Zokogó majom - I. rész


1

Vissza a tartalomjegyzékhez »

1

Temetés után Vincze Kálmán nem mert rögtön hazamenni; az volt a sejtése, hogy valami baj éri, s mikor a kulcs megfordul a zárban, a veszély oly közeli lesz és tapintható, hogy talán be sem léphet majd a szobába; ugyanakkor az a lehetőség is gyötörte, hogy a sok fásult nap után hirtelen rászakadt a fáradtság, s tehetetlenül saját lakásának foglya lesz.

Nem értette, mi történik benne.

Néha a hitvány Lux-filmeket is megkönnyezte, de a koldus iránt ritkán érzett szánalmat; a nyáron három színűre festette ki a szobáját — sok fontolgatás után a banánzöldet, halványlilát és kékesszürkét találta megfelelőnek —, utána azonban hónapokig künn lakott a város szélén Tomkánál, a szobrásznál, valami fásszínben, ahol az ivóvíz tele volt hangyatetemmel meg hernyóval, s éjjel vonítottak a kutyák, mintha haldokolna valaki a telepen.

Most pedig kószált az utcán. Alig telt el két-három óra, mióta nagynénjét, Vincze Erzsébetet eltemették, s még mindig látta, ahogy a gyászolók követik a halottaskocsit a meredek, köves úton; a paták dobogása és a lóizzadság szaga ezekben a pillanatokban inkább félelmet ébresztett, mint szánakozást, s a rokonok néha úgy megiramodtak, kiszolgáltatva saját gyámoltalanságuknak, mintha a tengelyhez volnának kötve.

A gyászolók öltözéke nem volt egységes, mint ahogy a részvét sem volt az; alkalmilag kivasalt szürke, drapp meg acélszínű öltönyöket lehetett látni, amelyekből a gőz sem űzhette ki a veríték, a dohány s a hétköznapok egyéb reális szagait. A férfiak inggallérja fölkunkorodott, és előremeredt, akár a papírrepülők szárnya; ha levették sapkájukat, hajuk összesodródott, magasra stuccolt tarkójukon fehéren virított a bőr, s hogy ehhez a külsőhöz arcuk komolysága se tűnjék hivalgónak, sunyin megalázkodó arccal lépdeltek a gyászkocsi mögött.

Aztán ott álltak a sírgödör sötét téglalapjánál; fölöttük csupasz ágak rajzolódtak az égre, mint egy kettészelt agy erezete, s a szél végigbabrált  a lehajtott fejeken; a református parókiáról egy vörös kis segédpap jött el, aki a levegőbe nyúlva ide-oda kapkodta lángszínű fürtjeit; Kálmán gyötrődve vette észre, hogy nem tud kitörni az alapige abroncsából, s mintha a képzettársítások minden vékony szálát elmetszették volna a tudatában, immár tizedszer is visszazuhant ugyanahhoz a képhez:

„És amikor meglátja a kápráztató világosságot a trónus körül, azt kérdi majd tőle az Úr: nehéz volt-e a te terhed?”

Szüntelen ez ismétlődött, akár egy elakadt patefontű alatt; Kálmán lehajtotta a fejét, mintha valamely novellájának megkezdett körmondatára figyelne, hogy egy lendülettel tovább vigye az indulat spirálmenetében, s magában így folytatta: „Szenvedtél-e fagytól, éhségtől, Böske, talpadat feltörte-e az utak köve, meggyalázták-e a testedet, kiknek már a nevére sem emlékeztél az örömtanyákról, ébredtél-e részeg könnyezéssel, asztalra borulva, panaszkodtál-e sokszor, járván a végtelen ösvényeket Hektorral?...”

A kispap végül összecsukta a bibliát, s Kálmán Eliznek s Rózsikának a röpködő, fekete kendőjét nézte, az asszonyok vörösre duzzadt szemét, a szájakhoz szorított zsebkendőket, s azon tűnődött, hogy mennyi önsajnálat lehet a hozzátartozók könnyeiben; hisz szándékuk ellenére sem a halottat siratják, hanem azt a sejtést, hogy előbb-utóbb felemészti magát a gyász, s odalesz a jóságos, önfeloldozó érzés, amely a szűkösen tengődő léleknek mindig élménye...

Ő azonban már ott sem érzett semmit, bár szeretett volna visszaidézni valami emléket még azokból az évekből, mikor Hektorral és Böskével együtt kószáltak Herkulesen, Szovátán, Tusnádon, s mindhárman beálltak szezonmunkára; képzelete azonban könnyelműen szökkent át tárgyakról emberekre, onnan meg másfajta emlékekre, végül összekulcsolt kézzel nézte, amint leengedik a koporsót, majd lehajolt, és ő is utánaszórt egy félmaréknyi agyagot.

No és most mihez kezdjen, merre induljon?

Inkább ösztönének, mint kívánságának engedelmeskedett, mikor befordult a Kossuth Lajos utcán a Hubertus felé; a söntés előtt sokáig álldogált, nézte az üvegek címkéit, és nem tudott dönteni: a gabonapálinka vízízű, a szilvóriumtól kellemetlen szagot lehel, a rumot valósággal utálja. Már szinte gyanút keltő volt, ahogy négyszer-ötször is ellépdelt a csapos előtt. A falra szegzett hosszú polcnál emberek ácsorogtak poharaik mellett, s undorodó archullámzással bámultak a cigarettafüstbe, mintha gondolkoznának; némelyik pedig a biciklije felé pislogott, melynek kormányát vagy hátsó kerekét látószögébe helyezte.

Fél deci konyakot kért; mostanában, mióta kínlódott s el-elakadt az írással, türelmesen s valahogy reménykedve figyelte az embereket, bár nem jegyzett le semmit, mert csupán azt találta érdekesnek, ami önmagától is' megkapaszkodik benne. Balkézt, egy kerek, vaslábú asztal mellett sofőr könyökölt mélyről fénylő, zsíros arccal, ágyékra roggyant nadrágban; a rossz utakat járó te-herkocsizóknak az a fajtája volt, aki éjjel-nappal rázkódik és fülled a kabinban, potyautasokat szed fel, minden éjszaka más-más helyen hál meg, s a tapasztalástól lassan fásult lesz, az emberek iránt meg bizalmatlan; haja közvetlenül a szemöldöke fölül simult a sapkája alá, s részeg pislogással ugratott egy púpost, aki vízszintes arcát körbeúsztatta az asztalnál, mintha azon iparkodna, hogy állát ráakassza a műanyag-lapra.

— És ha meghalt az anyád, akkor mi van? — kérdezte a sofőr. — Hatódjam meg?

Kiitta a pálinkáját.

— Gyere, licitáljunk! — mondta. — Te lehívsz egy halottat, én is bemondom a magamét.

— Méhrákja volt — hajtogatta a púpos.

— Nekem tökmindegy. Licitálj már! — hunyorított a sofőr türelmetlenül, s mikor látta, hogy a kis ember arca éppoly bánatosan lebeg az asztal körül, akár az imént, s hogy tekintetében inkább önmagára figyelő szomorúság van, mint érdeklődés az ajánlat iránt, fölemelte a pohár szódavizet s a fejére öntötte. — Így ni!... Egy kis frekció neked se árt!

Azzal elindult a kijárat felé; a púpos behúzott nyakkal fordult utána, bizonyára félt, hogy ha mozdul, a víz becsurog a kabátja alá. — De hát miért? — kérdezte, és tömpe orra remegett...

Kálmán rágyújtott, s mintha a füst rétegekben lazítaná fel minden rossz ízű emlékét, szédülni kezdett, és hányinger gyötörte; maga sem tudta, hogy testének-e vagy lelkének undora ez, de ismét elfogta a szorongás, s egy percig sem tudott volna tovább maradni.

Negyedóra múlva szobájának ablakmélyedésében állt, s nézte a várost; a lefelé suhanó nap utolszor emelte ki az épületeket a völgy homályából, a katedrális kupolája azonban, mintha leengedték volna körülötte a vizet, elsötétült, és zöldes iszapszínek akadtak fenn rajta; Kálmán hosszan, gondolatok nélkül figyelte, míg hirtelen belésajdult valami.

„Utazni! — gondolta. — El innen, még ma!”

Ritkán fogta el ily erős vágy, legtöbbször semmiségek lobbantották fel benne — a derült, reggeli ég, valami illat, néhány oldalnyi olvasmány vagy gyerekkori emlék —, de ha egyszer rátört, minden percért aggódott, mintha máris elkésett volna. Útitáskájába bedobált egy ölnyi fehérneműt, ráfektette az esőköpenyt, s utána a bőrönd fedelére térdelt, hogy lezárja. Vajon kifelejtett-e valamit?

Körülpillantott, s már a szekrényhez akart lépni, hogy kivegye felöltőjét, mikor csengettek; élesen szólt a csengő, s a széttöredezett hangok, mint üvegszilánkok, egy pillanatig még ott lebegtek az előszobában, az ajtó üvegén pedig árnyék jelent meg; Kálmán óvatosan kihajolt, még várt egy keveset, aztán ajtót nyitott.

— Vincze Kálmán?

— Igen, az vagyok.

Hosszú, ötven év körüli milicista hadnagy lépett be a magas emberek kissé roskatag előrehajlásával, ahogy taxiba, alacsony lakásokba szoktak bebújni, de egész tartásán érződött a megfáradtság; szeme behúzódott Úregébe, s a merev, feszült tekintet valahogy a test gyöngeségét akarta leplezni; egynapos szakálla, akár az üvegpor, áttetszőn csillogott az arcán.

Levette sapkáját, és széttekintett, mintha számára is kényelmetlen volna a küldetés, aztán előrement; odabent leült a kerek asztalhoz, a fotelbe.

— Szép ez a szoba...

Vincze szétnézett, hirtelen úgy érezte, mintha ő is először járna itt; a hadnagy rátette borbélykölni- és naftalinszagú sapkáját az asztalra, s a zsebébe nyúlt; sokáig babrált benne.

— Ismeri ezt?

— Igen...

— S ezt itt?

Olyan mozdulattal vette elő a fényképeket, akár az öngyújtóját, tenyerébe állította, s Vincze meglepődve ismerte fel a két arcot: az egyik halott nagynénjéé volt — szőke haj, nagyra kerekített szem, haragosra földúcolt ajak, amely bármikor nevetésre csücsörödhetik, hogy olyan hangot hallasson, mint a bugyborékoló víz: „huhuhu!” —, a másik a nagybátyját ábrázolta pincérkabátban, bandzsin, szétálló fülekkel.

Bólintott.

Ekkor ismét egy mozdulat következett, a fényképek eltűntek, s a hadnagy, egyik lábát átvetve a másikon, igyekezett közvetlenebb modorba belezökkenni.

— Elhiheti, hogy nem szívesen zavarom — mondta —, de úgy tudjuk, közelről ismerte őket.

Vincze végighúzta tenyerét a homlokán, s lesütött szemmel nézte ujjbegyeit.

— Miért, történt valami? — kérdezte; a nyomozó azonban fáradt-szórakozottan hallgatott, majd felnevetett, mintha ezzel igazolná kitérő tűnődését.

— Emlékszem Kis Hektorra még a Zokogó majomból. Mosonyinál volt pikoló.

Vincze meglepődött.

— Csúfondáros alak volt. A vendégek sokszor felhergelődtek a szája miatt.

Mindketten száraz, egymást tapogató mosollyal néztek össze, s ismét egyszerre váltottak arcot.

— Ilyen vagány volt Hektor?

A hadnagy megvonta vállát.

— A vagányságban van megjátszott szerep is; viszont Hektor az egész életét eljátszotta. Rágyújthatok?

Vincze áttette a hamutartót a könyvespolcról az asztalra, s a nyomozó hosszú ujjai között föllobbant a gyufa, s az egész arc ideges élvetegen remegett.

— El tudja képzelni, hogy valakinek az élete során sose legyen ellenőrizhető lakcíme?

— Úgy hiszem, ez lehetetlen.

— Önnek az, s talán nekem is, de a nagybátyjának nem. S hány lopási körözvény avult el ezalatt! Csupán a vonatablakot tizenkétszer törte be. Negyvenhét esetben utazott első osztályon olcsó jeggyel; tizennégyszer felejtette el leadni a munkaruhát s a szerszámot oda, ahol alkalmazásban volt.

Vincze érezte, hogy a víz végigcsurog az arcán, mint egy forró ablakon, és lehunyta szemét.

— Mindez azonban még csak mellékkörülmény — mondta a hadnagy előrehajolva. — A helyzet az, hogy gyilkosság gyanújával körözzük. Annyi máris bizonyos, hogy az áldozat ruháját ő adta el...

Mikor felállt, és meglátta az összecsukott bőröndöt, hosszasan nézegetni kezdte, majd így szólt:

— Ha lehetséges, ne utazzék el hosszabb időre. Valószínű, hogy be kell majd rendelnünk tanúnak.

2

Vincze kikísérte a hadnagyot, visszaült a fotelbe, és gondolkozott, hogy mit is mondhatna el a kihallgatáson; de hát emlékszik-e rá, hogy mióta ismeri Hektort; meg tudja-e határozni, milyen viszonyban volt vele? Hiszen huszonöt év után sem mondhatja el: ismerem őt, viszonyról pedig nem lehet szó ott, ahol egy ember egyoldalú zaklatásától szenvedünk anélkül, hogy közünk volna a sorsához.

Ugyan mit tart ő számon? Ha életrajzi regényeket olvas, mindig eltűnődik azokon, akik négy-öt éves korukból összefüggő párbeszédeket idéznek, mert ő arra sem emlékszik, hogy kivel találkozott a tegnap, s hogyan vélekedett erről vagy arról, ha pedig lehunyja a szemét, hogy távolabbi dolgokig szaladjon vissza, csak olyanszerű képek, emlékek bukkannak elő, akár a hold szétmosódó, higanyos foltja, ha felkél a nap.

Alig tud visszaidézni egy-két történetet, hacsak arra a telepre nem gondol, arra az örök-fehér tájra, ahol először laktak, s ahol dudaszó kíséretében havas pillájú angyalok tódultak ki a porcelángyár kapuján kosztoscsészéiket lóbálva, mintha az Isten bocsátotta volna el őket a megcsappant munkalehetőség miatt. A fehér alakok jó része a Junász vasgyár kátrányfekete negyede felé imbolygott; ugyanakkor néhány tucat kormos férfi az írisz telep utcáin ballagott végig, s szemük fehérje oly ijesztően villant meg arcukban, hogy a gyerekek beszaladtak a kapuk alá...

Egyébként csönd volt erre, szembántóan fehér csönd, akár a mészégető kemencék körül, délfelé azonban az üreges gipszformákból épített ólakban, mintha csövekből zengne elő, több szólamban s dühödten egymás fölé ágaskodva visszhangzott a disznósivalkodás; az úttestről szétszóródó fény a keskenyvágány fölött remegett, amely átívelve a patakon, eltűnt a szürkére fakult lucernatáblák mögött.

A Szamos a telep lábánál folyt el; a város felőli partrész mindkét oldalon föltelt szeméttel, s nyáron, bármily kis szellő került arra, könnyedén megtolta az édeskésen fülledt bűzt, ezt a súlyos, tömött falat, amely a bomló anyagok milliárdnyi csapágyán indult útra, hogy elárassza az udvarokat; lejjebb azonban, a lucernás mögött, a kanyarban, ahol fűzfák kapaszkodtak meg a parton, fürdeni is lehetett, s ide hordták ki egy kis sötét árnyékú szigetre a gyári hulladékot: törött nippeket, gipszmintákat, kiselejtezett porcelánvázákat.

— Megyünk a Babatemetőbe! — mondták a gyerekek, s némelyik kislány nyakába emelt szoknyával imbolygott át a Csonkás felé; a síkos köveken villogott a víz, a kölykök fényből árnyékba, árnyékból fénybe léptek, s lefelé pillantva úgy érezték, mintha a Szamos állna s ők sodródnának; a levegőbe kaptak, s tovább tapicskáltak a sziget felé; fejük fölött hallották a levelek susogását.

Félnapokig is kapirgáltak a törmelék között, s hol egy féllábú angyalt, hol egy törött farkú agárt leltek, vagy Laokoón valamely fiára bukkantak, testén a kígyó elszakadt gyűrűjével; néha pedig a trójai főpap pillantott fel a gipszdarabok, zúzott porceláncsészék sírjából oly szenvedő-fenségesen, mintha a gyötrődésben is csak harmóniát és szépséget találna; máskor szinte látomásszerűen apró Apolló-fej bukkant elő a guberáló alól, s a gyerekek elnevették magukat örömükben.

A házak előtt sánta angyalok egyensúlyozták magukat, s úgy mosolyogtak át a kerítés lécein, mintha leplezni akarnák fogyatékosságukat, odabent pedig a ruhásszekrény tetején meg a konyhakredencen törött nippek sorakoztak; de mit számított az, hogy épek-e vagy csonkák, hisz a lélek mindenért jobban aggódik, ami sérült! S ugyanbiza az egész művészet lényege nem az-e, hogy a vágyaiban sérülten fogant embert megvigasztalja?...  A Sánta angyalok utcájának lakói azzal mutatták ki rokonszenvüket e törékeny figurák iránt, hogy hetente kétszer is felsúrolták körülöttük a padlót, sódert talicskáztak az udvarra, s az árok két oldalát befröcskölték mésszel...

Hektor nevét is itt hallotta először emlegetni Kálmán, itt lebegtették meg előtte a szépia ködéből kibontakozó, barnás arcot, amely szétfolyt, mintha valamelyik vendég tejeskávét löccsintett volna rá; s mintha az orr, a szem meg a fül közös játékra szövetkezett volna a fényképész sötét dobozában — kétkedő, gunyoros és kihívó kötekedésre.

Azon a reggelen a kapu előtti gyepen hasaltak Elizzel, különféle színű foltokat köpködtek a porba, s ez oly izgalmas volt, akárha a gyomruk váltakozó létformákat próbálna ki, és sorra odakínálná a kéket, a vöröset, az okkersárgát elemzésre a napnak, hogy eldöntse, melyik alkalmasabb karácsonyról visszamaradt cukorkáspapírok ízének megőrzésére, éhes gyermekek megnyugtatására; s amint ismét odatoccsant egy-egy kis folt a fű közé, maguk is meglepődve nézték, mi jön fel belőlük. Aztán egymás arcába lehelve kacagni kezdtek, s egy-egy fűszál reálisabb ízével zárták le a játékot.

Amint így hasalt a gyepen, Kálmánkának egyszerre megmerevedett ajka között a fűszál, s az utcasarok felé figyelt; a reggeli csöndben egy látomás tűnt elé, egy karcsú, fehér ruhás nő, akinek a blúzán sárga masni lengedezett, feje fölött pedig szertecikázó fénydarabot tartott, amely szinte átvilágította arcát; úgy lépdelt magas sarkú cipőjében, mintha lábujjhegyen járva meg akarna lepni valakit; előtte a földön pedig egy fehér gomolyag gurult ide-oda: egy pincsi.

Kálmán feltérdelt.

— Nénje! — kiáltotta. — Megjött nénje! — S már talpon is volt, és szaladt feléje, miközben Eliz megkésve, ijedt zavarral rendezgette ruháját.

A nénje mosolygott, és derékból meggörbülve hátrahúzódott, nehogy összemaszatolják.

— Huhuhu! — nevetett. — Megjöttem!... Béluska itthon van? Vigyázz, nehogy rálépj a kutyára! Te melyik vagy? Eliz? Engedjetek, huhuhu!

Mihelyt a szobába lépett, valamit megnyomott a pálcán, s a cikázó fényfolt egyszerre kihunyt a feje fölött; arca már sápadtnak tűnt, pilláját koravén szomorúsággal mozgatta; a gyönyörű szalag szintén elhervadt a mellén, szoknyáján egy-egy szétfoszlott pamutszál csigába kunkorodott, s mikor le akarta venni kesztyűjét, kisujja előmeredt a szakadásból.

— Itt vagyok, Erzsike. Megjöttem, huhuhu! — tartotta oda arcát sógornőjének is.

Az anya megint kisbabát várt, immár a negyediket, s elnehezülten billegett Böske körül; arcán, hangjában jóság s valami aggodalom váltakozott, hiszen amióta sógornője belépett, szüntelen az ágy vetés s a főzés gondja gyötörte; közben félt, hogy zavara gyanakvást kelt, vagy sértővé válik, s inkább mosolyogva tett-vett; tekintete azonban semmin se tudott megállapodni, s idegességében a gyerekekkel zsémbelt:

— Hagyjátok szuszogni nénéteket, Kálmán!... Ne nyúlj ahhoz a bőröndhöz, Eliz!

A vendég érezte, hogy át kell esnie a nehezén, s jobb, ha mielőbb felnyitja poggyászát; sóhajtott, a bőröndöt az ágyra tette, s részint szorongva, részint azzal a bizonyossággal, hogy a gyerekeket néhány színes holmi is elvakítja, fölkattintotta a zárt; Kálmán lábujjhegyre állt, alsó ajkát beszopta, s a lélegzetét is visszafogta, Eliz pedig hátratett kézzel himbálózott, s úgy meresztette a nyakát, mint aki a meglepődésre is, csalódásra is felkészült.

Fölnyílt hát a táska, de fedele alól nem nőtt ki a város sok apró, egymásra torlódó épülete, csillogó ablakával, a tornyokat, kéményeket egybemosó párájával, ahogy Kálmán remélte; helyette azonban a magasba libbent és zavarkeltő-cédán szétterpeszkedett egy női bugyogó, majd éppoly gyorsan vissza is hullott, s helyette egy csipkés ujjú blúz bukkant elő, egy koszlott bőrkesztyű, egy törülköző, néhány piperecikk, csecsebecse, fogmosópor és Odol szájvíz, Nivea szappan, képeslapok, borostyánkő-füzér.

— A többit otthagytam, huhuhu — fordult meg. — Hajnalban jöttem el Brassóból, mikor az úriasszony, akinél házvezetőnő voltam, haldokolni kezdett. „Hallod, Böske, hallod, hogy kiált a kakas?! — nyöszörgi az a banya. — Szaladj hát, vágd le, és főzd meg húslevesnek, mert a halálomat jelenti!” Hü, az anyádat, gondoltam, jó lesz pucolni innen! Az ágy felé pillantottam, ahonnan a hang jött, de csak a megnőtt orra látszott ki a dunyha alól. Bedobáltam ezt a pár holmit a bőröndömbe, s usgyi, szedd a lábad!...

Fölkuporodott az ágyra és rágyújtott.

— Talán mégsem kellett volna eljönnöm — tűnődött. — Ha ottmaradok, minden ruhája, ékszere rám marad!... Hiszen az ura vasúti főraktárnok volt. Két disznót vágtak minden évben, a férfinak negyven nyakkendője volt, a szekrényben alig fért a sok selyem-, szatén- és krepdesinruha!... Hanem képzeld, Erzsike... mielőtt eljöttem volna... azon az éjszakán... Egyszóval rám tört a mocskos gazember...

Vinczéné ijedten a kicsikre ripakodott:

— Kálmánka! Menjetek játszani!

Böske lepöccintette a hamut s nevetett.

— Benyomta az ajtót, és úgy szuszogott, akár az ártány; aztán az ágyam szélére ült. „Ne menjen el, kisasszony! — rimánkodott. — Minden, amit a ház körül lát, a magáé!” S a tenyere, mint egy forró lapát, már a takaróm alatt lebegett; odaát meg az asszony haldokolt. „Hagyjon, kérem, ne zaklasson éjnek idején! — kértem ki magamnak. — Ön egy jobb ember, Bogdán úr... önnek negyven nyakkendője van!” De a pali egyre csak molesztált: „Maradjon itt, kisnaccsád! Feleségül veszem!” S már be akart bújni mellém, én azonban lekevertem neki vagy kettőt: nesze, te büdös strici!

Csücsörített ajakkal fújta a füstöt.

— De azt hiszed, elment? Leült a padlóra, átfogta a térdét, és kölyök módra sírt!

A gyerekek ismét visszaszemtelenkedtek, és a nénikéjüket lestek, amint a díványon kuporogva mesél.

Böske most kioltotta a félig szívott cigarettát, s föltérdelvé kutatni kezdett retiküljében.

— Hanem képzeld, megismerkedtem egy kispincérrel! Egy cipószájú Chaplinnel! Kész röhögés, miket mesélt az a fiú! „Úgy nézzen rám, kisasszony — elkezdi —, hogy ezt az üzletet én lendítettem fel! Bizony, a góré olyan majréban volt, hogy fel akarta kötni magát, mert az ÉDES LYUK elszippantotta elölünk a vendégeket...”

Az anya tekintete megint a gyerekek felé rebbent.

— ZOKOGÓ MAJOM! Hallod, Erzsike?! Szinte öszszevizeltem magam, mikor megláttam a cégtáblán valami bőgő gorillát vagy csimpánzt, ahogy elcsempült szájjal sír.

Vinczéné elnevette magát. Böske meglelte a fényképet, és odanyújtotta sógornőjének; az asszony az ablakhoz ment, és kíváncsian fürkészte a falevél alakú arcot, a szétálló füleket s a pityókosan bandzsi szemeket.

— Kedves — bólogatott. — Hogy hívják? Böske fölnevetett.

— Hektornak. Kis Hektornak! S a természete is valahogy olyan kutyás; azt hiszem, ha hozzám bújna, az orrát a mellemhez szorítaná... Nem adok rá egy hetet, s itt lesz...

Este a bánvállik csörömpölve, egymáshoz koccanva gördültek végig szemben a kapuval, mintha egy végtelen láncot forgatnának a föld körül; Böske ismét cigarettára gyújtott, de amint szippantott egyet, tekintete merev lett és sajnálkozó:

— Istenem, de szegények vagytok... Hova is fekteted ezt a sok gyermeket, Erzsike?

Az anya elvörösödött, s ahogy ott ült, karját az asztalra támasztva, a lámpa fényénél, egy morzsát kezdett gyúrogatni az abroszon, de nem nézett fel; a morzsáról a kenyér jutott eszébe, arról a férje, s egyre zavartabb lett; tudta, hogy sógornője már sokszor felpiszkálta rá a bátyját; ha betelepedtek egy féldecire, mindig szóba hozta, hogy „nem egy pendelyes cselédet kellett volna elvenned, Béluska!”, s most is úgy érezte, hogy a sajnálkozó szavak az ő élhetetlenségére céloznak, a cselédlányra, aki iparosfiút fogott magának.

3

Vincze Béla hajnali öt felé ébredt: ilyenkor szokott rágyújtani, aztán elüldögél az ágy szélén, s míg a gyerekek szuszogását hallgatja, gondolkozik; most azonban nem volt cigarettája, zsebéből kikotorta a dohányport, de annyi morzsa gyűlt közé, hogy sziporkázva égett, szétnyitotta az újságpapírt, s minduntalan kialudt; amellett csípős is volt, émelyítő kutyaszőr-íz vegyült belé, melyet egy-egy égő gyapjúszál keltett; végül kioltotta, nadrágba bújt, és az udvarra ment.

A tornácon napraforgó-tányért lelt, tenyeréhez ütögette, majd ellépdelt a kerítésig, s szaporán köpködte a magokat; néhány hete, amióta munka nélkül tengődött, valahogy az orra is megnyúlt és kihegyesedett, akár a madár csőre, s most, ahogy a palánkon belül fel-alá járkált, ketrecbe zárt varjúhoz hasonlított.

„Ez a fehérség! — gondolta. — Ha sokáig bámulod, úgy érzed, mintha elízetlenednék a nyálad, mintha kimosták volna a gyomrodat. Néha meg lisztnek tűnik ez a por — ehetetlen tésztának: dömping áru, importált amerikai hó. Valahol olvastam is, hogy némelyik földrészen fehérben gyászolnak az emberek. Hát nincs igazuk?...”

Szelídebb perceiben azonban a tornác lépcsőjére ült, állát föltámasztotta, s arra a hatalmas, másfél méteres kalácsra emlékezett, melyet a céhvizsgán sütött; látta, ahogy a mesterek krákogva, hümmögve körbejárják, akár egy óriási halat, amely most bukkant föl a tenger mélyéből: vajon pékkemencében sült-e? Agyagos alapon, melyet nedves nyírfahasábok hevítenek? Hisz oly egyenletesen barna, mintha cukormázzal volna bevonva!

A kalácsot az iparkamarán is kiállították, és Wirágh Rudolf, a sovány, aranyfogú szász mester, akinek mézespogácsa-gyára volt (Fond 1822), meghatódva topogott a csarnokban a gyönyörű portéka mellett, és úgy mosolygott, mintha elemlámpa világítana a szájában. „Na lám, ez munka! — ingatta a fejét. — Ej, ej, nagy hópstápler maga, Vincze!”

Igen, Enyeden volt ő valaki: „Parancsol, segéd úr? Van kiadó szobám...” „Nem kíván nálam kosztozni?...  Én ismerem az ízlését, segéd úr!... Nálam hetente háromszor is van friss majorság salátával, meg finom bécsiszelet — szétomlik a szájában... S kérdezze meg, milyen ingeket vasalok... Nálam mindig úriemberek laktak!...”

S ezek az asszonyok is kövérek voltak, zsíros hangúak és dohányzók — keblük rengett, mint két tál tészta; de könnyű papucsukban vagy mezítláb járkálva könynyedén gurultak végig a tornácon, onnan meg a kapuhoz, s hangjukat az idegen nyakába vetették: „Nálam az sem akadály, ha egy-egy nőcskét hoz, segéd úr! Ha van egy tiszta kis barátnője, Ecsedi néni úgy tesz, mintha semmit sem látna... Csak kuplerájt ne csináljon a lakásomból...”

Kiköpte a magot, s visszament a szobába; a ruhásszekrény árnyéka még a falhoz lapolt, a székeknek is csak a karja derengett fel, de az asztalon, a tányérok kerek foltjai közül a vizespohár meg-megújuló fényeket küldött a homályba; Kálmán és Eliz egymás mellett aludt a fapriccsen, a kétéves Rozi pedig a pékkosárban szuszogott, melyet az anya a nagyágy mellé húzott.

A strekk mentén indult el. A csillogó sínpár mindig különös érzéseket zaklatott fel benne: ahogy a vágány hevülni kezdett, a vas és kátrány szagába gyomnövények illata vegyült, s mindez valamiért szorongóvá tette; a töltés pár méterrel a telep fölé emelkedett, s a távoli vashíd összeszűkülő gyűrűivel látcsőhöz hasonlított, melynek város felőli végében apró szemaforok benyúló karjai látszanak, s néhány füstpamacs lebeg. Később letért a Pacsirta utca felé, ahol Weinstein Mór kócerája volt. A zsidó a tornácon üldögélt, s botjára támaszkodva, megállapodott nyugalommal nézte az udvaron száradó félölnyi hasábfát, mint valami bölcselet tárgyát, de amikor megpillantotta Vinczét, mégis fölnevetett.

— Nicsak, ni!... A reggel épp arra gondoltam, hogy ennek a Vinczének a gyerekei már biztosan üveggyöngyöt kakálnak... Csak a córesz, csak a córesz...

Ültéből kissé fölemelkedve vidáman hunyorgott, mintha már rég megjósolta volna ezeket a nehéz napokat, s most örülne, hogy jóslata beteljesült.

— Van valami? — kérdezte Vincze az udvar mélyébe pillantva, ahol a kenyérszállító kocsi rúdján pulykák kuporogtak; Weinstein széttárta a karját.

— Tegnap egeret láttam a kemencében... Tudja, mit jelent ez?... S az álmaim is pocsékok, Vincze. Az éjjel a Familia sütöde igazgatója jelent meg az ágyamnál liszteszsákba öltözve, és azt mondta: „Vetkőzz le, Weinstein, hogy egyelek meg!...”

Mindkét kezével belefogózott a botjába, megrázta a fejét, s olyan hangon nevetett, mint a gúnár.

— El is hiszem: ő két vagon liszttel forgolódik, én meg két mázsával; ő röhög az amerikai dömpingen, nekem végem...

— Tehát semmi? — kérdezte Vincze.

— Semmi, de semmi a világon...

A péksegéd kezét zsebébe dugta, de a tekintete még várakozóan matatott a földön.

— A városba indult?... Azt hiszi, kap munkát?...

Nem válaszolt; Weinstein hátrafordult a széken, s éneklő hangon faggatta az ajtó négyszögét, aztán újra visszabillent a várakozó felé.

— Jöjjön, pofozza ki a kemencémet... Adok két ötöst... Az is jobb a semminél.

Vincze elvállalta; gyorsan dolgozott a kihűlt agyagos koromszagban, miközben a villanyfény bizonytalan és idegesítő árnyékfoltokat vetett a feltöredezett padlózatra; hasmánt ide-oda csúszkált, tapasztotta a nedves samottot, s közben válaszolgatott a pékmesternek, aki a kemence szájánál hunyorgott; vagy két órát volt odabent, utána megmosakodott, lepallta ruháját, elvette a tíz lejt, s indult tovább kilincselni.

Gyalog ment át a városon, sajnálta az egy lejt autóbuszra, s mire fölért a kórháznegyedbe, ahol Agyagási tartott műhelyt, a meredeken lejtő, köves utcába, már dél lett; mikor belépett a nappali szobába, előbb csak egy fénylő ív ragyogott feléje a szivarfüstön át — a tolókocsi sárhányója, aztán előbukkant maga a házigazda is: szép arca fölött oldalra fésülte a haját, s hatalmas felsőtestével, vastag lábcsonkjaival olyan volt, akár egy félbeszakított, lendületes mondat.

Vincze néha bukott úriembernek képzelte, aki régebb szeretőket tartott, kávéházban unatkozott, és kiflit, kalácsot csak sülve ismert; épp emiatt néha zavarba hozta az a jelenet, melyet mindannyiszor maga elé idézett, ha meglátta Agyagási Bubit; a nyomorék nem kézi hajtánynyal közlekedett, hanem közvetlenül a kerekeket forgatta, s kis helyen is gyorsan meg tudott fordulni; látta, ahogy körbe hajtja magát a műhelyben, s míg arcán verítékcsöppek csillognak, puplininge fölhabzik az erőlködéstől; bekukkint a kemencébe, ujjbegyének gyors és élveteg mozdulatával megtapogatja a dagadó tésztát, majd a segédhez fordul:

— Túróczi, maga a tegnap is öt grammal nagyobbra adta fel a néguskiflit! Ne vitatkozzék, szívem, tudom, hogy az árusok hálásak magának, de nekünk meg kell válnunk. Tessék, szívem, itt a végkielégítés!

Üszkösödő érdugulással vágták le a bal lábát, s akkor az orvos igyekezett a lelkére beszélni, hogy mondjon le a dohányzásról, de Agyagási továbbra is hetvenetnyolcvanat szívott naponta, s bár a másik lába is ráment, az adagot azóta se csökkentette; a telep lakói pedig arról suttogtak, hogy másfél kiló nikotin tapadt meg a tüdején, hogy százezer lejt kapott érte az orvosoktól, s abból vette a pékséget, holott az ipar a nővéréé volt, s ő csak betársult.

Intett Vinczének, hogy üljön le, közben szipkájával megkocogtatta a tolókocsi sárhányóját, mire balról, egy oldalajtón sovány, rövid hajú nő sietett be, a kazetta fölé hajolt, amely az asztalkán állt, és buzgón sodorni kezdett, a csonka pedig Vinczére pillantott, két ujját ajkához szorította, hogy az utolsó csöpp zamatot is kiszívja a csikkből.

— Mi újság, szívem, mi újság?...

Vincze hallgatott, mert tudta, hogy ő fizeti a legkisebb napszámot a pékmesterek közül.

— Erre vitt el az utam — mondta.

Agyagási oldalt dűtötte a fejét, mosolygott, friss szivarkájából már gomolygott a füst.

— Sok munkája van mostanában?...

— Hát akad, akad... Ma ez, holnap...

— Na?!... Na?!... — A tulajdonos olyan mozdulatot tett, mintha a parázzsal kétszer is alá akarná húzni a kérdést. — Látja, épp itt a bibi... Azt se tudjuk, holnap élünk-e!

Vinczének gyanús volt, ha Bubi úr panaszkodik.

— Mégis: van valami, főnök úr? — kérdezte.

Agyagási cuclizó szájjal tapadt rá cigarettájára. — Hogy mondja, szívem?... Munkát kérdezett?...

Ismét megkocogtatta a sárhányót, ismét elősietett a rövid hajú, pepita ruhás vénkisasszony, s miközben a szelence fölé hajolt, a csonka lábú súgott neki valamit, majd kiegyenesedett.

— A nővérem azt mondja, estére talán összejön egy házi sütés, de csak tíz lejt tud fizetni...

4

Esténként néha fölzengett a szomszédos udvar, székláb, tányér, agyagszilke repült át, s a kerítés mögül olyanszerű ricsaj hallatszott, mintha egy csapat férfi és nő összegabalyodva, egymást tépve-taposva fetrengene a földön, s hiába próbálna szabadulni a halomból; ez az üvöltő gomolyag hol a kapu felé gurult, hol visszairamodott az udvar mélyébe; olykor hirtelen éles sikoly vágta el a zenebonát, mintha valamelyik nőnek a nyakára léptek volna, vagy csattant a kapu, szaggatott ruhájú leány penderült ki rajta, és a melle csupaszon virított a villanyfényben; máskor egy férfit löktek az utcára, aki részegen bámult vérrel telecsurgó markába.

A szomszédok összeverődtek a kapunál, hogy benézzenek az udvarra, amely hosszú volt és keskeny, tele rossz szagú árnyékkal; a sikátor mélyén összetorlódott viskók ékelődtek egymásba, de a látást legtöbbször elfedte az udvar közepén veszteglő gebe mozdulatlan foltja, s a szekérrúd, amely két sötét vonalat húzott a homály lapjára; ha netalán csönd volt, néha-néha hallatszott a béklyó csörgése vagy a prüsszögés, pata kapálása a hídláson, de az is előfordult, hogy a ló rémülten dübögött a villanyél ütéseitől, miközben a fuvaros minden csapás után nyögve ismételte: „Hát neked is tűrjek?... Neked is?!”

Utána a hatalmas Dondos József előtántorgott a pajtából, végiglépdelt a kerítés mellett, s legtöbbször befordult Vinczéékhez, hogy letelepedjék a favágó tönkre, szemben az ajtóval, miközben a zsebkendő ott lógott a kezében, akár egy szivacs, s mellén tavasztól őszig hatalmas csokor jácint, szegfű virított. Murizások idején a felesége, Bunda Rózsi, egy lompos, vastag hangú nő átvigyorgott a kerítés lécei között, aztán megragadta s odacipelte a lányát, Csipukát is, aki cseréptányérból szürcsölgette a pálinkát.

Bunda Rózsi hetenként egyszer, ha a férfi berúgott s a földön horkolt, befogta a lovat, felültette Csipukát meg Árpit, a kamasz fiát, akinek vörös haja sapkaszerűen simult a nyakára, s csapkodni kezdte a gebét; vidékre mentek, hogy hamisított gyűjtőívvel pénzt, élelmet kolduljanak össze a „szegény árvák” javára; elővették a négybe hajtogatott iratot, amely a tűréseknél már foszladozni kezdett, és sunyi megilletődéssel zörgettek be mindenüvé; az adakozók az első pillanatban gyanakvóan méregették a szedett-vedett csapatot, el sem akarták olvasni a gyűjtőívet, de valami ingerült kíváncsiság mindig csapdába ejtette őket, s a gépelt szöveg megtette hatását.

„Az apátlan, anyátlan árvák nevében fordulunk önhöz, hogy szíve szerint könyörüljön rajtuk! Pénzbeli adományt éppúgy elfogadunk, mint cipőt, ruhaneműt vagy friss és élvezhető élelmet: vajat, szalonnát, lisztet.”

Miután a szekérderék megtelt élelemmel, valamelyik kocsmában benyakaltak, s részeg kornyikálással űzni kezdték a lovat, amíg haza nem érkeztek a Sánta angyalok utcájába, hogy estére Bunda Rózsi odacsődítse minden pereputtyát lakomára, amely örökké verekedéssel végződött; Dondos kifogta és lecsutakolta a lovat, szegre akasztotta a hámot, félretolta a szekeret az udvar szélébe, sóhajtott, és elindult a kocsmába, hogy mire a sógorság lerészegedve rátámadna, ő is feltüzelje magát pálinkával.

Valamelyik téli reggelen az asszony karonfogta Csipukát, s beállított a nyugdíjas városházi iktató, Regőczi Dénes bagolyvári lakására; az öreg orra duzzadt volt, és kékesen fénylett az italtól, mint egy érett padlizsán, zakója hátán pedig évek óta egy vasaló háromszögű perzselését hurcolta.

Jéger alsóban, házikabátban csoszogott az ajtóhoz, és szipkáját szopogatva, óvatosan kikerülte a földön szétszórt holmit: rongyféléket, dobozokat, amelyek az agglegény szegénységszagát árasztották; válla fölött Bunda Rózsi megpillantotta a tisztátalan párában hurkákat vető paplant is, de Regőczi nem vesztette el hivatásszerű kedélyességét.

— Mi van, rongybabák? — kérdezte, s csak félig nyitotta ki az ajtót. — Még nem hápoltatok össze eleget? Reám többé ne számítsatok. Fogjatok palikat. Keressetek a feneketekkel, ha büdös a munka.

Mégis beengedte őket, s ide-oda pillantgatva járkált, topogott körülöttük, aztán egyszerre előütközött korhely s ki nem élt lénye, amely kalandok híján sosem tudott megbékélni; odacsoszogott Csipukához, s megmatatta a mellét:

— Mire vársz?... Még szűz vagy?

Rekedt-másnaposán kacagott.

— Még nem lőtt meg senki?

Bunda Rózsi mosolygott, s nehogy elrontsa a dolgot,  azt mondta:

— Még nem való ez affélére, jóuram...

Regőczi, mintha gondolkozna, egy cigarettát dugott a meggyfaszipkájába, de mielőtt meggyújtotta volna, hirtelen nyugtalan lett, s intett, hogy menjenek; az eredeti gyűjtőívet hagyják itt, s holnap hozzák el a száz lejt.

Mikor már lefelé iramodtak a lépcsőházban, Bunda Rózsi felszabadult kacaghatnékkal kiáltotta:

— Láttad? Csirkehús kéne neki! Pedig már nem is tud! Dögöljek meg, ha tud! S mégis az kéne neki!

Beérte Csipukát, nekiszorította a falnak, kapkodni kezdett a melle, a szoknyája felé, s ahogy ráterpeszkedett, szinte megfojtotta hatalmas testével, forró leheletével, míg a lánynak sikerült kisiklania alóla, hogy aztán rávesse magát a korlátra s alásuhanjon a feljáróhoz.

Az utcán karonfogva mentek; az asszony, aki férjével csak elvétve, a részegség kábulatában hempergőzött, s aki nagy szájával és lomposságával a napszámosokban is idegenkedést keltett, az ilyen önleleplező kitörések után fölvidámodott, a lány pedig valami közeli beteljesedés reményében hallgatott; mindegy volt, hogy ez hol fog megesni, szekérderékban-e, szénapadláson vagy az árok gyepén, csak már beteljesedjék a titok, melyről annyit hallott, s melyet részint látott is.

A szövetség ilyenkor arra buzdította őket, hogy bekószálják a várost, hogy valamennyi cukrászdában megegyenek egy-egy krémest, hogy röhincsélve utánaforduljanak a férfiaknak, s pillantásukkal maguk után csalják őket, de estefelé, ha útközben hirtelen elfáradtak, mert öntudatlanul is elrontottnak érezték az életüket, akkor rögtön Dondos József került szóba; Rózsi, mióta a gyűjtőívvel harácsolt, és számításba se vette a fuvaros keresetét, úgy képzelte, hogy a férfi útjukban áll, s ha ő nem volna, jobban elereszthetnék magukat, szabadon jönnének-mennének — élnék világukat.

— Nem is tudom, miért csinálja az eszét az a nyimáló mostohaapád! — állt meg néha férfiasan, szétvetett lábbal, és rágyújtott. — Egyszer úgy kinyírom! Én ki aztán...

Dondos homokot fuvarozott az építkezésekhez, s hajnalonként, mikor kiszállt az ágyból, hogy megitassa a lovat, néha kalácsba fonódott testek, izzadt arcok és tátott szájak között kellett átlépkednie, melyekbe besütött a holdfény; Lucska Erzsi, a sógornője, s Szutor Pista, a bádogos, murik után örökké ott rekedt, s szemére húzott kalapja árnyékában ott bóbiskolt Csucsuj, a Pata utcai muzsikus, de akadtak olyanok is, akiket nem ismert; ilyenkor fürkészően pillantott az idegenre, majd megvonta a vállát, s kiment az udvarra, hogy nagy zajjal vizet csurgasson és megitassa a lovat.

Utóbb már nem is bírta végigdolgozni a napot, kéthárom fuvar után megállapodott a Széna téri fogadónál, és estig ivott, nem volt kedve hazamenni. Tányérját, bögréjét külön tartotta egy polcon, a nyári konyhában, s tisztaságban ezzel elhatárolta magát a többiektől. De ha mégis széthordták csészéjét, evőeszközeit, dühöngeni kezdett, és tört-zúzott.

Nyáron a pajtában hált, a jászol mögött; ha alkony előtt érkezett haza, fölvette sötétkék zakóját, hatalmas virágcsokrot tűzött a mellére, s elindult tovább inni a szamosfalvi vámhoz; néha hirtelen támadt rá a duhajkodó kedv, eladta a hámot, a tengelyről leszedegette a kerekeket, s már reggel beült a kocsmába; ilyenkor gyakran lehetett látni, amint a délutáni hőségben hátratett kézzel, leszegett fejjel lépdel hazafelé, s földre hajított kalapját maga előtt rugdossa.

„Nem vagy férfi, Dondos!... Nesze neked kalap!”

Mielőtt azonban befordult volna a kapun, legtöbbször elakadt Vinczééknél, leült a tőkére, várta, hogy kijöjjön Erzsike, s akkor könnyezve nézett rá:

— Mondjon egy jó szót, kisnaccsád!... Vagy töltsön egy kanál levest Dondosnak.... Csak egyetlen kanállal abból, amit a maga tiszta kezével főzött... Űristen, de szerencsétlen vagyok...

Két-három hétig korhelykedett, míg szakálla közül figyelőn és meghasonlottan villogtak elő szemei, mintha valami pincében hányódott volna; akkor megborotválkozott, tiszta inget vett, s elment fogadalmat tenni a Barátok templomába. Szüksége volt a tömjénszagra, a gyertyafények imbolygására, ott kellett állnia pár percig szemben az oltárral, a szenteltvíztartó és az eklézsiai persely között, míg az alázat lefelé nyomja és térdre kényszeríti. Végül teleszívta magát levegővel, álla a melléhez szorult, és kényszeredett-halkan motyogta:

„A te nevedben fogadom, Uram, hogy három hónapig nem iszom se sört, se bort, se pálinkát...”

Pár napig komoran jött-ment, a kováccsal alkudozott, zálogba tette zsebóráját a szíjgyártónál, ráfvasat szerzett az ócskástól, s úgy készült száznapos józanságára, mint a megtért hivő az új életre; míg a hám és a négy kerék elkészült, a patak mögötti kopár réten legeltette a lovat, és sorra felültette rá a bámészkodó gyerekeket. (Kálmán most is emlékezett, hogy mily valószerűtlenül magasan kuporgott a gebe gerincén, s miközben sarkait a meleg tömlőhöz szorította, a hosszú, lapos nyak úgy nyúlt előre, mint valami vörösre perzselődött sövény.)

5

Böske, ahányszor hazatért, az állomáson konflist fogadott, s így szólt a kocsishoz: „Hé, apám! Vigyen engem az Erzsébet-fürdőbe!”

A városi gőzfürdő a piac hátánál lapult meg, s egyetlen fakóvörös kéménye nem tudott uralkodni a raktárépületek, szatócsboltok zegzugos vonalain; a tető alatt nyirkos bőr, korhadás és átforrósodott vascsövek szaga fojtogatott, amelybe néha beleúszott az évek óta nem cserélt farostélyok és lábtörlők iszapos bűze, mintha a zuhanyozók lábdobogásától szakadna fel rétegenként.

Böske azonban olyan szépen ejtette ki az Erzsébet-fürdőt, hogy a fiákeres előtt is nyomban márványmedencék kezdtek csillogni, jelentőséget adtak a lópaták klappogásának, és sétakocsikázássá varázsolták a fuvart; a vendég pedig ölébe fogta a pincsit, s míg a kóber együtt himbálózott az ő kalapdíszével, úgy érezte, mintha a konflis egyre kijjebb vinné szorongató emlékei közül.

Mióta elszakadt innen, s az árvaházból is kikerült, először egy brassói bodegában dolgozott, Hammarinénál, abban a boltívekkel összekapcsolt mellékutcában, melynek gyalogjáróján söröshordócskák és kitömött őzfejek reklámárnyéka nyúlt végig, s bár a szűk helyiségben alig fért el hat asztal, takaros kis üzlet volt: a vendégek mintás Rosenthal-ibrikből itták reggelenként a haboskávét, s ő úgy sétált fehér bóbitájával a sült kalács illatában, mint valami porcelánbaba; itt ismerte meg már az első napokban Doda Rezsőt, a szűcslegényt.

 „Kescsókolom, kisasszony! Látja, én utálom a tejet meg a kávét, még édesanyám kedvéért se innám meg, de ha magácska itt van, a békát is lenyelném!”

S miközben valóban undorodva szürcsölte a kávét, a csésze fölött egyre csak őt nézte; álla szinte hozzászorult az ibrik széléhez, s fekete bajusza alatt megvillantak erős fogai; Böske azonban óvatosan suhant el az asztalánál, egy mozdulattal letörölte a morzsákat, egy másikkal besöpörte s köténye zsebébe csúsztatta a kettő-húszat, megállt pár lépésnyi távolságban, s látszólag közönyösen pillantott ki az utcára; így ment ez, míg egy reggel Doda konyakszagú fölénnyel s valami érezhető magabiztossággal meg nem mutatta azt a gyönyörű kövinyestet, melytől Böskének nagyot dobbant a szíve: ha csak végighúzta is tenyerét a szőrmén, hamvas szikrák szálltak belőle...

Vasárnapra már neki adott találkát; Rezső krakkerlit, fagylaltot rendelt a cukrászdában, utána elvitte a ligetbe, a tombola 76-os számával nyert egy drótból szőtt laskaszűrőt, a fejére tette, s úgy járkált a sokaságban, mint egy matrózsapkával; még le is fényképeztette magát Iszpájsznál, a gyorsfényképésznél, ahol katonák s cselédek toporogtak a faragott asztalkák és a rózsaszín muskátlik között.

Később a céllövöldében kétszer is eltalálta az ördögfejet, s nagy robbanások után fojtó, kénes füst csapott föl a sátorban, majd nemsokára ütemesen pengeni kezdett a kovács üllője, s egy garázsajtó mögül apró motorkerékpár siklott elő; egy másik butik előtt Rezső ingujjra vetkőzve rongylabdákat hajigált gúlába rakott bádogokra, amelyek úgy zakatoltak, mint a gyerekzörgők.

Este a panoptikumot tekintették meg: a békafejű magzatot uborkáskannában s a haldokló Ferenc Ferdinándot, akinek ziháló melléből vér tódult, s pillái ütemesen mozogtak; a deszkabódéból átmentek egy rejtettebb zugba, az egzotikus nemi betegségek sátorába, ahol a letaposott föld gombaszagú hűvösséget árasztott, s a falakon hasáb alakú keretben szétroncsolódott ágyékrészeket lehetett látni, a bujakór harmadlagos állapotától kitámadott nemi szerveket, melyeken a kelevények már beolvadva összemostak minden eredeti alakzatot.

Miután kijöttek, Böske szégyent és zavart érzett; lábszárai félénk ösztönnel össze-összesúrlódtak, Doda pedig, mint aki taktikai hibát követett el, egy darabon szótlanul lépdelt mellette, mert a látottakról nem akart beszélni, s most bármiféle kedélyes témát erőszakoltnak érzett volna; aztán mégis megszólalt, s ó, mi mindent súgott hazáig a fülébe; hogy ő már nem is tudná elképzelni az életét Böske nélkül, hogy higgyen neki, mert még nem csapott be senkit, s oly szépen rádolgozza azt a nyestet a Böske kabátjára, hogy karácsony nagyhetén utánafordul egész Brassó. S végül kérte, hunyja le a szemét s képzelje azt, hogy meghalt, s ő, Doda az egyetlen, aki még akkor is szereti...

Böske azonban egyre csak kuncogott a sötétben, mert a füle még tele volt a gramofonról tremolázó slágerrel, amely a női alt és a férfi tenor között rezgett a pecsenyefüstben :

„Kis-asz-szony, ha lee-het, kössünk egy üz-lee-teet....”

De a következő vasárnap estéjén mégis kiment vele a Cenk alá, a szántóföldekre, s mikor a határ már belemosódott az ég sötétkék sávjába s letértek egy kukoricás felé, mindketten egyszerre elhallgattak; s jóllehet Böske sejtette, hogy miért húzza maga után a szűcs oly szótlan izgalommal, hogy még a marka is teli lesz verítékkel, nem ellenkezett; valahogy reá is átragadt a makacs szótlanság, s úgy érezte, ha kiáltani akarna is, csak valami rekedt nyöszörgés szivárogna föl a torkából; álmában érezte néha ezt a szinte félelem nélküli tehetetlenséget.

Odabent, a barázdák között, akár a csorba kések, úgy vágtak arcába a kukoricalevelek; árnyékuk szétdarabolta az imént még egyöntetűnek látszó sötétséget; mikor Böske a vallanak feszülő tenyerek folyamatos és türelmetlen nyomásától leült, majd hanyatt dőlt, érezte, hogy csúszik alatta a talaj, s kapaszkodó ujjai közül kipörög a föld; a férfi mohó ölelése nem okozott neki örömöt, sőt lassanként valami élesen metsző fájdalom kínzóvá tette; teste görcsbe rándult, s mikor már csak egymaga feküdt a földön, ágyékát forróság öntötte el, mintha bensejéből áthevült higanytömb szakadt volna le. Rezső két lépésnyire tőle szótlanul cigarettázott, és a parázs meg-megvilágította elégedett tekintetét, öntelt arcát, és Böske, miután reápillantott, hirtelen elsírta magát: „Mit tett velem,  Rezső?...”

Doda már kora ősszel előlegeket vett fel irhára, hörcsögbundára, rókaprémre; gyanútlan parasztok ölszámra adták át a báránybőrt anélkül, hogy elismervényt kértek volna, s a szűcs reggeltől estig a Bőgő szarvasban célozgatott a dákóval, míg a részegségtől már a fehér biliárdgolyók is úgy suhantak ide-oda, mint a ködfoltok; esténként megkereste Böskét Hammarinénál, vagy fölszuszogott hozzá a kapu fölötti manzárdszobába, leült a dívány szélére, könnyezve leste a lány mozdulatait, s azt motyogta: „Ha elhagy, megölöm magam!...”

Ahányszor a padlásszobába igyekezett, a falépcső nyikorgott alatta, de aztán csend lett, Böske hozzábújt, tenyerét a szájára szorította, hogy ne üssön zajt, s bár a kukoricás rossz emléket hagyott benne, s pár napig iszonyodott a férfitól, most igyekezett kedvében járni: a szűcs jól szabott, de gyűrött ruhájában, zavaros tekintetében, bizonytalanná lett mosolyában ragaszkodást érzett, s úgy vélte, hogy szinte kötelessége szeretni őt, hiszen még senki sem szegődött így le hozzá, mint Doda.

Legtöbbször virradatig együtt maradtak.

S így ment ez február végéig, mikor Rezsőt szélhámosság és „hiszékeny emberek tudatos félrevezetése” miatt letartóztatták s egyévi börtönre ítélték. Böske nem kapta meg a kövinyestet, de azért beküldött neki öt pakk Regált, egy fél kiló paprikás szalonnát, két tábla csokoládét meg egy pár gyapjúzoknit, s várta, hogy kiszabaduljon; olykor még az is megfordult benne, hogy kikéri pár havi fizetését Hammarinétól, megvesztegeti az ügyészt, de ahogy teltek a napok, Rezső szabadulása mind közelebbinek tűnt, s őbenne is megáporodott a segítő kedv. Sőt vagy három hét múlva azt a szőke diákot kezdte dédelgetni, aki délelőttönként a négyes asztalnál üldögélt, s örökké olvasott; pontosan tizenegykor érkezett, és Böske elnevezte Matiné-fiúnak.

— Jött valaki? — hajolt elő a konyhából a tulajdonosnő férfiasan zengő hangja, mintha a hatalmas kebel és a serkenő bajusz is benne rezegne; Böske elmosolyodott, s azt felelte: „Senki, csak a Matiné-fiú...”

Rudi nesztelenül húzódott be a szögletbe; keskeny, fehér arca fölött, mint a többi szász fiú, ő is oldalra fésülte haját, feje búbos volt, pillái oly hosszúak, hogy valahányszor csapódott az ajtó s ő félénken összerezzent, e kicsiny seprűkkel szőke fényt kavart maga köré, szép körmű ujjai pedig megálltak a szétnyitott könyvön, mint kismacskák az ajtórésben; Böske egy ízben belepillantott a kötetbe, amelyben versek voltak holmi Fuccs nevű költőtől, és jót kacagott; azt még értette, hogy valaki ilyen nevet választ, de szerinte ezek a versek sehogy sem illettek Rudi hol kisfiúsán ijedt, hol tapasztalt és kétkedő tekintetéhez...

Egy este felhívta a szobájába, de Hammariné (lám, ki gondolta volna?!) már hetek óta lesen állt, féltékeny lett a Matiné-fiúra, s éjjel néha órákig könyökölt az ablakban a lépcsőfeljárót lesve, vagy a folyosón állt hálóköntösében, akár egy fehér szalmazsákba bújtatott szellem; s mikor megtudta, hogy Rudi épp bent van a Böske szobájában, visszasietett a lakásába, végigvetette magát a heverőn, zokogva föl-földobta magát, és öklét harapdálta; reggel aztán lomposan, megöregedve várta Böskét a bodegában, előbb egy vad, fürkésző pillantást vetett rá, mintha az éjjeli ölelkezés nyomait kutatná rajta, majd kitámadta, mint egy piaci kofa.

— Ide hallgass, szentem! — mondta. — Ha viszket a feneked, keress más helyet, érted?! Eddig szemet hunytam, de most megmondom kerek perec: az én lakásom nem bordélyház!

Böskének csengeni kezdett a füle.

— Mi?! — kérdezte. — Hogy mondta?... Mit csinálok én a lakásából?

S már vad volt és fürge; ha felingerelték, veszélyesen pörgött, ütött, harapott; beszorította az asszonyt a sarokba, s apró, hegyes öklével nekiesett.

— Mit csinálok, te büdös koca?... Engem mertél gyalázni?!... Megállj, huhuhu!

Hammariné felmondott neki, és rendőrséggel fenyegette. Pár hónapig úgy élt, mint az utcai verebek, néha a suszternél várta meg, míg a cipője pántját összeöltögetik, krepp-papírral festette az ajkát, éjszakázott váróteremben, s már egy intésből, egy szemvillantásból is megértette, ha valaki fölajánlkozott, hogy fedél alá viszi s megvacsoráztatja; mindennap azt az egyetlen alsóinget, bugyogót mosta, vasalta, szárította; szökött meg alvó öregember mellől, aki puha ajakkal fújta a kását, s mikor már nem volt mit tennie, rémítő leveleket küldözgetett a bátyjának.

„Édes Béluskám! Le sem tudom írni, mily szerencsétlenség ért! Képzeld, valami büdös strici meglépett a bőröndömmel! Csak a vécéig mentem ki a gyorsvonaton, s mire visszatértem, az útitáskám már nem volt!”

Szokása szerint két jegyet váltott a kádfürdőbe, hogy cigarettázva nyugodtan lebeghessen a vízben; utána pokrócba göngyölődve sokáig feküdt a gyékényágyon, majd fölkuporgott egy emeletes székre, s lábát odanyújtotta a pedikürösnek; kiélvezte azt a két-három órát, amíg tisztálkodhatik és emberek sürögnek körülötte, csak hogy itthon érezze magát s elfelejtse a sok megalázó emléket, a rászedéseket; utána a ruhatárostól átvette a pincsit, és a fürdő előtt megint intett egy fiákeresnek: „Hé, apám, vigyen valami jobb helyre, ahol sört, felvágottat lehet kapni!”

S mikor a kocsis a ZOKOGÓ MAJOM előtt állt meg, s Böske észrevette a cégéren bőgő majmot, szájához kapta a tenyerét, s hosszan vizsgálgatta a reklámot, mint valami cirkuszi hirdetményt, majd tétován, de még mindig mosolyogva belépett. Friss meszelés meg olajfesték szaga terjengett, és a bárkirakat is tisztán csillogott; látni lehetett, hogy minden újjá van alakítva, s az udvar felőli ajtón át Böske a nyári kert zöldabroszos asztalsorát pillantotta meg.

Délelőtt azonban alig lézengett itt egy-két vendég; Hektor rögtön észrevette őt, s mintha már rég várt volna rá, s mintha tudta volna, hogy épp abba a szögletbe, épp a hetes asztalhoz fog ülni, az ingaóra alá, egy félmozdulatot tett, bandzsi szemének sugarait egyetlen ívbe igyekezett összegyűjteni, s Chaplin-cipőjében elindult feléje; igen, őt várta, ezzel a kissé megkopott szelídségével, melyen nem érződik a ringyók feslett tapasztaltsága, ezt a lakkozott bőröndöt, ezt a pincsit várta — ezt a kutyás hölgyet, aki bár messziről érkezik és sok mindent megélt, szép maradt és jóságos...

— Parancsoljon, kisasszony — mondta meghajolva, s a törlő oldalt repült a kezében. Böske olasz szalámit és azugai sört kért, mire a kispincér rohant néhány lépésnyit, majd visszafordult, és áthajolt az asztalon. — Nem garantálom, kisasszony, azt a felvágottat — itt sejtetősen elfintorodott —, de bízza csak reám a kiszolgálást...

Konyakot, ikrát, parmezánt, paradicsomot hozott, megint fordult, és forrón illatozó párizsi szelettel meg egy üveg sörrel tért vissza, végül tisztára mosott hamutálcában csirkecsontot halmozott fel, s betette a pincsinek az asztal alá; Böske mosolygott, azt hitte, hogy a fiú összetéveszti valakivel, s közölte is, hogy nincs annyi pénze, Hektor azonban buzgón rázta a fejét.

— Pénz, kisasszony? Ki beszélt itt pénzről? Pfuj, a nevét se halljam! Hiszen én a ráfizetésekből élek, kescsókolom...

Csak amikor leszedte az asztalt és Böske nézegetni kezdte magát a tükrében, csak akkor múlt el a főpincéri fölény, s Hektor megint egy kis Chaplinné trottyosodott vissza; a zavartól ismét bandzsalítani kezdett, a törlőrongy majdnem kihullott a kezéből. Miután Böske felállt, követte az ajtóig, majd kétségbeesetten utánalépett a járdára; egy fényképet kapott ki a zsebéből, átnyújtotta, és rimánkodott, hogy még térjen vissza.

— Ugye, fogom látni, kisasszony?...

Autóbusszal ment ki az Iriszre, s mióta az árokból feléje guruló gyerekek arcukat az övéhez szorították s a nyaka felé kapkodtak, váltakozó érzéseket élt át: Kálmán hosszúkás fejével, szürke szemével az öccsét idézte eléje, de amint Lizára tekintett, lehiggadt; a kislány valahogy alulról nézett föl rá, s szinte tüntetően mondta, hogy az édesapjuk nincs odahaza. „Micsoda liba!” — gondolta Böske, s még később is visszaemlékezett rá, hogy az a taknyos a nincsent így ejtette: „diccsen”.

A szoba szűknek tűnt, azt se tudta, hova tegye le útitáskáját; a szegénységnek az az ismert sivársága vette körül, amelybe sehonnan se szivárog étel illata, s mikor sógornője szép kontyos fejére pillantott, megint eszébe jutott, hogy „Béluska egy szimpla cselédlányt vett el”. Lefekvés előtt sokáig álldogált a sarokban tenyerét melléhez szorítva, s ahányszor a fapriccs sötét lapjára tekintett, meg volt győződve, hogy ujjai valami puhába süppednek majd a lepedőn, s az a puhaság a kezébe harap; ugyanekkor talpát a padlóhoz nyomta, mert félt, hogy rálép arra a síkos gömbölydedségre, melynek a nevét sem merte végiggondolni; mikor mégis bebújt a takaró alá, ajka reszketett, s az iszonyatot még erősebb rémlátásokkal igyekezett kiszorítani a tudatából; már meg is szólalt:

— Alszol, Erzsike?... Képzeld, Brassóban meghalt egy lány... Szép, fekete hajfonata volt, az arca meg, akár az alvóbabáé. Isten tudja, mi baja volt, elég az, hogy temetés előtt a cinterembe vitték a koporsóját, de ő még azon az éjszakán felébredt... Hallod, Erzsike?... Magához tért biza, és zörgetni kezdett. „Engedjetek ki, mert fázom!” Hát ahogy sóhajtozik, rázza a kilincset, mit gondolsz, ki vetődik oda? A kezelőorvosa! Gyorsan a cinteremhez szaladt, félretolta a reteszt, és ijedtében beadott a lánynak egy rögtön ölő injekciót, huhuhu! Alszol, te, alszol?...

A fapriccs felől megkönnyebbült sóhajtás hallatszott, majd ugyanaz a félénk hang:

— Néha úgy vágyom utazni... Elmennék Egyiptomba, Indiába... Vagy isten tudja hova... Szállnék, mint a madár... Egyik éjjel itt hajtanám le a fejem, a másikon ott... Hogy unom én már az embereket... Még egy ilyen kis állatban is inkább megbízom...

Már kora reggel megkívánta a cigarettát s felébredt; Béluska az ablaknál állt, s ugyanúgy, mint a tegnap, kibámult a szembántó fehérségbe; egy percig szótlanul, szinte félénken nézte, aztán erőt vett magán és megszólította:

— Szervusz, Béluska... Én vagyok az, huhuhu!

Felült, és a karját nyújtotta; bátyja azonban éppen csak végigsúrolt ajkával a füle mellett, megint járkálni kezdett, majd megállt, háttal feléje.

— Megint otthagytad a helyedet?...

A húga szelíden nézte.

— Ó, Béluskám!... Hogy hagytam volna?... Meghalt az asszony, aki fölfogadott... S az ura...

Vincze oda se figyelt a szavaira.

— Én ezt nem értem... Nekem ez magas!... Én csak annyit tudok, hogy nincs kitartásom... Hogy az utcán vagyok!... Maholnap tojni se tudok a nyomorúságtól...

— Jól van, Béluska, csak ne kiabálj...

Vincze dühösen fordult meg.

— Nem kiabálok, de unom a szállóvendégeket!... Kiflancoljuk magunkat... éljük világunkat... és amikor beleununk a játékba, kikötünk a bátyánknál... Ő majd csak kitart koszttal, lakással, míg újra megviszket a fenekünk!...  Mit gondolsz, meddig bírom én ezt?...

Belehajolt Böske arcába, aztán megint az ablakhoz lépett, de összefolyt előtte a külső táj, mintha vattába zuhant volna; az anya kiszállt az ágyból, és zavarában széles, tépő mozdulatokkal fésülködni kezdett. Böske pedig fölsóhajtott:

— Úristen, csak a testvérére ne szoruljon az ember!

6

Reggelenként, ha fölébredt, Vincze már nehezen tudott csak a munkára gondolni — gyorsabb segítségre, több pénzre vágyott, de nem úgy, hogy sorsjegyen nyerje, vagy ajándékba kapja, hanem a maga kínlódásából, s a korai órákban, amíg csak a gyerekek szuszogása hallatszott, és cigarettázva lábát lelógatta az ágyról, akár a háztartási cikkek raktárában, úgy sorakoztak benne a különféle eszközök: öntöző seprű, hogy a gyalogjáróknak ne kelljen átballagniuk a porfelhőkön, melyet a házmesterek kavarnak hajnalban, szétszedhető súrlókefe, szekérkenőcsből szappan, hadirokkantaknak újfajta tricikli; gondolkozott azon is, hogy ködös időben miként állíthatná meg a tiloson átrobogó mozdonyt, az elnyűhetetlen műtalp szintén megfordult képzeletében, olcsó mosópor, tintafoltot eltávolító oldószer foglalkoztatta, s volt eredeti elképzelése üzemanyag nélküli motorra is...

S minden, ami szertecsápozó gondolkodást, mérlegelést kívánt, ilyenkor kivihetőnek tűnt számára: úgy képzelte, hogy egyik anyag csak körülveszi a másikat, akár a kéreg, hogy a krumplicukor például ott lapul készen a gumókban, „csak ki kell vonni belőle”, a szekérkenőcsöt pedig „egyszerűen össze kell hozni hamulúggal, s főzni, amíg meg nem keményszik”.

Lehajolt a kályha elé, hogy rágyújtson, s míg az égő csóvát a szájához vitte, elmosolyodott egy-egy fölsejlő ötleten; de mi haszna volt a képzelgésnek? Igaz, hogy általa pár percig a valóság fölött lebeghetett, utána azonban, mikor el kellett indulnia a városba, kedvetlenné vált, s elnehezült járásától már a vasúti töltésen fáradtnak érezte magát.

Az előző nap estéjén kilencig dolgozott. Agyagási mindvégig ott őrködött mögötte a tolókocsiban, nehogy letörje a kenyerek dúcát, nehogy lecsípjen a nyers tésztából egy lángosra valót, vagy olajos liszttel tapassza körül harisnyája alatt a lábát, ahogy Pék Janit rajtakapta a lopott rántással; arca sima volt és nyugodt, sőt úgy tett, mintha csak unalomból időzne itt, s közben efféléket kérdezett: „Mondja, szívem, mi lesz a vége ennek a dömpingnek?...”

A Szamos-híd előtt, Lápossinál bekapott egy deci törkölyt, s odahaza zörgött az ajtóval.

— Halkan! — intett az asszony. — Felköltöd Böskét!

— Miféle Böskét?...

— A délben érkezett. Ott fekszik a deszkapriccsen.

Vincze arra nézett, megvonta a vállát s leült; nemsokára csak a kanál csörgése meg a gyerekek szuszogása hallatszott, s a falon idegesítően elvastagodtak az árnyékok.

— Erzsike, a gyerekek ettek?...

Megint szörcsögés, megint kanálcsörgés következett, s kevéssel rá ugyanaz a kérdés:

— A kicsik már vacsoráztak?...

— Vacsoráztak, vacsoráztak!

Most abbahagyta az evést, és átnézett az asztal másik végébe, ahonnan az asszonynak csak a szeme s a kontya fénylett feléje a lecsavart lámpa homályából.

— Jó-jó-jó! Nem vagyok süket!

Szokása szerint fölállt, odatérdelt a földön alvó gyerekekhez, s felköltötte őket; pár perc múlva Kálmán és Liza a térdén ült, és zsémbes-idegenül nézegette a cékla kockáit meg a szalonnadarabkákat.

Lefekvés előtt sem kérdett semmit Böskéről; az aszszony elnehezült terhével behúzódott a fal mellé, ő pedig még elszívott egy cigarettát az ágy szélén ülve.

Hajnalban, mikor a húga feléje nyújtotta a karját, pillanatnyi örömöt érzett, azt akarta kérdezni: „na, hogy vagy, kisasszony?”, s még ő is szinte meglepődött, hogy ehelyett gorombán nekiront s lemocskolja.

Reggel ezzel a megbánással indult neki a városnak; de hát mit kellett volna mondania?... Hisz Böske is megéri a pénzét! Hányszor kunyerált, hányszor írta azokkal a rajzolt, egymásba fonódó betűivel, melyek gondosan voltak összerakva, akár a megtévesztő művirágok, hogy küldjön neki pénzt. Egyszer jött a tél, s nem volt kabátja, máskor lekapcsolták a határnál, mert egy báni nélkül Egyiptomba akart szökni, hogy lássa Tutenkhamon sírját, s ő, a marha, óvadékot tett le érette...

S ki tudja, ezúttal is merre kószált, kikkel adta össze magát!... Hallott már róla egyet s mást... Jó járt is megmondta, hogy sokáig konszumnő volt egy brassói mulatóban, s mindennap váltogatta a palikat ahelyett, hogy megbecsülte volna magát. Miért nem volt jó neki sehol?

Szökdelve ment a talpfákon, de ahogy a dühe apadni kezdett, a járása nehezebb lett; lefelé nézett, az olajos kőtörmelékre, aztán megállt szétvetett lábbal; a távcső alakú vashíd, melynek túlsó végében mozdony tolatott, most oly kedvetszegően távolinak tűnt, hogy nem tudott továbbmenni. S miért is menne?... Megint ugráljon a kemence előtt estig azért a tíz lejért?...

Megfordult és visszaindult.

Most már nincs mihez kezdenie; de ha Erzsike belátó lenne... akkor kievickélhetnének a nyomorúságból...  Csak ne sajnálná úgy azt a kis pénzt, ne rejtegetné a szekrényben, a törölközők alatt... De amióta Janival meg Lajossal, a féltestvérével eladták a házhelyet Marosújváron, ráült, s vicsorogva őrzi... Pedig mekkorát lendítene rajta az az ezer lej! Belevághatna az élesztőgyártásba...

Mikor a szobába lépett, Erzsike háttal állt feléje; megérezte a szándékát, s ijedten kezdte berakosgatni az ágyneműt és a kicsik holmiját a szekrénybe; a kabátkákat összegombolta a vállfákon, ide-oda forgatva a fényhez emelte, erőszakolt hunyorgással vizsgálgatta, s olykor már maga sem tudta, mit csinál; aztán meghallotta a suttogó hangot, amely vészhozó kopogáshoz hasonlított, de nem fordult meg.

— Erzsike, szeretnék beszélni veled...

— Beszélni?... Miért?... Most nem érek rá...

Hátranézett a válla fölött, s arra számított, hogy a tekintetéből Béla megérti, ami a szavak mögött van, de ahogy Vincze letette a sapkáját, ahogy félénken, de ráérő türelemmel leült, ahogy nagyot nyelt s utána ismét fölpillantott — mindebből az asszony már gyanította, hogy nehéz lesz védekezni.

— Mit akarsz?... Nem mentél be a városba?...

— Nem — mondta Vincze megvonva a vállát.

S már azt sem tudta, miként kezdje, Erzsike pedig sietve kapkodta elő emlékeiből mindazt, ami ellenezte, hogy kezére bízza azt a pár lejt, s szerette volna önmagát is megerősíteni hitében, hogy nem tehet másként; eszébe jutott, hogyan rontott rá még azon az estén, mikor édesapja, Kakas Bandi kilökte a házából, s magához vitte a legénylakásra; fölidézte, hogy miként szorította hátra a kezét, vadul szuszogva, pálinkaszagúan, nem bocsátotta meg azt sem, hogy amikor bejött Kolozsvárra szülni, csak egyszer látogatta meg a Stanca-kórházban, persze ott is részegen; csalódva tudomásul vette, hogy kislánya van, s még aznap visszautazott Enyedre; hat hónapig feléje se nézett, s csak az isten tudja, mi történik, ha Bogdán főorvosnak meg nem esik rajta a szíve s be nem protezsálja a Stefániára, ahol „jobb megesett nők” kaptak pénzért ellátást.

— Erzsike... — szólt ismét Vincze. — Segítened kell rajtam... Vagyis a családon...

— Egész nap egyebet se teszek — felelte az asszony. — Lótok-futok látástól vakulásig.

— Ez igaz — ismerte el Béla, és ajka megremegett. — Nem is így értettem...

— Hát hogyan?... Nézd... én megmondom... én már most kikötöm: pénzt nem adok...

Hirtelen bukkant elő a védekező mondat, mintha a félelem préselte volna ki belőle.

Vincze szótlanul állt föl, gondolkozott.

— Rendben van — sóhajtotta aggasztó szelídséggel. — Ha neked nem fontos, nekem se...

Az asszony riadt lett és tanácstalan.

— Mondd meg őszintén, mit akarsz?...

— Már semmit. Semmit a világon!...

A férfi úgy tett, mintha ki akarna menni, aztán mégis visszafordult; már az imént megcsillant benne a remény, hogy rés nyílt az asszony makacsságán.

— Tudod jól, hogy mi a tervem — mondta.

S most megint várakozóan nézte; Erzsike azonban, mintha csupán bizonyítékot akart volna a gyanújához, már félre is fordult, s tovább rendezgetett a szekrényben.

— Sejtettem, hogy ismét az a hóbort kapott el... Hogy arra akarod pocsékolni a pénzt!... De értsd meg: nem vehetem ki a gyerekek szájából a falatot!...

Vinczében megroggyant a remény.

— Úristen! — mondta karját a magasba lökve. — Ezért nem vergődöm soha semmire!

— Én húzlak vissza?... Igazságtalan vagy...

Erzsike már-már sírva fakadt.

— Más kínlódik, tervez; viszi valamire! — folytatta Vincze. — Egyedül én vagyok ilyen átokkal sújtott barom!

Az asszony nézte, ahogy hadonászva, fújtatva topog; tenyere a szekrényajtóhoz tapadt.

— Béla... Hallgass meg...

Ekkor azonban fordulat történt; Vincze a szelíd szavakban indulatának lebecsülését érezte, s egyszerre azzá a vad péksegéddé vedlett vissza, aki harisnyába bújtatott kemencekarikával agyba-főbe verte a reátámadó mészároslegényeket.

— Hol az a pénz, te?!... — lökte félre Erzsikét a szekrénytől. — Majd megtanítalak én figurázni, az anyád szűzmáriáját!

Szétdobálta a felső polcon összerakott szalvétákat, ingecskéket, meglelte a félkilós cukros tasakot, melyben a rejtett pénz volt, és a zsebébe gyűrte.

7

A szobából sírdogáló hang szivárgott az udvarra. Liza és Kálmán szemközt a gyepen kuporgott, s szótlanul meredt az ajtóra, melynek üvegét gézfüggöny fedte el. Liza fölhúzott térddel ült, alsó ajkát beszopta, s úgy pislogott, mintha azt mondaná: „Igazán nem értem, mire való ez.” Kálmán elé azonban, valahányszor a síró panasz odabent zokogássá mélyült, hirtelen köd ereszkedett, s már a lábát se látta. Mindig azt képzelte, hogy édesanyja egy közeli napon meghal, s oly erősen átélte a gyászt, hogy néha pillanatnyi örömeit, játékos belefeledkezéseit is bűnnek érezte. S elég volt, hogy kéken kiderüljön az ég és felröppenjenek a kőművesek galambjai, vagy mozdonyfütty szálljon este a szamosfalvi dombok mögül, máris sírva fakadt, ha pedig asztalnál ült, a kanál sokszor megállt a kezében, szája váratlanul elcsempült.

Most egy újabb zokogóhullám az alvó Rozit fölvetette álmából, s hallatszott, ahogy óbégatva ide-oda dobálja a szobában; az anyja ingerülten csitította:

— Hallgass te is, mert világgá megyek!

Kálmán összerezzent, s mintha a mellét szorító abroncs most elpattant volna: szabadon sírt. Számára a világ, ahova édesanyja készült, végtelen út volt, akár valami elhagyott jégpálya, s két oldalán csupasz fák ácsorogtak; az ismerős asszony pedig csak ment rajta, hátán batyujával, s egyre kisebb lett, míg a motyója is borsószemmé zsugorodott.

Mikor Vinczéné kinézett az udvarra, szeme duzzadt volt, s intett a kicsiknek, hogy menjenek játszani. Ha a közelében voltak, hamar felébredt benne a sajnálat, s nem hagyta, hogy kedve szerint kisírja magát; a kerítésnél, arcát a lécekhez nyomva, ott leskelődött Gyöngytyúk, aki örökké apró babos ruhát viselt, s vékony lábán, mely olyan volt, akár két krumpliba szúrt pálca, szaporán suhant át az utcákon, hogy széthordja a legfrissebb pletykákat. Most is úgy felizgatta a síró hang, hogy megállt.

— Miért verte meg apátok anyátokat? — kérdezte szinte vidám kíváncsisággal.

— Azért se verte meg! — szájalt vissza Liza. — Hiába leskelődik a kapunál!

Gyöngytyúk ránézett kerek madárszemével, és elgondolkozva, lassan pislogott.

— Talán önmagától sír? Tudom én, mi a baja szegénynek! — mondta, álla alatt megszorítva a kendőt, hogy késedelem nélkül körbeinduljon a telepen. A gyerekek ijedt haraggal néztek utána, Liza még a nyomába is szegődött, s elkísérte egy darabon: karját leguggolva húzta maga után, mint tyúk a szárnyát, és kotkodácsolni kezdett.

Egészen kivörösödött, majd a lendülettől messzire elszaladt; mozognia kellett, hogy elhasználja idegességét, amely nála olykor a hisztérikus ugrálásig, sikítozásig fokozódott; a kapuval átellenben, a porcelángyár iparvágányán veszteglő csillét pillantott meg, odatrappolt és tolni kezdte; a bánválli csészéje jobbra-balra billegett, kis híján belökte a kerekek alá, aztán visszarántotta s fölemelte a vasvázra, hogy a haja szétszóródva ússzon a levegőben.

Csak a pataknál szökött le, s hagyta, hogy a csille továbbguruljon, át a hídon, a bánya felé, ahol már lejtése volt a vágánynak; mire Kálmán odaért, már unottan kuporgott a patak partján, majd éppoly váratlanul Kálmánra öltötte nyelvét, kifordította szemhéját, és rémítő pislogás közben kérdezte:

— Tudod, hogyan csinálják a kisbabát?...

Lehasalt, megkapaszkodott egy fűcsomóban, fenekét sután mozgatta, s tekintetében volt egy parányi abból a sejtetős buzgalomból, amely egy villanásig Kálmán ösztöneit is megcsiklandozta, úgyhogy zavartan rákiáltott:

— Kelj fel, mert hozzád vágok egy követ!

Lizuka kétéves koráig szopott, s még a szomszédba, Mannaiékhoz is anyja után tipegett a kisszékkel; ha megéhezett, húzta le, sírt, és hadonászni kezdett, olykor meg levetette magát a földre, elkékült, s a szeme kimeredt, rájött a frász, ahogy a rézöntő felesége mondta; az anyának nem volt mit tennie, leült, és kigombolta blúzát: a kislány apró kortyokban nyelt, olykor kihagyott néhány szippantást, és fogsorának két kis fűrésze között puhára engedte a mellbimbót; közben fölényesen, kötekedőn nézegette Mannainét, aki szinte felfalta a tekintetével.

„Pfuj! Ekkora lány, s még szopik!”

Mannainé szép asszony volt — Kálmán most is úgy emlékezett vissza rá, mint a bonbonos dobozoknak azokra a szőke, zománcosan ragyogó reklámaira, amelyek minden más benyomás közül frissen s valami üdítő hatással bukkannak elő; ő maga is kirikított a Sánta angyalok utcájából, bár kevésszer tűnt föl a járdán vagy a ház erkélyén. Legtöbbször az ágyon hevert könnyű pongyolában, s valahányszor Mannái, a hatalmas rézöntő előjött a lakásból, valahogy aggódva pillantott körül, mintha most lopta volna ezt a gyönyörű asszonyt, s nem tudná, hova rejtse — mintha még mindig nem találta volna meg a neki méltó helyet.

Második házassága volt ez — az elsőből egy nagy fiút hozott magával, Jóskát, akit a telepen csak úgy emlegettek: a bolond festő; a Mannái fiú még az augusztusi hőségben is bezárkózott a padlásra, és az áthevült tető alatt, a galambszemét és limlom pállottságában, közvetlenül a világítóablaknál, gatyára vetkőzve festett; naponta egyszer-kétszer leereszkedett a létrán, megállt alsónadrágban az udvar közepén, s valami riadt és kétségbeesett arccal, amely néha már grimasznak tűnt, a tető felé mutogatott, meg-meglendítve a karját:

„Menjetek oda!... Nézzétek meg!”

De csupán a hatalmas Mannái szuszogott föl; nyikorgott alatta a létra, majd megállt szomorúan a festmény előtt, amely lassan bomlott ki a homályból, megnézte azt a gubancolt szakállú Jóbot, aki egy belvárosi útelágazásról nyújtózott föl széttárt karral és szemének sóvár könyörgésével a bérházak magasságáig, miközben rongyai, mintha nem tudnának részt vállalni ebből az átlényegült szellemiségből, cafatokban csüngtek vissza róla, s pucéron hagyták testének egy tenyérnyi sebes, feketére aszott részét. Az apa sóhajtott, hisz íme itt volt fiának újabb hasztalan kínlódása, hóbortosságának legfrissebb megnyilatkozása. A képet befelé fordította, s mikor visszatért, úgy ment át az udvaron, hogy rá se hederített Jóskára...

A szép asszony ült az üveges verandán szelíd és tűnődő mosollyal, mint aki már megbocsátotta, hogy ez a nagydarab férfi ide hozta őt, de a titkait megtartja magának, s ezzel a fölényét is; Vinczénével azonban szívesen elbeszélgetett — szerette és ugyanakkor lenézte benne a jóhiszemű tájékozatlanságot, mellyel a fiatal pékné a családi élet és az ízetlen szerelem terheit viseli, s gyakran tanácsokat adott neki: ne engedje magához a férfit, ha annak csak úgy unalmában is kedve szottyan ölelgetni őt! Hány gyermeket akar még?! Mi értelme, hogy már fiatalon lehasználják s kiszívják a lelkét is?

Felajánlta, hogy elviszi egy ismerős orvoshoz, és a maga költségén pesszáriumot tétet föl neki — de addig is, ha megakad, szóljon, mert egy jódos befecskendezés, egy kinines kezelés még mindig segíthet... Vinczéné csak pirult, néha meg sírva fakadt önnön butasága miatt, és azt mondta, képtelen eltenni akár egyetlen magzatot is, hisz ahányszor úgy marad, nyomban elképzeli baba formájában, akkorának, mint a kisujja, hogyan ölhetné hát meg? Mannainé dorgálására azonban megpróbálta elválasztani Lizukát.

Súrlókefét kötözött a mellére, feketére subickolta, sós vízzel nedvesítette meg, de hiába: a kicsi köpött, fintorgott, idegesen rúgkapált, később azonban ismét megjött az étvágya, s követelte a részét; az anya végül csípőspaprikához nyúlt, ezt azonban megbánta: nemcsak azért, mert a kislány a földre vetette magát s üvöltözni kezdett, de az ő csecsbimbója is megduzzadt és tüzes lett, úgy érezte, mintha kést forgatnának a mellében, s három éjszaka egymás után jajgatva járkált fel-alá a szobában; reggel Lizuka az ujját szopva az ágyról figyelte gyötrődését.

— Látod, fáj mamának! — mondta Vinczéné lefulladt hangon, hogy szenvedésével a kicsit is kárpótolja, de csak annyit ért el vele, hogy a gyermeknek elcsempült a szája, s ahelyett, hogy megsajnálta volna, azt felelte:

— Úgy is kell! Miért sóztad, papritáztad?!

E szavakat az anya sokáig nem felejtette el, s néha úgy érezte, mintha Liza még a mozdulatait is figyelné. Az agya bizonyára szüntelen dolgozik, gondolta, felaprítja, elrakosgatja a benyomásokat, hogy később előkapkodja emlékei közül. S vajon a hüvelykujját is nem azért szopja-e, hogy elterelje sunyiságáról a figyelmet? — játszadozott a képzelete, de erre már ő is elmosolyodott. Annyi azonban biztos, hogy bár restellte maga előtt, a kislányt később sem tudta úgy szeretni, mint például Kálmánt, jóllehet Liza a támasza lett, és végigpesztrálta valamennyi húgát, öccsét.

A kislány megérezte ezt, s az apjához húzott: ha látta, hogy Vincze nadrágjába bújik és készülődni kezd, néha esténként is belécsimpaszkodott, míg apja a kosárba nem ültette takarójával meg a kispárnájával együtt, hogy elvigye a pékségbe s ott altassa, betolva a dagasztóteknő alá. Liza szerette ijesztgetni öccsét a sötétben, szétterpesztett ujjaival a torka felé kapkodott, huhogni, nyávogni kezdett, s előreszaladva elrejtőzött előle; ha Kálmán zöld szilvát vagy egrest evett, elhitette vele, hogy béka nő a hasában, és a kisfiú, mihelyt korogni kezdett a gyomra, rémülten kisápadt, és szaladni kezdett.

Még a szeretet is kárára volt Lizának. Ha fészkéből kibukott madárfiat lelt, markába szorította, a magasba tartotta, körbetáncolt vele, s mikor ismét szétnyíltak az ujjai, a madár már elejtette a fejét, szeme hártyásan lecsukódott; máskor a nyulacskát kitette az utca közepére, csak hogy elrejtőzve meglesse, mit tesz majd, de épp akkor egy kóbor kutya rontott oda, pofájával végigszántotta a port, s nyakon ragadta a nyúlfiókát.

Böske már az első napokban ellenséget szimatolt benne, s felborzolt ösztönnel mondta: „Eredj innen, te vipera! Még a szemed sem áll jól!”

Ugyanakkor Kálmánka szótlansága mögött is gyanítani lehetett valami alamusziságot, holott inkább félénk volt és gyámoltalan, aki saját hangjától is elrestelli magát; ha újévkor Liza végigkísérte a Sánta angyalok utcáján köszönteni, és betaszította egy-egy kapun, ha izzadtan és fölzaklatva bebukkant Pócsihoz, a fűszereshez, akinek rádiója is volt, s ünnepekkor végre tárta az ablakot, hogy az egész telepet megajándékozza ingyen zenével, vagy Mannáihoz gyámoltalankodott be, két ujjával a levegőbe bökött, szeme kimeredt, s csak állt tehetetlenül nyögdécselve.

— Elfelejtetted a verset, Kálmánka? — biztatta a hatalmas rézöntő  fellelkesülve, hogy hangulatot kelthet a szép asszony körül, aki ott ült kínai mintás pongyolában, fejét szelíden oldalt dűtve a megterített asztalnál, a kristályosan csillogó pálinkásüvegek, hatalmas tál csörögék mellett. — Zengjed azt a köszöntőt, a betyár mindenségit! Kálmánka már könnyezett, már remegett az orra, a szíve, a lelke, aztán kínnal-bajjal elmotyogta:

Kicsi vagyok, székre mászok, boldog újévet kívánok...

S mihelyt kilépett Mannaiéktól, oly édes-zavart megkönnyebbülés ömlött el rajta, hogy szüntelen mosolygott, összevissza beszélt, azt sem lehetett érteni, mit mond; csupa szeretet volt Liza iránt, s bár tudta, hogy később bánkódni fog miatta, kimarkolta zsebéből a csörgő lejeket s odaadta neki. Mindenkihez jóságos kívánt lenni azokban a pillanatokban, de amint elértek egy másik kapuhoz, Féllábú Puskás vagy özvegy Lucska Erzsi elé, aki örökké ködös tekintettel járkált a ház körül, és szép éneklő szavakkal szokta megköszönni a véres tüdőt, májat, amit elhunyt férjének kollégái, a mészárosok a szatyrába löktek — amint ismét elő kellett készülni a versmondásra, hebegve, verítékezve megállt.

Esténként, ha rájött a vizelhetnék, egy ideig próbált erőt venni magán, félrehúzódva aggódó pillantásokat vetett a lámpa fényében imbolygó arcokra, majd megint játszmám kezdett, s úgy tett, mintha el volna foglalva. Végül mégis megszólalt, félénk hangon kérte Lizát, hogy kísérje ki, ilyenkor azonban a kislány színlelte, hogy semmit sem vesz észre, míg apjuk rá nem parancsolt; ekkor a karjától rángatva maga elé penderítette öccsét, s elindult utána; Kálmánka sietve félreszaladt, közben kikényszerített párbeszéddel szüntelenül ellenőrizte, hogy a leányka ott van-e őrhelyén, s a felszökkenő sugár ide-oda cikázott a sötétben...

Eliz fudrisága sokszor ingerelte, de tudta, hogy reá van utalva, s hogy türelmesnek kell lennie, mert ezzel is a maga nyugalmát óvja, amelyre lustább és ábrándozóbb természetének szüksége van. Képzelgései néha már őt magát is elcsodálkoztatták, s napokig a meglepődések izgalmában élt. Egy ízben, mikor valami csizmanadrágos favágó fordult be az udvarra, vállán fűrészbakkal, s azt mondta, hogy a Csillagvizsgáló úton lakik, ez oly hihetetlennek tűnt számára, hogy egész nap mellette sürgöttforgott.

Máskor órákig tudott tűnődni azon, hogy mit esznek és mit kakálnak az angyalok, hogy kinek van a legnagyobb fizetése a világon, s hogy miért oly ragyogóak a vasárnap reggelek. S mert a jelenségeket felfokozva érzékelte, sok öröme és sok bosszúsága volt. Így például ha a fahíd foghíjas deszkái alatt megcsillant a Szamos, csak négykézláb mert továbbmenni, s hiába integetett édesapja káromkodva a híd túlsó végéről, mert ettől csak erősödött a rettegése, hogy bele fog zuhanni valami iszonyú mélységbe. Éjjelenként gyakran megébredt, hallgatta a szélkereplő pörgését, a kutyák vonítását a Hóhérok hídja felől, s megint eszébe jutott, hogy édesanyja egy napon meghal majd, vagy világgá megy...

Éppen emiatt mama zokogását ma rossz előjelnek érezte, s megbántódott, amiért Lizával együtt őt is elkergette az udvarról; hát semmit sem tud az ő ragaszkodásáról? Miért nem parancsolt rá csupán a nővérére, őt pedig hagyta volna ott vigasztalónak! Oly mélyen fájt ez, hogy mióta elhúzódott otthonról, még nénikéje szavai sem kárpótolták, pedig minduntalan eszébe jutottak:

„Kálmánkát szeretem, mert jámbor gyerek!... Jöjj csak közelebb, kisapám, hadd simogassalak meg!”

Eliz feltápászkodott a gyepről; mindketten alábukdácsoltak a lapival, gizgazzal benőtt marton, s ahogy fejük fölül eltűnt a nap, úgy érezték, mintha nyirkos pincébe ereszkednének alá, aztán leguggoltak, és kapkodó lélegzettel szórták a vizet a karjukra; csupán akkor fogta el őket a szorongás, mikor a híd alá pillantottak, ahol a sás között néhány bizonytalan alakzat sötétlett, és fülledt növény meg iszap szaga áradt feléjük: itt akadt el esőzésig a párjavesztett hócipő, a lyukas lábas és az egynapos macskakölyök...

De e szótlan nézelődés nem Lizának való volt, nyomban izegni-mozogni kezdett, meglátta a békaporontyokat, melyek nehézkesen nyüzsögtek, mint a nyirkosságtól megduzzadt gyufafejek, fölállt, és lányos-sután egy követ akart közéjük dobni, de a göröncs az öccse előtt csapott le; Kálmánka tátogva-pislogva megingott, s ijedtében bőgni kezdett, bár nem önmagát sajnálta, hanem öntudatlanul is átérezte, hogy ezzel újabb fájdalmat okoz anyjának: arcán, ingén végigcsurgott a sárié, a kislány pedig megfogta a kezét, s részint ingerülten, részint aggódóan fölfelé vonszolta őt a parton.

8

Vinczéné vizes törlőt tett a homlokára, s hanyatt dőlt az ágyon; a kétségbeesés, amit a pénz miatt érzett, lassan tompa fájdalommá ülepedett, később azonban oly éles görcs kezdte szaggatni a fejét, hogy alig tudta elviselni; a szobában homály volt, s a kis Rozi az első ijedelem után még mélyebben visszaaludt; most csak az ő szipogása hallatszott, amint a szoba fehérre meszelt mennyezetét s a lámpafüst kerek foltját bámulta; nem tudott semmit határozni, mert az agya, mintha megdagadt volna, a legszelídebb gondolatot sem engedte magához.

Miközben így feküdt, a kapu irányából szamárordítás hallatszott. Úgy tűnt, mintha a csacsi egész tüdeje feltódult volna a torkába, sőt egy darab hörgő már ki is csüngne belőle, akár egy véres gőzsíp; hátsó lábát szétvetette, feje ütemesen mozgott, s mindig egy-egy arasznyit lökött ki a vészes nyikorgásból; közben a horpasza besüppedt, teste kurtább és tömörebb lett, majd abbahagyta az iázást, vizelni kezdett, de a szeme fehérje még sunyin meredt jobbra-balra.

„Apám!” — sejtette meg Vinczéné.

Föltápászkodott. Az udvar felől Fülöp Andor mély basszusát egy tenorba húzó könnyedebb hang szaladgálta körül, hol hízelkedve, hol fontoskodva, hol ájtatosan; néha ez a hang elakadt, mintha nem a lélegzés üteme, hanem a léptek szabályoznák, és Erzsike felismerte róla Bárány Lajost, a féltestvérét, aki tizenkét éves korától szenvedett csontbetegségben, s jó fél évig még nála is lakott Marosújváron, a szolgálóhelyén; ott rejtegette a padláson, táplálta, gyógyította, s a nagysága sosem tudott meg semmit: Laji kiszedett néhány cserepet a tetőből, s egy keskeny fénynyalábnál órákat javított a vackán.

Erzsike zavart lett, hogy így fogadja az apját, azt se tudta, hova kapjon; a tükörhöz sietett, s izgatott mozdulatokkal bontotta a haját, köténye sarkával kitörölte a szemét, s már ott állt mosolyogva a szoba közepén. Elöl az öreg lépett be, fehér arcától, szőke bajuszától, kék szemétől mintha egy pillanatra földerült volna a szoba; aztán nyomorék lábának bicikliző mozdulatával, sötétkék öltönyben, frissen megborotválkozva Bárány Lajos követte; mosolygott, és hóna alatt bibliáját szorongatta.

Fülöp Andor, ahogy megcsókolta lányát, a puhára föllazult arcról megérezte, hogy sírt.

— Hogy vagy? — kérdezte, tekintetével megérintve Erzsike domború hasát; utána elővette dohánytárcáját, kinyitotta, és sokáig bámult a sötét kis négyszögbe; Vinczéné zavarában Lajoshoz fordult, aki már le is ült az asztal mellé, és ujjait az evangéliumra fonta.

— Most jobban érzed magad, Lajcsi?

Bárány koravénen mosolygott.

— Mióta Krisztus menyasszonya vagyok, csak örömben van részem. Még a rossz is javamra szolgál...

Vinczénét meglepte a különös válasz.

— Még mindig Kékesen élsz? — kérdezte.

— Igen, és ritkán mozdulok ki. Minek nékem a város? Itt a vízért is fizetni kell.

S megint megmutatta apró rozsdás fogait; látszott rajta, hogy örül, s a maga módján boldog.

Erzsikének most ismét megjelent az a kék ajkú, didergő gyerek, aki lábának széthulló csontjait fölhúzta a vackán, s csukott szemmel, öklét összeszorítva egész éjjel nyögött, miközben ő ijedten botorkált körbe a padláson: reáhordott kabátokat, pihés párnahéjakat, kazlat rakott fölé rongyokból, amely alól egyre tompábban, de még mindig folyamatosan hallatszott a nyögés, az ijesztő fogcsikorgatás, akárha mogyorót törnének.

— Bizony, ha akkor meghalok, hitetlenül temetnek el! — mondta Bárány, mintha kitalálta volna Erzsike gondolatait, utána pedig emlékezőn elszomorodott. — Az Úr erősen próbára tett... Később, esténként, a csöndes percekben le is írtam a kálváriámat... Hátha másnak is utat nyit a megváltó szívéhez!

Bal zsebébe nyúlt, sárga fedelű füzetet húzott elő, szétnyitotta, s ajkának, szemöldökének áhítatos buzgalmával futotta át az első sorokat, majd olvasni kezdett:

És jött undok folyadék testemből huszonhat seben át,

Nappal és éjjel, tíz kerek esztendőn át,

S visszaemlékszem: hogy aludjam, morfiumcseppeket adtak nekem,

És anyám magát áldozta volna fel, csak legyen egy nyugodt éjjelem,

De nyugtom nem volt, s életem hajszál-hídja sem szakadt el,

Pedig szememmel láttam, halotti ruhámat mint készítik el,

S Téged, ki most megállítottál, minek nevezzelek?

Szeretetnek, Szentléleknek? Ítéletnek-e vagy Kegyelemnek?

Mit tegyek veled, te Élet, melyet Isten adott,

Hogy meg ne szomorítsam az ajándékadót?

Mindhárman hallgattak; Bárány összekulcsolt kezére fektette állát, s megkönnyebbülve pillantott szét a szobában, mint aki már eljutott a tisztaságnak arra a négyzetméternyi szigetére, ahol az asztal áll, s ahonnan szelíden s mégis fölénnyel biztathatja a túlsó parton ácsorgókat; Vinczéné bűntudatát azonban magába itta a szenvedés s a kifosztottság, melyet az imént élt át, s valahogy ő is az ártatlanok között érezte magát.

Fülöp Andort azonban önvád árnyékolta szótlanná, ahogy ott ült a kisszéken, a kemence szájánál. Hisz jól emlékezett rá, hogy épp azon a tavaszon, mikor Lajcsi vonszolódva elvergődött Erzsikéhez, idegenek padlásán hált és rejtőzködött a sebeivel, ő Azugára szaladt a sörgyárhoz idénymunkára, csak hogy ne hallja éjjelenként azt az iszonyú vonítást, nyögést, sóhajtozást, hogy ne érezze az ágy körül lebegő tisztátalanságot, hogy reggelenként ne lássa a látogatókat, akik a végén már inkább csak kíváncsiságból jöttek a haldoklóhoz, semmint részvétből, s farizeusokként dicsérték Lajcsit, hogy mily állhatatos. Mi értelme volt tartani benne a lelket? Csak önmagát kínozta, a családnak terhe, a világnak csúfsága lett ez a vakarcs... S vajon nem maga a gyulafehérvári orvos intette, hogy többé egy bánit se költsön a gyerekre, mert lesz úgyis elég kiadása a temetéssel?...

Ő pedig kézen fogta Lajcsit, bejárta vele az üzleteket, papírcsákót, trombitát, törökmézet vett neki, láncon függő bugylibicskát, utána meg elment Finkler úrhoz, a rőföshöz, megvette a halotti ruhának való posztót és a szemfedőt, tárgyalt a koporsókészítővel a temető alatti alacsony, fullasztóan enyvszagú műhelyben, aztán hazaindult a fiúval, aki ragaszkodott hozzá, hogy maga cipelje a motyóba kötött szövetet s a szemfedőt...

De mégsem volt erős ez az önvád, hisz mi minden történt azóta! Elvált Rózsitól, második asszonyától, a négy hektár föld csip-csup előlegekkel, kocsmázással apránként kicsúszott a kezéből, mint ahogy Lajcsi sebein szivárogtak át a csontszilánkok, s már ő maga is roskadtabbnak látszott, mint mikor belépett az ajtón: arcának süppedékeiben meggyült az árnyék, hullámos kalapja mintha a homlokára is ráncokat vetett volna, már kiütött rajta a gőggel visszatartott fáradtság, a csatangolások emléke, mikor az országutakon bandukolt a dinnyével, cseréppel megrakott szekér mögött, eső porzott körülötte, villám lobbant a szemébe, s az éjszakában a szamár szürkés háta volt az egyetlen bizonyosság...

Bárány Lajos szétnyitotta bibliáját az újságcetlivel megjelölt helyen, Máté evangélista könyvének huszonnyolcadik részénél, majd a Példabeszédek vonatkozó igéjénél két ujját a lapok közé ékelte, s ahogy fölpillantott, már egész arcán, ruháján nyájas fölény és otthonosság érződött.

— Mikor hírül hozták, hogy meglátogatott benneteket a szükség, sugallatot éreztem, hogy eljöjjek hozzátok, és bizonyságot tegyek az Úrról...

Fülöp elunta Lajcsi szavait, melyekkel lassanként föléje ágaskodott, s derékból kiegyenesedve úgy tekintett át a szobán, akár régen, ha a szőlőből vagy a mezőről érkezve bebukkant az ajtón, s megsejtve valamelyikük rosszalkodását, tüntetőn elnézett a bűnös fölött, hogy egész este csak a többiekkel foglalkozzék.

— Látom, ismét viselős vagy — mondta. — Mire való úgy sietni?... Egyik a másik után?... Béla nem embere annak, hogy eltartson annyi gyereket!

Erzsike érezte, hogy apjának pillantása apró kavicsként koppan a hasán, s lesimította szoknyáját.

— Ahol hárman esznek, a negyediknek is jut egy tányérral — mentegetőzött.

Bárány Lajos lehunyt szemmel rábólintott, az öreg azonban komoran vette elő ismét a dohánytárcáját.

— Erzsike, Erzsike... A te szíved sem erre a világra való... Megjósoltam én, emlékezz vissza: korpa közé keveredsz, megesznek a disznók!

Cigarettát sodort, és tűnődve nyálazta.

— Én magam is hova jutottam: hüvelyknyi legény koromban már apám két pár ökrének pattogtattam az ostort... Most meg ballagok a csacsifogat után...

Leánya már könnyezett sajnálatában.

— Hagyja, apám, ne gyötörje magát...

Az öreg hálásan pillantott rá.

— Ha édesanyádat nem viszi el a spanyol... és Leánkával meg Sanyival nem történik baj... akkor én sem bitangoltam volna el a földtől...

Rágyújtott, és a nyitott kályhaajtón befújta a füstöt; szeme fényes lett és merev.

— Tudom én, mit beszélnek odahaza Józsefházán: lám, Kakas Bandi mindenét elpocsékolta, s az utakon hányódik, azt a három árvát pedig kiforgatta a jussából...  S tudom, hogy Janink is telve van irántam gyűlölettel, mert úgy fordult a sorsa, hogy idegen kenyeret kell egyék... De nem érette fáj a lelkem... Egyedül téged sajnállak. Neked Újváron kellett volna maradni... Onnan még látszanak a szőlőhegyek...

— Mit tegyünk, ha így történt?...

De Fülöp Andornak már kékes csöppek pörögtek az arcára, kezét szeméhez nyomkodta. A lánya nézte, ahogy ott ült kivörösödött kalapjával, nedves bajuszával, amely valahogy mindig a maga külön szomorúságát élte, nézte kék szemét, szinte didergőn egymáshoz szoruló térdeit, s úgy meghatódott, hogy leült az ágy szélére, s ő is sírva fakadt.

Ugyanekkor Bárány Lajos eltette füzetét, hóna alá vette bibliáját, fölállt, és a fényképeket vizsgálgatva, várakozón billegett az asztalnál; megbámulta Lizukát hasmánt fekve a csörgővel, sógorát, aki pékkötényben, összefont karral állt egy óriási kalács mögött, s Béla nevelőapját, Rajna Andrást, azt a pödört bajuszú öregurat, aki oly haragosan düllesztette ki a szemét, mintha levett coliját a fényképészhez akarná vágni; Erzsike a karjára támaszkodva, térdén felcsúszott szoknyával hevert a réten, s ujjai között egy szál margarétát tartott, mellette a falon, kis kalotaszegi faragású táblán a Házi áldás szövegét lehetett olvasni:

HOL HIT, OTT SZERETET, HOL SZERETET, OTT BÉKE, HOL BÉKE, OTT ÁLDÁS, HOL ÁLDÁS, OTT ISTEN, HOL ISTEN, OTT SZÜKSÉG

NINCSEN.

S mikor már az öreg is fölállt és búcsúzni kellett, Lajos szinte a válla magasságában nyújtotta előre keskeny, száraz kezét, hogy elhárítsa még meg nem tért nővérének csókját, és halkan motyogta: „Az Úr áldjon meg.” Fülöp Andor azonban átölelte lányát, és sokáig szorította arcához nedves bajuszát.

Mindig örült apja érkezésének; nem csupán a szülő iránti szeretet volt ez, vagy buta rajongás, amely nem mérlegel s nem ismeri a sok rosszból, fanyar emlékből leülepedett megszokást; számára Fülöp Andor még mindig az ígéret maradt, egy darab mozgó falu, az ütöttkopott kalapú, de vidám múlt, orrán a vöröses árnyékkal, fakó ruhájában méltatlanul elhagyott földek illatával, istállók és borjak, a frissen fejt tej és az érett paradicsom szagával, ostorpattogással, megrakott ökörfogatok nyikorgásával.

 „Nem, nincs igazad! — pörölt Janival is, ha átutazóban vagy koncsentráról érkezve beállított hozzá, hogy megborotválkozzék és inget váltson. — Bocsáss meg, de én megértem őt! Hisz azon a télen két testvérünket s anyánkat kellett eltemetnie!”

S bár a lánykorát ő maga is átcselédeskedte, sosem érzett iránta haragot; sőt, ha váratlanul toppant be, mint most is, e nehéz órákban, mikor a gyerekek éhesen ődöngtek a ház körül, a szamárordítás s az öreg magas, imbolygó alakja az egyedüli vigasztalás volt számára; remélte, hogy egy napon az egész családot fölpakolja majd lovas szekérre, melyet ő fog hajtani (ekkor fehér ingben lesz!), s visszatérnek majd Józsefházára, ahol búza, kukorica terem, s nem kell mindenért a piacra szaladgálni; lesz kenyér, lesz hús bőviben, s valahogy az emberek is mások lesznek...

Amíg a kemencénél ült, édesapja az emberek fölé nőtt, eltakart előle mindenki mást, de eszébe juttatta az emlékeket; és Erzsike ilyenkor nem látta meg a mezítlábra fölhúzott kalucsnit, sem a foltos nadrágot, mert csupán az arcát és a mozdulatait figyelte; az ő tekintetével nézett, látott és ítélkezett, képzeletben ugyanaz, a horog alakú ránc süppedt az ajka köré, ha pedig eltűnődött, úgy érezte, még az árnyéka is hasonlít a Kakas Bandiéhoz...

9

„Megvert az isten, ha a testvéredre szorulsz” — gondolta Böske, miközben a pincsi fehér gomolyagja ide-oda gurult előtte a járdán; mióta fölkelt és a bátyja kitámadta, még mindig parázslott benne a csöndes, de mélyen égető szomorúság, hogy nincs semmi támasza a világon.

Ilyenkor a Házsongárdban a legjobb. Leül egy padra, pillantásával végigtapogatja a hantokat, beszívja az átmelegedett beton, az avar s a virágok páráját, majd sóhajt, s maga sem tudja, miért: talán elmulasztott valamit még régebb, s ez sajdul belé, vagy eszébe jut, hogy egyszer ő is meg fog halni.

Ovális keretből fiatal lány mosolyog feléje, s ő egy pillanatig eltűnődik azon, hogy a csitri szüzén halt meg, anélkül, hogy megismerte volna a testi szerelmet; később a lába elé pillant, majd tekintete fölsuhan a magasba, ahol az ég átkéklik a lombok között, s mikor ismét leengedi a fejét, már oly megszokottnak tűnik számára minden kereszt, sírhalom, hogy elunja magát, fölegyenesedik, és továbbindul, egyre feljebb, amíg kiritkul fölötte az árnyék, és előtűnnek a homokos sétányok; itt ismét letelepszik, cigarettára gyújt, és a dohányfüst, akárha keskeny fénysávokon szívódna fel, egyenesen száll az ujjai közül.

Odalent a városban megkondul a harang, s a kövekbe vésett szavak ragyogni kezdenek. Legélesebben ez a mondat fénylik feléje: „Szeretett édesanyánknak”; Böske nézi, és fiatal asszonyt lát a ravatalon, kibontott hajjal, mellette ott térdelnek a gyermekei, egy kislány s egy fiú, szomorú illedelmesen, a lányka arcára fekete masni veti árnyékát; hát nem megható mindez? — gondolja, s ezúttal határozott megbánást érez. Igen, talán élhetett volna másként is, ha az árvaházból kikerülve nem Hammarinét szolgálja, hanem férjhez megy valami tisztességes úriemberhez, vagy kitanulja a varrást...

De hát hol hibázott, istenem?

Képzelete óvatosan ugrik át az emlékeken, itt-ott azonban mégis elakad: eszébe jut az az öregúr, aki elaludt mellette az ágyban, mint a megfürösztött csecsemő, eszébe jutnak a szűcslegények, akik egy ízben, míg Doda a hűvösön ült, leitatták, sorra végigölelgették, s reggel egy átkötözött cipősdobozt adtak neki, amely tele volt papírgubacokba csomagolt barackmaggal; felidéz sok restellni való kalandot, aztán megvonja a vállát, elhajítja a cigarettavéget, s megint továbbindul.

Kis idő múlva, mikor megnyugszik, a sírboltok ébresztenek benne kíváncsiságot: egy-egy sötét lyuk a falban vagy a rozsdás vasajtó. Elképzeli, hogy éjjel egy ilyen kriptában alszik, süvöltést, jajgatást hall, csontvázak imbolyognak előtte, s hirtelen szétnéz, nehogy váratlanul érje a támadás; de nyomban megint furkálni kezdi a kíváncsiság, odasettenkedik valamelyik sírkamrához, és bekukucskál a dohos sötétségbe, hátha mozgást lát...

Végül az emlékezés s a borzongások köréből fölemelkedve egy lapályra ér, a Hősök temetőjébe, ahol már betonozott út van, kétoldalt gesztenyefákkal, a levegő is könnyebb, és rózsa, portulánka vidámítja a környéket. Még a napfény is gyöngéden rezeg minden levélen, fűszálon, s annyi egymásra torlódó sírhant, félrebillent fejfa után nyugtatóan' hat a betonkeresztek katonás rendje, az emlékmű előtt tisztára gereblyézett homok meg a sok festett pad.

Itt tölt el legtöbb időt, itt teszi le azt a két szál szegfűt is, amelyet hozott; útmutatásként egyedül a név csengése és a születési év szolgál, s az is előfordul, hogy visszahajol a betonkereszt fölé, s a virágot Kocsis Ferenc őrvezetőtől átteszi Kunhalmi Nagy András zászlóshoz. S miközben a szegfűt rendezgeti, néha azt képzeli, hogy hallja is, amint összekoccan két csizmasarok, s halkan és katonás rövidséggel így szól a tiszt: „Köszönöm, kisaszszony!”

Máskor különös helyzeteket képzel el. Például azt, hogy egy fiatal tüzérhadnagy odaül mellé, megfogja a kezét, s a szemébe meredve suttogja: „Kisasszony, én egy óra múlva elesem az ütközetben. Legyen jó hozzám!” Istenem, vajon mit tenne?... Vonakodna, persze hogy vonakodna... De aztán?... Aztán?... — sürgeti önmagát, s a kérdésben annyi bizonyosság van, hogy tenyere már a ruhájához feszül, s ő fel-alá tekintve úgy rendezgeti szoknyáján a ráncokat, mellén a blúzt, akárha most bontakozott volna ki valamelyik tiszt öleléséből, a betonágyacskák négyszögéből...

Ezúttal azonban, alighogy beadta a kiskutyát a Petőfi utca 4. alá Traszka nénihez, akinek a küszöbe előtt a kapualjban vödrökbe állított liliomok illatoztak, alighogy fölfelé indult a gránitköves úton, már első pihenőhelyén elakadt. Még le se ült ugyanis Rajna Andrásnak, nevelőapjának a sírjához, pár lépésnyire tőle megrezzent a bokor, s az ágak között egy szétnyitott könyv lapja fehérlett át, amely üveglencséhez hasonlóan magába gyűjtötte a fényt; a könyv fölött előbb egy keskeny áll rajzolódott ki, aztán az összezárt ajak s az előrebiccenő homlok, amely ugyancsak fehér volt, akár a könyv. Elővette az ajakpirosítót, végigsimított szemöldökén, utána hátradőlt: tudta, hogy nem kell sokáig várnia; a diák észre is vette őt, s nemsokára átjött.

— Nincs egy szál gyufája, kisasszony?

Böske meglepetést színlelve fölnyitotta a szemét:

— Gyufa?... Van, hogyne... Tessék!

A lángot feléje tolta, de nem oda figyelt, hanem a mozgó ádámcsutkát, a hosszúkás kézfejet nézte.

— Szintén tanulni jött, kisasszony?

— Én? Még csak az hiányzik, huhuhu!

— Miért?

— Mert már rég diplomát szereztem!

— Valóban?

— Persze: négy tánciskolám van...

— Ez kedves.

— És kijártam az élet iskoláját is.

— Igazán?

Böske bólintott.

— No és ismétlés nélkül végzett?

— Mit saccol?

A diák szippantva nagyot nyelt:

— Aki fiatal, egyszer-kétszer elbukik...

Böske a szemébe nézett és mosolygott. Kisfiú, gondolta. A góré a Szarvasbikában sosem engedte meg, hogy konszumesten diákokkal lébecoljanak, hisz öten pótolnak össze egy liter vinkóra, felzabálják a kenyérkosárból a császárzsemlét, s nyomban ismerkedés után a Sztán és Bránba invitálják meg a lányokat.

— Nem ide való, kisasszony?

— Csak átutazóban vagyok.

Most ő is elővett egy cigarettát; nem a füstöt kívánta, hanem a nyugodt mozdulatokat, amelyekkel mindig fölényt tudott teremteni. Fejét oldalt dűtötte, s rákészült, hogy szelíden, de kitartóan fogja majd ugratni a fiút.

— Mit olvas? — érdeklődött.

— Baudelaire-től A romlás virágait.

— Vagyis szerelmes verseket?

S most ismét elmosolyodott. „Alig lehet húszéves — kezdte körültapogatni a pillantásával. — S mily hosszúkás keze van... Az arca pedig csupa nyugtalanság...  Ez a fajta, ha belészeret egy nőbe, sír, mint a kisgyerek, nem lehet szabadulni tőle. Az ilyenek közül évenként négy-öt is vonat elé veti magát a Téglás utcai sorompónál, és búcsúlevelet hagy hátra: Nem tudtam elszenvedni az életet. Mindenkinek megbocsátok. Igen, szó szerint így idézte egyszer az Esti lap.

— Irodalommal foglalkozik?

— Bölcsész vagyok, kisasszony — mondta a diák tömören és önérzetesen. — Másodéves filozófus.

Böske végignézett sovány alakján, utána a kezére pillantott, s elképzelte, mily iszonyúan mutatna az a keskeny csukló, azok a hosszú ujjak bevérezve a vonat alatt. Rudi is épp ilyen volt, akit Hammarinénál egy ízben fölhívott a szobájába, éppily fehér arcú, fehér kezű. Még a hangja is fehérnek tűnt. Örökké valami Fuccs nevű kínai költő verseit olvasgatta, s mikor először levetkőzött előtte, átölelte a derekát, és sírva fakadt: „Istenem, milyen nagy dolog ez, kisasszony”; s nem is tudta megölelni...

— Üljön le — intett a fiúnak, arrébb húzódva a padon; utána azonban már nem tudta, mit kérdezzen. Tétován hátrafelé bökött, a bokrok, sírkövek mögé, ahol a város nyújtózott a völgyben. — Az otthonban nagy a szigorúság?

— Én albérletben lakom, kisasszony.

— És maga főz, mos? Maga takarít?

— Nem mindig... Segítenek a lányok is...

— Ne mondja!... És mit fizet nekik?

A diák elmosolyodott; arca, mint a napon száradt fehér gumi, apró négyszögekre repedezett. Koravén derűvel élvezte ki a kérdést.

— Ez nem probléma, kisasszony. Mi barátok vagyunk, akik megszabadultak az előítéletektől.

Böskét zavarta a diák mosolya.

— Csak ne játssza a nőcsábászt!

A fiú most oldalt pillantott, mintha várna valakit, s a cigaretta hamvát rápöccintette egy földbe süppedt, háromszögű sírkőre; egyszerre oly komor lett, hogy restelkedő tűnődésével talán iménti vidámságát is számon kérte önmagától.

— Nem értett meg, kisasszony. Itt arról van szó, hogy meg kell szüntetnünk a nemek közötti feszültséget!

Böske felpillantott a lombok közé; érezte, hogy most olyasmiről hall, amihez nemigen érthet.

— Jó lenne elutazni valahova! — sóhajtotta, hogy egyébre terelje a beszédet; a fiatalember reánézett, s kíváncsian fürkészte az arcát, mintha azon gondolkoznék, hogy ez az elvágyódás milyen értékelést kaphat az ő elveiben; utána a karját két, hintaszékszerűen előrenyúló térdére támasztotta.

— Az élet mindenütt egyforma, kisasszony — mondta. — S vajon számít-e, hogy aranykaktusz vagy szamártövis szúr a talpunkba?

A céltalanság elszomorította Böskét.

— Talán igaza van... — bólintott. — De hát mégiscsak álmodozik az ember.

— Az álom a félénk emberek nyugtatója, kisasszony. Cselekedni kell, nem álmodozni, félni.

— Én biza félek!... Például a kígyóktól is... Ajaj, de mennyire!... Különösen sötétben...

Összekucorodott, kezét melléhez szorította, a diák arcát pedig ismét összerepesztették a kis négyszögek, szája idétlenül nagyra duzzadt.

— Előbb a szexuális rabságból kell felszabadítani a nemeket, kisasszony; aztán utazhatik, ki hova akar... Mert akkor társadalmilag is, minden szempontból szabadok leszünk...

S ebben a bizonyosságban, könyvét térde közé szorítva, ide-oda himbálózott a padon.

— A kisasszony olvasta Freud munkáit?

— Már nem is emlékszem — felelte Böske.

— De a libidó szerepéről hallott?

— A libidóról?... Ó, hogyne... de mennyit!

Buzgón rábólintott, mert sejtelme azt súgta, hogy ez csak valami pajzán társasjáték lehet, amolyan zálogosdi, amely éppen most dívik, s kissé züllött, bohókás fiúk meg lányok töltik vele az idejüket röhincsélve, könnyed borzongások között, sötétben — esetleg vörös lampionok párájában, s habár ma még titkolni kell, holnap már azokat nevetik ki, akik nem ismerik...

— Legjobb volna összevonni a diákotthonokat — folytatta a fiú még mindig himbálózva. — Így biztosítani lehetne a fiatalok szabad szerelmét... És arra is alapot lehetne teremteni, hogy a nemi kapcsolatnak ne legyenek se anyagi, se morális következményei... Nincs igazam, kisasszony?... S amikor az önképzőkörben felolvastam a dolgozatom, mégis lehurrogtak, hogy anarchista vagyok...

Koravén mosolyán, a kis négyszögek közül most átütött az önsajnálat és a válogatás nélküli szerelemben, a virágárus lányokkal, pincérnőkkel megfárasztott sóvárgás; Böske pedig lehunyt szemmel ült, s úgy tűnt föl neki, hogy a fiú szavai egyenesen őt akarják igazolni: az ő életét, amely ugyancsak szabad madárélet volt, s amelyet néha mégis restellnie kellett; s lám, ez a diák most mily szépen mondja el mindazt, amit ő is elmondhatott volna, valahányszor gyanakvóan néztek rá.

„El kellene utazni valahova!” — gondolta ismét.

Közben a nap már a Házsongárd mögé ereszkedett, és a sírkövek úgy emelkedtek ki a homályból, mint az összetett kezek. Ilyenkor a temetőben minden árvaságot idéz, s Böske, mihelyt észrevette, hogy a fiú feláll, ijedten pillantott rá. Biztosan várják a lányok... Várja az a sok kis mariánumi ringyó, hogy rácsimpaszkodjék; ő meg itt marad a festett ridiküljével... a papírba csomagolt, egy szál cigarettájával... Mellette nincs senki, aki bátorítaná... törődne az életével, aki megmondaná, mit tegyen...

Irigység és önsajnálat fogta el.

S már tudta, hogy estére le fog menni a Zokogó majomba, hogy fatányérost fog enni uborkasalátával, de a falatok ízetlenül forognak majd a szájában, a hús rágósnak fog tűnni, az uborka keserűnek; s minden nyelésnél érezni fogja, hogy eladta magát a Chaplin-cipőjű kispincérnek, Hektornak; s azt is tudta, hogy a fiú napokon belül kiveszi majd a munkakönyvét, s mindketten felkerekednek, s utazni fognak sokáig, nagyon sokáig, mint két bőrönd, mint Bogár és Bogárné — talán egy életen át, megállás nélkül...

Ezt a diákot pedig csak a Tolnai Világlapban vagy az Esti Újság oldalain fogja viszontlátni mint híres embert vagy öngyilkost. Sietve föltápászkodott hát, lesimította szoknyáját, s úgy szegődött a fiatalemberhez, akár egy megszokott férjhez, aki egyedül ismeri testét-lelkét, s ha odébbáll, sokáig elzár előle minden örömöt. A diák meglepődött, de nem mutatta. Mialatt Böske ott bukdácsolt mellette, meg-megállt, kripták homlokzatáról latin nyelvű feliratokat betűzött ki, ráérősen figyelt egy fejfát, betonlapot, majd minden átmenet nélkül, akárha megsajnálta volna Böskét, vállára tette a kezét, s szótlanul vezette előre a sírhantok között, ahogy a kerékpárját tolja fél kézzel az ember.

Baloldalt, egy félreeső ösvény végében, ahol indákkal befutott kerítés jelezte, hogy itt már a lutheránus temető kezdődik, négy jázminbokor egy padocskát fogott közre, s a sétány felőli részt sírverem zárta el az idegen tekintettől.

— Látja, ez az én tanulószobám... Ide menekülök mindennap, ha meggyűlölöm a várost...

Böske féltékenyen kötekedett:

— A lányok elől szalad, igaz-e?...

A diák önhitten kiegyenesedett:

— Nem tagadom, néha előlük is... Hisz oly sokat fecsegnek, locsognak... Nemigen hasonlítanak magáho?;...

Bal tenyerével vízszintes vonalat húzott Böske feje fölött, mintha végig akarna simítani rajta, aztán a keze lecsúszott az arcán, onnan a melléhez kanyarodott, s hosszú, fehér ujjai remegve bizonytalankodtak az apró gombokon...

10

„Merre van a Sánta angyalok utcája?... Balra a negyedik?... Kösz, tojd össze magad!... Egyenesen előre?... Értem, eredj már a fenébe!... Nézd a prosztóját!... Olyan, mintha két néma csinálta volna egy sötét kapualjban... Hol lehet a Sánta angyalok utcája, tanár úr?... Térjek itt le, aztán forduljak jobbra?... Merszi, te szentjánosbogár!... Talán elemlámpát tartasz a szádban, hogy a fogaid úgy világítanak?... Halló, nénike!...  Melyik a legrövidebb út a Sánta angyalomhoz, egyem a sósuborka orrát?...”

Kis Hektor, mióta leszállt az autóbuszról, egyfolytában csak kérdezősködött, nem mintha félne, hogy eltéved, csak örült, hogy egyre közelebb kerül Böskéhez, s szerette hallgatni saját hangját. Kezében útitáskát lóbált, amely szállodacímkékkel volt teleragasztva, sötét öltönyt viselt, divatos cipője elöl fölkunkorodott, akár a bulldog pofája, s óriásinak tűnt apró termetéhez: magasra fölnyírt haját oldalt fésülte, álla alatt csokornyakkendő lengedezett.

Sűrű érdeklődésének talán mégis az volt legfőbb ösztökélője, hogy kíváncsi volt rá, miként nyilatkoznak meg az emberek egy-egy kérdésre vagy meglepő állításra; sőt ebből is csupán a legelső mozdulat érdekelte, az a tétova ijedtség, ahogy a váratlan hangra fölrezzennek, s az arc fölkapja gond közben levetett köntösét; ő maga azonban nyugodt maradt, fejét oldalt billentette, hogy ezzel is fokozza az idegen sietségét, s ajkán a kétely s a káröröm mosolya játszadozott.

Ez a szokása nemcsak afféle hóbort volt: mindig is úgy vélte, az emberek megérdemlik, hogy fölzaklassa őket, s pipogyaságukat szembetűnővé tegye. Egy ízben például a kolozsvári állomás peronján konzervesdobozt kötött valami korcs uszkár farkára, s hamarosan olyan ordítás, visítás, lótás-futás kezdődött, mintha a fél ötös rapid fölszaladt volna az utasok közé; egy másik alkalommal a református teológia Postakert utcai oldalán, ahol a személyzeti lakások a járdára öntötték ki föld alatt meggyűlt fényüket, behajolt az egyik nyitott ablakon, s a döglött galambot kiszámított ívben a pinceszobába hajította, a vacsorától párolgó asztalra...

Iszkolás közben örökké valami jóságos, üdítő érzés borzongatta végig. Legtöbbször sikerült is kereket oldania, s elsőéves pikoló koráig egy-két pofonnal megúszta; ekkor azonban kellemetlen dolog történt: Lajovics úr, a sétatéri Kioszk tulajdonosa behívatta Kis József fiákerest az üzletbe, s közölte vele, hogy fia tanulóéveit az iparkamara jóváhagyásával meg kellett toldani, tekintettel arra a súlyos vétségre, amellyel hírbe hozta a céget.

S míg fel-alá sétált a konyha előtt, ahol kések csattogtak, hatalmas teste oldalt billent, bal karját csípőjére tette, mint egy rakoncát, nehogy felboruljon, s a következő történetet adta elő: egyik este, mikor a vendég megkérte, hogy cserélje ki a sületlen fatányérost, Hektor a maga kétértelmű udvariasságával meghajolt, elmosolyodott, és azt mondta: „igenis, ahogy parancsolja” — de alig haladt néhány lépést, hangosan hozzátette: „Rögtön hozom, kapd be a bokámat!”

Az öreg topogott, magasra tartotta s vizsgálgatni kezdte az ostort, mintha most vette volna, s megint bólintott, mert eszébe jutott, hogy hány ablaktörést kellett már megfizetnie, s hogy még a rendőrségre is felhurcolták Hektor miatt, aki hol nyílvesszőt kalapált esernyődrótból s belelődözte a tisztviselőtelep kutyáinak a pofájába, hol pedig fölrántotta a reteszt a sintérszekér ajtójáról, miközben a pecérek odabent féldeciztek Moldovánnál, a Pata utcai kocsmában; de mit tegyen ezzel az anyátlan árvával? Üsse agyon? Hát számít az, hogy még rásóznak egy évet?...

Lajovics úr bosszúja azonban nem sokat segített Hektoron, mert alamuszi természete mellett még makacs is volt: ha megbüntették, még inkább föllobbant benne a dac, s csak erősödött az a meggyőződése, hogy szándékosan kötnek belé, s hogy neki védekeznie kell, ha másként nem, hát úgy, hogy ő is igyekszik borsot törni az emberek orra alá. Kölyökkorában pedig szinte veszélyes volt az öreg fiákeresnek elpáholnia őt, mert levetette magát a földre, üvöltözni kezdett, vagy kiszaladt az utcára, s onnan szórta rá átkozódó szavait: „Meg akar ölni, ugye?!... Éjjel-nappal csak engem kínoz, hogy elpusztítson!... De enni bezzeg nem ad!... Még a lovától is sajnálja a kaját... Mert mindent leúsztat a torkán!”

Az iparkamara döntése után pár napig hallgatagon cipekedett az asztalsorok meg a konyha között, míg váratlanul egy ötlete támadt, s izgalomba hozta, mint valami önmagával kötött titkos szerződés; este ugyanis, miközben elnézte az összebúvó párokat, módszeresen zabáló ügyvédeket, gyógyszerészeket, kereskedőket, akik a gesztenyefák árnyékában, a lampionok alatt vagy a lebegő pecsenyefüstben ültek, ez a gondolat csiklandozta meg: és ha ő most felugranék az asztalra és csendet kérve odakiáltaná az embereknek: Tudják mit?... Menjen ki-ki a mamájába...” — vajon mit történne?!... Micsoda zrí lenne itt percek alatt!...

Lajovics úr később belekavarodott a Bacsinszki-féle szeszpanamába, üzletét a város bezáratta, és a jutaszőnyeggel borított szobákat telerakta a falumúzeum tárgyaival: vajköpülővel, kendertilolókkal, népi szőttesekkel, katrincákkal, s Hektor átkerült Mosonyi úrhoz, a Zokogó majomba; de e kísértés évek múltán sem szűnt meg: mindahányszor eszébe jutott a mozicsarnokban meg a sportpályán is, ahol összetorlódva zsibongott a népség, s úgy érezte, szükség esetén mint megtorló eszközt még felhasználhatja.

Éppen két hete találkoztak először, de ma is emlékszik minden mozzanatra: arra, ahogy Böske belépett az üzletbe, ahogy leült a jobb oldali heteshez, ahogy rediküljét. kesztyűjét az asztalra tette, ahogy a kiskutyát beparancsolta az asztal alá, majd egy sárga ceruzavéggel apró pontot szúrt az arcába, miközben a tükröt ideoda forgatta, nyelvével nyálazgatva az ajkát. Ő meg odasietett, és várakozóan meghajolt.

„Étlapot, kisfiú...”

„Igenis, kescsókolom” — felelte ő, de abban, hogy igenis, már volt egy kis szorongás, féltékenység — minden; pedig látott ő már azelőtt is elég csinos fácánt, karcsúakat, vékony lábúakat, akik finom prémeket viseltek; némelyikük egy húszast is adott, s úgy suhant föl a szállodalépcsőn, nyakában az ezüstrókával, mint azok az angyalok, melyek könnyű felhőgallértól övezve ott röpködnek a Szent Mihály-templom oltára fölött; de ha volt is irántuk egy-egy pajzán gondolata, ha a tekintetével levetkőztette is őket, hogy didergő-szemérmesen osonjanak tova képzeletében, az az érzés más volt — csöppet sem hasonlított ehhez...

Mert útra kelni egyikkel sem vágyott, csupán Böske az, akivel repülni tudna, mint a madár, szállni mindig új és új tájakra, utazni vonaton, kocsin, gyalogolni hegyen-völgyön át úgy, hogy reggel még sose gyanítsa, este hol fogja lehajtani a fejét; vele el tudna keveredni a világban, meg tudná osztani egy-egy csínytevés izgalmát, mikor hirtelen föl kell húzni a nyúlcipőt: csak elkapná a kezét, s kacagva húzná maga után, akár a forró szél...

A Sánta angyalok utcájában erjedt szag lepte meg Hektort, mint egy rossz előjel, s lassanként kibírhatatlannak érezte a bűzt: orra hol összepréselődött, hol megint kitágult, ajkát, szemöldökét utálkozóan mozgatta, de csak akkor lepődött meg igazán, mikor a tizenhármas számhoz ért, s észrevette, hogy odabent sűrű, zavaros áradat lepte el az udvart, s már-már az utcára is kiont.

Nem sejtette, hogy ez az erjedt láva az élesztőkísérlet eredménye, hogy Vincze Béla még hajnalban fölnyalábolta a hatalmas rongycsecsekben megromlott anyagot s ellökte, az emésztőgödör azonban nem tűrte meg az idegen masszát, s minden előző tartalmával együtt kivetette magából; Kis Hektor semmiről sem tudott, mihelyt azonban a jelenség összekapcsolódott benne valami pánik lehetőségével, megcsiklandozta a káröröm.

De egyelőre csak állt, jobbra-balra forgatva a fejét, míg az árokban egy kisfiút pillantott meg, aki hasmánt fekve, unott szomorúsággal rágcsált egy fűszálat; ekkor sárgaréz ötlejest vett ki a zsebéből, odaadta Kálmánkának, és intett, hogy hívja ki Böskét, hiszen ő nem tud átvergődni a gezemicén; s hogy ezt jelezze, fölcsippentette nadrágja szárát, megemelte a cipőjét, és sopánkodó arcot vágott; a kisfiú már föl is ugrott, hogy nekiiramodjék, ekkor azonban Hektor meggondolta magát, és tekintetével visszahívta:

— Várj csak, apafej, gyere ide!...

A kölyköt végigfektette az árokban, kinyitotta szállodacímkékkel teleragasztott útitáskáját, mintha valami mutatványra készülne, majd egy köteg pénzt vett elő, s leguggolva telerakta Kálmánka mellét, arcát százasokkal; utána a lábát vonta be két-két szembeboruló bankóval, majd a karjait, és mosolyogva nézte, ahogy a kisfiú ajka körül lassan emelkedik és süllyed a papírpénz.

— Ne mozdulj, hadd lássanak!

Böske már kezdettől figyelte őket, és ott szorongott mellette a kapuban Vincze meg Lizácska is; oly meredten álltak, mintha a filmszalag náluk szakadt volna el, valamennyi mozdulatuk, még ujjaik görbülete s ruhájuk ránca is egy-egy kis hullám volt, amely az arcuk felé törekedett, hogy egyetlen csodálkozásba tömörüljön. Úgy tűnt, mintha egész testük egy ovális száj, egy kérdőjel lenne; talán a szívük s a beleik íve is kérdőjellé hajolt.

— Láttátok?! — mondta Vincze, mihelyt a filmszalag ismét pörögni kezdett.

Böske zavart örömmel sietett elő.

— Itt van Hektor! Megjött Heki, huhuhu!

Karonfogta a vendéget, Vincze pedig előttük botorkált a kislánnyal, hogy jelezze a fal mentén még járható ösvényt, s mikor végre tárta az ajtót, tisztelettel pillantott Hektorra: tekintetében volt valami feszültség, arca megsápadt a több napi virrasztástól, az átélt izgalomtól s a vesztett reménytől; a pincér hirtelen megállt, mintha odabent, a homályban veszélyt sejtene, Böskére pillantott, aztán előrelendítette bőröndjét. Vinczéné, ahogy megpillantotta őt, inkább zavart lett, mint elfogódott, és sógornője talán épp emiatt fontosnak érezte, hogy teleszórja Hektort jelentéktelen kérdéseivel, s elégtételt szerezzen általa:

— Taxival jött, ugye?... Hisz ismerem én... Nehezen tudja elviselni a zötykölődést... a füstöt... büdösséget... No és persze, mielőtt elindult, jól bereggelizett a New Yorkban... Egy fél deci francia konyak... utána valami finom parmezán... pár karika téliszalámi... vaj ... kaviár... S micsoda fatányérosokat szolgálnak ott fel, huhuhu!...

Böske csücsörített szájjal meglibegtette a tenyerét, de Hektor csak ült óvatos-félfenékkel a széken és mosolygott: nézte a cipője orrát, s rá-ráfújt a nyakkendőjére. Hát mire való effélékről beszélni? — gondolta. Ami azt illeti, valóban fogadhatott volna kocsit is, s egy elegáns reggeli sem éppen gond nála, ha szórni akarja a pénzt, de minek? Vincze feléje nyújtotta a cigarettásdobozt, ő azonban félretolta a tekintetével: köszöni, de csak Tomist szív.

Rágyújtott a sajátjából, s miközben föltartotta a cigarettát, kis potykaszájából füstkarikák szálldostak, mintha egy apró bohóc dobálná azokat a mennyezet felé; mandzsettagombján Lizuka egy ülő oroszlánt fedezett fel, Kálmán pedig körbekerülte, hogy megbámulja az öltönyét. Ekkor Hektort váratlanul kétely fogta el, hogy Böske mégsem fogja követni, s a cigaretta már remegett az ujjai között.

— Most az én szezonom jön, Böske! — mondotta, és szembetűnően bandzsalított. — Négy levelet is kaptam, hogy szegődjem le főpincérnek Szovátán... De Tusnádon is meg van vetve az ágyam... Vagy az Aranykakasba állok be, vagy a Három huszárba... Ahol többet égetnek, nem igaz?... Ha legombolják a három lepedőt napjára, megyek, ha nem: nuku szerződés!

Oly izgatott lett, hogy a vágya már el sem fért a szűk és fülledt szobában; kinyitotta az ajtót, és zsebre tett kézzel szaladgált az eresz alatt: kabátjának két szárnya szétnyílt, ingelője kidudorodott, s miközben nekilendülve föl-fölpillantott az égre, fecskének tűnt, amely útra készül...

11

Erzsike az ágy szélén ült, állát tenyerébe hajtva, s a földet nézte: már nem akart tudni semmiről; csupán Kálmán és Liza leste édesapját az asztal mellől: a kisfiú a tanú izgatott együttérzésével hallgatott, akinek még az orrában van a százasok kamillaillata, a lányka pedig csalódottan és fitymálóan, hogy a rengeteg pénzből nekik még egy tasak cukorkára se hagyott Hektor.

— Ezer lej is elég lett volna nekem! — mondta Vincze. — Ezer lej alaptőke...

Azt hitte, hogy Erzsike nem figyel rá, s szinte meglepődött, mikor a hangját hallotta:

— Még az hiányzott volna, hogy adósságot csinálj! A falat a gyerekek szájából így is elúszott a kísérleteddel.

— Elúszott?... No persze... Ki tehet róla?

Már azt se tudta, mit beszél.

— Csak azt ne mondd, hogy nem tehetsz róla, mert megver az Isten! Csak azt az egyet ne...

Vincze hirtelen megállt, mintha mérlegelné az érveket:

— Mindenért csak én! Mintha a családom ellen esküdtem volna! Mintha megöltem volna anyámat!

S mert Erzsike nem válaszolt, csak ült a bútorok árnyékában, mintha a hallgatásával is őt vádolná, odaguggolt a kemence elé, hátracsapta az ajtót, s egy darab újságpapírral tüzet tartott a cigarettája alá.

— Úgy teszel, akárha elvertem volna Kakas Bandi vagyonát! — mondta a csóvát bevágva a kályhába.

— Szépen kérlek, apámat hagyjuk ki a vitából... — védekezett Erzsike önérzettel.

Vinczét azonban megint e szelídség meggyőző türelme háborította fel leginkább.

— Talán fenekére ütöttem a hozományodnak?... A szamárcsorda árának?

A két gyerek tekintete félénken rebbent ide-oda a veszekedő szülők között.

Erzsikéből most már kitört a sírás:

— Mit vétett neked apám? Fáj, hogy nem ihatsz többet a pénzéből? Most is az övét kocsmáztad el!

Vincze szédült lett és zavarodott, úgy kapott a ciga rettához, mintha a szájába akarná tömni.

— Hogyhogy az ő pénzéből? Miféle pénzéből? Hisz maholnap künn a feneke a nadrágból!

Erzsike válasz helyett csak szipogott.

— Megmondta ő már az elején, mikor utánam jártál: „Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók.”

— S ez a disznó én vagyok, ugye? Mondd csak ki bátran! Halljam, te szerencsétlen!

Ilyen sértés még nem érte a házassága alatt. Egészen elvesztette az eszét, s mikor odaugrott a kályhához, hogy a vasalót fölkapja, maga sem tudta, mit tesz.

Aztán elrohant; többször is föltartotta öklét az arca elé, s úgy nézett rá: nem is látta, hogy összevérződött-e vagy sem. S ugyanannyiszor eléje villant a lehanyatló árnyék az ágy négyszöge fölött, a két megnyúlt gyermekarc, sikoltó hangok sejlettek fel benne, s már azt sem tudta, hogy mindez az imént történt vagy órákkal hamarabb. S valami tehetetlen félelem, amely összehurkolta a lelkét, arra biztatta, hogy ne részletezzen semmit, ne emlékezzék semmire, s helyette a legostobább emlékeket lökte oda neki, melyekre évek óta nem is gondolt.

Például az a vasárnap éjszaka jutott eszébe, mikor Kurucz Janira várt a legény lakás kulcsáért a pékség udvarán, kimerülve a sok kutyálkodástól; végighevert a lócán, karját lecsüngette, de még el se szundított, mikor valami behemót fehér alak térdelt a mellére, s csészealjnyi szemét rémítően kerekítette rá; meg akart mozdulni, de mintha összetörték volna, csak nyöszörögni tudott, s nyála az arcára fröccsent; nézte, ahogy a cigaretta foltot éget az ingén s már a húsába perzsel. Reggel elmesélte Jójártéknak a történetet, megmutatta a foltot is, de kiröhögték, s azt mondták, látszik, hogy a nevelőanyja pálinkás kenyérrel vigasztalta, ha esténként sokat rítt.

De alig telt el egy hét, s arra ébredt, hogy lánccsörgés remegteti az ágyát; fölugrott, az ajtóhoz rohant, de a kulcs kétszer is rá volt fordítva a zárra; másnap azonban épp maga Kurucz rohant be a kútról sápadtan és hebegve, a vedret be is ejtette — hallatszott, ahogy a láncoskerék megszalad; az udvaron egy fekete bivaly trappolt át. Látni való volt tehát, hogy a dolog nem tiszta, s később, miután elkerült a pékségből, hallotta is, hogy kiszállt a rendőrség, s föl kellett törni a műhely cementjét, mert egy cselédlány, aki nyolc évvel korábban szolgált ott, megölte a csecsemőjét és a padló alá ásta el.

A városban harangoztak; a Szent Mihály-templom tornya körül galambok keringtek gyöngén félrebillent szárnnyal, mintha nem is az ijedtség, hanem a hanghullámok tartanák lebegésben, s Vincze arra is visszaemlékezett, hogy hajnalonként, míg nevelőapja, Rajna András csizmadia az egyházfi teendőit is ellátta az ingyenlakásért az unitáriusoknál, neki sokszor föl kellett kapaszkodnia a lépcsőn a hideg, dohosság- és madárszemétszagú sötétben, hogy elvégezze az előharangozást, miközben vakolat hullott, árnyék surrant, ébredő vércsék tollászkodtak a feje fölött; végül tizenhét nyarán tűzoltók kapaszkodtak föl a toronyba, és a leszerelt harangot a mélybe dobták, úgyhogy az a földbe süppedt és ki kellett ásni.

Később, Rajna halála után, mikor új házasként odaköltözött, a torony melegében, az ácsozat között tavasztól őszig fiókák pihegtek kerek, fekete szemük gyanútlanságával; sokszor nyolc-tíz párat is kiszedett a fészekből paprikásnak, levitte a csaphoz, s míg Erzsike a tálat tartotta, sorra kifacsarta a nyakukat. Egy ízben azonban a véres ujja megcsúszott a meleg pihen, s a fióka oly szomorú-bágyadtan pillantott vissza, hogy Erzsike ledobta a tálat, sírva beszaladt, s egyre azt ismételte:

„Nekem nem kell... Soha többé!”

S ő ettől kezdve nem is hozott le galambot a toronyból, csupán a vércsék jártak rá a fiókára, tojásra. No és Erzsike? Miért jutnak eszébe mindezek épp most? Úgy érezte, mintha a főtéri templom harangja az ő fejében kondulna, mintha az UNIÓ doboz alakú kocsija, oldalán a festett keménygallérral őbenne tülkölne; Muntyán gyászfogatának két fekete lova az ő agyán taposott át patájával, melynek csattogása, akár egy fadobozban, felerősödött a mellékutca szűk falai között; a Schmoll paszta reklámja őelőtte állta el az utat szétvetett lábával, s az ő szemébe csüngött Gruber, Totelecan, Halzsa, Felméri, Papszt, Macinic Miksa cégtáblája, a múlt század bizalmatlanul komor számaival: FOND 1864, FOND 1876. FOND 1898...

Beugrott a Pelisorba, és lehajtott egy pohár pálinkát, majd a román opera közelében valami zegzugos kapualj homályán szaladt át, melyet léckötegek, egymásra torlódó villanyórák sötétítettek alagúttá; jobbkézt a folyosóról lépcső vezetett alá a műhelybe, ahol Jelenszki úr egymaga állt a kemence szájánál fehér kötényben, mezítlábra fölhúzott csoszogóban; az ablak előtt gyalogjárók lábának árnyéka suhant tova; amint a mester megpillantotta Vinczét, kimászott a gödörből:

— Mi történt, Béla? Mért olyan hipis?

— Kérek huszonöt lejt, Jelenszki úr!

S most annyira zaklatottan mondta ezt, hogy amint rágyújtott és várakozva állt, már semmi aggodalom sem volt benne, hogy a mester elutasítja. Jelenszki dörmögve körbekerülte, elpanaszolta, hogy a tegnap négy tábla kiflit  fölcipelt a folyosóra, hogy bevetés előtt a hidegen bőrt kapjanak; de hát nem lepucolták a bádogról a pocegerek egy szálig? Ott találta meg az egészet a hátsó udvar szemétgödrében, alaktalan gezemicévé fusolva.

Sóhajtott, s fölcsoszogott pénzért.

Vincze ezután minden útba eső kocsmában bekapott egy-egy féldecit, mert úgy érezte, ha csak perceket is kihagy a zsibbasztásból, felforrik az agya, vagy oly gyöngeség lepi meg, hogy le kell ülnie a járdaszegélyre, s többé föl sem tud majd kelni; egy lábonállóban, a Dohány utca sarkán oly hevesen tette le a poharat, hogy a csonkokban megvágta a kezét; először megpróbálta rákötni a zsebkendőjét, majd magasra tartotta vértől csöpögő ujját, s úgy sietett be Dési Rezső füstös kócerájába; az öreget ágyba döntötte a dömpingolás izgalma, s helyette két sovány, ádámcsutkás fia ődöngött a műhelyben, a dagasztótálak tarkabarka tömegében: Dezső és Ernő. Most épp azzal szórakoztak, hogy kezüket kötényük alá dugva, a szemközti fűszerüzletet bámulták, melynek napfénytől körülmázolt ajtókeretében a boltoskisasszony hátratámaszkodva rágcsált egy almát.

— No nézd csak!  Megjött az élesztőgyáros!

Vincze izgalmában kiköpte a cigarettát.

— Baj van, fiúk! Csináljatok egy kenyeret!

A két Dési összenézett; arcuk egyforma volt, akár a kettészelt fűrészhalé, s élvezték, hogy a sóherolás most a tréfák sokaságát kínálja föl, s hogy bosszút állhatnak a helyzeten; mégis mosolyogtak a kérésen, szemöldökük fölhúzódott, mint a kemencekarika íve, majd kipukkadt belőlük a nevetés; Vincze azonban csak állt, és föltartott ujjairól csöpögött a vér: egész csuklóját körülfolyta s üvegesen alvadt rá.

— Mi történt? — kérdezte Dezső. — Verekedett?... Na, várjon, na... Valamit kiagyalunk. — Odament a polchoz, levett egy házi kenyeret, s a Vincze hóna alá dugta. — Most pedig spulizzon, nehogy a tulaj beállítson a portékáért! — intett, közben Ernő már elindult a dagasztótálak között, innen is, onnan is lecsípett egyegy darab tésztát, amíg kitelt egy kenyérre való az odaajándékozott helyett, aztán belenyomták az eredeti bélyeg hamisított mását.

De Vincze kálváriája még nem ért véget; elloholt a Ferdinánd útra is, a FAMILIA kenyérgyárhoz, ahol két műhelyben tizenhat pakurafűtésű kemence sziszegett; az udvaron kenyérszállító kocsik sárga bádoghasábjai torlódtak össze, oldalukon a magas, dúcos kenyerek cégjegyével, s míg a félmeztelen, gőzölgő testű szolgák és péksegédek saroglyáról tömték beléjük a süteményt, veknit, cipót, ide-oda himbálóztak magas fédereiken; Vincze átment egy hosszú folyosón, melyben éjjel-nappal lisztporos villanyfény szitált, s megpillantotta az iroda üvegketrecét.

Odabent a tárgyak, bútorok elmosódtak, mint egy homályos akvárium alján, csupán az igazgató kövér, izzadó arca látszott az asztal fölött, ahogy rámereszti szemét ellenfelére, olykor pedig a torkához kap, mintha önmagát akarná megfojtani; szemben vele az uzsoralap szerkesztője ült szétvetett, sovány térdekkel, porköpenyes hátát fölpúposítva, s az asztalon ott volt az újságpapírba csomagolt fél kenyér, melynek metszetén egy egér tetemét lehetett felismerni; a kenyér mellett a kutyanyelv kunkorodott össze a botránycikk előre kiszedett szövegével.

Vincze várt, s mikor végre előszuszogott az igazgató, nyomában a sorsszerű tárgyalóféllel, eléje lépett, s vérző kezét, akár egy zászlót, a magasba tartotta; Bozdog úr azonban kikerülte őt a tekintetével, csak mélyről mordult egyet, mint a kan, de három lépésnyiről mégis visszafordult, benyúlt a zsebébe, s egy félmaréknyi aprópénzt szórt a cementre:

— Szedje, és pucoljon innen!... Mindenki az én bőrömön akar megélni?! Gazemberek...

Fülledt este szállt le, borús lett az ég, de esőnek még a szagát se lehetett érezni; Vincze későre vergődött el a város széléig, a Téglás utcai sorompóhoz, s úgy vonszolódott a töltésen, mintha egy tóban haladna előre, maga után húzva az éjszaka hínárját. Sehol se látott fényt, csupán a vágány fénylett föl néha gyöngéd vergődéssel a sötétség aljáról; s bár rengeteget ivott, nem bukott el, hisz sokszor megtette már ezt az utat, s akár a vak ló, lába ösztönével igazodott el rajta.

 „Hát ezt is megértem! — gondolta. — Elindultam kéregetni! Bozdog úr kolduspénzt lökött elém!”

Hagyta, hogy a visszaemlékezés lehúzza a megbántottság szótlanságába, aztán megint pislákolni kezdett benne az önérzet, s fölemelte a fejét. Kolduspénzt, igen! De hogy is mondta Wirágh Rudolf, mikor kiállították azt a szép kalácsot az iparkamarán: „Nagy hópstápler maga, Vincze!” És a kövér enyedi asszonyok is őt csalogatták kvártélyba: „Jöjjön hozzám, segéd úr! Néha még azt is elnézem, ha egy nőcskét fölcsíp, csak tiszta legyen; mert nálam a padló is olyan, hogy megeheti róla a laskát!”

De ő többet nem eszik laskát. Galambot se eszik. Egyáltalán semmit se fog enni. Éhezik, míg üveggolyók nem potyognak a nadrágjába, mintha a világűrt emésztené éjjel-nappal... Hallgatózott, hogy — vajon az öngúnynak egy kis húrja meg tud-e még pendülni a lelkében, odalent azonban csönd volt, s e forró éjszakai csöndben a pálinkagőz már úgy fogta körül az agyát, akár a kloroformos vatta; bandukolt -zsibbadó tagokkal, s egyszerre azt gondolta: „Hátha már nem is élek?... Hátha ez a táj, ahol járok, a holdnak valami sötét oldalán van?”

Fölnézett: a vasúti híd, melyen annyiszor lépdelt át, most oldalról tűnt eléje, akár egy lefelé fordított fésű, melynek ágai között kékesvörös pára dereng át, mintha az éjszaka önmaga súlyától begyulladt volna; messze, a Hóhérok hídja mögött ilyenkor ütötték agyon doronggal a kutyákat, s rémületükben az élő ebek is vonítani kezdtek, de ez a vonítás most valahonnan lentről hallatszott, a föld alól, s Vincze már tudta is, hogy mikor halt meg...

Épp nyolchetűs korában — és Rajnáék csak azért nem tudják, hogy ő múlt ki tüdőgyulladásban, mert ikerként született Jánoskával; a vörös meg a kék szalag naponta többször is lehullott a karocskájukról, s az örökké pityókos dajka találomra kötötte vissza rájuk; a halott csecsemőt koporsóba tették, oly nevetségesen apró koporsóba, mint egy aranyozott cigarettatárca, s még gyászkocsit sem lehetett kirendelni érte. Rajnáné megivott egy deci rumot, hóna alá vette a kis ládát, valamennyi kőkerítésnél megállt s föltette a párkányra, míg a gyászolók kis csapata ott toporgott körülötte a járdán.

S íme, most látja, hogy ő halt meg, nem Jánoska!...

Az a kisfiú meg pék lett, szegény, éppen pék!...

Fájt neki, hogy mintegy álomban átszenvedte testvérének egész sorsát, s hogy nem tudott segíteni; utolsó emléke az volt róla, hogy a szerencsétlen odalent a földön valami vasalófélét hajított el kétségbeesetten a felesége felé — emberek szaladtak össze, némelyik rendőrségért kiabált, a másik pedig csak állt összetett kézzel, könnyezve a vérében fekvő asszony mellett; s Vincze most törölni kezdte a szemét Jánoska bűnéért...

Közben a kolozsvári állomásról elindult az éjféli gyors; átzakatolt a pályaudvar váltóin, egy ingerült mozdulattal jobbra siklott, a nyílt vágányra, elülső része a négyszögűen beépített kazánnal, a dugattyúkkal s az ék alakú ütközőrostéllyal fölfelé nőtt, az ég felé, mint a rettenet, amely sejtetni akarja a nyomában zúduló vastömeget, az elszabadult hegyeket, guruló földgömböt; két szeme izzó űröket vájt az éjszakába.

Vincze hallotta a dübörgést, de úgy érezte, mintha ez csupán a fájdalom erősödő hangja volna, s minél közelebb ért a mozdony, s minél mélyebbről rázkódott alatta a föld, annál sűrűbben törölgette a szemét; aztán már nem bírta tovább, s épp felzokogott, mikor hatalmas ütést érzett a karjában, mellyel a kenyeret ölelte magához; tűz lobbant a szeme előtt — talán a kenyér izzott föl, mint a lába elé hullott hold, ő pedig utánakapva úszott a levegőben, a szántóföldek felé, míg csak le nem zuhant; ugyanabban a pillanatban a kenyér nekicsapódott a földnek és hamuvá omolt.