Kántor Lajos: A próza nagykorúsága. Utunk, 1969. október 24. 1, 6-7. Uő: Korunk: Avantgarde és népiség. Budapest, Magvető, 1980. 462-470.

A próza nagykorúsága

Új nagy írót küldött a város - parafrazálhatnánk Móricz Zsigmond irodalomtörténetivé vált szavait, ha Bálint Tiborról nem tudtuk volna a Zokogó majom* megjelenése előtt is, hogy tehetsége ezt a kicsi embert a legnagyobbak közé emelheti. Mégsem véletlen, hogy a móriczi köszöntés jut eszünkbe, amellyel másfél évtizede a Gondos atyafiság első kötetével jelentkező Szabó Gyulát fogadta a kritika. Ha Bálint Tibor berobbanása a mai magyar próza élvonalába nem is volt oly váratlan, az ünneplést ugyanúgy megérdemli.
Erre az ünneplésre Bálintnak jó ideig várnia kellett. És nemcsak azért, mert a 3-4 flekkes "periferikus" karcolatoktól hosszú az út az utóbbi harminc évet átfogó, hatszáz oldalas nagyregényig, hanem azért is, mert a "periferikus" és a "nagy" minősítő jelző körül éveken át igen sűrű volt a szerkesztői-kritikusi zavar. Hiszen a Zokogó majom hősi pózokat nélkülöző hőseivel s kegyetlenszomorú, de az emberi melegséget sem nélkülöző világával már a Csendes utca novelláiban, karcolataiban megismerkedhettünk, s az 1963-as Forrás-beli bemutatkozást követő novelláskötet, az Angyaljárás a lépcsőházban tovább erősíthette volna hitünket Bálint Tibor nem akármilyen íróságában. Még a legtöbb babért az Önkéntes rózsák Sodomában című ".fantasztikus történet"-tel aratta - díjat persze ez a könyv sem kapott.
Szerencsére azonban Bálint Tibort - a regénybeli Kálmánkát - kemény fából faragták, és semmiféle "jótanács" vagy más formában megfogalmazott figyelmeztetés sem tudta eltéríteni útjáról. Pedig jócskán jutott belőlük a "periferikus" elbeszélőnek; aki nem ismerné a korabeli irodalmi (és nem irodalmi) sajtót, az művészi tömörítésben találkozhat e szakasz figuráival és intelmeivel a Zokogó majom utolsó fejezeteiben. ,,... Az egész negativista szemléleted ... Az egész megfertőzött lumpen-tudatod!" - olvassuk a regénybeli főszerkesztő vádjait-átkait; s bíráló és mérleg-cikkekből ismerős az elbocsátó ítélet: "...mindiga szenvedést romantizálod".
Nem szerkesztői s szerkesztőségen kívüli bűnöket hánytorgatok - csupán a regényről szólok, a regényről, amely a múltat idézi meg, egy proligyerekből lett író szemével. Bálint Tibor ez az író, s ha könyvét nem is a szó szerint megtörtént esetekkel való egyeztetés alapján ítéljük meg, hanem a regény önállósult esztétikuma alapján, jólesik nyugtáznunk, hogy ebben az esetben az emberi és írói cselekvés alapvetően fedi egymást. A Zokogó majom szerzője nem kozmetikázza múltját, taszításaival és vonzásaival nevelő környezetét: bevallottan egy lumpenproletár világot ír meg - mint ahogy azt írta korai novelláiban. (Kritikusai nem is a ténymegállapításokban, hanem a minősítésben, az értelmezésben tévedtek!) Ez a lumpen-világ azonban Bálint Tibor kezében kiválóan alkalmasnak bizonyul perspektivikusabb mondanivaló közlésére - úgy, ahogyan azt magyar, sőt európai viszonylatban, néhány évvel korábban, Fejes Endre Rozsdatemetőjében láthatta a világ (és ahogy Konrád György, legutóbb, A látogatóban, újabb művészi példáját adta e szemléletmódnak). Úgy - és mégsem úgy. Ami közös bennük (és közös, mondjuk, Nicolae Breban Animale bolnave című regényével is), az a hősiséget ritkán ismerő kisemberek előtérbe állítása, akik fölött bizony elzúg a történelem. A magát inkább gyávának, mint hősnek ismerő Vincze Kálmán, egy szerkesztőségi gyűlés megalázó hamisságaitól elkeseredve, az utolsó szó jogán ars poeticája megfogalmazására kényszerül (noha a deklarációk alkatától idegenek): "Lehet, hogy helytelenül ítélem meg a helyzetet... de szerintem a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszló szájak elé ... Mert minden kisember sérült... és az igazság és a művészet az ő egyetlen táplálékuk... És nincs olyan elv vagy eszme, melynek fényénél fölöslegesnek és ostobáknak ítélhetnők meg őket... Sőt én úgy láttam Dickenstől Gorkijig mindenütt, hogy az élet mélysége és magassága épp általuk méretik meg - mert ők maguk a nép..."
De Bálint Tibor regényére nem a deklaratív megfogalmazás sőt nem is a matematikai képlet-szerűen lemeztelenített ábrázolásmód a jellemző; nem siklik át az élet jelentéktelennek tűnő mozzanatain, nem csupán az ismétlődésekre koncentrál (mint Fejes vagy Konrád), hanem a teljességet akarja - tolsztoji értelemben. A részletek "az igazság alkatrészei!"; a regény egyik szereplője felkiáltójellel vágja oda ellenfeleinek az újabb érvet - az író meggyőződését. A részletek e feltétlen tisztelete azonban nem fordul új-tárgyiasságba, ma meglehetősen divatos érzelem-nélküliségbe a Bálint Tibor prózájában. Kitűnő önismerettel, alteregója, Kálmánka a lehetséges kettősségre, valóság és ábránd egymást kiegészítésére is rávilágít: "... talán e gyötrő vezeklésben sejtette meg először, hogy az ábrándozó lélek, ha beleütközik a valóságba, fájdalmában vagy önmagát emészti el, vagy belőle lesz a valóság tüzes szemű inkvizitora, aki annál kegyetlenebb, mivel önmagán szenvedte át és gyűlölte meg az ábrándot." Ezért nem tud s nem is akar környezetétől sem elszakadni, sem azonosulni vele. S noha a kolozsvári - a kelet-középeurópai - lumpen-világ szociológiai pontosságú rajzát, tipológiáját adja regényében, a teljes élet illúzióját kelti; a teljes életét, amely nem írható körül szociológiai tényekkel, amely nem keretezhető be csak-társadalmi kategóriákba - amelynek kulcsát a pszichológia adja.
A regény alcíme: "Egy élhetetlen család kálváriája". Családon itt, a központi Helyet kapó rokonság mellett, a Sánta angyalok utcájabeli, illetve a Kövespad 16. alatti udvar lakóit is kell értenünk, akik közül ugyan nem mindenki élhetetlen, de ki így, ki úgy megszomorított, megalázott, eltorzult lélek. Legemlékezetesebb a valósággal panoptikumi "szerelmespár" (nem véletlen, hogy éppen velük jutunk el egy vásári panoptikumba is): Hektor, a kajlafülű, izgága pincér s a vele meg-megszakadó vadházasságban élő Böske, Kálmánka apai nagynénje. Nyári szezon-vándorlásaikban, kalandjaikban, melyekben egyszermásszor Kálmánka is részes, tulajdonképpen nincs semmi rendkívüli; mégis, elsősorban általuk, az ő pünkösdi királyságaik, nevetséges úrhatnámságuk s a teljes kiszolgáltatottság, a vég nélküli gyaloglások váltakozása révén társul e realista jelenítéshez a groteszk. Vannak a Zokogó majomnak elesettebb figurái is, mint ez az egymást szüntelenül mardosó, mégis egymásra utalt emberpár, náluk szánandóbbak azonban aligha. Mert nem a szegénységük az igazán megdöbbentő, nem az, hogy Böske meghalni is a más házába kérezkedik be, mert soha felnőtt életében nem volt állandó lakása; hanem az a lelki torzulás, amelynek ábrázolása a Zokogó majom legragyogóbb lapjai közé tartozik. Idézzük a zárómozzanatot, Hektor búcsúját (Homérosz!) szeretőjétől: az életből, szomorúan kicsinyes örömeiből-elégtételeiből betegsége miatt kikopó Böskének egyetlen szórakozása marad, hogy macskakakát gyűjt össze és csomagol be cipősdobozba, a masnival átkötött dobozt "ottfelejti" az utcán, s egy sarokról lesi a boldog megtaláló csalódását; Hektor, miután a halálos ágyán fekvő Böske elkergeti a sógorától erőszakkal odacipelt pincért, meglát egy ilyen, rendeltetési helyére még el nem juttatott cipősdobozt az egyik unokaöccs kezében, elveszi tőle, s maga indul el az "ajándékcsomaggal". Ez a jelenet csak a nagy irodalomban található pszichológiai remeklés. ("Kegyelet volt ez a részéről és megemlékezés: végső elismerése törvénytelen házasságuknak, melyet éveken át a közös bűnök fűztek egymáshoz; s vajon nem volt-e méltóbb és áldozatosabb az ő cselekedete, mintha a gyászolók elégtételére sötéten, leványadtan s szenvedőn odaállt volna a sír szélére? ... Hektor úgy érezte, hogy a legtöbb, amit e nehéz pillanatokban érte tehet, ennek a küldetésnek a csöndes és illendő teljesítése, egy sóhajban ellobbanó mosoly, mellyel utolszor pillantanak gúnyosan és kárörvendőn a világba, mint arról a közös képről, melyet Halzsánál készítettek egykor sörözés után ...")
A szektás Bárány Lajos bukdácsolása a sehova sem vezető hit útvesztőin ugyanannak a hamis ábrándnak a megnyilvánulása, mint az apa, az italba menekülő Vincze Béla péksegéd meg-megújuló kísérlete a gyors meggazdagodásra. A sorozatos kudarcok, amelyek először tanult mesterségében érik, kivetkőztetik emberségéből, s tekintélyét fia szüntelen verésével próbálja a családban fenntartani. Az irodalomban egyébként ugyanolyan ismert figura, mint a munkájával és szeretetével családfenntartó anya, Kálmánka legnagyobb tőkéje - a regényben Bálint Tibor József Attila-i melegséggel rajzolja is meg alakját; halhatatlan mosónők családjának tagja ő, akiknek köszönhetően a megaláztatásból jóság, a szennyből szépség születik: etikai és esztétikai értelemben egyaránt.
Mindez a Kálmánka gyermekkorához tartozik, az udvar sok más "hősével" s az iskolával együtt, amely az egyetlen, bár szintén árkokkal nehezített út a felemelkedéshez a háború előtti és alatti világban. Mert ez is egyik szegmentuma a Bálint festette freskónak. A háborúból annyit láttunk amennyit egy tíz-tizenkét éves gyermek érzékelne ám a bombázás, a zsidók el hurcolása majd a hatalomátvétel így is erős színekkel kerül fel az emlékezetnek arra a bizonyos vásznára. Persze harminc évünket átfogó társadalmi nagyregényről nem beszelhetnénk, ha a történelem csak ilyen átszűrten volna jelen a Zokogó majomban. Lélektani realizmusán mit sem csorbítva, de külsőséges elemeket sem akarván behozni a regénybe, Bálint megtalálta az írói szemléletmódját még inkább aláhúzó megoldást: a "élhetetlen család" viszontagságainak történelmi idejét korabeli újságcikk-címekből,. hírekből és apróhirdetésekből összevágott, montázsokkal jelzi; amellett, hogy ezek az újság-montázsok önmagukban is igen sikerültek, korhangulatot árasztók, jelzik azt is, hogyan alakul a történelem ezeknek a kisembereknek a feje fölött. (A montázst mint ábrázolási eszközt haszonnal alkalmazta már az Önkéntes rózsák Sodomában fejezeteiben is, de még nem ennyire letisztultan, áttekinthetően.)
A danzigi konfliktustól Sztálin haláláig követi az újsághíreket, s a montázsok közötti cselekményes fejezeteket élettel tölti meg. Ebbe az életbe a hovatovább felnőtté váló Vincze Kálmán újságíróskodása ugyancsak beletartozik, vagyis a történelem itt már konkrét hétköznapi valójában is jelen van. Ha olykor publicisztikaibbnak - bár rendkívül izgalmasnak - érezzük ezeket a jeleneteket, ez bizonyára a távlat hiányából, a problémák lezáratlanságából is adódik. De a "kövespadi vonal" itt sem szakad meg: Gulliver Dani révén a lumpen-világból lehetséges felemelkedésnek egy másik útját is megismerjük, s e típus megmutatása a romániai magyar irodalomban különösen értékelendő tettnek számít. Noha e jellemtorzulás belső fejlődésrajza nem éri el a Hektor és Böske alakjában megvalósított művészi szintet. Bálint Tibor jelzései ezúttal is pontosak - félelmetesek.
Ennek a hatszáz oldalas regénynek legnagyobb meglepetése (pontosabban, a meglepetés a miénk): az arányok tisztelete. Aki a tárgyi részletek s a lélektani finomságok iránt ilyen fogékony, könnyen belemerülhet a leírásba, a kompozíciót rontó túlrészletezésbe. A Zokogó majom ettől is mentes marad. Pedig igazán hálás témaként kínálkozik a kollégiumi emlékek terjedelmesebb megjelenítése annak, aki egy-egy pillanatfelvételbe annyit tud sűríteni, mint a vidéki gazda-fiúk közé a bentlakásba bekerülő Bálint - Kálmánka. ("Dübörögve jártak le-fel az öreg kollégium lépcsőin, amely most bentlakásnak volt berendezve, és a szobák bolthajtásos alkóvjaiban négy-öt ágy lapult meg; hangjuk bántóan nyers volt, kettesével-hármasával járták a várost, láncon függő bicskát, elemlámpát vásároltak, frissen gyalult rajztáblát, körzőfelszerelést, tornacipőt meg fekete klott-gatyát, körömkefét, szappant. Sfinx lakatot, amivel mindezt elzárhatják, s úgy álltak a szekrényük elé a szétnyitott ajtók közé, mintha portájuknak egy ölnyi képviselete volna az a hely, egy megvásárolt hasáb, amely szinte sorsszerűen kiszakadt számukra a térből...") Iskolai pályafutását azonban - többek közt a tanárok telibetaláló jellemzésével - csak addig a pontig követi, amíg az Kálmánka tehetségének megfelelően (de nagy szeretettel emlegetett magyartanárának köszönhetően is) természetesen folytatódhat az újságíróskodásban - a megváltozott idők logikája szerint. Magáról az átmenetről szerényen hallgat, mégsem érezzük a hiányt: egy-egy mondatnyi utalás pótolja a magyarázkodást, a hosszabb kitérőt.
A több szálon futó - Kálmán személyében találkozó - cselekményt, a fejezetek váltakoztatásával, hasonló fegyelemmel arányítja. Regényszerkesztése tehát inkább hagyományos, mint formabontó, bár a lineáris építkezést helyenként időjátékkal szakítja meg; legfőképpen pedig a montázsok teszik szerkezetileg is izgalmasabbá Bálint Tibor regényét. A cselekményfonalak szabályos időközökben történő elhagyását és újrafelvételét, az ebből következő monotóniát bizonyos motívumok előtérbe állításával is csökkenti. Ilyen ismétlődő, jelentéses motívum Böske hazatérése egy-egy vándorlásról; a kötelezőnek érzett fiákerezés körbe a Főtéren, az Erzsébet gőzfürdő, a Házsongárd (nevelőapja sírja), tíz deka szalámi és sör a Zokogó majomban vagy valamely másik vendéglőben (innen a regény címe), aztán a látogatás bátyjáéknál - ami egyre hosszabb ideig tart. A cselekménynek ezt a szakaszolását (amelyhez hasonló Kálmánka állandó menekülése apja elől, a biztos veréstől való félelmében), a motívumos szerkesztést ellenpontozza az a zárótételszerűen beépített jelenet, melyben Kálmánka kollégiumba kerülése előtt a Kövespad 16. alatti udvar valamennyi lakóját láthatjuk egy meleg nyári éjszakán. Egyszóval, szerkezeti szempontból sem éppen olyan hagyományos, érdekességeket nem rejtő ez a regény.
Kritikák végén (vagy elején) örömmel szoktunk kiragadni egy-egy passzust, az író stílusának erejét, szépségét bizonyítandó. A Zokogó majom hatszáz (pontosan: 589) oldaláról nem lehet ilyen mondatokat kiragadni; a regény egésze idézhető volna a nyelvi fantázia, a pontos, költői kifejezés példájaként. Olyan művészi teljesítmény ez, amelyet nem lehet, nem szabad a szokásos heti-havi kritikusi mércével mérni. Bálint Tibor könyve azonban nemcsak irodalmároknak való olvasmány: ritka pillanat irodalmi életünkben, amikor a "szakma" s a nagyközönség véleménye megegyezik.
Nyugodtan elő lehet hát készíteni a második kiadást, s mindent érdemes megtenni a román, német s a külföldi kiadásért is. A nagykorúvá érett mai romániai magyar prózának bizonyára jó útlevele volna ez a regény!

KÁNTOR LAJOS

* Bálint Tibor, Zokogó majom, Irodalmi Könyvkiadó, 1969.

Ugrás az oldal tetejére