a fővárosi megbízottak mértéktartó fölénye.

A jelenet is mindig ugyanazzal a mozzanattal kezdődött: a kövér, aki a beszélgetést kezdeményezte, öszszefont ujjakkal, mosolyogva megkérdezte Kálmántól, hogy tudja-e, miért hívták, majd jelentősen a cingárra pillantott, aki fejét lesunyva szótlanul nézett a diákra, mintha egyensúlyozná a derűre inkább kapható kövérek bizalmaskodó kedélyességét; arra törekedtek, hogy minél későbben adják tudomására Vincze elvtársnak, hogy a Ştefan Gheorghiura, a munkásegyetemre, a tisztiiskolába vagy a belügyminisztérium valamely intézményéhez akarják vinni.

Kálmán lesütötte a szemét, néha beleizzadt a szabadkozásba, hogy ő irodalmat akar tanulni, s mikor minden szervező férfipár sietősen felajánlotta, hogy ott is tanulhat, olvashat, amennyit akar, bújócskáznia kellett, szinte hazugságokat kitalálni, s e közös kínlódáson egy fél óra alatt mindig oly nyilvánvalóvá lett, hogy ő nem kíván sehova menni, hogy a fővárosiak sértődötten elvonultak, jóllehet mindig fölhívták a figyelmét, hogy holnapig még gondolkozzék.

Kálmán azonban nem akart gondolkozni, legalábbis ezen nem, mert nemcsak ösztönös iszonyodása volt mindenféle állami hivatalnoki szolgálattól, s különösen a katonai pályától, de nyomta a mellét az a fájó, sóvár érzés, amelytől néha a lélegzete is elakadt, s amely követelte, hogy ne hagyja oda az iskolát, amíg el nem nyugszik benne ez a szaggató kín, vagy annyira meg nem gyötri, hogy sírva és átkozódva önmagától kelljen majd elszaladnia innen.

A hivő lányt előbb felvették az ifjúsági szervezetbe, aztán megtudták, hogy „nem ateista”; Búzás elvtárs, egy németesen szőke és szelíd fiú, a városi bizottság instruktora fölajánlta neki A természet dialektikáját s Az egyház mint az imperializmus hűséges szekértolója című brosúrát, a maga szelíd és jóindulatú mosolyával mondta, megpaskolva Ili arcát, hogy „ne vicceljen, hisz maga is tudja, elvtársnő, hogy nincs Isten”, s adott neki gondolkodási időt, de eltiltotta a gyűléseken való részvételtől.

Kálmán olvasással akarta elzsibbasztani magában azt a tompán lüktető fájdalmat, melyet a lány megszégyenítő visszavonulása miatt érzett, s amely, ha csak egy villanásra is pillantott föl önmagából, hogy helyzetét elemezze, az alattomos sajgás központjából, a gyomra s a melle tájékáról éles és metsző sugárzással terjedt szét úgy, hogy egyszerre szánta és gyűlölte is magát miatta. Az osztályfőnök, egy alamuszi mérnökember, aki mértant adott elő, Kálmánt pártfogolta, mint olyan diákot aki az egész osztály politikai érettségét bizonyítja az igazgatóság előtt, s valami rejtett s befelé mosolygó cinizmussal adott neki olyan könyveket, amelyekről tudta, hogy a fiú keveset ért majd meg belőlük, jóllehet ő maga, egyiket sem olvasta el. Így kapta tőle ajándékba az AntiDühringet és A természet dialektikáját is.

Odahaza izgatottan lapozott bele a könyvekbe, s rögtön megtetszett neki Engels közvetlen és kedélyesen fölényes hangja. Mily évődő, gunyoros volt már az AntiDühring bevezetője is:

„...Egy évig tartott, amíg rászántam magam, hogy egyéb munkáimat elhanyagolva, beleharapjak ebbe a savanyú almába. Ez ugyanis olyan alma volt, melyet egészén el kellett fogyasztani. És nemcsak nagyon savanyú, de nagyon nagy is volt...”

Elővett egy piros ceruzát, és aláhúzogatta azt, amit megértett a szövegből, például a mennyiség átcsapását új minőségbe, mikor egy szerves vegyületsorból, például a savaknál, minden új tag egy szénatommal és két hídrogénnel gazdagodva, más tulajdonságú savakat hoz létre.

C —H2—O2                        hangyasav                forráspont            100

C — H4—O2                        ecetsav                                „                  118

C3—H6—O2                        propionsav                          „                  140

C4—H8—O2                        vajsav                                  „                  162

S ugyanilyen izgatottan olvasta el Napóleon híres példázatát is mennyiség és minőség viszonyáról, ezer gyengén lovagló, de fegyelmezett francia győzelméről ezerötszáz mameluk felett, s aláhúzta a következő sorokat is A természet dialektikájából:

„Spencer Hall úr... egészen közönséges kuruzsló volt, aki néhány pap védnöksége alatt járta az országot, és egy fiatal lányon delejes-frenológiai mutatványokat végzett, hogy ily módon bizonyítsa be Isten létezését...”

S utána megjegyezte ezt a bekezdést is:

„Tyndall érzelmi szükséglete semmit sem bizonyít. Des Grieux lovagnak is az volt az érzelmi szükséglete, hogy szeresse és bírja Manon Lescaut kisasszonyt, aki egyre-másra eladta magát és őt. A lány kedvéért a lovag hamisjátékos és selyemfiú lett, és ha Tyndall szemrehányást akar tenni neki, »érzelmi szükségleteire« hivatkozik.”

S hogy megörült, mikor a vágóhíd környéki ócskasoron egy vékony, színes fedelű füzetecskében Prévost Manon Lescaut-ját ismerte fel, s pár baniért megvehette a könyvet; egyetlen délután ki is olvasta, s önmaga helyzetét belehelyezte Des Grieux lovag siralmas sorsába: ő is követte Ili lezárt batárját, lefizette a kísérőket, útonútfélén megalázkodott kedveséért, szerette és gyűlölte egyszerre, s végül a saját körmével vájta ki a lány sírhelyét, hogy eltemesse egy ismeretlen helyen, elsiratván őt is, magát is.

Akkor éjjel sokáig feküdt a takaró alatt könnyezve, húsba maró önsajnálattal, s napokon át gyötrődött e kis füzet hatásától, míg a végső csüggedésből, mint egy erős kéz, ki nem emelte Jack London Vaspatájának Ernestje, ez az olcsó konfekcióöltönybe préselt óriás, aki győzhetetlen életerejével, okosságával és férfiasságával nemcsak a felsőbb osztályból való kedves Evist szerzi meg, de a vitában is úgy forgatja a maga érveit, akár Sámson a szamárcsontot, s valósággal szétveri a mágnások magukmentő filozófiáját.

De bármit olvasott is, esténként néha hirtelen összezsugorodott előtte minden igazság, s valami létező nagy félelem és boldog izgalom mellett oly kicsivé váltak a szerzők alakjai és a hősöké is, mint a hegy alatt álldogáló emberek; ilyenkor ismét nyugtalan lett, és érezte, hogy ezt a nyugtalanságot csak egy másfajta, még erősebb kínnal lehet elviselhetővé csitítani, s megint elindult a gázgyár mögötti utcába, hogy behúzódjék egy tűzfal mellé, és izzó szemét arra az ismerős kapura meressze.

Valahányszor a deszkahasáb hátranyílott, és a sötét résből egy-egy alak tűnt elő, szinte kábult ijedelem és gyöngeség fogta el, s még azután is hideglelősen állt ott, miután a kaputól elszakadó árnyékban idegen férfit vagy nőt ismert fel, de ha Ili lépett ki az utcára, és apró léptekkel sietni kezdett a járdán, úgy a falhoz szorult, hogy a tenyere megizzadt, s mire a tudata megkésve ellökte onnan, szem elől vesztette a lányt, s rohannia kellett utána.

A tél elején a középiskola jótékonysági bált rendezett a koreai károsultak támogatására. Kálmán nemigen tudott táncolni, de szervezőként még a táncestély előtt meg kellett jelennie a líceumban, s miközben ott jött-ment az erkélyen, vagy megállt a vaskorlátnál, fáradtnak és unottnak érezte magát, de ugyanakkor valami fölény is volt benne a srácok iránt, akiknek a vidámságát oktalannak és léhának tartotta, s szívesen otthagyta volna őket; a mulatságot korán akarták kezdeni, hogy már este tizenegyig be is fejezzék; nyirkos köd ereszkedett a városra, és megfakította az utcai lámpák fényét.

Odabent már fölhangzott a Kék Duna-keringő, és a fiúk meg a lányok szorongón várták, hogy az első kéthárom pár kipördüljön a terem közepére; némelyikük ekkor indult először táncba a sután mosolygó mama vagy a zavarában szigorúvá merevedett apa előtt, de a restelkedés csak másodpercekig tartott, mert alighogy elszakadt a fal mellől néhány diák, és a fiú előregörbülve vagy állát hátrafeszítve körbefordult párjával, mindenkit valami mohó irigység rángatott utánuk, és a sokszínű szoknyák egyenként összecsukódtak a szűkülő helyen, mint a napernyő, s a keringőzés lassan már egy helyben topogássá, tangó-kínlódássá lassult.

Kálmán megmarkolta a vaskorlátot: nem volt kedve sem elmenni, sem ottmaradni, s ekkor, amint tétován és szorongva ácsorgott, Ilit látta besurranni a kapun letakart tálcával, amelyen az ajándék süteményt hozta; nem nézett se jobbra, se balra, hanem egyenesen a földszinti konyha felé sietett, ahol néhány kisiparos mama fehér kötényben, tüntető buzgalommal és hozzáértéssel segédkezett a tésztasütésben, szendvicskészítésben. Kálmán lement a lépcsőn a kapu mellé.

Nemsokára úgy érezte, hogy a dobverők az ő koponyájában pörögnek, s a félelemnek újabb rétegeit lazítják föl benne, amely nyomban fölszáll, és fülén, szemén, orrán tódul ki, mintha a hangszerek nem is zenét, hanem valami undorító bűzt tartanának mozgásban. Megvárta, amíg a lány kijön, aztán utánalépett a járdára.

— Ili! — mondta. — Ne menj el! — A lány a szemébe nézett, ő is ijedt volt és zavart, aztán mégis elindult.

— Nem maradhatok itt — felelte elfulladó hangon. Ha velem akarsz lenni, kísérj el... Nem fogod megbánni...

Vékony és meleg ujjaival, mint a mandolinpengetővel, megérintette Kálmán kezét, és a fiú máris a markában szorongatta előbb megfeszülő, aztán hirtelen összekucorodó tenyerét, mintha ez a kis kéz most örömét lelné a gyöngéd megadásban; sőt alig mentek pár lépésnyit, Ili az ujjait a Kálmánéba fonta, s ahogy húzta maga után, érezni lehetett egész testének boldog és izgatott megfeszülését, az átszenvedett hetek minden társas kínjának, minden bújócskázásának megtorló örömét, szabadító ujjongását.

A fiú már nem is törődött vele, hova mennek, s még jó is volt, hogy nem kellett kérdeznie vagy mondania semmit, hiszen elrémült volna saját hangjától, leleplezett félénk boldogságától is; de amint érezte, hogy Ili gyermekes és őszinte igyekvése, amellyel vezeti, folyamatossá válik, s kezét mindvégig otthagyja az övében, bátrabb lett: számlálta a jobb kézről elvonuló villanypóznákat, s mindig új célt tűzött maga elé, hogy ott a harmadiknál vagy a negyediknél megcsókolja.

De valahányszor a kijelölt oszlop elé ért, egyszerre elgyengült, ismét más célt jelölt meg, míg végül átkarolva besodorta egy kapumélyedésbe a lányt, szinte rádőlt szándékának újabb rémületétől, és sután odanyomta ajkát a lány kicsiny füléhez, pihés nyakához, magához húzta a kigombolt kabát alá.

Később, mikor már az imaházban ültek, és Kálmán ennek a váratlan és boldog találkozásnak a föl-fölújított izgalmával próbálta kiégetni magából a zavart, a döbbenetet, amit a gyülekezetben érzett, fülében még a diákzenekar dobverőinek pörgésével, jóllehet ő maga sem tudta, miért érzi ittlétét iszonyú kényszerűségnek, mereven ült, tenyerét lábszárához szorítva, és mozdulni se mert.

Az emelvényen Kedves testvér olvasott fel néhány verset a Példabeszédekből, egy hatalmas, kopaszra borotvált férfi, aki segédmotoros kerékpáron járt az imaházba, és a Fecske utcai gyerekek örökké megcsodálták, hogy hatalmas ülepe alatt eltűnik a nyereg, mintha közvetlenül a hátsó keréken kuporogna; Kedves testvér szelíd ember volt, s ahányszor ő olvasott fel az igéből, pár sor után már pára futotta el a szemét, de amint összecsukta az evangéliumot, már földerült, mint egy óriási csecsemő, s könnyein át valami boldog bizonyosság felé mosolygott.

,,És a szelíd szolgálatokért, amiket tőlünk kér az Úr, oly boldogságot ígér, melynek hallatán már a szívünk is bukfencet vet örömében, kedves testvéreim — mondta, s a nyelve hegyével lekapott felső ajkáról egy könnycseppet, mint valami fényes magot. — Ki tudná leírni azt a káprázatot, ami ott aranyesőként körülveszen bennünket?... Esetleg Bárány testvér, de még ő sem...”

Kálmán a síró, kopasz óriásra pillantott, majd lopva oldalt nézett a padban ülő hivőkre, akiknek szemében a meghatódottságnak ugyanazok a könnycseppjei ragyogtak, de ahelyett, hogy az érzelemnek e magasztos pillanataiban arcuk megszépült volna, a mennyei intelem elől valami félénk sunyiság mögé rejtőzött; pillantásuk mindennapi vétkeik cethal-gyomrába bújt, s még ami csekély öröm ki akart is virulni a lelkükből, megtört és félrehajolt értelmük homályos tükrén; hisz fogyatékosak voltak mindahányan, akiknek a hit szelíd kárpótlás volt, s még a vigasz is tétova mosolyként lebegett ajkuk körül.

Egy jó óra múlva, mikor már az utcán jöttek Ilivel, akit ő és Bárány Lajos fogott közre, s Kálmán viszolygása még erősebb lett a gyülekezetiek félszeg előzékenységétől, ahogy szertartás után rögtön körülvették, testvérüknek szólították az alázatosságtól vékonyan szétlehelt hangon, mintha suttognának, ahogy érdeklődőn sürögtekforogtak körülötte, akár egy megtért új hivő körül, akit egyszerre szeretnek s valamiért sajnálnak is — miközben ezekkel a zaklató benyomásokkal lépdelt az órás mellett, egy ideig nem is tudott figyelni a szavaira, habár a sánta hivőben rokonszenves szelídséget s oly meghasonlott értelmet sejtett, amely megőrizte eredetiségét, még ha mélyre merült is az Úrban. Bárány Lajos megint kedvenc témájával hozakodott elő.

— Maga, fiatalember, bizonyára okosabb nálam — mondta fellökve magát a földtől, és szenvedőn mosolygott —, de lássa be, hogy a mai tudományok képviselői... vagyis a marxisták... hogy úgy mondjam: saját csapdájukba esnek bele, mikor az elme szüntelen fejlődését bizonygatják... Hiszen végül is elképzelhető... hogy végtagjaink elsatnyulnak... és mi magunk úgyszólván... szellemi lényekké oldódunk...

Kálmán motyogott valamit arról, hogy egész szervezetünk fejlődik, nemcsak az értelmünk, s hogy nincs anyag nélküli anyag, de észrevette, hogy Ili mily rajongón néz föl apjára, s míg el nem váltak, hallgatagon lépdelt; Bárány Lajos a melle magasában nyújtott kezet, előre-hátra billegett, és elvörösödve közölte, hogy szeretne még találkozni Kálmánnal, és reméli, hogy ismét a gyülekezetben üdvözölheti majd; a kislány, mielőtt elköszönt volna, valami zavaróan érett és becéző pillantással mosolygott föl rá, mint aki holnapra valami meglepőt készít elő neki, aztán besurrant a kapun.

De ahelyett, hogy ez az este tiszta emlékként lengett volna át Kálmánban s jóvátett volna egy keveset is hetek óta tartó, sóváran szenvedő várakozásáért, csak még inkább felbolygatta, összekuszálta benne a reménykedés kifakult szálait az alattomosan ráfonódó veszélyérzettel, habár maga sem tudta, mi az, ami reá les még ezek után is, s miért döbbent úgy meg a gyülekezetben.

Az imaházba többé nem megy, ezt már tudta; nem azért, mintha már eldöntötte volna magában Isten létének vagy nemlétének dolgát: ő maga is érezte, hogy öncsalás volna ezt hinnie; az igazság épp az ellenkezője volt, hiszen érzékeny és képzelődő hajlama szerint sokszor átszenvedett olyan elvágyódást amelynek nincs semmi tárgya, s a célja is bizonytalan, meg sem fogalmazható; mert mi másért sírt fel, ha nem az ismeretlen után már kicsi korában, amikor a szobában égett fenyőgally szaga terjengett, miért csempült el a szája s fordult ki belőle a kanál evés közben is a sejtésektől, amelyek legtöbbször az illatokon üzentek neki?

Ha pedig most akaratának minden idegszála a menekvés irányába feszült meg szinte ösztönösen, annak nem lehetett más oka, mint hogy rettegett visszaesni gyöngeségeinek gödrébe, Sando, a talján házigazda és Kakabakter közé, Sári néni pitypang-hajú vénassszonyai és Gulliver közé, Macsuka Károly és Fricfrank meg Simonffy úr közé, az ügyeletes tanár és a leventeparancsnok közé, az ágytakarón éjjel összetett kézzel rimánkodó, félénk énje mellé, ahol a hit, melyet érzékenyen magáévá fogadna, csak bizonytalanabbá tenné abban a gödörben önvédelmének talaját, s már nem tudná megóvni azt a csekély határozottságot és önállóságot sem, amit a kalandozásokban, pikolóéveiben s az olvasmányaival szerzett...

Mikor hazaért, le kellett ülnie a sötét falépcsőre, hogy a levegőn kipihenje magát, és ott gubbasztott verítékezve, tehetetlenül, míg csak Vinczéné hálóingben ki nem jött, hogy föltámolygassa a vetett ágy mellé, s aggódón érdeklődjék, hogy mi történt vele. Reggel egy kis csoport fiú, aki megtudta, hogy a táncestélyről megszökve az imaházba ment a hivő lánnyal, lehasalt a padok közé a kályha mögé, az ablakmélyedésbe rejtőzött, s a kis gnóm, a Szén utcai Pincér Gyuszi jeladására, kórusban kezdte rá, félelmetesen elmélyített hangon: ,,Uraam-irgalmaaaz-neküüüüünk!...”

Ili megkereste a hosszúszünetben, odasodródott hozzá, két kis tenyerét nekitámasztotta a mellének, s valami félénk, hűséges és megindult pillantással nézte.

— Este elmegyünk a Sétatérre, jó? — szólalt meg hirtelen, szavaival szinte belebabrálva Kálmán gyanított gondolataiba, mintha félne, hogy a fiú kedvezőtlen elhatározásokon töpreng. — Együtt leszünk ma este! — tette hozzá sietve.

Kálmán egész délután cigarettázott, sután szívta a Carpaţi-ikat, egyiket a másik után, felöltözött, és ismét levette frissen vasalt ingét, jött, ment, nem lelte a helyét, s mikor este találkoztak a magyar színház előtt, s kézen fogva beosontak a fahéj és hideg pára illatú fák alá, s kikerestek egy félreeső padot, Ili mindjárt hozzá húzódott, és hagyta, hogy simogassa, hogy tétován babráló ujjai végigdöcögjenek a blúz két domborulatán, ahol almányi feszes kis melle rejtőzött; hagyta, hogy csókolja a szemét és a száját, s hol ívbe feszült, hol sóhajtva ellágyult, és az ő vállára hajtotta a fejét. Aztán fölnézett rá könnyes szemekkel.

— Ha egy fiú szeret egy lányt, mindig ott akar lenni, ahol ő van, igaz-e?...

Ujjaival megcsiklandozta Kálmán állát; a fiú most egyszeribe koravénnek és esetlennek érezte magát mellette az elhatározásával, hogy többé nem megy az imaházba.

— Te meg miért nem szereted ott, ahol én vagyok?... — kérdezte később reszelő hangon. — Miért menekülsz?...

Ili meglepődve és kissé idegenül feléje fordult.

— Úgy látszik, te a világi örömöket... a színházat, a mozit is össze tudod egyeztetni a hivő élettel — mondta kedveskedő duzzogással. — Én azonban... nem kételkedem, hogy azokon a helyeken Krisztus nincs jelen... És én annyira szeretem a Megváltónkat, hogy mindig vele kívánok lenni...

Meghatódva megint közelebb húzódott Kálmánhoz.

— Tudod, milyen boldogság Krisztusnak élni egész életen át?... Ha igazán szeretsz, amint mutatod, gyere még el az imaházba, jó?... Hiszen úgy láttam, nagyon is figyelsz az Úr üzenetére...

Kálmán szuszogva, némán hallgatott; Ili folytatta:

— Lehet, hogy fog jönni hozzád a sátán, a legközelebbi barátaid... esetleg épp a rokonaid képében... de te ne az emberekre nézz, hanem az Úrjézusra, aki éretted is ontotta vérét a Golgotán... Bocsáss meg, hogy ilyesmikkel zavarlak... de úgy érzem, rám bízta Isten, hogy bizonyságot tegyek neked az Ő megmentő kegyelméről… Hiszen az örökélet a te számodra is kész... csak el kell fogadnod Jézus kezéből...

A csupaszodó fák úgy álltak a fehéres ködben, mint a tejbe süllyesztett gyökerek, s Kálmán azt képzelte, hogy a sűrű levegő mindjárt kicsapódik idegességének forróságától; cigarettát sodort és rágyújtott, az első szippantások elszédítették, s ahogy ült a padon, Gulliver Danit látta megnyúlt sátán-arccal, aztán Böskét, Hektort, akik ott illegették magukat, izzó szemük fölött az ördögszarvak csavart kis kúpjaival, majd pedig magát képzelte a tegnapi prédikátor helyébe, ő volt az az óriási csecsemő, aki a rátolakodó érzésektől gyámoltalanul elsírta magát, akár egy kisgyerek.

— Te mondtad, hogy a hit kegyelmi ajándék! — kiáltotta fölugorva a padról, és cigarettájával vonalat húzott a levegőbe. — Hát tudd meg, hogy én nem részesültem ebben az ajándékban! De azért ne gondold, hogy más érték nincs a világon... és hogy te vagy az egyetlen, akit emberszámba lehet venni!...

Elakadt, izzott az arca, nem tudta, mit mondjon még. Megdöbbent saját szavaitól — várta a következményeket. S mert Ili válasz helyett nagyra kerekítette a szemét, elnyílt szájából ijedt fényecskékkel csillogtak feléje a fogak, szükségét érezte, hogy ő maradjon támadásban:

— Mi kivetnivalót találsz bennem?... Láttam én már hivőt, aki kicsinyesebb volt nálam... Meg gonoszabb is... Gonoszabb, igen!... Nem sok dicsőséget hozott az Úrra!... Te pedig... te eladod magad, és... engem is eladsz, és... naponta megalázol, igen!...

Észbe kapott, hogy ezek a szavak nem az övéi, hanem Des Grieux lovagé, és megszégyenülten elhallgatott; ekkor azonban a lány már tenyerébe szorította arcát és fölsírt. _

— Én nem akarom, hogy különbnek ismerj, mint amilyen vagyok — mondta. — Mert bennem nincs semmi jó... Egy szikrányi sincs... Csak amennyit Isten adott az ő ingyen kegyelméből...

Kálmán egyszeribe elhallgatott, úgy érezte, mintha hideg és nyirkos levelek tapadtak volna az arcára; a fák közé pillantott, aztán odalépett a padhoz, megfogta Ili  kezét, de a lány makacsul szorította tenyerét az arcához.

— Csak az vigasztal, hogy majd ha odafent leszek az én drága Megváltómnál... ott nem fogok többé szenvedni... Istenem, hogy vágyom meghalni!

Kálmán most leült melléje. Ajkán végigvonaglott a sajnálat, s az ő szeme is párás lett; s most mindaz, amit találkozásra készülve a francia lovag egyéniségéből magára erőszakolt, mindaz a fölény, amit Jack London Everhardjától, e hatalmas tudású, félelmetesen vitázó meláktól megirigyelt, s amit már magáénak kezdett érezni, hirtelen lefoszlott róla, s ő ott maradt félénken és érveitől elhagyatva, mint Kedves testvér, az óriási csecsemő, akinek a meghatódás s az önsajnálatból fölbuzgó sajnáltatás maradt az egyedüli fegyvere.

— Meghalni, hogyne! — mondta könnyezve. — Miért meghalni?... Ezt nem akarom... ezt nem...

Magához húzta a szétnyitott kabát alá, végigcsókolta könnytől föllazult arcát, kicsiny, meleg száját...

— Egyedül a halált nem kellett volna mondanod... Csak azt nem lett volna szabad említened...

Erősen átölelte, hogy a lány bordáinak gyönge vázán érezze az izmait, az ő hatalmát a közös félelmen, Ili pedig, mintha sejtette volna, hogy végképp elbúcsúzik tőle, rajongóan belekapaszkodott, odakínálta száját, hozzányomta feszülő kis mellét, a szenvedő áhítat kicsiny Mária Magdolnájává lett, leheletük összekeveredett testük forró párájával, a kabát alá szorult fahéjszagú köddel és nyirkossággal és valami távoli és rettegett boldogság örömével.

— Te olyan jó vagy hozzám — susogta Ili remegve — olyan jó, hogy én azt talán már sosem tudom meghálálni... Egyedül az vigasztal, hogy Krisztus nemsokára letörli majd arcomról a könnyet...

6

Böske egy reggel feketére ványadtan és dideregve tolta be útitáskáját az ajtón, s olyan pillantást vetett bátyjára, mint aki végszükségben állított be hozzá; laposra fogyott, akár egy serpenyő, bugyogója szára előkandikált szoknyája alól, hirtelen megőszült haja halántékához tapadt akár két marék piszkos kenderkóc, tekintetében riadt kiszolgáltatottság volt.

— Megjöttem, huhuhu — mondta régi érkezéseit utánozva, de már sokkal kevesebb magabiztossággal, s kék ajkán bizonytalan és kétkedő öröm vonaglott végig; Vincze a meglepődés és a részvét ellentétes érzései között gyújtott cigarettára.

— Megint úton vagytok, kisasszony? — kérdezte a füst mögül, majd ijedtségében, hogy a húga ismét a nyakára jön, s nála húzza ki a telet, egyszerre józanná merevedett, s úgy tartotta föl a cigarettavéget, mintha a parázs fényénél akarná megvizsgálni húga retyerutyáját: a rühesre vedlett, disznóbőr útitáskát, a sápadt arcból ijedten menekülni készülő szemeket s a mosásban kifakult bugyogószárakat, amelyek zavart és viszolygást keltettek benne; Böske a hátrányos és megalázó helyzetet, amelyben most érkezett, mesterkélt bőbeszédűséggel ellensúlyozta.

— Megszöktem attól a zokogó majomtól, hogy az isten verje meg, ahol van! — mondta, majd leült a dívány szélére, és szavait kimerülten sóhajtozta szét a szobában.

— Ó, de megutáltam a büdös kancsiját, aki évtizedek óta körbecipel a földön, mint egy útitáskát!

Göbösre satnyult térdeit egymáshoz szorította, és rágyújtott egy Naţionalra.

— Most is, ahogy jöttem a vonaton, rettentő élményem volt — fújta a gyerekek közé a büdös kapadohány füstjét. — Képzeljétek el, valami halottal utaztam a fülkében... Egy öreg bácsikával, aki szép vasalt ruhába volt felöltöztetve, arcát simára borotválták, de a szája, szemöldöke valahogy sötét volt, akár a kemencekarika; nekem már akkor gyanús lett, mikor a fejét a vállamra hajtotta. „Na, apuskám, ami sok, az sok!”, mondtam, s visszabillentettem a helyére, huhuhu!... Ki a franc gyanította, hogy nem él?... De azért megpucoltam onnan. „Tűnj el, Böske, amíg nem késő”, gondoltam, és kimentem a folyosóra; később pedig beültem a vagonrestibe, hogy egy üveg sört igyak... Elhatározásomat csak Isten sugallhatta, mert később azt hallottam, hogy egy bokszoló ült le a vén mókus mellé, és bekevert neki, mivelhogy a tátika a vállát ütögette a homlokával. Az öreg végighullott a földön, a bokszoló meg azt hitte, hogy az ütéstől nyiffant ki, begazolva átölelte és letaszította a robogó vonatról...

Vacsorázott egy kevés krumplipaprikást, s a foga között maradt köménymagokat szopogtatva még a takaró alatt is sokáig elábrándozott a sorsán: a műtét óta, hogy azokat a daganatokat kioperálták a hasából, félénken s valami riadt utálattal gondolt Hektorra, aki naponta megalázta, gyorsabb mozgásra ösztökélte, kicsúfolta tehetetlenségét s gúnyt űzött belőle mint olyan nőből, aki vonszolódó járásával, rózsaszín, térdére csúszó bugyogójával még az állati férfiétvágyat is lehűtötte benne; Hektor az utóbbi napokban minden este részegen lökte be az ajtót, falhoz vágta a cseréptálba kitett árvagulyást, és diadalmas kötekedéssel fölkacagott: „Ohohó, művésznő! Én nem vagyok Rezsőke, akit ilyen sovány kajával fogadhat!...”

S miután látta, hogy a kedvese sem ételt, sem italt nem kér, csak fekszik naphosszat kisápadtan s a menynyezetre bámulva, egy ízben még azt is megtette (Uram, bocsásd meg, mire képes egy ilyen büdös strici!), hogy a kutya gubicsait belegyűjtötte egy cukrostasakba, s a gondosan összecsomagolt gezemicét az ő párnája alá csempészte; Böske undorodón, de valami kiszolgáltatott fásultsággal fedezte föl a merényletet, sírt egy keveset, s bár érezte, hogy sértődöttsége nincs arányban ezzel az otromba és kétségbeejtő kötekvéssel, miközben lázas verítékben pihegve, cserepesre száradt ajakkal feküdt a vaságyon, s látta, hogy Hektor egy pohár citromos limonádét nyújt feléje, mégis elsírta magát, mint egy gyerek: „De hát mivel érdemeltem ki tőled, amit tettél, mondd meg!?”

A pincér buzgón még egy adag hűsítőt kevert neki, föléje hajolt, s arcába fújta dohányfüstös pálinkabűzét: „Várjon, művésznő, mert ez csak kóstoló volt... A vastagabbja még ezután jön!... Mert nem felejtem el, ha ezer évig élek is, hogy bepalizott a szűccsel!”

Málnaszörpöt öntött a cipőjébe, karácsonykor egy kis fenyőfát hozott, patkányméreggel fertőzött virslit aggatott az ágakra, hogy elpusztítsa a kutyát, amelyről úgy érezte, hogy kedvese a bágyadt szeretetét is méltatlanul osztja meg vele, s mikor Csöpi, a korcs uszkár megdöglött, aranypapírral kibélelt élesztősládát hozott, és könynyezve végigjátszotta a temetési szertartást; aztán a beteg lecsüngő kezét csókolgatta, és könnyes ebhálával nézett föl rá.

„De hát miért, miért?” — kérdezte megint Böske lázasan szétlehelt hangján, Hektor pedig ott térdelt az ágy mellett, vinnyogva bólogatott, és szemét törölgette piszkos zsebkendőjével: „Hadd, ne törődj vele, kisanyám... Mocskos, elátkozott alak vagyok... nem azt teszem, amit akarok... bocsáss meg!...”

S utána két-három napig buzgó-szolgálatkészen sürgölődött körülötte, barackpálinkát hozott, tejeskávét készített, meggyújtotta a cigarettáját, le-fel sétált az ágy mellett, ő maga is fújta a füstöt, és hangja megindultan remegett: „Majd csak eljön a tavasz, kisanyám... Valahogy átvészeljük a telet... És akkor én már nem búsulok... Orvost szerzek melléd... az ám, orvost... vagy ápolónőt, aki gondodat viseli... Akkor nekem már meg lesz vetve az ágyam... Még templomot is kapok kifestésre, ohohohó!”

S most, hogy Vinczééknél volt, és látta, hogy reggelenként a sógornője miként tölti ki bögrékbe a tejet, mily aggódó és pontos elosztással, és figyelte, hogy bátyja délben miként rakja ki a gyerekeknek apró kupacokba a főtt krumplit, miközben borostásan, a megvont alkoholtól józanra zsugorodott és éles szemmel próbál igazságos lenni a porciózásban, vénasszonyos csoszogóira pillantott, ismét felnézett a párában lebegő gyermekarcokra, s valami sóvárgás ébredt benne, hogy segítsen rajtuk.

— Istenem! — sóhajtott megint. — Ha tudom, hogy ilyen rosszul megy sorotok, néhány csirkét... egy zsák lisztet is hoztam volna...

Barna pamutharisnyájában huszonkétezer lejt rejtegetett, de amíg nem látta végszükségben a bátyjáékat, féltően őrizte ezt a két-három napra való kosztpénzt; nem akarta elővenni, sőt azt is érezte, hogy kosztra költeni a féltett garast túl egyszerű és eredménytelen dolog volna, s valami egyébre várt — egy olyan lehetőségre, amely a csekély pénz értékét hirtelen jelentőssé teszi, s ez a pillanat el is érkezett, amikor pár nap múlva az ital utáni vágy úgy a húsába mart, hogy remegni kezdett tőle, s ezt a vágyat Béluska tekintetében is felfedezte — a Béluskáéban, aki önmegcsúfoló kapzsisággal hajolt a gyerekek közé, a tejespuliszka párájába, de utána nyugtalanul járkált a ház körül, szótlanná merevedve az önmegtagadástól, s még csak gondolni sem mert rá, hogy lehajtson egy pohárkával.

Egyik reggel meghívta hát a kocsmába, előhúzta harisnyájából a pénzt, és odakiáltott a csaposnak:

— Hozzanak nekünk is egy-egy deci kevertet!

Az ital csontjaikon is átzsibongott, Böskét föltüzelte az önérzet, és elsírta magát:

— A mi anyánk úrinő volt, Béluska, úrinöhöhöhö! — és a hajcsatját beletette a kifröccsent szódavízbe. — Mikor az árvaházban voltam, megjelent az ágyamnál... Úgy látom őt, mintha itt állna, hallod-e?...

Megtörölte a szemét, bánatosan elmosolyodott.

— Az árvákat kétszeresen is megverte az isten, Béluska... Te egy bő szoknyás cselédlányt vettél el, én... én pedig hozzászegődtem ehhez a zokogó majomhoz...

Vinczében föltámadt elrontott sorsának bosszúja: odahaza kikergette a családot a házból — Erzsike is meg a gyerekek is ott kuporogtak szótlanul a lépcsőn, egyedül Liza átkozta és mocskolta Böskét, amiért mindig fölkavarja a házat, leitatja az apjukat és édesanyjuk ellen uszítja; Vincze az ágy szélén ült, zokogva tépte magáról az inget, és meghasonlottan el-elbődült: „Miért nem vettem kötelet a nyakamba, mielőtt ide jutottam... mielőtt ezek közé keveredtem!”

Másnap mindketten szótlan bűntudattal járkáltak a ház körül; Böske elővette kékvörös szappanát, melyet „egy finom úriembertől” kapott ajándékba, mielőtt műtötték volna, megszagoltatta a gyerekekkel, mint valami boldogság ígéretét, aztán egy kőpúdert vett elő, felkattintotta a kis tükrös szelencét, azzal kérkedett, végül elunva magát, lement a kertbe, és undorodva szedegette a hullóalmát.

A délutáni órákban azonban rossz közérzet terjedt szét benne, úgy érezte, mintha a lábán hangyák mászkálnának, és hányinger gyötörte; a has és az ágyék tájékáról kisugárzó fájdalmat reumának képzelte, s egy borospohárral, s valami magaszánó fintorral csoszogott ki az erkélyre, hogy méhecskét fogjon, s megcsípesse vele a combját; „mert azt mondják, hogy ez a kedves kicsi állat meggyógyítja az ilyen lábfájást, hallod, Erzsike?” — dünnyögte, s a tekintete ide-oda meredt; egyik harisnyája megoldódott, és lecsúszott a bokájára. „Hol vagy, Béluska?... Hát te, Rozi?... Fogjatok nekem méhecskéket, kisanyám!... Ha meggyógyulok, nem felejtem el a jóságotokat!...”

Bizonytalan imbolygással járogatott ki a Házsongárdba is. Leült egy-egy padra, az ágak között fölpillantott az égre, s néha vágyat érzett, hogy ellebegjen zsibbadó lábaival, hogy cipőit, e kölöncöket, amelyek szüntelen éreztették vele nehezülő járását, behajítsa a bokrok közé; még a pamutharisnyát is súlyosnak érezte, lábára tapadt agyagrétegnek, amely alatt szüntelen viszket a sípcsontja: sóhajtva gyújtott rá, néha pedig a keze fejét kezdte vizsgálni a megbizonyosodás aggodalmával és türelmével, hogy nem ütköznek-e elő rajta azok a sárgás foltok, amelyek biztos jelei a halálnak, vagy a körömház udvarát nézegette, hogy nem terjed-e a fehérség a rózsaszínes, alapon...

„Úristen — gondolta ilyenkor. — Hiszen még nem is éltem! Még fiatal vagyok!”

De érezte, hogy a betegségtől megöregedett. Már nem rezzent föl, ha olvasó diákot pillantott meg a közelben inkább a sírgondozó vénasszonyokkal társalgott, akik a hant fölé görnyedve, az elmúlás szótlan csöndjében csipegették a gizgazt, vagy locsolták a virágokat; meghallgatta álmaikat, belemosta azokat a sajátjaiba, a jelekre figyelt, amelyeket befelé hallgatózva önmagán is rögtön ellenőrzött, igyekezett úgy rezegtetni a hangját, mint ők, s hálaként, amiért a bizalmukba fogadták, elmagyarázta, hol lehet legközelebb vízcsapot találni a temetőben, és ügyelt a szerszámaikra.

„Már kutyát sem tarthatok — panaszolta. — Egy kicsiny állat néha több gondozást igényel a gyereknél is!”

Unalmát odahaza a kölykök megfigyelésével akarta hasznos cselekedetté áthangolni; nézte, hogy melyik szórja szét a holmiját, melyik kajtat eleség után, váratlanul lecsapott rájuk a hangjával, némelyiket, mint például Béluskát, pártfogolta, és mosolyogva jelezte, hogy nem fog árulkodni, még ha mindent lát is; Rozit azonban nem állhatta, mert úgy érezte, hogy Liza szájas és szemtelen természete virul ki belőle, a nagyobbik lányt pedig még mosdás közben is irigyen és sóváran mustrálgatta; mikor Liza munkába indult, ő már az ágy szélén szopogatta „stimflikből” sodort cigarettáját, leste, ahogy a nagylány oldalt fordulva mosakszik, telt, fehér melle a rózsaszín bimbóval tömötten rezeg a szappanhab alatt a mozgás ütemére, s efféléket gondolt: „A lába jó, de a csípője kissé telt... Lehet, hogy később elslamposodik... Biztosan van szeretője... Már a szüzességét is elvesztette... Mindenesetre én szebb lány voltam... De még mennyivel csinosabb!”

Kálmánka nagyon hiányzott neki. Mióta a fiú szerkesztőségben dolgozott s csak ritkán járt fel a telepre albérleti lakásából, árvábbnak érezte magát; s ha meglátta belépni, széttárta a karját, és csücsörített szájjal indult el feléje rossz csoszogóiban, léggömbszerűen fölpúposodó bugyogójában.

 „Megjöttél, kisapám, megjöttél? — kérdezte magaszánó rajongással. — Ugye, ha az utcán meglátsz, akkor sem kerülöd majd el a te nagynénidet?... Ugye, köszönni fogsz?...”

Két hét múlva Hektor is megérkezett. Egy cementeszsákban budaiföldet cipelt, arca körbe volt pettyegtetve mésszel, s a pettyek fölött részegen ugrált apró, bandzsi szeme. Lehuppantotta terhét a lépcsőre, intett a gyerekeknek, hogy hívják oda Böskét, majd hátat fordítva a följárónak, letelepedett, és cigarettázva várt; tudta, hogy beteg kedvese ezúttal oly teher a sógora nyakán, hogy ő most már nem verhet itt tanyát, nem várhatja el, hogy befogadják, s ezzel a minden mindegy közönnyel és fölényességgel várakozott a lépcsőn.

— Mi van, művésznő, ide jött meghalni? — kérdezte a cigarettavég mellől, amikor Böske lekocogott hozzája, és föl se nézett rá. — Hő, az úristenit, milyen nehéz szót érteni a maga fejével... Mire való volt megpucolni?...

Böskében hirtelen lelappadt az a kevés öröm is, melyet az első percben érzett, nyakát hátracsavarva pillantott a magasba, arra az ölnyi kis erkélyre, melyen a Vincze család torlódott össze, akár valami kék vízen lebegő tutajon, és elsírta magát:

— Halljátok, hogy beszél velem?... Most sincs benne könyörület, mikor félig már a ravatalon lát...

Hektor fölnézett, megmozdult benne a sajnálat, szeméről mintha elfújták volna a részeg ködöt, a cigarettavég kialudva az ajkára tapadt; ha ivott egy keveset, s fölsírt benne Böske panasza, az ő nélkülözésében saját tehetetlenségét látta megalázva, s inkább az önsajnálattól, mint a részvéttől könnyezett:

— Milyen ravatal?... Miféle ravatal?...

S már beszélni akart a maga szapora, megindult módján, dünnyögve egybefolyó hízelgéssel, de amint elnézte Böskét, akinek lefogyott térdei szétálltak, bugyogójának szára fölfúvódott, s tenyérnyivé zsugorodott arca úgy meredt Hektorra néhány lépcsőfok magasságából, mint egy ráncolt makk, amely őszülő levélfürtök közül kandikál elő; ahogy figyelte szemének koravén elgyötörtségét és szánalmat kunyeráló megalázkodását, hirtelen valami idegenséggé higgadt benne az a szándék, hogy elvigye innen és kezeltesse — tudta, hogy vele immár többé nem kél útra.

— Miféle ravatal?... — ismételte tétován, de már fölállt, vállára vette a budaiföldet, s indult, menekült onnan; útközben megtapogatta a papírba csomagolt gyufásdobozt, amelybe vagy három tucatnyi poloskát gyűjtött a cigánysoron, hogy végbevigye eltervelt bosszúját; a tisztviselőtelepen ugyanis, az Attila út 23/B alatt, egy épülőfélben lévő házban kifestette az első szobát, de a régi falat nem szappanozta le és enyvet sem tett az anyagba, így hát a meszelés alighogy megszáradt, föltáskásodott, és a tulajdonos, egy mérges adótisztviselő, viszszatartotta az egész munkadíjat.

„Majd ha a Bermann-dobozokba beteszem ezeket a vörös huszárocskákat, száz év múlva is vakarózhat a vén manusz!” — röhögött magában.

Böske pedig lefekvés után belesóhajtotta a sötét csendbe:

— Tudtam, hogy legnagyobb szükségemben hagy majd el engem, isten szomorítsa meg a szívét!

7

Bárány Lajos Duruttyal álmodott: a könyvkötő szétszaggatta a bibliáját, s miközben tépte széles mozdulatokkal, önmagából kifordulva, hogy a szeme helyén is csak két fehér zománcgolyó fénylett, még üvöltözött is, a boszszúállás diadalával ordítozott, mintha mutatni akarná, hogy hatalmában tartja az órást, s ha akarja, a földbe taposhatja, a végsőkig megalázhatja őt.

„Hitvány farizeus vagy, mire neked az evangélium?! Kiűzlek az Úr házából, mint Krisztus a kufárokat! Azt hiszed, nem látom, hogy évek óta beléd fészkelte magát a kételkedés?!”

És ő csak állt alázatosan lehajtott fejjel, a lapok pedig suhogtak, szálltak a fejére, karjára ernyedtek, mint a halállepkék; reáhullott Mózes és János mennyei látomása, a hét fölbontott pecsét minden titka, Szent Mihály és a sárkány, a napba öltözött asszony és a tengerből jövő kétfejű vadállat, és hallotta a hét mennydörgést és a három jajkiáltást.

„Jaj, jaj, jaj!” — sírták az angyalok, s mikor felébredt és odabicegett a lány betegágyához, már tudta, hogy az álom rosszat jelent, és letérdelt imádkozni.

Kérte a Mennyei Atyát, hogy Ő, aki mélyére lát a bűnöző szívnek, bocsásson meg neki, amiért mind a mai napig nem tudott kiengesztelődni Duruty testvér iránt, aki a gyülekezet előtt tolvaj hírébe hozta, s amiért a további megalázások és szenvedések, amik azután érték, valóban a kétely magvait csíráztatták ki a lelkében anélkül, hogy ő maga észrevette volna ezt.

Esedezett, hogy az Úr állja el szenvedése útját, és adjon neki erőt, hiszen ő mulandó ember, akinek hite a test gyönge inain függ, s ha a sátán csak megérinti is e foszló szálakat, ami az ő csontja, idegzete, annál inkább a semmibe hullhat a hite, minél nagyobb volt eddig — beleveszhet a bűnös közönybe; ó, ne engedje Isten, hogy a gonosz az ő gyermekének, Ilinek a betegségét is a maga javára fordítsa s elmélyítse benne a kételyt...

„Inkább az én életemet kérd, Uram — motyogta. — Hiszen én nem vagyok oly állhatatos, mint Jákob, rajtam a világ gonoszsága, az asszony szája, indulata is uralkodik...”

Aztán könnyesen fölegyenesedett, s a beteg felé tapogatott: Ili nyitott szemmel feküdt.

— Reggel van-e vagy éjszaka, édesapám?

— Most virrad — mondta Bárány megtörölve a szemét. — Mondd, nagyon szenvedsz?

A lány halványan elmosolyodott:

— Már boldog vagyok... Jézus kitárta felém a karját... Már készül a menyasszonyi fátylam...

Az édesapa a takaróra hajtotta fejét, s halkan zokogott, az asszony pedig megigazította a lány párnáját, s szeretetté tisztult rémülettel érintette meg a férfi vállát:

— Menjen, Lajos, és hívjon orvost... Nem várhatunk tovább... Az éjjel félrebeszélt a láztól...

S elfordulva letörölte a köténye sarkával előbuggyanó könnyeit; hirtelen belenyilallt, hogy ő a vétkes Ili veszendő testéért, neki kellett volna mértéket szabni a lány strapájának, magába húzódó és önemésztő szótlanságának, ő pedig épp ellenkezőleg, hónapokon át űzte, s nem hagyott neki egy percnyi nyugtot se; emlékezett azokra a hónapokra, amikor azt is megtiltotta, hogy Vincze Kálmán kétségbeesetten támadó, számonkérő, néha pedig már az Úr munkája ellen lázító leveleire válaszoljon, s miután a lány engedelmeskedett s megszakított minden kapcsolatot azzal a fiúval, arra is rávette, hogy égessen el minden levelet — a sátán minden rikító bélyegét...

De mi haszna volt mindennek, ha ez az ár érte?... Mi haszna, hogy Ili a munkája mellett ezután már csak az Úrnak élt, hogy éjszakákon át csak az igéket jegyezte ki a bibliából, az apa verseit másolta át, s közben csak sírt és imádkozott, s mielőtt az utcára lépett, a fülére fésülte haját, a legrosszabb csoszogóit kereste elő, még a ruháját is meggyűrte, hogy a testet tapogató sátánszem, a hiúság elmeneküljön tőle, s Kálmán se találjon semmit, ami vonzaná... mit ért mindez? Most már abba is beleegyezett volna, hogy Ili felújítsa a fiúval kapcsolatát, amíg talál a gyülekezetben egy olyan testvért, aki mélyen gyökerezik az Úrban, s amíg különbséget tud tenni a két világ között; a szenvedés láttán Kálmán iránt is megbocsátást érzett, de azt is tudta, hogy az a változás, amit ő a lányától várt, Isten csodálatos kegyelme által már végbe is ment, mintha csak gyorsan elő akarta volna készíteni az ő angyalát a mennyei találkozásra...

Mikor azonban ide ért, buta meglepődéssel fölrebbent, az ablakhoz szaladt, és hangosan elsírta magát: „Még ne, Uram, még ne szólítsd magadhoz!...”

A diagnózis szövődményes tüdőgyulladást állapított meg, amely rohamosan az agyra is kiterjedhet — sőt lehetséges, hogy ezzel a veszéllyel már számolni kell. Egy óra múlva a mentőkocsi a kapuban állt, s alighogy Ilit beszállították a kórházba, a további vizsgálat vérátömlesztést is szükségessé tett — minél sürgősebb vérátömlesztést, hogy a több napi lázban elégett vörösvérsejteket pótolni lehessen.

Bárány Lajos személyesen sietett fel a vérgyűjtő központba, a lépcsőházban meg kellett állnia, hogy fertőtlenített vászoncsizmába bújtassa cipőit, ez is időt vett el, s míg szokatlan lábbelijében az emeletre fölvergődött, a laboratórium kis fehér ajtajánál már vagy nyolcan várakoztak; odaállt a sor végére, s az ijedtségtől már gondolkozni sem tudott, de amint teltek a percek, távol a kórháztól s egyre késlekedve, úgy érezte, hogy a lánya védtelenül ki van szolgáltatva a halálnak, és fenyegető mondattá álltak össze benne azok a szavak, melyektől ő is félt: hiszen még ha az ő önmegtagadó mártíréletéért kérte is, amit kérnie kellett, mégiscsak kiszabott feltétel volt az, szembeszegülés az Atyával:

,,A magasságból tüzet bocsátottál csontjaimba, Uram, és hálót vetettél lábaimnak; belsőrészeim megháborodtak, szememből víz folyt alá, s nem panaszkodtam; de ha most nem ragadod ki a halál kezéből az én lányomat, akkor én... vagyis az én hitem... megrendül a Te munkádban...”

Miután visszaérkezett a vérrel, sípoló tüdővel és lucskosra pállottan, többé nem volt miért ácsorognia a kórház folyosóján, hiszen tudta, hogy nem várhat hirtelen változást, s zavarta az átható karbolszag, a fehér köpenyek suhogása s a szinte vakító fény is, amely az ablakokon beözönlött, mintha a szorongás ívét ki akarná feszíteni a kórtermek köréből, hogy a halál a maga nyugodt és természetes kifejlődésében érjen be; kiment a kapuba, ott még ácsorgott egy keveset, aztán sóhajtva elindult az utcán, hogy később visszatérjen.

Nem tudott se leülni, se állni, se végigdőlni az ágyon, se egy falatot lenyelni; mihelyt a legcsekélyebb vágy is megkísértette, hogy engedjen a test kívánságának, szégyen fogta el, hogy ekkora veszély közelében gondolni mer önmaga kényelmére, s még nyugtalanabbul vágott neki az utcáknak; hol a Vágóhíd téren tűnt föl, hol a Szamos túlsó partján bukdácsolt, átellenben a töltésre épült ház ablakával, s fogadkozva s megint új feltételeket szabva társalgott az Úr lelkével:

„Gondold meg, Uram... még a hegy is szétomlik, ha eldől... a szikla is elmozdul helyéről... hogy állhatna hát meg a magamfajta gyöngéd előtted, ha ekkora csapás éri?...”

Talpa alatt üvegcserép csikorgott, jobb lába pedig a testsúlyától besüppedt a komposztba; nézte a város felső végéről hullámzó szennyes, olajos vizet, és megint fölfohászkodott:

„Miért nem bocsátod meg vétkemet, és nem törlöd el az én bűnömet?... Hiszen már a porban fekszem... És ha keresel engem, nem leszek... Őrizd hát meg az én gyermekemet... Mert bármily nagy is hatalmad a halálon, a felhő eltűnik és elmegy... S épp így, aki leszállt a sírba, nem jő fel többé onnan, Uram, nem jő fel soha!...”

Este kilenckor egy altiszt érkezett kerékpáron, és sürgősen hívatta a szülőket a kórházba: Ilinek már csak egykét órája volt hátra...