Soó Péter bánata. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 1998. EPILÓGUS


EPILÓGUS

Eddig tart tulajdonképpen az én történetem. Amit a rákövetkező időkről mesélhetnék, semmiben sem különbözik bármely más, hozzám hasonló tanárember életrajzától, kivéve talán a társkeresés örökkön visszatérő motívumát, a fájdalmas nekirugaszkodásokat, hogy szert tegyek valakire, aki megért és irányít engem, s a folytonos csalódásokat, hogy „ez sem, ez sem, és ez sem”. Mindezt azonban nem sok értelme volna elmondanom. Hiszen apró és említésre sem méltó eltérésekkel Zolti és Kätchen története ismétlődnék folytonosan szemed előtt, igen, Zoltié, Kätchené meg a gnómé, akik, úgy látszik, eleve kijelölték és ős-típusokként foglalták magukba további sorsomat. Mert ők sem, és az utánuk következők sem pótolhatták számomra Kicsit; soha egy pillanatig sem tudták elfeledtetni velem az én első és igazi társamat, akit azóta is tűnődve keresek magamban és mindenki másban, de aki meghalt, és nem támad fel soha többé.

Barátom, míg ezeket mondom, ismét elakad szívem verése, és rémült köd borítja be agyamat, mint egykor, amikor felötlött benne a gondolat, hogy a meseház, amelyet oly sokáig kerestem, amelybe oly kétségbeesetten vágyakoztam vissza, voltaképp nincsen és sohasem is volt. Hátha Kicsi sem létezett valójában? Hátha csak én koholtam őt, talán jobbik magam, talán a mindörökre eltűnt gyermekkorom szimbólumaként? Hátha egyazon Soó Pétert látom és mesélem én két alakban? Amilyen egykor, gyermekkorában volt, és amilyenné azóta vált. Háthahátha nem több és nem egyéb Kicsi alakja mindannál a szépnél, deréknél és nagyszerűnél, amely az idők folyamán valahogyan, nem tudom én, hogyan, nyomtalanul elillant belőlem?

Azt mondod, hogy mindez lehetetlen? Azt mondod, hogy mások is emlékeznek még reá, és tele van a világ egykori meglétének jeleivel? Nos, mutass valami meggyőzőt, a legparányibb kézzelfogható darabocskát, amelyre rá lehet mutatni: „íme, az eleven Kicsi”, és én sírva borulok lábad elé, hogy megköszönjem megtalált önmagamat.

Mert a világ emlékezete csalóka, és a fennmaradt tárgyak, amelyek őrzik, idővel megváltoztatták értelmüket. Nézd, itt van például a leventesapkája. Felpróbálom a fejemre, és borzongva tapasztalom, hogy éppen talál. Itt van írása: hasonlítsd csak össze az enyémmel. Igen, jól látod, ugyanaz az írás. Ugye, borzongsz te is, és enyhe csömör fog el, mint akit nem egészen természetes dolgok kísértenek? Ne merd azt mondani, hogy lapos homlokom azóta nőtt bele abba a sapkába, és hogy írásom azóta érett az ő írásához. Ne merj meggyanúsítani, hogy gondolatait, amelyeket valamikor naplójában feljegyzett, jogtalanul vallom a magaméinak. Ne merj érvekkel előhozakodni, és ne próbálj meggyőzni engem, hiszen a halál és a kétségbeesés szélére taszítanál bizonyítékaiddal.

Úgy nézel rám, mint akinek eszelőssel akadt dolga. Gyanakszol rám. Félve és aggódva előhozakodom hát végső érvemmel is, amelyről soha senkinek sem tettem még említést, és feltett szándékom volt, hogy holtomig hallgatok róla. De most, nem tudom, miért, nagyon fontosnak érzem, hogy legalább téged meggyőzzelek. Nézd, itt. Itt, a hátamon, a lapockám alatt. Látod? Egy sebhely. Ugye, egy sebhely? Hát ünnepélyesen szavamat adom neked, hogy ez a sebhely azelőtt nem volt ott, és csak a kórházban fedeztem fel.

Ne merészeld azt állítani, hogy egy golyónak nagyobb sebet kellett volna ütnie, mert én láttam Kicsi sebét, pontosan ezen a helyen, és semmivel sem volt nagyobb. Ne vetemedj arra, hogy holmi mellkaspunkciók nyomát gyanítsd benne, hiszen össze kellene omlanom, és bele kellene pusztulnom a föltevésbe.

Mert nem, sohasem tudok belenyugodni, hogy volt egyszer, de nincs már; hogy úgy történt, ahogy történt, hogy mindent jelentett számomra, és mindentől megfosztott végül; akkor már inkább a csalás és hazugság, hazugság önmagam előtt is, hogy nem volt, sohasem volt, hanem önmagamból támasztottam életre őt.

Belátom: már-már az érthetetlenbe olvadnak tétova gondolataim. Ne neheztelj érte, hiszen ez az én egyetlen kincsem és vigaszom, igen, ez, hogy tizenkét esztendei kitartó lelki munkával érthetetlenné tudtam formálni magamban azt, ami valójában túlságosan is érthető. Ez az én életem-világom, amelyet az ajándékozás büszke öröméért meg akartam osztani veled; ez az én egyetlen vagyonom, amelyet azonban nem cserélnék el semmiért: ez az érthetetlen mezsgyéjén incselkedő örök talányosság és kétértelműség.

Elég immár, hiszen, úgy látom, jócskán meg is virradt időközben. Nem tartóztatlak tovább. Még csak arra szeretnélek megkérni, jöjj el máskor is hozzám, mert szemed atyai villanásából és homlokod gondterheltségéből arra következtetek, hogy te megértettél engem. Vagy tévedtem? Ezúttal is tévedtem volna? Óvjon és menekítsen meg engem a sors attól a kegyetlen kíntól, hogy valaha rá kelljen döbbennem: te sem értettél egy szót sem, egy árva kukkot sem az egészből. Mert kedves vagy számomra és irányító, és — minek titkolnám? — kezdettől fogva barátként szerettelek.

(1957)