IV

BORGHORST

13

Kicsi tehát „megmutatta”; megfetrengett a rablás mocskában, és nekünk ismét nem lehetett kifogásunk ellene. Reggel a fiúk ujjongva rohanták meg a sajtokat, kérdezték és találgatták, honnét szerezte őket, Kicsi azonban duzzogva hallgatott, s csak diadalittas pillantásai árulták el, hogy nem haragszik többé, megbékélt már.

Mindössze annyit kötött ki, hogy egyik sajtot bízzuk Pupák gondjára, és tartalékoljuk. Mert ismét különös hírek jártak; a front rohamosan közeledett; Horthyt elcsapták; Szombathely irányából mély bombadübörgést hozott a szél, és ismét nem lehetett tudni, hogy s mint lesz. A faluban kihirdették az éjjeli kijárási tilalmat. Tekintettel arra, hogy meglehetős készleteink voltak, s valamicskét a menázsi is feljavult, elhatároztuk, hogy nem kockáztatunk: egy időre lemondunk mindenféle kiruccanásról. Dideregtünk tehát és henyéltünk, délelőttönként kijártunk csavarogni a Rába medrébe, elnéztük az aranyba öltözött nyíreket, nyulakat és esetlen röptű fácánokat ugrattunk a rekettyésben, és gombostű-horoggal halásztunk a parkban, a nagy nyárfák alatt.

És így éltünk egy hétig, kettőig. A második hét végén aztán, amikor már alig szenvedtük a hideget, Bodó tanár úr az egész századot a szomszéd faluba, egy kiürített régi kastélyba költöztette. Hamarosan felfűtöttük a kerítést és a halványzöld zsalukat; melegben, pompás melegben voltunk, de a jó világnak — úgy éreztük — mégis befellegzett. Nem voltunk magunkban többé. Ha beszéltünk, ügyelnünk kellett, nehogy kihallgassák; kicsi raktárunkat féltenünk, nehogy megdézsmálják; a nyolcadikosok igényt tartottak a dirigálásra, minden dolgunkba beleszóltak, s külön taktikát kellett kidolgoznunk, hogy letörjük a szarvukat. Közösségünk így hovatovább elveszítette kerekded zártságát, idegen befolyások érvényesültek, s már-már a bomlástól kellett tartanunk. Nem búsultunk tehát, ellenkezőleg, még meg is könnyebbültünk, amikor Filep tanár úr hírül hozta, hogy ismét vonatra ülünk. Kérdeztük, hová visznek, ő azonban rejtelmes-keserű mosollyal hallgatott. Sebaj, gondoltuk, fontos, hogy újból együtt, magunkban leszünk, és folytathatjuk megszokott életünket, hiszen utunk végcélja amúgy is csak ideigóráig, titkolható, s ha előbb nem, megérkezéskor föltétlenül ki kell derülnie. Mentünk tehát, vonultunk a behavazott úton, decemberi felhők, zúzmarás almafák alatt, cipeltük szánalmas motyóinkat, és amikor megérkeztünk az állomásra és felfedeztük, hogy a készen álló vagonokba apró kályhácskákat szereltek, még a hangos örömujjongásra is futotta kedvünkből.

No, berendezkedtünk a kocsiban, fekhelyünket szénával párnáztuk ki, kályhánkat fenyőlécekkel, bástyáztuk körül, pompás tüzecskét, jó meleget rittyentettünk, és mert a gyaloglás hosszú, a berendezkedés pedig vesződséges volt, korán, alig valamivel kilenc óra után lefeküdtünk. És aludtunk gondtalan gyermekálommal, s úgyszólván észre sem vettük, amikor a vonat hangos-esetlen rángásokkal végre megindult velünk.

Nem rossz dolog mozgó vonaton, melegben, frissen vetett, puha szénaágyon aludni. A mozgás, a vagon remegése kellemesen elringat, a kerekek súrlódása jólesően zümmög füledbe, s amikor váltókon döccen a kocsi, hát az kitűnő alkalom, hogy a másik oldaladra fordulj, és némi kéjes vackolódás után jobb fekvést találj válladnak-derekadnak. Nem tudom, aludtál-e már így, marhavagonban, mozgó vonaton. Mondhatom neked, nincs annál pompásabb érzés.

Nem csoda tehát, ha egész éjszaka nagyszerűen durmoltunk, és jócskán hajnallott már, mire ébredezni kezdtünk. Vonatfüttyentés, vasutasok sípjának éles hangja ébresztett fel, s első kérdésünk magától értetődően az volt, hogy vajon hol járhatunk. Viski Pista, az a boldogtalan Isid-Pisti nézett ki először a vagonajtón, hosszan meresztette szemét a téli szürkületbe, azután bizonytalan, fátyolos hangon adta tudtunkra a meghökkentő eredményt.

—   Kasse — mondotta. — Kassán vagyunk.

—   Eszed tokja — torkolta le Kicsi, és rosszat sejtve lábalt a sűrűn egymás mellett heverő fiúk között az ajtóhoz.

—   Kassze — betűzte a szöveget. — Personenkasse. Hűha, barátom — motyogta —, mi Németországban vagyunk.

Valóban ott voltunk. Az állomásépület homlokzatán nagy, szürke betűkkel az állt, hogy:

BRUCK a. d. MUHR

14

Reggelire keserű feketekávét osztottak, s máris indultunk tovább. Rideg, néptelen vidékeken, ismeretlen nevű állomásokon kattogott velünk végig a vonat, aggályos-pontosan megkaptuk napi háromszori étkezésünket, de mit és hogyan!! Reggelre keserű feketét, délre gezemicét (a németek Stammgerichtnek vagy egyszerűen csak Stammnak mondták), estére pedig valami véreshurkaféleséget, melyet Kicsi szerint mesterséges úton a tisztafenyő fűrészporából állítottak elő. Ráadást vagy külön porciót egyáltalán nem lehetett szerezni. Mindenféle szajrénak és patriárkális lazaságnak (amely otthon oly édessé vagy legalább elviselhetővé tette életünket) egyszerre vége szakadt, fát is naponta mindössze két darabocskát kaptunk (ha kellett, ha nem), s fagyhattunk volna meg, ha nem jövünk rá, hogy tulajdon mozdonyunkból kitűnően lehet szenet lopni.

Elérkezett tehát az ideje, hogy tartalékunkhoz nyúljunk. Kicsi azonban egész tekintélyét és hatalmát latba vetette, hogy keveset, minél kevesebbet habzsoljunk fel. Milliméterre kiméricskélt szalonnadarabokat, foghegyre sem elegendő sajtocskákat, naponta legfeljebb egy darab sült krumplit engedélyezett nekünk, s szemlátomást el volt szánva, hogy ha kell, népszerűsége árán is a végsőkig takarékoskodik. Tulajdonképpen mi is beláttuk, hogy igaza van, hogyne láttuk volna be, gyomrunk azonban korgott, és szemünk kopogott az éhségtől. Zsarnoknak és kuporinak szidtuk, hogy legalább a lelkünkön könnyítsünk valamicskét, de amikor megsértődött és ki akarta osztatni Pupákkal az egész raktárt, megszeppenve visszakoztunk. Így vívta Kicsi szívós, fogcsikorgató harcát az életért, a mi életünkért, s így érte el, hogy még hetek múlva is pótolni tudtuk sovány kosztunkat egy-egy jó falattal.

Az út három napig tartott; már-már azt hittük, kivisznek a világból. Leszállni és körülnézni, kivált szajré után nézni, nem volt tanácsos, mert a vasúti gépezet meglepően jól működött, s vonatunk alig egy-egy órácskát állt az agyonbombázott állomásokon. No, végül mégiscsak megérkeztünk valahová, egy nemigen nagy pályaudvarra, amelyre annál nagyobb betűkkel egy fájdalmas, örökké emlékezetes név volt felírva:

BORGHORST

Alatta pedig apróbbakkal:

IN WESTFALEN

Cókmókostul leparancsoltak bennünket a kocsikról, és elvonultattak egy köpcöske német tiszt előtt, aki inkább látszott rózsakertésznek, mintsem katonának, s aki nem győzött eleget hümmögni és fejet csóválni elnyúzott sokféleségünkön. Az állomásról jó fél kilométerre valami barakkokba vonultunk, ahol jólesően megfürdettek bennünket, fertőtlenítették holminkat, olajzöld német köpenyt adtak ránk (a leventesapkánk megmaradt), bakancsot, csajkát és kulacsot; figyelmeztettek, hogy éjjel nem szabad kint járnunk, és végül visszatereltek egy elhagyott öreg porcelángyár udvarára, valahol a periférián, nem messze az állomástól. Azt mondták, hogy ebben a gyárban fogunk lakni.

Ijedten néztünk körül: hol képzelik? Az udvar gondozatlan és gazos volt, nagy, fehér cseréphalmok éktelenkedtek mindenfelé, maga az épület roskatag-repedezett, a szél ki- s bejárt hiányzó ajtain, ablakain;. az időjárás pedig, noha észrevehetően enyhébb volt, mint odahaza, mégsem látszott alkalmasnak a szabad táborozásra.

Szétszéledtünk alkalmas odú után kutatni, bejártuk az üres munkatermet, a beomlott kemencét, a kazánházat; s végül egyik raktárhelyiség padlásán tűrhető fülkéket, sorba állított emeletes ágyakat s azokon alighogy lehevert szalmazsákokat találtunk. Nyilván mielőttünk is itt táboroztak valakik.

Tülekedve rohantuk meg a padlásfeljárót, s szerencsére olyan rekeszt sikerült foglalnunk, ahová — ha még beszorítottunk egy ágyat — az egész osztály elfért. Mindenről megfeledkezve, kézrátevéssel kisajátítottam két egymás melletti helyet Kicsi és a magam számára, de amikor hangos üvöltéssel hívni kezdtem, hogy telepedjen fel és véglegesítse honfoglalásomat, kiderült, hogy ismét eltűnt valamerre. Elképzelni sem tudtam, merre csavaroghat. Mindenesetre félig-meddig megvetettem ágyainkat, csak úgy, a saját holmimból, nehogy elfoglalják, aztán szidva és átkozva külön utakon járó természetét, azonnal keresésére indultam.

Nem kellett messze mennem, mert a kapuból már megpillantottam, amint batyuját cipelve, lógó orral közeledett. Kályhát akart lopni a vonatunkról, panaszolta, ügyes kicsi dobkályhát, azok közül, amelyeket még a Dunántúlon szereltek fel. De a vonat közben már elment, és fogalma sincs, mihez kezdünk majd.

Felmászott a lépcsőkön, megvetette ágyát, és gondterhelten feküdt be a pokróc alá.

15

Kicsi aggodalma — már az első napon kitűnt — teljességgel indokolt volt. Rettenetesen fáztunk és dideregtünk egész éjszaka. A cserép bezúzmarásodott felszálló leheletünktől, a darázsfészkekre csodálatos jégkristályok nőttek, a pókhálók pedig opálos gyöngysorokként kezdtek ragyogni fejünk fölött. Másnap a szakasz nagy része fel sem kelt az ágyból. Akik elmentek reggeliért (a fertőtlenítőállomás konyhájáról kaptuk a kosztot), négy-öt csajkát is cipeltek magukkal, hogy azért senki se maradjon meleg kávé nélkül.

Mi ketten Kicsivel rögtön reggeli után felkerekedtünk, hogy szétnézzünk a városban, s ha lehet, még aznap kályhát szerezzünk. Kályhát persze nem kerítettünk, mert a der-die-dason kívül alig gagyogtunk valamit németül, a várost viszont keresztülkasul begyalogoltuk, és elámultunk furcsa idegenszerűségén.

Már a főutca is különös volt. Ahelyett, hogy hoszszan, egyenesen húzódott volna végig a városon, komótosan kiszélesedve a közepe táján, ahogy a mi főutcáink: ez szűk volt, girbegurba, és csak egyetlen helyen, a templom körül képzett kis, négyszögletű teret. Aztán a házak! Nem voltak ám az otthoni lapos, egyenes arculatú négyablakosok, hanem magas tetejű emeletesek, és az emeletek mind kijjebb és kijjebb ugrottak, úgy, hogy a legfelső, a harmadik, már-már összeért a szemben levő ház szintén kiugró harmadik emeletével. Ebben a városban nem lehetett megázni. Szinte ámult az ember és csodálkozott, miképpen tudták annyira kiépíteni; hogy nem roskad össze és bukik orra valamennyi. Azonban hagyján. A legfeltűnőbb az volt, hogy egyiket sem vakolták be, és mindegyiknek kilátszott a gerendázata. Mintha csak a meséskönyvekből szedték volna elő őket, olyanok voltak, olyan hamisítatlanul régiek és németek, olyan magas fedelű düledezők, s valóban az egész városnak különös, mesebeli valószínűtlenséget kölcsönöztek. A bolthajtásos kapuk alatt nyilvánvalóan sárkányok őrködtek. Az ablakokon tündérkirálynők és csipkerózsikák látszottak kimerengeni. A boltokban öreg manók árultak olyan holmikat, amelyekre senkinek sem volt szüksége. Nevezetesen köménymagot, borspótlót és játékpuskákat. Az utcán kevés ember járt (közöttük feltűnően sok púpos és sánta), de ezek, ha befordultak valahová, csengő csilingelt és zene támadt mögöttük. És különös tisztaság volt mindenfelé, amilyen csak a rajzokon és festményeken szokott lenni.

Bebarangoltuk a várost, mondom, fel-alá csavarogtunk a nedves hidegben, s végül kijutottunk a perifériákra is. Ezek a külvárosi utcák otthonosabbak és kevésbé valószínűtlenek voltak számunkra, mert ugyanolyan egyszerű, apró házak sorakoztak bennük, akárcsak minálunk; hanem amikor nagy sokára hazaérkeztünk, mégis az a benyomásunk támadt, mintha valahol Meseországban jártunk volna.

Érdekes: katonákkal egyáltalán nem találkoztunk. Úgy látszik, mind el voltak foglalva a frontokon, s mi Kicsivel jót nevettünk a rózsakertész bácsikán, aki éjjeli elcsavargásunk esetére járőrökkel, elfogatással és agyonlövetéssel fenyegetett.

Elbűvölten érkeztünk a padlásra, mondom, de gyermeki álmélkodásunknak némi kesernyés mellékíze is volt. Például nem mertünk hangosan beszélni. Suttogva értekeztünk a fiúkkal, titkolózva pusmogtunk egymás között, s legszívesebben ki se nyitottuk volna a szánkat. Csak amikor észrevették bolondériánkat, és megkérdezték, mi ütött belénk, csak akkor eszméltünk rá, hogy még mindig a városban látottak hatása alatt vagyunk. Mert valóban, a mesevárosban, a meseházak tűzfalain, kapualjain és általában minden üres falfelületen, egy hallgatózó puhakalapos férfi árnya volt látható; mindenütt ott volt, mindent meglesett és kihallgatott, és nagy fekete betűkkel az volt alája írva, hogy:

PST! FEIND HÖRT MIT!

16

Nem tudom, kihallgatott-e bennünket az ellenség. Ha igen, úgy bizonyára örvendetes híreket üzent haza a kimenekített leventecsapatok közhangulatáról. Mert lázongtunk, dühöngtünk és kimondhatatlanul ocsmányul káromkodtunk a németekre a hideg miatt. Csakugyan már-már gúnyszámba ment, hogy mindennap aggályos pontossággal kiadták a harminc emberre a hét darab tűzifát, kályháról viszont eszükbe sem jutott gondoskodni. Harminc embert mondok, a szám azonban ebben az időben már csak magasabb eszmei együvétartozásunk síkján volt helytálló. Mert valójában a borghorsti táborozás ötödik napján már csak huszonkilencen, a hatodikon pedig mindössze huszonnyolcan laktuk a hatodik bé padlásfülkéjét. Előbb Vas Gazsi, aztán Bedő Ferke esett ágynak, lázzal és hidegrázással, s hiába tömte beléjük szegény Imecs Pista az otthonról hozott szulfamid-tablettákat, néhány nap múlva kórházba kellett szállíttatnunk mindkettőjüket.

Megesett a szégyen tehát; megtört a jég az osztály különös kiválasztottságába vetett hitünk fölött, és a kétségbeesés szélére sodródtunk. Filep tanár úr tanácstalanul kapkodott fűhöz-fához, hogy kályhákat szerezzen, de mert ő az egész századdal törődött, és egyszerre hatot követelt, az ördög sem hallgatta meg. Csontunkig, velőnkig vette magát a didergés, ujjainkat nem tudtuk kiegyenesíteni, ajkunk kicserepesedett, és szemünk állandóan könnyezett. Felvetettem az ötletet, hogy rakjunk nyílt tüzet a fülke közepén, Kicsi azonban attól tartott, hogy kigyullad a padlás, és lebeszélt róla. Így tehát kint az udvaron rakott a század egy nagy közös máglyát, amellé szaladtunk le időnként melegedni, hogy azután ismét sürgősen visszabújjunk a huzatos padlásra, pokrócaink alá.

Kicsi lefogyott, megkeseredett, szinte betege volt már tehetetlenségének. Pénz, valami pénzecske megszerzésének módozatain törte a fejét, amiből aztán kályhát csináltatnánk a bádogosnál, de semmi érdemlegeset nem tudott kisütni. Csodálatos — mondotta —, otthon és útközben ezernyi módszert gondolt ki, amelyek könnyűszerrel, úgyszólván munka nélkül pénzhez juttatták volna, de azóta, ördög tudja, hogyan, valamennyit elfelejtette. Csak az jut még eszébe, hogy többek között a közutak kidaraszolálásának felvállalására is gondolt, most azonban, télvíz idején, épp ez a módszer veszítette időszerűségét.

Egyetlen gondolat kecsegtetett kézzelfogható sikerrel, éspedig a lopás gondolata. Csakhogy ki az ördög tudhatta, honnét lehet ebben a mesevárosban mesekályhát lopni?

Végül Kicsi elővette logikáját (messze földön híres logikája volt), és így okoskodott: vagy készen kell szerezni kályhát vagy csináltatni kell. Készen azonban nem szerezhetünk, mert fogalmunk sincs, honnét lehetne lopni, pénzt szerezni rá hasonlóképpen nem tudunk. Fennmarad tehát a csináltatás ötlete. Csináltatni azonban kályhát, vagy bármi mást a világon, szintén csak pénzért lehet, és így a szillogizmusok vigasztalan dilemmába fúlnak. Mi történnék azonban, ha fordítanánk egyet a dolgon, elhagynék a műveltető képzőt a szó mögül, és így okoskodnánk: kályha nincs, tehát teremteni kell; de mivelhogy egyedül mi magunk vagyunk a világon, akiknek a kályhacsinálásért nem kellene pénzt adni, ergo, mi magunknak kell kályhát csinálnunk. Nem csináltatni tehát, hanem csinálni, éspedig ebből-abból, lomokból, amelyek hasonlóképpen nem kerülnek pénzbe.

Nos, ez már kézzelfogható kiindulópont volt; az osztály egyemberként állt talpra, hogy alkalmasnak látszó lomok után nézzen. Összehordtunk két fületlen vasfazakat, egy autóról való tartalék benzintartályt, egy nagy olajoshordót hullámbádogból, valamint húsz vagy huszonöt darab téglát. És harmadnap este, vacsoraosztás után, meghökkenve és fővakarva tartottunk szemlét szerzeményeink fölött. Nem, ezekből mi magunk, szerszám nélkül, valóban nem tudhattunk kályhát csinálni.

Ruhástul vágtuk magunkat a pokróc alá, és sírtunk-jajgattunk a didergéstől.