Bodor Pál: Az angyal és az író. Igazság, 1966. szept. 7.


AZ ANGYAL ÉS AZ ÍRÓ
BÁLINT TIBOR ÚJ NOVELLÁSKÖNYVÉRŐL

Írói nézésében, tekintetében van valami gyermekdedség, félelmetes ártatlanság, melynek játszi tükrében elviselhetetlenül fájdalmassá válik az emberi gonoszság, és meseien meghatóvá a jóság. Figurái - talán éppen ezért - természetesen "nem egészen olyanok, mint a valóságban"; annyiban különböznek a valóságbeliektől, amennyire a járókelő lépést vált, ha aszfalt helyett hirtelen jégre, vagy tükrökre kell lépnie. A különös csak az, hogy ezek a figurák, amint Bálint Tibor a tükreire vezeti őket, másképpjárásukban éppen azt mutatják meg szembeszökően, ami egyébként is megvolt járásukban - csak nem ennyire élesen, láthatóan, vegytisztán. Valahogy úgy, ahogy a rajzfilmek szögletesebb mozgásában a figurák erősebben élik saját jellegzetességeiket. E szándékos célját Bálint Tibor leginkább talán szemszöge szokatlanságával és a nyelv költői funkciójának maximális kiaknázásával éri el. Novelláinak értéke természetesen nem a - néhány szóban elmondható - cselekményből adódik. Egyik-másik írásáról a középiskolás dolgozatíró papírra vetheti, hogy "a házasság-válság, mindkét fél uralkodni vágyása miatt", meg hogy "a szomszédoló, háztartását elhanyagoló asszony, és a meleg otthonra vágyó férfi konfliktusa"; ezzel azonban legfennebb hármast kapna rögtönzésére - mert valójában semmit sem mondott el e novellák lényegéről.
Egy középszerű költőnk csodálatos versmondó volt; az ő ajkán saját versei is hatalmas sikert arattak. Az előadásmód, a hang tehát döntő szerepet játszott - noha nem volt a mű szerves része. Más alkotás volt.
Bálint Tibornál magában az írásban van benne a nagy szerepű előadásmód, a hang; stílusa - művészetének fele. Igaz, néha túljátssza magát; saját hangját, stílusát belecifrázza figurái szájába is. A szépség látomásai című ciklusa egyik darabjában például (Csigalépcső a koponyában) az egyszerű külvárosi asszony szövegében fölbukkan valami bálinttibori stilromantika, afféle meseien metaforikus, lírai beszéd - a szerző igen sokhelyütt jellemző realisztikus beszédstílussal elegyesen ("... a szeme helyén rám süvített a szél" "a távolságszagú kabátja... ". Vagy: én úgy képzelem, szüléskor szétnyílt a szívem, akár egy nagy, puha virág, a levelei forróságtól remegnek, s a halál bármely pillanatban ráfújhat egy nagyot, s ahány levél, annyi felé száll; talán egy-kettő fennakad az ujjam begyén, de már annyi erőm sem lesz, hogy megszagoljam...") Persze, ez a képes beszéd itt, ha pszichopatológiás állapotot hivatott jelezni - azaz a szkizoidokra jellemző képiséget, meghökkentő kép- és gondolattársítás - helyénvaló; de a bálinttibori lírai stílus, (a valóság finom, délibábszerű, arasznyi megemelése a talajszint fölé), nemcsak itt szűrődik át közvetlenül a figurák szövegébe, hanem ott is, ahol nincs funkciója, hanem pusztán az írói önkénynek engedelmeskedik. Ilyenkor látási zavarokat okoz - a jó káprázat helyett, melyet mindig érzünk, amikor a stílus nem a beszéltetésben színeskedik oktalanul.
Ez azonban csak apró kitérő, akkora csak, mint amikor átlépjük a járda repedését. Mert a lényeg az, hogy Bálint a próza és az emberábrázolás összehúzott szemű költője; s hogy mindent oly naivnak tűnő közelségből mutat meg, nem lírai rövidlátás, hanem humanista kegyetlenség. Igen, van valami gyermeki ebben a prózában: a mondókázva, mesélgetve, fantáziálva is könyörtelen igazságtevés.
Valószínűtlen dolgok történnek a novellákban? Az új, fehér Vesta kályha a folyóba repül? Az eleganciájáért megéheztetett férfi sírva zabál parizert, titokban, a járdakövön? A nagymama visszazsugorodik csecsemővé, és bebújik a mózeskosárba az elaltatott kisbaba mellé? Az egerektől rettegő festőművész csavargóvá vedlik, hogy védekezésül tenyésztett macskáinak ételt kotorhasson össze a szemetes vedrekben? A három aktív örültje, Gulliver Sándor ex-tizedes katonásdira akarja tanítani a játszótér gyerekeit, s végül egy kisfiút kiköt és halálra kínoz? Platt Sándor "magnetofonnal kacagásokat gyűjt és odahaza az esti órákban mindet, végighallgatja"?
Igen: úgynevezett "extrém esetek". Hacsak nem vesszük figyelembe, hogy az irodalom hivatása mindig a rendkívüliben megmutatni az embernek való igazságot. Mert hiszen mind mögött roppant "egyszerű", alapvető dolgok rejlenek: fájdalom és szeretet, gonoszság és durvaság, lázadás meg vágyódás a gyöngédségre - nagyonis mindennapi, emberi dolgok. A rendkívüli szög a rendkívüli helyzet a szerzőnek arra kell, hogy felejthetetlenül belénk égesse gondolatait és érzelmeit.

* Az Angyaljárás a lépcsőházban, az Irodalmi Könyvkiadónál 3500 példányban megjelent novelláskötet nagyon hamar elkél a könyvesboltokban. Angyali szelídségében kegyetlen író erős és gyöngéd könyve.

BODOR PÁL