VIII

ÁLMOK

29

Mennyire szegényes is a képzelet! Mennyire csak a körülvevő valóság elemeiből képes kombinálni! Bárhogy igyekeznék is az ember, sohasem gondolhat ki egyetlen igazán eredeti formát sem, s a legtöbb, amit elérhet, a természet össze nem illő elemeinek erőszakos összeillesztése.

Meghatottan szoktam elnézegetni olykor a valóságból való kitörés kísérleteinek egy-egy sutácska eredményét: egy kentaur, egy szárnyas bika, egy. halfarkú sellő képmását, és boldog szomorúsággal mosolygok magam elé, mintha ezt mondanám: „No, igyekeztek, próbálkoztok, emberkéim, csak így tovább! Kitörnötök saját szférátokból persze úgysem lehet, mindamellett teljes tiszteletem a tietek, mert hősies és mélyértelmű ez a ti próbálkozásotok, nem azáltal ugyan, amit létrehoz, hanem amit szellemi alkatotokból mégiscsak elárul. Mert rokonszenves kíváncsiságot és teremtő becsvágyat tanúsítanak kísérleteitek; versengési hajlamot magával a természettel; és ki róhatná fel, ha alul maradtok ebben a versenyben, amikor ti magatok sem vagytok egyebek a természet teremtményeinél?!”

Így mosolygok és morfondírozok én olykor magamban, vélt fölényem piedesztáljáról, holott ha fölényről velem kapcsolatban szó lehet, az nem több egy negatívumnál, hogy tudniillik én magam soha meg sem kíséreltem új formákat kigondolni, és eleve belátom minden efféle nekirugaszkodás kilátástalanságát.

Mindezt azért mondottam el így, közbevetőleg, mert az eltelt tizenkét esztendő folyamán sokat töprengtem a csodaszín fogantatása felől, és arra a következtetésre jutottam, hogy ha valóban létezett, s nemcsak lázálmomban láttam, valószínűleg a gnóm szórakoztatására, játékból létesítették; titkos célja pedig az volt, hogy lehetőséget teremtsenek az adott körülmények közt egyre fölöslegesebbé váló emberi fantázia kiélésére. Nyilván valami eredetit és szerfölött meghökkentőt akartak létrehozni azok ketten, mesebeli tétlenségükben, ember-voltuk korlátainál fogva azonban csak az utánzásig jutottak el. De épp ez volt azután, ami az elhihetőség és valószerűség terén mérhetetlen előnyöket biztosított meseviláguknak minden más elképzelhető mesevilággal szemben. Mert csakugyan, ha ott, a színben, csupa eredeti, új formát, csupa nem létező élőlényt látok, soha egy pillanatra sem jut eszembe, hogy valóságosaknak gondoljam őket; így azonban becsaptak, és kimondhatatlanul zavarba hoztak, minthogy tudtam, a világnak egy szegmentumában többnyire épp ilyen élőlények fordulnak elő.

Képtelen vagyok megengedni, hogy a meseszín létrehozásában egyéb okok is közrejátszhattak. Gondoltam például arra, hogy talán ez volt a foglalkozásuk, és egyszerűen eladásra termeltek. Bizonyos tetszetősséget ettől a változattól sem tagadhatok meg, mert ugyan mi lehet mélyértelműbb a csoda mindennapi kiárusításánál (nagyban és kicsiben), mindamellett azon a ponton, ahová találgatásaim mostanig eljutottak, határozottan el kell vetnem ezt a feltevést. Kinek az ördögnek lett volna szüksége ugyanis akkoriban műtéremtményekre? Hiszen még csak felfalni sem lehetett őket.

Mindezt azonban nehogy komolyan vedd! Sok mindent kigondoltam, nem egy diskurálnivalót tartogattam én még erre az időre, amelyhez történetem folyamán, íme, elérkeztem. Egész sereg megfigyelést gyűjtögettem össze emlékezetem tarsolyába, a legérdekesebb és legközömbösebb dolgokról egyaránt, csakhogy itt ezen a ponton kiboríthassam eléd, és ismét és újból elodázhassam a szembenézést Kicsi sorsával, mint ahogy annak idején, a történet első megélése során is újra meg újra elodáztam. Mert nincs, egyáltalán nincs bátorságom önmagam lenni és ismét önmagamként viselkedni a küszöbön álló irtózatos helyzetben, amikor szememmel és ujjaimmal kell majd megbizonyosodnom Kicsinek, az én egyetlenemnek haláláról, hogy odalett, meghalt, és nincsen többé, hiába is keresném bárhol a világon.

Mind a kitérők és fontoskodó megfigyelések azonban, amelyek kevéssel előbb még alkalmasaknak látszottak, hogy (legalább elbeszélésem valóság-síkján) meghosszabbítsák a kedves életét, most, a rám törő fájdalom valóság-súlya alatt nyomtalanul kimentek az eszemből. Megpróbálok hát nekivágni és túllenni végre a félelmetes ponton, a kegyetlen megpróbáltatáson, amely ha rejtetten is, naponta keserítette és százszorosan megutálttá tette azóta életemet.

30

A műhelyben feküdtem tehát, az otthonos díványon, lázasan és eszméletlenül. Nincs kétségem az iránt, hogy a véremben lappangó betegséget még hosszú napokig lábon hordoztam volna, s végül nevetve gyűrtem volna le, ha az irtózat attól a bizonyos szembenézéstől titkosan elő nem segíti gyors kifejlődését. Úgy kellett lennie azonban, hogy legbensőmben a meseszín csodái közepette is mindvégig az elkövetkezők félelme foglalkoztatott, attól tartottam és menekültem, és a test (amely mindenkor meghitten kezére játszik a léleknek) végül ilyen megoldást talált a viszontlátás meghiúsítására. Megadta magát a lappangó láznak, összedőlt, és egy csapásra homályba borította fájdalomtól menekvő eszméletemet.

Nem tudom, hogyan sikerült azoknak mégis magamhoz téríteniük. Az első, amire visszaemlékszem, a nyálkás téli virradatban didergő udvar volt, amint embertelen rosszullétben végigvánszorogtam rajta. A manó és a gnóm támogatták kétfelől, karomat fogták, és vigasztaló szavakat duruzsoltak fülembe; arcukon és egész magatartásukon azonban tétova megszeppentséget éreztem, olyasmit, ami tegnapi mitikus biztonságukhoz egyáltalán nem illett. Átvezettek a konyhán, be a hálószobába, és leültettek egy székre, a heverő mellé. A heverőn pedig ott feküdt Kicsi.

Nem tehettem meg, hogy másfelé nézzek: arcára kellett pillantanom. Mindenekelőtt az tűnt szemembe, hogy szája szögletén nem csordogált többé a vér: tisztán és nyugodtan pihent a párnák között, mintha csak aludnék. „Megszűnt a vérzés, úgy látszik, elállott valahára” — gondoltam, és felálltam, és megkönnyebbültem, és sejtjeim hatalmasan kivirágoztak erre a gondolatra. Bevallom azonban: nem volt már igazi, magamat sem győzött meg többé a kóklerkedés. Mert a vérzés elcsitulása a legjobbat és a legrosszabbat egyaránt jelenthette, és én régen, nagyon régen tudtam már, hogy elvégeztetett. Mégis játszottam és alakoskodtam; ebben a játékra igazán alkalmatlan pillanatban is esztelen reményt hazudtam szívembe, jaj, mert nincs is talán egyéb tartalma az emberéletnek, mint a fájdalomtól való szüntelen menekülés.

Amikor ismét összeszedtem elhomályosult látásom, és szemügyre vettem arcát, egyszerre összecsuklott bennem a hit. Mert az arca nem volt többé az övé. Szürke volt és szögletes, szeplői élesen pettyezték bőrét, ajkai megsápadtak és peremtelenné húzódtak; szeme mélyen beroskadt üregébe; félek és rettegek kimondani: olyan volt, szakasztott olyan, akárcsak én.

— Kicsi! — kiáltottam rá fennhangon. — Kicsi!

Megfogtam kezét, és elborzasztott képtelen hidegsége. Szívére hajoltam: nem dobogott.

—   Kicsi! — sikoltottam újra meg újra eszelősen, és vártam, hogy most majd felzokogok, ehelyett azonban üres kábultság uralkodott el agyamon, szemem túlnézett rajta, valahová a földgolyó mögé, aztán tétován motyogni kezdtem:

—   Kicsi! Mit tettél, Kicsi?! Mivé lettél, gyönyörűségem?!

Kicsi azonban hallgatott, és én nem tudtam többé elviselni hallgatását. Letérdeltem a dívány mellé, lázas-forró ujjaimmal végigtapogattam az arcát, hamvába roskadt szemét, gyönyörű homlokát (ez az egy maradt meg rajta régi önmagából), azután, amikor szájához érkeztem, ráhajoltam, és megcsókoltam őt. Ma is ajkamon érzem ajkának ízét. Hideg, érzéketlen, puhaság nélküli szája volt, és ájultan vettem tudomásul, hogy ez az ember, akit szeretek és akit, íme, megcsókoltam, nem szeret többé engem.

Mi van borzalmasabb szeretteink halálában, mint az, hogy megszűnnek viszontszeretni? Mi lehetett kétségbeejtőbb számomra, mint az, hogy lám, mégis elhódították tőlem az egyetlent, akit féltettem, akihez szent ragaszkodással ragaszkodtam? Alig ekkor hasított belém az egyedüllét kínja, és sírva és zokogva hanyatlottam a heverőre, önmagam, értsd meg: önmagam mellé, és felüvöltöttem az embertelen fájdalomtól.

31

Gyötrődésemről, amely erre következett, nem szólok. Micsoda fájdalom az, amely szavakba foglalható? Ha elhagy egy kedves nő, ha megtagadnak szüleid vagy gyermekeid, mindez rémes és iszonyú, de mégiscsak kifejezhető valamiképpen. Engem azonban önmagam hagyott el. Annyira önmagam, hogy ha megkérdezné valaki: „Péter, hol vagy?” — nem tudnám többé azt válaszolni: „Itt vagyok.” Mert ahol én vagyok, csak felerészem van ott, gyatrábbik felem; a másik, az igazabb és teljesebb, egy borghorsti kertben alszik, tavaszi meggyfák és őszi kecskerágók között, fönt a tetőn, ahová a szegényeket földelik el.

A temetésén sem lehettem ott. Még az öreg manóék szobájában ismét elveszítettem eszméletemet, testem közbelépett, védekezett, és hathatósan elzárta szellemem a fájdalom elől. Egy hosszú didergésre emlékszem csupán, egy rohanó mentőautó belsejére, egy kórházi ágyra, amelyről fehér köpenyes ápoló segít le, hogy elvégezzem szükségemet; felcsattanó kiáltásokra emlékszem, hogy „Fliegeralarm! Anziehen! Austreten!” — és a hordágy émelyítő ringására, amelyen minden légiriadó alkalmával lecipeltek a pincébe, nehogy idő előtt utolérjen a kikerülhetetlen.

Emlékszem Schwester Elfriede gömbölyű alakjára, amint szuszogva mossa fel naponta a kórterem cementpadlóját. Emlékszem egy-egy beteg sápadt arcára, amint soványan és kíváncsian hajlik fölém, hogy vajon szuszogok-e még.

Mindez azonban csak homályos-valószínűtlenül él emlékezetemben, mintha vastag füstréteg mögött vagy csakugyan álmomban láttam volna. Ami ellenben ma is élénken áll előttem, ami a valóság ízével és erejével hatott rám, azok a vízióim voltak. Megint meglódult és kicserélődött bennem az álmok és a valóság világa, ördöngösen áthatották egymást, és hosszú időbe, fáradságos töprengéseimbe került, míg utólag szét tudtam választani őket. Mert vízióim reálisak és nagyon is összefüggőek voltak, úgynevezett „tífuszálmok”, s ráadásul oly szorosan kapcsolódtak valóságos gondolataimhoz, hogy a különbségtevés egyáltalán nem mutatkozott kézenfekvőnek.

Azt álmodtam, hogy künt fekszünk a Nyírestetőn, hanyatt a jó illatú fűben, és megbabonázottan bámuljuk a felhőket. Erőlködve sorolom, mi mindent látok bennük; Kicsi azonban makacsul hallgat, egyetlen szót sem szól; voltaképpen már nincs is mellettem, én azonban félek felkönyökölni és feléje tekinteni, nehogy meg kelljen győződnöm eltűntéről.

—   Egy tyúkot látok és egy kályhát kürtővel, épp amilyet te csináltál — hadartam —, egy gyárkéményt és egy láncra kötött medvét a bocsaival, amabban pedig számtalan egymásra hajigált tengeri halat.

Így gyötörtem és sajtolgattam álmomban fantáziámat, holott egyáltalán semmit sem tudtam felfedezni odafent a felhőkben, és csak azért jártattam a számat, hogy ne kelljen válaszára várnom, válaszára, amely — jól tudtam — úgyis elmaradna.

Besötétedett álmomban; haza kellett mennünk.

—   Gyere — hívtam magammal, és ravaszul előreindultam, hogy ismét szemet hunyhassak eltűnte fölött. Ő azonban mintha mégis mögöttem járt volna. Hallottam magam mögött zörrenni lányos-könnyű lépteit, pálcájának suhogását, amellyel kései virágokat nyakazott, és határtalan boldogság töltött el.

Az erdőbe jutottunk, a roppant lombsátor alá, ahol már régen megtelepedett az éj. Gondtalanul hatoltam be a gombaszagú homályba, egyszerre azonban rémült nyüzsgésre lettem figyelmes, amely köröskörül betöltötte az utat, a fák alját és mindent, ameddig szemem csak ellátott. Mintha maga az évszázados erdei avar kelt volna életre, úgy hullámzott, csapkodott, örvénylett előttem a talaj. Amikor közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, mi az, ámulva ismertem fel egy hatalmas galambcsapatot, amely szárnyszegetten vergődött a földön, kiszolgáltatva időnek és világnak, teljességgel képtelenül a felröppenésre. Úgy vergődtek és menekültek, világra úgy, mint valami emberek, és hiába próbáltam megkerülni őket: maradéktalanul betöltötték, teljesen elzárták a hazafelé vezető utat.

Arra gondoltam, hogy majd óvatosan lépkedek, és kártevés nélkül haladok át közöttük, ez azonban kivihetetlennek bizonyult. Mert bárhová léptem, ott volt legalább egy; kicsiny koponyájuk ütemre recscsent lépteim alatt; csontjaik rémesen ropogtak, és hányinger vett erőt rajtam, és az ájulás környékezett, mire az aljba érkeztem.

Kicsi titokzatosan mindenütt mögöttem járt. Hallottam léptei reccsenését, de hátranézni ezúttal sem mertem.

Amikor azonban hazaérkeztünk, és nyitva hagytam az ajtót, hogy ő is utánam jöhessen, hiába vártam az ajtócsapódást: Kicsi künt maradt. Anya épp az asztalt terítette, leült, és intett, hogy én is üljek a helyemre.

— Hát a másik hol van? — kérdezte. — Hol hagytad a kedvesebbiket?

Rosszat sejtve, számonkérően tekintett rám, és én nem tudtam mit válaszolni kérdésére. Rádöbbentem végre, hogy csakis én vagyok a hibás; én ragadtam magammal és veszítettem el őt, és kétségbeejtett ez a felismerés. Tenni azonban semmit sem tudtam, csak szemem sütöttem le tekintetének ólomsúlya alatt.

— Kint maradt — hebegtem végül. — Együtt jöttünk; itt az udvaron maradt el.

Felálltam az asztal mellől, és kitámolyogtam, hogy előkerítsem. Mindenekelőtt a padláson néztem körül, azután a pincében, végül a fészerben kerestem, amelyet mi kuckónak neveztünk, s amelyben elhűlve pillantottam meg a meseszín tenger alatti világát. Kicsi azonban sehol sem volt. Akkor kiszaladtam az erdőbe, a galambokhoz, mert tudtam, hogy a rózsakertész-ezredesnek, aki kétségkívül ludas Kicsi eltűntében, ott kell lennie. Csakugyan ott volt, hosszú sor kalickából galambokat ráncigált elő, és módszeresen metélte le a szárnyukat. Szó nélkül megragadtam a karját, hátracsavartam, és követeltem, hogy azonnal adja elő Kicsit. Egy darabig tagadott, de amikor már annyira gyötörtem, hogy képtelenség volt tovább tűrnie, benyúlt egy kalickába, és előhúzta az én kedvesemet.

Kézen fogva mentünk haza az eleven galambszőnyegen, épp csak az ajtóban engedtem el, hogy előrebocsássam. Az ajtón azonban nem tudtunk bejutni, mert hasonlóképpen udvariaskodott, és amikor végre elszántam magam, hogy előremenjek, ugyanabban a pillanatban ő is nekiindult. Végül mégiscsak én kerültem előre, de az ajtó ismét nyitva maradt mögöttem.

— Hol hagytad a kisebbiket, Péter? — kérdezte Anya, és én üldözöttként rohantam ki a világba, hogy újra előkerítsem.

Négyszer vagy ötször ismétlődött meg álmomban a lidércnyomásos keresgélés, és az ezredes mind nehezebben kapitulált. Végül megkértem a manót (nem tudom, honnét került elő), vágná szét kardjával a bitangot, hogy mi, Soók békében és boldogságban élhessünk végre. Csakugyan kapta az ezredest, gallérjánál fogva magasra emelte, négyfelé hasította, azután egy sósavval megtöltött acélkoporsóba fektette, és harminc ölnyire ásta a föld alá. Kézen fogtam Kicsit, és ujjongva rohantunk haza, az ajtón azonban ismét csak egymagam léptem be. Kicsi eltűnt. A megölhetetlen, mitikus álombeli ezredes ragadta el.

Nyolc vagy kilenc napig feküdtem eszméletlenül, és mindvégig ezt a végenincs álmot álmodtam. Voltaképp nem is kellett volna említenem, hiszen a maga logikátlanságában mindenféle emberi tanulságot nélkülöz, szimbólumot is csak erőltetve lehetne belemagyarázni; visszaszippantanom azonban most már nem lehet. Elnézésed kérem tehát, és mindössze egy mondatára hívom még fel a figyelmedet, Anya szavaira, amikor ezt kérdezte:

— Hol hagytad a kisebbiket, Péter?

Jaj, mert tizennyolc hónap múltán, hazatértemkor, szóról szóra így kérdezte a valóságban is, és nekem össze kellett csuklanom és meg kellett semmisülnöm tekintetének súlya alatt.

32

Idővel egyre többet voltam magamnál, és egyre kevesebbet bíbelődtem álmaimmal. Értelmem kitisztult; különbséget tudtam már tenni vízió és valóság között, s ha testileg ernyedt-erőtlen maradtam is: gondolkodásom lassan-lassan visszazökkent rendes kerékvágásába. A fiúkkal mindenféle kapcsolatom megszakadt. Mint utóbb kiderült, többször is megpróbáltak felkeresni, de mert a fertőzőosztályon feküdtem, és jó ideig eszméletlen voltam, mindanynyiszor elkergették őket.

Így hát ébredésemkor a kórház állandóan cserélődő s mégis zárt és szigorú világában találtam magam. Külön világban, ahol — a személyzetet leszámítva — senkinek sem volt dolga, szerepe vagy pozíciója, s ahol az oly fontos alá- és fölérendeltségi viszonyok, minthogy valamennyien hálóingben jártunk, merőben értelmüket veszítették. Hálóingben nem muszáj engedelmeskedni; parancsolni pedig éppenséggel lehetetlen. Az emberi pőreség nagy egyenlősége uralkodott itt, a szenvedés és töprengő semmittevés anarchiája; mindenki azt mondhatta, ami eszébe jutott, olyan elvet vallott, amilyent jólesett, semmitől sem kellett többé tartani (az egy halált kivéve), s mindez bizony alaposan megviselte rendhez szokott, merev szellemiségemet.

Testem alapos munkát végzett. Mellhártyagyulladásom és hastífuszom volt egyidejűleg, és jó két hónapba telt, míg helyrejöttem valamennyire. Amikor aztán annyira voltam, hogy már lábra tudtam állani, első utam a mosdóba, a tükör elé vezetett. Ma is elborzadok, ha felidézem azt, amit akkor láttam. Két valószínűtlen nagyságú szem, amelyek a pokoljárás leszűrődött bölcsességét látszottak tükrözni; óriási homlok (a tífusz miatt hajam jó része elhullott), és semmi egyéb, ami ezekhez mérhető vagy akár csak említésre méltó lett volna. Hihetetlenül lefogytam és összeasztam, olyanná zsugorodtam, amilyennek a halált szokták ábrázolni a középkor népszerű metszetei, de paradox módon, mintha egyúttal nőiesebbé és szellemibbé is váltam volna valamicskét; mintha-mintha (alkatomban és kifejezésemben) Kicsihez kezdtem volna hasonlítani. Igen, mert ha ő a halálában az én vonásaimat öltötte fel, akkor most, miután ő elpusztult, nekem nyilván az övéihez kellett némileg idomulnom; át kellett vennem természetes-eredendő életbatyujának legalább egy részét, hogy helyettesíthessem őt, és félig-meddig átvehessem majd szerepét a világban. Mindezt beláttam, és borzongva helyeseltem, a rútság azonban, a rettenetes rútság utálattal és félelemmel töltött el, annyira, hogy alig tudtam visszavánszorogni ágyamba.

A kórházban egyelőre szóba sem jöhetett, hogy barát vagy társ után nézzek. Némán, tűnődve morzsoltam napjaimat, mintha csak hottentották közé száműztek volna, mert a német szót még mindig nem értettem, magyarul pedig egyetlen beteg gagyogott csupán, egy Prohászka nevezetű prágai színész, aki azonban holt-mereven feküdt fronton szerzett tetanuszával.

Hallgattam hát, és ettem, sőt habzsoltam; mindent felfaltam, amit elém tettek, ebéd után panaszos hangon nyüszítettem maradékért, és egészen kétségbeestem az éhség miatt. Sohasem hittem magamról, hogy ennyire falánk legyek. Szervezetem azonban, úgy látszik, megunta a védekezést, és parancsolóan, sürgetően követelt minél több, minél tartalmasabb ételt, úgyhogy mire tavaszodni kezdett, én is jócskán visszahíztam és köpcösödtem, és a Kicsihez hasonlító szellemi vonások, ha el nem is tűntek soha többé, hovatovább egészen háttérbe szorultak arcomon.

Reméltem, hogy most már kiengednek a kórházból, a fiúk közé, akik elfeledtetik majd veszteségemet, és köznapibb síkra terelik örökösen Kicsi körül forgó gondolataimat. Minderről azonban egyelőre szó sem lehetett. Az orvos dadogó érdeklődésemre olyasmit válaszolt, hogy a mellhártyagyulladás nyomán bizonyos komplikációk léptek fel tüdőmön, amelyek sajnos röntgenológiailag is kimutathatóak, és az orvosi tanács tartósabb megfigyelést tart szükségesnek. Különben is örüljek, hogy ezekben a több mint zavaros időkben olyan biztos helyen lehetek, mint egy kórház; higgyem el, legszívesebben ő maga is befeküdne.

Az idők, igen, az idők! Amennyire kivehettem, ez aggasztotta és foglalkoztatta most az összes betegeket, erről beszélgettek felkeléskor és lefekvéskor, és semmi egyéb nem tudta érdekelni őket. Azt hiszem, nagy részük most értette meg először, hogy a háborút visszavonhatatlanul elvesztették. Leverten, de nem minden gúnyos felsőbbrendűség-tudat nélkül tárgyalták az eseményeket, találgatták a vég valószínű időpontját, és fejükkel öklük között töprengtek, hogy mi lesz majd ezután. Olyan történelmi pillanat volt, amely minden ember sorsában szükségképp fordulatot jelentett; amely egyszerre felszabadította az emberek jellemét és titkos meggyőződését; igazi sorsfordulat egyszóval, s én ma már csak bánkódni és sajnálkozni tudok azon, hogy hunyt szemmel és csukott füllel kellett végigvegetálnom. Annyit mindenesetre megértettem vitáikból, hogy keserűen csalatkozniuk kellett hitükben (amely talán nem is a sajátjuk volt), és most kétségbeesetten kerestek a világban valami biztosabbat, mint a. kocka. Némelyeket reggel ájultan talált ágyukban az orvos, borzalmas égési sebekkel hónuk alatt; mások — gennyező betegek — máról holnapra nyomtalanul eltűntek a kórházból; ismét mások vallásos önkívületbe estek. A légiriadók pedig egymást érték, és akinek bátorsága volt, ezerszámra olvashatta meg az égen a zavartalan kötelékekben röpködő Liberátorokat. Álom volt, igen, vízióimon is túltevő vészes-zavaros álom, amelynek csak a kapituláció híre s az utcákon jövő-menő angol harckocsik csikorgása vetett véget. Engem pedig néhány nappal ezután, ha jól emlékszem, épp tizenhetedik születésnapomon, váratlanul kitettek a kórházból.