Látomás mise után - MENNYEI ROMOK


MENNYEI ROMOK

A veres kakas meséje
Még nem volt ilyen temetés
Szamár a világűrben
Megemlékezés a nevekről

A VERES KAKAS MESÉJE

Relativitás úr, az atomfizika professzora már évek óta magányosan éldegélt kedvenc robotemberével egy tisztviselőtelepi villa emeleti lakásában, és étkezdében ebédelt; egy napon megkívánta a húslevest, azt a tizennyolc karátos aranyfürdőjét a húsnak, zöldségnek, fűszernek, amely olyan illatokat párologtat fel, mint egy egzotikus erdő tavaszi futózápor után. Elment hát a piacra, és vett egy gyönyörű kakast, melynek tollai közül aranyszínű bőr sárgállott elő. Veteményt is hozott, meg egy darab lábszárhúst velőscsonttal.
— Hallod-e, Szilárd! — mondta. — Itt ez a kakas, mire visszatérek reggeli sétámról, vágd le!
S ezzel el is indult, a robotember meg leült egy székre, és gondolkozott. Zavar és ijedtség zsibbasztó árama futott végig a testén; hiszen gátlásos lény volt, s nem merte bevallani gazdájának, hogy a parancsra semmiféle kapcsolás nem jön létre központi vezérlőszerkezetében: ült hát, és várt.
Már fél kilenc múlt öt és fél perccel, de még mindig nem tudta, mihez kezdjen. „A huncut Relativitás ismét meg akar tréfálni — gondolta. — Bizonyára a fejébe vette, hogy ma ezzel a kedves állattal ebédel, pedig tudja, hogy a madárfélék jobban szeretik a kölest meg a kendermagot, mint a húslevest.”
Sóhajtva fölállt, megtakarította a zöldséget, utána kioldotta a kakast, körömkefével tisztára mosta annak a lábát, fésűt, hajolajat vett elő, lesimította az állat rozsdavörös tollait, s megint visszaült a helyére, s megint csak várt.
Érezte, hogy valamit még tennie kellene, s ha nem jut eszébe a cselekvés, a professzor napokig sóhajtozik majd, és bánatos pillantással méregeti őt: „Ej, ej, Szilárd! Bizony el kellene vigyelek a különleges gépklinikára, mert nemigen tudunk mi már szót érteni, öregszel, barátom, öregszel, ez az igazság!”
A kakas végiglépdelt a konyhán, és meszes fonatokat hullatott a padlóra, aztán megállt, gombszemét várakozón a robotember felé fordította. Szilárd reája pillantott, s a kölcsönös várakozás hirtelen fölzaklatta. Most már nem ülhetett tovább tétlenül. Megnyomta a nikkelmellényére szerelt gombot, s a mikromagnóról visszahallgatta az utasítást:
MIRE VISSZATÉREK, VÁGD LE A KAKAST!
— Már bocsánat... de hogy érti ezt a tanár úr? — motyogta, és zavarában csengeni kezdett a füle. — Mijét vágjam le ennek a szegény állatnak? Ha a farokdíszét stuccolom meg, haragudni fog rám, a sarkantyúira pedig éppoly büszke lehet, akárcsak én. Lássa hát be, kedves Relativitás, hogy ez... ez lehetetlen parancs. Úgyszólván egész szervezetem tiltakozik ellene. Mi hát a teendő?...
Odalépett a konyhaberendezések vezérlőtáblájához, a parancsot betű szerint lekopogtatta, mire az asztalfiókból kinyúlt egy kis fémkar, s borotvaéles, vörös nyelű kést tett az asztalra, majd ismét visszahúzódott. Szilárd fölemelte a vágószerszámot, reálehelt, a térdéhez ütögette, utána ismét fölsóhajtott:
— Nem értem!... Egészen megbénult az agyam!
Közben már fél tíz is elmúlt. Relativitás ilyenkor szokott visszafordulni a Hársfa utcai sétány végéből, miután sétabotjával egy félkört rajzol a levegőbe, és hegyes cipősarkán megpördült. Szilárd már szinte hallani vélte, ahogy fölfelé szuszog a falépcsőn, ijedtében hóna alá kapta a kakast, másik kezében a kést fogta, és lement a nyüzsgő, napfényes utcára; ott fölállt a domonkosrendiek templomának lépcsőjére, ahova egy hatalmas hársfa vetett árnyékot, és bekapcsolta a magnóját:
VÁGD LE A KAKAST! VÁGD LE A KAKAST!
Föltartotta az állatot is meg a kést is a feje fölé, előtte azonban úgy fölerősítette a magnetofonját, hogy az már szinte fenyegetően zengett a téren; a járókelők némelyike fülére szorította a kezét, és rosszalló hunyorítással pillantott Szilárdra, a másik hátrafeszítette az állát, tenyerével éles vonalat húzott át a nyakán, s mutatta a robotembernek, hogy mit kell tennie.
A hangszóró azonban egyre csak bömbölt:
MIRE VISSZATÉREK, VÁGD LE A KAKAST!
Az emberek mosolyogva lépdeltek tova.
— Micsoda vasfejű alak lehet!
— Na nesze, Relativitás, kappansült!
— Ebből se lesz ebéd ma délre!
Végül egy frakkos, glasszékesztyűs alak állt meg előtte, karját hátrafonta, és kedélyesen hintáztatta magát; majd körülpillantott, mint aki aggódik, hogy elorozzák előle az élmény borzongató mámorát; levetette a kabátot, a villanyoszlop kampójára akasztotta, kesztyűjét lerántotta a kezéről, és elvette Szilárdtól a kakast meg a kést; egyetlen nyisszentéssel levágta az állat fejét.
Utána egykettőre visszaöltözött, és boldog, átszellemült mosollyal folytatta sétáját; a gépember pedig lezakatolt a lépcsőről, és a kakas feje fölé hajolt, amely a kanális rostélyán tátogott kékesen dermedő szembőrét mozgatva; a bizonyosság kedvéért Szilárd a véres, elnehezült testet, amelyből még egy kis meleg áradt át fémujjaiba, felemelte, de nem értett semmit.
— Hülye állat! — kiáltotta végül fölocsúdva, s a véres kést elhajította, mégpedig arra, ahol a frakkos ember cilinderét látta imbolyogni. — Most, hogy állítsak haza ezzel a kétfelé tagolt szerencsétlennel?...
Tíz perc múlva, mikor Relativitás befordult a kapun, vérnyomokat pillantott meg a rózsabokrok közötti sétányon, és botját előrelendítve, izgatottan indult a lépcsőfeljáró felé. Az előszoba szőnyege ugyancsak véres volt.
Szent isten! Mi történt itt?!...
Aztán belökte a konyha ajtaját, s verítéktől puhára lazult arccal, sápadtan megállt a küszöbön: Szilárd ekkor már az asztalnál ült, és tűbe fűzött cérnával buzgón igyekezett visszavarrni a kakas fejét a törzshöz, amely már kihűlőben volt...

MÉG NEM VOLT ILYEN TEMETÉS

„Fogjad kezem, oly gyönge vagyok, érzem.”

Nátrium Florit értesítést kapott a K. állambeli követségtől, hogy a szentimentális ügyeket intéző legfelső hivatal döntésére, több évi huzavona után, engedélyezik édesanyja kihantolását és csontjainak hazaszállítását Európába. Így írták: csontjainak, s a férfi hálaérzete kissé lehűlt a tárgyilagos megfogalmazáson.

De végül is mellékes volt, hogy az ügyvitelben nem oldódott megértő tapintatta a közlemény, s a férfi rögtön el is rebbentette zavarát, hogy hozzákezdjen a hagyakozásnak megfelelő fogadáshoz. Édesanyja ugyanis kitért rá rendelkezésében, hogy szeretné, ha egy csokor kaméliával várná földi maradványait a röptéren, mintha ő maga érkezne meg, s ha otthoni nyugalomra helyezésekor a halottas dalárda elénekelné koporsója fölött a CCLVII. zsoltárt.

Nátrium tehát fölutazott B.-be: a röptér közelében szobát vett ki, intézkedett, hogy a gép leszállása előtt egy órával friss virág érkezzék az Intercontinental szállodába; a járatok azonban a zivataros idő miatt megnehezültek, azonfelül a tájékoztató is tévesen közölte a leszállási időt, s mikor N. F. kocsiba ült, még a virágot sem küldték volt el. „Minden rosszul kezdődik” – gondolta.

S később ennek a csalódásnak a zavarával szaladgált fölalá az esőmosta, betonszagú pályán, az éjjeli világítás szembántó és mégis mindent fakóvá színtelenítő fényében, megkereste az E/X-96-os számú gépet, de itt megint kellemetlenség érte: az élen sorakozó turbóreaktorosok valamelyikének elromlott a futószerkezete, s így a hátrább veszteglő gépek közül jó néhányról ott helyben rakodtak le; a teherpoggyászt mindjárt raktárba vitték, és a késő esti órában nem volt semmi mód a kivételezésére. Csupán annyit sikerült megtudnia, hogy a koporsó nyolcvanöt centi hoszszú és harminchárom széles.

„Tehát gyermekkoporsóba tették anyám csont...” – lepődött meg, s mert ő maga is szinte azt a bántó megfogalmazást használta, szégyenét dühös kifakadásban akarta ellobbantani: „Egy ilyen sajátos eset megkövetelne a röptértől egy csöpp alázatot!”

Éjfél körül, mikor visszament a szállodába, már nem volt biztos benne, hogy valóban elmondta-e fölháborodott szavait, vagy pedig oly fáradt volt, hogy csupán az ajkát mozgatta, majd legyintett, mire az ellenzős sapka visszahúzódott a raktárablak mély és részvétlenül homályos résébe. Végighevert az ágyon, zsebóráját az éjjeliszekrényre fektette, rágyújtott, és óránként alkohollal kevert törökkávét rendelt a szobapincértől.

A város susogó és egyenletes zajának a hegyében feküdt, mint egy szénakazal tetején, s nem tudott szabadulni attól a képzettől, hogy édesanyja ott van lezárva egy ládában, mindenféle műanyagholmik és fűszerek párájában, s amint maga elé képzelte, legtöbbször úgy látta őt, amint lábszára fölszorul az álla alá, és csuklói kifordulnak ízületeikből...

S most eléje tűnt a betegszoba is, ahol anyja feküdt az orvosságok és a testi kipárolgás gőzében, csontosan megnőtt kezeit a paplanon pihentetve, miközben kék erekkel beszőtt szemfehérje úgy meredt a mennyezetre, mintha azt várná, hogy rés nyíljék azon, s lelke kiszabaduljon testének elnyűtt és a bordák szögletétől itt-ott már áthasított burkából, amely az utolsó napokban valami csalánzsákhoz kezdett hasonlítani...

Reggel gyűrötten, rossz szájízzel ébredt, s mire megborotválkozva lement a taxisorhoz, fél tíz volt, holott már nyitáskor a raktárban akart lenni. A nappali szolgálatot a csomagkiadásnál komputer látta el, s miután Nátrium Florit egy billentyűrendszeren lekopogtatta a küldemény méretét és egyéb adatait, s magasban, egy tejfehér üveglapon fölvillant a szöveg, és közölte, hogy a csomag

KIKÉZBESÍTVE A CXXXII-es SUGÁRÚT 1012 ALÁ!

Körbekerülte a raktárépületet, de nem látott semmi mozgást, s átment a röptérrel szembeni bárba, hogy leöblintse rossz szájízét. A helyiségben csupán egyetlen asztalnál ült vendég, egy kövér férfi, aki a röptér személyzetének egyensapkáját viselte, és meztelen nőt tartott az ölében; a lány korára azonban nem lehetett következtetni, mert vörös haját a szemébe csapta, mintha fűzfa alatt ülne.

Nátrium citromszörpöt kért, megfordult, és közömbösen nézte a behemót hátát, hurkásan dudorodó nyakát, és. a nőt, aki játékosan hintáztatta lábait: a pilótasapkás most elengedte a nőt, kijött a terem közepére, és szeme részegen meredt az idegenre.

– Van valami kifogása a boldogságunk ellen?... Ha van, nyújtsa be írásban, mert hipis vagyok az ilyen bámész pofákra!

Nátrium megvonta a vállát, s többé nem nézett rá, mire a kövérben megértő jóindulattá csillapodott a fölháborodás.

– Nem kell mindjárt fölborzolódni, uram! – mondta, és közelebb lépett. – Önnek elárulom, hogy ez a nő a feleségem... és csak azért csinálom végig a játékot, hogy megkapjam a két szobát...

Megnyalta a száját, és elvigyorodott.

– Mások is így verik ki a dilit. Carbo Ferri úr, a csapos a megmondhatója. Ez az egyetlen firka, amit a röpcsi góréja bevesz... No de foglaljon már helyet az asztalunknál!

– A szeszes italtól megundorodtam – felelte Nátrium. – Ha azonban volna szíves egy kis felvilágosítással...

A pilótasapkás levetette kabátját, és az asszony hátára borította, majd szolgálatkészen visszatámolygott.

– Az este csomagom érkezett – folytatta Nátrium. – Most pedig közli a komputer, hogy már kikézbesítették.

– Az előfordulhat, uram! – mondta a behemót, s mint aki máris sejti a tévedés okát, tenyerével alulról fölfelé fintorogva végigdörzsölt az orrán. – Ilyesmi megtörténik.

– De hát nem értem – csodálkozott N. F. – Nekem nincs rokonom, aki átvehetné a szállítmányt...

– Ez nem is fontos – nevetett a kövér. – A bibi ott van, hogy a szortírozó letapogatója még nem tökéletes, és a hasonló méretű csomagokat néha egymásra dobálja.

– Az fix, hogy egymásra! – szólt közbe a nő. – A múltkor például a benzinraktár főnökének a kisfiát koporsóstul-mindenestül elvitték a büdösgyárba az alvadtvér-szállítmánnyal...

–Te meg fogd be a csőröd! – mordult rá a férfi. – A tévedés a mi dolgunk, reátok pedig kimondottan a csalás tartozik. Jól mondtam, uram? – fordult a vendéghez. – Egyébként engedje meg, hogy bemutatkozzam: Pithagorász vagyok. S ez itt a feleségem!

Nátrium az asztalhoz ment: a nő összehúzta mellén a kabátot, és rámosolygott a férfira.

– Pithagorász Thétele – mondta, miközben apró, hideg és gyűrött keze belesimult a férfi tenyerébe.

„Fogjad kezem, s akkor a félelemre többé nincsen ok...”

Földalattin ment ki az említett sugarúira, ahol egy betonkerítéssel körülvett, téglalap alakú telepről olyan szag áradt, mintha erjesztett takarmány párája lebegne összekeveredve a fehérjebomlás bűzével. A végre tárt és sarkából kibillentett kapun könnyedén beléphetett, nem igazoltatta senki, sőt nem is látott embert, csak valami bádoghasábok tornyosultak egymáson raktárépületek tetejének magasságáig, s Nátrium rögtön észrevette, hogy valamennyi fémláda apró koporsóhoz hasonlít, s némelyikből vér szivárog.

– Halló! – kiáltotta. – Van itt valaki? – Megállt, nézelődött, de csupán a vér csöpögése hallatszott, halk és mégis nyilvánvaló zaj, mintha cseppkőbarlangban volna; hirtelen valami sóvárgás és gyermeki félelem fogta el, ekkor azonban a feje fölött, a keskeny betonpallón ingujjra vetkőzött, csizmás férfi jelent meg.

– Kicsoda ön, és mit keres itt? – ordította le.

Nátrium tölcsérbe kerekítette a tenyerét.

–Tévedésből ideszállítottak egy fémládát! – kiáltotta vissza, s közben úgy pislogott, mint aki érzi, hogy nehéz lesz megértetnie magát. – Egy koporsónak kell itt lennie!

A férfi többé már nem is nézett rája; a párkányon, száz méternyi magasságban, visszaballagott az oldalt rejtőző fülkébe, hintaszéket hozott elő, letette a betonív közepére, beleült, és egyenletesen ringatta magát.

– Édesanyámat keresem! – kiáltott ismét Nátrium, de még el se lebegett a hangja a környezetéből, az őr hirtelen följebb emelkedett vagy húszméternyit a vasrúdon, amely sugárként szökkent a magasba a hintaszék közepéből, s mikor megállapodott, sámerlije fölött kis sárga kupola nyílt szét, olyanszerű, mint a kutyatej virága. Nátrium mozdulatlanul állt még egy keveset, aztán a cipője sarkával köveket hántott ki az udvar burkolatából, és megcélozta a hintázó férfit.

Végül a fémcső összecsuklott, akár egy ízelt szárú esernyő, majd az őr egy kis résen át székével együtt leereszkedett a földre, és kényszeredetten indult az idegen felé.

– Úgy látom, magát nem könnyű átverni – mondta, és arcának piszkos bozótja alól a rosszul táplált és ingerült emberek sápadtsága derengett elő, mint gazzal benőtt bánya agyagja. – Pedig elhatároztam, hogy semmivel sem törődöm. Az igazgató ugyanis már hat éve nem járt künn a szérumtelepen, és a fizetésjavítási kéréseimre se válaszolt. Kénytelen vagyok tehát közönnyel végezni munkámat!

S még a segítségben is, melyet később Nátriumért vállalt, inkább beletörődés volt, mint sajnálat vagy megértés. Oldalt, egy betonfedelű fészerből lapátnyelet hozott elő, elindult a fölhalmozott bádoghasábok mentén, és sorra valamennyi dobozt megkongatta, mert a kísérleti alapanyag, vagyis a vér oly egyöntetűvé festette a ládákat, hogy nehéz volt megállapítani, melyikben is lehetnek a csontok. Úgy dél körül végre megtalálta, de a koporsó mélyen volt a halomban, nem lehetett egykönnyen kiszabadítani.

– Sajnálom – vonta meg a vállát az őr. – Ennek a rakománynak a szalagra emelése csak három nap múlva lesz esedékes, ha a darut addig megjavítják.

S a lapátnyelet lóbálva, közönyösen elballagott.

Nátrium estére visszament a szállodába, megint végigfeküdt a heverőn, és félóránként planktongroggot kért a szobapincértől. Úgy éjfél körül aztán, mint egy tetszhalott, mozdulatlanul, tőle független és távoli jelenségként nézte, hogy cigarettájának lehullott parazsa izzó foltot éget a fotel bársonyába, míg a szállodaportás a lakatossal együtt be nem szakította az ajtót, hogy a már lángoló bútordarabot kilökje az ablakon...

A negyedik napon sikerült kiszabadítani a koporsót, de a szabály értelmében ismét vissza kellett küldeni azt a röptér raktárába, ahonnan a vasútigazgatóság vette át, mivel a követség utasítása szerint (ezt többször is ellenőrizték), a különleges küldeményt csak lakóvárosában vehette át a címzett.

Nátrium Florit együtt utazott édesanyjával azon a gyorsvonaton, melynek poggyászkocsijára a koporsót feladták, s alighogy kifutottak a főállomásról, arra törekedett, hogy egy üveg ginnel megvesztegetve a szállítmány kísérőjét, bejusson a postakocsiba a csomagok közé. Ez azonban nem volt könnyű, hiszen a szándéka mindjárt gyanakvást vert fel a vasúti tisztben és a segédszemélyzetben; de amikor megmutatta a követség levelét, és elmagyarázta, miről van szó, a kísérő odasodródott melléje, lehunyt szemmel hátrakunkorította a kezét, mintha ő maga se akarna tudni a megvesztegetésről, és elfogadta a becsomagolt italt; aztán a gyászolót egyedül hagyták.

Nátrium, mihelyt magára maradt, leült egy pamuttal tömött bálára és ölébe emelte a koporsót, a kisebb állomásokon, teherpályaudvarokon bántó fények villogtak be a deszkák között, s ilyenkor láthatóvá lett az alacsony és lapos drótketrec, amelyben tengerimalacok nyüzsögtek, idomtalan pofájukat és szőr közé rejtőzött szem csírájukat a férfi felé fordítgatva. Ez az élénkség, még ha zajtalan volt is, Nátriumban azt a képzetet keltette, mintha patkányokat szemlélne, amelyek édesanyja csontjait kísérik...

Végül felállt, és egy vitorlavászon-darabbal, amely bádogszerűen zörgött, letakarta a ketrecet, aztán ismét ölébe vette a koporsót, s a továbbiakban mozdulatlanul ült, egy éjszakai virrasztás öntudatlan zsibbadtságában, maga sem tudta, meddig; miközben a lábát anyásan szétvetette, úgy érezte, mintha a melle is megduzzadt volna, haja hosszú fürtökben lógott a hátára; szinte valóságosan s egész testiségében végigélte átlényegülését az anyába, aki koporsó helyett csecsemőjét tartja, és az ölelések története, amelyeknek alá volt rendelve, s a teherbe esés is, mint valami természetes s épp emiatt öntudatlanná szelídült emlék rejtőzött az idegeiben.

Zsebében egy lapos üvegből néha italt kortyolt, s mikor kissé már elkábult, ezt motyogta:

– Szégyellem, hogy csak ily későre tudtalak kiszabadítani a véres koporsók közül... Bocsáss meg, gyermekem...

S ekkor ismét végigsuhant előtte az a délelőtt, amikor a daru sorra leemelte a bádoghasábokat a féltett szelencéről, s ő odavitte a koporsót egy letört szárú, rozsdás csaphoz, amelyből gyöngén szivárgott a víz, és csíkokra hasított ingének darabjaival lemosta a ládáról a rászáradt vért és mocskot.

„Fogjad kezem! Az út sötét előttem, ha fényeddel meg nem világítod...”

Fővárosi tartózkodása alatt elköltötte hétezer stibiumját, így hát alig maradt egypár kvázi-pénze a temetési költségekre; de nem is ez aggasztotta, hiszen Perihélium úr, az atomfizikai intézet igazgatója, aki Nátrium Floritban megbecsülte a törekvő és pontos tanársegédet, mindjárt a követségi levél megérkezése napján előleget ajánlott fel neki. A legnagyobb gondot a halotti dalárda okozta, mert Nátrium Bromitné végrendeletében utolsó kívánságként szerepelt, hogy amikor honi földben elhantolják, sírjánál fölzengjen a CCLVII. zsoltár.

A koporsót behelyezte a ruhásszekrény aljába, letakarta egy sárga pléddel, s utána körbeindult a városon az énekkar ügyében; a harmadik utcában azonban oly erős szorongás fogta el, hogy a veríték puhává lazította arcát, s ő majdnem szaladva fordult vissza a lakásába; úgy érezte, hogy bűnös könnyelműséget követett el, mikor édesanyját bezárta abba a fülledt sötétségbe, ahol ő maga bújócskázás közben egyszer évekre kiható iszonyatot élt át a rácsapódott ajtó mögött.

Kivette hát ismét a koporsót, és az asztalra helyezte; ekkor azonban a fényt találta bántónak, amely négy ablakon betódulva körülmosta a fémládát, odakínálva a halottat a világ tekintetének, részvétlen józanságának, mintha nyilvánosan föl volna ravatalozva; a világosság úgy hatott rá, akár a gyászhuszárok kopácsolása, mikor leszögezik a koporsót. Elfüggönyözte az ablakot, gyertyákat gyújtott az asztal körül, majd leült a fotelbe.

Milyen jó is volna, futott át benne a gyerekesen meghatódott képzelődés, ha ő maga négy szólamban el tudná énekelni a zsoltárt, szinte egy egész dalárdát helyettesítve, s azzal a hittel, hogy anyja tünékenyen gyönge testén és lelkén zsongott a fohász, miközben szemben ült az orgonával, ujjait az énekeskönyvre fonva, lehunyt szemmel, elfehérült arcán pilláinak két barnás foltjával...

Nátrium Floritnak, miközben a gyertyalángok fényében görnyedt, hirtelen eszébe jutott régi tanára és igazgatója, Szinusz Alfa úr is, aki nemcsak mint eminens tanulót szerette őt valamikor, de kíváncsiságból fakadó rokonszenvvel pillantott rája, valahányszor szóba kerültek a szülei: „No persze, persze, ők a tengeren túl élnek, ugye, Florit?” Később pedig, mikor közölte vele édesanyja halálát, majd egy utcai találkozáson elmondta a megboldogult végrendeletét, amelyben esedezve kéri, hogy honi földbe temessék el, Szinusz úr igen komoran, majdnem saját fájdalmaként fogadta a hírt.

Nátriumot mindez most egyszeribe bizalmassá tette iránta, kilépett az előszobába, és a billentyűkön leütötte a számokat.

– Hát megérkeztek a csontok? – kérdezte a vonal másik végén Szinusz Alfa; a gyászoló nyelt egyet, utána azt mondta: – Igazgató úr, ebben a nehéz pillanatban szeretném a segítségét kérni...

– Kérje, fiam, de másfél percnél tovább ne tartson fel. Ennyi egy bővített mondat és a megfogalmazható válasz ideje!

– Nagyon hálás volnék, ha az iskola kórusa engedélyt kapna egy zsoltár eléneklésére édesanyám újrahantolása alkalmával...

– De hiszen a líceumnak már rég nincs dalárdája. S ha volna, se engedélyezhetném... Ellenkezik a tárgyilagos neveléssel!...

Nátrium hallotta, ahogy leteszi a kagylót, s azt a szót, hogy sajnálom, már a mozdulat fele útján motyogta el.

Visszament a szobába, elfújta a gyertyákat, és az Operába indult, hogy legalább nyolc-tíz kóristát megnyerjen a vállalkozásának, még ha az évi keresetébe, százezer stibiumba kerül is. Az előcsarnok bejáratánál a robotportás közölte, hogy odabent a színpadon épp próbálnak, mégpedig az igazgató irányításával, de ha Nátrium számára fontos az ügy, várja meg a hallban. Leült és körülpillantott a tükrös falakon, melyek zavaró sokszorosításban mutatták őt, cipője orrától kissé kopaszodó feje búbjáig, mintha egymagában is egy néma gyülekezet volna, ahogy a tibetiek nevezik az ember sokszínű, ellentmondásos lelkét...

Időnként az utca felőli ajtón nagy zajjal loholt be egy-egy műszaki ember, magnetofonját cipelve, mint aki víztől csöpögő nagy halat hoz, és mielőbb el akar dicsekedni a fogással. Valahányszor belépett egy ilyen alak a nézőtérre, a próba abbamaradt, s az igazgató, egy szép, kövér, szőke fürtös férfi, integetni, kiabálni kezdett:

– Van valami, kérem?... Elcsípett egy kis friss natúrzajt?!... Gyerünk, gyerünk... Hadd lássuk, mit hozott!

– A műszaki pedig fölszaladt a színpadra, kinyitotta a készülékét, s egy ízben, mikor a sikoly, fékcsikorgás és a karosszéria bádogjának hörgése örvényszerűen egybekeveredett és fölharsant a hangszóróban, az igazgató a személyzettel együtt kacagni, tapsolni kezdett, majd utasítást adott, hogy a friss zajokat azonnal táplálják be a zenegépbe, a sajátosabb motívumokat pedig fejtsék ki a zörejkáoszból, és fűzzék be részint a nyitányba, részint az intermezzóba...

„Fogjad kezem, és vonj közel magadhoz...

Délelőtt tizenegy óra három perckor az igazgató félbeszakította a próbát, és kijött a hall melletti büfébe falatozni; a robotportás intett Nátriumnak; a várakozó felállt, és a szőke fürtös, kövér férfi után indult, mire azonban utolérte, az már le is telepedett a kerek asztalkához.

– Egy kérésem volna, igazgató úr, ha nem zavarom – mondta Nátrium, s tétován ő is leereszkedett egyik székre. – Édesanyám újrahantolására készülök, és szükségem volna halotti kórusra...

– Nafene! – mondta az igazgató, s miközben harapott a planktonpástétomos szendvicsből, a kövér emberek jóindulatú meglepődésével nézett az idegenre.

– Honnan hozták ide a csontokat?...

Nátrium mindent elmagyarázott; akkor az Opera igazgatója papírszalvétával megtörölte ujjai begyét, kortyolt a kávéból, s azzal az érdeklődéssel méregette vendégét, amely a jóllakottság elégedettségéből áradt egész asztala köré.

– De hát hol él maga, jóuram? – vonta föl a szemöldökét. – Én már régóta nem dolgozom énekhanggal. Egyébként, ha az elavult operák modorában dolgoznék is, kóristáimat akkor se engedhetném részt venni ily kétes ügyekben. Tudja-e ön, hogy tíz évvel ezelőtt, mikor belementem, hogy az énekkar a fák és a madarak napján a városligetben föllépjen, az majdnem a bukásomat jelentette? Három hónapon át mocskolt a sajtó az úgynevezett újszentimentalizmus élesztgetéséért?...

Fölszúrt egy szem olajbogyót a fogpiszkálóra, és érdeklődőn vizsgálgatta, mintha gyémántkő volna.

– A csizmadiák temetkezési egyesületének mint több száz éves alapítványnak néha megengedik, hogy dalárdával búcsúztassa valamely előkelő tagját – mondta –, de már ezt sem lehet dalárdának nevezni, inkább valami gyásztriónak felel meg; hiszen a karmesteren kívül mindössze három férfiból áll ;de arról szó sem lehet, hogy egyesületen kívüli tagnak a temetését vállalják...

Nátrium most már semmit sem értett, s mintha valami bonyolult és vég nélküli számtani műveletbe kellene belefognia, úgy iszonyodott a sok nehézség okának a kifürkészésétől; csak azt tudta, hogy édesanyját többé nem hagyhatja a koporsóban, hiszen ez az állapot odabent a levegőtlen ládában mégsem azonos az eltemetett halottéval, aki a tudatban lassanként a beletörődés puha és megszentelt helyét fészkeli ki, mintha átadatott volna egy másik hatalomnak, amely a maga törvénye szerint számba veszi a megboldogultat, s biztosítja a befejezett élet további védelmét, bántódás nélküli megóvását...

Odahaza fölfeszítette a ládát, vékony, de erős madzaggal egymáshoz kötözte a végtagokat, majd a csontvázat a könyvszekrénynek támasztotta, és saját bordó csíkos házi köpenyét adta rá, fejére pedig angol szabású, lapos kalapot tett; de hiába volt minden öncsalás, jóra törekvő szándék, mert jóllehet a köpeny kivágásában egy lila színű muszlinsállal sikerült elfednie a mellcsont enyves idültségét, s habár a csupasz ujjpereceket fehér kesztyűbe bújtatta, a szemek sötét üregei ijesztően és idegenül meredtek a szobába, s a hosszúnak tűnő fogak rávicsorítottak, akár az egymás mellé állított, rozsdás szegek; a fületlen és meszesen virító halánték megborzongatta.

– Bocsáss meg, mama, hogy így nézek reád! – kiáltott fel Nátrium, s végigvetve magát a heverőn, beleharapott a csuklójába. – Látod, a szeretet ezredszer is megcsúfol engem!...

S mert ismét visszaidézte egész kálváriáját, a röptéri bárt a behemóttal és a pucér nővel, a vérlerakatot a betonkerítéssel körülvett telepen, ahol halkan szivárgott a ládákból a vér, s mert mindez most együttes fájdalommal belemart, kínja dühöngéssé, fölháborodása vergődő és tehetetlen szégyenné, majd végül sírógörcsben vonagló szenvedéssé erősödött: elveszettnek érezte magát. Mikor magához tért, hideg vízben megáztatta az arcát, tüzesen kimeredő szemét, aztán a csontokat ismét visszarakta a helyükre, a koporsót pedig egy óriási útitáskába tette, amelyet ezután mindenüvé magával szándékozott vinni, bárhova kell is mennie.

„Fogjad kezem, különben tévedezvén, az igaz útról is

letérhetek...”

Ismét nekivágott a városnak. Útközben arra gondolt, hogy az intézetnél szerez három-négy hangszórót, melyet térhatásúan helyez el a sírgödör környékén, és a magnóra vett zsoltárt hangerősítővel a kívánt hatásig fölfokozza; de annak ellenére, hogy izgatottá tette a képzelődés, tudta, hogy mindez csak játék, ábránd. Mert egyrészt a fölvételhez is kórusra van szükség, másodszor pedig a gépi zene csak profanizálná és műszaki hiba esetén egyenesen megcsúfolná édesanyja utolsó kívánságát.. .

Keskeny, huzatos belvárosi utcán ment végig az útitáskába helyezett koporsóval; egy vasüzlet hátsó raktára mellett, mindjárt a szomszédban megpillantotta annak az iparoscéhnek a jelvényét, amelyről az Opera igazgatója beszélt; egy fémrúdon függő, kovácsoltvasból kalapált fél csizmát, s miután kikerülte a kapu közelébe lerakott ammóniákos gallonokat, amelyekből olyan szag áradt, akár egy föld alatti vizeldéből, egyenesen hátraindult az ugyancsak keskeny és hosszú udvarba; a csizmadiaegyesület elnökét kereste.

A lakók egy behúzott, zöld tokos ajtóra mutattak, és sok zörgetés után elő is jött egy szakállas, puffadt arcú férfi, aki mellett égett faggyú szaga csapódott ki az udvarra.

– Mit parancsol? – kérdezte halkan, bágyadt szemrehányással, s úgy állt ott, mint aki nem is látja, kihez szól.

– Elnök úr, én belépnék a temetkezési egyesületbe – mondta Nátrium. – És visszamenőleg is kifizetném a tagsági díjat...

A szakállas nyitva hagyta az ajtót, de ő maga visszafordult az előszobából, és posztópapucsában nesztelenül eltűnt; Nátrium, amint bepillantott a folyosón, úgy látta, mintha összekulcsolt kézzel állna, lobogó lángok közelében, jó tíz perc is belételt, amíg az elnök visszatért, és ijedt meglepődéssel nézett a várakozóra.

– Ön még mindig itt áll? – kérdezte, megrázva könnyes arcát. – Hát nincs önben egy szemernyi jóérzés sem?... Odabent a kislányom ravatalon fekszik, maga pedig... maga nem is tudom, mit kíván tőlem...

Nátrium arra számított, hogy a közös gyász közelebb hozza őket egymáshoz; megcsillant benne a remény.

– Sajnos, én is temetésre készülök – mondta. – Itt van ebben a táskában a kihantolt édesanyám. Ugye, megérti?...

Az elnök a táskára pillantott, majd a homlokához kapott, s mint a tébolyult, felnevetett.

– Megértés!... Jóságos isten!... Idehozza ezeket... ezeket a csontokat és... megértésről prédikál!

Nátrium ijedt sértődéssel hátralépett, a temetkezési egylet elnöke azonban utána hajolt az ajtórésből.

– Még azt se engedték meg, hogy a kislányom sírjánál a dalárdás énekeljen!... Mit akar hát, maga ostoba állat?!...

„Fogjad kezem, oly gyönge vagyok, érzem,

hogy nélküled én járni sem tudok...”

Nátrium immár harmadik hete járta a várost az útitáskába csomagolt koporsóval; egy ízben még a Hóhérok hídja mögé, a cigánytelepre is kisodródott, tatárbajuszú, pitykés férfiakkal itta a mézédes pálinkát, hogy ne érezze a putrik kozmás levegőjét, s a döngölt földön kuporogva együtt énekelte velük a bánatosan vonszolódó és szüntelen a magasba kívánkozó dalokat: hagyta, hogy hátba ütögessék és a vállára csapjanak, hogy bizalmas tegezésükkel megalázzák, később pedig föltápászkodva, együtt szökdelt velük a forró párák, kendők, bajuszok, testetlenné szabadult nemi ingerek örvényében, ahogy tavaszi szél kapja fel a madárpiacok tollazatát a földről a szeméttel együtt. Mikor azonban zihálva és aléltan végigdőlt a sarokba lökött condrákon, s egy mezítlábas, fekete szemű, karcsú asszony – akinek az imént még gyereket látott az ölében –, ez a szőke fürtös lányanya odabukott melléje, s farát az ölébe dudorítva fölkínálkozott, s mikor Nátrium látta, hogy a cigányvajda biztatóan őreá kacsint, föltápászkodott, kitántorgott az udvarra, és hányni kezdett a purdék mellett, akik körbe térdepelve, szemüket félénk és néma áhítattal meresztgették a különös alakú dísztelen koporsóra, melyet a táskából kiemeltek.

Ez volt az utolsó kísérlete, hogy dalárdát szervezzen, de hiába vitte magával a zsoltárt és a kottaszöveget, mert a cigányok se olvasni nem tudtak, sem a hangjegyeket nem ismerték: különben – mint mondották – szívesen vállalkoztak volna...

S most itt ült Nátrium ebben a belvárosi kiskocsmában, egy pohár planktonpálinka mellett, s már lemondott róla, hogy eleget tegyen édesanyja utolsó kívánságának, amikor valaki megszólította:

– Tisztelt uram, amennyire gépiesen meg tudom ítélni, önt bánat gyötri. Miben lehetek segítségére?...

A férfi fölnézett és elmosolyodott: egy robotember állt az asztala mellett feszesen és némává dermedve, mint a vakok, akik távoli hangokra fülelnek.

– Köszönöm a figyelmességét, kedves Róbert – mondta. – De az én igényemet már az eleven emberek se tudják kielégíteni...

S úgy meghatotta a meleg hangú fölajánlkozás, hogy ráérő türelemmel, aprólékosan vizsgálni kezdte a gépembert, s akkor csodálkozva és valami különös döbbenettel vette észre, hogy a robot karjára kilenc gyászszalag van rákötve.

– Kit gyászolsz? – kérdezte, és arcán végigcsurgott a veríték. – Kinek a fájdalmában vállalsz ekkora részt?...

A gépember üvegszemén meleg fény suhant át.

– A Halotti Dalárdának vagyok a szólistája, uram, amely a természetbarátok kebelén belül működik. És valahányszor kikísérünk valakit utolsó útjára, saját halottunknak tekintjük, és egy évig gyászoljuk. Épp tegnap oldottam le a Perihélium tanár úrét...

– És mennyiért vállaltok egy temetést?...

A gépember mozdulatlanul állt: nem értette.

– Hány vanádiumért jöttök ki a sírhoz?...

– Az ember fájdalmát nem vámolhatjuk meg, uram – mondta a robotember. – Ezt tiltja szervezetünk alapszabályzata...

– És egy zsoltárt mennyi idő alatt tanultok be?

– Általában nyolc-tíz perc alatt, szolgálatára.

Másnap az egész városban arról beszéltek, hogy még soha nem láttak ilyen gyönyörű temetést, s hogy a robotemberek hatvantagú énekkara valóban meghatóan énekelt. Sőt, a helyi lap beszámolója szerint, egyik dalárdista, akinek a hátáról a riporter nem tudta leolvasni a gyártási sorozatszámát, a túlzott átéléstől rosszul lett, és társainak a vállukon kellett lecipelniük az árambénulásos beteget a temetőből...

SZAMÁR A VILÁGŰRBEN

A kocsik egymás után suhantak át a városon, s mind déli irányba igyekeztek, ahol háztető, kémény, jegenyék lombja egy kék félkörív párájába merült.

„Igazán örülök, hogy a marslakó nálunk szállt le” – gondolta a polgármester, aki elöl hajtatott, s ősz öregségében ajándéknak érezte a nagy eseményt.

Hatvan sötét színű kocsi rohant az országúton, s ide-oda kanyarodva, kioldódott gyémántfüzérhez hasonlított, amely üveglapon siklik tova; fél óra sem telt el, mióta a hatóságot értesítették a tényről, s a filmesek, rakétaszakértők, orvosprofesszorok máris karavánban igyekeztek a színhelyre.

Az utat figyelték, s tekintetük csak a várostól húsz kilométernyire fordult bal felé, ahol a háború előtt katonai röptér volt; a polgármester maga elé képzelte a marslakó tekintetét, amelyből a józan, hideg világűr mered rá, s zavart lett a bombatölcsérekben száradó szemét s ürülék láttán.

Pár perc múlva egy kanyar mögötti réten megpillantották az összesereglett népet: holmi csenevész akácfa hegyében gyerekek függtek, a hallgatóság közepén pedig hosszú inges férfi hajladozott, mint Keresztelő Szent János.

Az ólomköpenyes, gázálarcos emberek nehezen, de buzgó igyekezettel vonszolták csizmájukat a mezőn, melyet kiperzselt a nap, s tele volt juhok faggyúsan erjedő gubicsával; valahonnan a gödrök felől kolomp hangja szállt.

– Utat! – szólt egy hang, amelytől az izgalom sem tudta kiszűrni a hivatalosságot.

A gyűrű kettévált, s a marslakó kissé megszeppent szelőkelőség láttán, de nyomban utána elmosolyodott; haja kifakult, ajka cserepesre száradt a szakáll vörösen lángoló bozótjában, amely fölött szelíden kéklett a szeme.

Suttogások hallatszottak:

– Két lába van, mint nekünk!

– Meg két keze.

– És két szeme.

– No lám, ki gondolta volna?!

A marslakó pedig csak állt, szinte időn s téren kívül, beleépülve saját mosolyába; mögötte a gép rozzant nikkelkordéhoz hasonlított, és a páros motor burkolata csacsifejnek volt kiképezve áramvonalas fülekkel.

Az ellenőrök körüljárták a repülőt, intettek, hogy nincs sugárzási veszély, és a sokaság megmozdult; villanólámpák lobbantak, pörgött a felvevőgép tárcsája, s a pilótaülés kóbere alól egy borzas asszony bukkant elő; ölében csecsemőt szorongatott, kibontott melléből csöpögött a tej.

Valaki aggódva mondta:

– Nem ide akart leszállni!

– Honnan tudja?

– Megmutatta a térképét!

És a marslakó most valóban ismét elővette inge alól az összehajtogatott papirost, s oly alázatos-félszegen nyújtotta át a riportereknek, mint egy eltévedt paraszt, aki éjnek idején idegen házcím után tudakozódik; az emberek közül sokan tüstént felismerték a naprendszert kilenc bolygójával, s bár a papiros elvékonyult, mint a tetűrágta falevél, jól látták, hogy a nagy körből egyenes vonal nyúlik át a Venusra.

– Miért jöttél el?! – kérdezte a polgármester, erőszakolt hunyorgással, ahogy süketek fülébe szokás bekiabálni, s hátratette a kezét.

A marslakó a magasba tekintett, a kovakőszagú, kék távolságok felé, ahol hazája rejtőzhetett, mosolyogva ingatta a fejét, s szakállába könnycseppek hulltak; aztán a kebléből egy fényképet vett elő, amelyen ő maga állt összedőlt viskója előtt, a pólyást ölelő aszszonnyal – oldalt pedig, valami pálmafélék között, lezuhant bombázógép füstölt.

– Bumm-bumm-bumm! – mutatta tenyerét lebegtetve, s szeme nagyra kerekedett, mint a gyermeké, aki fél, hogy nem értik meg a panaszát: – Ta-ta-ta-ta!

Aztán rémülten, tanácstalanul elhallgatott.

Mielőtt a hatósági kocsik visszaindultak volna a városba, mindhárom égi lakót átvilágították hordozható röntgenkészülékkel; tüdejük, májuk, bélrendszerük ugyanolyan volt, mint a földieké, de mellkasukban jobb és bal oldalon is szív dobogott.

– Hiszen ezek torzszülöttek!

– Mit beszél?

– Abnormisok.

– Ugyan, mi vagyunk nyomorékok!

A polgármester tátogva, sápadtan ült be kocsijába, s mert félszívűnek érezte magát, a sofőr mellett foglalt helyet, aki hirtelen a sorstársa lett; útközben a tenyerét díszzsebkendőjére szorította, s nehézkesen szuszogott.

A telefonpalota előtt egy külföldi tudósító lefékezett, fölszaladt a lépcsőn, s néhány perc múlva ezt mondta be a kagylóba európai szerkesztőségének:

– Halló?!... Magban ugyanaz, mint a Földön!... Lakói ikertestvéreink, de egy szívvel fórban vannak!...

MEGEMLÉKEZÉS A NEVEKRŐL

N. városban egész nap szólongatták egymást az emberek; áttekingettek az utcák szakadékai fölött, derékig kihajolva az ablakokból, mint amikor két hajó egymás közelében halad el a nyílt tengeren, bizonytalanságot és sóvárgást sajdítván meg az ismerősökben: hadonászva kiáltoztak reggeltől estig.
— Halló, Schilling úr, figyeljen!
— Halló, Cristomas! Maga lát engem?
— Minden jót, Putifárné asszony!
— Isten áldja meg, szép Helénám!
— Erőt, egészséget, Saint Simon!
— Viszont kívánom, Shaw szomszéd!
— Meghal a nevünk!
— Úgy bizony, meghal!
— S nélküle mi is elszáradunk!
Az egyik utca sarkán részeg péksegéd hajlongott a fal mellett, lisztes sapkájával törölgetve a szemét, és esküdözött, hogy inkább börtönbe megy, de nem engedi kicsavarni tudata kezéből az Angelo nevet, amelyet örökölt.
— Halló, kolléga úr, halló!
— Szólítson csak Müllernek.
— Hát nem mindegy az, kérem?
— Nem, ma ragaszkodom hozzá!
— Akkor én is az enyémhez!
— Igaza van: maradjon Schneider.
— Ön pedig Müller.
— Még annak érzem magam!
— Eddig szégyelltük a nevünket!
— Mert foglalkozást jelölt, azért!
— Mert nem volt benne képzelőerő!
— Pedig a Müller gyönyörű, kérem!
— A Schneider ugyancsak, szomszéd!
— Az öné fémes, szikrázó név!
— Az öné finom és nagyvonalú!
— Ó, köszönöm, nagyon köszönöm!
— Én is, igazán hálás vagyok!
Másnap megkezdték a nevek beváltását; a körzeti polgárőrségek előszobáiban gázmáglyákat gyújtottak, és hatalmas plakátok óvták a lakosságot bármiféle visszaéléstől; a fülkék ablakai mögött nem lehetett arcokat látni, mintha a hivatalnokok alant dolgoznának valami pincében. Mélyről szállt fel a kérdő hang is:
— Neve?
— Pithagorász Thétele.
— Neve?
— Inter Ferencia.
— Neve?
— Szolvay Szóda.
— Neve?
— Mária Üveg.
— Neve?
— Kova Moszat.
— Neve?
— Kvázi Részecske.
NEVEKET SZIGORÜAN CSAK A FIZIKA, A KÉMIA, A BIOLÓGIA, VALAMINT A MATEMATIKA TERÜLETÉRŐL SZABAD VÁLASZTANI!
— Neve?
— Lézer Sugár.
— Neve?
— Poli Vinilin.
— Neve?
— Glauber Só.
— Neve?
— Ultra Viola.
— Neve?
— Véges Végtelen.
AZ ÚJ NÉV FÖLVEVÉSÉTŐL KEZDVE SZIGORÚAN TILOS BÁRKIT A RÉGI NEVÉN SZÓLÍTANI, BELEÉRTVE A BECENEVEKET IS!
— Neve?
— Tetra Éder.
— Neve?
— Tér és Idő.
— Neve?
— Ezüst Jodit.
— Neve?
— Kalkó Pirit.
— Neve?
— Null Pont.
— Neve?
— Abszolút Semmi.
Egyik ablaknál, amely előtt botra támaszkodó aggastyán állingált, kék csöppektől vizenyős szemmel, hirtelen egy szögletes arc merült föl, de a rés oly szűk volt, hogy a homlok felső része és kétoldalt a fül lenyesődött, akár a képmontázson.
— Névbeváltó egyén, kéretik otthon elfogyasztani száraz humorát, nem pedig itt szemetelni vele!
— Abszolút Semmi vagyok! — mondta az öreg, s türelmetlenül köhécselt.
— Hát akkor legyen már valami! —• ordított ki az ablakon a névátíró; de az öreg csak megrázta a fejét, és közelebb lépett:
— Hogy méltóztatott mondani?
— Abszolút semmi nem létezik!
— Bocsásson meg, kérem, de én szakmabeli vagyok — felelte az aggastyán. — Ez egy fizikai, vagy ha úgy tetszik... bölcseleti fogalom... és jogom van annak lenni, aminek érzem magam!
Indulatosan kocogott a botjával:
— Micsoda műveletlenség!
A hivatalnok visszamerült a bizonytalanságba, ahol tompa, izgatott vitatkozás hallatszott; kis időre csend lett, majd az ablak csatornájában megjelent az új keresztlevél.
— Neve?
— Koszinusz Alfa.
— Neve?
— Dimethil Éter.
— Neve?
— Kábító Kéjgáz.
— Képlete?
— Nitrogénmonoxid.
— Tovább!
— Chilei Salétrom.
— Tovább!
— Kiló Kalória.
— A következő!
— Imaginárius Szám.
A hivatalnok, akit fölzaklatott iménti pörlekedése a professzorral és saját tájékozatlansága, amely nevetségessé tette a várakozók előtt, most az előszobába lépett, kiragadta a villát egy vénasszony kezéből, és szitkozódva mutatta, miként kell rászúrni a régi keresztleveleket, hogy az iratnak mind a négy csücske elhamvadjon a máglyán, és a pernye a rostélyra hulljon; aztán körbemutatott a plakátokra, dühös mozdulatával vissza akarta nyerni fölényét.
A RÉGI NEVEK MA ÉJFÉLTŐL ÉRVÉNYÜKET VESZTIK, HASZNÁLÓIKAT HÚSZ ÉVIG TERJEDŐ BÖRTÖNBÜNTETÉSSEL SÚJTJA A HATÓSÁG!
— Neve?
— Jupiter Lámpa.
— Neve?
— Mértani Test.
— Neve?
— I.
— Hogyhogy I.?!
— Négyzetgyök Mínusz Egy.
— Az más. A következő!
— Anti Anyag.
— Tovább!
— Tompa Szög.
— Tovább.
— Celsius Fok.
— Tovább!
HA A MAI KORSZAK EMBERE VAGY, FELEJTSD EL, HOGYAN SZÓLÍTOTT ANYÁD! FOJTSD EL RÉGI ÉNED KÍSÉRŐ ÉRZELMEIT!
— Neve?
— Benzol Származék.
— Nem az őseire vagyok kíváncsi!
— Benzol kívánok lenni.
— De milyen származék? Naftalin?
— Isten őrizz!
— Fenol úr?
— Az sem...
— Talán Anilin?
— Esetleg...
— Álljon ki a sorból, barom, és ne zavarja a munkát. Tűnjön el, nem hallotta?
Most az előszobában nyüzsgölődés kezdődött, s az emberek közül jó néhányan, akik úgy érezték, hogy fölvett nevük nem pontos, s részleteiben semmivel sem indokolható, ijedt bűntudattal húzódtak hátra, vagy hirtelen új neveket találtak ki, amelyekben valami káröröm lappangott.
— Neve?
— Koch Bacilus.
— Neve?
— Sebhedt Bujakór.
— Neve?
— Tizedes Tört.
— Neve?
— Gravitációs Tér.
— Neve?
— Canis Merda.
— Neve?
— Hulla Méreg.
— Milyen hullaméreg?
— Nem tudom.
— Kadaverin?
— Még mit nem!
— Putrescein?
— Szó sincs róla!
— Akkor álljon ki a sorból, és gondolkozzék rajta! Addig elmélkedjék, amíg dögszagú lesz!
— Nem állok ki a sorból!
— Álljon ki, mert ha nem...
— Na bumm, és akkor mi lesz?
— Az lesz, hogy a név helyett egy csupasz számot kap, amit a szentek se törölnek majd le magáról!
— Miféle számot?
— Például 00 lesz a neve.
— Hát akkor teszek a számokra, te Pilátus kutyája! Legszívesebben beverném a pofádat!
A fiatalember, aki a sor élén állt, egészen behatolt az ablak résébe; haja mélyen rásimult a tarkójára, és elöl fürtökben lógott, akár a kuvaszoké; sovány farát hátradudorította.
— Ha kifogásod van a nevem ellen, írd be az eredetit! — suttogta gyilkos szemvillanással. — Juliusz Cézár vagyok!
Ekkor egy toprongyos férfi, aki a váróterem szögletében gubbasztott, egyetlen mozdulattal elsimította ruháján a szennyesen kifeslő bélés rózsáit, fölugrott, és új öltönyben, csikorgó talpú cipőben kisietett az udvarra; sípjelére négytagú fegyveres őrség szaladt elő.
— Egy névcserélő egyed a technikai korszak új szelleme ellen lázít! — mondta a civilrendőr.
A katonák berontottak; kettő közülük mindjárt a fiatalember lábát kapta el, és úgy megrántotta, hogy a lázadó hanyatt esett, koponyája tompán döngött a padlón; a másik kettő megragadta a karjától, s úgy fektében kivonszolta az udvarra, majd ütlegelni kezdte puskája agyával, amely tömör gumiból volt préselve; a vér nemsokára vörös szőnyegként terült alája.
— Neve?
— Párisz.
— Neve?
— Heléna.
— Neve?
— Midász.
— Neve?
— Thaisz.
— Neve?
— Patroklész.
— Neve?
— Európa.
— Szóval lázadás?!... Általános lázadás?!... Mind megtébolyultak?!... őrség!... Megnyitni a jeges vízsugarak útját!... Őrség, őrség...!
Beszélték, hogy a többi névcserélő-körzetben rendbontás nélkül folyt le az új keresztlevelek kibocsátása; éjfél után az utcák elcsendesedtek, és aki későn baktatott haza, fáradtan vonszolódott a falak mentén, mint aki nyűgként cipeli idegen egyéniségét; egy-egy tétova gondolattal még megkísérelte ugyan új nevének éles és riasztó vonalai közé behelyezni magát, mint aki valami összedobált vasak közé roskad le, de viszolygása oly erős volt, hogy inkább elhessentette magától a kísértést, s akár egy megcsonkított állat, amelynek már a menekülés sem nyújt védelmet, tovább vergődött előre.
Hideg, krétafehér fény terült szét az elhagyott tereken, és távolról sem hallatszott semmiféle zaj; csak éjjel, úgy két óra körül hasította szét egy belvárosi mellékutca csendjét váratlanul valami női sikoltozás és cipősarkak ropogássá gyorsuló kopogása: nyomában súlyos meztelen talpak csattogtak az aszfalton; a lány égszínkék tüllruhában volt, és teste úgy virított át rajta, mintha izzásban volna: a fiatalember, aki üldözte őt, meztelen volt, csak a szemérme elé kötött egy tenyérnyi műbőrköténykét.
— Állj meg! — mondta kérlelő-kétségbeesetten, a lány után suhanva, és kinyújtotta a kezét. — Én még nem vagyok idegen!...
A lány beugrott egy kapu alá, aztán hirtelen megfordult, és mellét, mint két légelhárító gömböt, a férfinak feszítette.
— Neve?
— Hát nem ismersz meg?
— Ádám!...
A férfi tekintete sötéten villant a kapualj homályába, ahol egy szemetestégely komorlott; Éva félénken és kiszolgáltatottan támasztotta tenyerét a féri csupasz vállának, és sírt; a tüllruha úgy remegett rajta, akár a kékes fény; aztán a fiú körülpillantott, s mintha nőjének reszketeg gyámoltalansága lázítaná fel, egy mozdulattal lehasította róla a ruhát, és magával sodorta őt a cementre.
— Mit teszel velem? — kérdezte Éva, de azért szorosan átölelte a nyakát, ráfonódott egész életével.
— Újranemzzük a világot! — szuszogta Ádám az ölelés buzgalmában kissé irreális hangon.
— De miért épp itt, miért?...
— Minden perc késő!... Fajtám elhal!... Már csak számozott barmok mozognak a földön!... Ki kell törnünk a betonhasábok erdejéből valami üde tisztásra, ahol élő nevű gyermeket nevelünk!
— A paradicsomot is újranemzzük?...
— A paradicsomot is. Feltörjük a talaj betonhéját, és almafákat ültetünk, amelyekről mindenki ehetik majd!
— Akkor ölelj, Ádám, ölelj! — mondta Éva boldog nyögéssel, és forrón elnyíló ajkát odakínálta a férfinak.
Testük jószagú verítéke egybefolyt, mint tavaszi olvadáskor a hegyek leve, s már kábultan és öntudatlanul beléfeledkeztek a világ újrateremtésébe, amikor kicsapódott mögöttük a kapu, és riasztó fénysugarak darabolták szét a sötétséget: a géprendőr állt a bejáróban, és szemének fénypásztájával többször is körülseperte a kapualjat.
— Hol vagy, Ádám?! — zengett föl a lépcsőház. — A nevedet használtad, és vétkeztél a törvény ellen!
A géprendőr kezében megcsörrent a bilincs; a férfi és a nő föltápászkodott a földről.
— A hölgyet hagyhatod — mondta a robot vigyorogva. — Majd a bajtársak elszórakoznak vele egy kicsit... Olyan élményben lesz része, hogy sosem felejti el...
— Ádám, védjél meg! — sikoltott föl Éva. — Nem akarok gépet szülni!... Borzongok a gépektől!
A férfi egy redőnylehúzó rudat pillantott meg a lépcsőkorlát mellett, megragadta a kampót, és a gépember felé indult; egyetlen mozdulattal sikerült elakasztania, úgyhogy a robot hatalmas zajjal végigbukott a cementen; akkor mellére térdelt, és egy kőkockával bezúzta a borítólemezt.
— Meg kell keresnünk a szívét! — mondta. — Kiemeljük, és magunkkal visszük ijesztő emlékként!
A bal oldali részben azonban, ahol a géprendőr zubbonya bemélyült, akár a letaposott konzervdoboz, Ádám mutatóujjai dühös mohósággal csak egy hideg, fekete tekercsre fonódtak rá, s ő iszonyodva
— Nincs szíve! — mondta széttárva a karját szinte mindjárt föl is ugrott a robot mellől.
rémült meglepődéssel, és tehetetlenül nézte a meztelen nőt, akinek szép teste vérzett a karcolásoktól meg a fogak harapásától.
— Hallod?! — remegett Éva. — Fütyülnek!... Megmozdult minden gépzsaru!... Meneküljünk innen!
S csakugyan e pillanatban a rendőrsípok hangjai mint sivító és keresztül-kasul egymásra dobált, óriási fűrészplattnik szelték át a város csendjét: a férfi megfogta a nő kezét, és szaladni kezdtek a falak mentén, ki a házak közül, a hegyek felé, amerről friss gyantaszagú levegő áramlott a völgyben fekvő város felé.
— Attól félek, hogy ijedtünkben elfelejtjük a nevünket! — szuszogta a férfi, mintha menekülés közben saját mellén taposna. — Szólongassuk hát egymást, nehogy baj érjen! Kiáltozzunk!
— Ádám, Ádám, Ádám, Ádám!
— Éva, Éva, Éva, Éva!
— Ádám, Ádám, Ádám, Ádám!
— Éva, Éva, Éva, Éva!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .