Látomás mise után. (elbeszélések). - Öregek könyve

A PECSÉTGYŰRŰ

– Sosem gondoltam volna, hogy egy gyerekes hit, hamis eszme élete végéig is elkísérheti az embert – mondta Hankis úr felé fordulva Mednyász úr, a sebész. – Édesanyám például úgy halt meg, hogy bánatot és titkolt elégedetlenséget érzett miattam, amiért nem volt pecsétgyűrűm. Mikor utolszor ültem az ágya szélén, és kezembe fogtam hidegülő ujjait, mint valami lazára kötött régi kulcsköteget, szemében, az elégedettség alatt, hogy sikerült taníttatnia engem, ott hullámzott a ki nem mondott vád: ugye, még mindig nem vetted meg a pecsétgyűrűt?...

Nem tudom, kinek az ujján láthatta először, de az szépen beszélhetett vele, mert rögeszméjévé vált, hogy e hitvány holmi előkelővé teszi az embert, és rangot ad a világ előtt, Így hát a halottas ágya mellett önkéntelenül is a mutatóujjamra pillantottam, amely csupasz volt, és hirtelen beláttam, hogy meg kellett volna szereznem neki azt az örömöt, noha mindig gyűlöltem a pecsétgyűrűt, mert a lókupecek és a kereskedősegédek hivalkodására emlékeztetett.

Már rég megfigyeltem, hogy a tintanyalók, borbélymesterek, ügyvédbojtárok úgy viselik a csillogó szegénységnek ezt a jelét, mintha aranyházikót lóbálnának a kezükben, amelybe életük végső szorultságában parányira zsugorodva behúzódhatnak, s ha leültek, még a testtartásuk is megváltozott: igyekeztek úgy fordítani a jelenlevők felé ezt a csalóka ékességet, hogy rögtön fölhívják rá a figyelmet, hogy a névjegy vésett ablakrácsaival tárják eléjük, amelyek mögül ők mosolyognak boldogan. Hát nem megvetendő az ilyesmi?

„Bizony nincs igazad, fiam... Egy pecsétgyűrűnek mindig ára van, és sohasem tudhatjuk, mikor fog jól... Betegség, halál és ó, hányféle más baj érhet bennünket.”

Ez ingerelt a legjobban, ez a gyerekes képzelgés, hogy egy vacak fémdarab megóvhat engem minden veszélytől; ez a rögeszme, amelyben a tudatlan bennszülöttek hite világított, s amely talizmánná akarta átvarázsolni azt, ami többnyire olcsó ötvösmunka volt, és nem ért többet egyhavi fizetésnél. Nem, már csak azért sem veszek pecsétgyűrűt, mert gyűlölöm a kétes csillogást – gondoltam –, s legalább abban önálló akarok lenni, amit a testemre aggatok.

És különben is: én, aki oly gyáva voltam, hogy lemaradtam a zsúfolt autóbuszról is, s aki, ha kopogtatásomra ridegen kérdezték, hogy ki az, restelltem mondani a nevem, és inkább visszafordultam, mielőtt ajtót nyitottak előttem, hogyan tehetném meg, hogy életem legválságosabb pillanataiban lehúzzak valamit az ujjamról, amit megszoktam: hogyan járhatnék körbe az emberek között, hogy rimánkodjak nekik: „Beteg a gyermekem, uraim, nem veszik meg ezt a pecsétgyűrűt?... Meghalt az apám, kérem, mit ad ezért a tizenkét gramm aranyért?”

Pfuj, már a gondolatától is borzadok!

„Elég kár, hogy így beszélsz, fiam... Hiszen egy valódi pecsétgyűrű... egy vastag, tizennyolc karátos pecsétgyűrű, amilyent a tegnap is láttam egy kereskedősegéd ujján... nemcsak az élet nehéz helyzeteiből húzhat ki téged... de tekintélyt is biztosít...”

Hát az már igazán dühítő volt, hogy az én csekély értékemhez bármit is hozzáadhat az a cifrázott nagynyavalya, hogy általa több leszek a világ előtt, mint ama kereskedősegéd, aki reggeltől estig ugrál a pult mögött, akár a stiglic a kalitkában, és soha ki nem fogy a hízelgés szavaiból, amelyek oly émelyítőek, akár a bödön alján megikrásodott méz, miközben liszt, porcukor, krumplikeményítő hull erre az aranykarikára, amelyre pihenő perceiben bizonyára ráakasztja az unalmát, a fáradtságát meg a mérőlapátot... Íme, a megpecsételt tekintély – mosolyodtam el, de édesanyámnak egyebet mondtam.

„Egy pecsétgyűrű szerencsétlenséget is hozhat az emberre... Olvastam olyat, hogy a halottnak levágták az ujjával együtt... Felnyitották a koporsóját, vagy kiásták a sírból... Megelégszem én majd a jegygyűrűvel is, ha eljön az ideje...”

Ezen édesanyám eltűnődött egy percig.

„No látod, ez volna csak igazán szép... egyik ujjadon a jegygyűrű, a másikon a pecsétgyűrű... Mindjárt komolyságot, előkelőséget biztosítana neked... Hiszen jegygyűrűje mindenkinek van, de pecsétgyűrűje csak a szolid, megállapodott embernek.”

Aztán teltek az évek, s jó ideig nem került szóba az az átkozott ékszer. Megnősültem, a háború idején zárolták az aranyat, más gondok-bajok szakadtak a mi családunkra is: de ha a kezem az asztalon pihent, vagy oldalt lelógott az ágyról, sokszor észrevettem, hogy anyám az ujjamat fürkészi, majd valami bánatos árnyék suhan át az arcán, félrefordul, és némán elmegy mellőlem.

De a tizedik házassági évfordulómra az összekuporgatott pénzén mégis csináltatott nekem egy pecsétgyűrűt, és könnyezve, diadalmas mosollyal felhúzta az ujjamra. Azt is bevallotta, hogy miközben aludtam, cérnaszállal vett méretet, s hogy két aranyfogát is rááldozta erre a vállalkozásra, hogy a gyűrű minél vastagabb legyen...

Csorbán és boldogan mosolygott, én pedig, miközben a kezemet föltartottam a fényre, a döbbenetet és sajnálatot igyekeztem valami meghatódott hálává varázsolni; pár hét múlva azonban, amikor mosakodás közben lehúztam a hivalgó ékszert, meglepődve tapasztaltam, hogy alatta megfeketedett az ujjam. Gyanút fogva mindjárt elsiettem a legelső ékszerészhez, és megvizsgáltattam a gyűrűt.

Kiderült, hogy anyámat becsapták: hamis!

„Mondja, mama, hol csináltatta ezt a gyűrűt? – kérdeztem óvatosan. – Egy kissé lazának érzem, és szeretném megszoríttatni, nehogy elveszítsem az utcán. Tudja annak az embernek a címét?”

Riadtan nézett rám, és bevallotta, hogy az az ékszerész egy kivándorló volt a piactér környékéről, és épp a napokban hagyta el az országot. A munkát is felpénzért vállalta, mert nagyon meg volt szorulva... „De hát nincs semmi baj, fiam – derült fel hirtelen az ötleten –, azt a csekély munkát bármelyik más aranyműves is elvégzi...” Én azonban annyira feldühödtem, hogy nyíltan és a legkegyetlenebbül közöltem vele a csalást. Talán nem lett volna szabad ezt tennem, mert szinte belebetegedett. Hónapokon át nem evett, és a csorbaságával meg a soványságával már valósággal riasztó volt. Élete nagy álmában csalták meg, és alig tudta elviselni.

Mindezt, amit elmondtam, ott a halottas ágya szélén idéztem fel. Mielőtt végképp lehunyta volna a szemét, még egyszer a kezemre pillantott, amelyben az ő sovány ujjait, ezt a hideg kulcsköteget tartottam, aztán sóhajtott, fájón elmosolyodott, és többé nem mozdult. Hajnali fél ötkor halt meg, vagyis pontosan négy órakor, mert az aranyfedelű Doxa, amelyet apámtól örököltem, naponta harminc percet késett...

HÁBORÚ VOLT, KÉREM

– Fogságból jöttem haza – kezdte Talán úr. – Öt évig voltam hadifogoly, és amikor visszatértem, különös dolog történt velem. Szégyelltem magam, hallottak már ilyet? Ez engem is annyira meglepett, mintha valamely kihullott fogam helyén (e mondat közben Mednyász anyja két aranyfogára gondolt) egy reggel édes kis gyermeki csírát tapintottam volna a nyelvemmel.

Annál is érdekesebbnek ítéltem ezt, mert évek óta meg voltam győződve, hogy többé semmi sem történhetik velem hátralevő életemben, ami megrázna, elgondolkoztatna, vagy mondjuk: kétségbe ejtene... Mert, ó, mi minden történik az emberrel egy fél évtized katonáskodás alatt! Hogy egyebet ne mondjak, láttam egy katonát, akit a hernyótalpak úgy belemángoroltak a földbe, mintha csak egy grafikus karcolta volna rá valami agyagtáblára.

Szóval restelltem magam, és hiába kutattam azokat. De nemcsak az emberek előtt voltam zavarban, hanem még az élettelen tárgyak közelében is. Például előfordult, hogy ültem, ültem mozdulatlanul egy órányit is szemközt az öreg ruhásszekrénnyel, míg hirtelen amolyan bűntudatféle ébredt bennem, s miközben legyintve félrefordultam a rozzant bútortól, még motyogtam is magamban, mint egy agyalágyult: „No, jól van, azért nem kell úgy nézni az emberre.” – Ilyesmiket mondtam, vagy tréfásan megfenyegettem a macskát: „Most már elég volt a bámészkodásból, eredj a nagynyavalyába!”

Ebből is látható, hogy baj volt a fejemmel...

Bizonyára a halántéksérülés miatt. És ha a környezetemmel sem tudtam megbékélni, elképzelhetik, mit érezhettem az emberek, az ismerősök – a külvilág iránt. Pár hétig még csak nem is mutatkoztam az utcán, s már az első rövidebb séta után, alighogy beugrottam a kapun, megtörültem verítékező homlokomat, és kétszer is ráfordítottam a zárra a kulcsot. Úgy jó tíz perc vagy egy negyedóra múlva azonban már odahaza, a verandán éreztem veszélyben magam, a legfenyegetőbb veszélyben, akár egy fojtásra görcsösödő tenyér közepén; támolyogva fölálltam, és neki a sétabotommal az üvegtábláknak: „cserr!” és ismét „cserr” – egymás után tizenkétszer!

Szerencsémre pár hét alatt elmúlt ez a hóbort, és ekkor vágyakozni kezdtem az emberek után. Elég volt fölidéznem egy nevet, egy baráti arcot, s máris könynyezve pislogni kezdtem, komisz és hűtlen embernek érezvén magam, aki könnyelműen megtagadtam apát, anyát, testvért, rokont, és bujdostam előlük – féltem tőlük! Ilyen előzmények után tértem be egyik nyári estén a Hubertusba, hogy egy üveg sör mellett elbámészkodjam.

Nos, amint ott állok fél karral a söntéspultra könyökölve, kit pillantok meg: régi ismerősömet, Nokedlit, a városi írnokot. Barátomnak is mondhatnám, hiszen egy utcában laktunk, együtt nőttünk fel. Mielőtt megszólítottam volna, szándékosan végigmustráltam jó néhányszor, és magamban még nevettem is rajta: ez aztán semmit se változott! Most is látni a képén a tegnapi ivászat minden szederjességét, bűnét és átkát. Még a nyakát is fázósan behúzta, és úgy pislogott a decis pohárra.

„Nokedli!” – mondtam halkan, s miközben lehunytam a szemem, már látni véltem, amint döbbent örömmel és mégis kétkedően elindul felém, szinte lebegve, lábujjhegyen közeledik, és kerek és érdes ajkát, amely rovátkáit, mint a szentlászlópénz, könnyezve az arcomhoz szorítja: „Gyurka, édes Gyurkám!... Hazajöttél?!”

De semmi ilyesmi nem történt! Mikor fölnyitottam a szemem, láttam, hogy az írnok épp csömörködve szájához emeli a poharat, kabátja ujjával megtörli a száját, s utána is egyfolytában fintorog, mintha hangtalanul szidná önmagát: „Ha ilyen pofákat vágok, mi a fenének iszom ezt a büdös pálinkát?” S amint felém fordult, még reám is átvitt valamit a tekintetével ebből az ostoba csalódásból. így hát hidegen, sőt már-már sértődötten csak úgy odavetettem :

„Még élsz, Nokedli?”

A kicsi alak ekkor megnézett, arcát, fülét, homlokát úgy ráncolta, mint egy majom, józan és figyelő tekintete azonban még most is csak a mozdulatomra volt kíváncsi.

De már ez a tekintet is kötelezett engem; fogtam a sörösüvegemet, odaléptem hozzá, és nyújtottam a kezem:

„Szervusz, Nokedli!”

S mindjárt hozzátettem:

„Itt vagyok, testvér, nem haltam meg!... Mit nézel úgy, akár egy gyilkosra, te marha?”

Az írnok a kezemre pillantott, de valahogy úgy, mintha eladásra kínálnám oda, és ő nemcsak nagynak, de elszabottnak, idegennek, ingerlőén tolakodónak tartaná a portékát; ez már sok volt, éreztem, hogy az emberek is fölfigyeltek a hangomra, bizonyára azt gyanítják, hogy a potyáért erőltetem az ismeretséget – gondoltam, s dühömben egyik üveggel a másik után döntöttem magamba az italt; mikor ismét odaléptem az asztalhoz, egyetlen mozdulattal föltéptem az ingemet, s a gombok úgy pattantak szét, akár a dinnyemagok.

„Ide figyelj, te állat! – ordítottam. – Nyolc seb csak a mellemen meg a karomon!... Amíg te a papírt kaparásztad, én a lövészárokban hasaltam... Tűrjem fel a nadrágom szárát is?... Hát azért mondom, nekem ne ugrálj!”

Félig már részeg voltam, de Nokedli nem akart megismerni. Hogyhogy megismerni? A szemei még mindig oly aprók és hidegek voltak, s a tollazata oly borzolt és vigasztalanul kék, mint egy ázott liliputi kakasé; s még oda is bökött nekem:

„Legyen művelt ember, hallja?”

Márminthogy én... Ezt megkaptam! Legyek „művelt”, és felejtsem el az életemet – a barátaimat! A következő pillanatokban már ordítva és fenyegetően kezdtem faggatni, mint egy ügyész, aki a töméntelen aljasság és agyafúrtság láttán hirtelen dührohamot kapott.

„Emlékszel, amikor locsoláskor százhúsz piros tojást szedtünk össze csak az Alvernán?”

Intett, hogy ő aztán nem.

,,És arra sem, amikor az üres focikülsőbe gyömöszöltük be a friss lapokat, és átrúgtuk a nyolc méter magas börtönfalon a politikai foglyoknak?”

Megvonta a vállát.

Még egy utolsó kísérletet teszek – gondoltam, és félig fölemelkedve ujjaim úgy fonódtak rá a sörösüveg nyakára, mintha nyelesgránátot markolnék.

„Ide figyelj: az se én voltam, aki egy liter rum mellett átvirrasztotta veled az éjszakát apád ravatalánál, és aki elénekelt kétszáznegyven zsoltárt?!... Tagadd le, te törpe gazember!... Hazudtolj meg, te világ csalója, az anyád...”

Elhajítottam az üveget. Cirkusz lett. Szerencsémre beszámították a dührohamot meg az ittas állapotot, így hát megúsztam annyival, hogy kifizettem a darabokra tört állótükröt. Hanem három nap múlva mi történik: amint gyanútlanul megyek az utcán, valaki hirtelen a nyakamba veti magát.

Nokedli volt! Megismertem a szagáról, a keze szorításáról. A kerek és rovátkáit ajkáról, amelyet az arcomhoz szorított. Igen, valószínű, hogy ő volt az igazi írnok, és nem az a másik, akinek a kocsmába nekihajítottam a sörösüveget. Engem azonban most már nem érdekelt, hogy melyikük az igazi, és melyik a hamis! Letéptem magamról a kicsi pasast, megtöröltem az arcom, és miközben arra gondoltam, hogy a fene essék mindkettőjükkel hasra, sietve tovalépdeltem.

– Hogy én ma itt lehetek köztetek, annak is érdekes, noha igen egyszerű története van – mondta Pásztor Bertalan. – Azt is állíthatom, hogy néhány égett gyufaszálnak, ceruzacsonknak, papírdarabkának köszönhetem az életem: a munkatáborban levélírás ürügyén eleinte még tudtam verseket is írni, hiszen a parancsnokság úgyis cenzúrázta a levelezőlapok szövegét, s a beérkező csomagokat is gyors és fürge ujjakkal matatták át; emlékszem egy hadnagyra, aki a beküldött puha bőrű lábbeliről dühében harapófogóval tépte le a talpat, és úgy lökte oda a címzettnek, hogy: „Már szellőzik is, látja? No hát, húzza fel, a kutyaúristenit!” És sosem felejtem azt az őrmestert sem, aki szétvetett lábbal ült az árok szélén, és az elkobzott literes üvegből egy kicsiny gödörbe öntötte a szilvapálinkát, miközben a szeme szinte izzott, és az arca hullámokat vetett, mintha kínzó önsajnálattal, büntetésből cselekedné ezt.

Később a helyzet romlott. Csomagot odahazulról nem kaphattunk, s napról napra testben is, lélekben is pusztultunk. Isten tudja, miféle romlott svarckávét itattak velünk, amitől a kezünk-lábunk, de még az arcunk is puffadni kezdett, fekete lett és fényes, mint a suvickolt kályhacső; aki fölfúvódott, annak a napjai megszámláltattak: agyonlőtték vagy elégették. És reggelenként mégis százan és százan tolakodtak az üst körül!...

Volt egy munkavezetőnk, közülünk választották ki. Nagydarab férfi volt, erősnek is látszott, hangja recsegett, mint amikor száraz bőrt hasítanak, nyaka kurta volt és vastag, fülei aprók és tömörek, akár a kemence gombjai; ezt az embert kértem meg egy este, hogy ügyeljen rám.

„Ha azt tapasztalná, hogy nem tudok erőt venni magamon, és én is odatolakszom az üsthöz azért a mérgező mosogatóvízért, üsse ki a kezemből a csajkát, vagy pofozzon fel!”

A munkavezető gúnyos fölénnyel mosolygott.

„Ne marháskodjon. És ne találjon ki ostoba elméleteket. Itt mindenikünk azt eszi, amit kap, nem élünk külön konyhán: a legjobb, ha mindenhez hozzászoknak, megértette?... Csak így vészelhetik át a munkaszolgálatot!”

Láttam rajta, hogy ő sem igen hiszi, amit mond. Csak azért oktatott ki, mert nagyon a begyében voltam. Ez az ember megirigyelte a boldogságomat. Igen, bármily különösen hangzik: a boldogságomat; azt, hogy elrejtőzve a barakk háta mögé vagy hason fekve az emeletes priccsen féltenyérnyi papírdarabokra verseket írok.

Azok a fájó és messze szivárgó érzések, amelyeket egy-egy vers tartott szüntelen ébren bennem, összekötöttek az otthonnal és a világgal; tudtam olvasni a magasan repülő csapatszállító gépek zajából, a nedves levegő szagából, s már az is a sejtések sok titkos kapuját nyitotta meg előttem, hogy lefekvés előtt egy tizedes, egy őrmester vagy egy alhadnagy miként köhintett vagy sóhajtott fel. Jobban átéreztem emiatt a lét súlyát, mint a többiek, jobban szenvedtem, de ugyanakkor valahogy mindeniküknél boldogabb voltam...

A munkavezető néha épp írás közben lepett meg. „Megint verseket ír? – szólott, de ez már nem kérdés volt, hanem a tény rideg, figyelmeztető megállapítása; elment pár lépésnyire tőlem, majd visszatért. – Mi örömét leli abban, hogy mindenféle csengőbongó szavakat irkál egymás alá?... Nem érzi, hogy ilyen körülmények között ez mily ostobaság?...”

Ezekre a vádakra már nem is feleltem; hogy egy oktalan kínnal több-e az életem, vagy kevesebb, már nem számított. Lefogytam harminckét kilóra, s féltem ránézni bármilyen fényes felületű tárgyra (ha akadt ilyen a táborban), nehogy fölfedezzem saját rútságomat, s az elkövetkező hetekben, amikor remegő kézzel írtam néhány sort, már nem is a papiros zörgött, hanem az ujjaimon kihasadozott bőr...

A munkavezető nem hitt semmiben: nem volt semmi reménye a menekülésre, és titkon még abból a gyilkos fekete méregből is megivott két-három kupányit naponta. Lassan az egész ember valahogy föllazult, szétesett, puha lett és könnyű, mint egy szalmazsák; minden oktalan dolgon hülyén vigyorgott, s ez a hatalmas, léha test már csak a kongó vas zajára tudott összerezdülni, mikor étkezni szólították.

Sosem felejtem el utolsó találkozásunkat!

Pár nappal azelőtt történt, hogy a tábor fölszabadult; őt már rég leváltották munkavezetői tisztségéből, amely csekély előnyöket hozott számára, úgyhogy elkeveredett a többi munkaszolgálatossal; azon a kora tavaszi reggelen a barakk mögött ültem, hátamat a deszkának támasztva, és a kiéhezettségtől már a gondolataim is nehézkesen, nyikorogva mozdultak; olyan lehettem, akár egy tűzből kiemelt üvegfigura, s miközben fölvettem a földről egy szeget, hogy deszkadarabkára néhány szót karcoljak, néhány gyermeteg szót, amilyen a költészet ősállapotában lehetett, egy kis kedély csiklandott meg: arra gondoltam, ha most lenyelnék egy szem szilvát, láthatnám, amint áttetsző üvegtestemen végighalad az egy szem gyümölcs, s elmosolyodtam ezen...

Ekkor pillantottam meg az én sorstársamat; vagy huszonöt-harminc méternyire tőlem, egy melléképületnél fordult be: bokája kidagadt a cipőből, puffadt teste, feketére üszkösödött arca olyan volt, mint egy leprásé; de ahogy ebből az arcból utolszor felém villant a megbánás és a fájdalom végsőt lobbanó szikrája, ahogy egymásra néztünk, az életem legdöntőbb bizonyítéka arról, hogy néha a költés2et hasznára is rábukkan az ember.

A munkavezető pillantása ezt fejezte ki: Igazad volt, pajtás... Te megmenekülsz, mert hittél a szavak csodájában... De nekem már végem!

Rá két napra agyonlőtték. Haláláról ma is őrzök egy verset...

– Ha maga a költészet megtartó erejéről szólott – mondta –, akkor én egy emberről fogok mesélni, akit a tisztaság utáni vágy ölt meg; egy kollégámról, aki pár évtizeddel korábban városunk egyik leghíresebb gyógyszerésze és drogistája volt. Ő is munkatáborba vetődött, de az éhségnél is gyötrőbben szenvedte el a tisztátalanságot.

Beszélik, hogy még munka közben is sokszor lehetett látni, amint vékony fehér ujjait egymáshoz dörzsöli, mintha valami kenőcsöt talált volna, s mindezt oly mozdulattal, hogy néhány társa, aki meg volt áldva képzelettel és kifinomult szaglással, később azt állította, hogy Meggyesi barátom – így hívták – csodát művelhetett, mert egymáshoz dörzsölt ujjaiból és a keze fejéből, miközben szaporán simogatta, vagy olyan mozdulatot végzett, mintha tégelyben kenőcsöt keverne, balzsamos pára terjedt szét, esetleg dohány-, levendula- vagy jázminillat...

Máskor csak egy csipetnyi vízi homokot kapott fel, és azt dörzsölte szét, egy tincs füvet, egy fenyőtobozt vagy csak néhány kerek kavicsot, amellyel úgy tudott bánni, mintha apró pipereszappanokat lelt volna; mindezen felül hangos kacagásra fakasztotta vagy a könnyekig meghatotta a társait azzal, ahogy le tudta játszani egy otthon fürdés minden sóvárgott örömét.

Sajnálták, szerették és tisztelték szegényt...

Egy idő óta azonban beteges változást észleltek rajta; valami állandóan felzaklatta, izgalomba hozta; lassan fölhagyott minden képzelmi játékkal, búskomor lett, és véresre vakarta magát, mintha bőrbaj támadta volna meg; a pajtásai figyelni kezdték, meglesték vetkőzés közben, de semmiféle elváltozást nem észleltek rajta: a bőre fehér volt, egyöntetűen fehér, mint a kása, még egy ujjhegynyi folt, színeződés, fertőzés nyomát se mutatta.

Ha megkérdezték tőle: „Hogy vagy, Meggyesi?” – mindjárt felrebbent, hebegőn mondta, hogy jól, de nyomban hozzátette: „Miért érdekel?” – vagyis arra gyanakodott, hogy figyelik, hogy fölfedték titkos tervét és gondolatait; de miféle titkos terve és szándéka lehetett egy táborba zárt gyógyszerésznek, akit drótsövények vettek körül?

Feltűnő volt, hogy néha hátralopakodik a tábor mélyébe, ahol a lapos tetejű, alacsony raktárhelyiségek álltak, s perceken át majdnem kétségbeesetten álldogál egy piszkos-poros ablak előtt, s valamit néz, egyre néz. És mit gondolnak, mi volt az a tárgy, amely anynyira fölkeltette érdeklődését? Egy kád – egy közönséges fürdőkád! Valamelyik tiszt rekvirálhatta boldogabb tábori körülményekre számítva, amikor víz- és csatornahálózat is lesz, s egyelőre beállította a többi limlom közé. Én el tudom képzelni, mit jelenthetett az a fürdőkád a gyógyszerésznek. Látom, amint ott áll a homályos ablaknál, és miközben az az öblös mifene megmegújuló fehér fényeket küld feléje, ujjai kocognak félig nyitott szájában, és ő lúdbőrözik a vágytól...

A tisztaságnak azzal a jelképével neki kapcsolatot kellett teremtenie; számára már az is elég volna, ha néhány percig benne tapicskolhat, hogy közben érezze a Kókusz-szappan meg a Kék Vörös melegen oldódó páráját, gerince mentén a szétágazó vízfonalak borzongató simogatását, talpa alatt a gömbölyű és rugalmas molekulák viháncolását, mintha apró halak surrannának ki alóla...

És ezzel végére is értünk történetünknek – fejezte be elbeszélését Pirka úr. – Meggyesi, az én gyógyszerész barátom egy este, amikor már nem tudott ellenállni a kísértésnek, bezúzta az ablakot, gyorsan ledobta magáról rongyait, és befeküdt a kádba: nyögött és sírt az örömtől; de nem sokáig volt része benne! Az őrök egykettőre rajtaütöttek, és puskatussal, úgy, ahogy ott feküdt és hánykolódott az ütlegektől, szó szerint szétverték a veséjét.

Reggelre csak a véres vizelete maradt a kádban...

VÉRREL ÁLMODNI MEGLEPETÉS

– Ha már a vérnél tartunk... Kanadából tért haza látogatóba egy barátom, ő mesélte – szólt Urmanczi úr, az ügyész –, de ma sem tudom, álom volt-e a kalandja vagy valóság. Nevezzük őt a történetben Anonimusnak.

Tehát egyik este pizsamára vetkőzve ült a konyhában, és utolsó cigarettáját szívta lefekvés előtt. Mindig így várta ki azt a tíz percet, negyedórát, amíg a két kisleány elalszik odabenn, s a leoltott villanynál ő maga is az ágyához tapogatózhat. Félt az éjjelektől: álmában förtelmes bivalyok támadtak reá. Olykor mozdulatlanná meredve az arasznyira megpattintott ajtó résén át a szoba felé fülelt, mert a gépkocsik távoli fékcsikorgása úgy hatott rá, mintha valamelyik gyerek följajdult volna.

Végül elszívta cigarettáját, s már a villanykapcsolóhoz lépett, mikor az előszobában fölzengett a csengő. Nappal, ha csak rápillantott is az ajtó üvegére, az árnyék körvonalaiból, annak dermedtségéből vagy viszonylagos mozgásából meg tudta állapítani, hogy ki várakozik odakünn, ilyenkor azonban minden alakzat egyformán fenyegetően tapadt az üveglapra. Mikor kinyitotta az ajtót, egy géprendőr állt a küszöb előtt.

„Itt lakik 3200/49? Álneve Anonimus, igen?”

A házigazda bólintott. Ekkor a robot becsukta maga mögött az ajtót, és halkan, de parancsolóan mondta:

„Vezessen valami fényforrás közelébe!”

Anonimus kinyitotta a konyha ajtaját, ismét felgyújtotta a villanyt, a rendőr pedig lekapcsolta szemreflektorát, s a két üveglencse már csak lilás fényben derengett.

„Sejti, hogy miért keresem épp ilyenkor?”

„Fogalmam sincs róla...”

„Akkor gondolkozzék. Ön okos ember.”

„De ilyenkor egészen megbutulok.”

„Szóval még csak nem is gyanít semmit?”

„Őszintén szólva, nem...”

„Azért jöttem ily későn, mert biztos voltam benne, hogy már pizsamában találom.”

„És ennek mi a jelentősége?”

„Ennek az a jelentősége, hogy nem kell zavarba hoznom és fárasztanom a vetkőztetéssel.”

„Miért kellene levetkőznöm?”

„De hiszen épp az, hogy most már nem kell. Elég, ha szétnyitja a pizsamakabátját, és megmutatja...”

„Tehát a bőrömre kíváncsi?”

„Nem az egész bőrére. Csak a szív fölötti részt kell látnom. Egy tenyérnyi felületet.”

„Szóval vérbajosnak tekint?”

„Ide figyeljen, 3200 per 49! Én nem tekintek, és nem gyanítok. Én nézek és látok; és tapasztalok és lejegyzek.”

„Hát akkor parancsoljon!”

Anonimus úr remegő kézzel, óvatosan nyitotta szét pizsamakabátját, mintha a következő pillanatban ijesztő jelt kéne tapasztalnia magán, olyasmit, amiről ő sem tudott eddig. Csak valami szökött fegyenccel vagy szifiliszessel téveszthetik össze – gondolta.

Állát a mellére szorította, úgyhogy a nyakszirtje és a füle közötti rész zsibbadni kezdett, majd görcsösen nyilallott, de egyebet nem látott, csak a bal mell kúpszerűen előrecsücskösödő barna hegyét s körülötte a rozsdavörös szőrszálakat. Az izgalomtól most egyre gyorsabban emelkedett és süllyedt ez a ritkás bozót, amely kiégett drótspirálhoz hasonlított.

„Remélem, mind a hét keresztet látja! – mondta kínosan mosolyogva. – Sőt bizonyára a nyolcadikat is, amely a sírom fölött áll majd...”

A robotrendőr bekapcsolt egy elektromikroszkópot, melynek áramforrása az ő mellében rejtőzött.

„Ne vicceljen, Anonimus úr – szólott. – Ön éppúgy tudja, mint én, hogy a vérbaj és a rák ma már nem betegség.”

Odahajolt a gyanúsított melléhez, és a nagyítót ráirányította a szív környékére. Aztán fölegyenesedett. Némán és elgondolkozva nézte Anonimust.

„Sajnos velem fog jönni” – mondta.

Anonimus intett, hogy bemegy a szobába. A félelemtől idegesen tapogatózott előre, papucsa nekiütődött az ajtónak, s mire a hálószobába lépett, az asszony ingének fehér hasábja már függőlegesen fölemelkedett az ágyban.

„Valami baj van? – kérdezte. – Kivel beszéltél a konyhában? Hangokat hallottam...”

„Semmiség az egész – suttogta a férfi. – Egy kevés időre el kell mennem...”

Egykettőre felöltözött anélkül, hogy villanyt gyújtott volna, közben a félelme kissé el is csitult, csak később, amikor leértek az utcára, ahol a falakat és az aszfaltot már lehűtötte az éjszakai hideg – csupán ekkor nehezült rá ismét valami csöndes és szomorú bánat, vagy szinte azt lehetett volna mondani: valami öngúnyból eredő és egyenletesen izzó káröröm.

Mert hiszen mi más módon fogadhatja az ember azokat az eseményeket, amelyekbe nincs beleszólása? Például valahányszor a halálra gondolt, ugyancsak mosolygott. Nem fölényesen és nem is közönyösen, hanem inkább a tehetetlenségnek azzal a mosolyával, amely mindent tudomásul vesz és bölcsen ítél meg.

S most, hogy itt lépdelt ártatlanul éjnek idején a robotrendőr mellett, megint derülnie kellett: lám, egy félórával ezelőtt még csak eszébe sem jutott volna, hogy lepra vagy esetleg még ennél is veszélyesebb betegség gyanújával le fogják tartóztatni...

,,Tudja-e, hogy a feleségemen kívül más nővel még nem volt dolgom? – kérdezte később Anonimus, sértőnek érezvén saját hallgatását, de amint a géprendőr vallanak fémesen megcsillanó lemezére pillantott, majd a fej merev, hatszögű formáját nézte, egyszerre zavart lett. – Talán nem hiszi?”

„Nem – felelte a robot. – Maguktól minden förtelem kitelik. Egyedül a holt anyag becsületes.”

„Pedig így van, barátom. És ha meg kéne csalnom, megint csak vele magával cserélném fel. – Elmosolyodott. – Látja, már nem is félek. Örülök, hogy magával beszélgethetek, jóllehet nem hisz nekem; de most már ennyi bizalom után igazán elárulhatná: miért tartóztatott le?”

A géprendőr komoran elgondolkozott.

„Hallgasson, az istenért! – mondta, és intett, hogy a mellébe szerelt magnetofon minden szót lehallgat. – Nem vagyok hajlandó a kérdéseire felelni.”

Később, amikor Anonimus magához tért, hatalmas csarnokban ocsúdott fel, amely leemelt kupolájú templomhoz hasonlított. A hűvös, kövezett padlójú teremben az egyetlen valóság pillanatnyilag csak egy bőrdívány volt; bizonyára ezen aludt el, hiszen a fekhelyből még most is szállt némi meleg és verítékszag. Fölállt, elindult a falak mentén, s már az elején különösnek találta, hogy körös-körül jó néhány tucat ajtó sorakozik egymás mellett, mégpedig úgy, hogy a kilincsek párosan szembenéznek; kopottság azonban nem látszik rajtuk, sőt a nyomásra meg sem mozdulnak.

Megpróbált kitekinteni a környezetre, de a zárakon nem volt kulcslyuk, és a rácsozott tejüveglapokon semmilyen mozgó vagy tovahaladó tárgy alakját nem lehetett észlelni. De még ennél is feltűnőbb volt, hogy a templom leemelt hajója fölött, vagyis a nyitott tetőzet fölött sosem szállt át madár, pedig Anonimusnak már a nyakszirtje is elzsibbadt, annyit várt erre az egyetlen bizonyosságra, amely számára a reális létet jelentette volna. Uramisten, de hát mi történt? Miközben ezen gyötrődött, a letartóztatás éjszakája a legtávolabbi emlékként sajdult belé.

Ebben része volt egy régi és vissza-visszatérő képzelgésnek is, amely oly sokszor átborzongott rajta, valahányszor egyedül ment haza egy havas utcán, vagy elfeledkezve állt egy sarki lámpa fényében; ilyenkor az volt az érzése, hogy pillanatok helyett százötven-kétszáz év telt el, s hogy a lépcsőre, ahol föl kellene baktatnia, már rég rászakadt a falak vakolata, hogy már egy kacatban, egy összezsugorodott gyermekcipőben sem fogja meglelni szeretteinek a nyomát...

S ilyenkor tátogva rohant föl emeleti lakásába, ahhoz sem volt türelme, hogy előkapja a kulcsot, hanem ököllel döngette, lábbal rúgta az ajtót, míg elő nem szaladt valaki, hogy beengedje őt, a földúlt és önmagából kifordult férfit.

Most megint elindult az ajtók mentén, sorra döngette mind a százhúszat, aztán szaladni kezdett klappogó fapapucsaiban. Ő maga sem tudta, honnan került a lábára ez az idegen és merev szandál, és a maga ütötte zajtól elrémülve visszamenekült a bőrdíványra, és arcát tenyerébe szorítva felnyögött.

„Úgy, úgy, bőgjön, mint a szamár!” – hallatszott fölötte egy hang, bántóan és hidegen, ahogy üres lakásban zeng föl a káromkodás.

Anonimus csak most pillantotta meg a szószéket, melynek tetején egy férfi feküdt, sárga zoknis lábát a faragott és aranycirádás párkányra fektetve, mintha nyugágyban heverne.

,,Hány éves is maga?” – kérdezte az idegen.

„Negyvenöt múltam” – felelte Anonimus úr.

„Szinte gondoltam. A legújabb orvosi fölfedezések szerint pontosan ilyenkor jelentkeznek az első tünetei annak a betegségnek, amelyre ön se lesz büszke...”A vádlott hallgatott; eltelt egy perc.

„Ne álljon ott, mint az öntött ostobaság. Lökjön le magáról minden holmit, és ugorjon föl a díványra.”

Anonimus megmozdult. A félelem furcsa zavarrá, sőt iszonyattá keveredett el benne a szégyennel. Még sorozáskor is nehezen tudott odaállni a bizottság elé, hogy pőrére vetkezve feleljen a szőnyeg sarkáról az olyan kérdésekre, amelyeknek épp a ruházat biztosított volna némi fedezetet. Másrészt pedig a férfitekintetek előtt is örökké restellte szemérmét.

„Mozgás, mozgás!”

Anonimusnak megvonaglott az ajka, tekintete párás lett a sértéstől, de ugyanakkor már vádló önsajnálattal nézett föl a parancsolóra, mintha kárpótlásként csupán azt kívánná, hogy később ez az ember megbánja, amit vele tett. Aztán mégiscsak levetkőzött, és ügyetlenül fölmászott a bőrdíványra.

„Igaz-e, hogy magát még nem jelentette föl soha senki, és ön se ártott másoknak?”

„Így volt, kérem.”

„Gyanús, meg kell mondanom. És ön e pótcselekvés nélkül is teljesnek érezte az életét?”

„Majdnem teljesnek.”

„Tessék pontosan válaszolni. Három évvel, nyolc nappal és tizenkét órával ezelőtt egy kocsmában sokkal határozottabban felelt; azt is le tudom rajzolni, hogyan tartotta a poharat, melyik asztalnál állt. Tehát csak majdnem teljesnek érezte az életét, vagy egészen annak?”

„Egészen, igenis...”

„Indokolja ezt meg!”

A férfi egész hosszában kinyújtózott, és tarkója alatt összefont kézzel az eget nézte.

„Mitől volt boldog?”

„Szeretem édesanyámat...”

„Tovább!”

„Szeretem a feleségemet.”

„Tovább!”

„Szeretem a gyermekeimet.”

„Tovább!”

„Szeretem az életet, kérem..,”

„Ezt hagyjuk. Inkább térjünk vissza a feleségéhez. Igaz-e, hogy háromszor nősült, és mindahányszor ugyanazt a nőt fogadta vissza?”

„Igaz...”

„Megfelel-e a valóságnak, hogy ez a hölgy már első ízben kiforgatta magát és megszökött?”

„Igen.”

„És miért nem fojtotta meg? Az érvényben levő törvények szerint megfojthatta volna.”

„De kérem...”

„Csönd, most én beszélek! Igaz-e, hogy az utcáról fölszedett valami csavargót, és éjszaka ez a derék ember el akarta metszeni az ön nyakát? Miért szánta meg?”

„Mert mezítláb volt és sírt.”

„Minden álruhás emberünk mezítláb jár, és a könynyeit hullatja. De akit rászednek, azt megölhetik. Magát is megölte volna, de állítólag az utolsó pillanatban felnyögött.”

„Ugyanis álmomban néha beszélek...”

„Ez nem tartozik ide. Most arra feleljen, miért mondja elsőként, hogy bocsánat, valahányszor a lábára lépnek? Miért szabadkozik örökké azzal az ostoba, zavart és szánandó mosollyal? És miért mondott le a háromszoba-összkomfortról a barátja kedvéért, akinek csupán egy gyerekkel van nagyobb családja, mint magának?... És miért megy immár húsz éve mindig decemberben szabadságra?... Miért marad le öt autóbuszról is csúcsforgalom idején?... Magának nincs könyöke... nincs szája... nincs akarata? Maga hülye?!”

„De kérem...”

Anonimus úr a szemérme elé domborította tenyerét, fázósan összerázkódott.

„Van-e tudomása róla, hogy mily közveszélyes betegségben szenved? – kérdezte a vallató. – Még tíz éve sincs, hogy végképp leküzdöttük a rákos megbetegedéseket, és az inaktív jóság máris a bujakór fertőző sebeiként ütközik elő némelyik ember testén. Ezeket az egyéneket kötelességünk elszigetelni a társadalomtól.”

„Bocsánat, de én nem érzek semmi fájdalmat – szólt Anonimus. – Sőt azt mondhatnám, nappal nagyon is jó a közérzetem.” – Ekkor a sárga zoknis férfi lekapta lábát a szószék párkányáról, és fölugrott fektéből.

,,E betegség körülírása nem az ön feladata! Lehet, hogy tíz évig is eltart, amíg a kór kiterebélyesedik egy-egy ilyen máléberci szervezetében, amilyen ön is. Igen sajnálom, de mindaddig fogva kell tartanom, amíg az új nyavalya el nem végzi a magáét!”

És hiába tiltakozott Anonimus úr, arra sem maradt ideje, hogy felöltözzék. Hóna alatt kis motyójával pucéron ballagott be egy oldalt nyíló cellába, ahol a szürkés fényben így meztelenül olyannak látszott, mint Belzebub. Mikor a fegyőr belépett hozzá, hogy a szokatlan látványon csodálkozzék, a fogoly a hóna alá kapta összegyűrt ruháit, fel-alá száguldozott, és két közbülső ujjának villáját hangos kacagással a levegőbe bökte.

„Hát nem értik, hogy engem a félelem tett olyanná, amilyen vagyok? Sosem fogják megérteni? Hiába mondom el reggelenként izzadva és reszketve, hogy éjjel bivalyok tapodnak rajtam?... Élő-eleven bivalyok, amelyek egy füstgombából rohannak elő!... Sárszürke, lekopott bőrük olyan, mint az ördög teste... Szemük két feltüzesített kemencekarika... És orrlikaikból vizeletszag, izzadságpára és egyéb elmondhatatlan bűz csap az orromba, ruhámba... Jöjjön, uram, és szagolja meg... Méltóztassék megszagolni a rongyaimat!... Hiába szellőztetem ki, mert belé van sulykolva, akár az átok!...”

A fegyőr odalépett, s undorodva szagolni kezdte a kupacba összehányt ruhadarabokat, de aztán megvonta a vállát, mert nem érzett rajtuk semmit, s belerúgott a fogolyba.

„Itt fogsz elrothadni, piszkos gazember! – mondta. – Amiről csak te tudsz, az még nem bizonyíték!”

S hatalmas öklét, amely ugyancsak bivalyszagú volt, odaszorította Anonimus orra alá.

EGY NYARALÁS TÖRTÉNETE,
AVAGY A MESSZELÁTÓ

– Én mondom, hogy a legjobb idehaza tölteni a szabadságot. Ha egyedül van az ember, leül egy székre, nézi a padlót, nézi a falakat. Senki sem zaklatja, senki sem kér tőle semmit. Délben eszik valamit, sétál egyet, behúz egy korsó sört. Egyébként is ez az egyetlen módja annak, hogy valamin mélyértelműen elgondolkozzunk, hogy valamit aprólékosan megvizsgáljunk – bizonygatta Kolumbán úr. – De vagy jó húsz évvel ezelőtt mégis felmentünk a Hargitára: feleségem, a két kisgyerek meg én. El is átkoztam később azt a napot. Magánvillában béreltünk egy szobácskát, két kimustrált dívány volt benne, s ha csak rájuk ült is az ember, már besüppedtek, és csikorogtak-nyikorogtak. S mindjárt az első éjjel arra ébredtem, hogy a falról csurog a víz. Csak az hiányzik, rémüldöztem, hogy a két kicsi meghűljön. (Hankis úr megmozdult, jelezvén, hogy ilyen dolgokról neki is lesz mondanivalója.)

Egész éjjel virrasztottam. Reggel panaszkodtam a tulajdonosnak, ő azonban fölényesen végigtapogatta a falakat: új villa, új vakolás – mondta –, és az új fal éjjelenként gyöngyözik egy kicsit, ez mindig így szokott lenni, mert odakünn lehűl a levegő. S meg se törölte a kezét, hanem még sokáig úgy tartotta mosolyogva, mint aki az imént lépeket rendezett a méhkasban.

A negyedik átvirrasztott éjszaka után, vagyis az ötödik éjszakán elindultam át a szoba sötétjén, s mint az alvajáró, odatapogatóztam a feleségemhez. Mihelyt azonban megérintettem a térdét a takaró alatt, ő idegesen felsírt:

„Istenem, már itt sem hagy békén!”

Kiültem a deszkalépcsőre, és hajnalig ott gubbasztottam; aztán tejet hoztam, könnyezve élesztgettem a tüzet, csapkodtam, szitkozódtam a kályha körül. Feleségem, aki félt, hogy elkódorgok, vagy megiszom a liter rumot a hátizsákból, álmos-zsémbesen, megcsúnyulva jött ki a fészerbe, ahol főztünk.

„Mit csapkod úgy, megbolondult?”

Odasziszegtem neki valamit, összevillant a szemünk. Utána egész nap ettük egymást. Nyakamban az egyik gyerek, mellettem a másik. Ágak ropogtak a talpam alatt, szuszogtam, izzadtam, miközben egy málnavészt kerestünk, s mögöttem az asszony hangja, a vékony ostor, egyre csapkodta-csipkedte a fülemet:

„Maga ismeri a környéket?”

A gyerek meleg ülepe alól morogtam:

„Nem ismerem, a szimatom után megyek.”

„És ha eltévedünk, mi lesz?”

„Hirdetést adunk fel a helyi lapban.”

„Maga hülye?”

„Igen. Miért?”

Így évődtünk, de lefojtott hangon, hogy a gyerekek ne figyeljenek fel a családi élet rémségeire. Mire alkonyatkor összekarcolva, fáradtan, izzó szemekkel hazavergődtem, a düh, az egész napi kölcsönös piszkálódás úgy borított el, mint valami büdös, kénes iszap. Éreztem, hogy tennem kell valamit: ha nem akarok megbolondulni, egyedül kell maradnom legalább egyetlen délután!

Másnap ebéd után, amikor a kicsik lefeküdtek, fel is kerekedtem, hogy elindulok gombászni. Alig mentem azonban a patakig, amikor utánam szólt az asszony: várjak, mert jön ő is! S már jött lassan és megszelídülve, kezébe fogta a kezem, és arcát a vállamra szorította. Éreztem, hogy elzsibbad a lábam, és az erdő zöldesfekete fallá mosódik össze előttem.

„Higgye el, én is szenvedek... De hát a gyerekek... Elvégre értük hozzuk az áldozatot...”

Nyeltem egyet, de már éreztem, hogy a zsibbadtság felenged a lábamban. Így hát elindultunk kettesben. Fölkapaszkodtunk egy hegyoldalra, ott nem találtunk csak lila szárú mérges hiribit; aztán völgybe ereszkedtünk, ahol hűvös gyantaszag, korhadás- meg szamócaillat oldódott a levegőben, és kicsiny tisztás ragyogott elénk, akkora, mint egy citromszínű takaró: leültünk, hallgattuk a csöndet.

Mária hanyatt fekve nézte az eget: a szája rózsaszínen elnyílt, a szeme kékebb volt, a foga két sor gyöngy. Cirógatni kezdtem a nyakát páfránylevéllel, ő a kezem után kapott, és magához húzott...

„Hallja, a távolban mennydörög” – mondta, amikor később elindultunk, és mögöttem lépdelve riadtan rendezgette a szoknyáját; én azonban már könnyű voltam és jókedvű, csak legyintettem. „Valami kőbányában robbantanak, ne törődjön vele. Nézze, milyen szép szamócát találtam!”

Mentünk egyre beljebb; jobbra tértünk, aztán balra, megint átmentünk egy hegyen: körülöttünk ritkás erdő volt, s annál jobban meglepett, hogy hirtelen olyan sötét lett. Esőcsepp koppant az orromon, nagy volt és langyos, mint egy eltört madártojás; a következő pillanatban már egészen közelről hallatszott a dörgés, majd élesen visszhangzott a közeli völgyben – szálfák zuhannak így.

Egy perc alatt oly sűrű, örvénylő eső keletkezett, hogy tátogva és rémülten húzódtunk be egy fenyő alá. Sem köpeny, sem esernyő nem volt nálunk; átöleltük egymást, de még a cipőm is megtelt vízzel; ugrálva kerestünk menedéket a bokrok között, mikor azonban a lomb is átázott, úgy szórta ránk a vizet minden fuvallatra, hogy Mária kétségbeesetten felsírt:

„Istenem, mi lesz?...”

Elővettem a zsebórámat: hét óra lett volna öt perc múlva. Nemsokára besötétedik, és az eső még mindig kitartón, egyenletesen zuhog... Még soha nem voltam ilyen gyáva és tanácstalan. Még az esőn is átharsogott a megduzzadt patak hangja: bukdácsolva és meg-megcsúszva igyekeztünk kivergődni a nyirkos homályból.

A nadrágom ágba akadt, és úgy végighasadt, hogy a jobb szárát le kellett tépnem: Mária a fejére kötötte turbánnak; fújtatva és zihálva törtettünk át a fák között, a patak minduntalan elénk került, többször is át kellett gázolnunk rajta; síkos köveken egyensúlyoztuk magunkat, könnyeink elkeveredtek az esőcseppekkel, már náthások is voltunk; mi lesz ennek a vége? – dohogott bennünk tompa rémülettel, és a többit már nem is mertük hozzágondolni. Csak olyankor estünk kétségbe még jobban, amikor az ellobbanó villámfény után már feketén egymásba mosódtak a fák törzsei.

Tíz kilométert is rohanhattunk, de csak az Isten tudta, hol járunk, s valahányszor úgy éreztük, hogy valami útra, ösvényre, tisztásra érünk, váratlanul megint elénk meredt egy sötét hegyoldal; egy újabb rengeteg! Megálltunk, néztük egymást a szemünkbe ragadt hajunk alól, én abban a maskarában, a fél nadrágszárral, Mária a fejére kötött csüngő rongydarabbal.

„Innen nem kerülünk ki élve” – szipogta.

Kérdőn meredtem rá, és válaszként egy pillanatra meleg meghatódottságot éreztem, amely a félelmet is fellazította, s emlékezetemben azokat a napokat vagy legalábbis órákat próbáltam felidézni, amikor még úgy szerettük egymást, és úgy aggódtunk egymásért, mint ezekben a nehéz percekben, és semmilyen gonoszkodás nem volt közöttünk; igen, talán másként kellett volna élnünk, másként – de most már késő...

Ekkor messziről kiáltást hallottunk:

„Hahóóó!... Hahóóó!... Segítség!...”

Előbb szinte felkiáltottunk örömünkben, de utána mindjárt megdermedtünk: ki lehet az, aki a mi segítségünkre szorul?... Bizonyára valami haramia próbál csapdába csalni... S ahelyett hogy elindultunk volna a hang irányába, néztük, merre meneküljünk, hová húzódjunk be.

De most már egészen közelről hangzott fel:

„Hahóóó!... Hahóóó!... Segítség!...”

Mozdulni se mertünk. Oly fájdalmas, oly ijesztő volt az a kiáltás, az a mélyen zengő hang, amelynek lefojtott szalagjain talán már könnycseppek rezegtek, hogy egyszeriben megéreztük: nem, ez nem erdei rabló, ez egy nálunk is nyomorultabb ember! És a sejtés, legalábbis bennem, hirtelen kioltott minden félelmet, sőt az ösztönös segítőkészség valami bátortalan hangot is fellökött.

„Halló, hé, erre tartson!” – kiáltottam.

Ág reccsent, és a fák között egy széles sávon nedves bozót rezgett, mint zöld sörény, és alatta törtetve közeledett az a férfi, akár egy megfélemlített vad; aztán már ott állt előttünk. Megdörzsöltem a szemem, és tátogva bámultam rá: az igazgatóm volt, vadonatúj bilgeri csizmában, zöld tiroli kalappal, bal oldalán vadászpuska, a másikon messzelátó, akkora, mint egy kályhacső.

„Maga az, Kolumbán?” – szusszant egy nagyot megkönnyebbülve, és zavarában úgy tett, mintha a feleségemet nem is látná.

Még mindig nem szóltam: csak néztem őt.

Régi ellenségek voltunk. Utáltam ezt a nagypofájú, basáskodó alakot, aki iránt éveken át tehetetlen voltam, hiszen ha csak egyet mukkant is valaki, előbbutóbb útilaput kötött a talpára. Valamikor együtt inaskodtunk a Junász vasgyárban, de ő kitalált magának egy mozgalmas múltat, és fölkapaszkodott, míg én megmaradtam egyszerű gépésznek. Az a fajta ember volt, aki a régi barátoktól fél a legjobban, attól retteg, hogy kibeszélik valami gyöngéjét vagy viselt dolgát, és lejáratják új munkahelyén, ahol szeretne szigorú, tiszta erkölcsű embernek látszani, s egész életét elfedni a munkások elől.

Talán lett is volna mit kibeszélni róla.

Hogy egyebet ne mondjak: segéd korában, nagyon hajtott a nők után, mindenféle zavaros ügyei voltak. Ma is emlékszem, egy vasárnap éjszaka, amikor hazafelé mentem a Vasas klubból, egy sarki villanylámpa alatt pillantottam meg. És hogyan? Anyaszült meztelenül! Lépre csalhatták a bordélynegyedben, a Tanítók háza mögött, valami strici rátört, és neki menekülnie kellett a lány mellől; az ablakon ugrott ki, és most ott állt, mint egy izzó üvegfigura, és az ágyékához kapkodva magyarázta a rendőrnek a kalandját...

A gyárban már az első napokban kimutatta a foga fehérjét. Ahelyett hogy végigment volna a műhelyeken jó reggelt köszönni s már csak úgy falból is megkérdezni: ,,Na, hogy megy, emberek, hogy megy?” – mindvégig az irodájában ücsörgött, s egy ízben, közvetlenül azelőtt, hogy lefújták volna a váltást, berontott a munkások közé a mosdóba; az egyik elreteszelt vécéfülkéből ugrott elő, és a töltőtollával kocogtatni kezdte feltűrt csuklóján a karórát:

„Haha, szóval így?... Még egy kerek perc van hátra, és maguk már szépítkeznek?... Mars ki innen!”

Tehát látni való, hogy kiféle-miféle volt. És már csak azért is a begyében lehettem, mert régen Kukucsnak szólítottam, éppúgy, mint az egykori inastársak. Egy hétig felém se nézett, mintha nem tudná, hogy ott dolgozom, de egy hétfői reggelen, úgy fél nyolc körül, behívatott magához. Konyakkal kínált, koccintottunk, és amikor fölemelte a poharat, kacagva azt mondta:

„Ne gratulálj a kinevezésemhez, nem sok örömöd lesz benne... Én ugyanis rühellem a familiarizmust, Kolumbán elvtárs...”

„Nézd, Kukucs – mondtam az asztal szélén billegtetve a poharat. – Én nem zavarom a te vizeidet...”

Láttam, hogy a Kukucsra fölrezzen; aztán elmosolyodott.

„Nem erről van szó... Régi ismerősök vagyunk, és nem akarok neked is dirigálni... Érted?”

„Nem értem, Kukucs – válaszoltam. – Minek ez a sok szöveg? Igazgatóm vagy, én pedig az alárendelt, és passz.”

Idegesen megrázta a fejét:

„Menj át a közüzemekhez... Gondom lesz rá, hogy egy fél év alatt osztályvezető légy... Itt azonban semmit sem tudok tenni érted... Sőt, amilyen marha természetem van, még beléd kötök – kétértelműen nevetett –, beléd kötök, és felfallak...”

Nem mentem el, csak azért is maradtam; de havi jutalékot többé nem kaptam. Ehelyett piszkálni kezdtek, többször is behívattak a káderosztályra, és akörül tapogatóztak, igaz-e, hogy harminc évvel ezelőtt pofon ütöttem egy inastársamat. Már hogyne ütöttem volna pofon, amikor döglött egeret rejtett a kosztoscsészémbe, a káposztás laska alá. Ki tudtam volna ütni a szemét...

Kellemetlenkedett Kukucs, gyötört, bosszút állt rajtam, és én tehetetlen voltam; de nemcsak én, hanem a többi munkás is. A titkárnő kipletykálta, hogy az új igazgató minden héten beleaprít egy átiratot a papírkosárba, mégpedig ott előtte, és még büszke is rá. Oly magabiztosan mosolyog, mint akinek van valakije odafent, aki még a miniszternél is fontosabb ember...

„Nem is csodálkozom, hogy szabad kezet kapott – mondta pártfogón, és nagy, kék árnyékos szemével minden szóra, minden mozdulatra figyelt. – Azt mondják, hogy a tartomány legszigorúbb, legmesszebb látó igazgatója... Jobb, ha nem packáznak vele...”

És ez a legszigorúbb és legmesszebb látó ember most itt állt előttem egy sötét erdő közepén.

,,Ez a kurva eső kibabrált velem – mondta vizes sapkáját a csizmájához csapkodva, és a hatalmas meszszelátó himbálózott a vállán. – Valaki az imént mintha kiáltozott volna, nem hallották?... – kérdezte, s úgy tett, mintha azon buzgólkodna, hogy a sapkáját szabályosan helyezze vissza a fejére. – Nem is csodálkoznék rajta, ha valami gombaszedő cigány eltévedne... – Megigazította vállán a puskát, csak most vette észre, hogy mindvégig a csövével fölfelé hordozta. – No de induljanak előre, mert itt virradnak meg...”

Ismét friss volt és magabiztos – sőt fölényes a hangja; de Mária belesírt a szavaiba:

„Hova induljunk, amikor eltévedtünk... Már órák óta ide-oda futkosunk, és odahaza várnak a gyerekek...”

A homályban is láttam, hogy Kukucs elsápadt; megint levette a sapkáját, megint a csizmájához ütögette.

„Valóban eltévedtek?... De hát miért indulnak el vezető nélkül, ha nem ismerik a környéket?”

Nekilódult, mintha büntetésből ott akarna hagyni bennünket. Mária gyámoltalanul indult utána, én se maradhattam le; mindhármunk hallgatásában, mindhármunk lépteiben benne volt a bizonytalanság. Kukucs most már tudta, hogy hiába hazudott; egy vadcsapáson megállt, fölemelte messzelátóját, gőzölgő veríték volt az arca.

„Ha nincs ez a pára, tizenöt kilométerre is ellátok” – motyogta, s mindkét keze remegett; de még nem adta meg magát, még bízott a szerencséjében, és intett: „No, jöjjenek!”

Még egy jó órát csetlettünk-botlottunk, tévelyegtünk; fönt a fák lombjai között néha valami rebbent; nyákos gombákra léptem, a cipőtalpon át is éreztem, ahogy rájuk taposok, mintha mezítláb járnék hideg, elázott szappanokon. S aggodalom helyett most már csak iszonyatot és fáradt idegenkedést éreztem, hogy nekem ebben a személyes céltalanságomban is alá kell rendelnem magam egy másik céltalanságnak, egy önkényes irányító céltalanságnak, egy csizmás, fegyveres, tiroli kalapos kilátástalanságnak, amely úgy cipel magával mindkettőnket, mint csizmája talpán a sarat. Hát már ebben sem lehetek magam, ebben a tévelygésben sem? Miért megy elöl, miért vezet, miért nem vallja be, hogy ő sem ismeri az utat; miért vette el tőlem az én egyéni kálváriám minden aggodalmát, a gyermekhajszagú, gyermekülep-melegségű reménykedésem reménytelenségét, amely őszinte volt és magasabb rendű az ő vadászgató eltévelyedésénél?!...

„Meg tudnám fojtani magát! – súgtam oda a feleségemnek. – Ki mondta, hogy utánainduljon?”

„Abban reménykedtem, hogy mégiscsak jobban ismeri a környéket, mint mi” – sírdogált Mária végképp kimerülve.

„Hogyhogy jobban?... A sötét tájékozatlanságban nincsenek fokozatok!... Mindjárt ordítok egyet...”

Az igazgató most megállt; hangosan szuszogott:

„Az ordítozásnak semmi értelme, Kolumbán... Viselkedjünk elvszerűen: letelepszünk itt, és megvárjuk a hajnalt. Van magánál gyufa?”

Szinte felröhögtem idegességemben: nálam legyen gyufa, aki még csak nem is dohányzom, míg ő a vadász?... Hát ez isteni!... Egy árva gyufaszál sincs nála!... Ez az előrelátás csodálatos!...

Kitapogattam egy tuskót, és leültem háttal az igazgató felé. Mária mellém bújt, mint egy alázott, didergő csirke; a fáradtságtól gémberedetten és kimerülve hamar elszunyókáltunk; de nyugtalanságomban többször fölrezzentem és szétnéztem: Kutasi a térde közé csüngette a fejét, és hangosan horkolt; úgy éjfél körül, amikor fázósan föltápászkodtam, hogy félremenjek vizelni, kakaskukorékolást hallottam. Vagy talán csak képzelődöm? – álltam némán egy helyben. S akkor nem is olyan messze ismét fölhangzott a kukorékolás. Kurta, erélyes és vékony hangú kukorékolás volt, csak a liliputi kakasok rikoltanak így.

A házigazdám törpe kakasa! Igen, úgy van, megismerem a hangját! Tizennyolc-hússzor kukorékol egymás után, mintha pótolni akarná törpe mivolta minden hátrányát; álmatlan éjszakákon számoltam is a teljesítményét. És tessék, most már ötödször kukorékol; aztán hatodszor, tizedszer... Izgatottan odaléptem Máriához, megfogtam a kezét, és húzni kezdtem magam után; boldogan, izzó arccal loholtam, s mikor előtűnt az ismerős villa, majdnem felkiáltottam örömömben.

Kolumbán úr mosolyogva körülpillantott az öregek padja körül, majd így folytatta:

– Mikor felkelt a nap, az igazgatót ott találta a korhadt fatuskón; rásütött a puskájára, a vadonatúj csizmákra meg a messzelátójára. A házigazdánk ébresztette fel, és aznap az egész telep ezen a felfegyverzett távcsöves barmon röhögött, aki ott töltötte az éjszakát egy kőhajtásnyira a villától; de nemcsak a telep röhögött rajta, hanem a fél ország, és ezúttal én is gondoskodtam róla, hogy a pletyka továbbterjedjen; de nem is igen volt szükség beszélni róla, mert amire lejárt a szabadságom, és bementem a gyárba, már mindenki tudott a dologról, és a munkások dőltek egymásnak, úgy kacagtak.

S később hónapokon át a legeldugodtabb, legnehezebben kifürkészhető helyekről hangzott fel a kétségbeesett kiáltás: a víztoronyból, a raktárak háta mögül, a pincéből meg a padlásról: „Hahóóó... Hahóóó... Segítség!...” S amit képtelenek voltunk a legnagyobb erőfeszítéssel, a legjózanabb érvekkel elérni, azt megoldotta ez az egyszerű és véletlen baleset: Kutasi elment tőlünk!...

A MEGVÁLTÓT IS JAJJAL SZÜLIK

– Én egy példázatot szeretnék elmondani a művészetről – szólott immár a festő is –, mégpedig azért, mert sokan túlbecsülik a toll, az ecset meg a véső lehetőségeit, és világmegváltó szerepet tulajdonítanak neki. Valamikor én is hittem ebben... Ó, igen! De most, hogy megöregedtem, sok mindent másként látok.

A háború előtt Nagybányán volt egy barátom, Motyogó Mátyás. Egymás között legalábbis így neveztük, mert kószálása közben, ahogy az erdőket, dombokat járta, örökké mozgott az ajka, sőt némelyek szerint bibliai szövegeket mormolt. Mindenhez konyított valamicskét, a kultúra széttöredezett darabjai azonban úgy hevertek benne, mint elhagyott fészerben a megrongált szerszámok.

S nem tudom, beteg lelkének miféle biztatására igyekezett utánozni a Megváltót. Magas, de arányos testű férfi volt, ingét kihajtotta a nadrágra, és Krisztusszakállt viselt, amely fölött gyanakvó-riadtan ugráltak nagy barna szemei. Ha megszólította valaki, szinte mogorván pillantott rá, mintha áhítatos cselekvés közben zavarták volna meg, máskor viszont, alighogy belépett a műterembe, örvendezőn összedörzsölte a kezét.

„Áldás reád és házadra!” – mondta meghajolva; utána leült a csergével borított heverőre, s órákon át szótlanul nézte, miként festek. Ugyanakkor volt rá eset, hogy földúltan rontott be, inge csíkokra hasadva csapkodta nadrágját, és lába, keze feje véres volt valami erdei kalandtól; kérdéseimre egy szót se szólt, hanem üstökébe mélyesztett ujjakkal, meztelen talpát a padlóhoz csapkodva járkált föl-alá, vagy megállt, s öklét fenyegetően rázta a hegyek felé: „Majd ledőlnek Jerikó falai!”

Nyáron mindig sátorban lakott, fönn valamelyik esztenán, s ahogy ott ült a szabadban, fekete szakállasan, szétvetett lábakkal, a festőállvány előtt, fejét oldalt dűtve, bal kezében palettájával, másikban ecsettel, ahhoz a festőhöz hasonlított, akit Courbet Műterem című vásznán láthatunk; tehetségben persze meszszi esett a nagy franciától, s megszállottságában inkább a mi Csontvárynkra emlékeztetett, csak hiányzott belőle Kosztka Tivadar nagy látomásos ereje.

Vagy ki tudja?... Ma is titok számomra az az ember. Voltak vásznai, amelyektől sajnáltam a festéket is, mert semmit se mondtak nekem, naturalista mázolmányok voltak; mintha ölnyi mezei virágot szórt volna rá, minden összpontosító szándék, kiemelő szerkesztés nélkül, egy-egy kulimászos lepedőre. Máskor azonban alkotó ösztönének finom megnyilatkozásai derengtek föl a képein. Például emlékszem egy festményére, jóllehet nem volt nagyméretű; csak két-három letompított, ködben elfojtott csíkja látszott a völgyben lebegő alkonyainak, de ha ránéztem, álmomban átszenvedett, misztikus sejtéseimre emlékeztettek...

Ezek a képek, így egymás mellett, csak növelték a látogatók zavarát, és elriasztották a vásárlókat. Még a szabómestereknek, szakácsnőknek sem kellettek, akiknél mi egy-egy akvarellért öltönyöket varrattunk, vagy heteken át kosztoltunk. A kitagadottság pedig még inkább összegubancolta a lelkét, elfordította őt a világ hétköznapiságától, és lázadóvá tette. Az önhittség azonban nem veszett ki belőle, és albérleti szobájának ajtójára ezt írta ki:

KUTYÁKNAK ÉS VÁSÁRLÓKNAK TILOS BELÉPNI!

Abból tartotta fönn magát, hogy a kollégáknak kereteket készített. Néha odaállította valamelyik piktor festményét a fényhez, vigyorogva nézte a munkát, s ha betoppantam hozzá, gyerekes kárörömmel intett, szinte felszólított, hogy én is együtt mulassak vele. Irigysége, amellyel a menős művészek buzgalmát figyelte, most felszabadító ujjongásban tört ki, s még a szakálla is nevetett. „Nézd csak! – mondta. – Hát nem jobb lett volna, ha szabóinasnak adja az anyja?!”

De rögtön utána a bánat és a kétely játéka kezdődött el az arcán, kecskekörmével fésülni kezdte szakállát, fel-alá járkált a gyalupad mellett, a forgáccsal teleszórt szobácskában. Egy ízben megfordult, hozzám lépett, és húzni kezdett át az udvaron, egy lakattal bezárt szobácska felé, s a dróton futó spanyolfalra mutatott, amely kettéosztotta a viskót; húsz évre elegendő preparált vászon van itt – bizonygatta –, s ő majd győzelmet arat, nemcsak a modernek, hanem a régi mesterek fölött is... Halála után pedig, ha nem más, hát akkor az ő visszajáró lelke fog gyönyörködni a munkáiban...

Emlékezetes találkozó volt ez, annál is inkább, mivel tőlem is hamar elidegenült, s bár a sértéseit lenyeltem, később már nem tudtunk szót érteni; arról is másoktól értesültem, mégpedig a kávéházban, ahol a kolléga urak vastag szivarokat szívtak, vagy pipafüstöt eregetve jókat kacagtak mindenféle anekdotán – egyszóval tőlük hallottam, hogy Motyogó Mátyás szerint a sárgáimat az Ő tubusaiból vonom ki mágikus erővel!

S valóban, ettől kezdve, ha meglátott, elkerült, s csak a távolból fenyegetett gyorsan mozgó szemöldökével, mint két kis görbe, szőrös ujjacskával, hogy ő már akkor tudta, miben sántikálok, mikor fölkerültem a művésztelepre; gyanította, miért dörgölőzöm hozzá, s most már nem tehet egyebet, mint hogy sajnálkozzék rajtam. Ha pedig mindezek ellenére beléptem hozzá, hanyatt vetette magát a heverőn, tenyerét a szemére szorította, s úgy feküdt ott, akár egy tetszhalott.

Annál jobban meglepődtem, mikor egy este ő maga kopogtatott be a műterembe. Fehérre mosott ing volt rajta, amelyet ugyancsak oroszosan kitűrve viselt, szakállát megnyíratta, s egész lénye valahogy frissebb volt, tisztább, szinte ünnepélyes. Még a tekintete is megfiatalodott, s úgy nézett rám, akár Jézus a konfirmálók emléklapjáról. Nem tudtam, mi történhetett vele; ő azonban csak állt mosolyogva, mintha azt várná, hogy én tegyem meg az első felfedező lépést. Aztán hozzám lépett.

„Örömet hozok! – suttogta. – Az éjjel megjelentette nekem Isten: én fogom nemzeni az új Megváltót!”

Meglepetésemben nem tudtam, mit mondjak.

,,Isten adjon hozzá szerencsét” – hebegtem, de rögtön valami ijedtség hűtötte le bennem a tréfás szándékot.

Most éppoly gyorsan, ahogy mellém lépett, elhúzódott tőlem, ajkát beszopva oldalt fordult, úgyhogy csak a fél arcát s a szakállát láthattam.

Ezek után nem csodálkoztam rajta, hogy ez a gyümölcsön, gyökereken tengődő remete szinte egyik napról a másikra megtalálta a maga Thaisát, mégpedig egy dundi, félénk fehércseléd személyében, aki a kávéház konyháján dolgozott, s aki bizonyára azzal tudott hatni Motyogóra, hogy buta hallgatását a festő szemérmetességnek, a Mária nevet pedig magasabb rendű jeladásnak érezte. Magához vette hát a lányt, és most már reggeltől estig gyalult, kopácsolt az üdvösségre törekvő emberek buzgalmával.

Ha pedig előjött kuckójából, tenyerét ernyőként szemöldöke felé emelve messze nézett a Gutin felé, majd megvonta a vállát, elmosolyodott, s ezzel a kedélyes szendergéssel imbolygott végig Bánya kis, pasztellszínű házai között; de nem is jól mondom, hogy imbolygott, mert valami szent és méltóságos járást vett fel, minden lépésre derékból meg-meghajolva, ahogy Krisztus vonulhatott tanítványai élén, nyilván nem hivalkodásból, hanem hogy szelíd mélázatával mintegy rábólintson atyjától sugallt gondolataira.

Számunkra nem maradt más, mint hogy kedélyes várakozással figyeljük a jóslat beteljesedését. A kávéházban mindennapi téma lett Motyogó házassága. Nagy vérmes kupecek, gabonakereskedők trágárul részletezték e félnótás elképzelt nászát; mint az akna, úgy robbant a kacagásuk, s egy-egy pillanatra széthasította körülöttünk a dohányfüstöt, hogy láthatóvá váljanak a kárörvendő tekintetek, az örömtől izzó fejek, a pipakupakra ráfonódó virsliujjak. Csak akkor hallgattak el, ha valamelyik fölugrott, és az ajtóhoz szaladt: „Nézzétek, ott megy Szűz Mária!”

Mindannyian a kijárat felé tódultak, és figyelték az asszonykát, aki a járdán lépdelt súlyosodó terhével. Arca foltos lett, szája nagyra duzzadt, talán épp azért, hogy elutasítsa a férfitekinteteket, s csak a méhében fogant életre figyelhessen. Azt hiszem, Motyogó sem érdekelte különösebben, akit bomlott tudata bizonyára képtelenné tett a gyöngédségre.

Mikor azonban a kilenc hónap letelt, a kaján világ megkapta a maga elégtételét: Mária ugyanis leánygyermeket szült! Motyogó nem akart hinni a megcsúfolásnak, még inkább megrendült, s csak később értesültünk róla, hogy miután tudomást szerzett a sátán munkájáról, többé nem is volt kíváncsi gyermekére. Pillanatok alatt nyoma veszett, be se kukkintott a kórházba, az anya pedig magára maradt a csecsemővel. Ez annyira meglepte a festőket, hogy dühösen felkiáltottak: ,,Ó, a piszkos gazember!”

Motyogó Szigetre menekült, a magára maradt asszony pedig később hazavonult szégyenével a falujába. Eltelt egy év, kettő, három. S mikor már-már megfeledkeztünk az esetről s magáról a kelekótya festőről is, egy napon megint csak föltűnt Bányán, mégpedig öszvérfogattal, amelyre fölpakolta ingóságait, a tetejébe meg az új asszonyt; egy riadt, nagy szemű parasztlányt, aki ide-oda kapkodta a fejét, majd pedig hatalmas sárgarépát kezdett rágcsálni, s a táplálkozástól nyugodtan megállapodott a tekintete, mint a ketrec mélyén rágcsáló nyulacskáé.

Csodálkozva láttuk, hogy ez is teherben van. Motyogó az Ölében emelte le a szekérről, hogy becipelje a fogadóba, ahol megszálltak, de ennél is nagyobb újdonság volt, hogy ez a tökkelütött vagy hatvan festményt hozott a szekérderékban, mindjárt másnap termet bérelt, s ki akart állítani. Szigeten felvitte isten a dolgát. Gazdag zsidó kereskedők, örmény kupecek dolgoztattak vele, festették magukat és családjuk tagjait, s e félnótásnál annyi volt a pénz, hogy mindjárt egy egész hónapra kifizette a vendégszobát, és lefoglalta a kiállítási termet.

A festményei úgyszólván megdöbbentettek bennünket; öt-hat vásznat leszámítva, amelyek ismét tele voltak mezei virágok kazlaival, valami egészen rendkívülit láttunk tőle: a szenvedő magány kicsalta belőle azt, amit közöttünk nem tudott megcselekedni. Még az állatképeiben is valami izgatóan eredeti nyilatkozott meg a tehenek, lovak, bivalyok mozgása gyerekesen egyszerű és játékos volt, de szinte belülről izzottak, mintha zöldessárga kén égne a bőrük alatt, a tekintetük pedig oly értelmesnek tűnt, hogy egyszerre élték a maguk legösztönösebb életét, s ugyanakkor a tudat magasabb formáját...

No de milyen az emberek előítélete?

Ezúttal sem tudott eladni semmit! A látogatókat inkább a kíváncsiság és a káröröm vonzotta a kiállítási terembe, mint a vásárló szándék, mi szakmabeliek pedig nem mertünk véleményt mondani e meglepő újdonság láttán, nehogy később megbánjuk elhamarkodott ítéletünket, jóllehet titokban mindenikünk vágyott rá, hogy legalább egy tenyérnyi kis tájképet szerezzen Motyogótól. Ő azonban szóba se állt velünk, hanem összekulcsolta mellén a kezét, s nagy nyugtalanul mosolygó szemeivel elnézett fölöttünk.

Engem se akart megismerni!

Azon az éjszakán, mikor az asszonykát szülési fájdalmak kezdték gyötörni, az ütődött festő átnyalábolta őt, s régi megszállottságától űzve levitte a fogadószobából az istállóba, a barmok jászlához, s végigfektette a szalmán, hogy ott hozza világra kicsinyét, s a bábaasszonyt is oda vezette, viharlámpását széles mozdulattal lóbálva. Az élet azonban ismét kibabrált vele: a második feleség is leánygyermeknek adott életet, s Motyogó még azon az éjszakán befogta öszvérét, és megszökött a családjától...

Később, jó néhány év múlva, amikor már én is elkerültem Bányáról, azt hallottam, hogy az a habókos harmadszor is megnősült, ebből a házasságából valóban kisfia született, de a gyermek véznácska volt, angolkóros, s hamar megmutatkozó lelki fogyatékosságaival édesapjára ütött. Ugyanbiza milyen Megváltó is lehetett volna egy ilyen beteg, gyámoltalan kis jószágból? A festőt a sors ismétlődő kegyetlen csúfolkodása most már egészen megtébolyította: gúlába rakta festményeit az udvaron, és felgyújtotta, miközben eszét vesztve, habzó szájjal száguldozott:

„Tűzesőt Szodomára!... Tűzesőt Szodomára!”

A bolondokházába került, s később ott is halt meg. Én azonban manapság is sokszor felidézem személyét, valahányszor azt tapasztalom, hogy egy-egy író, festő, szobrász világmegváltó szerepet tulajdonít magának vagy a munkájának. Ó, nem, barátaim, nem!... Csupa ostoba képzelgés az ilyesmi, s éppoly nevetséges, mint mondjuk, az a törekvés, hogy zenével megoldjunk egy jogi kérdést!...

AZ EMBER,
AKI MEGSAJNÁLT ENGEM

(Pásztor Bertalan költő elbeszélése)

– Egy ember járta a várost, árnyéka, mint vörös sáv, váratlanul vetődött az előszobák üvegére; csengetett, majd anélkül hogy lábat törölne, mormogva köszönt, belépett, megkereste a könyvespolcot, s hosszú ujjai gyorsan s valahogy mégis fáradt-élvetegen turkáltak a kötetek között.

„Mi ez, Rimbaud?... S az ott?... Balzac?... Hogy?! ... Gorkijt is olvas?!... Córesz, saláta az egész!”

Megfordult, lepallta a kezét, mint aki tisztátalan dologgal járt, utána megkérdezte:

„Nincs valami unikumja?... Valami friss... Valami izgató... Hát akkor viszontlátásra!”

De az ajtóból még visszafordult!

„És ne felejtse el, hogy a vége mindennek a halál!”

Hüvelykujjával lefelé mutatott a földbe, s nevetett.

Az emberek már féltek tőle. Sárt, riadalmat hagyott maga után, akit meglátogatott, az egész napra elvesztette munkakedvét, s félt, hogy az idegen ismét visszatér. A kávéházak szögleteiben őróla beszéltek: „Vajon honnan szabadult ide? Hiszen ez egy barbár! Micsoda?! A világirodalom a kisujjában van. Esetleg félnótás. Hogyhogy félnótás? Béleltebb ez, kérem, bármelyik professzornál!”

S miután szétszéledtek, s odahaza meghallották az első csengetést, félénken összerezzentek.

Lévi Áron pedig ment a maga útján. Magas alakja hátból kissé megrokkant, s nekidőlt a levegőnek, kalapjáról arcára csurgott a fény, felöltőjét murokszínű sál élénkítette; hunyorogva lépdelt, ínye messze virított, mintha hófúvásban vergődne előre.

A templom mögött kicsiny üzletet vezetett, melynek homlokzatán óriási vekker függött. Hatkor fellökte a redőnyt, és kinyitott. Odabent sűrű ketyegés hallatszott, mintha távollétéért az órák apró, ingerült kiáltásokkal fogadnák. Lévi sóhajtott, kiteregette a napilapot, és megnézte az időjárásjelentést.

Egyedül ez érdekelte.

Mikor megérkezett a városba, csupán egy vedlett útitáska volt nála, és az első napokat a gőzfürdőben töltötte. Sokáig, nagyon sokáig tisztálkodott, majd pokrócba göngyölközött, végighevert a gyékényágyon, és lehunyta szemét.

Beszélték, hogy itt született. Üzlete is volt –valami antikvárium egy főtéri kapu alatt. Később a háború elsodorta a munkaszolgálatosokkal, s bár azóta városról városra vándorol, ezt az állomást elkerülte volna, ha valami rá nem veszi, hogy visszatérjen bűnei egykori színhelyére.

Fürdés után perecet majszolt, vizet kortyolt rá, s elindult körülnézni. Legelőször a temetőt kereste fel, megtapogatott néhány fejfát, lehajolt a sírhantokhoz, és megint tovaballagott. Egy hasáb alakú mészkőbe három kisgyerek neve volt bevésve, akik bombázáskor kerültek a romok alá 1944. július 2-án.

„Na igen, a háború, a háború...” – motyogta Lévi Áron, anélkül hogy fájdalmat vagy részvétet érzett volna; sőt néha kissé felvonta szemöldökét, befelé hallgatózott, az emlékei felé, s csodálkozott rajta, szinte zavart érzett, hogy régen a hervadt koszorúk szagától is összeszorult a szíve. Hiszen amióta megjárta a kálváriát Ukrajnától Felsőrákosig, a halál más illatokon, más bűnökön át üzent neki: hullákat földeltek el, aknát kutattak, ásták a lövészárkot...

Amint visszafelé jövögetett a Házsongárdból, az egykori Central kávéház előtt ismerős emlék rezzent meg benne. Fölidézte, hogy a háború előtt sokszor üldögélt az utcai teraszon, ahova hat-nyolc asztalt tettek ki, s míg zárva tartotta az antikváriumot, elszívott egy havannát, s megivott egy csésze törököt.

És látta a huzatos, pinceszagú kapurést is, amelyben könyvállványok meredeztek, polcaikon komor és feszesen csukódó vagy zilált és egérrágta kötetekkel, az Ős-Faust és Huxley, Wells és Colette, Balzac és Margaret Mitchel. Emlékezett rá, hogy miközben ült a széken, néha testetlen árnyékként sötétlett előtte a vásárló diák vagy a ponyvakuriózumokra éhes kispolgár alakja; őt azonban olvasás közben közönyösen hagyta mások szenvedélye. Ha éppen elmerült, s valami könyvet kértek tőle, föl se pillantott, csak az ujját, a hosszú, csontos ujjait lebegtette elutasítón:

„Nincs, kérem, mondtam már, hogy ezzel a hiánycikkel nem rendelkezem... Nézzen be holnap vagy a jövő héten!”

S tovább olvasott, csak hogy ne kelljen felállnia.

Miért is űzte volna magát? Egy csésze dupla, egy jó ízű szivar, a reggeli szórakozása a Búza utcában, ahol délelőttönként egyedül lehetett a lányokkal, anélkül hogy ismerőssel találkozna, mindez kielégítette őt, többre nem is vágyott.

Élt, a maga módján élvezte az életet: elégedett volt.

Örökké délelőttönként surrant be a bordélyba, ahol matiné-embernek nevezték, és most is látta a zöldes kaput, a szűk udvart: a homályon átfehérlett egy-egy női mell, csupasz lábszár – csábító reklámai az üzletnek; esténként vöröses fényben álldogáltak a lányok, mint az üvegketrecek egzotikus hüllői, s valahányszor fölizzott előtte ez a kép, igyekezett elhessenteni magától, s visszatért a városi fürdőbe.

Már törzsvendég volt itt. Mindig száraz kötényt kapott, és sikerült elérnie, hogy gumiszandálját is felhúzhassa, mert amióta belépett egy német katona agyvelejébe, képtelen volt végigtapicskálni a nyákos, forró cementen.

Lemosta magát, tátogva üldögélt a gőzkamrában, végül plédet borított magára, és végigdőlt a gyékénypriccsen. Egyedül a fürdőben volt nyugta és biztonságérzete – mindig azt képzelte, hogy a forró víz, a szappan s a csönd megóvja a veszedelmektől.

Néha arcok vonultak előtte: besüppedt, borostás arcok, mint egy agyagbánya gödrei; a munkaszolgálatos, mihelyt szusszanásnyi időhöz jutott, képzeletben azonnal főzni kezdett, s Járai, a gyógyszerész például hatszáz ételreceptet állított össze egy elnyűtt kottafüzetben...

Látott oszló hullákat, barnára száradt koponyákat, beszívta tífuszosok verítékszagát, amely alattomosan ütötte meg, akár egy elsuttogott vészhír; de legiszonyúbb a költő halála volt, azé a szemüveges fiúé, aki a Feltámadást szorongatta a hóna alatt, s úgy menetelt velük, míg egy reggel hanyatt esett, s az ég kékje megdermedt a szemében...

Feküdt, pihent; távolról hozzászivárgott a zuhanyozók sercegése, mintha húst sütnének hatalmas bádoglemezen. Csak így, lebegve tudott élni, gondolkozni, és a pihenés időtlennek tűnt a gyékényágyon – könynyű, szenvedés nélküli átmenetnek a halálba.

Emlékei azonban résen voltak: ismét és újra eléje tolakodott Felsőrákos, utána pedig a szabadulás napja: ő valami kövön ült, föltámasztott állal, körülötte szürkeség. Nem ölelt át senkit, nem csókolózott össze senkivel. Az ég is nyirkos volt és szürke, úgy érezte, mintha káposztáshordóban kuporogna, de csak gubbasztott vágy és cél nélkül: ugyan hova is igyekezett volna?

Hiszen őt nem várta senki...

S ahelyett hogy örülni vagy sírni tudott volna, mindig ugyanaz a kép tűnt eléje, a Búza utca, a szűk, betonozott udvarokkal, és a homályból a lányok nyújtogatták felé ujjaikat – a lányok, arasznyi kombinékban, másnapos-lehasználtan. „Nini, a matinéember! Mire vársz, miért nem jössz hozzánk, kis apám?!”

Nem bírt tovább feküdni: ledobta a plédet, átszuszogott az előcsarnokon a fenyőfa szekrényhez, magára kapkodta ruháját, és felkötötte a murokszínű sálat.

Szaladt a keskeny utcákon át. Fölzaklatott képzelete megint új veszélyeket gyanított.

Lám, a deportálás napjaiban még bölcsnek érezte magát, okosnak és mérlegelőnek, ravaszabbnak és látomásosabb prófétának a rabbinál is – minden rabbinál, akit eddig csak ösmert: mert ő független maradt, rajta nem fogott ki a sors – nem ám!

Egy fenét fogott ki! Inkább ő mószerolta be az egész világot, ő ejtette át Hitlert is – a führer nyilván meglepődött rajta, hogy ő nem házasodott meg, hogy az ő kicsinyein nem kísérletezhettek az auschwitzi orvosok, holott a zsidó gyerek ingyen jött volna nekik – olcsóbban, mint például a patkány vagy a tengerimalac...

Ezt ni neked, birodalmi kancellár! – gondolta azokban a nehéz pillanatokban, s jóllehet a bakancs feltörte a lábát, és lucskosra ázott a vértől a kapcája, röhögni tudott volna az örömtől.

De később... No igen, igen: azért voltak percek, amikor föltűnt előtte egy kisfiú arca, látta a feleségét is, az ő elképzelt feleségét, s pénteken meggyújtott nekik két szál gyertyát...

Amint a lángok fölegyenesedtek, közöttük mindjárt izzani kezdett a látomás: az asszony, ovális arcával, kicsiny szájával, ahogy bal kezét a gyerek fején pihenteti; a kisfiú fehér inget viselt, és a haja oldalra volt fésülve – vagyis úgy néztek rá, mint egy tordai vagy zilahi fotós kirakatából, azzal a buta és őszinte megilletődéssel, ahogy csak a vidéki ember örül a létnek.

No de mi értelme volt ennek is?... Hát bolond ő, hogy szándékosan gyötörje magát?... Nem kínozta-e meg eléggé a maga egyetlen élete?... Á, marhaság, marhaság! – gondolta néha, s elfújta a gyertyákat, és csak állt riadtan a faggyúszagú füstben, és sem elmenni, sem otthon maradni nem volt kedve.

Ha akkor asszonyt szerzel, és ő gyereket szül neked, most aztán sírhatnál értük, Lévi Áron, mint Jeremiás; óbégathatnál éjjel-nappal, amíg a könny kirágja a szemed. Mert hogy elégették volna, az biztos! Így pedig egyedül maradtál, egyedül, mint bölcs a pusztában, és csak a magad sebeit kell vakarnod életed cserépdarabjaival. Okos voltál, Lévi, akár a kígyó – nem tehetsz szemrehányást magadnak...

Bordélyba jártál, persze hogy a bordélyba!... Kinek mi köze hozzá, tisztelt uraim?... Vagy talán úgy vélik, hogy mégis meg kellett volna házasodnom?... Hogy én egy nímand vagyok, mert féltem attól, hogy nem tudom kiszerezni a kölyköknek a papát?... Hogy csupán kényelemből nem nősültem?!... Vigyázzanak, kérem, vigyázzanak... Nem vagyok mai csirke!... Tudom, hogy mennyi ravaszság lapul az emberekben!... Önök képesek úgy okoskodni, hogy én, aki a lányokhoz jártam a Búza utcába, talán éppúgy megöltem elképzelt gyermekemet, mint azok, akik később pusztították volna el... De hagyják ezt, kérem... Ne bolondítsanak meg!...

Kulcsra zárta az ajtót, és elsietett otthonról.

Lehajolt, havat markolt fel, szétdörzsölte a halántékán, és rohant tovább.

Húsz éve így megy ez, Lévi! És miért? Miért csak téged üt, tapos az Isten?! Lám, mások öltek, sefteltek, megtollasodtak, de úgy vélték, hogy gyarlóságaik elperzselődtek a háború tüzénél, s régi csalás, önzés többé már nem vádolhatja őket, míg neked épp e kavarodásban borult föl a gyomrod önmagad rútságai láttán!

Igazság ez, Lévi Áron?!...

A belvárosban, ahol bizonytalan tömegeikkel egymásra torlódtak a házak, oly erős szorongás kezdte gyötörni, hogy elhallgatott benne a panasz. Itt sejtette valahol az örömtanya környékét, a zsivaj és a tűzfalak mögött. Kissé előbbre dőlt, megigazította murokszínű sálját; cipőjének betétje úgy mozgott hátul, akár egy eltört nyeldeklő.

Az üzletbe sietett. Odaállt a pulthoz, nézte a forgalmat. Már rég megfigyelte, hogy a tömeg, mintha a tereken nyomás nehezedne rá, a mellékutcákba tódul be, és szinte szétfeszíti a falakat. Nézte a tovaimbolygó szőke és vöröses hajsisakokat, hallgatta a ricsajgást, és közben azt gondolta:

Hogy nyüzsögnek! Éjjel-nappal nyüzsögnek! És nincs bennük bűntudat. Sem félelem. Sem megbánás. Rendben a számlájuk! De mennyire, hogy rendben! No és aki ölt?! Aki titkon a szeretőjéhez szökik?! Akinek öt-tízezre hiányzik a könyvelésnél?! Mindez nem számít? Ej, ej, Lévi! Bölcsebbek ezek nálad, ezerszer bölcsebbek!

Várta a vevőket. Először egy sovány, bekecses férfi lépett be csizmás-kendős menyecskével. Új házasok lehettek, ébresztőórát akartak vásárolni, és a férfi megkérdezte, van-e megbízható vekker, de az eladó nem válaszolt rögtön. Kényelmesen rátenyerelt az üveglapra, szembehajolt velük, és azt mondta:

„EGYEDÜL A HALÁL PONTOS!”

S mert a házaspár kifelé hátrált az üzletből, s meglepődve, szinte döbbenten nézett rá, még hozzátette:

„MINDEN ÓRA LEJÁR, KÉREM!”

Zárás után a vegetáriánus kifőzdébe ment, ahol tiszta volt az asztalterítő, és a levegőt nem büdösítette dohányfüst. Vajas krumplit evett, ivott rá egy pohár áfonyalevet, adott harminc báni borravalót, és fölállt.

Ilyenkor kezdte el megszokott körútját, melyen beszerezte a legfrissebb könyveket, folyóiratokat. Ment sáros cipővel, követelőzőn, hogy aztán zavart, félelmet hagyjon maga után; ment zaklatni, fölbolygatni az embereket.

Hazafelé ismét a belvároson vágott át a piactérhez, ott átkerült jobb oldalra, a malomárok mellé, ahol télen nem járt senki, és hűségesen kitartott a meszes korlátnál, amíg el nem ért a magas, szürke épület elé.

Föllépdelt a második emeletre, s miközben körbement a teraszon, hogy a konyha felől közelítse meg a lakását, unott pillantást vetett a mélybe egy porolóra meg a diófára, amely alacsonyról ágazott el, mintha virágvázába volna beállítva.

Lévi szobája orvosi rendelőnek tűnt. A ruhásszekrényeken ott virított a vörös kereszt, a műszerespolcon félkilós tasak hevert Fényképek jelzéssel, mellette egy angol-héber imakönyv az amerikai hadsereg kiadásában, s kissé odébb a cipőkanál; de fehér volt az asztal s az ágy is! A háború óta örökké ilyen holmikra igyekezett szert tenni, hogy a gőzfürdő hatását ne rontsa le sötét környezet...

Az ágy szélére ült, nézte a padlót, és ha az ajtó előtt épp akkor surrant el a társbérlő diák pizsamába bújtatott hosszú alakja, a bazáros kidugta a fejét, és aggódva utánahajolt:

„Mondja, Macskássy úr, az ön véleménye szerint ezer százalék, hogy a halál után nincs semmi?...”

Utána legyintett, és elgondolkozva vetkőzni kezdett, hogy reggel hatkor már ott lehessen a gőzfürdőben.

Így rajzolgattam különc ismerősöm arcképét, hallomásból, fáradsággal ellesett titkokból s még inkább képzeletből, de egyszerű tanulmánynál nem tartottam többre a kísérletet, s már rég félre is tettem valamelyik fiókba, mikor egy téli napon csengettek, s az előszoba ablakára rávetődött a vörös árnyék.

„Jöjjön, uram, jöjjön!... A halálnak úgyis ajtót kell majd nyitni!”

Lévi Áron lépett be. Arca vörösre volt párolva, akár a lóhús, szipogva összedörzsölte a tenyerét; előttem indult befelé. A szobában rögtön a könyvespolchoz ment, és turkálni kezdett:

„No lám, Thomas Mann... Aragon... Shakespeare... Milton... A Thais... Salambô... Ilyen bóvlikat gyűjt?...”

Nem tudtam, mit feleljek. Csak néztem őt. Viharkabátja előbbre rázódott a vállán, mintha fázósan állna, ajka fölcsúszott pirosan virító ínyéről.

Kissé ingerült lettem.

„Mégis melyiket tartja bóvlinak?”

Ő azonban legyintett:

„Mindet olvastam!... Holt kövek ezek, kérem!... Az idő majd elkoptatja és megemészti őket!”

Körbement, megtapogatta a kályhát, ideges és gyanakvó pillantást vetett a festményekre.

„Beteg emberek írták... Nem volt bennük elég erő... Higgye el, hogy nem volt!...”

Csönd lett, csupán az ő ideges szuszogása hallatszott: aztán a szoba közepébe lépett.

„Mit gondol, ha az írásnak... a könyveknek csak annyi hatása is volna, mint mondjuk, egy arclegyintésnek... akkor megtörténhetett volna, ami megtörtént?... Mármint hogy... gázkamrákat építsenek, gyerekeket öljenek meg?!...”

Nyugtalanul félrefordultam. Csak menne már – gondoltam –, csak menne! Még azt a kis cikkecskét se tudom leadni miatta, és a kiabálásával fölveri a házat.

De Lévi Áron most fölém hajolt, s keskeny, hegyes ujjai úgy pattantak elé ökléből az orrom alá, akár a késpengék.

„Na?!... Miért nem felel, művész úr?!... Ismeri például az én helyzetemet?... Tudja, hogyan élek?!... Sejti, hogy mikre gondolok az üzletben?.. Meg éjjel az ágyban?... Meg a gőzfürdőben?! De még ha sejtené is, mi újat tudna mondani nekem?!”

Fölegyenesedett, s gúnyosan a szemembe nevetett.

„Mert könnyű megkapirgálni a papirost, tisztelt szerkesztő úr, és... és közben azt hinni, hű, de nagy fiú vagyok, rajtam fordul a világ... De mutassa meg azt az egyetlen szót, amely legalább annyit segített az embereken, mint egy fájdalomcsillapító... Azt az egyetlen szót árulja el, és kalapot emelek ön előtt!... No ugye zavarban van, mert azt a szót ön sem ösmeri, le sem írta, há-há!...”

Ez már sok volt – a társbérlőm is hallott minden szót –, de mit válaszolhattam volna?

„Hinni kell” – mondtam kevés meggyőződéssel.

„Hinni a betegeknek?!... Ez igazán jó vicc!!”

„Miért? – vontam meg a vállam. – Az egészség néha buta és józan: nincs lírája, csak böfögése; nincs álma, csak horkolása, és nincs szerelme, csak érzékisége...”

A bazáros lehajtotta a fejét, és szomorúan elmosolyodott, aztán a zsebébe nyúlt, fényképköteget húzott elő, és diadalmasan meglobogtatta.

„Beszélhet nekem ezer évig is, jóuram!... Itt a bizonyíték a kezemben!... Már ötven külföldi íróról tudom, hogy bolond volt!”

Miután elment, még sokáig álltam kábultan és megdöbbenve a kályha mellett; de csak később vettem észre, hogy a fényképem eltűnt a megszokott helyéről, a toalett-tükörről...

TROMBITÁLJATOK, DISZNÓK

– Az imént háborús emlékekről beszéltetek – mondta Pityuvszki úr (aki csak a Talán úr elbeszélésénél volt jelen), és elnézett a sétatéri padok mögé, ahol egy virágosán fölhabzó vadszilvafa alatt két feketerigó verekedett nevetséges szökdeléssel. – Én egy asszonyról fogok mesélni, akinek minden gondja és bánata a háborúból fakadt.

Szobájának ajtaja ugyanarra a keskeny udvarra nyílik, mint az enyém; néha látom, amint ott ül a küszöb előtt ölbe tett kézzel, és a deszkák közé befogott virágágyást nézi, amely úgy magaslik föl előtte, mint egy díszes koporsófedél.

De csak percekig szokott így megpihenni, mert rendszerint odabent süt és főz, egyedül önmagának – reggeltől estig. Tucatnyi lábasát ide-oda tologatja a kályhán, szuszog és szaporán cuppogtat kóstolás közben, mintha rosszallását fejezné ki a gőzölgő ételek iránt. Sohasem ül le terített asztalhoz, hiszen amíg elkészül az ebéd, jóllakik a párával, az ízlelgetéssel.

Vagyis a szakácskodás azt jelenti számára, hogy makacsul keres valami zamatot, amely jótét módon átitatná, bebalzsamozná fárasztó idegességtől leromlott szervezetét, szívét, máját, tüdejét; de kapkodásában gyakran összekeveri a tasakokat, például a sütőport a szalicillal vagy a citromsóval; ilyenkor hangosan sír, és úgy érzi, hogy minden baj, anyagi károsodás csupán amiatt éri, mert egyedül maradt a világon, és nincs mellette a férj...

A megboldogult emlékének fölidézése pedig különös szertartással történik majdnem minden este, immár huszonöt éve; özvegy Kegyes Mártonné a nap folyamán meghívja valamelyik szomszédját, utcabeli ismerősét, esetleg egy idegent a telepről, akivel a piacon ismerkedett meg, vele együtt viszi ki a disznók vacsoráját, és miután a moslékot a vályúba töltötte, mindketten behajolnak az ól ablaknyi résén.

Az özvegyasszony minden tavasszal két malacot vásárol, zsákban hazacipeli, lefüröszti őket, friss szalmával megalmoz nekik, s hőmérővel ellenőrzi, vajon nem lappang-e bennük valami kórság, aztán sóhajtva rájuk zárja az ajtót; az egyik malacot mindig annak neveli, aki férjet szerez majd neki: egy komoly, csöndes, megbízható embert...

„Látja, lelkem – szólal meg, alighogy a vendéggel behajolnak a disznók fölé. – Azt a falánk emsét magának adnám, felhizlalnám karácsonyig százötven kilóra is, csak hozna össze engem egy tisztességes férfival, olyannal, amilyen az uram volt, isten nyugosztalja szegényt... Ha bemutatna egy jóravaló embernek, aki nem dohányzik, nem iszik, nincs semmiféle rossz szokása, kukoricával etetném, lenne negyven liter zsírja... Mit szól?... Tudna valakit nekem?...

Mind a négy sonkáját fölfüstölhetné, csak ebédnél ne szürcsölje a levest, és ha fölsúroltam a szobát, még a küszöb előtt húzza le a cipőjét, ne nyisson rám, ha mosakszom a nagylavórban, hanem odakünn álljon türelmesen, amíg szólok, hogy most lehet, már csak az ázalék is milyen sokáig eltartana... Az a sok véres meg májas... Nem is szólva a tepertőről... Olyan tepertőt szoktam olvasztani, mint a tejes szegfű – nincs hozzá hasonló az egész országban...

És nem okoznék én gondot a férjemuramnak, hiszen egy macska is többet eszik, mint én, az igényem szinte semmi, szórakozásra se áll már az én fejem, egy évben ha kétszer elvisz az Operába, hogy megnézzem a János vitézt és a Csárdáskirály nőt, az nekem dunsztig elég, no meg vasárnap egy pohár sör a kioszkban, erről lehet szó, de többre biz’ isten, nem vágyom... Nem vagyok én olyan, mint ezek a mai lányok, hogy levágjam a szoknyám alsó felét, csak hogy magamra húzzam a férfiakat... Én tisztességesen megfizetek azért az egyért is, hízott disznót kap tőlem bárki, ha férjet szerez nekem... Gondolkozzék hát, nem tudna beajánlani valakihez engem?...”

Az ól előtt ácsorgó szomszéd hallgatja az ajánlatot, nézi a disznók szalonnásan hullámzó hátát, és beleborzong a lehetőségbe, máskor pedig düh és bosszú vonaglik végig az arcán, érzi saját tehetetlenségét, és ölni tudna miatta; hiszen oly sok ember jön-megy az utcán, aki általa boldog lehetne, és őt is boldoggá tehetné; mivel azonban egyiket se szólíthatja le, képesek kockáztatni az oly ritkán fölbukkanó szerencsét – a sajátját is meg a közvetítőét is, aki előtt, íme, itt szürcsöl ez a gyönyörű disznó, csak ki kellene nyújtani érte a kezét, hogy fülön ragadja...

„Tehát ne igyék és ne dohányozzon – motyogja a szomszédasszony, miután nagy nehezen elszakad a vályútól. – Ne koslasson a nők után, és a küszöbön húzza le a cipőjét...”

Özvegy Kegyes Mártonné a kapuig kíséri legújabb látogatóját, és búcsúként ismét a sertésről beszél.

,,Én úgy gondját viselem a férfiért szánt disznónak, mintha élő ember volna... Hetenként lefürösztöm, ha bágyadt, megmasszírozom a fülét, tejben áztatott piramidont adok neki, és bárkinek szívesen felajánlom, csak hasonlítson a megboldogulthoz...”

No de ki is volt ez a mintaférj?

Kegyes úr a katonazenekarban fújta a trombitát, még a második világháború előtt bezupált, és az őrmesteri rangig vitte fel, miután pedig megtakarított egy kis pénzt, „egyre gyakrabban gondolt a nősülésre”, ahogy ezt a könyvekben szokták írni. Egyébként a tunyaságig nyugodt, magának való férfi volt; haját kurtára nyíratta, és vérbő arcával, szökés pihéivel egy mésztejbe mártott, vörös nyelű meszelőhöz hasonlított. Ez a fajta nagyon is közismert a katonabandában, és mindig arra csábítja a menet két oldalán sodródó kölyköket, hogy trombitálás közben ingerkedjenek vele, vagy kettészelt citromot nyalogassanak előtte, hátha melléfúj...

Kegyes úr azonban nem olyan férfi volt, akit megcsiklandoz a mások kedélye: erőlködéstől összeszűkült tekintete ilyenkor a távolba meredt a rezesbanda zenészeinek lapos sapkái fölött, és ütemes billegéssel kísérte a szerencsétlenül járt vagy legtöbbször öngyilkos baka koporsóját, akár a társai, miközben a mögötte lépdelő póniló, a nagydobot vontatván, meleg párát fújta hátába...

Mária a sétatéren ismerkedett meg vele egy majálison, amikor a katonazenekar térzenét adott a polgároknak; Kegyes úr később otthagyta a hadsereget, és elszegődött az Operához trombitásnak, de akkurátusságát és szeszélyeit megőrizte; így például ő varrta fel ingére, kabátjára a gombokat, a dívány szélén ülve, s végül tekintetét a sarok felé villantva dühös harapással rágta el a cérnát, mintha munka közben valaki fölhergelte volna. Még mindig sok púdert szórt magára (az utcabeliek Púderesnek is csúfolták), s ha vasárnaponként sétálni indultak, legtöbbször már a Szabók bástyájánál elakadt.

Megállt, egy-két percig izzadva topogott, matatta a zsebét a kulcsok után, majd levette a kalapját, és oldalt lengetve elindult visszafelé; ilyenkor legtöbbször csupán arról volt szó, hogy készülődés közben egy összehajtogatott tarka inget a fehérek tetejében felejtett, vagy pedig nem emlékezett vissza pontosan, hogy bezárta-e a két felső szellőztető ablakocskát vagy sem, s ha utólag eleget tett e mulasztásoknak, fölfrissülve tért vissza a várakozó Máriához.

„Még jó, hogy visszamentem!” – mondta piros arccal.

Hatalmas trombitája, amely akkora volt, mint egy fürdőkazán, gyakorlás közben mélyen zengett és hörgött, s e baljós hangok hamar elidegenítették az amúgy is félénk, örökké gyanakvó és szegény udvarlókat az operazenésztől és egykori őrmestertől; ő pedig megérezte ezt, és gőgös fölénnyel haladt el mellettük, egyiknek se köszönt, csak a zsebóráját kapta elő néha sietve, hogy a felkattintott ezüstfedél alatt megnézze az időt, mintha a szomszédok közlekedését ellenőrizné. ..

Szombatonként a városi gőzfürdőbe ment, s miután kiáztatta magát, és a pedikűrös babrálni kezdett a lábával, elszunyókált a székben. Úgy aludt, mint a csecsemő, és legtöbbször azt álmodta, hogy ő fekszik a nyitott koporsóban, a virágkoszorúk párája alatt, őt kíséri a zenekar, neki szól Chopin gyászindulója; Kegyes Mártonnak, aki nem öngyilkossággal keltett részvétet önmaga iránt, mint megannyi marha parasztlegény, hanem azzal, hogy valami zászlót akart föltűzni valami szédítően magas torony tetejébe...

„Kérem a másik lábát, őrmester úr!” – szólt a pedikűrös, és a zenész mogorva pillogással ébredt föl; de a talpa alatt kuporgó ember már megszokta ezt a mozdulatot, s néha nevetséges rövidülésben látta onnan lentről a nagytrombitást kurta lábaival és ölében pihenő tejfehér pocakjával; mégis tisztelte benne az egykori katonaembert, és így szólt hozzá: „Szerintem a németek a tenger alól támadják meg Amerikát, őrmester úr... Alagutat fúrnak az óceán mélyén... De most kérem úgy maradni egy kicsit, mozdulatlanul.”

Gőzfürdő után megivott egy pohár sört, odahaza pucérra vetkőzve hason feküdt a díványon, és megkérte Máriát, hogy mezítláb taposson végig a hátán, ahogy a bajtársak is szívesen megtették ezt neki néhány cigarettáért; és az asszony széttárt karral, félénken egyensúlyozva magát, el is indult a hús fehér és eleven útján, mint egy ragadozó madár, amely nem mer belecsípni áldozatába; a férfi háta pedig hol besüppedt, hol feldudorodott a talpa alatt, úgyhogy mire kínlódva a jobb lapockánál megfordult, már szédült és verítékezett, miközben Púderes lehunyt szemmel jólesőket röffentett.

Ebéd után a nagytrombitás jót aludt, majd amikor felébredt, rövid gatyában, félmeztelenül odalépdelt az ablakhoz, fölengedte a zsalut, ásított, és könnyezve megállapította:

„Süt a nap.”

Az asszony elgondolkozva ásította:

,,Süt a nap.”

Kegyes úr azonban annyira ott felejtkezett az ablaknál, hogy mire fölocsúdott, már azt sem tudta, vajon szólt-e hozzá az asszony, vagy csak képzelődött az imént; arra fordult, ahol az ágy állt, megvakarta a hasát, és azt kérdezte:

„Mi?... Hogy?...”

– Kissé sokáig időztem a nagytrombitás rajzával – folytatta a mesélő –, de be kellett mutatnom őt főbb vonásaiban, hiszen úgy megnőtt az asszony előtt később, hogy példaként állította a világ elé, jóllehet szegény Púderesnek még a halála is éppolyan volt, mint az élete: saját szakaszának a katonái lőtték le, miután SAS-behívót kapott, és föltartott kézzel elindult az orosz állások felé, majd félútról mégis visszatért, mintha a hadbíróságtól rettegne...

De ki tudja, Máriában milyen emlékeket hagyott!

Pár évig szótlanul gyászolt, vállalta az özvegységet, csak utána fogott bele a disznóhizlalásba; minden esztendőben megvette a két malacot, és várta, leste a szerencsét; lehet, hogy az elvesztett férj arca egyre inkább megszépült előtte, de ahogy telt az idő, az igényeibe már beleszőtt egy-egy engedékenyebb szót; már abba is beletörődik – mondta –, ha a férfi idősebb vagy fiatalabb pár évvel, mint ő, csak megértsék egymást, s egyformán érezzenek, gondolkozzanak...

Immár húsz éve hallgattam én is ezt a litániát, amikor egy este megkísértett az ördög, odalopakodtam a disznóólhoz, és benéztem: két hatalmas, tömött hízó alatt nyikorgott a hídlás, bokájuk olyan volt, mint a tőből lecsapott fiatal gyertyánfa; de hát miért ne lehetnék épp én az, aki megkapja az egyik sertést? – gondoltam, és a tekintetem mindjárt sétálni kezdett az ártány ölnyi széles hátán; de még csettintettem is. Ha csak arról van szó, szerzek én neki olyan férjet a nyugdíjas barátaim közül, hogy mindketten egy életre hálásak lesznek nekem...

Este önként segítettem kivinni a moslékot: az asszony megilletődve állt mellettem, amíg az állatok csattogó pofával ettek.

,,Ó, drága Pityuvszki úr, maga ismerte a megboldogult férjemet... Úgy éltünk mi ketten, mint két galamb... Ha nyitva felejtette a szellőztetőablakot, sosem volt rest visszatérni akár a Szabók bástyájától is, s ha délutáni álmából fölébredt, mindjárt a zsaluhoz ment szegénykém, és engem vigyázott, mintha valami ellenségre lesne az ő barlangjából. A zsalu meg a betűző nap zöld és sárga csíkokat vetett a mellére, úgyhogy ma is elmosolyodom, ha magam elé idézem... Olyan volt szegény Marcim, akár egy ketrecbe zárt, nagyon, de nagyon különös tigris...”

Az özvegy sóhajtott, és így folytatta:

„Azt is tudtuk, hogy mikor mire vagy kire gondol a másik... És mihelyt feltűnt a cselszövő a Bánk bánban, csak egymásra néztünk, s már sejtettük, hányadán állunk azzal a komisz fráterrel... És ha kikukkintott az ablakon, olyan szépen tudta mondani, mint azóta senki: süt a nap... És én mindjárt föllelkesedtem: süt a nap? És ugyanígy volt akkor is, ha esett az eső, vagy szél tombolt odakünn... De nem ábrándozom én már olyan férfiról, hiszen én sem vagyok harmincéves; ma már beérném egy csendes, jóravaló nyugdíjassal is, csak adja a kezembe azt a pár lejt, ne hörbölje a levest, és ha mosakszom a nagylavórban, ne nyissa rám az ajtót, hanem várja meg, amíg kiszólok: most már lehet!”

A disznó súlyosan lebegtette füleit, gömbölyű háta alattomosan nyúlt bele a disznóól homályába, mint egy lefektetett kazán, és én már kezdtem félrelökdösni onnan az asszonyt a tekintetemmel, hogy szabadon beléfeledkezve gyönyörködhessem a szerzeményben, s lehet, hogy magamban még zsémbeltem is: Mit akar ez?... Meddig áll még itt?... Miért nem viszi már be a tálat?...

Ő azonban keresztbe font karral fújta a magáét.

Már oda se akartam figyelni, csak a hízót nézegettem, de épp ekkor történt egy apróság: észrevettem, hogy valami megroppant a szájában – de nem szilvamag keveredett a moslékba vagy ilyesmi, hanem csont, amely most épp hosszában állt az ártány szájában, úgyhogy egy pillanatra hátraemelte a fejét, a nyelve kínlódva előrefeszült, és apró fekete szemében megcsillant a sunyi és bűntudatos ijedtség; én azonnal benyúltam, hogy elkapjam a fülét, és sivalkodásra kényszerítsem, ami ilyenkor a legjobb módszer, és még a veríték is elöntött rémületemben; de Mária megfogta a kezem.

„Hagyja, hiszen máskor is adtam neki... Nagyon szereti.”

Ujjaim ráfonódtak az ő korpacibrés, hideg ujjaira; kis ideig úgy néztük egymást, mint az ellenségek; nekem kiszaladt a számon:

„Ne ostobáskodjon, kérem!... Még meg talál fulladni!”

Az asszony eltátotta a száját, a szeme nagyra kerekedett, de ugyanakkor már láttam, hogy az első megdöbbenés hogyan oldódik fel boldogságot sejtő bizonyossággá; hiszen az én kitörésemben már az elkötelezettséget ismerte fel, azt a szándékot, hogy mindenáron férjet szerzek neki, és a disznót máris a magaménak tekintem; én pedig szinte gyöngéden akartam elengedni korpacibrés ujjait, ő azonban egy mozdulattal félénken a kezem után nyúlt.

„Ne izgassa fel magát, drága jó Pityuvszki úr!

S én szégyenkezőn retiráltam:

„Már azt hittem, megfullad, a mindenségit!”

Pár hét alatt összehoztam egy kedves, jóravaló férfival, Pacsirta úrral, aki a vasúti műhelyek nyugdíjazott lakatos mestere volt, és már hat éve özvegyen élt. Sosem láttam részegen, nem ivott, nem dohányzott. Szerette a könyveket, és szeretett kertészkedni; már túl volt a hatvanon, de még jól bírta magát, kiállhatott volna birkózni bármelyik mai fiatallal; mikor belépett az udvarunkba, jókedvű, szapora beszédével megtöltötte azt a homályos és hideg alagutat.

Eljött Máriához egyszer, kétszer, háromszor, s azon a reggelen, mikor láttam, hogy piacra mennek, s ő fogja a kosár egyik fülét, szinte fölkacagtam örömömben, és szerettem volna meginni egy kupa jó enyedi bort! Meg aztán milyen az ember? Hátramentem a kamrákhoz, és lopva ismét szemügyre vettem az én hízómat, amelyet attól a pillanattól kezdve igazán a magaménak érezhettem. Hiszen már úgy volt, hogy Pacsirta beszerzi az iratokat, és mennek a néptanácshoz...

De a negyedik naptól kezdve az öreget többet nem láttam!

Csak akkor ocsúdtam fel, hogy Mária asszony egy idő után megint szomszédokat hív át az esti etetéshez, és zsolozsmázó hangja megint éppúgy száll a disznóól felől, mint azelőtt éveken, sőt évtizedeken át. Ez már nekem is sok volt! Becsapottnak és rászedettnek éreztem magam, mint az, akinek egy éjszaka ellopták a hízott disznóját. S egy reggel már azt hittem, hogy rárontok és szétszedem a kunyhóját!

Odaszuszogtam, és gorombán megzörgettem az ajtót.

„Mondja, mért csapott be engem? – kérdeztem. – Mi kifogása volt az én Pacsirta barátom ellen?”

Mária asszony rám nézett, aztán sóhajtva félrefordult:

„Nem volt énnekem az égvilágon semmi kifogásom drága Pityuvszki úr... Csak hát eltelt fölöttem is az idő... Pacsirta úr meg azt óhajtotta, hogy velem aludhassék egy ágyban...”

A mesélő ismét elnézett a virágba borult vadszilvafa irányába, és így fejezte be a történetet:

– Mária asszony azóta is tovább folytatja a disznókkal celebrált esti ájtatoskodást, és éneklő hangjában a sonkák, csülkök, véresgömböcök összekeverednek a reménykedés szavaival.

„Már az se számítana, ha valami testi hibája van... Ha a látása rossz, ha hangosabban kell beszélni vele... Eltűrném, hogy télen egy kicsit köhögjön... de főként tavasszal, mert ilyenkor ugyebár sokkal nehezebb a légzés... Gondolja meg, szomszédasszony, milyen előnyös vásárt kínálok... Már a húsz méter kolbász is megérné... A finom ázalékról már nem is beszélek...”

DRÁMA A TENGERPARTON

– Mily különös dolog is a szerelem – kapcsolódott a beszélgetésbe Hankis Rudolf úr, aki már rég jelezte, hogy a családi életről lesz mondanivalója. – Néha épp a jóságos és szelíd emberektől tagad meg mindent, hogy végül aztán, amikor családot alapítanak, önzőkké és gonoszakká tegye őket. Példázatul mindjártéi is mondok egy történetet.

Szentkutinak, az életbiztosító ügynöknek első házasságából nem született gyermeke, de aligha mondható, hogy emiatt később bánatot érzett. Sőt némi fölszabadultsággal gondolt arra, hogy a család gond és átok lett volna rajta a válás napjaiban, mikor zavartanszégyenkezve jött-ment, intézvén a házasság fölbontását, s közben tele volt elkövetkező életének minden kínjával-bajával.

Ez a riadtság nem kényelmének féltéséből eredt, s ha mégis rettegnie kellett valamitől, az egyedül saját jóindulatú és mindenben megbízó természete volt, hiszen első ízben is ez vezette tévútra. Nusival egy kiskocsmában került össze, ahol vacsorázni szokott, s ahol az ismerkedés és a nemi élet iránt elfogódott emberek bátortalanságával s ugyanakkor mégis reménykedőn pislogott át a dohányfüstön, hogy meglelje Nusi asztalát.

Egyik este, mikor a biztosító önmaga bátorítására egy palack kábító bort ivott meg, félszegségét legyőzve átimbolygott a szomszédos asztalhoz, ahol a lány ült, bemutatkozott, és mindjárt vacsorát rendelt neki. Nusi ujjbegynyi darabkákra szelte a húst, s miközben nehézkesen nyelt, akár a madár, kíváncsian nézegette partnerét, aki még így, befröccsözve is zavartnak és megindultnak látszott, s egy ideig föl sem mert nézni, hanem a kalapja karimáját gyűrögette. Aztán oly zavartan kérdezte, hogy beleizzadt:

„Nem zavarom a társaságommal?...”

„Ha elunta magát, kapcsolódjék be a kajálásba – mondta a lány, miután a sültre is rumot kortyolt; a villa úgy állt meg kezében, mintha a tányért oda akarná tolni a férfi elé, hogy megossza vele a vacsoráját; aztán megint enni kezdett, s tele szájjal vigyorgott. – Különben jól is teszi, ha nem zabál. Ártana a vonalainak!”

Szentkuti azonban nem érezte meg a szavakban lappangó gúnyt, s szinte meghatódva nézte, ahogy a lány nyakán nyelés közben félrerándulnak az izmok.

„De hát miért vágja oly apróra a húst?... Biztosan az anyukája szoktatta rá még kiskorában... Eltaláltam?”

„Hogyne, a szarva közt a tőgyét! – mondta Nusi, s valami ingerültség villant meg szemében. – Maga ritkán szól, de akkor legalább eredeti marhaságokat mond – nevetett fel. – Szódát nyeltem, ducitátá, mert elhagyott a szeretőm. Ugye, milyen romantikus?”

Szentkuti nevetett, nehogy sértődéssé fagyjon benne a szavak értelme, a lány pedig, aki tudta, hogy meddig mehet el az élcelődésben, most egy kis jóindulattal egyenesedett föl a széken.

Miután ágyba bújtak, a férfi áhítatos buzgalommal ölelte meg, oly boldogan, oly teljes és tiszta örömmel, hogy az első ölelésben el is ernyedt, s többre nem vágyott. Sőt minél előbb egyedül kívánt lenni ezzel a lebegő, megkönnyebbült érzéssel, hogy kiélvezze minden részletében kalandjának újszerűségét. Felöltözött, többször is megcsókolta a lányt, és suttogva szólt a sötétben:

„Este... ma este ismét találkozunk, jó?...”

Nusi cigarettára gyújtott:

„Ahogy akarod. Engem mindig ott találsz...”

De alig ereszkedett le pár lépésnyit a biztosító a meredek sikátorban, rögtön kétely, bánat és féltékenység fogta el; azt képzelte, hogy a lány búcsúzás után valamiért zaklatottan és sietősen kísérte ki a kapuig, mintha valakire még várna, akivel együtt tölti az éjszakát, s akivel talán ki is neveti őt. Megfordult hát, viszszasietett, és leült az ablak alá, a fal tövébe, s ott gubbasztott reszkető várakozással sokáig.

Két hónap múlva összeházasodtak. A lányt nem döbbentette meg az ajánlat, még csak föl sem zaklatta, úgy egyezett bele, mintha már az első pillanatban megsejtette volna a férfi szándékát. Szentkuti azonban a megindultság szótlan kinyilatkoztatásának érezte a hallgatást, és telve volt a jótevő ember boldogságával.

Ha tehette, napjában kétszer is hazaszaladt a terepről; virágos köntöst, könnyű selyemtopánkát, fülönfüggőt hozott a feleségének, vasárnaponként jegyet váltott az Opera kakasülőjére, s egy ízben, mikor megnézték a Manon Lescaut–t, a biztosító pontos történetét látta kettőjük esetének, és megkönnyezte, őszintén átszenvedte az előadást; de ugyanakkor a féltékenység is a lelkébe fészkelt; munkája közben, amint az utcákat rótta, megzörgetve vagy döngetve a külvárosi földészek kapuit, néha egyik pillanatról a másikra váratlan kétségbeesés fogta el; kisápadt, izzadni kezdett, és rémülten hazamenekült az asszonyhoz.

„Neked nem lehet gyermeked? – kérdezte egyik éjszaka ölelés után, s kezét összekulcsolva a tarkója alatt várakozóan belebámult a sötétbe. – Szeretnék egy kisfiút...”

Nusi hallgatott egy keveset, utána befordult a fal felé, és ásítva szólt, mintha már századszor magyarázná meg:

„Az orvos azt mondja, csak hosszú kezeltetés után szülhetnék, mert valami eldugult bennem... De hát minek is nekünk gyermek?... Hogy mozdulni se tudjunk tőle?...”

Szentkuti gondolkozott egy keveset, majd miután igazat adott az asszonynak, megnyugodva elaludt. S ettől kezdve, nehogy Nusi mégis elunja magát, könyveket hordott haza neki, majdnem mindennap hozott valami újdonságot, s fél év alatt egész kis könyvtárt rendezett be a heverő mögötti szögletben. Vidéken mindent megtalált, amihez városon nem tudott hozzájutni – egész könyvsorozatokat vásárolt meg.

Nusi hónapok alatt egy könyvet sem olvasott el, pár oldalnál unottan elakadt, s Szentkuti csodálkozva látta, hogy a könyvjelző változatlanul ugyanazon a helyen áll, de nem szólt semmit. Az átnevelés nem megy egyik napról a másikra; hosszas, önfeláldozó munka szükséges hozzá – gondolta vagy jobban mondva ismételte azt, amit annyiszor hallott, bár mentségére szolgál, hogy ekkor még ő maga is hitt az elszíntelenedett szavakban. Majd Nusi is rájön egy szép napon – reménykedett –, hogy könyvek nélkül szegény és unalmas az élet.

Ezt a változást azonban nem volt alkalma megérni. Egy júliusi napon ugyanis, vagy még pontosabban: tizennyolcadikán este, úgy fél hét után tíz perccel, amikor hazaért a terepről, már a Lépcső utca aljában megérezte, hogy valami történt. A lakók künn ácsorogtak a sikátorban, épp az ő kapuja előtt verődtek össze, és amint megpillantották, egyszerre elhallgattak, és sunyin, szánakozón figyelték közeledtét. Szentkuti még csak nem is köszöntötte őket. Belépett a kapun, kinyitotta az ajtót, és megállt levett kalappal a szoba küszöbén, mint amikor halottnézőbe jön az ember. A lakás, amelyet ő szerzett és rendezett be, üres volt. Nusi még a képeket tartó szögeket is kihúzogatta a falból, csupán a könyveket halmozta föl hiánytalanul az egyik fölsepert sarokban...

Másodízben inkább csak a gyakorlati szándék, a megállapodottság vágya ösztökélte családalapításra. Hiszen közel negyvenéves volt már akkor, és nem élhetett egyedül. Szüksége volt hajlékra, meleg kosztra – valakire, aki esténként hazavárja. És Noémi, akivel a hivatalban ismerkedtek össze, épp az a nő volt, aki a vénlányság már-már csüggesztő évei után ugyancsak a céltudatos és tevékeny anyaságért sóvárgott, minden különösebb férfieszmény nélkül, egyedül csak az alapvető követelményekre ügyelve: hogy elkövetkező párja ne legyen iszákos, ne kurválkodjék, s becsülni tudja azt, amit a szerény családi élet nyújtani tud két embernek.

A szobát hetenként fölsúrolta, a szidolozott kilincsre szalvétát kötött, minden reggel tiszta zoknit, zsebkendőt készített ki a férfinak, három lej zsebpénzt adott neki, meleg vacsorával várta, lábvizet öntött a lavórba, s amikor egyévi házasság után kisfiút szült, hatalmas mellét anyai ösztönének remegő buzgalmával tolta a csecsemő szája elé. Szentkuti mindezt látta, de már nem volt hálás. Tapasztalata óvatosságra intette.

A kisfiút, Botondot azonban bolondul szerette. Szakasztott olyan, mintha a száján köpte volna ki az apja – mondogatták a szomszédok, s ő azzal a ragaszkodással aggódott érte, amellyel az ember életében csupán egyetlen lényért tud remegni, akitől azt reméli, hogy minden jóságát, amely a mások szemében félszegségnek tűnt, hálálni tudja majd, és később tisztára mosva fölragyogtatja apja arcát a megmaradottak emlékezetében...

Persze mindebből alig gondolt végig valamit is tudatosan a biztosító, s épp ezért az ösztön vaksötétjében, kiszámíthatatlan csapásoktól rettegve fölkiáltott az örömtől, ha a gyerek rámosolygott, máskor azonban, ha egy-két fokkal fölugrott a kicsi láza, az ég felé lendítette kurta karjait, hangosan nyögött, és szemében a gyáva és félénk emberek önmegalázó könnye csillogott. Fölzaklatott képzeletében olykor már halotti lepellel letakarva látta Botondot; a zsebkendő csücskébe harapott, és megrázta nedves arcát:

„Ne tedd, jóságos Istenem... Inkább engem sújts!”

Sajnos a gyerek eléggé nyápic volt, mintha saját nevét akarná megcsúfolni; az orvos vérszegénységet állapított meg, és angolkóros tüneteket is látni vélt a csöppség testállásán – például a hasfal szembetűnő lazaságát, amitől a belek előbbre estek. De mindezt az évek során a kicsi kinövi, egész biztosan kinövi, csak elegendő kalcium meg D-vitamin jusson a testébe, s gyakran fürössze fény, friss levegő. S miközben ezeket mondta, sajnálkozó pillantást vetett Botondra, akinek oldalbordái kékesen átderengtek fehér bőrén. Szentkuti úr eltűnődött az orvos szavain, utána összerázkódott.

Mert ugyanbiza mit jelent az, hogy a kisfiú „meggyógyul”, hogy „kinövi” ezt a betegséget?... Nemcsak amolyan altatás ez, amely épp a bizonytalanságba helyezett távlattal akarja leplezni önnön állításának kétességét és ellenőrizhetetlen mivoltát? Ő eredményt akart, napokhoz, sőt órákhoz kötött eredményt, s ebben a kétségbeesett buzgalmában minden tanácsra odafigyelt, amely más és újabb fajta külföldi gyógyszert ajánlt, s pár hónap alatt valóságos készletét szerezte be a párizsi, németországi meg a svájci erősítőknek, injekcióknak, vitaminokkal, szőlőcukorral dúsított tápliszteknek...

A harmadik év után az orvos megengedhetőnek tartotta, sőt ő maga is javasolta, hogy a kicsit vigyék le a tengerpartra, s legalább tizenkét napot töltsenek ott. A biztosító úgy készült erre az alkalomra, akár egy nagy utazásra. Izzadva rótta a várost, gumimatracot, úszósapkát, sátorvásznat vásárolt, napszemüveget meg kenőcsöket, új fürdőruhát magának és Noéminek; mindezt buzgón berakosgatta két óriási bőröndbe, s csak olyankor érzett egy parányi zavart, ha az asszonyt pillantotta meg a képzelt fövenyen, akár egy bikinibe préselt szalmazsákot, vagy önmagát látta, hasának előredudorodó tömegét a háromujjnyi széles fürdőnadrág fölött...

Már az első napon szép időt fogtak ki, lakásuk nyolcpercnyi járásra volt a tengertől, egy szürke, háromemeletes tömbház földszintjén, ahol nemcsak fürdőszobát, de még jégszekrényt is fölkínáltak, és gáztűzhelyen lehetett főzni. A legkellemesebb érzést azonban mégis a tengerparton nyüzsgő, sütkérező tömeg keltette a biztosítóban, színeinek nyugtató élénkségével és tarkaságával: meg a mindent egybemosó kékes víztömeg, amely szinte körülfogta a fövenyt, mintha valami csendes-óceáni szigeten volnának.

Hát nem különös, hogy itt mennyire megszűnik az emberek világi szerepének fontossága? – gondolta, mikor először végighevert a homokra terített lepedőn. – A fény, a levegő, a tenger izgató távlatokat sejtető illata valahogy egyneművé oldja az embereket a maguk pőreségével, s ha lehántanák magukról azt a tenyérnyi olcsó kacatot is, mind hasonlatosak volnának egymáshoz, ágyékuk háromszögében azzal a kevés pöszlékkel s a farukat egyenlő részre tagoló árokkal... Lám, itt eszébe sem jut félni egyik hivatalnoknak a másiktól... Itt Janda elvtárs, a főnök is csak egy kopasztott csirke lehetne...

S ezzel a megnyugvással fölállva, szinte szendergőn nézett el a meztelen karok, vállak erdeje fölött a part mentén; de mikor megint alápillantott a lába elé, meglepődve látta, hogy a kis Botond már nincs ott a derekára fonódó fehér tömlővel, jóllehet nem telt el több három-négy percnél vagy talán még annyi sem. Tekintetével sietve és idegesen végigkocogtatta a hancúrozó gyerekek fejét, meztelen hátát, aztán messzibbre pillantott, ahol egy kitömött teve meg egy festett pálma zárta el a látást, majd ellenkező irányba nézett, odaszaladt a lubickoló gyerekek közelébe, ismét viszszamenekült a sátorhoz, és kerekre nyílt szájjal, kitágult szemekkel azt mondta: „Noémi, a gyerek!”

Az asszony álmosan ült föl; átfogta a térdét, a férfira pillantott, és még mindig nyugodt maradt; de amikor a szavak a maguk szögletességével ütődtek a tudatához, egykettőre föltápászkodott, s mintha örömét lelné az esetben, diadalmas kárörömmel szólt: „Ezt jól megcsinálta! Ugye, ahhoz sem volt türelme, hogy öt percig szemmel tartsa?! Mivel szórakozott, az istenért, amíg én szundítottam? Most meg itt áll, és tovább tökéletlenkedik...”

Hangja olyan volt, mintha sátorvásznat hasítana ketté. A férfi pedig rémületében ismét a tengerpartra szaladt. Nézte a vizet, a kékesen fölhabzó hullámokat, amelyek a partra sodorták, majd ismét viszszasöpörték a homokot a kagylótörmelék zörgő, eleven szőnyegével együtt; aztán begázolt pár méternyire a vízbe, s előrehajolva, káprázó szemmel kotorászni kezdett: tapogatta a tenger fenekét, s közben minden pillanatot oly végzetesnek érzett, hogy fel-felnyögött fájdalmában. A fürdőzők ingerülten húzódtak félre útjából, s ugyanúgy pillantottak utána akkor is, amikor vizesen ismét kirontott a partra, és rohanni kezdett végig a fövényen.

Ő semmiről sem tehet... Ő éppen csak egy percig ábrándozott el... Mire ismét odapillantott, Botond már sehol sem volt... Istenem, ő igazán nem hibás... – próbálta összefüggően elmotyogni védekező szavait, miközben sátrak cövekéi között kanyargott, kinyújtott lábakon ugrált át, homokot szórva a lepedőkre meg a napozók hátára, s a rémület úgy elkeveredett arcán a zavarral, mintha mosolygás közben orrba verték volna.

Háromszor is végigrohant a part mentén, föl a nudisták panellal elkerített telepétől le a gyermektáborig, ahol a vízből már moszatos sziklák meredtek elő, és tengeri növényzet zöldes halmai virítottak a homokon. Miután harmadszor is végigpásztázta a környéket, épp szembeszaladt Noémival, aki ugyancsak széttárta a karját, akár a férje, mintha rémületükben két súlyos keresztként egymásnak akarnának dőlni.

„Jaj, mit tett, mit tett?!... Meg is őrülök, ha nem kerül elő!...”

A biztosító jobbra kapta a fejét, a domboldal felé, ahonnan lépcsők vezettek a kaszinóhoz meg a térre, s mint aki bánja, hogy nem mindjárt a hatóságoknál tett panaszt, a végképpen elkésett emberek ijedelmével kezdett ismét szaladni. S közben, ahogy ritmikus szuszogással emelgette a lábát, megint védekezni kezdett, minden iszonyatos következmény esetére számítva, s magában százszor is újra elmotyogta, hogy ő éppen csak egy percig feledkezett meg a vigyázásáról...

De amikor talpa már a lépcsők kövén csattogott, és egy esőfelhő árnyéka suhant végig a parton, döbbenten ébredt rá, hogy már egy félórája csak a felelősség megosztásán gyötrődik, ahelyett hogy a gyerekkel törődne, s a látomásokat, amiket fölzaklatott képzelete lökött most eléje, méltó és kegyetlen megtorlásnak érezte önző mentegetőzéséért. Hol a gyerek pár araszos koporsóját látta, hol meg annak a kisfiúnak az arca merült föl emlékezetében, akit épp egy évvel ezelőtt magával csalt a fővárosban egy kéjgyilkos, és a băneasai erdőben a legmocskosabb, leggyalázatosabb módon lemészárolta... Vajon az ő egyetlenjét most nem egy ehhez hasonló vadállat vezeti valamerre a gyanútlanul sétáló emberek között?!... Fönn a betonozott térségen, ahova nyitott ajtajú vendéglőkonyhák árasztották ételeik egymásba keveredő páráját, Szentkutiba egy újabb sejtés rémületével mart a bűntudat, hogy épp akkor, amikor ott állt a játszadozó Botondka mellett, és a tekintete elkószált a sütkérező ember-gyíkok fölött; a szelíd és békés szemlélődésnek ebben a mindent könnyedén elérhetőnek láttató közérzetében, mint könnyű álmot, úgy megkívánta a rántott borjúvelőt uborkasalátával...

És most egyszerre émelyítőnek érezte a konyhák főzelékszagát, az ecetes hagymával elkevert uborka szagát, az áttüzesedett kondérok alján enyvesen odaragadt sertés- meg marhahús szagát, amely úgy fölkavarta a gyomrát, mintha valami lezárt döggödörben botorkálna, saját levükben erjedő és pácolódó állattetemek között. S mintha a bűzzel együtt egy makacs gondolatot is el akarna űzni, azt az el-elfojtott fölkiáltást, hogy „zabálni mertem, mikor ő haldoklott!”, csapkodva hessentette el orra elől az ételpárákat. S már utálta saját pucér hasát is, amely visszafogta a rohanásban, utálta a szuszogását, de még az arcát is...

Mikor befordult a milícia garázsszerű, földszintes épületébe, megpróbált ugyan magára erőltetni egy keveset hivatalnoki egyéniségéből, de ez a mozdulat, ez a járás sem volt az övé, s rögtön oly zavart lett, mintha a bejárónál egy idegen köpenyt kapott volna magára. Nem is tudta, hogyan szólaljon meg, mit mondjon. Attól félt, hogy az első szavak után, amelyek tárgyi mivoltukban fogalmazzák meg a tényt, a hangja az újabb rémülettől elcsuklik majd, s a továbbiakban képtelen lesz egy hangot is kinyögni.

A milicista vörös és pállott arccal jött elő a homályból, és kedélyesen toszogatott maga előtt egy részeget.

„Elveszett a kisfiam, kérem... – szólalt meg Szentkuti szinte döbbenten, hogy e válságos pillanatban a hatósági ember holmi besikerált disznóval bajlódik. – Eltűnt egy négyéves gyerek...”

A milicista ránézett, és tovább lökdöste az ittas atyafit, aki zsémbelő nevetéssel jelezte, hogy bizalmas viszonyban van a hatósággal, sőt az imént még fizetett is neki egy-két pohárral...

„Az elveszett gyermeket nem itt kell bejelenteni! – legyintett végül a rendőr. – Menjen a rádióközpont irodájába!”

Egy perc múlva a biztosító már a kaszinó hátsó lépcsőjén szuszogott fölfelé, s megint csak valami végzetszerűt sejtett abban is, hogy a bemondó fülkéjét épp ide helyezték, az üstök és fazekak fölé, ahol évek óta egymásra rakódtak az ételek kozmái, akár a régi ház falán a festékrétegek, s még a lépcsőház oldalából is dől a sokféle fülledt pára, amely minden vádiratnál elevenebben ható, s amely a halál közelében immár kibírhatatlanul emlékeztette őt kapzsiságára, zabáló ábrándjaira kisfia hullájának közelében... Uram-istenem, de hát egy pillanatig sem örülhet és ábrándozhat büntetlenül az ember?!... Mit vétett ő, hogy így kell szenvednie?

Mire a folyosó végébe ért, már öklendező inger kínozta, és köpködni kezdett. Kiköpte szájából a rántott velő és az uborkasaláta megromlott ízét, megint zörgetett, és megint várt. Aztán fölpillantott az ajtóra, és dühös meglepődéssel vette észre, hogy azon egy táblácska áll, amely közli, hogy hétfőn nincs adás...

Nincs, persze hogy nincs! Csakis ez lehetett a természetes menete az ő tragédiájának; ezek a hasztalan és félrevezető kapkodások, amelyek lehetővé tették, hogy időközben a gyerek kimúljon a szerencsétlenség színhelyén, ahol az idejében jött segítség még megmenthette volna... Botondka! Édes gyermekem!... De hiszen mégiscsak az valószerűbb, hogy ott lebeg valahol a víz alatt, pár lépésnyire a parttól, ahol kapkodó sietségében nem ért rá megkeresni...

Megiramodott lefelé a lépcsőkön, amelyeket már langyosra hűtött az árnyék, s minél inkább közeledett a parthoz, annál kevésbé értette, hogy miért tömörülnek az emberek sűrű láncba, miért zárják el a kilátást a tenger felé. A homokban már nem is emelte, inkább csak húzta vészes gyorsasággal a lábát, mint a sítalpakat. A csődület baljós értelme megbénította az agyát. Néhányszor a felesége nevét kiáltotta, de talán nem is adott hangot, csak tátogott, s mihelyt a parthoz ért, kurta erős karjával széttolta maga elől a bámészkodókat. A következő pillanatban már térdig állt a vízben. Egyelőre csupán a fölhabzó hullámokat látta, és vaksin hunyorgott a szélben a felhőn átszivárgó platinás fénytől, aztán megpillantotta tőle százötven méternyire a vízben lebegő kisgyereket, akinek a derekán gumitömlő fehérlett. A SALVAMAR meztelen felsőtestű csónakoslegénye már harmadszor próbált szembevágni az áradással, de a hullámok mindahányszor oldalba kapták a bárkáját és a tömeg hangos rikoltozása közben visszasodorták a partra.

Szentkuti kétségbeesetten, de ugyanakkor reménykedő nekilendüléssel gázolt beljebb. Egyelőre a kezével egyensúlyozta magát, amíg derékon felül nem ért a víz, akkor pedig előredőlt, és fürge, erős karcsapásokkal úszni kezdett. Mint egy dundi, menekülő delfin, úgy fúrta át magát a hullámokon. Sosem érezte még ily kiáltozó ön biztatással, hogy saját fönnmaradásáért küzd. Igen, a saját létéért és senki másért. Első házassága megtanította, hogy csupán önmagát igyekezzék megvalósítani, a maga kövérkés mivoltát fönntartani mint uralkodó fajt azon a földön, ahol megvetette a lábát. S ha így tekintette a dolgokat, joggal nézhette az asszonyt is egyszerű szülő, sepregető és mosogató gépnek a gyerekhez viszonyítva, akiben ő tovább él...

Mint egy torpedó, úgy közeledett a gyermekhez:

„Botond! – kiáltotta bugyborékoló tokahangon. – íme, jövök, kisfiam!... Jövök...”

S valósággal a víz fölé emelkedett, és úgy suhant előre, mint valami puha és légies közegben. Ekkor azonban, ahogy a fehér tömlő megint felbukkant előtte, észrevette, hogy a gumikalács egy kisleány derekára fonódik, akinek a hajában piros szalag virít... Szentkuti karja csalódott, de boldog örömmel elernyedt, s máris érezte, hogy az áradás visszaveti vagy tízméternyire, és a kislány mindjárt eltűnik előle. A parton tömörülő emberek most ordibálni kezdtek, föltartott karjuk barna sövénye dühödten rázkódott; mások begázoltak a vízbe, és onnan üvöltöztek a visszatérő biztosító felé. A csónakos megint megpróbált meredeken nekivágni a hullámoknak; a hideg levegő lecsapta a tenger páráját, és büdös iszapszag lepte el a partot.

E pillanatban Szentkuti tisztán és kivehetően megpillantotta Noémit, aki olyan volt, mint egy piros babos pánttal átkötött kazán: a nyakában pedig Botondka ült, és együtt integetett az édesanyjával. Igen, ők voltak – istenem, ők... Rájuk ismert, mint ahogy egyetlen lépésről, egyetlen mozdulatról is felismerjük azokat, akikkel évek óta élünk egy fedél alatt. A kisfiú tehát élt, nem volt azonos a vízben hánykolódó leánykával! Nem, nem volt azonos hála istennek, hála istennek!... Csak minél hamarabb odaérhetne hozzájuk!

Egy hatalmas hullám, mintha ebbe a kellemes és ernyesztő érzésbe akarná beleringatni, most vagy ötméternyire fölkapta, s a biztosító már azt képzelte, hogy a part felé repíti, de a következő percben zuhanni kezdett. Érezte, hogy a tüdeje megfeszül, ritka lesz körülötte a levegő, s megint a tengerbe ragadja vissza a felduzzadt víztömegnek csapódó hullám. Engedelmesen hanyatt fordult, hogy karjait, ha csak egy kis időre is, pihentesse, mert az iménti fölfedezés boldogságától úgy elgyöngült, oly kellemes zsibbadtság lepte el testét-lelkét, mintha a tenger vize forró szirupként kifőzött volna még a csontjaiból is minden szilárdságot...

De épp hanyatt fordulnia nem lett volna szabad, hiszen így nem láthatta a hullámok alattomos játékát, amelyben épp elég szeszély és váratlanság rejtőzött. Maga a körben kóválygó, föl-föltornyosuló víz szabta meg a hullámok magasságát, törési pontját, alázúduló tömegének súlyát, és Szentkuti, miután másodszor is fölkapta az ár, mégpedig oly erővel, mintha a tenger közepére akarná visszasodorni, ismét hirtelen zuhanni kezdett, s ebben a pillanatban, ahogy látszólag nyugvópontra ért, valahonnan egészen magasról, talán égi távolságokból, egy hegytömegnyi rugalmas, de súlyos víztégla zúdult a fejére. Rögtön tótágast állt a vízben, homok, törmelék csapott az orrába, szájába, fülébe. Egy-két másodpercig kábán markolta a tengerfenék homokját, azt sem sejtette már, hogy merre lehet a part, aztán utolsó ösztönével még sikerült ellöknie magát a pusztulás mélyétől, hogy újra a felszínre bukkanjon; de alighogy tátogva, szemébe csüngő hajjal fölmerült, ismét egy másik hullám zúdult rá, s pontosan megismétlődött az iménti eset. De ezúttal már alig maradt annyi ereje és öntudata, hogy megint ellökje magát a tengerfenékről, s éppen csak a keze feje tűnt elő a sós párát és kénbűzt lehelő habok közül...

A parti népség nem is látta többé. Fel-alá szaladtak a fövenyen, hátha valahol mégis előbukkan, aztán beletörődtek a változhatatlanba, és inkább a csónakost figyelték, akinek most sikerült kínnal-bajjal átbukdácsolnia az első hullámokon a kislány felé. Csak másnap vette számba a SALVAMAR három mezítlábas, bronzbőrű és hallgatagon pislogó embere a vízbe fulladt életbiztosítót. A törvényszéki orvos és a milicista hadnagy kíséretében jó másfél kilométernyi utat tettek meg a fövenyen a nemzetközi diáktáborig, melynek közelében a tenger a partra vetette Szentkutit hajnalban, fél négy és négy között...

„Azt mondják, jó ember volt – motyogta a mentőcsapat vezetője, egy tömött zsák-ember, akinek az inge kivágásában oly vörös és rücskös volt a bőre, mint a sárgarépa. – Jó férj volt, jó apa...”

S hogy parányi megindultságát leplezze, kifújta az orrát. Egy másik csónakos, akit szikárrá és inassá cserzett a nap, most félrefordult, a tengerbe köpött, és a ködös látóhatár felé bámult.

„Amilyen volt, olyan volt. Már mindegy. Én kihúztam azt a kislányt a vízből. A többi nem rám tartozik.”

Elővette svéd pipáját, a keze fejéhez ütögette, s miközben a törvényszéki orvos beállította a fényképezőgépet, még egy pillantást vetett Szentkuti félrebillent, kékes arcára, mocskosan letapadt hajfürtjeire és fölpuffadt hasára, amelyen cikázva szaladt végig egy légy...

EGY MAI FÉRFI ARCKÉPE

Rózsa tanár úr elbeszélése a Hankisé után

„Hadd mutassam be ismerősömet, a táncoskomikust, akit a gyógyfürdőről hazafelé jövet minden nyáron meglátogatok abban az öreg szász városban. Pipe, rendes nevén Benczés Bence a Harangláb utcában lakik, ahol régebb, úgy 1948-ig gyanús hölgyikék nyüzsögtek a vörös lámpák fényében, mint valami kőrisbogarak; csak bekukkintok ebbe a sikátorba, és mindjárt tudom, hogy idehaza van-e a barátom, vagy vidéken turnézik, esetleg fölment Bukarestbe; mert nemcsak a mozgásnak mestere, de tud kukorékolni, nyávogni, lublubolni – egyszóval kiváló hangimitátor.

No, ha nem utazott el, azt arról látom, hogy a szellőztetőablak bal oldali kockája odafönn hátra van lökve, mert oxigén kell annak az árva, zebracsíkos halacskának, amely magányosan nyargal az akvárium kékeszöld vizében. Hogy miért tart csupán egyetlen halat? Istenem, manapság a fiatalabbak is bogarasak (noha ők ezt hobbynak becézik), s ahány ház, annyi szokás. Bence, aki sosem nősült meg, úgy vélekedik erről, hogy még arra a körömnyi jószágra sincs joga ráerőszakolni a társas életet.

De íme az ablak nyitva, tehát a táncoskomikus a városon van!

Belépek a kapun, ahonnan keskeny, homályos folyosó vezet hátra a betonozott udvarig; bal kézről két ajtó nyílik a gangra, közöttük rozzant ruhásszekrény áll, amelyet éléskamrának használ az utca felőli lakó; ha a tákolmány ajtaja épp kitárul, várnunk kell néhány másodpercet, amíg az asszony elhelyezi a fazekat vagy a lábast a polcon, visszafordítja a sorompót, s a korridor végén ismét földereng a szürkés udvari fény.

Benczés lakásának ajtaja majdnem a ruhásszekrénynyel szemközt mélyül a falba, a reteszen rozsdás lakat fityeg, fölötte kis cédula fehérlik a következő szöveggel: NE MENJ EL, NE HAGYJ ITT, SZERESS ÚGY, MINT RÉGEN; én pedig elmosolyodom, zsebkendőmmel végigtörlöm az arcom, és nyugodtan állok, mintha egyes-egyedül nekem szólna az intelem, habár jól tudom, sokféle más célt szolgál: elégszer meggyőzött már erről holmi apró tűsarkok kocogása, amelyet várakozás közben volt alkalmam hallani az utca felől...

És legtöbbször a gyermeksírás!

De ne vágjunk elébe a dolgoknak; mielőtt kijönnék a járdára, időzöm egy keveset, rágyújtok, nézem az ajtót; ha itt talál rám, annál nagyobb lesz a meglepetés – gondolom, s hirtelen az az érzésem, hogy még a lakat rozsdája is élénken zendül meg e hűvös derengésben; mert hűvösség van itt még augusztusban is, lehűti a házsort a várfalnak egy töredezett vonulata, s úgy tartja a hideget, hogy a szomszéd fagylaltárus folyami jeget halmoz fel a tövében, és a kapu alól kora tavasztól késő őszig tintafeketén szivárog a víz a járdára...

Ezúttal hagyjuk a várakozást; képzeletben vegyük le a lakatot, és lépjünk be a táncművészhez; a lakás két részre tagolódik, s mi a pitvarszerű előszobába, vagyis konyhába jutunk előbb; mihelyt behúzzuk magunk mögött az ajtót, a légáramlat hirtelen hátraszorítja az előtér minden megállapodott agglegényszagát, amely a dermedt tűzhely, a bal kéz felőli mosdókagyló és a falak mentén lebeg; a huzat ne zavarjon meg bennünket, hiszen láttuk, hogy a nyitott ablak, vagyis a halacska az oka mindennek: rengeteg oxigént igényel!

A főzőkályha alatt kiborított zöldség: vineta, karfiol, amely tömött, húsos fürtökben fehérlik elő zöld levelei közül, mintha a padlódeszka réséből nyílt volna ki az éjszaka; kissé odébb sárgarépa, néhány szem krumpli... Benczés nem kosztozik idehaza, de ha barátok érkeznek, felüti a lacikonyhát, süt-főz, percek alatt ízletes ételeket csap össze; most azonban hideg a kályha, s annál meglepőbb, hogy a könyökcsőre akasztott tábla felkiáltójelesen figyelmeztet bennünket: VIGYÁZZ. ÉG A GÁZ!

Nevetve félrefordulok, és a mosdókagyló környékét kezdem mustrálgatni: homlokmagasságban egy pár piros színű frottírzokni lóg bele a kihúzott madzagról a homályba, és a bohócstrimflik a maguk kifacsarodott helyzetében, ahogy a hegyük lefittyed és a sarkuk fölborzolódik, azzal a hatással csiklandozzák meg az embert, mintha Benczés kötélen táncolna; a mosdó jobb oldaláról tenyérnyi bakatükör sandít reánk, s jóllehet a táncoskomikusnak csak a melléig ér, s behajlított térdekkel borotválkozik előtte, eszébe se jut följebb tenni...

Legyintek, és elkapom onnan a tekintetem, hogy ne bosszankodjam tovább, éppen csak megcsóválom a fejem; mielőtt azonban átlépnék a szobába, pillantásommal még körbeporolom a falakat meg a szegényes holmit, sietve le akarom tépni a feketén rezgő pókhálót a kályha fölül, de ekkor döbbenten megállok, mert az alacsony bejárat tetejéből maga Benczés Bence néz rám, mintha a falrésben hasalna: helyesebben az ő mellnagyságú fényképe; és nemcsak néz, hanem valósággal reám kiált: szeme kimeredt, mutatóujjának a hegye akkorára duzzad, mint egy légelhárítógömb, s közben a hangját is hallom, azt a szemrehányó csodálkozást, amely a várakozásból kunkorodik elő kissé fojtottan, már-már dühösen amiatt, hogy e kényszerű lesben kellett megfigyelnie engem: Haha, szóval így?!... No, mi nem stimmel, Barabás?... Csak nem akarsz megint összehabarni valakivel?...

S meg mernék esküdni, hogy a bal szemével idegesen hunyorgatni kezd. Épp emiatt félrehúzódom onnan, sietve belépek a szobába, és leülök a vörös csergével borított kerevetre, hogy átgondoljam az iménti incidenst, és kifújjam magam; itt már otthonosabban nézelődöm, mert a ruhásszekrényen kívül alig van más bútordarab körülöttem: esetleg azokat a fémtáblácskákat nézegethetem, amelyeket a vonaton látunk:

NICHT IN DEN WAGEN SPUCKEN!... E PERICOLOSO SPORGERSI... IN GAZ DE PERICOL TRAGETI DE MINIER!... KIHAJOLNI VESZÉLYES!

Ésatöbbi, ésatöbbi; hanem szemben a heverővel valóságos gyermekjátékbolt tárul elém, és a mennyezetig érő polcokon minden megtalálható a pipázó törpétől a posztómackóig; bizony itt is elkelne a női munkaerő – gondolom az előzetes meglepődésből kissé félénken, de mégsem tudom megállni, hogy le ne vonjam az illő következtetést Benczés szobabelsőjéről, mert úgy látom, a seprű már nagyon unatkozik a sarokban. És íme, épp itt, az orrom előtt szaglik egy cigarettacsutka. Ez is miféle dolog?...

A fikarcnyi halacska bezzeg semmivel sem törődik, és száját az üveglaphoz nyomva, valahogy fölényesen és sajnálkozóan figyel engem abból a másik, kékes derengésű világból, ahol nincs szükség atomsorompóra és nyugdíjtörvényre; elgondolkozva néz, még mindig nem mozdul, s már szinte idegesíteni kezd a dolog, mert úgy érzem, valamit átvett a gazdája szemrehányásából. Előbb csak apró buborékok úsznak el a szájától, de utána gondol egyet, és bucskát vetve tovaillan, valósággal kicsúfol engem...

Mégsem lehetne azt mondani, hogy a táncoskomikusnál soha nincs nagytakarítás: félévenként egyszer, húsvét vagy karácsony táján egyszerre három hölgyecske is megjelenik a lakásán; vödröt, rongyot, seprűt hoznak, hajuk felkötve, szoknyájuk alól előkandikál meztelen térdük. Odabenn meglepődve méregetik egymást, és mindenik azt várja, hogy a többiek kezdjék el a munkát.

„Akkor fogjanak hozzá! – mondja az, amelyikben több az önérzet. – Először porolják ki a kanapét!”

„Miféle porolásról beszél? – sértődik meg a másik. – Mindenki tudja, hogy azt a végére kell hagyni!”

,,Az istenre kérem, ne vitatkozzanak! – szól rájuk a harmadik, akinek a képzeletében fölsír a magára hagyott kisgyerek. – Mozogjunk, mert itt ér az éjszaka!”

Sepregetnek, letérdelve mossák, sikálják a padlót, körbe-körbeforognak a deszkákon, mint a pulikutyák, meleg leheletük egymás arcába csap, a vedrek csörögve ütődnek össze; mindenikük jól ismeri a lakást, még a bútorok, szőnyegek szagát is, s a nagy sürgésben külön-külön aggodalom fogja el őket, hogy a másik kettő elejt valamit, vagy megfeledkezik arról az áhítatról, amelyet Benczés tárgyai megérdemelnek, s amelyhez pár hete vagy hónapja őneki is köze van; néha kitör belőlük a féltékenység.

„Azt a képet bízzák rám, én majd rendbe teszem – int az egyik a vöröspipacs-csendélet felé, amely a heverő környékén díszeleg. – Híres festő munkája, születésnapjára kapta a művész úr...”

Legveszélyesebb azonban, ha valamelyikük a játékbazár kirakatában kezd matatni, és leemeli a polcról a pettyes labdát, a posztómackót vagy a pipázó törpét, mert ilyenkor a másik kettő úgy kapja fel a fejét, mint a gyilkos; kezével végigtöröl a homlokán, s majdnem dermedten figyeli, hogy a merénylő mit akar azzal a játékkal, amely eléje villantja saját kisgyerekét, s a meghitt pillanatokra emlékezteti őt, amikor hármasban voltak a táncoskomikussal, s míg ők a heverő szélén ültek egymás kezét fogva, a gyerek a szőnyegen guggolt, és épp azzal a játékkal szórakozott...

De félnapi buzgalomban lassan összeszoknak, a fáradtság kifakít minden gyanakvást, még kávét is főznek a villanyrezsón, s mindenikük külön-külön boldog, hogy a két napszámosasszonnyal ragyogóvá tette a lakást, ahol ezután jobban érezheti magát; közben a művész úr valamelyik csapszékben szürcsöli a sört, és csöppet sem hálás – ó nem! –, inkább csupa sértődött vonaglás a pofája, s azokra az iszonyú napokra emlékezik, amikor kölyökkorában elűzte otthonról a marólúg vagy a friss meszelés szaga...

– Azt se bánom, ha kiveszik egymás szemét – gondolja, és rámered a sör habjára. – Nekem úgy is jó volt, ahogy eddig volt!

De csönd, mert épp itt jön, mégpedig vidáman, és át kell adnunk neki a lakást az ő külön életének, amelyről eddig csupán külsőségeket tudtunk, és néhány apró pletykát. Elöl négyéves-forma kisfiú rohan be a kapu alá, és hangjával egykettőre széthasogatja a korridor nyirkos és mogorva csöndjét, mintha üvegkardokkal vagdalózna; mindjárt az ajtóhoz szalad, és belerúg, zörgetni kezdi a kilincset; ismét üvölt egyet, és újra megcélozza a bejáratot.

„Karcsi, legyen eszed! – hallatszik egy női hang, és a fiatal mama kékesszőkére festett haja úgy imbolyog át a kapualj homályán, mint egy frissen behavazott törpefenyő. – Szóljon rá, Bence!”

A táncművész kedélyes szuszogással lépdel mögöttük.

,,Héhé, Karcsi, ne srófolj fel, mert rád kiáltok, amennyi eszem van! – szól heherészve, majd csaholni kezd: – Hányszor mondtam, hogy ajtót nem úgy kell döngetni! Most utoljára demonstrálom előtted, jól figyelj!” – S azzal ő maga is megpöcögteti az ajtódeszkát a cipője orrával, aztán leveszi a lakatot, és mindhárman belépnek.

A zaj, a nevetés, a ruhájukban hozott napfény végigárad a lakáson, amelynek homályos mélyén, az akváriumban, akár egy villamos szikra, örvendezően pattan egyet a fikarcnyi halacska.

,,A férjem még azt se tűrte el, hogy végigszaladjon a gyerek az előszobán – mondja a mama. – Mindennap összevesztünk ebből. De hiába magyaráztam, hogy ő is volt kicsiny, s hogy nem kötözhetem le kezét–lábát ennek a szegény fiúcskának. Most ítélje meg maga: nem volt igazam?”

És Karcsi, mintha megérezné a háttérből az útját egyengető meleg szavakat, végignyargal a szobán, aztán megáll a játékbazár előtt, és föl-fölugrálva türelmetlenül követeli a riasztópisztolyt meg az indiántollakat; Bencze odatáncol hozzá ülepét mozgatva, térdből meg-megroggyanva, mintha a forgócsontja kiakadt volna; leveszi a fegyverzetet, és kétrét hajolva, mosolygón odanyújtja a gyereknek.

A kisfiú játszani kezd, elfoglalja magát, ők pedig leülnek a heverő szélére; a hölgy párás szemmel figyeli csemetéjét, és a keze meleg fészket keresve a gavallér hatalmas tenyere felé kúszik; a művész úr is őszintén mosolyog, úgy figyeli a kölyköt, és a mama ujjainak érintésétől összerezzen.

„Eredj, és csókold meg édesapádat, mondom Karcsinak, mielőtt ágyba dugnám – szól ismét a mama. – Ez a csöppség tipegve el is indul a dolgozószoba felé, fölágaskodva már lenyomja a kilincset, amikor rémülten hallom, hogy Lajos ordibálni kezd: Most ne csókoljon meg! Most ne!... Majd máskor, ha lesz időm – majd máskor!...”

Mélyről sóhajt, és így folytatja:

„Harminckilenc fokos láza volt a drágámnak, és elküldöm a férjemet az orvosért. Hát nem este tizenegykor jött haza? A kabátja falas, a pofája elgörbülve, orvos sehol. Maga képes volna ilyesmire, Bence?... Meg tudná tenni?...”

Kissé félrehúzódva végigméri a táncoskomikust, mintha valamennyi férfiban ugyanazt a matériát gyanítaná; a művész azonban oly értetlenül, oly különösen mosolyog, mint akihez a kedély színes, elnyűhetetlen burka nem engedi közel az élet efféle ostoba tényeit, s miközben nézi a mamát, csodálkozó gyanakvásában hirtelen oly szép lesz előtte, hogy aggódón a gyerekre pillant; aki most háttal térdelve feléjük, a szobasarokba lődöz, magához húzza a kék hajú hölgyecskét, és megcsókolja; az anya odaadón hunyja le a szemét, s mindkét tenyerével a férfi mellének támaszkodik.

Később, mikor a kis betyár beleálmosodik a játékba, szétnyitják a pilleágyat, lefektetik, s egymásra néznek, mint apa és anya, de Benczés egy perccel ezután már úgy lép oda a villanykapcsolóhoz, mint nászéj előtt a vőlegény; füle cseng, tenyere izzadni kezd, keze-lába szinte kiakad.

„Milyen érdekes – tűnődik egy negyedóra múlva immár reálisabb hangon a mellette fekvő hölgyecske. – Maga szereti a gyerekeket, és nőtlen, akiktől meg idegen a gyerek, azok családot alapítanak. Hogy van ez?” S meztelen karjai, mint a fehéren hullámzó kérdőjelek, kis ideig ott lebegnek az ágy felett...

Alig megy el a kékhajú, legtöbbször már egy másik mama állít be a gyerekével, például a vörös, aki a leánykáját hozza kétkerekű talicska-kocsiban, és a szobát mindjárt teleszórja friss, eleven és szapora szavaival, miközben kicsinyét valósággal odaborítja a táncművész elé a szőnyegre.

„Képzelje, már nem bírtam vele!... Valósággal hisztériázni kezdett, sírt, és a földön rugdalózott, hogy ő Bence bácsihoz akar menni, a kalapos babával akar játszani! Végül már nem volt mit tennem, elhoztam magához!”

Leveti kosztümkabátját, hímzett blúzából kellemes kölniillat árad, és ő maga otthonosan leül a heverőre.

„Még egy éve sincs, hogy kimondták a válást, és látja, hogy elfelejtette az apját? Magáért pedig valósággal rajong, mert tudja, hogy itt szabadon játszhatik, nem korlátozza senki... Biz’ isten, néha már féltékenykedni kezdek!”

A művész úr, miután szétterpesztett ujjaival őzfejet vetít a falra, miután füstkarikákat ereget, és úgy mozgatja a fülét, akár a szamár, miután pityegett, kukorékolt, majd a pulykát utánozva lublubolni kezdett, és leszakított hüvelykujját egy mozdulattal visszaragasztotta, leemeli a polcról a kalapos babát; a kislány már se lát, se hall örömében, ők pedig beszélgetnek, édelegnek, hacsak a mama sietve rá nem bízza a kislányt, hogy a dolgai után nézzen, vagy persze, ha este nincs, és a csöppség el nem álmosodik...

Egy ízben épp ilyenkor zörgették meg az ablakot, s odaküntről egy kisfiú vékony hangja hallatszott:

„Pipe bácsi, édesanyám küldött... Tessék kijönni, hogy kérdezzek valamit...”

És a táncoskomikus pizsamában, papucsban kihajolt a kapun, s gyanakodva ráncolta homlokát.

„Édesanyám kérdezteti – folytatta a kölyök éneklő hangon –, hogy meg tetszett-e javítani a babakocsit?”

Bence hátrament a folyosó végébe, az udvarra, ahol vagy négy kocsi meg háromkerekű bicikli parkolt, sietve és zavartan kirángatta az egyiket, és miután szétnézett, egy szuszra a járdáig tolta és átadta a kisfiúnak. ,,A pimasz kölyök mindig velem javíttatja meg a rollerét – szabadkozott, amikor visszatért a szobába. – Az embernek nincs tőlük egy percnyi nyugta...”

Vagy tíz évvel ezelőtt Benczés Bence megkért egy szebeni lányt, de a mama gyorsan lekádereztette őt a háta mögött, s miután valakitől azt hallotta, hogy a táncoskomikus nagyon rendes ember, de egy kissé komolytalan, határidőt szabott neki a megjavulásra, és kijelentette kerek perec, hogy addig szó se lehet összeházasodásról! A mi barátunk azóta a várost is elkerüli, a lány viszont egyre öregebb és keserűbb arccal vissza-visszatér hozzá.

Fel-alá járkál a szobában, ujjával csíkot húz a poros szekrény oldalán, majd félénk undorral pillant körül:

„De hiszen ez rettenetes... Hogy élhet így?”

Válasz helyett Pipe az akváriumhoz lép, és etetni kezdi a halacskát, majd bekapcsolja az oxigénpumpát.

A vénlány megint körbemegy, leszedegeti a falról a fémtáblákat, és egyenként a sezlonra hajítja: „E PERICULOSO SPORGERSI, tessék! NICHT IN DEN WAGEN SPUCKEN, tessék! IN GAZ DE PERICOL TRAGETI DE MINTER, tessék! KIHAJOLNI VESZÉLYES, tessék! Mondja, még mindig olyan komolytalan?... Még mindig nem szánta el magát a javulásra?... Igazán kár, hiszen így tönkreteszi az életét” – korholja kevés meggyőződéssel, és még csúnyábban, még öregebben indul kifelé. Mielőtt azonban a kapu alól a járdára lépne, az arcához kap, és hangosan fölsír.

A táncoskomikus egy szóval sem válaszol, csak pár nap múlva borul ki a barátai előtt:

,,Mi az istent kíván tőlem?... Nem javulok meg, és hatszáz!... Különben is, ha tudni akarjátok, én... én egy hős apa vagyok!... Kilenc gyermeket is elgondozok... Órákon át játszom velük... Megetetem, megpisikáltatom őket... És még soha nem volt rám panasz!... Ha pedig megnősülnék, talán én is éppolyan volnék, mint sok más apaállat!”

S dühösen bekap egy pohár konyakot.

Egyik este két hölgyecske jött szembe egymással, mindketten a gyereküket tolták kétkerekű kocsiban; az egyik akkor lépett ki Pipétől, a másik akkor fordult be a kapu alá; egy másodpercre megálltak, szemük hirtelen összevillant a folyosó homályában, aztán a két kocsi egymásnak rohant: a gyerekek eszeveszetten óbégatni kezdtek, de még ezt az erős fémes hangot is szétvagdosta a mamák visibálása:

„Nem restelli magát?... Kitúrja az embert a jó helyéből!... Süljön le a pofája!...”

„Süljön le magának!... Ha, ki beszél!...”

„Nekem jogomban áll idejárni... Én tisztességes nő vagyok... Én törvényesen elváltam!”

„Én is elváltam, hova gondol!... És megvigasztalhatom, hogy nem miattam mondták ki a válást!”

„Akkor is egy szotyka!”

„Maga pedig egy cafat!... És... és ha olyan igényes, fogadjon lányt a gyereke mellé!”

„Mindjárt kikaparom a szemét!”

„Nekem? Azt szeretném látni!”

És hirtelen egymás hajának esnek, körbe-körbeforognak, összekarcolják magukat a kocsik deszkájában, kerekében, harisnyájuk leszakad, akár a kilyukasztott légzsák, arcuk csupa karcolás; s nem is tudom, mi történik a továbbiakban, ha közéjük nem ront, és be nem ráncigálja őket Benczés a szobába.

„Megbolondultatok?! – sziszeg rájuk lefojtott hangon, kétségbeesetten. – Béküljetek ki gyorsan, és nekem itt csönd legyen, megértettétek?!... No nézd, jó dolgukban már azt se tudják, mihez kezdjenek!”

Aztán fölragadta mindkét gyermeket, beszaladt velük a szoba mélyébe, és simogatni, csókolgatni kezdte őket, amíg a csöppségek meg nem nyugodtak; ekkor, hogy földerítse a kicsiket, a szeméhez kapott, úgy tett, mintha kicsavarná azokat, utána lehajolt, szétnyitotta a kisfiú meg a kislány tenyerét, majd visszacsukta; a gyerekek pedig, akik meglepődve figyelték a mozdulatait, most úgy érezték, mintha puha, meleg szárnyú madár vergődne a markukban, csiklandozná a tenyerüket; a művész úr meg ott állt az ablaknál a fényben, és lehunyt szemmel mosolygott, mint egy jóságos vak próféta...

SZERENCSE, KERÜLJ EL!

A dramaturg elbeszélése

– Testőr Gyula fiatal színész barátom vastag füzetet adott át a napokban. Leírta benne a sorsát, és arra kért, mutassam meg valamelyik regényírónak. Őszintén szólva még nem tudtam dönteni, kinek küldjem el; de addig is elmondok belőle néhány érdekesebb részletet:

Egyik reggel Testőr elment az idegorvoshoz. Elsőként érkezett, de a várószobában mindenkit előre engedett. Neki csupán az volt a fontos, hogy életében először rávette magát erre a lépésre, s hogy itt lehet, ahol már az előszoba is a megnyugvás birtoka: kert, liget, amelyben zöld huzatú székek nyílnak; azt a férfit figyelte, aki szemben ült vele, és tenyerét abroncsként szorította homlokára, úgyhogy a haja, mint a tollbokréta, szétszóródott; jobb kézről egy idős hölgy várakozott, aki laméból fodrozott hatalmas kalapot viselt.

Mit akarok én itt? – gondolta Testőr, s mintha szenderegne, leeresztette nagy, véraláfutásosnak tűnő szemhéját. – Nincs nekem semmi bajom... Csak néha elfáradok vagy sírhatnék... De még ha túl érzékeny volnék is, olyasmi ez, amit kezeltetni kell?... Gyógyítani pusztán amiatt, mert a kollégák szerint őrült vagyok?... De hátha nincs igazuk?... Hátha ez, ami itt dúl és zakatol a fejemben és előrehajt, nem is betegség... nem is elmebaj... hanem maga a reám rótt feladat?...

Később, mikor belépett a rendelőbe, a doktornő úgy nézett rá, mint aki ismeri: bizonyára a színpadon látta őt.

„Remélem, nincs semmi komolyabb baj – mondta. – Egy csöppnyi kimerülés, futó ideggyöngeség az egész... No foglaljon helyet, művész úr” – mutatott a bőrszékre.

„Átfutó ideggyöngeség? – Testőr elvörösödve mosolygott, és úgy ült le, mintha vénembert alakítana. – Lehet, nincs kizárva – csóválgatta a fejét, majd határozottan s valahogy kihívóan, szinte kötekedőn szembenézett Szerémi Évával. – De hiszen az egész emberi lét csak egy átfutó ideggyöngeség, nem gondolja?”

S utána szégyenkezően pillantott vékony ujjaira, amelyeket átvilágított a fény.

„Még negyvenéves sincs – intette meg a doktornő –, s máris úgy beszél, mint egy aggastyán.”

Testőr még vörösebb lett.

„Sose higgyen a szavaimnak... Inkább mindig az ellenkezőjét tekintse igaznak.”

„Én meg azt javallom, ne mutassa magát rosszabbnak, mint amilyen: ez öncsalás.”

„Nem vagyok rossz, csak öreg és tapasztalt. – Föltartotta az ujját. – Száznegyvenhat éves vagyok!”

„Ha így állunk, sok minden kifakulhatott immár az emlékezetéből... Például a gyermekkora is...”

„Téved, mindenre emlékszem... Még arra is, hogy éjjelenként sokszor megébredtem, átmásztam mama ágyába, és ezzel a kérdéssel nyaggattam őt: Mindenki meghal egyszer, mama? Te is meghalsz? És a lovak is meghalnak?”

És miközben legyintett, most valóban még a mosolya is fáradt volt és koravén, arca csupa ferde és egymásra tévedt kis ránc, mintha kettétört gyufaszálak mélyültek volna belé.

„Egyébként nem is tudom, miért jöttem ide... Pimaszul fönntartom a munkájában... Pedig csak beszélgetni akartam egy idegorvossal, s a tetejébe nem is a betegségről, hanem általában... Ugye, érti?... Bizalmasan... Mert arra gondoltam, hogy maguknak már hivatalból is dialógust kell folytatniuk a lelkemmel. – Hangosan fölnevetett. – Nagy marhaságot mondtam?”

„Nem, dehogyis. – A doktornő tőle balkézt, a műszerespolcon matatott, időt akart nyerni. – Pontosan fogalmazott, a legpontosabban. – Ismét csend volt egy ideig. – Mikor is került a mi városkánkba, művész úr?” – kérdezte utána.

Testőr megérezte, hogy ez kitérő, és nem sietett a válasszal: mosolyogva megint lehunyta a szemét.

Hogy ő mikor jött ide? Karácsonykor, ünnep szombatján, hóhullás idején, angyaljárás éjszakáján; a szoba is a barátjáé volt, ahol meghált, az egykori szatócsüzlet, ahol hörögve szaladt föl a redőny, mielőtt belépett az ember; a szoba mélyén egyetlen árva heverő, a falban csupasz szögek, a földön néhány régi napilap... S egy veder mindjárt az ajtó mellett, amelybe sárgásán fagyott bele a víz... Utálta már a szagát is ennek a lyuknak, mert a koksz kihűlt salakja savanyúan senyvedt a dobkályhában, s fölzaklatta benne diákkori albérleteinek minden kínját és szegénységét.

Pedig most volt néhány száz lej a zsebében.

De ő nem kívánt sem enni, sem inni – inkább járkálni szeretett volna, egy nagyot csavarogni a téli éjszakában; ismerkedni a hegyek közé bújtatott, de életrevaló városkával; lehúzta hát a redőnyt a kampósbottal, s elindult úgy találomra egy mellékutcán; a hópelyhek nyirkosán, tömötten kavarogtak a villanylámpák sárga fénykörében, ha fél szemmel fölsandított a magasba, összeborzadt a szürke és hideg bizonytalanságtól, amelyet a fehér öltésszerű pelyhek minden nyüzsgésük és buzgalmuk ellenére sem tudtak ezúttal valami barátságos egységérzetté összefércelni.

Fájt most ez a havazás; dühösen gyalogolt.

Végül már majdnem szenvedett tőle: mintha a pelyhek az ő csupasz-eleven csontján olvadtak volna el, s mintha egy részük közvetlenül az agyára hullana, s ő sehogy se tudná fölitatni a tekervények ezernyi kis árkából; egy kapu alatt kucsmás paraszt állt fenyővel, hátha az utolsó pillanatban megtalálja a maga bolondját; s íme, ő volt az a bolond, aki mindjárt odalépett, s szipogva és a könnyeit egybedörzsölve a pelyhekkel mindjárt átvette a kis kajla fenyőt alkudozás nélkül...

Hazafelé egy udvartéren haladt át, s a hídmérleg közelében nagy, szürke marhalepényeket látott, amelyek megkérgesedtek a hidegben; egyet fölfeszített a cipője orrával, és azt is a hóna alá vette, aztán tovább

A kezelőorvos némán, vizsgálón nézte.

„Attól függ, miről van szó – mondta könnyed kitérővel. – Hátha túl sötéten látja... vagy felfokozza a dolgokat?”

Testőr meglepetésében visszaült.

„Hogy én eltúloznám? – kérdezte, és sápadt arcában most valósággal rikítani kezdett vörhenyes és jellegtelen kis bajusza; vádlón nézte Szerémi Éva doktornőt, még nyelt is egy nagyot. – Ez lehet – sóhajtotta, és utána elmosolyodva öreges beletörődéssel bólogatni kezdett, félig-meddig szerepet alakított. – Nincs kizárva... Egyre világosabb előttem, hogy igazat mond... És ha visszagondolok, már látom is, hogy ebből fakad minden nyomorom...”

S most hirtelen oldalvást nézett az analitikusra, s a doktornő, amint elfogta ezt a pillantást, Csontváry híres önarcképét látta maga előtt, ahol a szemek fehérje, mint két izzó végű szénrúd, élesen és vakítón világít bele az emberbe.

„Mikor idejöttem, címszerepet kaptam az Utazó halálá-ban. Ugye, látta?... Ki ne ismerné ezt a darabot?... Már a verebek is a szövegét csiripelik... És képzelje: az egyik színész, aki ugyancsak játszott benne, a főpróba előtt egy nappal megérinti a karom az öltözőben, és így szól: Várjunk csak... Te kinyiffansz a végén, vagy mi is lesz, mert anyósom érdeklődik. – Ide figyeljen, kolléga úr – mondtam. – Ha ezután elfelejtem fogadni a köszönését, ne lepődjék meg. – Mindenki abbahagyta az öltözést. – Ez bezsongott? – kezdte rá az említett úr, s ő maga is utálkozó meglepődéssel nézegette egybegyűjtött ujjait, amelyeket az imént lesöpörtem magamról, majd úgy pillantott körül, mintha rimánkodna, hogy a többiek is botránkozzanak meg rajtam: lemosott fél arca sírósan összegyűrődött. – Ez cédulás!... Esküszöm, hogy cédulás!... És másnap már pletykálták a városon, hogy botrányt csaptam, hogy jeleneteztem az öltözőben, és hogy ilyen összeférhetetlen emberrel, mint én, sosem találkoztak a színészek; íme, ezek az én bűneim, de vannak nagyobbak, súlyosabbak is!”

A kimerültségtől szinte reszketve hunyta le a szemét, s bár mosolyogni próbált, a szeme alól megint előtűntek a véraláfutásos foltok, mintha két megfeketült rézpiculát ragasztott volna oda; a doktornő kevés meggyőződéssel mondta:

„Ha nem tudunk megkapaszkodni az emberekben, akkor egy megértő társba kell fogóznunk. Még mindig marad a család...”

Mit felelhetett volna erre?

Mesélje el, hogy kétszer nősült, hogy négy gyerek után fizet tartásdíjat, s a legnagyobbik lánykát tegnapelőtt úgy mutatta be a színház előcsarnokában valakinek, hogy „a menyasszonyom”? Ez megint más ügy, hosszú, végtelen történet; itt mindig ő marad alul, lakást, bútort hagyott ott; másodízben is gondja volt rá, hogy a válást őmiatta mondják ki, mert „elhagyta a családi otthont”, „lakcíme hónapokon át ismeretlen volt”, s „a hűtlenség nemcsak föltételezés, hanem bizonyítható tény, tisztelt ügyészség”.

Majdnem elröhögte magát, amikor az alkalmi ügyvéd támadó beszédét hallgatta, amelyet javarészt ő szerkesztett meg; az arcátlanság az volt, hogy szónoklata közben a kis figura úgy pillantott rá, mintha azt várná, hogy hasonuljon meg, süsse le a fejét, „roskadjon magába”, könnyezzen, vagy kiégett, hideg és üveges szemekkel nézzen valahová, ahol a boldogság kapuja végképp becsapódott mögötte, mert becsapta azt az asszonyt, aki talán egyedül csak a villanyszámlakézbesítővel nem csalta meg.

S milyen házasság volt ez, istenem!

Sajátosan az a nő, aki csak őhozzá csapódik; a gyerek, akit magáénak fogadott, egyetlen külföldi úton tízezer lejébe került, de a gerincműtét semmi javulást se hozott; mindezek után még annyit se érdemelt, hogy a nő rendben tartsa, és ő a leszakadt gomb helyén biztosítótűvel fogta össze a kabátját – akkora tűvel, mint egy vagonkapocs –, de csak a barátok vették észre a célzást, és a vigyoruk volt az egyetlen jutalom e szellemességért!

S akkor egy napon elszaladt ő otthonról...

Pusztán a hátizsákját vitte magával, benne a halászfelszerelést s Az őrült naplóját; egész nyáron egy kis falu határában élt, a Vörös bogyók szigetén Robinsonéletet; a parasztok csak messziről bámulták a lombsátrat s őt magát, ahogy egész nap feketére égetten ődöng a parton piros fürdőnadrágban, és a szöveget tanulva gesztikulál, vagy aggódva hajol a letűzött csukázó horgai fölé.

„A bolond színész – őrizkedjetek tőle!”

Miután kimondták a válást, a fővárosba ment, hogy vége szakadjon a gyötrő és nevetséges helyzetnek, amelybe csak egy ilyen isten háta mögötti sárfészekben ragadhat belé az ember; még szobát is a kilencedik emeleten bérelt, a nyüzsgés meg a forró utcákon szálló pecsenyefüst, a szapora beszéd és a villamoscsörömpölés fölött, hogy ne halljon és ne lásson semmit. S íme, mégis egy ízben, amikor fölemelte a fejét e képzelt csöndből, valaki ismét sírt a közelében: egy szép, Mária-arcú nő.

Úgy szaladt át valahonnan a szomszédból, hogy a kendőt megszorítani sem volt ideje, s most a két csücskét markolászó fehér kis ökle volt rajta a göb, amely az álla alatt feszült; a könnyű ruha remegett a lábszárán, mert nem a liften jött, hanem a lépcsőn szaladt fel hozzá, s a hangja is remegett, s a könnycseppek az arcán; legyen irgalmas iránta, és szánja meg – sírdogálta –, mert csak kínszenvedés az ő élete; férjhez ment immár nyolc éve, de se feleségnek, se anyának nem érzi magát, hanem inkább rabnak, akit bezártak egy emeleti betoncellába, s még a mozgása is körülhatárolt, mint eleven tojás– és húsgyárban a jércéké, amelyek mesterséges fényben csipegetik fel a halál búzaszemeit...

Ő nem tudja, milyen az igazi élet ott túl a falakon, de érzi, hogy lélek is lehet benne, hogy sírhat az ember örömében is, s az sem számít, ha lepusztul a lábáról, de értelme legyen a pusztulásának; és az, akiben megsejtette egy másfajta élet boldogságát, épp Testőr, noha alig kétszer-háromszor látta, s csak egyetlenegyszer váltott pár szót vele; ugye, emlékszik rá, amikor elromlott a lift, és két emelet között fönnakadtak? – mondta kifulladva, és arcán a lefutó könny vöröses csíkot hagyott; mit tegyen ő most már az életével?...

Testőr gondolkozott, és utána azt mondta: a díványon elalhat, ő meg szétnyitja éjszakára a tábori ágyat, és arra fekszik; negyedik hónapos volt a nő, de nem akart terhet hozni a befogadóra, s idegen is volt neki a magzat, mindig ráncosán és didergőn látja magában – így mesélte –, akár egy fagyott vinetát, amely függőlegesen áll benne kékre duzzadt hasával s azzal a semmi kis zöld fejével; de hát csoda-e, hogy ilyennek érzi, mikor az embrió mindig a lenyelt méreg alján lebegett?...

Mert idegbeteg volt, rá öt napra hivatalosan elvétette...

S utána hetekig lábadozó betegként lakott Testőrnél; a férj már az első vasárnapon beköszönt, s utána minden hétvégén eljött; illedelmes volt és borbélykölniszagú, mosolyogva ült le, tömpe ujjain hintáztatva kalapját, s mindjárt érdeklődött, hogy Mária jól van-e, s ha igen, láthatná-e? Mikor az asszony előjött, halkan és megbocsátón köszönt neki, nézte pár percig őt is, meg a törökmintás pongyoláját is, még mindig mosolygott, aztán elköszönt, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót; de ha az asszony közben kiment, odalépett a házigazdához, és így szólt:

„Vissza kell jönnie hozzám, és vissza is jön. Cselédlány volt egy kifőzdében a bulevárdon, de én felemeltem. Letelepedési jogot is szereztem neki. Kimutatásom van, hogy mennyit költöttem rá, kérem. És új lakásba vittem. Hideg-meleg víz, központi fűtés – mit akar még?...”

S azzal a bizonyossággal távozott, mint aki tudja, hogy visszajár neki a szomszédba tévedt macska, jérce vagy nyúl, s vissza is fogja kapni, mert őt nem érheti károsodás, s talán még jó is, hogy az asszony egy vadidegenhez szorult be, egy szűk manzárdba, legalább becsülni fogja a kétszobás kényelmet, s hálából a kezét is megnyalja majd. Testőr, mihelyt a férfi elment, beugrott a fürdőszobába, megengedte a vizet, alája tartotta a fejét, és hagyta, hogy csorogjon a csap, amíg a halántéka mögött szűnni kezdett a nyomás, és fejére ráfeszült a hideg bőr.

Mária ilyenkor néha sikoltozott, és öklével dörömbölt a fürdőszoba ajtaján: valami rémítőt gyanított.

„Miért zárkóztál be?!... Miket mondott ismét?!... Követelem, hogy nyiss ajtót!”

Negyedik hónapos volt, most már tőle, mikor egy vasárnap este így szólt:

„Igaza van a férjemnek, vissza kell mennem... Még nem szolgáltam le a tartozásomat.”

Rá öt napra megszakította a terhességet...

Máriáék a szomszédos emeleten laktak – ezt később tudta meg –, s csupán egy négyzetméternyi sárga üveglap választotta el közös erkélyüket egymástól; az asszony távozása után Testőr pár napig nem aludt otthon, kellett ez a kis távolság, hogy végiggondolja, mi is történt vele, milyen ügy csapódott ismét hozzá, mit kell gondolnia erről a különös viszonyról, amelynek fájdalma most kezdi tudatosan megkörnyékezni tompa és fenyegető lüktetéssel; de a fájdalomnak már nem maradt ideje megkelni és önmagától kifakadni.

Egy reggel a szomszédok sürgősen hazahívták.

Lent az utcán, az épület előtt tömeg állta el a forgalmat, és fölfelé bámult a legfelső emelet magasságába; a milicista egy mellékutcába terelte be a kocsikat, és idegesítően füttyentgetett; Testőr fölnézett a saját lakása felé: Mária a két erkély között, a sárga üvegfaltól egy arasznyira függött, az ő végre tárt ajtaján; nemsokára ő is ott szorongott mellette, a hatósági emberek között; Mária fehér hálóingben volt, mezítláb, kibontott haja a vállára omlott; a lába is fehér volt, vékony s szinte észrevehetetlen erecskékkel, amelyek úgy sötétlettek, mint gipszszobron a hajszálrepedések; félrebillent feje azt a hatást tette, mintha oda akarna bújni valakihez.

Testőr elfödte az arcát, és felkiáltott:

„Örökre leszolgáltad a tartozást, Mária!”

Egészen elzsibbadt e történetek elmondásába, s szégyenkezve ocsúdott fel, de a doktornő nála is zavartabb volt, s mintha csupán az utolsó szavak tudatosultak volna benne, a drámai kifejlet, s mintha az elbeszélés alatt egyedül önmagára figyelt volna, restellte messziről visszasiető gondolatait, amelyek most erőltetett buzgalommal igyekeztek a bőrfotelhez, ahol a színész ült.

„Kétségbeejtő sors – mondta –, meg tudom érteni ... És a legőszintébben sajnálom...”

Testőr felállt, fáradtan mosolygott.

„Nem panaszként mondtam el... Hozzám mindig ilyen ügyek csapódtak, és talán a jövőben is így lesz ... Mert kell az embereknek egy panaszláda, ahová bedobálhatják íratlan fájdalmaikat... Még akkor is kell, ha nem remélnek választ.”

Az ajtó felé indult, majd visszafordult.

„Nem a sorstól félek, azt vállalom. .. Attól félek, hogy mi, harminc- és negyvenévesek az egyéni nyavalyáink miatt nem csinálunk semmit... Hogy ürügyként használjuk fel az elúszott gyermekszobát. ..”

Ismét ideges roham fogta el: szája, orra remegett.

„Mielőtt ide indultam, megint volt egy cirkuszom ... Valamelyik ismerősöm elkapott az utcán: ne törődjem semmivel – mondta –, hanem menjek át hozzá, a banda vár, és keverjük a kártyát... Verjük a blattot éjfélig... Minek annyit problémázni?... És ekkor elkezdtem üvölteni: Nem megyek sehová! ... Én még nem tudok semmit!... Én még nem csináltam semmit az életben!... És ti se csináltatok, még két gyufaszálat se tettetek keresztbe egymáson!... Milyen jogon vagytok hát örök pihenőszabadságon?! ... Cirkusz lett; körbefogtak bennünket az emberek. De hát nem volt igazam?... Mintha volna egy kísérleti életünk is!... Mintha módunkban állna valahol a végtelenben korrigálni félrehajlott pályánkat, akár az űrhajóknak... Megáll az eszem... És ezekről az emberekről mondják, hogy szerencsés természetűek! ... Ha ez igaz, akkor én végigszáguldok a városon és ordibálni kezdek, még ha őrültnek tartanak is: SZERENCSE!... HÉ, SZERENCSE!... KERÜLJ EL ENGEM!... NEM AKAROK SZERENCSÉS LENNI!”

A doktornő csitítóan megfogta a karját.

„Ne zaklassa föl magát... Adok egy nyugtatót!”

De Testőr majdnem sértődötten utasította el:

„Köszönöm, nem akarok megnyugodni!... Egy csöppet se akarok nyugodt lenni!... Isten őrizz!...”

És azzal elszaladt. – Végre elmondtam valakinek, ami bennem volt! –gondolta, miközben az utcán rohant. – Végre engem is meghallgatott valaki... Titokban talán sajnálkozik rajtam és borzong a sorsomtól ... s örül, ha többé nem találkozik velem... Bizonyos értelemben kiviseltem magam előtte – de már nincs mit tenni!...

Este, mikor hazament a lakásába, Szerémi Éva ideggyógyásznő a díványon ülve várta; szilvakék ruha volt rajta, s a haját kontyba fésülte; sápadtan rezzent meg, amikor Testőr belépett.

„Ha úgy akarja, elkergethet – mondta. – De én nem megyek el... Itt akarok maradni maga mellett... sokáig...”

És hirtelen, fájdalmasan elsírta magát:

„Hiszen olyan, de olyan szerencsétlen az életem...”

NE MENJEN LE A NAP A TE HARAGODDAL

– Mikor negyvenhétben hazatértem fogságból, álmos idegenséggel kószáltam az utcákon, mintha semmi sem érdekelne – mondta Szélpál József, a pénzügyi hivatalnok Pityuvszkihoz és Talánhoz kapcsolódva –, mintha magas botlábakon járnék, s onnan fentről csak a házak tetejét és a keskeny utcákat látnám, meg a Gyalui-havasok távoli csúcsát. A gyengeségtől annyira verítékeztem, hogy zsebkendőmet szüntelenül a kezemben lóbáltam, mint egy táblatörlő szivacsot.

Nem volt ismerősöm, egyedül anyámat kereshettem volna meg, ha érdekel a sorsa, de nem érdekelt. Még a tábori postaszámomat se üzentem meg neki. Hamar ellökött magától, céda életet élt – bármily fájdalmas ez, de így volt. Még csak a harmadik elemibe jártam, mikor már nyűg lettem a nyakán, s nem is tudom, mi történik, ha nagyanyám nem vesz magához s nem iskoláztat.

Emlékszem, egyik szünetben hazaszaladtam a füzetemért, bematattam a szekrénybe, s akkor a fehérnemű közül egy doboz hullott a lábam elé fényképekkel. Elvittem mindet az iskolába, kiraktam a padra, és néztem a nyalka hadsereget, a félszáz bakából, tizedesből, szakaszvezetőből álló kompániát: egy cigányképű káplár előrelépve rám szegezte pisztolyát, közben a szája csücskében cigarettát szorított, s bal kezén fel volt tűrve a zubbony ujja, hogy a karóra is látszódjék. Rossz kézírással ezt nyomorgatta a kép hátára: „Marinak. Emléked örökké élni fog!”

A fiúk röhögve körülugrálták a szemlére kiállított slapicokat, mindjárt rám sütötték a Kadét nevet, a tanítónő pedig, egy terebélyes asszonyság, akit nagy fenekéről Koffernek becéztünk, megparancsolta, hogy rakjam el a képeket, s ettől kezdve, ha rám nézett, a szemében vidám kíváncsiság volt.

A fogolyszerelvényről gyalog indultam el a város felé. Néha oly elhasználtnak éreztem magam, mintha csontjaimból kiszikkadt volna a velő. Egy kiskocsmában két tányér savanyúlevest hörböltem fel, majd tovább ődöngtem az utcákon. Később az ortodox templom mellett, amely két bérház közé ékelődött be, női fehérneműszalont pillantottam meg, s pár másodpercig a kirakatnál feledkeztem. Tekintetemmel végigtapogattam a melltartókat, megérintettem a próbababa lábszárának kétujjnyi meztelenségét, s beleborzongtam a sóvárgásba...

Két éjszaka egymás után az állomáson aludtam. A harmadik napon, amikor a piac körül kószáltam, valaki a nevemen szólított, és elkapta a zubbonyom ujját. Petráné volt, a szomszédasszonyunk, egy kiégett tekintetű, száraz asszony, aki naponta átjárt hozzánk, amíg nagyanyám nevelt. Tőle tudtam meg, hogy mama a vesegyógyászaton fekszik, a tizennyolcas szobában, s az orvosok már lemondtak róla. Amit közölt, nemigen zaklatott fel, csupán egyetlen mondat kapaszkodott meg bennem: elém tűnt a kórterem, ahol anyám fekszik, láttam a kifelé ballagó orvosokat, amint sorra legyintenek, s az utolsót is, aki becsukja az ajtót, és táblát akaszt rá: Lemondtunk róla!

Valahányszor megkísértett ez a kép, szinte elnevettem magam, de hamar elmúlt az incselkedés, s egyébre gondoltam: hátha megtudják, hogy hazajöttem, és a nyakamba sózzák?... S ha nem hal meg mindjárt, ki fogja gondozni? S ha később lehunyja is a szemét, miből temetem el? Rágyújtottam egy purzicsán dohányból sodort cigarettára, fújtam a büdös füstöt, és így érveltem magamban: ugyan már, hisz engem nem is tekinthetnek a fiának!

S mindezek ellenére, magam sem tudom, hogyan történt, félóra múlva mégis benyitottam a tizennyolcas szobába, és a kórterem mélyén, az ablak mellett mindjárt megpillantottam a vaságyat, amelyben ő feküdt. Hátracsúszott kendője alól csupán homlokának ráncai és hegyes orra tűnt elő, mihelyt azonban megérezte, hogy valaki áll mellette, megmozdult, és azt kérdezte:

„Te vagy, Jóska?... Ó, istenem!...”

Az ablakhoz mentem, és a kilincsre akasztottam elnyűtt tarisznyámat.

„Régóta fekszik kórházban?” – kérdeztem, de a hangomban nem volt semmi őszinteség; anyám is megérezte ezt.

„Ne bántsál, fiam... Engedj nyugodtan meghalni.”

Elmentem a terem elejéig, kihajoltam az ajtón, s mert nem láttam az elképzelt táblát, visszatértem.

„Igaza is van... rászolgált a békés halálra...”

Anyám most fáradt-riadtan nézte a mennyezetet. Szája besüppedt és megtelt fekete árnyékkal.

„Menj, fiam, menj!... Könyörülj rajtam...”

Nem tudtam, mit feleljek; megvontam a vállam.

„Nekem mindegy... tőlem szét is darabolhatják... Hamuvá égethetik a krematóriumban...”

Fölnéztem a lámpagömb tejsavós fényébe.

„Akinek nincs hozzátartozója, sírgödröt se kap. Előbb felboncolják, és megnézik a lelkét...”

Mama most mindkét kezével belekapaszkodott a lepedőbe, szeme, mint két fehér és ijedt bogár, ki akart szaladni üregéből; de ő maga meg se tudott mozdulni.

„A lelkemet?... Azt mondod, megnézik?...”

„Természetesen; fölfújják, mint sakter a liba begyét, és számba veszik rajta a pettyeket; nini, Szélpál Mária milyen gonosz asszony volt. Hiába is temetnők el, úgyse gondozná senki a sírját. Lökjük hát a kemencébe!”

Anyám tekintete most megdermedt, mintha figyelne valamire. Aztán végső erőfeszítéssel ívbe görbült a takaró alatt, nyelve beszorult az ajka közé, majd elengedte magát, s feljajdult. Én azonban eljöttem onnan: a sorsára bíztam...

Élni szerettem volna egy cseppet, s ez a vágy, mintha a magasból nyújtotta volna felém a kezét, kószálás közben is magához emelt, álomba ringatott, úgyhogy csak jártam a várost, s néha magam sem tudtam, hol vagyok. Most már untam a foszlott, izzadsággal telesulykolt ruhát, a lehúzó, otromba bakancsot, és vasalt öltönyért, friss ingért áhítozott a testem; a könnyed, gondtalan életet kerestem.

Gyújtókövet, szaharint vettem át bizományba a feketézőtől, jó haszonnal eladogattam, és pár hét alatt sikerült egy kis tőkét gyűjtenem. Az ócskásnál vettem használt frakkot, sikerült hozzájutnom egy csőorrú cipőhöz is, s két-három puplining, néhány nyakkendő már nem okozott gondot; aztán beültem a borbélyhoz, s nemsokára úgy léptem ki az utcára, akár egy külföldi karmester vagy legalábbis a Kludszki-cirkusz igazgatója...

Ez a külső épp megfelelt a céljaimnak, mert az volt a szándékom, hogy felcsapok grafológusnak. A mesterséget a háború előtt szórakozásból már gyakoroltam, s most nem kellett egyéb, mint hogy megszerezzem Majtényi György könyvét (Az írás beszél), s rövid idő alatt fölfrissítsem tudásomat; a betűk alakzata, egymáshoz viszonyított távolsága, a sorok közötti hézag – mind olyan jelzések, amikből állítólag következtetni lehet a jellemre. Megfejtéseim egyik leggyakrabban visszatérő szövege ez volt:

Ön jó szándékú, sokra hivatott ember, akiben megvan a mások iránti bizalom; de ezek a jó tulajdonságok egyben jellemének csapdái is. Az anyagi javakkal nem sokat törődik, a pénz sosem szokott megmelegedni kezében, mert túlad rajta, anélkül hogy haszna származna belőle. Barátai visszaélnek bizalmával, segítőkészségét gyöngeségnek nézik, s igyekeznek kihasználni azt. A törtetés, mások rágalmazása idegen öntől...

És ugyanbiza ki nem érzi valóságosnak és őszintének az ilyen jellemzést, mikor még a leggonoszabb és legönzőbb ember is méltatlannak tartja a sorsát, s nincs számára édesebb bánat, mint becsapottnak képzelni magát szüntelenül, mégpedig épp azoktól, akik közel állnak hozzá és szenvednek miatta. S ami a sejtést felismeréssé erősíti a páciensben, az nem más, mint a jellemrajz homályos s épp ezáltal az igazság felé is fényt szóró mivolta.

Jó dolgom volt: a szűkös pénztárnoki életforma és a fogolytábor ínsége után a könnyed és magasztos közérzetbe emelkedtem. Szobapincér hozta fel a reggelimet, ebéd után a Lidóban vagy az Athénée Palace valamely csöndes szögletében kávéztam, s a legfinomabb cigarettákat szívtam. Külön lakosztályom volt a hotelben, nyersselyem ingeket varrattam, és a hölgyvendég mindennapos volt nálam...

Egyik este aztán a hotelportás megsúgta, hogy szaglásznak utánam, szélhámosságért el akarnak kapni, s ettől kezdve nyugtalan lettem. Még aznap átköltöztem egy eldugott helyre, és hamis néven jelentettem be magam. Ha odahaza voltam a szobámban, ötpercenként hátralöktem az ajtót, éjjel pedig hatalmas disznóölő kést tartottam az éjjeliszekrényen, s valahányszor körútra indultam, előbb taxit béreltem, utána átszálltam egy villamosra, s megint személygépkocsival folytattam utamat...

De grafologizálás közben már többször pillantottam az ajtóra, mint a páciens szemébe. Volt úgy is, hogy mindjárt az első megfejtés után otthagytam a helyiséget, és szaladni kezdtem a járdán. Nekiütköztem az embereknek, s megint továbbloholtam, míg el nem értem a szállodáig, hogy aztán a szobámba lépve végigdőljek a heverőn. Éreztem, hogy a szívem összezsugorodik, mintha valaki az öt ujja közé szorítva a körmét is belevájná...

Egyik reggel aztán bőröndömmel megint a kolozsvári állomáson szálltam le, s bár volt a zsebemben jónéhány ezer lej, éppoly idegennek éreztem magam, mint fél évvel azelőtt, amikor a fogságból hazatértem; de az egyedüllétnek ebbe az érzésébe lassan egy másfajta fájdalom szivárgott bele, valami irigy sóvárgás, hogy mindenki otthonosan jön-megy, mindenki tartozik valakihez, egyedül én vagyok kitaszítva az emberek közül...

Meg kéne keresnem mama sírját – gondoltam, s mindjárt vettem is egy csokor őszirózsát, és konflist fogadtam. A temetőgondnokság azonban egyetlen parcellában se találta, csodálkozott rajta, hogy nemrég hantolták el, s kölcsönös zavarral nézegettük egymást az irodában, hiszen nem vallhattam be, hogy fogalmam sincs a temetés időpontjáról; de a neve nem szerepelt a városi sírok jegyzékén sem, hiába próbáltam a külföldi rokonok fölényével biztatni az aprólékos munkában megőszült hivatalnokot.

Később arra gondoltam, hogy valóban elégették, nem sokkal azután, hogy meglátogattam a tizennyolcas kórteremben, s most már nem tudtam, mihez is kezdjek, oly különös volt ez az érzés – még a bűntudatnál is nyugtalanítóbb. Másnap azonban rátaláltam a kuckójában. Még élt, sőt Petráné naponta kihozta a tornácra, és széles gurtnival a székhez kötötte, nehogy leessék. Közben főzött neki, s mindenféle fájdalomcsillapító, vesetisztító szerekkel gyógyította. Adtam neki pénzt, s intettem: hagyjon mamával. Anyám félénk szomorúsággal pislogott felém.

„Látod, az Úristen is megutált – mondta, és elpityeredett. – Nem akar magához venni...”

Leültem vele szembe.

„Most már mit tegyek? – kérdeztem. – Nem ölhetem meg, ha magától nem akar meghalni.”

Egész éjjel gondolkoztam. Ültem egy helyben, és gondolkoztam. Éreztem, hogy itt, ebben a városban tehetetlen vagyok, semmilyen erőfeszítésre nem tudom összeszedni magam, és állást sem vállalhatok; el kéne mennem valahová, ahol jó levegő meg csend van, ahol az öregasszonynak friss tejet, élelmet, gyógyfüveket tudok szerezni, s ahol nem nézem a naptárt, mert az idő valósága megszűnik a számomra. De hova menjek?...

S ekkor eszembe jutott Torockai erdőmérnök, a fogolytársam, aki már a szerelvényen is csalt magához fel, oda az isten háta mögé, a vezértelepi fűrészüzembe számfejtőnek; lakást és ingyen tüzelőt ígért, tűrhető fizetést, kötetlen munkaidőt. Nemigen figyeltem akkor rá, csak hallgattam a kerekek csattogását, és öntudatlanul bólogattam, mert a városi élet vonzott; most azonban úgy kapaszkodtam, ágaskodtam a meghívás felé, mintha évekig tartó nyaralásra csalogatna valami őserdőbe, amely épp azért izgató, mert új, mert más!

Egy hét múlva fönt voltunk kétezer méter magasan a hegyek között; egy kis elhagyott viskót kaptam az erdő alatt, ahol moha, gomba és fenyőgyanta szaga terjengett – egy feltöredezett padlójú és félrebillent kályhacsövű vityillót. Szerencsére a hajlékot Torockai kifertőtlenítette, én pedig egykettőre helyrepofoztam a kemencét, befűtöttem, s megágyaztam a hazulról hozott párnákkal, takarókkal. Anyámat az út fölzaklatta, a betegség elgöcsölte természetes ösztöneit, így hát első dolgom volt egy bádogcsészéből szüntelen visszacsurgatni a tálba a kimerített vizet, amíg mamában a látvány föloldotta a sós méregben senyvedő test gyötrő gátlását, és megszüntette az elviselhetetlen fejfájást.

Később, mikor megkönnyebbült, az én lelkem is könnyebb lett. Csak legalább hallgatott volna, de nem; könnye az arcára szivárgott, úgy mondta:

„Olyan jó vagy hozzám, fiam, hogy meg se érdemlem... Áldani foglak érte minden esti imámban...”

Ekkor, magam se tudom, miért, ingerült lettem; eszembe jutott a kínos hurcolkodás a bugyrok dombjai között, az út, miközben fölfelé emelkedtünk a siklón, s én az ölemben tartottam őt, s föléje hajolva most így szóltam:

„Nem akarok jó lenni, érti?... Inkább felkötöm magam, semhogy magához jó legyek!”

Bemehettem volna magasabb fizetéssel a bérelszámolóba, de inkább éjjeliőrnek szegődtem el, hogy bármikor a közelében lehessek, és szolgálat közben sokszor azt is képzeltem, hogy foglalkozásom nem egyéb, mint a betegvirrasztás és -gondozás, csupán megnyújtott pályán keringek magam körül; a nappalom azonban szabad volt. Fölástam az udvart, és bevetettem pázsittal, szereztem tizenöt tő fagyálló rózsát, sétányt vágtam a kaputól az ajtóig, és meszelt téglával raktam ki a két oldalát...

Az udvar jobb szögletében alacsony filagória állt, szinte beszőve a ricinusbokrok közé, mint egy zöldes gubó; ezt gyógyszertárnak rendeztem be: a gerendákról szárított növények kévéi csüngtek, gyékényből font polcon tégelyek sorakoztak, és a fülke közepén rossz festőállványon anatómiai térkép meredezett; hányszor gubbasztottam itt még éjszaka is! Gyógyfüves párnácskákat varrtam a sebekre, csikófarokból és ezerjófűből fürdőt készítettem: hatalmas fazékban forraltam a vizet, aztán levetkőztettem a beteget. Ilyenkor vékony hangon lehelte szét aggodalmát; haja szétszóródva a szemébe csapódott, mint a pitypang pelyhe; egy ízben, mielőtt a bádogkádba állítottam volna, ijedten pillantott alá a karomból:

„Jaj, forró lesz... Megégetem magam...”

Feltűrtem az ingem ujját, fogtam a szappant, és mosni kezdtem a karját, a lábszárát, ő pedig megint kezdte az óbégatást, de inkább csak azért aggályoskodott, sóhajtozott, hogy hamarabb befejezzem a fürdetést, amelyet vékonysága és szemérmessége miatt borzongva szenvedett el. Végül én magam is meguntam idegesítő hangját, és fölegyenesedtem.

„A bakáktól nem félt?... Azok nem égettek?”

S még a szappant is bevágtam a teknőbe.

„Jobban teszi, ha nem bosszant fel, hallja?!”

S utána mindjárt megfogtam egyik karját, nehogy elessen, s dühös, de jóvátevő buzgalommal mázoltam szét a habot a gerince mentén meg a lapockáján; s miközben mostam ezt a betegségtől pusztuló testet, amely alig ötven s néhány esztendő ellenére a vén fegyverkovácsnéra emlékeztetett, nem tudom, miért, de a szemérmes mozdulat miatt, ahogy óvta magát, megint csak fölháborodtam; irigy, sóvár és kétségbeejtő érzés mart belém, oly perzselő fájdalom, hogy éreztem, sírni, ordítani tudnék.

S legalább ha hallgatott volna!

„Hagyd el, fiam... az Úr talán megbocsátja, hogy abból a kevés idejéből is oly sokat vettem el” – motyogta.

Erre elakadt a kezem a habos fején.

„Hát nekem ki bocsát meg?... Hiszen én még nem is éltem!... Csak raboskodtam maga mellett!”

Ő gyámoltalanul lehunyta a szemét.

„Ne gyötörj, fiam... Isten végül megkönyörül rajtam... és magához szólít.”

Ekkor ismét elkapott az indulat.

„Itt egyedül én lehetek könyörületes!... Ha akarom, él, ha nem, nyergelhetik a Szent Mihály lovát!”

Miután elgondoztam, tisztába tettem, legtöbbször elszundított. Bezártam az ajtót, fogtam a halászbotomat, s indultam föl a hegyipatak mentén. Sapkám bélése tele volt műléggyel, amit én készítettem tyúkok, madarak tollából; erre a mesterségre a fatelep sánta felcsere, Szike Jóska tanított meg. A Baszka partján betájoltam magam, megnéztem, miféle rovar jár, s a szerint fűztem fel a magam csaliját. Az erdőmérnök és a hidrológus – aki magasságmérővel mászkált, és nagyítóval vizsgálta a rovarok színelváltozását a víz alatt – irigykedve nézte, hogy én mindig megfogom a tizennyolc-húsz pért, pisztrángot...

Csak két-három órát aludtam nappal, de éppen a gyaloglás, a víz csápolása egészítette ki a pihenésemet, hacsak nem kellett aggódnom az otthon hagyott betegért; de hiszen épp miatta halásztam, mert a főtt pisztráng volt már az egyetlen étel, amit még el tudott majszolni. A part menti fák és bokrok csipkés árnyékában, a köveken sustorgó, gübbenőkben kavargó, föl-fölhabzó vízben lépkedtem, botladoztam, hol ágyékig merülve hosszúszárú csizmámban, hol pedig fölkapaszkodva egy-egy szikladarabra, kiálló gyökérre. Ha beázott és palás lett a víz, az erdőt jártam: áfonyát, szedret, málnát, laskagombát hoztam kosárszámra.

Kocsmába nem jártam, nőhöz besurranni sose láttak. Ezért el kellett viselnem, hogy Bolond Buzi legyen a nevem a telepiek száján, s hogy ne csak gyanakvón, de utálkozó félelemmel méregessenek a péknél vagy a fűszerüzletben, s ha belépek, sejtetően elhallgassanak és félrehúzódjanak tőlem. Mit számított azonban mindez, ha az öregasszony lehunyt szemmel, egyenletesen pihegve feküdt a lakásban, s nem hallottam jajgató hangját. Törődtem is én az emberekkel!

Délután levegőzni vittem anyámat.

A hátamra vettem, úgy jártam vele körbe-körbe az udvaron vagy az erdő alatt, mint egy bakkecske, amelyen ördög lovagolt; s néha az is volt az érzésem, hogy sötét árkot cipelek, hogy valami bűntől sújtva végzem ezt a rabmunkát.

„Csupán az vigasztal, hogy egyszer ennek is vége lesz... – szuszogtam indulatosan. – És remélem, minél előbb.”

S hogy tehetetlen dühömet kiéljem és szétpárologtassam, nyargalni kezdtem; az öregasszony belekapaszkodott a galléromba, közben hallottam a szipogását.

„Sírjon csak, sírjon! – mondtam. – Sirassa el a szép napokat... Katonainduló lesz hozzá a kíséret!”

De ezt már én is soknak találtam: zihálva és kihevülve nyeltem könnyeimet.

„Majd itt fogok megdögleni maga miatt a hegyek között, mint egy veszett ordas!”

Mama nyöszörögve ölelte át a nyakamat.

„Krisztust is csak egyszer feszítették meg... te azonban naponta keresztre szegzel engem.”

„Krisztus?... Talán Mária Magdolna! – kiáltottam fel. – Hol szenvedett maga?... A szeretői karjában!”

S most már kacagva száguldoztam vele.

„Fogózkodjék jól belém, meg se állunk a pokolig!... Itt az utolsó ítélet napja!”

Egy ilyen séta után, mikor letettem az ágyra, magam is meglepődtem, hogy nem nyöszörög, nem szól semmit; mindjárt eldőlt a csergén, fejét hátraejtette, s szeme, mint két zöld kavics, lassan elmerült a szivárgó könny vizében.

Odaugrottam, és mozgatni kezdtem.

„Mama!... Hé, mama!... Most mit akar?... Hagyja, ne törődjön a förtelmes számmal!”

Kigomboltam az ingét, a szíve felé tapogattam; a két zöld kavics egyre mélyebbre süllyedt.

„Mama, mire való ez?... Meghalni könnyű... itthagyni az embert megint egyedül!...”

Becipeltem a bádogkádat, és fürdőt készítettem gyógytinktúrák keverékéből; három év alatt sokszor megcselekedtem ezt, s most kábultan megint végigcsináltam; letéptem anyámról az inget, és őt magát befektettem a párolgó lébe; de már amikor fölemeltem az ágyból, éreztem a test alattomos súlyát, a bőrzsákba dobált csontoknak és sorvadt izmoknak ezt az összetöppedő kupacát; mihelyt a vízbe fektettem, merevedni kezdett, így hát megint fölkaptam, s míg visszacipeltem fekhelyére, haja, mint az iszapos gyékény, az arcomba, nyakamba csüngött, két keze a mellemet verdeste. Már nem volt benne élet...

Miután eltemettem, felhagytam az éjjeliőrséggel, és bementem az irodába számfejtőnek. Egyszerre unott és céltalan lett az életem; munka után a ház körül ődöngtem, vagy leültem a küszöbre, és térdemet fölhúzva ott kuporogtam órákig; aki átpillantotta kerítésen, s meglátott ebben a helyzetben svédsapkámmal, amely még keskenyebbre metszette arcomat, hatalmas katonabékának nézhetett, amely száraz levelen guggol.

Aztán más megoldást kerestem. Bejárogattam a kocsmába, néha mindjárt munka után hajtottam fel az első pohárral, s csak késő este tápászkodtam fel az asztal mellől. Fűnek-fának fizettem, csak hogy legyen társaságom, s ne érezzem magam árvának. Száz-százötven lejt is szétszórtam naponta. Hogy miből telt? Én kezeltem a kölcsönkasszát... Részeg utamon tántorogva húztam magam után a bánatos dalfoszlányokat, néha meg leálltam hergelni a kutyákat, és átköpködtem a sövény között...

Mikor három hónap múlva fölfedezték a hiányt és letartóztattak, még csak nem is döbbentem meg. Tudtam, hogy mihelyt mama meghal, és többé nem lesz mivel lekötnöm magam, mindjárt valami ocsmány ügybe keveredem! – fejezte be elbeszélését Szélpál úr, s ijedten nézett körül, hogy milyen arcot vág a társaság a történethez, amelyet oly hosszú időn át elhallgatott előttük.

PÁRHUZAMOS GÖRBÉK

A később érkezett Baász úr példázata

– Hiába, nagy az isten állatkertje!

Mielőtt legényegyletünket ide helyeztük volna az ecetfák alá, sokszor üldögéltem ott ni, a szobor melletti padon, és éveken át figyeltem egy különcöt: az én utcámban lakott, de nem akartam vele barátságba keveredni; a szomszédok azonban minden mozdulatát szemmel tartották, és kipletykálták – így álltak boszszút rajta. Én magam megelégedtem azzal, hogy lopva egy-egy vázlatot készíthetek róla, és megpróbáltam elképzelni mindennapi életét:

Borbély úr – nyugalmazott vámtiszt – fél tizenkettő körül előveszi zsebóráját, s amint a mánus a hatosra lép, fölkel a sétatéri padról, s hazaindul. Nem néz se jobbra, se balra. Hajlott alakja nekidől a levegőnek, ajka fölcsúszik ínyéről, és kétoldalt a szigorú ráncok dudorba gyűjtik az arcot. E dombocskák fölött fakószürkén, de feszülten figyel a szem, miközben ő ütemesen lengeti sétabotját. Egyébként a pápaszem a zsebében lapul, de csak otthon teszi fel, mert az a meggyőződése, hogy a segédeszközök lerontják a szervezetet.

Ha útközben ismerőssel találkozik, topogva megáll, s begörbített mutatóujjával mellbe bökdösi, szinte ellenőrzi, hogy nem mozog-e együtt az is a szemében rezgő bizonytalan világgal; miután jobbra fordul a színháznál, és derékban átszeli a várost, nekivág a Hegyvölgy utcának. A járda itt meredeken emelkedik. Még százméternyit lépked fölfelé, botját a köveken kocogtatva; előbb egy trafik következik, majd egy félelmetes ház, s utána rögtön ott a zöld kapu.

Miután belép, hosszú udvarsikátor tárul eléje, amely kőfalba torkollik; kétoldalt apró öreg házacskák húzódnak deszkával határolt virágágyasokkal. Az öreg előveszi zsebóráját: tizenkét perc; ennyi idő alatt teszi meg évek óta a távolságot.

Sétabotját most a karjára akasztja, s úgy megy végig az udvaron. A kaputól balra Bálint lakik, az öntő, mellette Idus, egy púpos varrónő, a szomszédjában ő. Szemközt a Lenci család bérel két szobát, ezek a dög motorosok, akiket Borbély úr szerint ki kellene füstölni az udvarról.

Néha éppen abban a pillanatban, mikor megjön, a tornácról felesége csontos keze nyúlik ki, s a tányér tartalmát a virágágyásra borítja. Ugyanekkor odaugrik egy csíkos macska, megszagolja a gőzölgő kupacot, a csöppnyi sárgarépát, zellert, elfordul, s feltartja a farkát.

Borbély úr belép a szobába, végigsimít az almáriumon, kezébe veszi a levált angyalfejet, s nagyot szippant a régi holmik szagából; a sarokban Jézus arca dereng, odébb a Lövészegyesület tekecsapatának fényképe áll.

Mikor megkondul a harang, a két kanál egyszerre merül a tányérba. Az öreg feltette a szemüvegét vége a bizonytalanságnak! Úgy érzi, mintha az udvar fölött, egy szilárd állványon ebédelne.

Hát teheti ezt bárki? Némelyik örvend, ha priccset kap a szegényházban. S akit a gyereke tart? A gyerek rosszabb az idegennél is! Lám, Sebort itt a szomszédban kiseprűzte a menye, mert bélpoklos. És a nehéz évek? Háború volt. Szárazság. Infláció. Hányan buktak el, nála nagyobbak is!

Felnéz, valami tréfa is mocorog benne, de Emma megszólal, s ezzel mindent elront:

„Dudásné ma sem jött mosni... Fel nem foghatom, mi történt.”

Aztán eltűnődik:

„Álmomban egy bábának panaszkodtam: néha késsel hasogatják a testem...”

Borbély kezében megáll a kanál: ajkáról zsírcsepp gördül alá.

„Ne halljak panaszt!... Ne lássam, hogy tehetetlen, mint ezek!”

Hirtelen kört rajzol a levegőbe, hogy elhatárolja magát az udvarbeliektől, majd ismét visszahajol, és füle a rágás ütemére mozog.

Ebéd után átnézi a lapot, szunyókál egy kicsit, az udvar mélyébe csoszog, és a kőfal nyirkosságát szagolja; máskor zsebre dugott kézzel megáll, percekig bámul egy virágot, egy gilisztát, majd vállat von, s a verandára baktat.

Ennek a végében létra áll: felkapaszkodik rajta, és a pókhálók, fénycsíkok mögé figyel, ahonnan sötét trapéz nyomakodik elő: egy babakocsira fektetett koporsó.

Csendesen odamegy, és összevonja a szemöldökét. Lám, ő erre is felkészült; az ő élete szabályos kör. Nem tartozik hozzá senki, nem hagy maga mögött kínt.

Kinyújtja kezét a koporsó felé, de az ujja félretéved, s a kerékhez ütődik.

Nászajándékba kapták a gyerekkocsit. Bombázáskor tenyérnyi részen beszakadt, s azóta krumplit, káposztát cipel benne; mégis, amint, hozzáér, riadtan kiegyenesedik, és a padlásajtó felé siet. Csak a tornácon szusszan meg. Leszedegeti magáról a pókhálót, s közben érzi, ahogy a por helyébe friss levegő tódul.

Szépen süt a nap, s mikor Borbély ismét elindul a városba, gőgösen hunyorog a lakók felé. Bálint ebéd után biztosan befröccsözött, s most horkol, Idus a varrógép mellett szöszmötöl, Lenciék, ez a két büdös pedig a motort pufogtatja valahol. Ha! Valamelyik nap is, amikor rájuk szólt, hogy ne töltsék meg az udvart Cé-Ó-kettővel, úgy bámultak, mint a marhák...

Egyik reggel ott ült a sétatéri padon, s úgy érezte, mintha a föld a cipőtalpon át magába szívná minden erejét. Hátradőlt, szerette volna szétfeszíteni a lombot, hogy lássa az eget. A pad hintázott vele, szinte jólesett hagyni, de aztán megijedt; rátámaszkodott a botra, s felállt.

Mikor belépett a kapun, akárha homályos csőbe bújt volna: nem látta sem a kőfalat, sem a virágágyásokat.

Belökte a tornácajtót, a díványra ült, s homlokát a botra támasztotta.

Éjfélkor aludt el, s rá egy órára megébredt. Szívét üresség vette körül, mintha vékony szálon függne. Aztán suttogást hallott: a mosdónál, ahol fény szűrődött be, összekulcsolt kézzel térdepelt az asszony.

„Ó, ha magadhoz szólítod, ne kínozd sokáig!... Légy irgalmas, hiszen gyönge vagyok.. .”

Borbély nagyra kerekítette a szemét. Honnan ez, miért? Nem képzelődik? Hiszen ők jól éltek. Sosem veszekedtek; ő járt a piacra, ő fizette be negyedévenként az adót, ő csoszogott elé, ha kopogtattak, bombázáskor ő cipelte le a sőberlágyat az óvóhelyre.. .

„Nem tudnám én már gondozni, jóságos istenem... Szólítsd hát magadhoz könnyű halállal...”

Borbély az arcára szorította tenyerét. Visszaemlékezett arra, mikor Emma először ágyazott külön neki. Észre sem vette, amint az asszonyt lassan megtagadja női természete, s az elhatározásban kényeskedést szimatolt. Goromba lett, elcukrozta a kávéját, ha üzletbe ment, odamaradt.

Később egy este a könyvelővel a kisparkban kószált, s a cicázó babákat leste; különösen azon mulatott, ha a lány sikoltozni kezdett.

„Nézze csak – mondta, s izgatottan belebökött a sötétbe –, úgy tesz, mintha vonakodna!... Pedig neki is jólesik!”

Mindketten lehúzódtak a bokor mögé; a könyvelő üres szipkát rágcsált, ő meg négykézláb szuszogva figyelt, akár a kandúr.

De utóbb megbánta ezt, erősen restellte. Megszenvedett érte. Mi tehát a bűne?...

Úgy aludt el, arcára szorított kézzel. Reggelre a gyengeség elmúlt. Megmosdott, fehér inget vett, de mielőtt kilépett volna, megfordult, és belehajolt az asszony arcába:

„Mindent tudok, te kígyó!... Mindent!”

Úgy meglódult lefelé a Hegyvölgy utcán, mintha szaladna ki a világból.

Ismét erős volt és határozott. Cselekedni fog! Még nem tudja, mit, de Emma megsiratja!

Leült a sétatéri padra, s botjával apró köröket rajzolt a homokba.

Íme, tegnap még azt hitte, az ő élete szabályos kör, pedig ezekhez hasonlít, ni: pereg a széle, valaki belerúg – és kész!

Ki emlékszik majd rá? Ez a sárkány? Hiszen egyik lábával már ő is sírban van!

Gyűlölte az ellágyulást, és hol nagyot nyelt, hol fenyegetően mozgatta a szemöldökét.

Előrehajolva üldögélt sokáig, és a sétány már összemosódott előtte, mikor ricsajt hallott.

Oldalt, mintha a lombok közül ereszkedtek volna alá, kisgyermekek közeledtek; az árvák kék köntösét viselték, s nagy szemeket meresztettek rá.

A padok mellett vonultak, farocskájuk esetlenül billegett. Egy ferde szemű fiúcska kiállt a sorból, hátratette a kezét, és nevetve nézett vissza.

Borbély zavart lett. Ismerte ezt a tekintetet, nem először pillantott rá.

Köhintett, megmozdult, s akarata ellenére felemelkedett.

„Mi az, pucás?”

Közben a sor vonult, de a ferdeszemű csak állt. Borbély úgy érezte, ő a cinkos.

Feléje indult, de amikor odaért, nem tudta, mit kezdjen. A gyerek kacagott, s a szeme keskenyre szűkült.

„Hé, hé, vissza!”

Megböködte a fenekét: a kölyök elkapta a botot, incselkedett, majd elszaladt.

Az öreg követte.

„Ki az apád, te?”

Sejtette, hogy ostobaságot kérdez. Megtörülte a tarkóját, krákogott, de azért ment a sor mellett.

Mihelyt felfigyelt rá a kísérő, egy rövid hajú asszony, ő a pálcájával a kicsikre mutatott:

„Mind árva?...”

„Igen, kérem.”

Hozzászegődött, maga sem tudta, miért. Csak valahol mélyen csiklandozta meg a vidámság.

Már sejtette a bosszút!

A színházi bódénál előrázott negyven bánit, perecet vett, a felét a gyereknek adta.

„Sok a felelőtlen ember! – mondta. – Egy cipésznek három fia esett el Tordánál. A másikat bomba érte. Nagy a rizikó. A gyerek hálátlan, a szülő meg áldozat. Hát nem így van? Már előlegben is a vérét kell adnia!”

Élvezte, hogy beszélhet. Aztán váratlanul azt kérdezte: miként lehet gyereket kivenni az árvaházból?...

Egy hét múlva, mikor belépett a kisfiúval, az asszony felhúzódott az ágyra, s hátát a falnak szorította.

„Minek hozta?... És ha gonosz embertől van?... Iszákostól, gyilkostól?”

Borbély nem nézett rá. Elvette a fiúcskától a motyóját, s az mint egy kiskutya, rögtön körülszimatolt. Megsimogatta az angyalfejet, fölpillantott Krisztus szenvedő arcára, majd kiszaladt.

A cső alakú udvar tetszett neki. Tenyérnyi gyepen meghempergett, éleset rikoltott.

Borbély a küszöbről nézte. Arca hol sima volt, hol idegesen hullámzott.

Aztán rákiáltott: „Jani!”

A gyerek fölnézett; szőlőlevelet szakított, összerágta, és kacagva kiköpte.

Az öreg most úgy érezte, forró levegőt fújtak rá. A virgoncság elkábította. Odament, és ráhúzott a bottal. Az asszony meghökkenve figyelte a tornácról:

„Mit akar vele?”

Erre megfordult; egy pillanatig remegve állt; váratlanul érte az asszony felbukkanása.

„Ne uszítsa ellenem! – kiáltotta. – Ha félt egyet is szülni, hallgasson!”

„Én féltem?”

„Igen, maga!”

Borbély úr pajzán mozdulatot tett. Egészen kiborult, nem volt ura önmagának.

Az asszony visszavonulva védekezett.

„Ha!... Ő beszél!... Aki mindent a Takarékba hordott!... Aki még a fogait is be akarta biztosítani!”

Az öreg ilyet még nem nyelt. Benyomult a konyhába, és meglóbálta a botját.

„Hallgass, kígyó!... Akkor éjjel megtagadtál... de a gyereket nem csalod el!”

Hátára kapta a kabátot, kézen fogta Janit, és elindultak. Úgy érezte, a szél könnyedén emelgeti, s jólesett, hogy a kezecske összeköti a földdel.

Már sorstársa volt a gyerek. Restellte, hogy ráhúzott. Jóvá akarta tenni a bűnét.

A Piski-hídnál bevitte egy cukrászdába, leültette, és süteményt rendelt neki.

„Egyél, na!... Egyél!... Látod, dobost vettem neked!... Nem sajnálom a pénzt.”

Alig értette, mi történik vele. A rosszullét óta mintha megzavarodott volna.

Most is kihevült, meg akarta simogatni a kölyköt, de ahogy figyelte gombóccá dagadó arcát, mozgó füleit, ismét lehiggadt.

Kétnaponként vitte a cukrászdába. Jani nagyokat nyelt, és szótlanul forgatta a szemét. Ha odahaza a vénasszonnyal maradt, hamar elunta magát a komor bútorok között, s kiállt a kapuba, nézte a száguldó autókat.

Néha meg eltűnt, és senki sem tudta, hova.

Egyik délelőtt, amint kiléptek a cukrászdából, az öreg úgy látta, hogy a bádogos cégtábláján elbillen a kályhacső, s odébb nyüzsögni kezd egy halom dinnye. Megrázta a fejét, s óvatosabban járt, de mire élért a kapuig, párolgott róla a veríték: ismét a gyöngeség!...

Félelem fogta el. Belökte a tornácajtót, de nem ment a konyhába, hanem topogva megállt, utána fellépett a létrán, s nyújtotta a kezét a gyerek felé.

Üvegek, rossz cipők között botorkált. Borbély intett a kicsinek, hogy halkan járjon.

A padlás végében átnyalábolta a koporsót, a földre tette, és belefeküdt: a fénysávok csíkosra festették az öltönyét.

Jani érdekesnek találta ezt; beült a gyerekkocsiba, és lelógatta a lábát.

„Látod – mondta Borbély –, meghaltam... És ez senkinek sem fáj... Pedig nem is vagyok rossz ember. Igaz-e?”

A gyerek kacagott: tetszett neki a játék. Megfogta az egyik kereket, és közelebb gurította magát.

„Mi az, te sem szólsz?... Te is elfelejtettél?... Ki vett neked süteményt meg fagylaltot?”

„Kelj fel!...” – intett a kicsi. – Még nincs este, nem szabad lefeküdni... Mama vár!”

„Az már igaz... Várja a halálomat!”

A férfi arca megnyúlt és fakószürke lett.

„Már látom, hogy reád is hiába bazíroztam... Hiába vettelek ki az árvaházból... Hallod, mit mondok?... Gyere már közelebb... Nyújtsd ide a kezed, és tedd az arcomra.”

Feléje tapogatott, de a gyerek kiugrott a kocsiból, és elmenekült. Borbély már csak a létra reccsenését és a sikoltást hallotta.

Az asszony ágyba fektette Janit: vizes ruhával borogatta a homlokát, felhorzsolt oldalát.

„Istenem, mennyi baj! –sóhajtotta unottan. – És ez a Dudásné sem jön... Valósággal ellep a mocsok... Szóval, azt akarta, hogy emlékezz rá, hogy beszélj róla, ha meghal?... Lám, a vén ravasz!... Befekszik a koporsóba, és örök életet kunyerál... Pedig úgy éltem mellette ötven éven át, mint egy kődarab mellett...”

Ásított és a padlót nézte.

„Mi örömöm volt az életben?... Mióta vele vagyok, csak a húslevest főzöm, és lesem a kaput... És szenvedek; de hogy!... A te kis szíved megérzi ezt!... Engem nem felejthet el.... No, mondd szépen: Emma néni úgy fog elém tűnni, mint a szenvedés jelképe!”

Almát hozott s üvegben mézet; de Jani meg sem mozdult.

„Ej, ej!... Látod, de gonosz vagy?!” – mondta csalódottan.

Borbély a padon üldögélt. Eszébe jutott a lóhús, amit a fronton evett, a felszakadt föld szaga, a sokévi strapa.

Ezzel az érzéssel indult el; ebéd előtt még át akart nézni a harmadik házba Dudásakhoz.

Mikor benyitott, hátrahőkölt: az asztalnál egy csapat gyerek között Janit pillantotta meg.

Zümmögött a mosógép, az asszony a csapra húzta a gumislagot, s úgy tisztált.

„Kérem majd átfáradni” – vetette oda Borbély; azzal fogta a gyereket s kivezette.

Az úton nem szólt hozzá. Úgy lépdelt, mint aki messzire lát az esetből.

„Tudja, hova jár a kölyök?! – kérdezte, miután beléptek, s levetette a felöltőjét. – A mosónőhöz!”

„Szent isten! – ijedezett az asszony. – Még betegséget, bolhát hoz tőlük!”

„Meg kell büntetni! – mondta Borbély úr. –Jani, tessék idejönni!”

A gyereknek elcsempült a szája, de azért felfeküdt a díványra. Az öreg meglóbálta a botot és ráhúzott.

A kicsi összekucorodott, aztán térdből dobálta a lábát, mintha le akarná rázni a cipőit.

„Fogja le! –lihegte Borbély. –Úgy, úgy, kedves!... Szorítsa erősen!”

Az asszony fölpillantott, és elpirult. Érezte, hogy oldódik köztük a régi keménység. Valahányszor lesújtott a bot, kellemes remegés fogta el. Oly sok év után ebben a közös érzésben egymásra találtak. Végül abbahagyták.

„Mindig meg kell verni! – suttogta Borbély. – Mindennap!”

Felesége buzgón vizes borogatást tett a kicsi ülepére.

MAGÁVAL SEM ÉLNÉK EGY SZIGETEN

– Igen, énelőttem mindenki vizsgázik, már az első percekben – bizonygatta Kolumbán után szólva Orgonás úr, nyugalmazott rendőrségi fogalmazó, aki szintén frissebb vendégnek számított az öregek padján. Majd így folytatta: –Mihelyt meglátom az illetőt, és tudomásul veszem, hogy kapcsolatba kell lépnem vele, gondolatban azonnal áthelyezem őt egy szigetre, ahol csak ketten élünk, és nemsokára már tudom is, mit kell gondolnom róla.

Itt van például ez a Böhöm-Nagy, akit Szélpál barátunk mutatott be délelőtt. Amíg itt állt előttünk, itt szuszogott és szemelgette a kakast, én mindvégig csak a hatalmas cipőit néztem, amelyek peremig süppedtek a homokba, s közben az volt az érzésem, hogy abrakos tarisznyából ropogtatja a zabot.

Mit hazudjak: nyomasztott ez az ember. Lehetett tőlem harminchétben a kötöttfogású birkózás Európabajnoka, mert számomra ő is egy hajótörött volt, akivel el kellett hagynom a süllyedő Titanicot, hogy kikössünk az elhagyott szigeten. Mielőtt azonban partot értünk volna, különös dolog történt; most esett meg először, hogy a sorstársammal már a csónakban civódni kezdtünk. Néztem az ember meztelen hátát, amely fényes volt a verítéktől, és az izmok úgy dudorodtak és ernyedtek el rajta, mintha evezés közben gumilabda bújócskázna a bőre alatt.

Egyszerre ijedtség fogott el.

„Lassabban, hé!” – kiáltottam rá, s mintha máris billennénk el, megfogóztam a lélekvesztő oldalában. Böhöm-Nagy azonban úgy tett, mintha semmit sem hallana; hatalmas feneke elterpedt a deszkán; de nemcsak ez volt ellenszenves nekem, hanem még a nyögése is, miközben a lapáttal dolgozott, szinte rá-rábiccentve saját buzgalmára. „Nem hallotta?! – üvöltöttem. – Mit csápolja úgy a vizet, ember?!... Be akar borítani a tengerbe, maga nagymarha?!”

Az Európa-bajnok most hátrafordult: pofája a Bill matrózé a Siccből, szeme... a vízből fölbukkanó leviatáné... Nézte, ahogy összekuporodva ülök a csónak farában, sovány térdeimre pillantott, amelyek nekifeszültek a nadrágnak, s mintha ettől lelappadt volna a dühe; mikor ismét evezni kezdett, és csak a párás bizonytalanságot figyelte, amerre a sziget húzódott hullámokon lebegő és fekete fatörzsként, pusztán ennyit mormogott:

„Ne tökéletlenkedjék, ember!... Ha én leteszem a lapátot, hasmenést kapnak magától a cápák!”

Így nekem, anélkül hogy ismerne, anélkül hogy akár csak egyszer is velem kávézott volna; mindjárt rossz sejtések fogták marokra a gyomrom, olyan előérzetek, amelyek nem a bizonytalanság érzéséből erednek, hanem épp az ismertből, a tapasztalásból, az emlékek keserű kútjából. Visszagondoltam, hogy mennyire fájt a bosszúra biztatott első főnököm gorombasága, amikor csak úgy az ujjait lebegtetve az asztalom fölött, a szemöldökével intett, hogy hess félre attól az aktától; „mit piszmog, mit tökéletlenkedik vele, nem látja, hogy még az iktatót sem járta meg?”.

S utána az anyósom hangját hallottam: ha a hokedlin állva szöget akartam beverni a falba, ha kalácsot egyensúlyoztam a tepsin, ha egy kilincset szidoloztam, mindig kivette a munkát a kezemből: „Ne tökéletlenkedjék, Elek, ne tökéletlenkedjék, mert elönt az epe, ha magát nézem!” – s ezzel már félre is voltam állítva az útból, a lakásból; egy mozdulattal kisöpört a világ szélére; hirtelen egy zérussá lettem őelőtte, amelynek közepén át lehet nézni...

S ekkor ez az ember az óceán közepén...

Már tudtam, hogy semmi jót nem remélhetek tőle, és meghunyászkodva befogtam a számat; még jó, ha agyon nem csap az evezőlapáttal, mihelyt szilárd talajt érez a lába alatt – gondoltam. – De mit a lapáttal? Elég, ha rám ejti a karját, ezt az eleven sorompót, és amilyen gyönge vagyok, lepusztulva a hongkongi náthától, köszvénytől, miegyébtől, már nem is élek...

Tehát nem szóltam többé semmit, amíg partra nem értünk; s akkor is inkább azért bátorkodtam neki, mert előbukkant a nap, s engem mindjárt melegíteni kezdett egy csöppnyi bizakodás; de hazudok, mert nem is a remény szólt belőlem azon a tétova hangon, amely inkább a síráshoz hasonlított, hanem a vágy, a félénk vágy, hogy kiengeszteljem őt.

„Oda nézzen!” – intettem a tenger felé, a szürke párába, melynek alján, mint zavarosan sercegő olaj mélyén az odasült tojás, dagadni kezdett a nap sárgája. Böhöm-Nagy azonban nyugodtan kivette a kabátját, bőrköpenyét a csónakból.

„Én is látom! – mordult rám. –Vagy talán azt hiszi, vak vagyok?”

Aztán fölegyenesedett, és szétvetett lábbal, hunyorgón nézte a tengert, mintha arra gondolna, hogy esetleg visszafordul, és addig evez, amíg egy másik szigetre nem ér, az ő külön szigetére, ahol egyedül ő az úr, csak önmagáért felel, engem meg otthagy a vadaknak és a szigetlakóknak, hadd koncoljanak fel; már-már remegni kezdtem a félelemtől, amikor ő beléköpött a tengerbe, s motyóját a hóna alá fogva elindult befelé a szárazföldön.

„Ha nem utálja, másszon utánam” – dünnyögte, anélkül hogy reám nézne, s már emelgetni is kezdte oszloplábait; én pedig mi mást tehettem volna, elindultam mögötte, noha mindjárt átláttam, csupán azért indult előre, hogy megalázzon, halálra fárasszon, elemésszen. Hiszen neki könnyű volt, ő magabiztosan lépdelt csónaknyi cipőiben az iszappal elöntött fövenyen, én azonban, mihelyt az óriási piskótaformákba, az ő nyomaiba dugtam lábbelimet, bokáig süllyedtem abban a ragacsos gezemicében, és a harmadik-negyedik lépésnél felbuktam úgy, hogy valami ágféle elvágta a kezem.

„Álljon meg! – rimánkodtam. – Nem tudok továbbmenni!... Nincs magánál kötszer, ilyesmi?”

Az ember megállt, és kacagni kezdett:

„Kötszer?... Hogyne volna!... Még jódtinktúra is akad és szulfamidos kenőcs, amit vettem a Halászpatikában...”

S a kacagástól szinte rengett a sziget; még csak az hiányzik, hogy zajt üssön – gondoltam –, hogy reánk csalja a bennszülötteket... a fejvadászokat... vagy isten tudja, kicsodák is lakják ezt a helyet. Mert mind lehet ő Európa-bajnok, a mérges nyilakat akkor sem tudja kifogni! Egészen megdermedtem az ijedtségtől, és föltápászkodva szétnéztem; a napon fönnakadt nyirkos árnyak most keresztül-kasul söpörték a szigetet, s egyszeribe mintha beesteledett volna.

„Jöjjön már, jöjjön! – intett Böhöm-Nagy, miután szerencsére dühének felét is elkacagta. – Mindjárt az orrunkat se látjuk a sötétben!” – S kinyújtotta felém a kezét, én meg, akár a lápisertés, fenekemet fölpúposítva, négykézláb caplattam felé, talán még röffentettem is egyet-egyet kínomban: mikor odaértem hozzá, és a térde magasságáig fölágaskodtam, megragadott, hogy segítsen – no de milyen segítség volt az: vonszolt maga után az iszapban, mint a rongyot!

Végül egy homokos dombhajlatban állapodtunk meg, innen kellett szertemennünk, hogy sátornak valót hordjunk össze; az ember elindult jobbra, nekem meg intett, hogy bal kézről kajtassam fel a szigetet, és ami megfoghatót csak találok, száraz ágat, sátét, gizgazt, cipeljem oda. Hiszen könnyű ezt mondani annak, aki ismeri a terepet – dohogtam –, de én mihez kezdjek? S ahogy bámészkodtam, hogy merre is szóródjam, minden elhomályosult előttem; nem tudom, mitől féltem jobban, attól-e, hogy semmi derékaljnak valót nem találok, vagy inkább ennek a veszélyes embernek a gorombaságától...

De nem is jól mondom, mert a vademberek rémítettek leginkább! Valahol a távolban mintha egy homályos és nedves üvegfal mögött fekete bőrű emberek száguldoztak volna fel-alá magasra tartott lándzsákkal, s még távolabb dob pörgött, ahogy borsószemeket hullatnak egy száraz cseber aljára; aztán kihunyt a zaj, hogy utána csak valami vészjóslón ismétlődő buzgást halljak, amely hol a föld alól, hol a ködös messziségből szólt.

S ekkor Mikluho Maklajra gondoltam, aki azzal keltett bizalmat maga iránt, hogy hanyatt feküdt a földön, s félig lehunyt pillái alól mozdulatlanul leste, hogyan környékezik meg a vademberek, hogyan tapogatják végig a ruháját, hogyan veszik a foguk közé bakancsának szögeit, s próbálják, vajon ehető-e, s miként harangozik a fejük ámulatukban, miközben a zsebóra ketyegésére figyelnek. No de az én cipőm, ez a jellegtelen lábbeli – mi néznivaló akad azon?... Zsebóra pedig nem is volt nálam, meg aztán, ha valamelyik bennszülött megérintene a szíjas fekete kezével, szörnyet is halnék... – borzadtam össze.

Úgy tértem vissza tanyahelyünkre, hogy még egy verébpihét se találtam; ez a Falstaff épp akkor ereszkedett alá a dombon egy eleven boglya alakjában, s majdhogy reám nem döntötte a rakományt; mindjárt utána szótlanul kezdte összerakni a sátrat, még meg is almozott, s én átázva-átfázva figyeltem a buzgalmát; képzeletben megérintett az oltalom melege, már könnyesen lestem minden mozdulatát, és kutyahálát éreztem az Európa-bajnok iránt...

De azt hiszik, méltányolta érzéseimet?

„És maga hol szunnyad? – szólalt meg váratlanul, háttal fordulva felém, s bőrkabátját karjára véve már be is bújt a sátorba, s annak a mélyéről hallatszott a hangja, mint aki sűrű bokorból beszél. – Legalább húzódjék félre a kalibámtól, mert nagyon begorombulnék, ha a vadak itt szemetelnének magával...”

S jóleső nyögéssel végighevert a lombmatracon.

Ez már nekem is sok volt; a sértéstől előbb megdermedtem, aztán oly forróságot éreztem, hogy talán bele is izzadtam. Hátakkor inkább a halál -gondoltam, s nekifeküdve a nehéz útnak, mentem, mentem visszafelé, míg a tenger szürke fala súlyos hullámzással elém nem emelkedett – akkor megálltam; mihez kezdek egyedül? Hol találok szállást? Szerencsére a tehetetlenség lassan elkábította bennem a félelmet, de annál gyorsabban forgott az eszem: itt nincs kiút, egymáshoz vagyunk kötve... Azt is mondhatnám: én vagyok a műveltség, ő a civilizáció... S mindezen felül, még ha az ostobák nem tudják is, a törvény büntetendő cselekménynek tekinti azt, ha cserbenhagyjuk életveszélyben forgó embertársunkat.

Egy óra múlva ott feküdtem mellette! De hiába voltunk fáradtak, ő sem aludt, én sem aludtam, tudtam, miket gondol:

Ez aztán a pofátlanság!... Még itt, ezen az elhagyott szigeten is kiütközik belőle a bürokrata!... Képes rám gyalogolni, mert ő ezt így látja helyesnek, képes fölhasználni az én szállásomat a maga elpuhult kényelmi céljaira... Hát ehhez igazán bőr kell!... Miért is nem pusztul ki minden hivatalnok, aki csupán arra született, hogy az emberek életét megkeserítse?!

Én meg rögtön ezt gondoltam:

Lassabban, barátom, lassabban!... A nyers erő még nem éppen minden, hiszen erős a bika is... Az egyes ember robusztus fizimiskája semmit sem fejez ki a mi testi erőnkből, s épp a napokban olvastam valamelyik régi folyóiratban, hogy a bolha például saját hosszának a százötvenszeresét is képes megugrani, míg egy magasugró világbajnok a két méternél feljebb levő lécet is leveri.

Erre ő így replikázott magában:

A szellem embere ki fog pusztulni, mert képtelen az alkalmazkodásra; maholnap már annyi ereje sem marad, hogy befűzze a cipőjét! Ó, de utálom ezeket a piszmogó, pepecselő tintanyalókat, akik örökké csak az aktahalmokkal birkóznak, mégpedig azzal is oly szerencsétlenül, hogy mindig a lábunkra döntenek valamit!

De én se hagytam magam:

Ugyan, bajnok úr!... Ha éppen tudni akarja, egy ízben szerencsém volt megtekinteni a kötöttfogású birkózó-bajnokságot... És mondhatom, nemcsak megutáltam ezt a sportágat... nemcsak kiábrándultam belőle, de fölháborított, ami ott a szőnyegen történik!...

Az a két nagydarab Jani összefogózva szuszogott, mint az ártány, szemüket egymásra meresztették, nyögtek és súlyosan toppantottak, s testük rossz szagú verítékétől kiürült az első sor!.

No, hagyjuk, elég a szellemből és a műveltségből! – gondolta ő.

Pusztuljon az üres fejű testi ember! – zártam le én, s mintha tehetetlenül és fáradtan összeakaszkodtunk volna, lassan mindketten elaludtunk; azazhogy aludtunk a fenét – csak ő süppedt mély és egészséges álomba, mert én a horkolásától minduntalan felriadtam; olyan zajt ütött, mintha egy gőzmalom meg egy körfűrész szövetkezett volna...

Talán emiatt volt, hogy későn ébredtem fel.

Mikor előbújtam a menedékből, ez a gonosz óriás ott ült a sátor előtt; meglátszott rajta, hogy már sokat mozgott, becserkészte a szigetet, sétált egy nagyot, ahogy a bikákat sétáltatják a városmajor emberei, hogy rettentő testükben lehűljön a zubogó vér; karja, sőt még az arca is, csupán karcolás, véraláfutás, mintha valami gyökérerdőn törtetett volna át, de mindjárt tapasztaltam, hogy egyebet művelt ez az ember; nem látszott bosszúsnak, inkább nagyon is vidám volt, és a tekintetével oldalra intett.

„Ha netalán elfelejtett volna tízóraizni, hoztam egy kis pecsenyének valót!...”

S mikor odapillantok, mit látok: egy fekete bivalyüsző vagy mifene hever a homokon gúzsba kötött lábakkal, s két szeme, akár két sötét hólyag, várakozó mélázatban lebeg.

„Ölje meg! – intett ez a Bali Mihály. – Menjen oda és üsse agyon!... Én nem teszem rá a kezem, tőlem maga éhen dögölhet!”

S még ásított is, az unatkozó oroszlán ásításával; tétován odamentem az állathoz, körbekerültem, nézegettem; mit kezdjek én ezzel? Én, kérem, humanista vagyok és állatbarát, én még a piacon vett csirkét is a szomszédasszonynak adom oda levágni... Az én kezemet még nem mocskolta be vér... Engem semmilyen körülmények között nem lehet rávenni a gyilkolásra...

Leguggoltam, és végighúztam a tenyerem az üsző farán; aztán a lábszárát paskoltam meg; nem tagadom, ezt is erőszakolt játékkal tettem, ahogy idegen gyereket szoktam megérinteni az utcán, ha a szülő pillantásából úgy érzem, hogy morcosnak tart; de miközben ott ügyetlenkedtem az állat faránál, ujjaim begye egy darabka helyen forró, majdnem eleven helyet érintett, a comb felső részét, ahol az ágaktól dörzsölődhetett le a szőrzet; a rettentő éhségtől összefutott a nyál a számban, s kérdőn fordultam Böhöm-Nagyhoz.

A tigrisember most hasmánt odakúszott mellém, kezében jókora kődarab volt; de nem a kő miatt, hanem a tekintetétől borzadtam el; oly fenyegetően, oly vérbe borult szemekkel meredt rám, hogy azt hittem, engem akar megölni.

„Elég volt a színészkedésből, maga nagy humanista!... Itt ez a szerszám, és célozza meg vele a fejét!”

S már a kezembe is kényszerítette a követ; a többire nem emlékszem... Szédült lettem és zavarodott... Fordultam egyet, de ebben a kábult fordulásban, ahogy le akartam csapni, előbb az ő gyilkos, kárörvendő tekintetét pillantottam meg, és... halántékon vágtam őt!

Mindjárt kinyúlt, rángatózni kezdett; két tenyerét görcsösen szorította a fejéhez, s valamit ordított; ugyanekkor azonban a tengerpart felől hajókürt hangja szállt, így hát megfordultam, és zihálva, boldog reménykedéssel szökellni kezdtem az óceán felé...

Orgonás úr befejezte elbeszélését. Mosolyogva, elégedetten nézett szét az öregek padja körül. A hallgatók leszegett fejjel gubbasztottak. Aztán Mednyász úr, a sebész fölugrott. Vörös volt és földúlt; orra-szája remegett.

– Felháborító! – mondta sétabotját nekiszegezve Orgonásnak. – Mondja, kérem, nem restelli magát?!

Orgonás mosolyogva nézte a bot végét.

– De hiszen csak játék volt... Képzelődés...

– Hallgasson! – kiáltott rá a sebész. – És ne akarjon becsapni azzal, hogy az efféle csak játék!... Épp elég baj a világra nézve, hogy már képzeletünk adottságait is mások megrágalmazására... rendőrségi gyanúsítgatásokra használjuk fel!

Azzal megfordult, és elsietett.

– Igazán kínos helyzet – szólott Szélpál úr, aki a bajnokot bemutatta a társaságnak. – Ami engem illet, szavatolom, hogy a birkózó még a légynek se ártott soha...

De a társalgás elakadt; vagy ketten szintén felálltak, és zavartan topogtak a pad előtt.

Épp akkor tért vissza az Európa-bajnok egy hatalmas tasakkal, amelyben piros belű körte volt, és sorra kínálta az öregeket.

– Ennek az embernek ne adjon! – intett Szélpál Orgonás felé kétértelmű tréfával. – Képzeletben alaposan lejellemezte az imént...

Az óriás előbb meghökkent, aztán gyerekesen kétkedő mosollyal méregette a vádlottat, majd így szólt:

– Ahogy a tekintetéből kinézem... magával se élnék egy szigeten, tisztelt uram!...

A SZEMEK VILÁGA

– A tavaszon bevittek az elmegyógyintézet zárt osztályára. Ennek a történetét mondom el röviden.

Én az életem során nem értem rá törődni magammal. A lázas betegségeket is mindig lábon húztam ki, s csak akkor bújtam ágyba, ha a fiam vagy a menyem kényszerített. Nem vagyok fiatal, és már rég tudom, hogy aki erre a mesterségre adja magát, elfelejt kényeskedni. A kő nem lágyul meg a könnyektől. A márványt, gránitot, andezitet vésni kell reggeltől estig, miközben az anyag nemcsak ellenáll, de még szembe is lődözi a szobrászt apró nyilaival.

Egy idő óta könnyezni kezdtem. De mint sok más egyebet, ezt se vettem komolyan. Kabátom ujjával megtöröltem a szemem, pislogtam néhányat, és a vésőmmel ismét nekitámaszkodtam a kőnek. Persze az efféle buzgalomban nincs sok bölcsesség, inkább a megszokás kényszeréből fakad, ezt azonban csak akkor érti meg a művész, amikor a szervezet valamely alkatrésze úgy kikopik, hogy le kell állni.

A könnycseppek az arcomra pörögtek, mintha láthatatlan cérnaszálra volnának felfűzve, a szemem duzzadt lett és vörös szegélyű, s hol színes karikák szaladtak szét, hogy egybemosódott előttem minden. Mármost mit tegyek? Tudtam, hogy Nielges, a szemorvos, egy-két napon belül ismét benéz a műtermembe, hogy megpróbáljon rávenni valami vásárra, így hát inkább nem mentem le a városba.

Mit is mondjak erről a Nielgesről? Magas, sovány férfi, előreálló fogsora az ajakhúsába mélyül. Hangja szinte kellemes, de percek alatt annyi magasztaló szót hord össze, hogy társalgás közben szüntelen magamra kell figyelnem. Szerinte én magányos istenség voltam, mifenefranc, és nem csoda, ha messzi tájakról is ide zarándokolnak a kíváncsiak, hogy megnézzék a munkáimat.

Ritkán érkezett egyedül. Legtöbbször a feleségét is magával hozta. A hölgy már túl volt a fiatalságon, de makacsul verekedett az idővel, nem hagyta tovarohanni. Így aztán kikészített arca domború maradt és sima, s mivel örökké ki volt festve, hímes tojáshoz hasonlított, de szemének keskeny és sötét réseiből mintha egy elhasznált nő fáradt és romlott tapasztaltsága szivárgott volna elő. Néha az volt az érzésem, ha az ujjammal megnyomnám az arcát, beszakadna...

Miután megérkeztek, ketten két oldalról rohanták meg a műtermet, szapora beszédük egybefolyt, mintha a férfi tercelne, s ebben a furcsa, föl-fölkanyarodó énekben ezek voltak a visszatérő főtémák: „Hiszen itt templomban érzi magát az ember!”; „Oltári szép ez a szobor is!”; „Ide figyeljen, Szervánszky: nem fél, hogy egyszer úgy jár, mint Pügmalion?”; „Hű, ezt még nem is láttam!... Ide figyelj, Imola!...”; „Csooodás...” Aztán az asszony odajött hozzám: „Maga rossz, önző ember.”

Fanyarul nevettem: „Miért vagyok önző?”

„Mert ezt a sok szépséget mind magának akarja megtartani, ahelyett hogy szétosztaná, mint Krisztus a halat meg a kenyeret...”

Nielges közben úgy tett, mintha még mindig nem tudna szabadulni az egyik szobortól, és hümmögve, fejét csóválgatva körbejárta azt, s csak akkor jött közelebb, amikor úgy érezte, hogy a talaj már elő van készítve. Mosolygott, és szelíden korholta a feleségét:

„Ha így beszélsz, még félreért bennünket a mester... Isten őrizz, hogy elherdálja a munkáit!... Ezellen elsősorban én tiltakozom... Sőt, ami engem illet... én a legtisztességesebb árat ajánlanám fel... Például azokért a gótikus faszobrocskákért...”

No igen, azokra fájt leginkább a foguk, de megmondtam nekik, ha nem adtam el akkor, amikor éheztem, és a szobrászoknak napszámra talicskáztam az agyagot, miért adnám el most. Mindegyik egy-egy lelki kalandomra emlékeztet. Hozzanak egy darab tiszafát, s ha meglátok valamit benne, kifaragom, de ezeket szeretném megőrizni...

„Ha ez a bagolyszemű lány ott állna az ágyam mellett, sosem vénülnék meg” – mondta Nielges.

Bólintottam.

„Csakugyan, miért nem adja el nekem?... És miért zárkózik el minden ajánlatom elől?”

Nyugodtan így szóltam:

„Azért, mert egyszerre úgyis csak egy ágyban alhatom... És hiába keresem meg száz sült árát, ha én eggyel is jóllakom.”

Így aztán el is akadtunk, és családi dolgokra tereltük a beszélgetést; a hölgy csokoládét hozott, aprólékosan érdeklődött az unokák iránt, s nem is önzetlenül, hiszen már többször épp a menyem közvetítésével akart rávenni, hogy eladjam nekik a fából faragott gótikus aktokat; nem tudták, hogy ebben az ügyben csak velem lehet tárgyalni.

Ilyen előzmények után vártam az orvost.

Két nap múlva, mikor előkerült, megnézte a szemem, füttyentett, és kijelentette, hogy azonnal le kell mennem vele a rendelőbe. Öltözzem is, addig ő kocsit hív – egy percig se késlekedhetünk. És mindezt szinte közönyösen vettem tudomásul, ő azonban izgatottan járkált, beszélt, egyszeriben fölényes lett és határozott.

Egy óra múlva lenn voltunk a lakásán. Rágyújtott, majd kioltotta a cigarettát, zaklatott volt, azt se tudta, mivel kezdje. Széthúzta a szemhéjamat, nagyítóval vizsgálgatott.

„Hm... Sehogy se tetszik nekem ez a szem... És bosszant, hogy ily későre vettük észre...”

Ültem a széken, pislogtam. Szemközt a falon különféle betűk rikítottak. MSZkfs, mellettük színes korongok és egy plakát, amelyről védőszemüveges hegesztő vigyorgott rám; jobb kézről műszerszekrény állt, és üvegszemek figyeltek belőle, kék, szürke meg barna üvegszemek, s mindenik oly hideg-merev volt, akár a halottaké, akik józan beletörődéssel múltak ki egy februári éjszakán.

„Mondja, doktor úr: mi lesz velem? Még sokáig kínoz ez a szem? és végül is hova jutok?”

Nielges megint rágyújtott:

„No persze; hova jutunk, mi lesz velünk: örökké ezek a végletes művészi kérdések!”

Fújta a füstöt, vidám volt.

„Nekem szaktudásom van, magának türelme, és a kettőből valami csak kijön majd, szívem.”

Elhallgatott, utána pipettával valamit csöppentett a szemembe: valami hideg, olajos folyadékot.

„Mondja, Rodin nagy szobrász volt?”

„A legnagyobbak egyike.”

„No és Michelangelo?”

Erre már nem válaszoltam.

„Igaz, hogy homoszexuális volt?”

Kezelés után mindjárt kocsit rendelt, ragaszkodott hozzá, hogy ő fizeti, és ahhoz is, hogy hazakísér. Ezek a cseppek átmenetileg elhomályosítják a látást – mondta –, s ő nem vállalhatja a rizikót, inkább velem jön, nehogy elessem az utcán. Mihelyt megérkeztünk, sietve nyitott be a műterembe, kezébe vette a kis bagolyszemű lányt, és úgy állt vele, mintha immár órák óta gyönyörködne benne. Én pedig fáradtan intettem:

„A magáé, doktor úr. Vigye haza...”

Negyedik hónapja jártam kezelésre, de a szemem semmit se javult, sőt mintha rosszabbodott volna; a szegélye vörös volt, a legkisebb fénytől is összefutottak benne a könnycseppek, s mint egy vaknak, meg kellett állnom, amíg kitörölöm belőle a csípős ragyogást. A legfurcsább az volt, hogy alig éreztem jobbacskán magam négy-öt napig, a következő kezelés után vörös izzásban láttam mindent, és ordítani szerettem volna.

Tudtam, ha megrokkanok, többé nem veszek vésőt a kezembe; egyetlen vágyam ekkor már csak az lenne, hogy naponta szétszedhessem és összerakhassam a szemem. Mert több titok lappang itt a művészet ezer más titkánál is, s valósággal beleszédültem néha abba a tudatba, hogy miközben egy-egy ember körül sötétbe borul a világ, egészségesen villogó szempárok cikáznak még odalenn a szennycsatornákban is – patkányok éjjel-nappal világító örökmécsesei...

Már négy szobrot vittem volt el az orvosnak, mikor egy napon azt mondtam a rendelőben:

„Hónapok óta nem járt véső a kezemben, doktor úr. El tudja képzelni a helyzetemet?”

„De mennyire!... Bár ne felejtse el, szívem, hogy képzelettel inkább maguk vannak megáldva...”

„Ezzel mit akar mondani?”

„Csupán türelemre intem. Hiszen nem hasíthatjuk ketté a földet, hogy belenézzünk a közepébe. Egy német kórház homlokzatára ez van felírva: CSUPÁN ANNYIT LÁTUNK, AMENNYIT TUDUNK!”

Koccanás hallatszott – fémgolyók hullanak így az üveglapra –, s a pipettát tartó kéz felém úszott a levegőben. Nielges a tarkóm alá nyúlt, és hátradűtötte a fejem, miközben a pilláim máris védekezően repdesni kezdtek. A megszokott kezelés volt: egyszer olajos folyadék, máskor csípős savféle csöppent a szemembe.

„Ötvennyolcban egy fiatalembert hályoggal műtöttem a klinikán – mondta az orvos, gereblyefogain át szűrve a szavakat. – Erős gyerekkori szarusodás állott fenn. A páciensnek nemigen voltak vizuális emlékei... És amikor nyolc nap múlva levettem róla a kötést, a fiú egészen kiborult: Látok, doktor úr, látok! Aztán leroskadt úgy pizsamában az ágyra, és ejakuált...”

Egy pillanatig csend volt.

„Mondja, doktor úr – szóltam –, nem volna-e jobb abbahagyni ezt az egészet?”

Nielges meglepődve kiegyenesedett.

„Ejnye, mit hallok ismét?... Azt akarja, hogy behívjam Imolát? ... Ki akar kapni?”

És már jött is az asszony.

„Mit mondott megint, rosszfiú?... Hogy a kezelésnek nincs értelme?... Pfuj, szégyellje magát!”

Megállt mellettem, fejét anyás-korholón oldalt billentette, s közelről tisztán láttam, hogy arcán feltöredezett a púder vastag kérge, mint fövő vízben az elrepedt tojás. Nielges hátratette a kezét, mintha a továbbiakban fölöslegesnek tartaná, hogy olyasmiről igyekezzék meggyőzni, ami személyes érdekem, és a kis fehér gereblye most látszólag nyugodtan feküdt az ajak nikotinos húsában. Néztem őket az olajos homályon át, és hirtelen elhatároztam: többé nem jövök ide!

Kamillateával borogattam a szemem, és ettől kezdve mintha valamit enyhült volna. Legalábbis nem éreztem a képzelt üvegszilánkok szívig ható szaggatását. Mozogni, dolgozni azonban nem volt kedvem. Feküdtem naphosszat a csergével borított heverőn, s közben szempárok vonultak előttem: baglyok szeme, gyilkosok szeme, kígyók szeme, Hitler szeme, XII. Pius pápa szeme, Rembrandt szeme...

A városban már beszélték, hogy megvakulok. Rohamos szemidegsorvadás... Orvosom mindent elkövet, hogy megmentse a látásomat... De az eredmény azon múlik, hogy lesz-e elég türelmem, és hogy Nielges be tudja-e szerezni a drága svájci gyógyszereket...

S miközben egymás mellé rakosgattam ezeket a mondatokat, úgy tűnt nekem, hogy a doktorné hangját hallom, sőt láttam őt magát is, amint a telefonkagylóra hajol, s szemének réseiből, mint valami sötét és ragacsos italkeverék, úgy szivárog a mosoly. Ekkor hirtelen felültem, mintha öklendezhetnék, majd vacogni kezdtem.

Milyen világos minden!... Szándékosan tartották hónapokon át gyulladásban a szemem!... Ezért követte a rövid javulást mindig savas becsepegtetés. Szinte hihetetlen...

Ha Nielgesben lett volna annyi ösztön, mint egy hangyában, megérezte volna, hogy gyanút fogtam, de még azt a parányi ösztönét is kifújta a kapzsiság szele. Vagy másfél hét múlva feltűrt kabátgallérral, feldúltan rontott be a műterembe. A kis fehér gereblye idegesen ugrált, és tépdeste a fölhámlott bőrt az ajakról. Lefektetett fatörzsön ültem, és egy keskeny élű favésőt fenegettem.

„Mivel magyarázzam ezt? – kérdezte a doktor. – Ha beteg lett volna, megérteném... Így azonban... így személyes sértésnek veszem, szívem... Vagy talán már nem bízik bennem?... Most adja fel a reményt, mikor a svájci injekciókat is megkaptam?”

Nem néztem rá, csak forgattam a vésőt.

„Doktor úr, maga szerint én egy magányos istenség vagyok, igaz?... Többször is kinyilatkoztatta ezt.”

„Igen, ez a véleményem, de...”

„De annál inkább ki akarta venni a szemem... Szép dolog ez? Ejnye, ejnye...”

Fölálltam; markomban a hegyes szerszám.

„Megvakítani a művészetet csak úgy, rajongásból?... Doktor úr!... Hiszen ezt még Mengele se csinálta...”

Rám meresztette a szemét: egyre hátrált.

„Figyelmeztetem, hogy az ajtón becsapódott a zár. Nincs menekülés. Szemet szemért, doktor úr!”

És az arcának estem a vésővel.

A szomszédok hívták ki a mentőket, s miután rohamomban többször is szétszórtam a keménykötésű fiúkat, és egyet befektettem az agyagosládába, rám húzták a kényszerzubbonyt. Így kerültem életemben először és utoljára az őrültekházába...

NEKEM MÁR FAJ AZ UTAZÁS

A költő délelőtti elbeszélése

– Hazudik-e a költő, vagy sem? – szegzik a mellemnek gyakran a kérdést, mintha szándékosan zavarba akarnának hozni. Én azonban nem bosszankodom, és nem jövök zavarba, hanem így válaszolok: igen, hazudik, de egy magasabb rendű igazságot! Mert azzal, hogy eltúloz valamit vagy lefokoz, csupán a dolgok lényegét hangsúlyozza; csupán azokon a gátakon tör át, amelyek a rejtőző világ előtt tornyosulnak; de amikor megalkotta és rendszerbe fogta a maga történetét, megrögzötten hisz benne, mert a művészet igazságai az élet összegezett igazságai. Így alkottam meg én is magamnak ezt a történetet, amely öreg írókollégám utolsó nagy utazásáról szól, mivel ő szégyenében és megalázottságában elhallgatta előttünk veszszőfutását, s csak egy-egy szót ejtett róla, hogy végül így sóhajtson fel: „Ideje volna rendezni nekem egy szép nagy temetést!” De íme a história az én átélésem szerint:

Huszonöt éve várnak engem abban a nagy városban, a folyó mellett – gondolta az Öreg, és arra fordult, amerre utaznia kellett volna. Csend volt körülötte, ő pedig csak állt az íróasztala mellett és figyelt, ahogy az ősgyík figyelhet a vulkanikus kövek réseiben, ha a Golf-áramlat távoli és már rég elfelejtett szagokat sodor a sziget felé.

Az ő arca is csupa repedés volt: az áll szikkadt gödrei közül sugár alakban tört fölfelé néhány mélyebb nyom, mint a kátyúból kivergődött szekéré, de az ajak szürke homokjába ismét besüppedtek a kerékvágások, s mintha már nem tudnának megbirkózni a száj széles és szigorú árkával, az orr alatti bőrmező szinte sima maradt; túl azonban a jobb és bal oldali sáncon, amely a felső ajkat védte, megint egymásra szaladtak a ráncok, körbe-körbe forogva összetorlódtak a szemek mélyedéseiben, feltörtek, és csomóba hányták a talajt, s félig betemették a két tavacskát.

Én most már befejeztem, tőlem immár semmit sem várhatnak – gondolta az Öreg, és jobb lábát kissé húzva elindult a szobában. – Mily ostoba dolog azt hinni, hogy bármelyikünknek is hivatásunk van a földön! Nem hívja és nem szólítja senki az embert, a célszerűség sokkal makacsabb, sokkal gőgösebb, sokkal félelmetesebb úr, semhogy a nevünkön tartson számon bennünket; mint a víz, amely tisztulni szándékszik, kiválasztja a maga kavicsos, finom homokú talaját, és ott szivárog át; lám, ilyen kiválasztott anyaga voltam én is a Törvénynek; hatvan esztendőn át sodródott és szűrődött át bennem, amíg gyulladásba hozta csontjaimban a velőt, és fölhorzsolta a porcokat és idegeket...

De hát méltányos-e az, hogy aki aláveti magát a célnak s csak ezzel törődik és semmi mással, így megfárad és ily rút lesz? Hiszen ha akad is rajtam valami érdekes, legfeljebb a művész számára az, akár a gyökérszobor, melynek készen kínálkozó formájában a szerveződő anyag már kívül esik a dicséreten, sőt az alkotó elrendezési elve is észrevétlen maradt, hogy egyes-egyedül a szeszélyt ünnepeljük, amelyet testetlen-lelketlen lénynek képzelünk; ezek szerint az én arcom is csak a természeti furfang eredménye a külső szemlélő számára, és sokszor érzem, amint félénken lépdel át rajta a tekintet, mert nem tudja, mi rejtőzhetik a felszín alatt...

Visszatért az íróasztal közelébe, hátát nekitámasztotta a hideg csempekályhának; a szomszédos házakban már fűtöttek, de az Öreg nem engedte meg, hogy tüzet rakjanak a szobájában – majd december elején, ha már nem álmosít oly agylágyítón a meleg, és a falevelek nem söprődnek az utcai nagy hársfáról be az udvarba, mint nagy, megmerevedett sárga buborékok; órákon át figyelt erre a zajra, és sajnálta volna épp most itt hagyni a házat, az utcát. Nekem már fáj az utazás – gondolta –, hiába ülök vonatra, mert nem jutok el sehova, amíg egyenként végig nem szenvedem a talpfák keménységét és a töltés éles köveit...

És mindezek ellenére talán mégis utazni kell?

Lehunyta a szemét, mintha megvilágosodást várna ebben a dologban, s az ajka fázósan kék lett. Föl kell cipelnie az arcát oda a folyó mellé, mint egy botra tűzött és imbolygó agyagfejet?... De miért csak az arcára kíváncsiak?... Miért nem a szívére, a májára, a köszvényére meg a rossz emésztésére is?... Miért nem a visszeres csomókra, amiket a vasalt nadrág rejteget?... Mily ostobán, mily megbotránkozva néznének rá, ha nyáron állítana be közéjük mezítláb, könnyű lepedővel a hátán...

De mindezt inkább dühbe fojtott játékossággal gondolta, s talán épp azért, mert ugyanakkor egy másik hang egyre biztatta, meleg, bátorító hangon simogatta fáradt testét valami hiúság, amelyet oly régóta nem ismert már, s amely most úgy szólalt meg benne, mint ifjú éveinek legfőbb serkentője: El kell menned oda, mert várnak téged, s mert a törvénytáblákra a valóságos arc árnyékának is rá kell vetülnie legalább egyszer; vagy talán épp te ne tudnád, hogy az ember születésétől kezdve a látomásokban hisz a leginkább?... Mi vesztenivalód van immár neked?... Halálod után jöhetnek napok, amikor az ostobák és a kétkedők éles tollakkal metszenek bele a karodba és a lábadba és a homlokod húsába, trágár verseket karcolnak a körmeidbe, de mindez észre sem vevődik majd rajtad, semmi sem árt a nevednek; ki látja a templom kőkockáin a karcolásokat és a harangon a madárpiszkot? Lehet, hogy nem leszel divatos, mert a hegyek és a folyók sosem jönnek divatba, sem a kenyér, sem az ivóvíz, de ha ideig-óráig megfeledkeznek is rólad, ne félj attól, hogy nem élsz; ez olyan gyermeteg képzelgés volna, mintha egy koncerten tűz ütne ki, és a félbeszakított előadás után valaki arról fecsegne, hogy tüzet fogott, és odalett a szimfónia is; siess, hát siess!...

Csupán egy kicsiny fekete kartonbőröndöt vitt magával az útra: némi fehérneműt, nylontasakban fogkefét, fogkrémet s alumínium dobozban gyógyszereket, ha esetleg ismét rátör a görcsös fejfájás, vagy a köszvénytől égni kezd a teste; a kupéban egyedül volt, s miután föltette a polcra a csomagját, levetette felöltőjét és a nyaka köré tekert sálat, mindjárt bontogatni kezdte a cipőfűzőt is, mert miközben lefelé jött a hegyről, hogy autóbuszra üljön, a lábujjai megduzzadtak, és a sarka égni kezdett; alig indult el azonban a nemzetközi gyors, megint belekényszerítette lábát a cipőbe, hisz valóban úgy érezte, hogy a sínek közé szórt kövek véresre horzsolják a talpát, és a fájdalom az agyába hasít...

Egy idő után pedig azt találta különösnek, hogy nemcsak az ő fülkéjébe nem nyit be senki, de a folyosóról sem hall lépteket, s miközben egyenletesen himbálózik a vagon, csak a hátsó összekötő híd felől rázódnak erre csörgő-csikorgó zajok, mintha egy halom ócskavas csúszna felé, meg-megreccsentve a faburkolatot; ott a sarokban az ablak mellett, s később is arra gondolt, hogy talán a megszokás ellen vét, ha épp ilyenkor nem gondol valami szépre; például ilyesmit dünnyöghetne: lám, lám, az élet is egy nagy utazás – vagy valami ehhez hasonlót...

Szinte ideges lett attól, hogy észrevétlenül mégis mellé telepedett, és megérintette a vállát ez a rossz leheletű korhely, legyintett, és még beljebb fészkelte magát a szögletbe, sőt a kalapját is a szemébe húzta; nem, az élet számára nem volt hasonlatos semmiféle utazáshoz, mert az ő kormányozható mozdonya szüntelenül lesiklott volna a mesterségesen kijelölt pályáról, a sors vágányáról, hogy a csordába szaladjon, és szétriassza a teheneket, ökröket, s elvágja a pásztort, aki buta megilletődöttséggel lengeti kalapját az úszó vasketrecek felé, mintha a vigéctől a csendőrig mindenkit megtisztelne, aki valahová, valamiért vonaton utazik.

Az ő útja még kálváriának is fonák ügy – gondolta az Öreg –, mert amikor már fölszegezték a keresztre, és odatartották az orra alá a csípős verítékszagtól bűzlő ecetes spongyát, ő félrefordította a fejét, és oly hangosan káromkodott, hogy dühükben kitépték a lábából meg a tenyeréből a szegeket, hadd szálljon alá, és prédikáljon tovább, és essék ismét fogságba; mert nincs gyönyörűségesebb öröm az üldöző részére a lassú és módszeres kínzásnál; és ő megint lebukott, és megint foglyul ejtették, de ha nem úszta is meg épen, és ha elnyűtt bőrét maholnap átszúrják is a csontok, s ha lesimítva keresztbe is kell fésülnie a haját, hogy ne látszódjék az ujjnyi széles heg, amely a feje búbjától a homlokáig vonul, íme, még él...

És most viszi föl az arcát abba a városba a folyó mellé, hogy megcsodálják; bizonyára úgy rendezik a dolgot, hogy sokan elvonuljanak előtte, fölmutatnak majd az orrára, a szájára, a szemöldökére, a könyvei címét suttogják, mintha valamennyi most jelent volna meg, és előzékenyen kínálgatják egymásnak az emberek a közhelyeket, ahogy az italkedvelő, dohányos férfiak adják tovább hivatalos ebédeken a süteményt, fagylaltot, madártejet: „Én még nem kóstoltam belé, de azt mondják, Európa egyik legnagyobb és egyik leg...” stb. stb. stb.

És se vége, se hossza nem lesz a fogadásoknak, meghívásoknak, noha ő csak a barátait óhajtja meglátogatni, sőt még ez is túlzás: egyetlen barátját, Vajast, az Öregfiút, akivel jól megértették egymást az Ügyben, és titkos levelezést is folytattak, s aki bizonyára ma sem valami divatbohóc vagy trapézművész, hanem szabályos ember. Hogy mit értő ezen a szabályosságon?... Istenem, talán nem is volna szabad nevén nevezni, hisz kétségtelen, hogy a konzervativizmus gyanúja vetődik e fogalomra; pedig csupán arról a kívánalomról van szó, hogy a csiga, ha élni akar és fönn akar maradni, ne zúzza szét a mészházát pusztán a meztelenség divatjáért...

Meg aztán csak a vak nem látja, hogy túl sokat időznek a mai írók a művészetek előszobájában: harmincöt éves, és többször leírják róla a fiatal jelzőt, mint ahány eredeti szóképet és hasonlatot a szerző addig alkalmazott; negyvenéves, és még kezdő, még nincs mögötte semmi, de ő kedélyesen lézeng, mint egy hatalmas munkaerő-elosztó hivatal udvarán, ahol önként kínálják oda a feladatot, miközben ő zümm-zümmöt vagy seggrepacsit játszik a napsütötte téglafal tövében...

Bezzeg őt és Vajast nem hagyta játszadozni az idő: éppen csak megmosták arcukat a kor erős sodrású folyamában, bemutatkoztak a szavaknak, amelyek a mondatnál is nagyobb becsben álltak az uralkodó és öröknek látszó Izmus előtt, ők is megpróbálták a körmétől vagy a farka bojtjától elcsípni azt, amit a legjobb lett volna fülön ragadni; de az egész kísérlet szinte csak napokig tartott, s máris ki-ki magára vette a keresztjét, hogy a reárótt feladat súlya alatt tanulja meg a mondatok célszerű ritmusát...

S ha az Öregfiú üzent érte, lehet, hogy ezekre az évekre emlékezett vissza, s azért készítette elő a fogadást – gondolta, s elmosolyodott kétkedő-keserű s egy kicsit mégis magabecsülő mosollyal, hogy ennyire józanul tudja megítélni az elkerülhetetlen sikert, a diadalutat, amely számára éppoly gyötrő lesz, mintha mezítláb kellene végiglépdelnie rozsdás bakancsszegeken; de hadd lássák őt, ha már látni akarják, s ha a törvénytáblák mögött néha látni kell Mózes sápadtan világító és izzadt arcát is...

A határállomásnál zavar fogta el: a vámvizsgálatról eszébe jutott, hogy az alsónadrágok épp felülre kerültek a bőröndben, a kék babos csokornyakkendővel együtt, s mindaz, amit eddig útközben nyugodtan átgondolt és részletezett, hirtelen összedőlt benne, kapkodó öreges aggodalmában szinte rémület fogta el, hogy valamit megint rosszul csinál, s a fiatal vámtiszt rászól majd vagy kioktatja; fölállt, tett-vett, hátára borította köpenyét, aztán mintha elfelejtette volna, hogy mit akar, bal kezének ujjaival átmarkolta, szinte összekapcsolta az arcát, nehogy a zűrzavarban széthulljon...

Talán igaza volt annak a Másiknak, amikor agyonlőtte magát – gondolta később fáradtan és megalázottan az oktalan riadalomtól, amelyen átesett. – Ha már annyira magatehetetlen az ember, jobb, ha idejében félretakarodik a világ útjából.

Mielőtt azonban megnyugodott volna e következtetésben, még nagyobb csodálkozással vette tudomásul, hogy senki sem nyit be a fülkéjébe, mint eleinte, amikor elindultak; de a folyosóról sem hallatszott emberi beszéd, ásítás vagy ehhez hasonló zaj, csak az összekötő híd felől rázódtak még mindig erre azok a csörgő-nyikorgó hangok, egy halom vas, miközben egyenletesen himbálózott a vagon; elővette a zöld kartonjegyeket, idegenkedve nézegette, s nem tudta, mi történik körülötte: elvétette az irányt, vagy talán külön fülkét foglaltak neki?... Amint végre meglátta a vonatvezető sapkájának fénylőn úszó karéját az üveglap mögött, mindjárt az ajtóhoz ment, és utánahajolt.

„Lyukassza át, kérem, a jegyemet! – mondta nyitott tenyerén előretolva a két kis lapot. – Itt ülök órák óta, és azt se kérdi senki, váltottam-e jegyet!”

A kalauz elmosolyodott, kényszeredetten széttárta a karját, majd továbbment szótlanul.

Mikor megérkezett a kőszénfüstös fedett pályaudvarra, ahol a zajok tompán fölerősödtek, mintha hatalmas, kihűlt lerbe gördült volna be a szerelvény, senki sem várta a peronon; egy pillanatig meg ott állingált a leeresztett ablaknál, de az arcok, amelyek fölfelé billenve fürkészték a kocsik integető utasait, valahogy egytől egyik kisebb és megszokottabb örömre voltak kivilágítva, mint amilyent ő remélhetett volna, ha régi barátai közül bármelyik is kijön hozzá; nem várt tovább, fogta a bőröndöt és a sétabotját, s nemsokára már lent lépdelt a kőkockákon.

Ekkor azonban hirtelen recsegni kezdett fölötte a hangszóró, és a következő pillanatban az volt az érzése, hogy valaki a kormos vastetőzet alól mutat rá, miközben ezt kiabálja:

„N. N. ÍRÓ KÉRETIK, HOGY JELENTKEZZÉK A TURISZTIKAI IRODÁBAN! n. n. ÍRÓ KÉRETIK, HOGY JELENTKEZZÉK A TURISZTIKAI IRODÁBAN! n. n. ÍRÓ KÉRETIK, HOGY SAJÁT ÉRDEKÉBEN JELENTKEZZÉK A TURISZTIKAI IRODÁBAN!...”

Az Öreg a sétabotot áttette bőröndlóbáló bal kezébe, s lekapta izzadt karimájú kalapját, mintha a villamostargoncák és a nyüzsgő emberek között egyedül őreá ömlött volna a magasból egy veder víz, és nagyon restellne magát miatta; szerencsére nem kellett kérdezősködnie, mert tízlépésenként erélyes kék nyilak mutogatták az irányt, s mikor befordult a szolgálati épületek felé, mindjárt a folyosó végében, a turisztikai iroda üvegketrece mélyén ösztönösen meglátta a stewardess külsejű nőt, aki száját mozgatva állt a messzire tartott mikrofon előtt, egyre őt szólongatta; alighogy belépett, megrázta felé a kalapját, mielőbb el akarta hallgattatni, mint aki fölfutott petróleumlámpát szeretne ijedten kioltani.

„Én vagyok, kérem, én vagyok! – lehelte szét kimerülten, és arca idegesen vonaglott. – A hallásommal még nincs baj... Vajas elvtárs üzent nekem?”

A nő közelebb lépett: a kacér kis csákó alól zsírosan fénylő, elhasznált arc meredt az öregre, s mintha a hölgyet is lehangolná saját rútsága, hivatalos volt és unottan kimért.

„Vajas elvtárs ezen a héten a svédekkel van elfoglalva, így hát az ő megbízásából közlöm: szállodai szobát csudán egy napra vehet igénybe, többre nincs keretünk!”

„De hiszen én nem is kértem... Fenébe a kerettel!

– Az Öreg sértődött zavarában elmosolyodott, és ujjainak ötágú kapcsát mindjárt az arcába mélyesztette. – Él itt valahol egy nagynéném, ő talán befogad engem...”

A nő a nyüzsgő folyosót figyelte.

„Keretünket e pillanatban kimerítették a magas szintű meghívások; szíveskedjék a huszonnégy óra lejártával személyesen gondoskodni szállásról!”

Az Öreg biccentett, megfordult, és jobb lábát kissé húzva elindult a kijárat felé; átment a másodosztályú váróterembe, pihenni akart néhány percet, hogy utána elővegye a menetrendet, s megnézze, mikor indul haza a legközelebbi vonat; leült, a bőröndöt a padra állította, a sétabotot pedig a két lába közé vette, hogy rátámaszkodhassék, és nézte az idegen embereket. Svédek – gondolta. – Hiszen ezek egytől egyig svédek! ... Úgy látszik, Stockholmba tévedtem!...

A váróterem lassan elindult vele, mintha kupéban ülne, háttal a menetiránynak; állát a sétabot markolatára szorította, fáradtan lehunyta a szemét, és ezt gondolta: Vége!... Én ezután már csak a képzelet szárnyaskerekein utazhatom... Talán ideje volna rendezni nekem is egy szép nagy temetést...

BÁR TÉRHETNÉK HAZA

– Hát nem különös az élet? – sóhajtott fel Balogh úr, aki az egyik alkonyatkor az utolsó történetet mesélte az öregek padján. – Valaki leél ötven-hatvan évet ugyanazon a helyen, s mikor már azt képzeljük, hogy minden emlékével, minden gondolatával oda van cövekelve ahhoz a házhoz, amelynek a kilincse a sötétben is a kezébe simul, a legváratlanabb dolgok derülnek ki. Bizonyos növények virágzáskor hoznak bennünket zavarba, hirtelen más színűt nyílnak, mint eddig, az élet pedig a halállal érik be, és nem csoda, hogy az utolsó órák néha annyi meglepetést tartogatnak a közelállók számára.

A kilencvenesztendős Illés sokszor mondotta, hogy ő még nem félt embertől, és szinte egész élete a nyugalom példázata volt. Első telepesként épített házat az utcában, még gőzekével szántotta fel a két csupasz oldalt, s az ő kútjából hűtötte szomját éveken át a szomszédság. Bölcs és türelmes ember volt, valahonnan a székelyföldről vetődött fel Kolozsvárra, s két szakmát is kitanult: a lakatosságot meg a gépkezelést, de értett az asztalossághoz, az ácsmunkához, a kertészethez és egy sereg más egyébhez is. Már betöltötte volt hetvenedik életévét, amikor visszértől üszkösödő bal lábát csonkolták, de azt is kibírta. Naponta több órát sétált, csak hogy biztosítsa testének egyenletes vérellátását.

De hadd meséljem el az utolsó napjait.

A leánya, Vilma akkor délután az orvoshoz készült, és kiakasztotta sötét színű ruháját a szekrényből. Alig múlt ötvenéves, de már ősz volt. Ujjain az ízületek megduzzadtak a reumától, keze feje fölpuffadt, apadt faráról, lábszáráról térdére lógott a bugyogó.

„Aztán vigyázzon, kit enged be!” – hagyakozott az apjának, aki falábát előrenyújtva ült az ablaknál. Az intelemre Illés elmosolyodott, és csupasz ínye úgy virított a szoba homályában, mint egy piros szalagocska, amely fönnakadt a kerítésen.

Mikor az asszony visszatért, még mindig ugyanúgy ült, ugyanazzal a mosollyal, de hiába szólt hozzá, mert a vénember nem válaszolt. „Apám, maga hall engem?! Feleljen, mert itt halok meg a rémülettől!” Aztán megfordult, és kiszaladt az utcára, hogy föllármázza a szomszédokat: Jöjjenek, és nézzék meg, ott ül mosolyogva, és nem szól semmit. Egész életében így mosolygott, a légynek se ártott soha, neki még annyit se mondott, hogy álljon innen odébb, most azonban végképp elnémult...

A szomszédok egyenként átjöttek, és belehajoltak az aggastyán arcába: bableves, nyers alma, krumplipaprikás szagát lehelték rá.

„Megismer engem, Illés bácsi?”

„Hát engem?”

„De reám emlékszik!”

„Bódi vagyok!”

„Én Domokos!”

„Én meg Esztelneki!”

Illés azonban csak mosolygott, és a szomszédok egyenként hátrahúzódva szintén mosolyogni kezdtek, hogy a csalódás és a sérelem észrevétlenül hűtse le őket, de arcuk a vigyorgástól egyformán merev lett, s mielőtt belefáradtak volna e kínos vigyorba, az asszonyra pillantottak, és szinte bosszúállóan intettek a tekintetükkel, hogy vége, itt többé nincs mit remélni, ha már őket sem ismeri meg.

Illés megmozdult, föltartotta mozgatható kezét.

Ha! – nyögte zsibbadt nyelve mögül. – Ha!

És mutatta, hogy harangoznak. De csupán őbenne zengett, zúgott a harang: a rezgéstől összekoccantak a fogai, szeméből arcára pörögtek a könnycseppek, és ő ekkor ismét mosolyogni kezdett; a szomszédok azonban úgy érezték, hogy a szenvedésnek ezek a megnyitó ünnepi pillanatai már nem tartoznak rájuk, s hogy ezek félig-meddig titkok, amelyekről csak később vallhat majd a közvetlen szemlélő, vagyis Vilma.

Egyenként kiballagtak hát a szobából. Illés sajnálkozón nézett utánuk, bizonyára az volt a sejtése, hogy valamiért megsértődtek vagy félnek. Mert az emberek örökké félnek – szokta mondani –, s a félelem minden egyébnél hamarább megrongálja és elpusztítja őket. Hiszen a szüntelen aggodalom okozza azokat a betegségeket, amelyeket az orvosok még ma sem tudnak gyógyítani :attól lyukad ki a gyomruk, attól perzselődik el a szívük, és a félelem nyákos, hideg sötétjéből bújnak elő azok a daganatok, amelyek elevenen felfalják az embert...

Félni ő még sosem félt, legalábbis embertől, így érte meg a kilencven esztendőt, s talán most sem roppant volna meg, ha mások nem aggódtak volna helyette és miatta, s a lánya pár órával korábban rá nem veszi, hogy bejöjjön az üdítő esőből, a kapa mellől ebbe a kényszerű és unott szárazságba, ahol legyek donganák az úrvacsorai gobelin körül, és a szekrény tetején úgy sorakoznak a birsalmák, mint a sárga koponyák; de hát egy kilencvenesztendős aggastyán már nem a maga akaratát cselekszi – a parancsoló szeretet zsarnokoskodik felette...

Később Vilma meg akarta etetni, de az öreg félrefordította a fejét. A test, mielőtt a földdel érintkezik, legyen tiszta, ne erjedjen benne semmi idegen anyag – ehhez ragaszkodott, mint ahogy a temetéséről is idejében meghagyta: az udvaron ravatalozzák fel, és tyúk ne káráljon, disznó ne röfögjön ez idő alatt, csak az égi madarak énekeljenek fölötte; úgyszintén baráti búcsúztatóra sincs szükség, az ilyesmi mindig kínos terhet ró arra, akinek beszélnie kell.

Éjfél körül elvesztette eszméletét, csak órák múlva tért magához. A nyelve már nem volt oly merev, s feszült hallgatózás után azt kérdezte:

„Most hol lakunk, Vilma?”

A lány rémülten hajolt fölé.

„Azt kérdem, hol lakunk?”

Illés arca most merev lett.

„Hogy hol laknánk? – tétovázott az asszony. – Hiszen tudja... A Csillagvizsgáló útján...”

„Az lehetetlen... Még a tegnap megparancsoltam, hogy költözzünk vissza a Liliom utcába!”

„Hova?... Uram, irgalmazz!”

„Ne óbégass, hívd a szomszédokat... A szememmel láttam, hogy egy koronás döblec a villanyégő helyén izzik...”

„Legalább várjuk meg a reggelt...”

„Egy percet se várhatunk!... Nézd, hogy emelkednek körülöttem a falak!... Sietni kell, sietni!”

Vilma felköltötte a szomszédokat, vagy öt férfi átment, közöttük én is: Illés álom és ébrenlét között lebegett, de az volt a sejtésünk, hogy mindent hall, így hát rövid tanácskozás után tologatni kezdtük a bútorokat; többször is kinyitottuk az ajtót, mintha cipekednénk, de csak a szobát rendeztük át; és közben egymást biztatva kiáltoztunk: „Hol fogja, ember, azt a szekrényt?... Alulról ragadja meg, alulról!”; „No, most egyszerre: hó-rukk!”; „Engedje lejjebb, így nem fér ki az ajtón!”; „Vigyázzanak, az istenért, nehogy ledőljön!”

A költözés izgalmába először a haldokló fáradt bele. Lehunyta pilláit, s szemének két kis gödre egykettőre kitelt sötét árnyékkal. Ekkor az ágyat óvatosan átvittük a szoba másik sarkába, és intettünk az asszonynak, hogy amit csak lehet, díszletezzen át, semmi se maradjon eredeti helyén, aztán egyenként elköszöntünk tőle, hogy még aludjunk két-három órát reggelig. De nem lehetett több délelőtt tíz óránál, amikor az asszony ismét utánunk jött: szaladjunk, mert Illés ordít, hörög, le akarja vetni magát az ágyból.

Mikor odamentem hozzá, felismert, és a nevemen szólított. Nyöszörögve panaszolta:

„Látod, Balogh, hogy elbántak velem... Visszahurcoltak a Liliom utcába, pedig itt még rosszabb. Enyvgyár füstöl a telkem végében. .. Egymáshoz ragadnak a barackfa levelei... Vigyetek tovább innen a Galamb utcába... Nem akarok itt meghalni!”

Mit tehettünk mást, folytattuk a költözködést. A harmadik napon már úgy csapkodtunk, szitkozódtunk, mint a pálinkától, örökös cipekedéstől elvadult bútorszállító munkások, de a szabályokat betartottuk: Csanádi, aki régebb fuvaros volt, még horkantott és prüsszögött is, várakozó lovát utánozva, és vasrúddal kaparta az udvar köveit.

„Hajtsál, hé, meg se állj Illésfalváig! – kurjantottuk a negyedik napon, a haldokló legújabb kívánságát teljesítve, s miközben egy helyben topogtunk, négyen lóbáltuk az ágyat; az aggastyán keresztbe tette mellén a kezeit, és zsémbelve motyogta: „Behívott az esőből, hogy ne kapáljak... Mert ő mindig, mindig félt...”

Tudtam, hogy mire gondol, sokszor elmondta nekem, mennyire szeret künn lenni az esőben: az emberek el se képzelik, milyen ízekkel telik meg a száj egy elmetszett gyökértől, kettévágott csókapityókától is, hogyan gőzölög egy maréknyi friss zöld, és milyen illatok lebegnek az ázott fa kérge körül; a nedves posztókabát pedig esőben legelésző lovak és marhák megnyugtató közelségét sejteti...

„Most hol lakunk?” – kérdezte később, amikor kevés szendergés után ismét magához tért.

Vilma a több napi cipekedéstől, északázástól fásultmagabiztosán felelt neki:

„Visszaköltöztünk a falujába.”

„Itthon vagyunk?... No, hála istennek!”

Sóhajtott, elmosolyodott és meghalt...

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Balogh körülnézett, mint aki érzi, hogy valamit befejezett.

Ugrás az oldal tetejére