Soó Péter bánata. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969. Kriterion, Bukarest—Kolozsvár, 1998. VII. MESEVILÁG


VII

MESEVILÁG

25

Amikor a kertajtóhoz érkeztünk, s épp le akartam tenni az ernyedt lábakat, hogy kitárjam, ismét váratlan dolog történt.

Az ajtó magától kinyílt.

Nem figyeltem rá valami nagyon, hiszen sokkal fontosabb töprengenivalóim voltak, mégis meglepett a dolog, és felkészített az elkövetkezők befogadására. Mert a meseházban ettől kezdve csakúgy zuhogtak rám a szokatlan fordulatok, s ha mindez nem lett volna aláhangolva Kicsi állapotának tragikus kísérőszólamával, elmondhatnám, hogy életem legérdekesebb éjszakáját éltem akkor át.

Tulajdonképpen már az üveges verandán érzékelnem kellett a környezet rendkívüliségét. Amint felcipeltük ugyanis Kicsit a lépcsőn és benyitottunk a veranda ajtaján, a hálószobából kiszűrődő villanyfényben különös alakot pillantottam meg. Szakasztott olyan volt, mint az öreg manó (ugyanaz a homlok, orr és ártatlan rövidlátó szem), csakhogy hamvasan fiatal és csodálatosan szép. Isteni tökéletességű fiú, körülbelül egyívású velünk, egyben-másban még tán hasonlított is Kicsire; ami azonban mégis elborzasztott rajta, ami félelemmel és gyanakvással töltött el, az szépségéhez egyáltalán nem illő, gorillaszerű mozgása volt. Hogyan is magyarázzam el? Néhány hónappal ezelőtt vetítették a moziban A párizsi Notre-Dame filmváltozatát. Nem tudom már, ki játszotta Quasimodo szerepét, de amikor először jelent meg a vásznon, szinte felsikoltottam az ámulattól: pontosan úgy járt, úgy mozgott, mint akkor az a gyerek. Nézd, én nem hiszem, hogy két szóval jellemezni lehetne olyan bonyolult holmit, mint egy ember, de ha most mégis rászánnám magam, habozás nélkül angyali gnómnak mondanám őt, igen, angyali gnómnak, ahol a főnév és a jelző botrányos ellentmondása érzékeltetné lényének furcsa valószerűtlenségét.

Ez a fiú fogadott tehát bennünket a verandán. Átbukdácsolt a filodendronok között (az egész veranda telis-tele volt velük), kitárta a hálószoba ajtajának mindkét szárnyát, előrebocsátott, szelíd, oldalvást feltekintő pillantást vetett rám, azután betette az ajtót maga mögött, és eltűnt.

Kicsi száján még mindig folyt-csordogált a vér. Lefektettük a megvetett heverőre, és vetkőztetni kezdtük, hogy bekötözzük sebét; mindezt azonban inkább az öreg végezte, mert én kizárólag a szája szögletéből előbuggyanó habos-piros csíkra tudtam figyelni, azt bámultam rémülettől megbabonázottan, hogy folyik, egyre folyik, és semmiképpen sem akar elállni. Elővettem a zsebkendőmet, megnyálaztam, és tisztára törültem Kicsi arcát, de nem is végeztem még a mosdatással, amikor a vércsepp a szája szögletén ismét megjelent. Újra meg újra letörültem, a vér azonban kétségebeejtően újra meg újra előtört, s én egy-két perc múlva már sírtam a borzalomtól és aggodalomtól.

Ekkor egy pongyolás nénike jelent meg a szobában. Szemügyre vette Kicsi sebét (apró, piros lyuk vérzett jobboldalt a lapockája alatt), aztán eltűnt, s néhány perc múlva egy mosdótál forró vízzel tért vissza. Elővett a faliszekrényből valami ágylepedőt, felhasogatta, s utóbb nyilván Kicsire csavarta, én azonban ezt már nem láttam, mert az öreg lehámozta rólam a köpenyt, kivezetett a konyhába, és hosszas pusmogással az angyali gnóm gondjaira bízott.

Bensőmben voltaképpen tiltakoztam a gondolat ellen, hogy épp most magára hagyjam Kicsit, a manók tevése-vevése azonban oly megmásíthatatlanul bölcs és barátságos volt, hogy maga a szeméremérzet tiltakozott bennem keresztezni szándékaikat és megzavarni munkájuk kitervelt ritmusát. Kimentem tehát a konyhába. Szemem előtt Kicsi arcának képzete lebegett, a szája széléről alákanyargó csíkkal, szörnyű, lélekkavaró látomás, amely minduntalan azzal az érzéssel töltött el, hogy most, ebben a percben kell meghasadnia az égnek, megnyílnia a földnek és elpusztulnia az egész világegyetemnek; testemet a kiállott szenvedés didergése rázta, s lerogytam, sőt talán el is ájultam volna, ha az angyali gnóm kézen nem fog és barátságosan vonszolni nem kezd az ajtó felé.

Érzéketlenül követtem. Dúltságom ellenére is számot adtam magamnak arról, hogy engedelmeskednem kell, mert jót akarnak, de ezenfelül valóban oly rendíthetetlen biztonsággal tudtak cselekedni, mintha világéletükben efféle helyzeteket oldottak volna meg. Nem, egyáltalán nem emberi akaratuk volt.

26

Félig-meddig öntudatlanul követtem tehát a gnómot. Végigvezetett a tágas, tiszta konyhán, a vízcsapnál innom adott (ettől magamhoz tértem kissé), majd amikor az udvarra nyíló ajtóhoz érkeztünk és az magától kinyílt, szelíd, oldalvást feltekintő pillantással bocsátott előre.

Nem voltam abban az állapotban, amely alkalmassá tesz a vizsgálódásra; mégis észre kellett vennem, hogy tekintete, amelyet immár másodszor vetett rám, hallatlanul jellemző és legtitkosabb énjéről tanúskodik. Valóban, oly nagy szomorúságot árult el, annyi fájdalmat és bocsánatkérést gyönyörű lényének torzsága (vagy talán ellenkezőleg: torz lényének szépsége) miatt; egész mivolta oly felemás és szánalomra indító volt, hogy önkéntelenül félrehúzódtam, és most már én akartam előrebocsátani őt.

És most a folyamatban levő eseményekhez egyáltalán nem illő, nyomorúságos kis huzavona kezdődött.

Ott topogtunk a kitárt ajtó előtt, a legnevetségesebb szorultságban, mert valahányszor elhatároztam, hogy erőt veszek tiszteletemen és előreindulok, épp ezáltal emelve őt egyenrangúvá magammal, ugyanabban a pillanatban ő is nekilódult, hogy elfogadja udvariasságomat és megoldja a helyzetet. Kétszer vagy háromszor is összeütköztünk így a keskeny ajtónyílásban, és mindannyiszor röstelkedve húzódtunk vissza, amiért nem volt elegendő kitartásunk bevárni a másik kapitulációját. Elhatároztam tehát, hogy nem ingok meg többé, s ha kell, hajnalig is ott állok mozdulatlanul, míg csak előre nem indul. De ugyanebben a pillanatban nyilván ő is hasonló elhatározásra jutott. Ezentúl tehát mozdulatlanul álltunk a nyitott ajtó előtt, nyögve, már-már gyűlölködve, és oly tehetetlenül, mintha a küszöbön Faustus doktor elrontott varázsábrája éktelenkedett volna.

A nyitott ajtón pedig csakúgy süvöltött befelé a hideg. Odakint zöld csillagok pillogtak, és makulátlan hó derengett körös-körül; a hold azonban nem látszott már: nyilván tovasiklott időközben, és behajózott szokott kikötőhelyére, a horizont mögé.

A gnóm makacssága egyre inkább bosszantott, ámbár — mit tagadjam? — ugyanez némi jóleső elégedettséget is támasztott bennem. Mert csakugyan, nem volt-e bámulatos viselkedésünk ritmusának ez az aggályos megegyezése? Nem volt-e megtisztelő rendkívüli lényének szerető alázata? És nem volt-e mindebben egy árnyalat a sorsszerű egymásratalálásból? Bizony volt, mégpedig oly szembeötlően, hogy jó ideig teljesen lekötötte figyelmemet. Nem is gondoltam többé semmire, csak reá, a gnómra, akit — most eszméltem rá — odabent Paulnak hívtak (akárcsak Kicsit idekint); őrajta töprengtem és bucsálódtam, s ez abban a pillanatban félig-meddig ugyanazt jelentette, mintha magával Kicsivel foglalkoztam volna. Mert őszszehasonlítgattam és egymásba láttam őket, hunyorogva alakítgattam hasonlóvá arcukat, míg az idegent is tökéletes társsá és testvérré formáltam, Kicsivé egyszóval, csakhogy nem a mostani tragikus iszonyatossá, hanem a hajdani széppé.

Igen, az egymásratalálás ködös érzése lassanként azonosításba hajlott át. Helyet cseréitek ők ketten vergődő tudatomban, s noha ez a helycsere eléggé tökéletlen volt, mégis alkalmat adott képzeletem tartós és boldogító elrugaszkodására a valóságtól. Mert mind e lelki szélhámosságnak természetesen az volt a célja, hogy valamiképpen újra elodázhassam a szembenézést Kicsi helyzetével.

Ott álltunk egyszóval az ajtó előtt, mozdulatlanul és eltökélten, mint valami eszelősek, és éberen figyeltük a másikat: indul-e már. Tusánkba a dac és tisztelet mellett idővel a tapintat tényezője is beleszólt. „Lehetne bennem annyi nagyvonalúság és illemtudás — gondoltam —, hogy most előreinduljak. Hiszen az udvariasság kezd immár visszájára fordulni, ördöngösen udvariatlansággá kezd változni, s ebben a pillanatban az járna el igazán tapintatosan, aki tisztelni tudná a másik eltökéltségét.” Mégsem indultam neki, mert attól tartottam, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik, és ismét összeütközünk.

Ki tudja, meddig álltunk volna ott, a nyitott ajtó előtt, ha a gnóm végül el nem mosolyodik. Megértő, embertársi, majdhogynem cinkosi mosoly rajzolódott ajkára, melyet szemmel láthatólag el is akart nyomni (minthogy valóban nem illett a helyzethez), mégis elegendő volt számomra, hogy fellélegezzek és a dilemma megoldását behemót férfiasságomra bízzam. Hozzáléptem tehát, gyöngéden átöleltem, és erőszakkal kitoltam magam előtt az ajtón.

Ekkor azonban újra meglepetés ért. A gnóm csodálatosan könnyűnek, szinte súlytalannak bizonyult; mintha csak magát a Semmit öleltem volna át és toltam volna ki, s én — elveszítve egyensúlyomat — kis híján az orromon érkeztem utána az udvarra.

Nézd, nekem igen nagy kezem van, joggal lehetne mancsnak nevezni, s azelőtt is volt alkalmam tapasztalni, hogy néha súlyosabb, mint gondoltam. Ha meg is lepett tehát mozdulatom hatása, mégsem jöttem túlságosan zavarba, ellenkezőleg, még fel is szusszantam, mert az esetlenség, amivel az udvarra buktam, némileg enyhítette testi adottságaink egyenlőtlenségét, s remélhettem, hogy ezentúl nem kell majd oly illetlen és szánalomra kötelező fölényben éreznem magam a gnómmal szemben. Mert nem tudom, a Kicsihez fűző alantas helyzetem következtében-e vagy más ok miatt, egy idő óta a fölény érzete, bárhogy is igényeltem, mindig a legkínosabb zavarba hozott.

Megkönnyebbülten követtem tehát a gnómot végig az udvaron, a behavazott bukszusok között, hátra, egy vakolatlan öreg téglaépület felé, amelynek kéménye barátságosan füstölgött. Sürgető kíváncsiság és vágy ébredt bennem, hogy ide, ebbe az épületbe vezessen be, s csak az aggasztott, hogy mi történik majd az ajtóban. Át tudjuk-e lépni a küszöböt? Nem ismétlődik-e meg az előbbi kínos-varázsos jelenet? Mert akkor (egyéb híján) már ilyen csekélyke, szóra sem érdemes aggályokat koholtam, védekezésül, nehogy az elkövetkezendő szörnyűségre kelljen gondolnom.

Az ajtóban szerencsére semmiféle fennakadás nem történt. Paul titokzatosan babrált egy darabig a záron, azután kitárta az ajtót, és előresietett, hogy villanyt gyújtson.

És én beléptem utána a meseszínbe.

27

Máig sem tudtam eldönteni, mindez megtörtént-e valóban, vagy csak lázas önkívületem káprázata volt. A környezet valószínűtlensége voltaképp lázálmaim sorába utalná a történteket; ezt támasztaná alá a víziókkal való későbbi összeszövődésük is; itt van azonban az emlék kézzelfoghatósága, erős tudásom, hogy valóban így történt, s ez okoskodásaimat mindannyiszor halomra dönti. Így volt, így kellett lennie, mert így maradt meg emlékezetemben — egyebet mondani nem tudok. Mi emberek amúgy sem vállalkozhatunk sohasem arra, hogy a valóságos történést beszéljük el; alázatosan meg kell elégednünk annak elregélésével, ami látómezőnkbe jutott, élményünkké vált és megmaradt emlékezetünkben.

Beléptem egyszóval a színbe, és legott mohó ámulat igázott le. Mintha előbbi homályos benyomásaim igazolódtak volna a város mesebeli tengeralattiságáról, a holdgondola felszíni tovasiklásáról, víziholtak szelleméről, miegymás, oly zsúfolt, buja és különös tenger alatti világ tárulkozott szemem elé. A levegő áttetsző kék volt, kellemesen langyos és sűrű, mint a víz. Hatalmas tengeri halak lebegtek benne, nyugodtan fújtatva kopoltyúikkal, s időnként, ha közelükbe léptem, meg-meglibbentették uszonyaikat is. Ezüstpikkelyű heringek derengtek körös-körül, kis trapéz alakú harántúszók, cápák és delfinek s még százféle csokros és rózsás hal; a fenéken pedig, színpompás virágállatok között, kocsonyatestű medúzák kuksoltak, mint valami gombák. A legcsodálatosabb azonban az volt, hogy ezek a lények, akár a drágakövek, egytől egyig benső fénnyel ragyogtak. Az aktíniák kék, a medúzák halványzöld, a halak élénksárga fénygömböket vetítettek maguk köré, a foszforeszkáló sötétségbe, úgy, hogy a tengermély egyegy pillanatra a színes éjszakai égbolthoz vált tőlük hasonlatossá.

És kevés, ha azt mondom, hogy mindez élethű volt. Kevés, sőt semmi, mert az élethű kifejezés természete szerint csak élettelen dolgokra vonatkozhatik, amelyek élőket imitálnak. Ezek azonban valóban élni látszottak, mozogtak, nyüzsögtek és lélegzettek, annyira, hogy végül számhoz kaptam kezem és befogtam az orrom, nehogy oda kelljen pusztulnom a vízbe, amely nekik otthonos elemük ugyan, az én számomra azonban idegen és halálos.

Mind e furcsaságon túl pedig az tette rám a legkülönösebb hatást, hogy a víz, onnét belülről, valóban végtelennek látszott, holott az épület, amelybe az angyali gnóm bevezetett, kívülről nézve egészen apró volt, legföllebb két szobát foglalhatott magába.

Keserves-szorongó érzés lett úrrá rajtam: a fulladás érzése. Mint aki idegen szférába került: menthetetlenül pusztulásra ítéltnek tudtam magam, s hosszú időnek kellett eltelnie, és visszatartott lélegzetemnek jócskán meg kellett gyötörnie tüdőmet, míg új lélegzetet mertem venni, hogy meggyőződjem: nagyon is elememben vagyok.

Nem tudom, barátom, mért bolygatott fel annyira az a látvány. Most, mesélés közben belátom, hogy inkább gyönyörködnöm kellett volna benne, hiszen kézzelfogható veszedelmet — mint kiderült — egyáltalán nem jelentett számomra, a maga világító színességében pedig csakugyan nagyon szép volt. Ennek ellenére enyhe émelygést támasztott gyomromban, éspedig nem azáltal, ami volt, hanem amivel fenyegetni látszott. Gondolj csak Ibsen színdarabjaira, ahol semmi sem történik, és mégis tudnivaló, hogy valami szörnyűség készül megesni vagy kiderülni, gondolj ezekre, s akkor megérted borzongásomat. Mert a tengermély érzéki ragyogása mögül — úgy éreztem — titkosan egy képtelen nagy szerencsétlenség készül előrobbanni, amely okvetlenül benne rejlik, és amelynek én magam leszek az áldozata.

Jó ideig némán álltam, és megfeszített töprengéssel virrasztottam a dolgok értelme fölött. Ekkor ráadásul a végtelen vízben, valahol a fénylő halak között, megpillantottam saját magamat. Egy pillanatra az őrület szélére sodródtam (hogy íme, több példányban is jelen vagyok), a következő pillanat azonban meghozta a magyarázatot. Rájöttem ugyanis, hogy olyan szobában kell lennem, amelynek falai körös-körül tükörrel vannak borítva.

Amint így a talmi végtelenség varázslata megszűnt, sorra hámlott le a többi dolgok titokzatossága is. A lebegő halak — mosolyogva ismertem fel — vékony drótszálakon függtek a mennyezetről, és belülről voltak kivilágítva: a levegő folyékonyságának látszatát sós víz párologtatásával érték el. Egyszerre minden érthetővé, szinte közönségessé vált, s csak az volt a csodálatos és megmagyarázhatatlan, hogyan képesek azok az átkozott halak oly élethűen fújtatni boltozatos kopoltyúikkal.

Míg a csoda és irrealitás incselkedett velem, teljesen megfeledkeztem mindenről a világon, így magáról a gnómról is. Most hátratekintettem, az ajtó irányába, hogy vajon mit csinál. Ő bizony egy felfutó bivalypaszuly lombozata mögött állt, kezével a villanykapcsolón, és ostoba bambaságomat élvezte, méghozzá oly arcátlanul, ahogyan egy hozzá hasonló, nyomorék és — beszéljünk őszintén — némileg nevetséges teremtéshez egyáltalán nem illett.

Mihelyt észrevette, hogy érzékeim zűrzavara odalett, és tisztába jöttem a helyzettel, a gnóm ismét megforgatta a kapcsolót, és tízszeres világosságot teremtett a helyiségben. Így persze minden turpisság egyszerre szánalmasan szembetűnővé vált, s én nem tudtam, miért bánkódjam inkább: az elborult tündérvilág vagy pedig borzalmas becsapottságom miatt.

28

A csoda odalett, széthullt és lelepleződött, mint általában a csodák, a környezet azonban továbbra is szerfölött izgalmas maradt, és egyáltalán nem szűkölködött ámulnivalókban. Mindenekelőtt a gnóm (akinek már első megjelenése is emberfeletti volt, azután súlytalansága gondolkoztatott el, végül most tengervarázslatával rendített meg), mindenekelőtt ő kezdett irreális fényben tündökölni előttem. Akárhogy is láttam és értettem már csodatevésének mechanizmusát, tudatomban mégis rajta ragadt valami a varázslóból és a természetfölötti lényből, s csak azt nem tudtam eldönteni, hogy a túlvilágiak melyik táborához tartozik. Angyal-e vagy pedig ördög. Mert a történtek után egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy talán ember is lehetne. Nem, emberi vonásai egyáltalán nem voltak; magasan állott a lehetőség felett, hogy ember legyen.

Őt bámultam és rajta töprengtem tehát a tengermély felszikkadása után, és nyögve tanakodtam, vajon mi lehet a jelentése annak, hogy valahányszor megpillantom, mindig Kicsire kell gondolnom. Végül démoni és hátborzongató sejtelem kezdett bennem formát ölteni. Hogy talán ő, a gnóm, nem más, mint maga az ördög, akivel oly sok bajunk volt eddig is, és aki most efféle mesterkedések árán akarja elfoglalni Kicsi helyét rajongó szeretetemben.

Mindez azonban csak felszín alatti áramlatok formájában járta meg eszemet (magam előtt is restelltem volna, ha tudatom középpontjában jelenik meg), fent, a legfelső tudatsíkon a műteremtmények csodálatába merültem, s jelekkel igyekeztem kifaggatni a gnómot kopoltyúik mozgása felől.

Válasz helyett kézen fogott, kinyitott a falon egy ajtó nagyságú tükörtáblát, és a szomszédos helyiségbe vezetett. A tengerfenékhez képest igazán köznapi szobácska tárult itt elém, gyalupaddal, satukkal, szerszámokkal, s ami mégis otthonossá tette, ami csábítóan vonzott engem is magához, az egy szőnyeggel leterített pompás dívány és fölötte a könyvállvány volt.

A gyalupadon egy csaknem kész cápamodell feküdt, mellette bonyolult, de nem túlságosan terjedelmes elektromos gépezet, amelyet nyilván a modellbe akartak beszerelni, hogy mindenkit becsapjon élethű fickándozásával; a falakra pedig köröskörül még számtalan csodalény váza volt felakasztva. A szomszéd helyiség ünnepélyes csodáit tehát itt, ebben a köznapi szobácskában állították elő. A gondolat megragadott és elbűvölt. Hiszen ez, egyesegyedül ez a foglalkozás való igazán nekem! Hiszen világéletemben ez volt a sorsom: szívós, sematikus, mindennapi munkával hozni létre olyasmit, amit mások (például Kicsi) értelmük egyetlen villanásával teremtettek meg. Áhítattal közeledtem a munkaasztalhoz, félve érintettem meg a lécekből és színes hártyapapírból előállított szörnyeteget, és az otthonlét meleg öröme töltött el.

Lám csak — gondoltam —, ezek az emberek megjelenésükhöz és alkatukhoz igazán találó foglalkozást választottak: a mindennapi csodateremtést. Miért ne maradhatnék közöttük, ha csak vendégként is, hiszen a világhoz fűző egyetlen szálam, Kicsi, és vele az ifjúság, amúgy is elszakadóban van (meglepő nemtörődömséggel tudtam most erre gondolni), a dívány pedig puha és kényelmes, és mindennél nagyszerűbb érzés volna végigheverni rajta. Nem kellene törődni többé azzal, ami jön, a szörnyűséggel, amely nem tudni, merről, még egyre fenyeget, csak heverni és lehunyni a szemem, és boldognak lenni a mesevilág csodái között, amelynek baljós feszültsége, így álltomban, teljesen felemészti erőmet. Csakugyan a díványhoz vánszorogtam, s nem törődve többé a gyanúsan hallgató gnómmal, hanyatt feküdtem rajta. A lótuszevők ájult gyönyörűsége bizsergett végig testemen, éreztem, tudtam, hogy nem tudnék többé felkelni, még ha halálos veszedelem fenyegetne, akkor sem; elvackolódtam tehát, és lehunytam a szemem.

Elaludni mégsem tudtam. Alighogy kikapcsoltam magam a látnivalók felvillanyozó hatása alól: roppant ernyedtséget éreztem, aztán megborzongtam, és testemben tetőtől talpig pokoli reszketés uralkodott el. Nem — világosan tudtam —, ez nem volt többé fázás, sem idegizgalom, hanem a legközönségesebb benső didergés, hidegrázás egyszóval, amelyet a magas láz szokott kiváltani. Erőlködve felnyitottam szemem, hogy a gnóm értésére adjam rosszullétemet, s talán segítségét is kérjem, de látásom anynyira elhomályosult már, hogy a szobában bizonytalan foltokon kívül semmit sem tudtam megkülönböztetni. Olyan volt, mintha láthatatlan dolgok árnyai vettek volna körül; árnyak, amelyek teljességgel közömbösek voltak állapotom iránt, és amelyek még csak nem is mozdultak. Végre-valahára mégis moccant valami. Egy árny levált a falról, esetlen imbolygással nőtt és közeledett, végül fölém magasodott, és egészen elborította látómezőmet. Tudtam, hogy csak a gnóm lehet, és kiszolgáltatottságom, összegeződve előbbi sejtelmeimmel (hogy valami szörnyűség készül), most egyszerre kozmikus rémületté fokozódott. Jön a gnóm (az ördög): íme, itt van, és olyasmit követ el rajtam, amit soha többé helyrehozni nem lehet. Végső erőfeszítéssel szedtem össze nézésem, s csakugyan a gnóm isteni szép arcát láttam magam fölé hajolni, mégpedig olyan állati vigyorgással, amely nem szépségéhez, hanem csakis torzs ágához illett, s amelyet semmiképp sem volt ildomos észrevennem. És kezében — úgy tetszett — hatalmas csavarhúzót tartott, és rám emelte a csavarhúzót, hogy átdöfje vele agyamat. Behunytam a szemem, és vártam a véget, amely — ösztönösen tudtam már — közös nevezőre hozna és ismét összefűzne Kicsivel; a vég helyett azonban valami határtalanul jóleső hűvösség érintette meg homlokomat (talán egy vigasztaló kéz, talán egy nedves zsebkendő), s én kitisztult nézéssel a gnóm ijedt arcát láttam magam előtt; ijedt arcát és aggódó, szelíd szemét, amely — noha felülről tekintett rám — oldalvást látszott feltekinteni. Angyal volt, szerencsére mégiscsak angyal. Ezután semmit sem láttam, semmire sem gondoltam már.