Páskándi Géza: A légy nagyságú hintó. Utunk, 1966. szept. 23.

A légy nagyságú hintó

1.
Úgy tűnik, hogy a próza rövid műfajaiba bevonult a rekordszellem, a bravúr. A terjedelem, amely mammut-formáiban valamikor az arisztotelészi fenségesség-elv példatárát szaporította, s amely a súlyosság, a tartam, az írói garasletevés próbakövének látszott oly sokáig, épp a térfogat tekintélye által, nos, a terjedelem kurtulni kezdett; s mint ahogy a marathoni futásban nem is annyira az idő, mint inkább a tény véteti le kalapunkat, hogy egy ember ekkora távot végig bír futni, s a száz méteren csakis az időeredmény késztethet csodálatra, úgy a próza rövid műfajainak láttán elismerésünk célpontja a helykihasználás szigora, a kis térfogat nagy gondolati és érzelmi intenzitása lett. Minél kisebb helyen minél többet a tárgyról - ez tűnik e műfajok egyetlen főparancsolatának, melynek kialakításában a sajtó-formátum műfaj-módosító előzményként szerepelt. Megritkultak az ezeroldalas regények; már száz-kétszáz oldalon igyekeznek éppoly maradéktalan univerzumot elénk élni, mint a nagy étvágyú és lélegzetű, domború mellű elődök az ezeroldalakon. A regényírók, a próza "földbirtokosai" nem minden földtáblájukat, könyvoldalukat tudták kellően koordinálni, megművelni, hiszen ezeroldalakon gazdálkodtak; a széppróza "törpebirtokosai", a novellisták viszont a témák megmunkálásában, evidenssé tevésében, a lényeges tartalmak előhívásában mind nagyobb bravúrokat mutathattak fel. Ezért néha a szomszédba kellett menniük; kölcsönkérni sem szégyelltek Poézis Asszonytól, Fabula Uramtól és persze Esszé Excellenciástól is. Ha a regény a próza legszabálytalanabb gyermeke, mert maga a mesélő, az elmondó, az önmagát megvalósítani, kifejezni határtalanul kívánó természet, mely így szól hozzánk: "ilyen vagyok, ha szép, ha csúnya, fogadjatok el, mert nem tudtok letagadni"; a novella a próza költészete, amely azt mondja: "vagyok, mert szép vagyok, s ezért fogadjatok el." A novella a próza legrafináltabb, legiskolázottabb műfaja lett. Fegyvertényei bravúrosabbnak tűnnek annál a kínai miniatűrfaragó mesterénél is, aki légy nagyságú aranymorzsából hintót faragott, hatlovas hintót, a bakon kocsissal, a hintó ablakain át pedig még az utasok fejét is látni. Bravúrosabbnak tűnik, mert a miniatűrfaragó mester utasainak arca semmitmondó, hangulatuk, jellemük, létezésük árnyalt fintora nem látszik, a próza "légy nagyságú aranyhintajának" utasai viszont feledhetetlen, "egyszer-volt" és "mindig-lesz" emberek, anya jegyes univerzummal.
Bálint Tibor légy nagyságú hintóiban is ilyen emberek ülnek, s körülöttük hol lépcsőházi huzaton, hol ételillaton, hol pedig angyalszárnyon ott suhog, száll vagy lépked a feledhetetlenné idézett léthangulat, a sok-sok anyajegyes univerzum, a lét és művészet egyetlen méltó tárgya: az ember.*

2.
Bálint a "gesztus-ábrázolás" költője. Hőseinek mozdulatait fölrajzolja az égre hiperbolás magasba vonja; egyetlen mozdulatnak, fintornak, hangszínnek vagy illatnak nagyobb jelentősége van, mint másoknál az ábrázolás tízoldalainak. Bálint "ábrázolt embere" az írás elején még ősködben lebeg, humánus arca tisztulatlan, mint áttűnéskor a filmkép, de az írás végére emberi mivoltában is "összeáll". A felénk közeledő ember képe ez. Az utca túlsó végén még alig több homályos, remegő foltnál, s amikor mellénk ér, már ernyője van és a barátunk. Hősei nem kész orcával ugranak elénk, hogy szemünk láttára éljék le á megszabott . idő-darabkát, hanem "kialakulnak", "összeállnak": költőjük gesztusokból, szemhunyorításokból gyúrja őket össze. Bálint prózájának emberlátása leginkább a fényképelőhívás mechanizmusához hasonlít. Alakjainak arca a novella végén megszilárdul és memóriánk lépjére ragad.
Az ember környezete nála mindig az ember arcára vet fényt. "... a sarokban Jézus arca dereng, odébb a Központi Posta tekecsapatának fényképe áll." Jézus és tekecsapat, ég és föld, hit és hétköznap koordinátán belül élte és éli le életét a hős, az író pedig, miután ezt megvonta, elkezdheti az árnyalás - reá mester-fokon jellemző - műveletét.
Az egyének közti viszonyokat, a párban-élés magányosságait ugyanilyen érzékletességgel fogja képbe: "Mikor megkondul a harang, a két kanál egyszerre merül a tányérba." Ez az írás elején van, s remekül előrevetít valamit, amit csak később tudunk meg: ezt az öreg házaspárt már csak az evés, a pontos ebédidő tartja egymás mellett, meg talán egymás iránti búvópatakszerű gyűlöletük. Párhuzamos görbék - telibe találó, a lényeget egyetlen rántással összevonó cím.
Bálint mindent tud, amit írói technikából tudnia kell. Hajszáleres ábrázolásában a realizmus-élmény légiesre szűrve munkálkodik. Szerkesztésében az előrevetítettség, keretesség, kronológiás elbeszélésmód, a szimultán látás vagy kontrasztos megoldások mind ott vannak. Megjelennek a leitmotivum-szerű beékelések is (Mint a ma született csecsemő, Részeg madarak, Játsszatok csak szépen), amelyek az írás nyugalmasabb közegeit drámaisággal, értelmi és érzelmi sokkhatásokkal fokozzák fel és lendítik előbbre.
Írásmódjába a líra és az esszé észrevétlen beszüremkedéssel, lábujjhegyen lopakodik be. Egyik mondatról a másikra a próza vegytiszta verssé finomul, majd újra - szinte érzékelhetetlenül - nyugodt, keménybe fogalmazott pontos prózává alakul. Ez a leheletszerű átremegés egyik módból a másikba - prózai stílusának: talán legeredetibb sajátja.
Sokan és sokáig, stílusának főként nyelvi részét-anyagát, érzékletességét dicsérték, jóllehet Bálint művészete a szerkesztés-építkezés, az írói látószög, az ábrázolás szövésmódja tekintetében is éppoly megmunkált és eredeti.
Vitán felüli, hogy igazából tud fogalmazni. (Márpedig aki fogalmazni tud, ne féljen a haláltól.) Azt írja egy helyen: "kamilla illatú százasok". Ez egyike azoknak a szó-meglepetéseknek, amelyeket sokszor kínál írásaiban. A császár mondhatta ugyan, hogy a "pénznek nincs szaga", ám jött a költő, és már nem is szagba, illatba öltözteti: s mi a százas mögött, a százas illatában már egy életformát szippanthatunk fel, egy emberi attitűd nyomait szimatolhatjuk körül. Bálint prózája olykor finom polémia a nyelvi szokványokkal, máskor érintetlenül hagyja őket, de csak látszólag, mert a pontosság szigorában a szokványos mondatszerkezet is stílussá szelídül. Bálintot prózája - a jelek szerint - irodalmi hagyományunk "szépnyelvű" írói közé helyezi. A "nyelvi próza" (így nevezem azt a prózát, amelyben a stílus a tolsztoji "ablaküveggel", vagyis "láthatatlan stílussal" ellentétben látható, érzékelhető, esetleg a kelleténél jobban előtérbe kerülő, különéletet kezdő a tárgyias láttatás rovására) hagyományához kapcsolódni - különleges stílus-adottságokra van szükség, amelyek Bálint írásművészetéből nem hiányoznak ugyan, de szerencsésebb, ha a megélt írói anyag inkább hatalmasodik el a stíluson, mint a stílus a tárgyon.
Érzésünk szerint a próza nyelve csak annyiban kell különbözzék az élet nyelvétől, a közlés puszta eszközétől, hogy maradéktalanul metszett, pontosságában emelkedettebb. A próza nyelve középút a költői és a "csak-közlő" nyelv között.

3.
Bálint hősei igen sokszor groteszk emberek. Különösségük által záródnak emlékezetünkbe, mint a Hordozható kacagások Platt Sámuelje, akinek családját a fasizmus emésztette föl, és most magnetofont vesz, hogy kacagásokat gyűjtsön városszerte. Ám az Üvegpénz mérnök hősében nincs semmi különös, önzése mindennapi, életérzése, létformája szintén: mégis egyike a könyv legmegfogalmazottabb alakjainak. Bálint ebben is széles skálán mozog: a különösség, a groteszk helyzetbe állítás csak egyik módszere az emlékezetességhez. Alakjainak realizmusában a rögeszmék, kényszerképzetek, pszichés hóbortok, tudatmögötti félelmek ábrázolása igen jól megfér az evések ínyenckedő leírásaival; a lélek futó impressziói, az írás szövetén átsejlő hangulatok pedig a környezet vaskos, már-már kitapintható, "látható" illataival. Egy immár klasszikus "szépnyelvű" íróról mondták: amit művel, "tündéri realizmus". Bálint nem egy írására rámondhatjuk: "vaskos impresszionizmus", nyilván a szó stiláris és nem nézeti értelmében.
Ezek a hősök létérzékelésükben bonyolultak, tudati lázadásaik családi, szűkebb környezeti szinten zajlanak le, "mikro-tragédiákat" vagy komédiákat élnek át, s csak mert megrajzolásuk ennyire árnyalt vagy látomásos, képesek önmagukon túlmutatni.
Az "ötletre építettség", mely Bálintnak csak ugródeszka, hogy már témái tengelyében ott legyen a feledhetetlenség s talán a jelképi erő, ha nem is mindig segíti a mély és megrázó tartalmak felé, mert kalodába fogja megélt igazságait, nagy és ezerszínű anyagát inhibicióssá téve, mégis ritkán zavar művészetében, egészséges írói önfegyelme hatására. Persze a novella vége néha le van gömbölyítve (Angyaljárás a lépcsőházban) s a remekbeírt előzmények után a nagyobb súlyú emberi gesztus helyett csak legyintést és fintort kapunk. Az írás felfokozott, "ideges kezdetei" után a súlytalanság állapotába kerül. Etikája ellebeg, kicsúszik ujjaink közül, éppolyan észrevétlenül, mint amilyen szép-észrevétlenül tudja írója elénk hozni mindazt, amit akar. A Cincogó veszedelmek-ben ugyanígy oldódik fel a tragikum egy súly nélküli anekdotikus gesztusban. Az a tragikum, amely a Párhuzamos görbék-ben, az Üvegpénzben a Hordozható kacagások-ban, a Rokonértelmű szavak-ban és másutt a "nem kegyelmező realizmus" elszántságával végig van élve és fokozva, és bennünk is marad.
Utoljára hagytuk Bálint Tibor írói etikáját, humanizmusának sajátos érzelmi fényét, amely eredeti tehetségének az ábrázolási mód és a nyelve mellett, kétségen kívül legfőbb erőssége. Jellegzetesen etikás alkatú író. Platt Sámuel bűnösnek érzi magát családja elvesztéséért, "mert hagyta" odaveszni őket: az egykori tevéketlenség valódi vagy emlékezetében felnagyított ténye kompenzációs gesztusra készteti: ez ugyan nem old meg semmit, de toldozza-foltozza a bűntudatot. Bálint kritikája a "gyűlölet általi együvétartozás", az embertelenségben való találkozás ellen (a Párhuzamos görbék-ben) - egyike a legmélyebb etikumúaknak. Atomfej lázadása a "produkáltató szülői terror" ellen "rózsaszínű kis lázadás" ugyan, de - gyermekként és gyermeki szinten - az egyéniség mechanikus cselekvésekben való megcsonkítása ellen küzd. A Játsszatok csak szépen Guliver Sándora a katonai kegyetlenség háborúból maradt, "elkésett reflexeit" vetíti elénk: játszani lehetetlen, amíg Guliver Sándor öblös, őrmesteri hangja vezényel a játék gyermekeinek. A lélek-sztereotípiát mártja szatírába A szomorú jelentés-ben és a Szerencsemalac-ban, ahol a kíváncsi érzéketlenek tömege a hőst saját álmaitól is elidegeníti.
A Rokonértelmű szavak-ban a főhős egy halálhírt hordoz végig az emberek között, mert szeretné, ha mindenkinek úgy fájna, mint neki: már-már azt hisszük, nem talál ilyen embert, amikor feltűnik a halott egyetlen barátja. Nem lehet nem a remény és optimizmus igéjének felfogni ezt a Bálint-írást, amelyből szinte tételesen lehet kitapintani a szentenciát: nem lehet az, hogy éljen olyan ember, akit ne szeretne senki. Mindenkit szeret valaki - úgy olvassuk ezt írásaiból elő, mint valami mélységes erkölcsi hitvallást.
A "külváros írójának" tartották és tartják, ami igaz és szép megfogalmazása küldetésének, de inkább csupán környezetére utal, amelyből gyakran világot merít; mert ő már régóta az emberi lélek belvárosait és szobabelsőit rajzolja és járja, amelyeknek nincs földrajzuk, mert zártságukban is határtalanok és elkeríthetetlenek. Bálint ezzel a kötetével nagyot lépett a mélység, a súlyosabb értelmű világok, a most épülő humánum felé.

PÁSKÁNDI GÉZA

* Bálint Tibor, Angyaljárás a lépcsőházban, Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest.

Ugrás az oldal tetejére