Soó Péter bánata. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 1998. X. AMI ELÉRHETETLEN


X

AMI ELÉRHETETLEN

37

Nem ez az első eset elbeszélésem folyamán, hogy elakadok és haladékot kérek. Eddig a fájdalom bírt rá a halogató kitérőkre, most a szégyen. De vajon a szégyen is nem egy faja-e a fájdalomnak, amikor tudniillik olyasmi fáj, amit mi magunk követtünk el? Bizonyára az, és én joggal mondhatnám ezúttal is, mint már annyiszor, hogy a szívszorító fájdalom némítja el hangomat. Mert szégyellem, elmondhatatlanul szánom és bánom, életemet adnám oda, ha meg nem történtté tehetném azt az estét. Nézd, ma is pirulok és lehajtom fejem, hacsak rágondolok, mint valami gyermek, pedig tizenkét esztendő telt el azóta, és mindent elkövettem, hogy mosolyogni tudjak rajta. De nem, nem; éppúgy sajog, mint akkor, amikor először döbbentem rá, hogy a legelemibb emberi tapintatot sértettem meg, mert az illem egy idő óta szellemi törvényem volt énnekem. Benső lehetőségem hiányzott ahhoz, hogy tapintatlanságot kövessek el, sőt ahhoz is, hogy nyíltan felrójam mások tapintatlanságát. És most egyszerre mégis az elképzelhető legdurvább embertelenséget vittem végbe, mintegy törvényeim és lehetőségeim ellenére. Hát ez valóban borzalmas és érthetetlen, és ne neheztelj, ha egy percre elhallgatok miatta.

Másnap este tehát válságos lelkiállapotban megindultunk Zoltival a tér felé. Mint olyan emberek, akik egész nap az elkövetkezőket latolgatták, s türelmük fogytán többször is megindultak már, de mindannyiszor tartóztatniuk kellett magukat; mint az ilyen emberek általában, mi is idő előtt érkeztünk meg, és a korán jött vendégek röstelkedő bambaságával ődöngtünk fel-alá a néptelen terecskén. Nagy sokára azonban mégiscsak alkonyodni kezdett, s egy álmos tekintetű, trikóinges férfi nekilátott, hogy leszerelje a bódék oldalfalát. Hosszan, körülményesen bíbelődött a kapcsokkal és lakatokkal, előszedegette a légpuskákat, bekapcsolta a villanyorgonát, s végül, legutoljára, felgyújtotta a lámpásokat is. A közönség azonban igen lassan szállingózott be a térre, s újabb negyedóra telt el, míg a körhintát érdemes volt megindítani.

No, ez is megtörtént. Akkor mi Zoltival a kórház felé vezető utcácska sarkára húzódtunk, hogy meglessük a lányokat, és — ha sikerül — mögéjük kapaszkodjunk fel a körhintára. Szerencsénk volt: minden úgy történt, ahogy elterveztük. Kätchen azonnal észrevette, hogy mögötte ülök, szokatlan melegen és bizalmasan nevetett rám, röptében is minduntalan hátratekingetett, s amikor hatalmas lendülettel sikerült valahogy elkapnom ülésének egyik láncát, huncut szemmel, de annál kedvesebb mosollyal végre megszólított.

—   Tegnap nem láttam — mondotta (s nekem hallatlanul jólesett, hogy mindjárt szemrehányással kezdi). — Dolguk volt?

— Haragudtam magára — nyögtem németül.

—   Rám? Haragudott rám? — ámult diadalmasan.

—   Aber warum?

—   Weil vorgestern hab ich gesehn, dass Sie mit eine andere Junge haben zu Hause gegangen.

Megütődve pillantott rám, és ajkát durcásan elbiggyesztette, mint aki csak most döbben rá, menynyire komoly is ez a dolog, de nem akarja, hogy észrevegyék elfogódottságát.

—   Jederman hat das Recht... Mindenkinek joga van arra, hogy hazakísérjen — oktatott ki végül komolyan.

—   Und ich auch?

—   Nem. Csak akinek megengedem.

A társalgás elakadt. Szótlanul röpültünk egymás mellett a színes lámpák és zsivajgó fiatalok fölött, pillantást sem vetettünk egymásra, de minden sejtem magam mellett tudta és érezte őt. Végül egészen közel vontam magamhoz, átkaroltam, és arcomat koszorúba font hatalmas hajzatához szorítottam, amely szőke volt, jó szagú és meleg, istenem, milyen meleg. Nem tiltakozott. Ujjongva és megittasulva röpültünk így egy kört, kettőt, aztán füléhez hajoltam, és megsúgtam neki régen kitervelt mondókámat:

— Kätchen — törtem akadozva — ernst und fürwahr gestehe, das ich liebe dich. Ich möchte dich verheiraten. — És mert féltem válaszától, és mert magam is restelltem különös, otromba vallomásomat: megragadtam ülésének vastámláját, és messzire kilendítettem őt, hogy szálljon és röpüljön, föl, a csillagok közé, a centrifugális erő testtelen szárnyain.

A csillagok közé? Kérlek, vedd ezt a kitételt képletes értelmében, vagyis, hogy magasra, olyan magasra, ameddig boldogságom ért, mert a szó szoros értelmében véve csakugyan túlzás és egyáltalán nem állja meg a helyét. Először is a körhinta lendülete (amely különben is csökkenőben volt már) egy bizonyos szinten túl semmiképpen sem röpíthette őt, de azután — magam is meglepődve vettem észre — a csillagok sem látszottak többé, fekete felhőtakaró gomolygott az égen, s lassacskán eleredt a langyos, nyári eső.

A hinta hamarosan megállt. Jó darabig mozdulatlanul ültünk Kätchennel helyünkön, megbűvölve néztük egymást, s én boldogan röpültem volna még akárhány fordulót a szemerkélő esőben, ő azonban összefogta mellén szvetterkéjét és felállt.

— Es regnet — duzzogta hallatlanul kedves mosolyával, aztán hozzám lépett, és röstelkedés nélkül megsimogatta arcomat. — Most menjen szépen haza maga is, idegen fiú; a’ wiedersehn.

És leugrott a hinta emelvényéről, és karon fogta Lottit, és szaladva tűnt el szemem elől a kórház felé vezető utcácska sarkán.

38

Énistenem, az utcácska sarkán, ahol tudtam, egy valóban idegen legény várja, beléje karol, és diadalmasan vezeti haza, noha inkább fordítva áll a dolog és voltaképp őt vezetik két oldalról támogatva.

Nagyon is igénytelen és elhasznált szóképpel élnék, ha azt mondanám, mindez hideg zuhanyként hatott rám. Nem, valóban nem alkothatnál így megközelítő fogalmat sem arról a roppant bánatról, féltésről és csalódásról, amely boldogságomat hirtelen kézzel seperte szét, enyhe csömört és határtalan dühöt hagyva maga után, s amely végül rábírt, hogy magam is karon ragadjam Zoltit, és bandita módjára elinduljak végrehajtani tegnapi tervünket.

Sarokról sarokra követtük őket, távolról, de figyelmesen, nehogy nyomukat veszítsük. Olyan gyorsan haladtak, amennyire csak a fiú sántasága megengedte, mert az eső egyre csepergett, őrajtuk pedig — amint mondottam — mindössze nyári ruha és sebtében felkapott könnyű szvetter volt. A kórház mögött elterülő villanegyed felé vették útjukat, sokáig kanyarogtak az utcákon, s végül egy tekintélyes és igen szép villa előtt álltak meg, amelynek kapuját kulccsal kellett kinyitniuk. A sánta elbúcsúzott a lányoktól, sarkon fordult, és esetlenül baktatott visszafelé, ugyanazon az úton, amelyen jöttünk. Mi pedig mohón és vérszomjasan lestük a járdaszélen, egy bánatosan csepegő nyárfa törzse mögül, míg elhaladt; aztán nyíltan és egyáltalán nem titkolózva nyomába szegődtünk.

Itt az ideje, hogy az elbeszélés érthetősége kedvéért végre eláruljam galád tervünket, amelyről mindmostanig pirulva hallgattam. Azt terveztük, hogy nyomon követjük, és egy alkalmas helyen, ahol semmiféle segítségre sem számíthat, figyelmeztetésképpen, s titkos célzással nyomorék és fogyatékos voltára, lábon, illetve — pontosabban — bokán rúgjuk őt.

Követtük tehát legényesen, hangosan kopogó bakancsunkban véges-végig a villanegyeden, mert tudtuk, hogy végül is rá kell majd fordulnia a néptelen műútra, ahol teljességgel ki lesz szolgáltatva kényünknek; követtük peckesen, valójában azonban nagyon is szorongva, a szemerkélő esőben, és azon veszekedtünk, hogy melyikünk hajtsa végre a szentenciát.

Mert a rúgást egyikünk sem akarta vállalni. Nem mentegetőzésképpen mondom, hiszen amit tettünk, amúgy sem menthető, hidd el azonban, mihelyt tettre került a sor, mindketten borzadva viszolyogtunk a gondolattól, hogy megbántsuk a kiszolgáltatottat. Kicsi szent finnyásságát éreztem megmozdulni magamban, az érzékeny óvakodást mindenféle alantastól, kétségbeesett érvekkel hozakodtam elő, s végül tekintélyem egész súlyával parancsoltam rá Zoltira, hogy elvállalja a rúgást. Igen, idáig süllyedtem. Veréssel és pofonokkal fenyegettem meg őt, hogy végbevigye azt, amit én magam nem voltam hajlandó végbevinni.

Közben a sánta a műútra ért. Itt már nem volt járda, s magán az úttesten kellett haladnia, a ritkásan pislákoló villanyok alatt. Soha, míg élek, el nem felejtem azt az utat. Apró kockakövekből rakták össze félkörösen, úgy, hogy bármelyik kockát tekintettem kezdetnek, mindig hibátlanul kerekedett ki a körív; mindegyik kezdet volt, s egyúttal közép és vég is; de hiszen nyilván magad is láttál már efféle utakat. Ezen lépkedett a sánta, lassan, ormótlanul, lába és alakja kivehetően tükröződött a nedves kövezeten, árnya pedig, amint elhaladt egy-egy lámpa mellett, bukdácsolva kerülte meg görnyedt alakját. Meggyorsítottuk lépteinket, és amikor közvetlenül mögéje jutottunk, kétfelé váltunk, hogy közrefogjuk őt. Nem néztem oda; hitemre mondom, röstelkedve fordítottam fejem a másik irányba, s mégis tudtam és éreztem, hogy Zolti nem állott szavának. Nem tudta megtenni; természetétől fogva képtelen volt rá.

Az lett a dologból, hogy egyszerűen megelőztük a sántát. Megkönnyebbülten sóhajthattunk volna immár, és talpalhattunk volna haza, mintha mi sem történt volna, s valóban így is teszünk, ha épp ezáltal nem kerülünk páratlanul ostoba helyzetbe. Mert képzeld el felülnézetből: megy a széles, néptelen úton egy ember, jön utána két másik, utolérik, és úgy előzik meg, hogy kétfelé válnak, közrefogják, majd ismét összezárkóznak előtte. Nos, ez valóban hallatlanul ostoba dolog, elképzelni is szamárság. Messzemenően felsülteknek éreztük magunkat (mint az egérszülő hegyek, ha érezni tudnának), s nyilvánvaló volt, hogy nem hagyhatjuk ennyiben, hacsak nem akarunk mindörökre nevetségesek maradni előtte és önmagunk előtt. Félrevontam tehát Zoltit az út szélére, szószegőnek és gyávának szidtam, és újból pofonokkal fenyegettem meg.

Ő azonban egyszerre sarkára állt.

— Képtelen vagyok rá és kész — mondotta kategorikusan. — Rúgd meg te, ha olyan nagy legény vagy.

Nem voltam annyira együgyű, hogy rá ne jöjjek: fölényemre céloz, tehát zsarolni akar. Számítása oly átlátszó volt, hogy akárcsak észrevennem is illetlenség lett volna. Így aztán maga a mélyen bennem gyökerező illemtudás bírt rá, hogy elszánjam magam a legnagyobb illetlenségre, sőt gaztettre, amelyet ember csak elképzelhet.

A sánta közben ismét megelőzött bennünket. Egyenletes ütemben haladt, fél lábát gyötrelmesen vonszolva maga után, és úgy tett, mintha sejtelme sem volna, mi történik körülötte. A szórakozott természetű embert játszotta, aki nem szokott felfigyelni a körülötte jövő-menő járókelőkre, még kevésbé holmi idegen suhancokra, akiknek meglehetnek a maguk titkai, és valószínűleg nem veszik jó néven, ha túlzott figyelemmel bámulják őket. Csodálnom kellett hidegvérét. Azaz hát mi egyebet is tehetett volna? Szembefordulnia eleve kilátástalan volt, mert kiteszi magát annak, hogy egyszerűen képen vágjuk; elszaladnia pedig sántasága miatt nem lehetett. Fent jártam én egyszer Kicsivel a havason, ahol egy esztena szomszédságában kutyák támadtak rám. Megállnom és megfutamodnom egyaránt képtelenség volt (mert azonnal nekem esnek), a legnagyobb hetykeséggel kellett tehát elhaladnom közöttük, holott lábam minduntalan megcsuklott, és szívem tébolyultan dobogott a félelemtől. Így érezhette magát a sánta miközöttünk, és én tudtam, hogy így érzi. Mégis nyomába eredtünk, gyorsan és fenyegetően, mereven lábára szegzett szemmel, igen, lábára, amely félcipőben és kissé rövidre sikerült pantallónadrágban kaszibált a nedves kockaköveken, úgyhogy bokája pompás célpontot nyújtott; és végül, egy utcai lámpa előtt, ismét közrefogtuk őt.

És én gyorsan és élesen belerúgtam a bokájába.

Éreztem a csont merev ellenállását, a kemény és fájdalmas koccanást bakancsom orrán, a sánta pedig halkan felnyögött, aztán oldalt lépett, és figyelemre méltó önuralommal halkan bocsánatot kért:

—   Pardon — mondotta —, entschuldigen Sie mir.

—   Ja, und wollen Sie noch etwas? — fordultam hátra pimaszul, mert közben meg is előztük egy-két lépéssel; hátrafordultam, mondom, meghallgatni Válaszát, a szomorú és tehetetlen „Nein”-t, ám ekkor lelkem már sárba hullva fetrengett előtte, és látásomat könny és rémület borította el.

Mert a lámpafényben egy csodálatosan szép arcú fiút láttam szomorúan és bocsánatkérően, mintegy oldalvást fölfelé rám tekinteni, egy fiút, aki társam és ismerősöm volt énnekem, mert még Kicsire is emlékeztetett valamennyire, egy áldott barátot és vigasztalót, az angyali gnómot, a csatornás ház gnómját.

39

A felismerés borzalmas volt. Gondold el, ő volt az, aki övéivel együtt befogadott és segített rajtunk, amikor rászorultunk, holott igen nagy kellemetlenségek is érhették volna emiatt; ő és az övéi voltak, akik bekötözték Kicsi sebét, lemosták vérét és végül lezárták szemét; senki más, csakis ő volt, aki — ha bizonyos természetfeletti mellékzöngével is — elterelte figyelmemet Kicsi haldoklásáról, és aki önkívületemben megsimogatta homlokomat. És most mégis belerúgtam, durván és szennyesen megbántottam őt, mégpedig — ravaszul— épp azon a ponton, amelynek a leginkább kellett fájnia: torzságán és nyomorékságán. Igaz, nem tudhattam, vagy ha valahol nagyon mélyen tudtam is, nem voltam köteles számot adni magamnak arról, hogy őt, rúgom meg, hiszen azon az emlékezetes éjszakán mindennel inkább törődhettem, semhogy megfigyeljem gorillaszerű mozgásának testi okát; azóta pedig csak este és igen messziről láttam. Mégis a tény tény marad, és magam előtt sem tagadhattam, hogy a lehető leggonoszabbnak szánt gonoszsággal fizettem jóságáért. Kétségbeesésem annál nagyobb volt, mert tudtam, hogy ő is felismert. Mit gondolt, mit gondolhatott rólam, miféle ember vagyok én? Mit kell gondolnia az emberfajról ez után a mindenen túltevő aljasság után? Mit tettem, mire vetemedtem?! Hogy voltam képes csak elgondolni is efféle szörnyűséget?!

Mindez az értelmes mondatokká oldott kétségbeesés egyetlen tépő-nyomasztó érzés formájában rohant rám abban a pillanatban, amikor felismertem a gnómot — és elgyengültem és megtántorodtam irtózatos erejétől. Mindamellett — minthogy egyebet nem tudtam kitalálni — továbbhaladtam Zolti mellett, a nedves kövezeten, és hazaérve ruhástul vágtam magam az emeletes ágyra.

Ekkor kezdődött meg számomra a bánatnak és gyötrődésnek az a hosszú korszaka, amely végül teljesen magamba zárt. Zoltitól, a kémtől, a merénylet közben felmerült kínos viták és fenyegetőzések után még inkább elhidegültem. Ő ugyan továbbra is kitartott mellettem, elleste gondolataimat, és mindenben kezemre járt, én azonban nem tudtam többé a szemébe nézni, és kínos röstelkedés fogott el, valahányszor megpillantottam. Kätchenhez teljességgel méltatlannak éreztem magam. A térre se mentem ki soha többé, mert volt egy lehetőség, hogy a gnóm mégis őt szeresse, és nem akartam gonoszságomat még azzal is tetézni, hogy elvegyem tőle szerelmesét. De, amint a többiektől megtudtam, maga Kätchen sem mutatkozott soha többé a sokadalomban. Nem jött szőkén és hajkoszorúsan, mellén összefogott szvetterkéjével a régi utca felől, hogy forduljon egyet; nem kuncogott többé vidám és bizalmas nevetéssel, nem biggyesztette el durcás ajkát, és nem nézett huncut-meleg szemével többé senkire. S mintha a cirkuszosok is érezték volna, hogy immár betöltötték küldetésüket, egy meleg júliusi napon szépen lebontották a körhintát, kerekekre szerelték bódéikat, és odébbállottak Borghorstból.

Én pedig ezúttal minden gondolatommal a gnóm felé fordultam. Szomorúságomban és bánkódó megrendültségemben mindazt a rajongást, amelyet azelőtt Kicsire, majd Kätchenre fordítottam, most mind reá szerettem volna pazarolni: újra meg újra felidéztem oldalvást feltekintő nézését, elfinomultan szép arcát és esetlen-imbolygó mozgását, és meleg vonzódás ébredt szívemben, hogy magamhoz vonjam és megsimogassam őt.

Eszembe jutott az is, hogy egykor, konyhaajtajuk előtt, melyén nem tudtunk kilépni (de később, a meseszínben is), minduntalan egymásba láttam őket Kicsivel, mintegy helyet cseréltek vergődő tudatomban, s ebben most titkos és mély értelmű útmutatást gyanítottam, hogy talán ő, csakis ő lehetne teljes és igazi társam Kicsi helyett. A gondolat démoni homályával mélységesen megragadta a fantáziámat. Ábrándozni kezdtem, Kicsi helyére képzeltem őt otthon, az iskolában és a Nyírestetőn, és nem tapasztaltam, hogy bármilyen helyzetben is lényeges ellenérzésem támadt volna jelenlétével szemben. El tudtam képzelni, hogy egy ágyban aludjunk, egy padban üljünk és egyazon társadalmi szerep két oldalát képviseljük a közösségben, mint egykor Kicsivel. Meg voltam győződve bensőmben arról, hogy legsejtelmesebb mondandóimat egyetlen gesztusból értené meg, akár Kicsi, s az tudna lenni számomra, ami Zolti és Kätchen együttvéve sem lehettek volna, tudniillik társ és ikercsillag, teljesen és egészen Kicsi, mintha soha meg sem halt volna, hanem mindörökké élne.

Valósággal szerelmes lettem belé. Sóvárogva kívántam látni őt, s életemet adtam volna oda, hogy megbékíthessem és magam mellett tudhassam mindhalálig. Naphosszat ténferegtem az utcán, hátha megpillantom, és szótárt kértem kölcsön Filep tanár úrtól, hogy egy-két mondatot, amelyeket mindjárt kezdetben el akartam mondani neki, lefordíthassak és soha el nem feledhetően megjegyezzek magamnak. Tudom, ma is tudom, hogy a bokát Knöchelnek mondják németül, a rúgást úgy, hogy „ein Tritt geben”, a megbocsátást pedig Verzeihungnak; igen, mindezt ma is tudom, és szilárd tudomásomnak csak a halál vethet véget. Az alkalom azonban, amikor tudásomat eléje önthettem volna, egyre késett. Hetekig jártam a várost, közismert ődöngő vált belőlem, s már-már a skót őrjáratok gyanakvását is felkeltettem, anélkül, hogy a gnómot egyetlenegyszer is megpillantottam volna. Kámforrá vált, ördögi varázslattal eltűnt a városból.

40

Akkor elővettem végre a legutolsó lehetőséget, amely régen szándékaim között lappangott, de amelyet, a kudarc félelme miatt, mindeddig mellőztem és halogattam. Elhatároztam, hogy felkeresem őt otthon, a csatornás házban, és ott alázkodom meg barátságáért. A kilátás, hogy viszontláthatom a manót és a nénikét, hogy megsimíthatom a heverőt, amelyen az én kedvesem meghalt, hogy ismét belemerülhetek a meseszín csodáinak szemléletébe, s talán ott is maradhatok, hogy kitanuljam (s halálomig űzzem) a mindennapos csodateremtés oly igen nekem való foglalkozását, mind e kilátás amúgy is vonzóvá tette számomra a látogatást, de most, hogy kiszemelt társamat is megnyerhettem általa, egyszerre sürgető szükségletemmé vált.

Egy borús augusztus eleji napon kifordultam tehát a porcelángyár udvaráról, és megindultam az utcácskák során, hogy csakugyan felkeressem őket. Nagy kerülővel mentem, ugyanazon az útvonalon, amelyen nyolc hónap előtt Kicsivel, Pupákkal és Zoliival jártunk, s itt-ott fájva és szorongva ismertem fel egy házat, egy tűzfalat, amelyek mellett akkor is elhaladtunk, noha az évszakok közben kétszer is változtak, s velük a város jellege és ábrázata is. Hihetetlen és megdöbbentő volt, mennyire elveszítette ott minden egykori titokzatosságát. A meseváros hangulata nyomtalanul eltűnt, sejtelmessége és mítosza odalett, egészen megszokott kisvárossá vált, közönséges házakkal, boltokkal és emberekkel, s csak az volt a vigasztaló, hogy a titokzatossággal együtt veszedelmessége is szétfoszlott; nem kellett félnem többé, hogy meglepnek és belém lőnek, egészen nyugodtan ődönghettem fel s alá, mert ahhoz immár senkinek sem volt köze.

Áthaladtam a patak hídján, aztán — egy hatalmas szomorúfűz alatt — néhány pillanatra megálltam. Bizonytalan voltam ugyanis, hogy innét egyenesen tovább haladtunk-e, vagy pedig elkanyarodtunk valamerre a patak mentén. Végül úgy döntöttem, hogy egyenest előre megyek, mert nem emlékeztem, hogy akkor éjjel huzamosabban követtük volna a part irányát. A következő sarkon azonban végleg megállt a tudományom. Merőben ismeretlen házak és utcák fogadtak, amelyek ördöngösen hasonlítottak ugyan a keresetthez, ez a hasonlóság azonban — jól tudtam — nem több a fertály egységes jellegénél, s valószínűtlen, hogy ilyen alapon el tudjak igazodni. Ődöngtem még egy darabig az egymásra nyíló utcácskákon, hátha véletlenül ráakadok célomra, végül azonban sarkon fordultam, és hazaballagtam, hogy Szabó Zolti segítségét kérjem. Ő elvégre hosszan őrködött a sarkon, és visszafelé is megjárta az utat, úgyhogy inkább emlékezhetett rá, mint én.

Másnap tehát Zoltival indultunk útnak. A hídnál őneki is az volt a véleménye, hogy egyenest előre kell haladnunk; mert ha menet letértünk volna a partra, ott okvetlenül éreznünk kellett volna a vízmenti hidegebb szelet, márpedig semmi effélére nem emlékszik. Még a következő sarkon is eligazodott. Azt mondta, hogy innen balra kanyarodtunk, mert ez az utca volt árnyékban, a másik kettőt teljesen beragyogta a holdfény. Befordultunk tehát balra, így azonban néhány lépés után ismét a patakpartra érkeztünk.

Ekkor éreztem először azt a borzongást, amelyet a rejtelmes és ördögi jelenségek váltanak ki az emberből.

Mindamellett egykettőre visszatértünk, és a következő utcán fordultunk balra. Számtalan teret és sikátort jártunk be, de egyiket sem találtuk ismerősnek, s végül csüggedten és futva tértünk haza, nehogy lekéssük az ebédosztást.

Akkor az ellenkező irányból próbáltunk szerencsét, tudniillik a strekk felől, amerre annak idején Zoltiék elmenekültek. Az állomástól kiindulva hoszszan követtük a vasút irányát, aztán rendre betértünk minden jobbra nyíló utcácskába, bebarangoltuk az egész fertályt, de eredményre így sem jutottunk. Énbennem pedig nőttön-nőtt az enyhe émelygés, vagy inkább csömör, amely a csodaszerű jelenségek megszokott kísérője emberemlékezet óta.

Minél biztosabbá vált a kudarc, annál hevesebben sóvárogtam a csatornás ház csendes meghittségére meg a gnóm barátságára, hogy legyen nekem társam és otthonom végre ezen a földön, ahol nyugodtan élhetek és munkálkodhatom, mert a padlás csúf realitását és zűrzavarát hovatovább elviselhetetlennek éreztem. Úgy gondoltam, és természetesnek vettem, hogy ha egyszer megtalálnám azt a házat, naponta eljárhatnék oda, és végül talán ott is ragadhatnék, nemcsak a gnómot nyerve meg így a magam számára, hanem megkerülve a számadást is, amelylyel Anyának tartozom. Mert a félelem Anya szemeitől kórházi vízióim óta egy percre sem hagyott el, s minden társkereső kalandozásomnak egyik legerősebb rugója volt.

Nekiláttam hát, hogy módszeresen bejárjam a patakon túli városrészt. Minden utcába benéztem, minden terecskén megfordultam, hol egymagam, hol kettesben Zoltival; az utca azonban, az utca, ahol Kicsit meglőtték, sehol sem volt. Eltűnt, ördögi varázslattal a semmibe foszlott. Egyszer, egyetlenegyszer ugyan mintha már rábukkantam volna, felismertem a terecskét és a léckerítést, amely mellett elrohantunk, a sarkot, ahol Kicsi nélkül fordultam be, a ház viszont nem volt ott, egyetlenegy sem, amely a legtávolabbról is hasonlított volna a csatornáshoz; csupa idegen és ismeretlen épület állt az utca hosszán, és ekkor megállt a szívem, és agyam rémült ködbe borult, mert meg kellett sejtenem, hogy a ház, amelyet keresek — nincsen. Nincs, sohasem is létezett. Csalás és káprázat volt, kétértelműen ellenséges hatalmak csapdája, amellyel Kicsit behálózták és elveszejtették, s amellyel engem is mindörökre megfosztottak önmagamtól. Csoda volt, ördögi varázslat, a maga szembeötlően felkínálkozó csatornájával, gnómjával, manójával és meseszínjével egyetemben, igen, csoda, amely elmúlt, s így tehát nem található fel soha többé.

Szédülve, nagy sejtelmektől részegen álltam az utcán, nekitámaszkodva a léckerítésnek, és megerőltető töprengéssel kerestem mind e különös dolgok értelmét, de nem és nem és nem találtam. Pedig volt valami, ezt tudtam és éreztem (és érzem ma is), valami hallatlanul jelentős és mély értelmű, amely azonban csak kúszó ködként lebeg értelmem fölött, s amelyet sohasem tudok már megfogalmazni, mert talán csakugyan megfogalmazhatatlan.

Egy percig sem akarlak abban a tévedésben tartani, hogy ma is hiszek a varázslatban. A házat valószínűleg elkerültem vagy nem ismertem fel, vagy tán — a dolgok legmélyére tekintve — amikor mégis rábukkantam végre, hiányzott már belőlem a lelki hajlandóság, hogy felismerjem. A gnóm sem lehetett puszta árnyék és angyal, akinek titokzatos küldetése, hogy ne engedjen engem Kicsi után se szerelmestárshoz, se baráthoz jutni, hiszen valóságosan láttam nemegyszer, és — noha amikor először kitoltam a konyhaajtón, valóban súlytalannak bizonyult — utóbb nagyon is élesen éreztem lábamon bokacsontjának fájdalmas ellenállását. Nem, mindezek nem lehettek mitikus hatalmak, egészen közönséges kisvárosi jelenségek voltak; kamaszlelkem azonban azzá formálta őket, mivel nem talált más módot, hogy megmagyarázza életemben betöltött végzetes-szimbolikus szerepüket. Mert csodára és természetfelettire gondol az ember mindig, valahányszor értelmét meghaladó üzenetet kap természetanyánktól.

A gnómmal különben találkoztam is még egyszer életemben. Arról volt szó, hogy nemsokára összegyűjtenek bennünket, borghorsti leventefoglyokat, és valahová biztosabb őrizet alá szállítanak, amikor egyik délután elhatároztam, hogy búcsúzásképpen még egyszer elsétálok Kicsi sírjához, a villát is utamba ejtve, amelyben Kätchen lakott. Ősz volt, szeptember, a nap rézsútosan sütött már a házak közé, a séta kellemesnek ígérkezett.

Be sem fordultam azonban a terecskére, ahol azelőtt a körhinta állott, amikor a főutca egyik kirakata előtt máris megpillantottam őt. A gnómot. Világos esőkabátot viselt és nyelves félcipőt, és egyáltalán nem hasonlított sem ördögre, sem angyalra, bizonyos azonban, hogy mozdulatlanságában rendkívül szép volt, még így, hátulról tekintett félprofilban is.

Egyenesen feléje tartottam, és megszólítottam őt.

— Sie war, Paul, wem ich ein Tritt gab in der Knöchel? — kérdeztem elfogódva, s egyszerre rendkívül bizonytalanná váltam a találkozás kimenetelét illetően.

Hőkölve fordult meg, ijedten és hebegve válaszolt.

— Ja. Jawohl.

Félelme oly nagynak és lebírhatatlannak látszott, hogy nyilván csak a legérthetőbb és szembeötlőbb megalázkodással oszlathattam el. Egy odaadó gesztussal, egy szokatlan és megrendítő mozdulattal, amelyet nem érthetett félre. Mert láttam, tisztán láttam, újabb rúgásoktól és bántalmaktól tart, s a legkisebb feléje irányuló mozdulat mindörökre elszakítaná tőlem. Ezért — alig is sejtve, mit teszek — térdre hulltam, fejemet a porba hajtottam, és elgyötörten kiáltottam feléje:

— Entschuldigen Sie mir, bitte, bitte entschuldigen Sie.

Ő azonban nem értett meg engem. Halálos rémülettel szemében a boltajtóig hátrált, feltépte azt, és szánalmas apró bakugrásokkal eltűnt a kirakat mögött.

Én pedig kint maradtam az utcán, porig alázkodva, azzal a tudattal szívemben, hogy valami mindörökre elveszett, s végül üldözöttként kellett felpattannom és kiverekednem magam a körém sereglő bámésznépség csoportjából, hogy legalább még a padlásra felmenekülhessek.

Másnap aztán teherautóra pakoltak bennünket, és drótkerítés mögé, a hammi hadifogolytáborba szállítottak. Sohasem láttam többé sem Pault, sem Kätchent, sem Borghorstot.