KÉSŐI EPILÓGUS
Jó néhány esztendő múlva, világítás napján, Kálmánban egyszerre valami erős sóvárgás ébredt, gyerekkori ábrándjainak beteljesülni törekvő vágya, hogy fölkerekedjék s elinduljon mamával felkutatni a nagyanyja ismeretlen sírját; a nagyanyjáét, aki még a tizennyolcas spanyoljárvány idején halt meg, s szétlebbenő hajszálaival s utolsó szavai kampójával belecsimpaszkodott a férfi vállába:
A leánka és a szemed, Bandi!...
Kálmán visszaemlékezett rá, hogy mama már az Iriszen is minden november elsejei estén odaállította a kis deszkalapítót az ablakpárkányra, sorba rakta gyertyával, s homlokát az üveglaphoz szorítva a puszta telkeket nézte, ahol a kukorica csonkjai sorakoztak, mint apró halottak üszkös keresztjei; ő pedig csak állt, állt mozdulatlanul, míg könnyes szeme előtt minden elmosódott...
Egy láda gyertyát vett, betette a kocsi csomagtartójába, aztán fölszaladt mamához, és rövid, de heves, szinte könyörgő rábeszéléssel sikerült beültetnie őt a Wartburgjába; s később, mikor már a Feleki-tető kanyarulataiban hajtott, valami nyugodt és szelíd elégtételt érzett; Vinczéné a hátsó ülésen szótlankodott egymásra borított s kissé már ráncosodó kézzel.
Mama azokban a napokban el tudta képzelni, hogy Hektor gyilkosságba keveredett? kérdezte Kálmán.
Az asszony megmozdult, elgondolkozott:
Sok minden kitelt tőle, fiam... de embert ölni önvédelemből se lett volna képes... Hisz épp a gyávasága kötötte nénédhez; az, hogy örökké tehetetlen félember volt... Csak hát annyi mindenbe keveredett bele, hogy nem csodálom, ha azzal a gyilkossággal is őt vádolta a hatóság... Hiszen a zubbony, amit az utakon árult, valóban véres volt, még ha nem is áldozat viselte.
Hallgattak: a motor egyenletesen zúgott.
Kálmán előrenézett: az út hol meredeken, hol ismét simán feküdt eléjük, s hullámzott, akár egy nagy szőnyeg, amely összehajtogatva benyomul a szélvédő ablakon. S úgy tűnt neki, mintha csak a tegnap történt volna, hogy ott álltak Böske sírjánál, a csupasz erezetű fák alatt, s tisztán és élénken látta a kis veres hajú segédpapot is, aki nem tudott kitörni a példabeszéd alapigéjének köréből.
S mert épp azokban a napokban bocsátották el a laptól, csöndes mosollyal emlékezett vissza a jóvátételre, melyet fölkínáltak neki; egy öttagú bukaresti csoport napokon át vizsgálta az ügyet, meghallgatta mind a nyolcvan embert, akivel ő beszélt, s a tartományi bizottság végül megerősítette Gulliver Dani áthelyezésének szükségességét hitelesítette Vincze riportját!
De megtehették, hogy a főszerkesztőt, aki erőskezű, kemény és megbízható ember volt, előtte lejárassák? S ott hagyhatták-e őt továbbra is mellette, hogy éveken át civódjanak és marják egymást? Mi értelme lett volna ennek? Középutat választottak hát, és fölajánlták, hogy bármely más lapnál állást kaphat.
Ő azonban azt mondta:
Nem, most már megállok a magam lábán...
S milyen hamar eltelt az a pár év, mióta önállóan kínlódott az írással, s mily gyorsan emelkedett fel és süllyedt vissza a hétköznapok szürke felszíne alá néhány ember; Gulliverrel még két ízben találkozott azóta: egyszer, amikor szembe jött vele az éjszakai utcán, Kálmán azt hitte, hogy műkedvelő előadásról tér haza valami ellentengernagyi, cicomás öltözékben; s csak miután Dani beléje karolt s magával cipelte, hogy az Ursusba bezörgetve, éjjel fél háromkor hajnalig tartó szolgálatra kényszerítse a hazainduló személyzetet csak akkor döbbent rá, hogy Gullivert megint vállára kapta az idő.
Parancsoljon, ügyész úr mondta a pincér, aki viszszavette fehér kabátját, s szinte szívélyességgé csillapította sápasztó gyűlöletét; a tekintélyes vendég pedig az asztalra tette súlyos, ezüstzsinóros sapkáját, és a szemébe mosolygott Kálmánnak. Tehát kettő null javamra! Kirugattalak az állásodból; ez egy. Én magam pedig, amint látod, ma sem vagyok egy vizesnyolcas; ez kettő. Na, harc és mise!
Másodszor pár nappal ezelőtt, a Mátyás-szobor közelében látta egy padon. Bal lába gipszbe volt téve, motoros baleset érte, de amúgy is már évek óta betegnyugdíjban volt. Mikor észrevette Kálmánt, letette a sportújságot a keresztbe fektetett mankó mellé. Már volt benne egykét pohár konyak, egymás után szívta a cigarettákat, nagyon sokáig s fölháborodva fejtegette, hogy tucatnyi elképzelése van a gazdaság átszervezéséről, a káderpolitikáról, a piaci árak szabályozásáról, s ha a tartományi titkár csak egy órát is szánna neki, napok alatt mindent meg lehetne változtatni...
De reánk már nincs szükség, apám! mondta, mankóját fenyegetőn meglengetve. Én is csak addig voltam jó, amíg az egészségemet... az életemet kockáztattam a szocializmusért!...
Kálmán visszapillantott a tükörből és elmosolyodott:
Sokszor gondoltam rá, mama, hogy megírjam a családunk történetét... Csak hát közöttünk nincs egyetlen hős se...
Vinczéné sértődötten és meglepődve összehúzódott:
Hát az, hogy élünk... hogy testünk-lelkünk egészséges maradt... hogy nem cselekedtünk rosszat senki kárára az nem hősiesség?...
S miközben megvallották egymásnak, ami e könyvben áll, mentek a végtelen országúton az ismeretlen sír felé, hogy aztán beszántott földeken bolyongjanak a sötétben, hogy térden csúszva, ködbe, sárba nyúló tenyérrel tapogassák ki azt az elsimult hantot, s ha már egy rögöt se markolhatnak meg belőle bizonyosságként, égő gyertyákkal szegélyezzék ki az országutat s az elmosódó mezőt.