Zokogó majom - Késői epilógus


BÁLINT TIBOR

Vissza a tartalomjegyzékhez »

KÉSŐI EPILÓGUS

Jó néhány esztendő múlva, világítás napján, Kálmánban egyszerre valami erős sóvárgás ébredt, gyerekkori ábrándjainak beteljesülni törekvő vágya, hogy fölkerekedjék s elinduljon mamával felkutatni a nagyanyja ismeretlen sírját; a nagyanyjáét, aki még a tizennyolcas spanyoljárvány idején halt meg, s szétlebbenő hajszálaival s utolsó szavai kampójával belecsimpaszkodott a férfi vállába:

„A leánka és a szemed, Bandi!...”

Kálmán visszaemlékezett rá, hogy mama már az Iriszen is minden november elsejei estén odaállította a kis deszkalapítót az ablakpárkányra, sorba rakta gyertyával, s homlokát az üveglaphoz szorítva a puszta telkeket nézte, ahol a kukorica csonkjai sorakoztak, mint apró halottak üszkös keresztjei; ő pedig csak állt, állt mozdulatlanul, míg könnyes szeme előtt minden elmosódott...

Egy láda gyertyát vett, betette a kocsi csomagtartójába, aztán fölszaladt mamához, és rövid, de heves, szinte könyörgő rábeszéléssel sikerült beültetnie őt a Wartburgjába; s később, mikor már a Feleki-tető kanyarulataiban hajtott, valami nyugodt és szelíd elégtételt érzett; Vinczéné a hátsó ülésen szótlankodott egymásra borított s kissé már ráncosodó kézzel.

— Mama azokban a napokban el tudta képzelni, hogy Hektor gyilkosságba keveredett? — kérdezte Kálmán.

Az asszony megmozdult, elgondolkozott:

— Sok minden kitelt tőle, fiam... de embert ölni önvédelemből se lett volna képes... Hisz épp a gyávasága kötötte nénédhez; az, hogy örökké tehetetlen félember volt... Csak hát annyi mindenbe keveredett bele, hogy nem csodálom, ha azzal a gyilkossággal is őt vádolta a hatóság... Hiszen a zubbony, amit az utakon árult, valóban véres volt, még ha nem is áldozat viselte.

Hallgattak: a motor egyenletesen zúgott.

Kálmán előrenézett: az út hol meredeken, hol ismét simán feküdt eléjük, s hullámzott, akár egy nagy szőnyeg, amely összehajtogatva benyomul a szélvédő ablakon. S úgy tűnt neki, mintha csak a tegnap történt volna, hogy ott álltak Böske sírjánál, a csupasz erezetű fák alatt, s tisztán és élénken látta a kis veres hajú segédpapot is, aki nem tudott kitörni a példabeszéd alapigéjének köréből.

S mert épp azokban a napokban bocsátották el a laptól, csöndes mosollyal emlékezett vissza a jóvátételre, melyet fölkínáltak neki; egy öttagú bukaresti csoport napokon át vizsgálta az ügyet, meghallgatta mind a nyolcvan embert, akivel ő beszélt, s a tartományi bizottság végül megerősítette Gulliver Dani áthelyezésének szükségességét — hitelesítette Vincze riportját!

De megtehették, hogy a főszerkesztőt, aki erőskezű, kemény és megbízható ember volt, előtte lejárassák? S ott hagyhatták-e őt továbbra is mellette, hogy éveken át civódjanak és marják egymást? Mi értelme lett volna ennek? Középutat választottak hát, és fölajánlták, hogy bármely más lapnál állást kaphat.

Ő azonban azt mondta:

„Nem, most már megállok a magam lábán...”

S milyen hamar eltelt az a pár év, mióta önállóan kínlódott az írással, s mily gyorsan emelkedett fel és süllyedt vissza a hétköznapok szürke felszíne alá néhány ember; Gulliverrel még két ízben találkozott azóta: egyszer, amikor szembe jött vele az éjszakai utcán, Kálmán azt hitte, hogy műkedvelő előadásról tér haza valami ellentengernagyi, cicomás öltözékben; s csak miután Dani beléje karolt s magával cipelte, hogy az Ursusba bezörgetve, éjjel fél háromkor hajnalig tartó szolgálatra kényszerítse a hazainduló személyzetet — csak akkor döbbent rá, hogy Gullivert megint vállára kapta az idő.

— Parancsoljon, ügyész úr — mondta a pincér, aki viszszavette fehér kabátját, s szinte szívélyességgé csillapította sápasztó gyűlöletét; a tekintélyes vendég pedig az asztalra tette súlyos, ezüstzsinóros sapkáját, és a szemébe mosolygott Kálmánnak. — Tehát kettő null javamra! Kirugattalak az állásodból; ez egy. Én magam pedig, amint látod, ma sem vagyok egy vizesnyolcas; ez kettő. Na, harc és mise!

Másodszor pár nappal ezelőtt, a Mátyás-szobor közelében látta egy padon. Bal lába gipszbe volt téve, motoros baleset érte, de amúgy is már évek óta betegnyugdíjban volt. Mikor észrevette Kálmánt, letette a sportújságot a keresztbe fektetett mankó mellé. Már volt benne egykét pohár konyak, egymás után szívta a cigarettákat, nagyon sokáig s fölháborodva fejtegette, hogy tucatnyi elképzelése van a gazdaság átszervezéséről, a káderpolitikáról, a piaci árak szabályozásáról, s ha a tartományi titkár csak egy órát is szánna neki, napok alatt mindent meg lehetne változtatni...

— De reánk már nincs szükség, apám! — mondta, mankóját fenyegetőn meglengetve. — Én is csak addig voltam jó, amíg az egészségemet... az életemet kockáztattam a szocializmusért!...

Kálmán visszapillantott a tükörből és elmosolyodott:

— Sokszor gondoltam rá, mama, hogy megírjam a családunk történetét... Csak hát közöttünk nincs egyetlen hős se...

Vinczéné sértődötten és meglepődve összehúzódott:

— Hát az, hogy élünk... hogy testünk-lelkünk egészséges maradt... hogy nem cselekedtünk rosszat senki kárára — az nem hősiesség?...

S miközben megvallották egymásnak, ami e könyvben áll, mentek a végtelen országúton az ismeretlen sír felé, hogy aztán beszántott földeken bolyongjanak a sötétben, hogy térden csúszva, ködbe, sárba nyúló tenyérrel tapogassák ki azt az elsimult hantot, s ha már egy rögöt se markolhatnak meg belőle bizonyosságként, égő gyertyákkal szegélyezzék ki az országutat s az elmosódó mezőt.