Zokogó majom - V. rész


1

Vissza a tartalomjegyzékhez »

SÚLYOS VÉDEKEZŐ HARCOK FOLYNAK SZTÁLINGRÁD KÖRÜL.

Mit mond egy elfogott bolsevista ezredes Oroszország tartalékhadseregéről.


Kiszabadult és hímzőnő lett

a Kodelka-gyilkosság hősnője.

Gyógyultként bocsátották el az

elmegyógyintézetből

Léderer Gusztávot.

___________

országos gyűjtés a honvédcsaladokékt. — kormányzó urunk hitvesének felhívása a magyar társadalomhoz: „az Áldozat és a kötelesség JOGÁN HÍVOK MINDEN IGAZ MAGYART ÚJABB ÁLDOZATOKRA.”

___________


„Uraim, nincs tovább!” Két titkos kártyabarlangot robbantottak szét a hatóságok.

___________

Fegyelem, erkölcsi tisztaság, munka és hazaszeretet vezesse a városi tisztviselőket.

___________

Öngyilkos lett egy újságárusasszony, mert a férje züllött nőnek tartotta.

___________

A mai magyar asszony méltó utóda régi nagyasszonyainknak.

___________



Közellátás és történetszemlélet. — Nem új jelenség az élelmiszer-adagolási jegy. — Ahol nem ismerték a kenyeret és a süteményt.

___________

A törvényszék viszszaítélte gróf Károly Konsuelának az ősi, 4500 holdas bágyoni birtokot.

___________


A Don folyónál a tengelyhatalmak súlyos harcokban visszaverték a számbeli fölényben lévő ellenséget.

___________

EBBEN A HÁBORÚBAN NEM MI LESZÜNK A VESZTESEK!

___________

HŐSIESEN HARCOLNAK A SZTÁLINGRÁDNÁL KÖRÜLZÁRT NÉMET CSAPATOK!

___________



Hova kell befizetni a téli nyomorenyhítő akció és a hadbavonultak támogatására szánt összeget.

___________


ROOSEVELT SZERINT A SZÖVETSÉGESEK A VÉDEKEZÉSRŐL ÁTTÉRTEK A TÁMADÁSRA.

___________


Halálra ítélték Csordás Gyula szabósegédet elsötétítés alatt elkövetett lopásért.

HITLER VEZÉR ÉS KANCELLÁR ÚJÉVI SZÓZATA A NÉMET HADSEREGHEZ. NÉ METORSZAG A VÉGSŐ GYŐZELEMIG FOLYTATJA A HARCOT — 1918 NEM FOG TÖBBÉ MEGISMÉTLŐDNI!

___________

HITLER: NÉMETORSZÁG UTOLJÁRA TESZI LE A FEGYVERT.

___________

„Hej, Bagamér, Bagamér...” halálos végű verekedés egy kiskocsmában.

___________


A német lapok II. Frigyes porosz király hétéves háborúját emelik ki, és rámutatnak az ő példájára, aki első vereségeiből új erőt merített a végső győzelemhez. Ugyanakkor a D.A.Z. ízléstelen tétovázásnak nevezi, ha most afölött töprengenek, mennyire sikerült vagy nem sikerült az ellenségnek egyes céljait megvalósítani!

___________

A háború okai az erkölcsi törvények feledésében és megvetésében találhatók mondta az országos katolikus nagygyűlésen a pápai nuncius.

___________



Törvényszék elé került a zsidó, aki vajat, szalonnát lopott lányának uzsonnára.

___________

A boldogság titkáról beszél Selva Raja Yesudian, az ifjú hindu testnevelési tanár.

___________


OLASZORSZÁG BESZÜNTETTE A HARCOT — BADOGLIO TÁBORNAGY KIÁLTVÁNYBAN JELENTETTE BE AZ OLASZ NÉPNEK A FEGYVERSZÜNET MEGKÖTÉSÉT.

___________

MUSSOLINIT A NÉMETEK VAKMERŐ RAJTAÜTÉSSEL KISZABADÍTOTTAK.

___________



A kriptalakó halála. Annak idején megírtuk, hogy a rendőrség előállította Szőke Lajos lakás és foglalkozás nélküli csavargót, aki a házsongárdi temető egyik kriptájában húzódott meg, és a hideg ellen úgy védekezett, hogy a sírkeresztekből tüzet rakott magának...

___________


CHURCHILL ÉS ROOSEVELT POLITIKAI KÉRDÉSEKRŐL TÁRGYAL.

___________

ROYALBAN: Külvárosi őrszoba. KARÁDY szenzációs filmje!

   


___________


ALIDA VALI érzéki szép­ ségének, páratlan művésze­ tének legújabb diadala a  

LÁTHATATLAN

BILINCS!

___________

A miniszter ismét szabályozta a lóhús árát: lóhús, a benne lévő csonttal, minden nyomaték hozzáadása nélkül, kg-ként 1,30, tisztított vesepecsenye 2,70, lóháj 2,50, máj, vese, lép, nyelv, velő, szív 1,30, fehér levescsont 0,40, vékonybél lovanként 10 P.

___________


VÉGET ÉRT A SZTÁLINGRÁDI CSATA

Berlinben katonai tiszteletadással vették tudomásul a hősi ellenállás sikereit.



1

Ősszel jött egy szép, fehér arcú ember, N. G., s kézen fogva kivezette Kálmánkát az udvarról, hogy elvigye a lakására. Tenyere puha volt és meleg, vasalt öltönye fölött, mint a józanság dicsfénye, úgy ragyogott az inggallér, s miközben vitte a fiút, és néha-néha alápillantott gyümölcsmaszatos lábára, elmosolyodott, mint aki máris cinkosságot vállal az ő sorsával; Kálmán megérezte, hogy most azokon a falakon lépdel át, amelyekről Bakistó beszélt, s hogy ez a férfi nem lehet más, mint annak a titkos nyelvnek a megalkotója, vagyis: Eszperantó tanár úr.

A szép, fehér arcú ember egy könyvet nyújtott át neki, s Kálmán, alighogy kifordult a kapu alól, belelapozott a kötetbe: LÉGY JÓ MINDHALÁLIG. Otthon mindjárt behúzódott a kertbe, lehasalva, aggódón olvasott, mintha félne, hogy megzavarják, vagy kitépik kezéből a regényt. A cowboykönyvek után meg a légionista füzetek után Móricz mondatai olybá tűntek, mint a tömött, édes gyökerek, mint a mélyből fölfakadó víz, amely a föld minden ízét, savát magában pezsgeti és szétillatozza. Egyszerre fogadta be szemével, tüdejével, agyával.

Később ugyanez az Eszperantó tanár úr jött el érte egy véndiákkal, ruhát hozott neki, és azt mondta édesanyjának, hogy a fiát kollégiumba viszik bentlakással, s hogy október elsején legyenek ott a gyerekkel a gimnázium udvarán. S Kálmán mind a mai napig nem felejtette el azt a délutánt, mikor mama a lakók döbbent csodálkozása közben elindult vele arra az ígéretes helyre.

A kollégium kerítése meszes fényt vetett az udvar salakjára; a templomfal tövében óriási szalmahegy púposodott, és a zsáktömő asszonyok, férfiak apró figuráknak tűntek mellette. Némelyik fiú már föltette a Bocskaisapkát, buggyos nadrágja új stucnira borult. Java részük vidéki gazda fia volt, piros arcú, esetlen kamasz, aki mindenre ijedt elfogódottsággal pillantott, mintha félne, hogy vizsgáznia kell a világ külső tárgyainak ismeretéből is.

Dübögve jártak le-fel az öreg kollégium lépcsőin, amely most bentlakásnak volt berendezve, és a szobák bolthajtásos alkóvjaiban négy-öt ágy lapult meg; hangjuk bántóan nyers volt, kettesévei-hármasával járták a várost, láncon függő bicskát, elemlámpát vásároltak, frissen gyalult rajztáblát, körzőfelszerelést, tornacipőt meg fekete klottgatyát, körömkefét, szappant, Sfinx lakatot, amivel mindezt elzárhatják, s úgy álltak a szekrényük elé a szétnyitott ajtók közé, mintha portájuknak egy ölnyi képviselete volna az a hely, egy megvásárolt hasáb, amely szinte sorsszerűén kiszakadt számukra a térből; csípőjüket rendezgetés közben hátradudorították, s ha valaki el akart surranni mellettük a vécére vagy a hálóterembe, sunyin pillantottak rá a válluk fölött, s mozdulatuk csak azért is ráérőssé merevedett.

A barokk folyosó megtelt gyapjúfélék szagával, zsíros sajt és füstölt kolbász illatával, frissen sütött kalács párájával; fakoff erükből kirakták a papírba göngyölt főtt tojást, az íróstésztát, az öklömnyi vajdarabokat, a befőtteket, a szalonnát; némelyik kamasz mellett ott topogott a gyapjúzekés, veres képű apa meg a bő szoknyás, nagykendős anya, aki megilletődött kíváncsisággal figyelt minden helyére kerülő ruhadarabot, minden eleséget, tekintete pedig szolgálatkészen föl-fölrebbent, mintha csak azt várná, hogy a fia még kérjen valamit, amit elfelejtett megvásárolni neki, például kékpapírt a polcok befedésére, rajzszeget, néhány vállfát; ostoba kérdésekkel nyaggatta kölykét, s ha szükség volt rá, rögtön ismét elloholt a városba, s izzadtan, kifulladva tért vissza.

Egy-egy öreg diák is elősompolygott, s gyanakvóan pislogott a sürgés-forgás, kirakodás láttán, s ahogy tovaballagott, érezni lehetett, csak a szülők jelenléte tartja vissza, hogy máris hozzá ne kezdjen a rekcumozáshoz, s már az első napon fel ne képelje valamelyik fikát, s ezzel egész évre biztosítsa magának a tiszteletet.

A huszonhetes hálószobában aludt, amely az első emeleti folyosó végéből nyílt, s ablakai a kertre néztek; neki nem mondták, hogy hozzon szalmazsákot, takarót, egy öreg diák megmutatta az ágyát, mindjárt szemben az ajtóval, Kálmánka azonban még akkor sem mert odamenni, mikor a többiek már zajongva tapicskáltak a mosdó deszkarácsán, és zúgatták a csapokat a bádogcsatornák falain; rémület és szégyen járta át, kábult lett a zavartól, félt, hogy már az első este kirobban valami kellemetlenség az ő félszegsége miatt.

Csomafái, egy nagydarab, lapátkezű és selyp fiú, aki gyanakvóan kerülgette a pillantásával, meglökte a fürdő ajtójában:

— Te mit cinálsz itt?... Neted ninc ágyad?... Vad azért forgolódol, hogy megcapjál valamit?...

S mintha a nyelve meglazulva ki akarna hullni a szájából, minduntalan visszakapta.

Most a többiek is hátrapillantottak a válluk fölött a szappanpárán és a bádogvályú zengésén át, s egy pillanatra a fehér lábak ujjai dermedten ágaztak szét a csap alatt; Csomafái pedig, mint aki tolvajt fogott, még izgatottabb lett.

Kálmán arra fordította szemét, amerre az ágyát sejtette, aztán megint a málébercire nézett, s várta, szinte kívánta, hogy már az első percekben megalázzák.

De épp ekkor rontott be egy öreg diák, s kérdezte, hogy hol az az ingyenes, aki a huszonhetesben alszik, odavitte őt az ágyhoz, megmutatta a paplant, párnát; a párna alatt törülközőt, szappant is lel, mondta, s egy kis dobozban fogkefét, pasztát.

Este kilenckor a pedellus központilag oltotta le a villanyt, és ez volt az első jel, amely Kálmánt erélyesen elválasztotta a Kövespad világától; feküdt a paplan frisseség- és szappanillatú huzata alatt, s bár valami félénk és bátortalan hála is megmozdult benne az iránt a szép fehér arcú ember iránt, aki ide vezette, túl erősen sugárzott ez a mosott fehérnemű és vasalásszag a lepedő alatt, a teste valahogy nem tudta átmelegíteni, a magáévá tenni ezt a tisztaságot.

Fölötte a mennyezet mély háromszögei, mint egy betonserpenyő cikkei, átfogták a sötétséget, csak az utcai hársfák felől derengett be egy kis kékes homály, hogy kirajzolja az ágyvégek hajlatait, melyek között egy-egy megkésett véndiák surrant végig, hogy még inspekció előtt takarója alá bújjék.

Negyedóra múlva az ügyeletes tanár jött, vállán tógaszerű fekete köpennyel, a kurzor kíséretében, fölkattintotta elemlámpáját, s hangosan, szinte kiabálva beszélt, mintha saját hangját is bele akarná sugározni az arcokba.

,,Alszik itt mindenki?!... Miféle zajokat hallottam az imént?!... Egy pisszenést se, uraim, mert úgy rásózok valakire kétheti szobafogságot, hogy attul koldul!”

Aztán elment, és csend lett, szigorú és ellenséges csend, mintha arra akarta volna ingerelni a diákokat, hogy fölugorva, villogó késekkel széthasítsák a sötétséget, s mindjárt szétüvöltsék a győzelmet; de semmi hasonló nem történt, Kálmán egyedül virrasztott, föltérdelt az ágyban, s arra fordult, amerre a kőfalak mögött, a Tanítók háza mögött és a kaszárnyák meg a bérházak mögött a Kövespad 16. szám egymáshoz bújt kuckói lapultak az éjszakában, s összetette a kezét: „Nem akarok itt maradni, mama... Nem akarok...”

S hogy megint az anyjára gondolt, hajnalig nem tudott elaludni attól a megszégyenítő és aggasztó érzéstől, hogy ismét visszaesett régi gyámoltalanságába, mint egy undorító betegségbe...

Reggel ötkor szemébe csapott a fény; megmarkolta a paplant, és igyekezett az arcára húzni, aztán jobbra-balra kapkodta a fejét, mintha pofoznák, és szinte elsírta magát; de az ágyak között, a falak ölében már megdöndült és hirtelen végigdübörgött néhány véndiák bakancsa, néhány tapasztalt fickóé, aki hozzászokott az intézményes rendhez, s most tüntetett ezzel a lakáj-buzgalmával, sőt valami káröröm is duzzasztotta, hogy ezeknek a csipás fikáknak a pofájába taposhat behódoltsága tudatában.

Mások kiugrottak az ágyból, két-három mozdulattal már meg is vetették, és a pokrócot mértani pontossággal simították el rajta, Kálmán azonban csak topogott, ügyetlenkedett, s bárhogy helyezte is el a párnát, a paplant, bárhogy borította rájuk a takarót, csupa süppedék, csupa ránc maradt az ágy felszíne; rémülete egyre erősödött, s mikor látta, hogy néhány fiú már vissza is rohan a mosdóból víztől csöpögő felsőtesttel, mikor fölcsaptak körülötte a sietés friss és fogpasztaszagú kiáltásai, már gondolkozni se tudott.

S persze, mire a szobafőnök, egy rövidnyakú, szemüveges véndiák, a nyolcadikos Simonffy elkiáltotta, hogy vigyázz, sorakozó, Kálmánkának még kezében volt a cipő, mezítláb kellett beállnia a sorba, az ágya elé, s úgy állt akkor is, amikor az ügyeletes tanár megérkezett. A sor felső végén a fejek egyenként előrelökődtek, mint gumin a similabdák, hogy a jelenséget megcsodálják, a boltívek fölzengtek a röhögéstől — mindenki örült, hogy az inspekciós tanár jelenlétében büntetlenül kimulathatja magát.

— Hát te mit csináltál eddig, fiacskám? — kérdezte a felügyelő tanár (egyben a kollégium leventeparancsnoka), hangjában a tartalékba helyezett megbocsátással. — Vakartad a fenekedet, fiacskám?... Álmodoztál, fiacskám?... Szobafőnök, miért nem segítik az új diákot?... Vegyék tudomásul, hogy mindkettőjüktől megvonok egyegy heti kimenőt!

Beírta noteszébe a Kálmán nevét meg a Simonffyét is, s mint aki ebben a hálóban már leleplezte a legsajátosabb mulasztást, erélyesen elvonult; a lebukott véndiák párásra hevült szemüveggel ment oda Kálmánhoz, mintha meg akarná ütni, aztán megvetően elkapta a fejét, jelezte, hogy szóba se áll vele, s csak a többieknek morogta oda:

— Én töröljem meg a fenekét is?... Miért nem tanította meg az anyja?!

Be volt hát zárva, ha nem is négy fal közé, de a kollégium udvarára, ami annál rosszabb volt, mert itt a szem is szabadulásra csábított, nemcsak a gondolat; a fény hullása, a régi zárdafalon átnyomuló hársfalomb, a Szabók bástyája, egy vonuló autóbusz, melynek csak az ablaksora látszott, a járdán kocogó léptek — mind-mind csábítani tudták, s úgy ágaskodott föl értük a lelke, mint ahogy néha álmában nyújtotta ki kezét valami közelben mosolygó és mégis tehetetlen jóindulat felé.

A konviktuson lesunyt fejjel evett, megvárta, amíg mindenki tölt a levesből, aztán ő is kimert egy keveset, hátha a szűkre mért adaggal is enyhít valamit a vétkein; Simonffy úr azonban, aki asztalfőnöki tisztségében a  maga ötös csoportjába vette, nem törődött azzal, hogy mennyit vesz a tányérjába, egyedül a stílusát figyelte lassan mozgó szájjal, szemüvegének merev tartásával, akár egy támadásra fölnyújtózó kobra; azonban dühének minden izzását visszaszorította a nyakába, nem akarta nyilvánvalóvá tenni és leleplezni ellenszenvét sem a vityi kosztosai, sem Kálmán előtt.

Nézte, ahogy a kölyök kezében billeg a kanál, és a sápadt arc a vérvörös nyak fölött azt mormogta:

— Jó, hogy nem viszed körbe a fejed fölött azt a kanalat, te... idióta... Enni se tanultál meg odahaza?

Kálmán minden szóra összerezzent, mint a sündisznó, ha fedőt ütnek össze fölötte, de gyűlölni mégsem gyűlölte Simonffy urat, mert oly előre sejtettnek, oly sorsszerűnek érezte, ami mostanában vele történik, hogy minden, ami gyötörte, csak élettelen tárgy volt számára, egy kő, amelyben megbotlik, egy kampó, amely a húsába vág, egy ág, amely az arcába csap kényszerű útján, félszegségének és gyámoltalanságának útján, lusta és álmodozó természetének útján, nehézkes mozdulatainak és recésre levágott körmeinek útján, az anyaszeretetért pityergő és beteg sejtéseken könnyező mivoltának útján, élhetetlen s valami rettentő végre kijelölt életének útján, a halálhoz vezető barokk folyosók útján...

S még jó is, hogy B. K. tanár úr, a leventeparancsnok munkába vette őt csütörtökön, a többi gyámoltalannal együtt, aki kidőlt a fegyelem szabályos négyszögéből, hogy futtatta, izzasztotta és sanyargatta, akár egy büntetőszázadban, hogy füttyentve és csattogtatva, mintha a torkában is egy pár új cipőtalp verődne össze, meghajszolta a bandát az udvaron, a nagy kőkerítés mentén, a gótikus templom meszes fényözönében, miközben Kálmánnak az a pár fillér, az a néhány leszakadt gomb együtt zörgött a zsebében a szekrény kulcsával, a futólépés és a zakatoló szív ütemére.

„Egy, kettő, egy... Egy, kettő, egy...”

Amíg szaladt, fáradtra zsibbadt benne minden gondolat, de még ez is jobb volt, mint a hasztalan epekedés, s ha néha már el-elakadt a lélegzete, s úgy érezte, hogy menten végigbukik a földön, kárörvendőn mosolygott rá arra a másik énjére, amely e büntetőszázadon kívül tudott lenni, míg nem kellett a salakos udvart körbeszökdelni békaugrásban, míg álmok és lebegő képzelgések pamutfonalain hintázott a lelke; s talán e gyötrő vezeklésben sejtette meg először, hogy az ábrándozó lélek, ha beleütközik a valóságba, fájdalmában vagy önmagát emészti el, vagy belőle lesz a valóság tüzes szemű inkvizítora, aki annál kegyetlenebb, mivel önmagán szenvedte át és gyűlölte meg az ábrándot.

„Vigyázz, feküdj, vigyázz, feküdj, vigyázz!”

Istenem, mily boldog lehet az, aki pontos és erélyes tud lenni, aki akár a maga tizenkét évének tizenkét kis fogazatával is be tud simulni az élet nagy gépezetébe, és hajszálra úgy mozog, ahogy a fölötte lévő erők kényszerítik! Most azonban nem látott egyetlen diákot se e boldogok közül, csak lihegőket, akik fáradt-lomposan dobálták karjukat-lábukat előre, így hát hirtelen s inkább eszének, mint érzékeinek a sóvárgásával irigyelte meg a leventeoktatót a vastag talpú cipőjével, stopperórájával, szétvetett lábának fölényes magabiztosságával, sárgászöld ingével, melynek nyílásában buján és feketén tenyészett a szőrzet; megirigyelte szemüvegének hideg villogását, sípjának ütemes- füttyentését, mintha egészséges tüdeje lélegzene ily süvöltve, akár a gőzgépek, s szeretett volna hasonló lenni őhozzá.

Hisz a tanár úr élete csakis pontos és jól megszervezett lehet: hajnalban kél, jeges vízben mosdik, tiszta és ésszerű gondolatok töltik ki a képzeletét, s talán a matematikai pályát is csupán azért választotta, hogy semmi ellágyító képszerűség ne zavarja, csak a csupasz fogalmakat simogassa végig a tenyerével; ő bizonyára sosem szőtt történeteket a jéglovagok és a napfénykardú gyalogosok csatájáról, nővérének sosem kellett hátrakísérnie őt a vécére, s nem félt attól, hogy az édesanyja egy napon meg fog halni...

„Egy, egy, egy, kettő, egy!” — zengett a talpak alatt a vezényszó, s Kálmán a számtani egységeket lassanként a maga gondolataival ütemezte be: „Ta-nár-vagyok, bol-dog-vagyok, ta-nár-vagyok, boldog-vagyok, egy, kettő, egy...”

Ugyanekkor megérezte, hogy a keblébe rejtett eszperantó nyelvkönyv lefelé csúszik az ing alatt, ijedtében ritmustalanná vált a lélegzése, a futólépés üteméből is kiesett, s bal karját a hasa alá szorította; ki kéne hullatnia, gondolta, hogy átugorjék rajta, akkor a leventeparancsnok nem venne észre semmit, de nyomban el is rémült; nem, nem ejtheti le, mert akkor ez a trappoló sereg beletapossa a földbe, tönkremocskolja, szétrongyolja a könyvet; s még ha elszánta is magát rá, hogy tiszta, következetes és érzelem nélküli életet fog élni, még ha megirigyelte is a tanár úr boldogságát, úgy vélte, hogy a Bakistó könyvének nincs köze sem az ő elhatározásához, sem ehhez az új helyzethez, mert ha egyik napról a másikra megváltozik is, az eszperantó titkaira szüksége lesz, hogy legyőzze azokat az akadályokat, amik a kollégium várfalán kívül lesnek rá, hogy áthatoljon azokon a falakon, amikről a pék beszélt...

Idétlen terpeszben szökdelt, kaszáló léptekkel vonszolta magát, s ez még gyötrőbb volt, szinte kificamította vele a csípőjét, de a könyv, akár egy súlyos, sima falú tömb, egyre lejjebb csúszott, hiába próbálta odaszorítani a hasához; aztán megbotlott, s a kihullott kötetet az éles homokkal együtt szorította a markába.

2

Özvegy Nánási Róza letette a kosarat a sült tökkel az udvarra, s mintha beszorult volna a kerítés s a fal közé, szuszogása együtt gőzölgött a döblec párájával.

— Van magának szíve?! — kiáltott hátra, a kicsiny házba, mintha az meszes héjként venné körül a rút férget, akihez a lánya kötötte az életét. — Odakuporodunk minden este az asszony mellé, megölelgetjük, aztán öszszedőlhet tőlünk a világ; ez a szerencsétlen meg ontja a sok gyereket...

Bárány kijött, és fél lábán megállt a küszöbön; a düh előpiszkálta a műhelyből, de nem tudta, mit mondjon.

— Kérem, kérem... szíveskedjék uralkodni magán. — hebegte. — Mások is laknak az utcában...

— És ha laknak?... Nem szégyellem én magam előttük sem, de még világgá is kiáltom, hogy maga egy léha alak, aki azt képzeli, hogy hittel jól tudja lakatni a kölykeit!

Odabent hirtelen elakadt a varrógép kattogása, és Róza posztópapucsban jött ki az udvarra: ő is vörös volt és feldúlt: a hit dolgába már be kellett avatkoznia.

— Menjen, menjen, anyám! — szólt az öregasszonyra. — Ne csataráljon, ne szaporítsa a bűnt!

Az özvegy eltátotta a száját, a levegőbe kapott, s majdnem ráesett a kosárra.

— Mi az, már te is a torkomnak esel?!... Gyertek hát, és fojtsatok meg!

— Ki bántotta magát? — szeppent meg a lánya.

— Nem kell engem bántani!... Elég, ha ránézek a gyönyörű férjedre, máris fölfordul a gyomrom!

— Ha nem állhatja, ne nézzen rá — mondta Róza. Az öregasszony lehajolt, és kosarát a fejére emelte.

— Védjed csak és tojtasd! Miatta lyukad majd be a hátad a varrógép mellett! Ahelyett, hogy néha még elmennél az orvoshoz, s vízre tennél egy-két magzatot...

— Aki effélére vetemedik, az gyilkos, tudja meg!

— S aki a szegénységet szaporítja, az szent, ugye?

Miután kiimbolygott a kapun a sült tökkel, melynek árából cipőcskéket, ruhákat vett a kicsiknek, Bárány, visszahúzódott műhelyébe, s megint kezébe vette az újonnan bekötött bibliát, amely Ezsdrás könyvénél négy-öt laponként összeragadt, úgyhogy bármily óvatosan feszítette szét, némelyik szó eleje vagy vége beszakadt; s most, hogy az anyósa is felzaklatta, keze remegett, elvesztette türelmét, s úgy érezte, hogy a visszafojtott könny, mint tucatnyi gombostű, átszúrja a szemét.

Biztosan enyves kézzel fűzte újra Duruty testvér, ez a hebegős kis ember, s a viaszosvászon is, amivel beborította, oly holt és merev, hogy elveszi az ember kezétől azt a melegséget, amely tüstént átjárta, ha csak megérintette is a biblia fedelét; nincs áldás az ilyen munkán, s annál visszatetszőbb, mivel ő, Bárány Lajos nem kívánta ingyen — sőt tengelytöréssel javította meg érette a zsebóráját!

Összecsukta a szent könyvet, megint lapozni kezdte elölről, s miközben az anyósa támadására gondolt, már a saját kezét se látta. Mi lesz a vége ennek az örökös gyalázkodásnak? Lehet-e áldás olyan házon, melyben az ember szeme láttára veti ki csapdáját a sátán minden reggel? S vajon irgalmatlan dolgot cselekedne-e, ha ezt a nagyszájú asszonyt, ezt az ördög követét visszakényszerítené a maga körébe?...

De ez a gondolat csak pillanatokig lobogott az agyában, rögtön utána kétely és gyöngeség fogta el, a maga tehetetlenségének tudata; ha elűzi anyósát, ezzel megháborítja a feleségét, egész házát, nem lesz, aki törődjék a gyerekekkel, amíg ők ketten dolgoznak, nem lesz, aki a mosásnál, főzésnél segédkezzék, s bár húsába mart a beismerés, hogy anyósa a kofáskodásból is hoz naponta egy-két pengőt a házhoz, ezt sem tagadhatta le. Mit tegyen hát?...

S miközben öntudatlan buzgalommal nyargalt jobb kezének közbülső ujja a biblia lapjain, Mózesen, Józsuén, a Bírákon és Ruth könyvén át, aztán Sámuel könyvén, a Királyokon, a Krónikákon, Ezsdráson és Nehémiáson, Jób könyvén meg a Zsoltárokon, a Példabeszédeknél hirtelen valami zöldes, téglalap alakú folt derengett eléje; de nem is derengett, mert ahogy odapillantott, már élesen kiütközött a mákszemnyi betűk egyöntetű tarkaságából, és Bárány jól látta, hogy egy tízpengős. Elvette, megnézte, és megint visszatette a helyére.

Aztán fölállt, és izgatottan forgolódott az asztal körül, kinézett a Szamosra, sóhajtott, ismét visszaült a helyére, és arcát tenyerébe szorította; de hát mi szükség arra, hogy Duruty testvér, aki sokkal később keresztelkedett újra, s értelmi hibája miatt sem merült még oly mélyen az Úrba, mint ő — mi szükség rá, hogy épp ez az ember próbára tegye és megkísértse őt?... Talán jelét adta előtte a kételynek, gyöngeségnek?... S ugyan mikor?...

De ez a gond mégsem volt oly gyötrő, mint a veszekedés anyósával, hiszen a kín mellett föloldozást is nyert, lelkének sanyargatása után mindjárt lecsillapíthatta magát az állhatatosság örömével: mert nemcsak hogy meg se érinti többé azt a tízpengőst, a sátánnak azt a rikító bélyegét, melyet Duruty testvér az ő homlokára akart rásütni, hanem mellé tesz még ötöt, s úgy adja majd vissza a bibliát, hadd válassza szét az összeragadt lapokat, hadd pironkodjék gyatra munkája miatt ő, aki a más szemében keresi a szálkát. S épp itt, a Példabeszédek 8. részénél, ahol a kísértő bankjegy fekszik, megjelöl számára egy igét piros ceruzával, hadd szúrjon a szívébe a célzás is, mint az a kétélű tőr, melyet őneki szánt. Íme, itt is áll:

„Vegyétek az én tanításomat, és nem a pénzt; és a tudományt inkább, mint a választott aranyat.”

A szerda esti szertartáson azonban, mikor át akarta nyújtani a bibliát az előtte térdeplő Durutynak, sem a tízpengős, sem a nehezen összevakart ötpengős nem volt a Példabeszédeknél; arra gondolt, hogy azokban a zaklatott percekben máshova rejthette, megint végiglapozta az evangéliumot Mózestől János mennyei jelenéséig, aztán lefelé fordította, többször is megrázta, de hiába; a könyvkötő pedig oly mereven térdelt a zsámolyon, szemét öszszeszorítva, mintha szándékosan rejtőzne el testvérének viaskodása elől.

„Biztosan kihullattam otthon” — gondolta Bárány.

Gonosz testvér prédikált, a kamatozó jóságról beszélt, Bárány azonban nem hallott egy szót sem, nem tudott elvonatkoztatni semmit, oly tompa és zsibbadt volt a feje, mintha földdel volna kitömve. S mégis mozdulatlanul ült, hisz nem volt szabad árulkodnia egyetlen jelnek se, nem volt szabad tudtára adnia Durutynak, hogy mi történt vele, mert a sátán úgyis azt sugallta volna neki, hogy ne higgye el, hogy okkal gyanakodjék a szavaira. S miközben a kórus fölzengett, úgy ült a helyén, mint a szégyenpadon.

Mikor kifelé indult, nekiütődött ,a könyvkötőnek, majd félrehúzódott a pad mellé, és zavartan mosolygott.

— Jó szolgálatot tettél, testvér — mondta. — Mintha a másik lábam épségét is visszaadtad volna... A borítással meg vagyok elégedve, de a lapokat jóformán meg se néztem...

Begörbített ujjával megkopogtatta a bibliát, majd lesüllyesztette a kabátszél mélységébe, s egy felkapott, komor álarccal, amely elvág minden kérdezősködést, kifelé bicegett az imaházból, és olyan gyorsan, elhatározottan ment, mintha jelezné, hogy nincs ideje megállni, bár abban a pillanatban, mikor nekilódult az ajtó felé, még érezte, ahogy Duruty oldalvást gyors és fürkésző pillantást vet rá, majd némán lemaradt tőle.

„Kétszer is legyőzött a sátán! — gondolta Bárány az utcán. — Először, amikor azt hazudtam, hogy meg vagyok elégedve a munkájával, s másodszor, amikor letagadtam a rejtett tízpengőst!”

A pénzt azonban odahaza sem találta meg; felforgatta a szerszámos asztalt, letérdelve végigtapogatta a padlót, a szőnyeget, bematatott a zsebeibe, s megint csak arra gondolt, hogy mily perpatvar keletkeznék ebből, mi teméntelen szemrehányás, oktalan gyötrés, mennyi undok szót köpködne rá az anyósa; olyan félelem fogta el, hogy a földön térdeltében is elfelejtette, hogy miért is tapogat, miért csúszkál.

Szombatig összekapart nyolc pengőt, de nem tudta, kitől kérjen még kettőt — a testvérektől semmiként sem akart, félt, hogy elárulja magát, mástól pedig nemigen volt kitől; de nem is tíz pengőt szeretett volna visszatenni, hanem tizenötöt, mint eredetileg tervezte volt, enynyit azonban az esti szertartásig nehéz lett volna beszereznie; s megint csak megkísértette a gonosz, s azt sugallta, hogy ne menjen el az imaórára, hogy feküdjék ágyba, hiszen az Úr lelke mindenütt jelenvaló, s tán jobb is, ha egyedül marad e tehetetlen tépelődésében, e bűnös pillanataiban, mikor önhibáján kívül szenved...

Szürkületkor levetkőzött, ágyba bújt, meggyújtotta a lámpát, szétnyitotta a bibliát, ahol a sátán tízpengős pecsétje állt volt, s olvasni kezdte a rávonatkozó igéket, mint aki Isten lelkével társalog és tanácsot kér; s amint feküdt, mielőtt még a külső szobában világot gyújtottak volna, érezte, hogy a szoba hirtelen megtelik nyugtalanító árnyékkal; az üveges ajtóra pillantott, s akkor látta, hogy anyósa áll ott, tenyerét szeme fölé emelve, s hatalmas testével elfödi az ablakot.

— No nézd csak, már megint döglik!... Hogy is van hozzá pofája?...

Az árnyék újra fölengedett, de Lajos már olvasni se tudott; a bibliát a mellére fektette, s úgy hallgatta, amint az öregasszony belöki a vesszőkosarat a kályha alá, és szuszogva topog, átkozódik, majd kiáll a küszöb elé és kiabálni kezd a gyerekek után — bizonyára a megmaradt sült tököt akarta szétosztani közöttük; később két paraszt is eljött az ébresztőóráért, kifizették a javítást, s Lajos elhatározta, hogy a vasárnapi fél tízes szertartásig papírpénzre váltja az aprót!

De reggel, épp borotválkozás közben Duruty testvér lepte meg; nem volt több nyolc óránál, mikor beállított. Leült egy hokkedlire, és nézte, ahogy Bárány kaparja a szappanhabos arcát, majd elővette Doxáját:

— Javítás óta egy percet siet, testvér... Nem tudnád beállítani?... Húsz évig hajszálpontosan járt...

— Tengelytörés után mindig adódhat egy kis eltérés — mondta Lajos, s kezében remegett a borotva.

— Mindenkinek van valami bogara — vizsgálta a könyvkötő a tenyerében fekvő zsebórát. — Nekem a pontos idő a mániám...

„De bezzeg a bibliámat összecsirizelted — gondolta Lajos. — Cigány munkát végeztél!”

— Még nem is kérdeztem tőled: hogyan mutatnak most a szakadt részek?... Az egész evangéliumot át kellett fűznöm...

Fölemelte arcát, amely kerek volt és körkörösen rovátkált, akár a Szent László-pénz, lesimított haját befésülte a homlokába; Lajos a tükörből figyelte Duruty pillantásának erőszakosan mérsékelt fegyelmét.

— Adsza ide a bibliádat!... Különben hagyd, majd elveszem én! — mondta a könyvkötő.

Bárány megfordult, odabicegett a szerszámos asztalhoz, melynek fal felőli sarkában, az adószámlák, elismervények és igazolványok tetején mintegy nehezékként feküdt az evangélium: fölemelte, megforgatta, mintha néhány napja ő sem látta volna, a könyvkötő ujjai azonban már a levegőben lebegtek, nyomban ráfonódtak a könyv fedelére, s mielőtt még az ölébe fektette volna, szétnyitotta a Példabeszédeknél, ahova a tízpengőst rejtette el.

„Most már legjobb lesz, ha úgy teszek, mintha semmiről se tudnék!” — cikázott át Lajosban az újabb bűnre csábító gondolat. — Hisz nem használtam fel a magam javára, elvesztettem azt a pénzt... Később pedig, ha megkerül, fölajánlom az imaház bővítésére...”

3

Vincze Béla néhány napja a Házsongárdot kerülgette; visszaemlékezett nevelőapjának, Rajna Andrásnak a temetésére, melyet a csizmadiaegylet rendezett; emlékezett a dupla fedelű arany Doxára, melyet hagyakozása szerint a zsebébe dugtak, s az ujjnyi széles aranyláncra, amely körülérte a derekát, s mint egy ragyogó fénypánt, úgy izzott a szövet fölött; emlékezett az érckoporsó cirádáira, a Chopin-gyászinduló lélekindító szomorúságára, a lópaták dübörgésére a temetőkert kövezetén, és az egylet dalárdájának komor zsongására az öreg fűzfák alatt.

S mindez most jó volt arra, hogy becsapja magát, hogy úgy tegyen, mintha e reggelen a vágy kondult volna meg benne oly sok év után, hogy feléje se nézett a nevelőapja sírjának, s hogy csupán annyit tudott róla, amennyit Böske beszélt neki; még világításkor se jött ki hozzá, jóllehet a sír a kettőjük nevén volt, s közösen is váltották meg; csak ott a kórházban, mikor csigák között függött, akár egy kínpadon, s a nyitott ablak mögül, a lombfésűn beszűrődött a kísérleti intézet kutyáinak vonítása, szinte jelzéseként a közeli halálnak, csak ott tűnt eléje ez a hant, úgy, mint az a hely, ahol ő is nyugodni fog...

Fölmarkolt egy kevés földet, és a levegőbe szórta, mint ahogy a bánáti lisztet szokta vizsgálni, hogy elég feszes-e, utána leült a padra, szemközt a másfél méter magas, tüdőszínű obeliszkkel, melyről már lemosódtak az aranyozott betűk; lapos üveget vett elő, húzott belőle vagy két kortyot, rágyújtott, s megint csak ült valami öncélú és terméketlen szomorúsággal, melyet épp amiatt nem fejleszthetett fájdalommá, mert zavarta volna a tervét, amely napok óta foglalkoztatta...

A kockasör előállítása számára elméletileg már rég nem okozott nehézséget, s ha belefog a kísérletbe, az állam mint nagycsaládos embert támogatni fogja, esetleg fel is ajánlja a Monostor úti sörgyár laboratóriumát a kísérlethez, hisz e hadiidőben kapóra jön, hogy a frontot el tudja látni olcsó, könnyen szállítható, raktározható itallal, amely kis kockákba préselve egy-egy liter vízben bármikor feloldható, s talán még zamatosabb is, mint az agyonkeresztelt Ursus sör...

„Reismann megadná érte a kétszázötven pengőt — gondolta a sírkőre pillantva. — Háromszázat kérnék, s holtbiztos, hogy már először több mint a felét ígérné...

Megint kortyolt a pálinkából, nehogy valami emlék vagy gondolat zavarja meg a terveit, de még így is fölkiabált képzeletéből a Böske hangja; ez a hang tiltakozó volt, aztán kérlelő, aztán szemrehányó és ismét fenyegető; ő azonban megint rágyújtva, fölényesen elmosolyodott: „Csak jártassa a száját! Kétszer is küldtem pénzt, mikor kirabolták, kauciót helyeztem le érte, amikor Egyiptomba akart szökni, hogy meglátogassa Thutenkhámon sírját; mit kíván még?... Most legalább törlesztek!”

S már föl is állt, megtapogatta a hideg követ, végighúzta rajta a tenyerét, jobbra-balra hajladozott, nézte hogy az idő nem hasított-e le belőle, gondolatban megdűtötte, hogy érzékelni tudja a súlyát, egy másik mozdulattal visszaállította a talapzatra, lepallta tenyeréről a port, és azt gondolta: „Ide egy kézistráf kell és két ember!”

De még állnia kellett egy keveset, mintha a sírkő eladása csak alkalmilag bukkant volna föl benne, s mintha ez az obeliszk, amely sorsának is tartókövévé válhatott, felbolygatta volna a gyermekkor emlékeit: a Rajnáék házára vetődő, mindig egyenletesen hűvös árnyék kőszagát, a rudakra akasztott csizmákat, amelyek úgy függtek a műhely fölött, mint a füstre akasztott ördöglábak, a harangzúgásokat, s azt a hajnalt, amikor a másfél tonnás ezüsthangút ledobták a toronyból, hogy elvigyék beolvasztani ágyúnak, s amikor a földrengéstől beszakadtak az ablakok; emlékezett rá, hogy nevelőapja óránként egy kiskanál szódabikarbónát nyelt le, szinte restelkedően befelé fordulva a sarokban; emlékezett arcának süppedt gödreire, melyekben örökké sárgás fény derengett, mintha a bankli mellett, a lámpától ragadt volna rá; visszaidézte szemének mogorván csillogó két kis hólyagját, s azt a meglepődöttséget, amikor az öreget megműtötték; kiderült ugyanis, hogy egy méternyi bél rostává lyukadt benne a szódabikarbónától...

„Isten nyugtasson, öreg — sóhajtott végül, önmagát bátorítva. — Ha több pénzhez jutok, megújítom a sírt, és nagyobb követ állítok neked!...”

Böske már harmadik napja ismét Kolozsváron volt; a gőzfürdő csöndjében, a gyékényágyon fekve már föllazított magában és megnyugtatóvá csillapított minden élményt; ezúttal Kérőfürdőről jöttek, melynek környékét egy német gyalogos hadosztály szállta meg, hogy biztosítsa a visszavonulás főútvonalát Dés felől, s a kis nyaralótelep fái, tömött bokrai közül mindenünnen sisakos, nagydarab katonák léptek elő csukaszürkében, mellükön a keresztben tartott géppisztollyal; egy idegen táj magas nagy pofacsontú legényei, kiknek szögletes arcát a hallgatásban is fenyegetővé tette a sisak fedezékéből bámuló két szem; a vendégek egyenként hazaszállingóztak; taszította őket a rossz ellátás is, hisz nagyjából azon éltek, amit otthonról hoztak: jegyre vásárolt zsíron, cukron, margarinon; még a szappant is fejadagra adták.b

Így hát Hektorék megint szezon előtt tértek haza, Böskének azonban nem volt rossz emléke a katonákról: a sisakok csillogása, a másfajta egyenruhák, az árokszélen veszteglő terepkocsik, az újszerű beszéd, amely valahogy a fürdőtelep légterét is kisajátította, őbenne csak valami bizonytalan veszélynek a szorongását ébresztette fel anélkül, hogy a németektől félt volna; sőt egy ízben kacagva nézte, ahogy a hideg reggelben arasznyi gatyára vetkőzve spriccolódnak az Éva villa kertjében, szappannal dörzsölik magukat, és oly vékony sikító hangokat lehelnek szét, mint valami hancúrozó nimfák; meg aztán volt egy hirtelenszőke bajor fiú, aki cigarettázva félórákon keresztül álldogált a konyhaablak előtt, ahol ő, Böske az ebédet készítette néhány vendégnek; megkocogtatta az ablakot, néha elvigyorodott a nagy kockás arcával, és egy pajzán, célzatos mozdulatot tett; Böske vicogva rázta a fejét, hogy nix, nix, most nem ér rá, s tovább böködte a villával a májast, utána megint odafordult és azt mondta: „vatra piszli”, várj egy kicsit, és maga sem tudta, jól mondja-e, hiszen azt a pár szót is a nevelőintézetben tanulta, s mert ennél többet nem tudott, hozzátette magyarul, amit még kellett: „a hurka sül!”

S másnap reggel, amikor Hektor zsémbelésére föl akartak kerekedni, hogy mindent otthagyjanak, s még a hideg beállta előtt megélhetést keressenek Kolozsváron, őt idegesség fogta el, maga sem gyanította, hogy ily nehezére esik majd ettől az elnéptelenedett fürdőteleptől megválnia, s rimánkodott a pincérnek, hogy egy napot még maradjanak, mert szét sem nézett a telepen, néhány kimosott fehérnemű pedig, amit be kell vasalnia, még ott szárad a kert mélyén, a két fenyő közé kifeszített madzagon; de ő maga is érezte, hogy mindez csak kifogás, ösztönös kapaszkodása valami visszahúzó erőnek, s mikor elindult a kertek alatt, szüntelen csak a nagydarab, integető katonára gondolva, és sehol sem talált rá, akkor már tudta, hogy miért is akart még időzni Kérőfürdőn; azt is érezte, hogy ennek az elmulasztott kalandnak a sóvárgása belé fog marni még évek múltán is, függetlenül attól, hogy képzeletében ez a találkozás a szőke Fritzzel hogyan végződött volna: csak kacérkodással, hetyegéssel valamelyik kis villa szobájában, vagy meghempergett volna vele a szabad ég alatt...

A dühtől éjjel nem tudott aludni: a vedlett és elhagyott villa eresze és gerendázata alatt denevérek vergődtek, pengették idegesítően vékony hangjukat — az ő örökös ellenségei, s most már oly lázító harag futotta el, hogy tenyerét előbb erősen a fejére szorította és nyögdécselni kezdett, majd körmét hirtelen belevágta az alvó Hektor arcába; a pincér fölriadt:

— Mi van, kisanyám?... Mi van, te, mi van?!...

— Az van, hogy félek a denevérektől!

— De hiszen nem bántanak senkit...

Böske felült a sötétben s rágyújtott.

— Te mindent könnyelműen fogsz fel!

Hektor veszélyt sejtett: hallgatott.

— Úristen, hát ez a sorsom?! — sóhajtott Böske, s mellén összehúzta a hálóinget. — Ez, hogy egy férfival járjam körül a földet, mint Bogár és Bogárné?... Hogy örökösen csak hányódjam, és reggel még sose tudjam, hogy este hol hajtom le a fejem?...

— De kisanyám, ne gyötörd magad ok nélkül...

Hektor meggyújtotta a lámpát, Böske hirtelen gyűlöletes pillantást vetett borzas hajára, melyben kétfelé ágazott bandzsalító szeme; dühében szinte fölkacagott, s elképzelte a nagy szőke németet, aki csak elővette volna a bajnétját, s végigsétálva az eresz alatt, sorra lecsapkodta volna a magasból azokat a denevéreket...

— Mondd, mit akarsz? — védekezett Hektor.

Böskében ekkor már megérett az alattomos ötlet:

— Öljük meg a ronda denevéreket!...

És Hektor, mintha megérezte volna, hogy Böske az imént a szőke némethez mérte, férfiönérzetének hirtelen fölágaskodó elhatározásával győzte le tutyimutyiságát, és rámosolygott a kedvesére:

— Megölhetjük, ha ragaszkodsz hozzá...

Létrát támasztottak az eresznek, botokkal csapkodtak, és véresre karcolták magukat; egy kiálló szeg térdből bokáig végighasította Hektor pizsamáját, Böske a könyökét vágta be a létra végébe, s úgy érezte, mintha áramütés érte volna, de tovább buzgólkodtak szuszogva és fáradhatatlanul, s ha egymásra szóltak, szavuk tele volt megindultsággal.

— Ott, ott, kislányom!... Oda sózzál!...

— Fogd meg, drága, jól a létrát...

— Nem fázol meg így hálóingben?...

Bementek a lámpáért, a padlásra is fölkapaszkodtak, egy rossz vesszőkosárba tizennyolc megsebesített denevért hajigáltak, és fedelet borítottak rá, némelyikük vergődve menekülni akart, mint valami óriási lepke; aztán lekászálódtak a padlásról, Böske tanácsára a pincér gödröt ásott, beledobta a denevéreket, azokat is, amelyek éltek, és elföldelte.

Mikor visszamentek a szobába, mocskos, szaggatott ruhájuk alatt izzott a testük. Böske megfogta Hektor fülét, kétfelé húzta, mintha óriási denevért táncoltatna maga előtt, és belecsókolt a pincér szájába, az pedig odasodorta a heverőhöz, végigdöntötte a fekvőhelyen, és a nyakába harapott...

S most, hogy mindezt az izgalmat emlékké csillapította a fürdőben, fiákerrel fölhajtatott a főtérre, megkerülték a templomot és a Mátyás-szobrot, tizenöt deka olasz szalámit evett a Pelişorban, megivott rá két üveg sört, s utána elindult föl a házsongárdi temetőbe; kissé zsibbadtan ült le a padra Rajna sírja elé, mikor pedig fölpillantott, szégyenkezően dörzsölte a szemét, hogy az italtól nem vette észre a tévedést, s rossz helyre telepedett le; már föl is állt és hóna alá vette a táskáját, de mégsem tudott elmozdulni onnan: a hant közepén ugyanaz a kis agavé nyitotta szét húsosan ernyedt leveleit, széle ugyanazokkal az alabástromdarabkákkal volt kirakva, s megismerte a környezet sírjait is: csupán a tüdőszínű, erezett obeliszk hiányzott, s csak a földbe süppedő léptek és a keréknyom jelzett valami gyanúsat.

Elment a gondnokságra. Egy öreg hivatalnok, aki az illendőség ellenére búzakék zakót viselt, kikereste a sírt a parcella meg a cövekszám szerint, és Böskének később is úgy tűnt, hogy a férfi szinte vidám volt, mikor közölte, hogy az obeliszket Vincze Béla, a sír főtulajdonosa vitette el egy héttel korábban csiszoltatni.

,,Ó, a büdös gazember! — gondolta Böske, mikor kijött a temetőkapun és megsejtette, hogy a kő már gazdát cserélt. — Megyek és följelentem a rendőrségen!”

Előbb azonban Béluskánál akart szétnézni, hadd győződjék meg. mi is történt a sírkővel, amely kilencszázhuszonhét óta állt sértetlenül és egyenesen a belevésett szavakkal, hogy „Itt nyugszik Rajna András, a feledhetetlen férj, drága apa, nagyapa és igaz ember”.

Vincze kifizette az adósságát, a kísérletet pedig halogatta, s már alig maradt hetven-nyolcvan pengője; a sírkő nem lendített rajta akkorát, mint remélte, s mikor Böske berontott, hogy „itt vagyok, Béluska, huhuhu, a temetőből jövök, azt mondják, elhoztad nevelőapánk sírkövét”, már ő volt az, aki támadásba szökkent.

— S aztán, ha elhoztam? — kérdezte a székkel egyszerre fordulva feléje, úgyhogy szinte feldöntötte a pálinkásüveget az asztalon. — Akkor mi van?

— Megszentségtelenítetted a sírt — mondta Böske. — És az a kő nemcsak a tied volt!

— A te részedet rég kifizettem! — legyintett Vincze. — Egy kriptát lehetne építeni abból!

Böske meglepődve a sógornőjére pillantott.

— Hallod, mit beszél?... Hát láttam én egy krajcárt is?... Ez igazán rossz vicc Béluskától...

Vincze fölállt, s odatolta arcát a húga elé:

— Hát az jó vicc volt, mikor ötszázat küldtem bundára... hogy kiváltottalak a határőröktől... hogy tartottalak?!

— Most nem erről beszélünk — felelte Böske. — Ne mindig tereld egyébre a szót, úrfi!

— Persze neked nem smakkol, ha megmondom az igazat. Akkor hát menj panaszra a jóistenhez!

— Nem a jóistenhez megyek, hanem a rendőrségre! Engem nem fogsz kiforgatni!

S már el is indult, cipője idegesen kocogott végig a korridoron; Vincze még állt, aztán utánarohant.

— Vigyázz! — fenyegette meg az öklével. — Ha ugrálsz, ide többé be nem teszed a lábad!

Böske azt sem tudta, hova szaladjon; a rendőrségre hiába ment volna, hisz pénzre már úgysem számíthatott, inkább valami alattomosabb bosszúnak a vágya sajgott benne; Hektortól szokás szerint ismét veszekedéssel vált el, már a vonaton összekaptak, hogy mire Kolozsvárra érnek, mindenikük arra szóródjék, amerre akar, most azonban úgy érezte, hogy csak a pincér furfangja segíthet rajta.

Este meg is találta a Zöld sipkában, a Donát út végén, és elpanaszolta neki a sírkőrablást; a pincér ijedten pillantott föl, mintha Béla ezzel az ő zsebéből is kiemelt volna vagy száz pengőt, aztán szapora kortyintásokkal itta a konyakot; Böskének diólikőrt rendelt, egész lénye fölragyogott.

— Csigavér, kisanyám — mondta. — Olyan birblit csinálok, hogy a bátyád sosem felejti el!

Böske félénk kárörömmel kacagott:

— Vigyázz, te! Ez a Béla olyan, mint egy medve... Ha felborzoljuk, mindkettőnket széttép...

Fizettek, s elindultak Béláékhoz. Hektor lesen akart állni, hogy kifaggassa a lakókat s az udvar kölykeit, hátha tudnak valamit arról, hogy a sírkő kihez került; behúzódott hát a Zápolya utca felőli akácok alá, Böske pedig szembe állt a kapuval, s a ki-be koslató alakokat figyelte; feltűnt neki, hogy szinte ötpercenként egy-egy muzsikus lép be az udvarra: némelyikük másodmagával érkezett, s köszönése úgy hangzott a sötétben, akár a gordonka panasza, a kapu mögül pedig olykor-olykor mintha sírást, asszonyi óbégatást hallott volna; átsettenkedett az úton, odament a kerítéshez, s akkor már látta, hogy szemközt, Vargáéknál virrasztásra készülnek; az ajtó nyitva volt, s a ház közepén egy asztalnyi kis ravatalon, fehér gézzel letakarva ott feküdt a halott gyerek. A muzsikusnak ehhez a kisfiúhoz sem volt szerencséje. Alig élt három hetet.

Most odasuhant Hektorhoz és intett:

— Itt valami zenésznél virrasztanak...

A pincér is bekukucskált és elvigyorodott:

— Bemegyünk részvétet nyilvánítani?...

S bár maga sem tudta, minek örül, a sejtelem, hogy minden szinte önmagától alakul és dolgozik a keze alá, jólesően megcsiklandozta. Odabent Vargáéknál a zenészek körbeülték a ravatalt, és susogva beszéltek, az aszszonyok tűnődve, mereven nézegették a kis halottat, és egy öreg brácsás, akinek hatalmas orra ráhajolt az alsó ajkára, kártyapaklit szorongatott a kezében; a Cimbalom és Hangász utca környékén alig volt muzsikus, aki ne Vargát okolta volna a szerencsétlenségért, hisz mi értelme is volt annyit dicsekedni a kisfiúval, s azzal az iszonyatos gondolattal kacérkodni, hogy karácsonykor egy kis bélelt dobozba fektetve felfüggeszti a fenyőfára, mint az újszülött Kisjézust?...

Hektorék részvétnyilvánítóan kezet fogtak az apával meg az anyával, ittak egy pohárka köményes pálinkát, s valami ostobává sikerült megilletődöttséggel pislogtak a hokkedlire állított mécsesre.

— Istenem! — sírt fel Vargáné. — Még arra se jutott időm, hogy jelentsem a városházán. Hova is fogom temetni szegénykémet?... Oly drágák a sírhelyek!...

A szobában az égett faggyú szaga összekeveredett a virágok áporodott párájával; Hektor megmozdult a széken, köhintett, és odahajolt a Böske füléhez: megérett benne egy ötlet.

— Ajánld fel, kisanyám, nekik a Rajna sírját...

Böske meglepődve fölpillantott.

— Mire vársz? Hogy azt is Béla passzolja el?

És Hektor már döntött:

— Ide hallgassanak: nem kell zajt ütni. A feleségem felajánl maguknak olcsón egy jó sírhelyet...

Egy kevés ideig csend lett. Csak a gyertyák sercegtek.

— Hányan vannak belé temetve? — kérdezte Vargáné.

— Csak a nevelőapám és egy kisöcsém — mondta Böske.

— És jó helyen van? Nem vizes, nem köves a föld?

— Azt meghiszem — mondta Böske. — Lent van a nagykápolna tövénél.

— És olyan a földje, mint a liszt — bólintott Hektor.

4

A kollégium folyosóin éjjelenként kékes fény derengett, s Kálmán, ha mezítlábra fölhúzott, klappogó cipőivel végiggyámoltalankodott a szekrények előtt a vécéig s onnan vissza, néha megállt és hallgatózott, hogy mindenféle támadásra készen legyen; ilyenkor úgy képzelte, hogy az egész világ lesüllyedt valami tintakék szorongás aljára, s ez a fényes pára, amely a villanyégőkből szivárog, csak arra való, hogy valóságossá tegye és a bizonytalanságba mossa ezt a folyamatos és zajtalan félelmet.

S mikor megszólalt a sziréna, s a hálótermekben fölgyúlt a villany, az alkóvokba meg fény lobbant, mintha vizet öntöttek volna a diákok szeme közé, Kálmán beteljesedő balsejtelmének ijedtségével szánkázott le a szalmazsákról, az ágy alá matatott és a szobafőnök meg a szolgálatos tanár kiabálásától a cipőjét se tudta befűzni, az inget fordítva húzta magára, ujjai bizonytalanul babráltak a gombokon; félelmét csak fokozta, hogy mindegyre újabb fiúk robogtak el mellette még a hátsó fülkék lakói közül is.

Kitódultak a Farkas utcára, ahol a hársfák fekete árnyékot hullattak maguk köré, s csak időnként rajzolódott ki minden élesen körülhatárolva, még a falevél, a tetőcserép s a kanális rácsa is, amikor meg-megvillant, akár egy óriási pislogó szem, valahol a Bivalyrét mögött a tükrös reflektor; a rajban érkező repülőgépek bugása megint átremegett az egész földön, a légelhárító lövedék egy repeszdarabja lapjára hullva, élesen csengett az aszfalton, s a diákok most már futva igyekeztek az óvóhelyre.

S miközben lefelé ereszkedtek a lépcsőkön, a hideg kő, a krumpli és a dohosság szagába, miközben a verem újabb szerelvényeit nyelte el az azonos hálótermekbe tartozó diákoknak, s ezzel a zajt is nagy darabokban magába tördelte, Kálmánka, aki a sor végén bukdácsolt, egyre csak a mai napjára gondolt, mintha igazolni akarná maga előtt, hogy tehetetlen minden szerencsétlenség iránt, s bármiként próbál is viselkedni, a szándék visszájára fordul, mert ő nem tud semmit másként és gyorsabban végezni, mint ahogy idegei igazgatják...

„Ubi est Roma?... Hic est Roma... Roma pulchra est... Casa, case, casam, casa... A nominativus az első deklinációban megegyezik az accuzativussal... Le lehet ülni, kisfiú, ez semmi, ez zéró, ez nulla!” Csont Adolf hátratett kézzel, kissé lomhán járkált a padok között, akár egy erdei sétányon, s csak akkor emelte fel nagy, puhán ráncolódott arcát a gondolat homályából, ha valamelyik diák elvétette a ragozást, vagy rosszul fordította a szöveget; ilyenkor ránézett a meglepődés szigorával, s mintha indulatát akarná legyőzni, odalépett a fiúhoz: ingét ki- és ismét visszagombolta, tenyerét végighúzta a diák arcán, megigazította a gallérját, ismét a szemébe nézett, és bólogatva lenyomta a padra: „Le lehet ülni, kisfiú, le lehet ülni!”

Kálmánka visszaemlékezett az első latindolgozat-javítást követő órára, mikor Dolfi bácsi ismét magával hozta az ötven füzetet, hogy elvégezze a javítás javítását, egyenként kiszólította az I/A diákjait, s ki-ki aszerint, hogy a margóra vezetett, piros betűs korrigálásban hány elírást vétett, gyöngébb vagy erősebb fenekest kapott a nádpálcával; s ahogy a bűnös kilépett a padból és elindult a katedra felé, már az egész osztály be tudta mérni, hogy mekkora ütés csattan majd el a kullogó nadrágján; ha Györgyi Pali közeledett, aki lelkész fia volt, a latintanár idegesen egymásba fonta, majd ismét szétválasztotta ujjait, tokája lüktetve mozgott, és azt motyogta: ,,Há te sem figyelsz, fiam, te sem?”

Ugyanígy tett, ha Éhrenvert Ernő járult eléje, egy keszeg, epileptikus fiú, akinek az ajka mindig cserepesen kiszikkadt valami belső szárazságtól, s néha óra közben is hirtelen tátogni kezdett, hátraejtette a fejét, úgyhogy ki kellett vinni a folyosóra; ez pedig örökké kapóra jött két padtársának, Csabainak és Mátéffynak, akik rögtön karonfogták, s azzal a buzgalommal, amely csupa öncélú lelkesedésnek látszott, a felelés-veszély utáni föloldódottságnak, nagy zajjal, szemük farizeusi segélykérésével cipelték ki a beteget, s jó negyedóráig is elidőztek vele odakünn.

Aztán néhány jól gondozott kishivatalnok- meg tisztviselőgyerek következett fekete bársonynadrágban, kerek, rózsaszín arcuk fölött nagy szemük sértett önérzetével s vizesen homlokukba fésült hajjal; Dolfi bácsi ezekre már fölszabadultabb kedéllyel nézett, még egy kis szeretetet is igyekezett belérezegtetni a hangjába, úgy biztogatta őket, akár a fogorvos, aki tudja, hogy szükséges rosszat cselekszik, s gépiesen ismételte: „Kicsi hiba, kicsi ütés, kicsi hiba, kicsi ütés!”

S mindezek után a latintanárnak, aki a székely hadosztályban tekintélyes tisztet viselt, s ünnepeken egyenruhában, fekete csákóval, glaszékesztyűvel jelent meg a kollégiumban, méltó befejezésként kínálkozott néhány hebehurgya javítás, melyet fölállva, mint egy bűnvádi eljárásban, szigorú hangon tárt az osztály elé, miközben néhány kisgazda meg egy-két iparos fia, akire még az élet érdessége és félszegsége tapadt, zörögve, libasorban indult feléje, hogy a dobogó előtt megbukjék, fejét hátragörbítve, hogy ha mégis kibírhatatlan lesz a fájdalom, behúzhassa fenekét. Ez a mozdulat azonban az engedetlenség katonai tudatával lázította fel Csont Adolfot, a pálca egy pillanatra elakadt a levegőben, és a latintanár arca fölfúvódott, akár egy léggömb, odaugrott a diákhoz, bal kezének ujjai, mint egy csőfogó, rászorultak a fiú nyakára, másik kezében pedig meglendült a pálca, és egymás után többször is rácsapott a merénylőre, aki susogva, pörögve, félig lehunyt szemmel vergődött vissza a helyére, s úgy kapkodott a nadrágjához, mintha az tüzet fogott volna.

Ennyi izgalom után jól jött a földrajzóra; Fricfrank tanár úr, egy keszeg és kedélytelen férfi, vállán hozta a felgöngyölt térképet, mint fehér kályhacsövét, s mert ráérősen indult el a társalgóból, s mert a lépcsőn is tűnődőn meg-megállt, tíz-tizenkét percnyi késéssel nyitott be az I/A-ba; a fölugráló fiúkra rá se pillantott, a padok lappantyúinak csattanását nem is hallotta, csak föllépett a katedrára, szétnyitotta a naplót és rákönyökölt; mozdulatlanul ült oldalt fésült hajával, s arcának csüngő ráncai az áll alatt diónyi fonadékban gyűltek össze; a fiúk már kétszer-háromszor is átolvasták a leckét, hangosan beszéltek, bakalódtak egymással, de Fricfrank gondolatai e zsivajon, mint halott, szivacsos közegen, akadálytalanul hatoltak át.

Végül fölocsúdott, átlibbentett két-három lapot az osztálykönyvben, rábukkant egy névre, amelynél még nem állt felelet, s a diák, miután saját kezűleg fölfüggesztette a térképet a táblára, minden biztatás és kísérő figyelem nélkül nekiállt felelni, a földrajztanár pedig ismét a naplóra könyökölt, s ilyenkor csak az volt a fontos, hogy a kihívott fiú folyamatosan, éneklő hangon mondja a leckét, hogy nyolcszor is elismételje: „halászattal, vadászattal és állattenyésztéssel foglalkoztak”, hogy amazok meg „gyűjtögető életmódot folytattak”, hogy „a caşcaval Penteleu európai hírességű sajt”, hogy a Kisalföld folyói a „Tarac, Talabor, Nagyág, Borsava, Latorca, Ung, Laborc, Ondava és a Tapoly”; s mire befejezte, megint kezdhette elölről a halászatnál, vadászatnál, és megint mondhatta a sajtot is, csupán az volt a fontos, nehogy e szenvedélyes recitativo közben kifulladjon, hogy ráunjon a sablonszövegre, hogy kedélytelenné vagy ingerültté válva a tanár közönyétől, elhallgasson, mert ilyenkor Fricfrank fölfigyelt az éneklő hang megszakadó fonalára, és fejét a térkép felé fordította:

— Na?... Miért állsz, te?... Miért nem felelsz?... Mi az apád, te?... Banktisztviselő?... Nem látszik!

Lőrinczi Lőrinc a kövér fiúk vékony hangján lehelte felé a válaszokat, majd csalódottan a helyére ballagott; a tanár beírta a szekundát, és Vincze Kálmánt szólította elő.

Ő pedig kiügyetlenkedett az első pad bal széléről, odaállt a térképhez, s mondta, mondta a leckét, a zacskóvégű kis pálcával végigkanyarodott az Olton meg a Maros folyása mentén, elmondta ő is a halászatot, a vadászatot és az állattenyésztést, beszélt a Penteleu sajtról, s mindarról, ami a napi leckében állt, s amit a Lőrinczi felelete után nem is érzett a saját szavainak, hisz mindezt már kétszer is hallotta tőle az egész osztály, s Kálmánka, habár igyekezett néhány egyéni szóval frissíteni a szöveget, mégis úgy érezte, hogy sunyin kisajátította a banktisztviselő fiának feleletét, amivel az bezúgott, s a lecke egyszeri felmondása után megállt, s félénk-várakozóan pillogott Fricfrank felé.

— Na?... Miért állsz, te?... Miért nem felelsz?... Mi az apád, te?... Pékmester?... No, látszik!...

Intett, hogy bemehet. Kálmánka azonban csak a padig ment, ott megfordult, és nézte a tanárt: hiszen a fiúk tanúskodhatnak, hogy ő szabályosan felmondta a leckét, jelesre felelt.

— Mit állsz ott?... Mit állsz, mint a szamár?!... Mondtam, hogy bömehetsz, te pimasz alak!

Összecsavart töltőtollát rádobta az osztálykönyvre, fölkapta a kurta pálcát, és leugrott a dobogóról; hangja olyan mély volt, hogy azt lehetett képzelni, az álla alatti bőrzacskóban erősödik úgy fel, mint egy kis sürítőben, e nyeszlett embernél, aki szegedi tájszólásban beszélt.

— Tanár úr kérem, én elmondtam a leckét — nyögte ki Kálmán, és már könny ugrott a szemébe. — Tessék visszakérdezni...

— Szömtelenködöl, te?! — lépett közelebb Fricfrank, és kétszer is a fejére csapott a pálcával. — Bömehetsz ha mondom!

S Kálmán hátrálva lekuporodott a helyére, arcát tenyerébe fúrta, s úgy várt, oly megrendült-sértetten, mint aki biztos benne, hogy ekkora igazságtalanság láttán, ha nem egyéb, hát maga az osztály lázad föl s tapossa le a tanárt.

De nem történt semmi, s itt az óvóhelyen, ahol most sorba állítva ácsorogtak a diákok, mint akolban a félénk juhok, s fölöttük ott terpeszkedett az öreg épület a kőfalaival s még afölött is a sötét ég a zúgó, baljós veszélylyel, egy pillanatig eltűnődött azon, hogy miként és honnan ballagott a kollégiumba e sok különös ember, aki bár félelmesnek tűnik, romantizáltan gonosznak, mint Dickens falábú pedagógusa, ostobaságával néha mégis fölcsiholja benne, mégpedig félelmének remegő bőre alatt az ujjongó kárörömet.

Dolfi bácsinak például a felesége minden tízóraira hozott egy selyempapírba csomagolt jonatánalmát, melyet a latintanár, ki tudja miért, mindig a harmadik emelet egyik nyitott ablakánál majszolt el, a gyümölcs kígyózó héját az udvar négyszögébe aprítva, oly komoly és megrendült arccal, mintha hősi cselekedetet vinne végbe; Pickvick, a történelemtanár, ez a sovány, fehér hajú férfi, akinek keskeny orrán, mint egy enyvdarabkán, átderengett a fény, s fölötte aranykeretes pápaszem villogott, órák után végigjárta az osztályokat, minden morzsányi krétát összekapart a táblák aljáról, és egy gyerekharisnyába gyűjtötte bele; ha pedig épp előadás közben elfogyott a kréta, ahelyett, hogy a hetest leszalasztotta volna a pedellushoz, diadalmasan elmosolyodott, fölnyitotta táskáját, melynek réséből, akár egy kis fehér gyerekláb, előlépett a degeszre tömött harisnya, talpán a viseltesség utolsó lenyomatával, s miután vagy kettőt lépett az asztalon, Pickvick szárával lefelé fordította, s rögtön kis krétahalom képződött az asztalon.

S itt volt Serestély József, a tornatanár is, aki esténként együtt sétált Dolfival, ugyanolyan drapp színű, vitézkötéses atillában, melynek szegélye harisnyás alsólábszárát súrolta, ezt a vastag, súlyos és délceg baziliszkuszlábat; mindketten vidraprém süveget viseltek, kötött kesztyűt, hátrafont karral lépdeltek, s miközben a latintanár arcát az ég felé fordítva vékony hangon énekelte panaszát, Serestély kucsmája a föld felé billent, s ő mély dünnyögéssel szekundált hozzá, elmélyítve minden közös kételyt.

Tornaórán azonban, mintha az efféle alárendelt szerepeket akarná jóvátenni, üvöltve vezényelte a diákokat, s menetelésnél nem engedte meg, hogy bárki teniszcipőt húzzon, vagy másfajta kényelmes lábbelivel álljon be a sorba, amely a harci robajt csökkentené, s ő maga is dupla talpú cipőben kísérte oldalt az oszlopot; lábát feszes szögben vágta előre, s füttyentésére nekidühödötten tartották a fiúk az ütemet, léptük úgy zuhant az udvar csillámos homokjára, akár egy óriási poroló, s e fölszálló porfelhőkön folyamatosan rezgett át sípjának és ordításának hangja.

„Egy, kettő, egy, kettő! Szaka-aasz jobbraaa át! Egy, kettő, egy; egy; egy; egy, kettő, egy! Merre fordulsz, te, a jóisten üssön pofon?!... Még a bivaly is, ha azt mondom, hogy csára menjen, csára megy!”

S hangja áttódult a kőkerítésen, a zsidótemető sírkövei és a kerti lombok között megszűrődve, valami tárgy nélküli fenyegetéssel, szorongással hatolt fölfelé a Házsongárd oldalán, s Kálmán, ahogy ezt is visszaidézte az óvóhelyen, megérezte, hogy még annál a veszélynél is borzongatóbb ez az ordítás, amely most ott lebeg az óvóhely fölött a borús égen, hogy a kiszolgáltatottság a halálnál is jobban megalázza az embert; utána valami különös ijedelemmel tűnődött el: de vajon az ő taníttatása nem azt célozza-e, hogy bármiféle idegen anyagból van is, hasonlatossá váljék Fricfrankhoz, Dolfi bácsihoz meg Serestély Jóskához, vajon ez a hang, ez a viselkedés nem éppúgy hozzájuk tartozik, mint a kakashoz a kukorékolás s bakkecskéhez a szökdelés? S ha őt néha fellázítja, néha meg kárörvendőn kedélyessé teszi a szerepük, hogyan tudna bármikor hasonlítani hozzájuk, ha egykor talán még úr lesz is? Nem kell-e már most ellenszenvvel viseltetnie egykor kiteljesedő személyisége iránt?...

A szekunda lerontotta a kedvét; miután a honvédelmi ismeretek utolsó óráját is elcsengették, s a bennlakók vékony füzérekben, mint valami láthatatlan hangyautakon, visszaszivárogtak szállásukra, az öreg kollégiumba, s étkezés előtt még tettek-vettek a tanulótermekben, a véndiákok azzal a fel-felrebbenő kíváncsisággal, amely unalmukat s önmaguk gondját akarta félrefújni, a fikák után érdeklődtek; Simonffy úr levette szemüvegét, és izgalmában elvörösödött.

— Hallom, bezúgtál Fricfranknál! — mondta, s miközben ajka szögletében megvonaglott a mosoly, látszott rajta, hogy csupán azért említette csúfnevén a földrajztanárt, hogy Kálmán lebukását a szigorú számonkérés helyett komikumban élvezze ki.

Ebéd közben a konviktuson nem vette le róla a tekintetét; ha Vincze kimert a tányérból egy kanál levest, megvárta, amíg a szájához viszi, s az ő kanala elakadt a levegőben, mikor pedig Kálmán zavarában lesunyta fejét, hogy a pillantásuk ne találkozzék, s nehogy magára öntse az ételt, érezte, hogy a nézésével belemarkol a hajába és kötekedőn szétszórja.

— Mi az, dilis? — szólalt meg, és önmaga támadó hangjától megint elvörösödött. — Az orroddal szívod föl a levest?!

Este, a munkaórán a hat véndiák a padoktól baloldalt ült, külön asztalnál, hogy szemmel tartsa a tanuló diákokat: Simonffy úr, Varga úr, egy hatalmas, lapos képű fiatalember, akinek az egyensapka úgy állt a fején, akár egy sötét taréj, Molnár úr, a pakompartos papfiú, akinek örökké valami öreges megrendültség, valami sóvárgó szemrehányás volt az arcán, mintha ki nem élt nemi ösztönéért szüntelen hadakozna a világ ellen, s akiről azt mesélték, hogy hetente kétszer is a Kovács Dezső utca felőli vaskerítésen surran vissza a kollégium udvarára, s virrasztó társai kötéllel húzzák föl a második emeletre; ott ült Fekete úr, Szabó úr meg Fazekas úr — az egyetlen, aki bajuszt viselt közülük.

Már rég beállt a szilencium, mikor Simonffy észrevette, hogy Molnár még mindig nem jelent meg a közös asztalnál, és sunyi-kárörvendőn pillogott jobbra-balra, majd kinézett az ablakon, megélénkülve fölkelt, s mindenik társának odasúgta felfedezését; a többiek is fölálltak, odatódultak az ablakhoz, mire a kisdiákok letették a tollat, vonalzót, zörögtek, a padokat recsegtették, s kamaszkedélyük valami csiklantó élmény reményében rögtön fölágaskodott.

A véndiákok szinte egyszerre fordultak meg.

— Mi van, mi van? — kérdezte Varga. — Melyiket nyaljam képen? Tessék folytatni a munkát!

Utána ők is visszatelepedtek, s lelapulva mulattak a közös titkon, mosolyuk szinte szétszóródott az erősen megvilágított fehér ívlapokról; egyedül Simonffy tartotta fel szemüveges fejét és izgalomtól vörös nyakát, mint egy sikló, amely békát fogott, s a vízből felbukkanva úszik körbe-körbe, nehogy a prédát a vízben elszalassza, vagy a másik kikapja a szájából; Kálmánka megérezte, hogy ennek az ide-oda suhanó tekintetnek megint rajta kell megakadnia, bár semmi köze nem volt e titokzatos helyzethez.

A szobafőnök már meg is szólalt:

— Gyere csak ide, Vincze...

S miközben feléje indult, szemüveges arcán a megbocsátó rokonszenv, a fölényes gunyorosság és a ravaszkodó szándék különös játéka kezdődött el, majd fölkelt, az öt másik véndiák beleegyezőn rámosolygott, és a szobafőnök kikísérte Kálmánkát a folyosóra, hogy ott közölje vele, amit akar:

— Lemész a kapu alá, hallod?!... Letrappolsz Molnár úrhoz, és annak a hölgynek, akivel beszélget, azt mondod: „Sajnálom, kisasszony, de meg kell fosztanom Molnár úr társaságától, mert odafent inspekció van...” Na lódulj, de nehogy eltökéletlenkedd a dolgot!...

S mikor Kálmánka lefelé indult az olajozott falépcsőkön, egyszerre fölujjongott a lelke, úgy érezte, hogy ezzel a küldetéssel megszabadul minden szorongattatástól, hogy bocsánatot nyer Simonffy úrtól, hogy az egész élete könnyebbé, szinte lebegővé válik, s akkor már játék lesz a tanulás; és úgy örült ennek a vezeklési alkalomnak, hogy már a kínzást is szerette, amit elviselt, már a kezet is megcsókolta volna, melyet reáemeltek, hiszen a szenvedésnek is megvan a maga szerepe, ha a szabadulás pillanatában a lelket ily viháncolóvá tudja tenni, mint ahogy az övé örül most...

Arra nem is számított, hogy visszatetszést kelt a szerepével, sőt inkább azt gondolta, hogy maga Molnár úr is megmosolyogja, és közösen fog derülni a tréfán a többiekkel; ez a tudat minden alakító készségét, minden jelenítő erejét önmaga fölé emelte, s oly hatásosan lépett fel, hogy döbbenetet és ijedelmet keltett vele.

— Sajnálom, kisasszony, de meg kell fosztanom Molnár úr társaságától... — kezdte két lépésnyire megállva, könnyed derékhajtással, miközben jobb keze egy finom félkör után a magasba lendült, majd épp oly előkelően visszahanyatlott, s pillantásával egy másodpercig alázatosbocsánatkérően a kőkockákra meredt.

A pakompartos véndiák összerezzent, fölpillantott a vigyorgó arcokkal körültapasztott dolgozószoba ablakára, rögtön fölfogott mindent, aztán félrefordult, és a kapuig kísérte a leányt; Kálmánka Molnár pillantásából megérezte, hogy minden elveszett. Mikor visszament és leült, sietve nekiállt tanulni, de még a kezét se látta, és vakon tapogatózott az asztalon. Észre sem vette, hogy Molnár mikor jött vissza, csak érezte, hogy az egész dolgozószoba őt figyeli, mintha önszántából vállalta volna ezt az aljas szerepet (mert most, hogy lebukott, már aljasnak érezte, szándékosan kitervelt csapdának), Molnár pedig karjára hajtotta a fejét, s úgy bűvölte őt azzal a kiélt és bánatosan sóvár arcával.

5

„Kedves Béla és Erzsike!

Még azt se írhatom, hogy hála istennek jól vagyunk. Biza nincs változás az életünkben, s ha van is, inkább rossz, mint jó. De hát mit tegyek, ha apám cselédnek nevelt, ha elitta a földet, amin megvethettem volna a lábam. Még a fedelet is eladta a fejem fölül, s ha rágondolok, olyan harag fog el, hogy azt a sok vért, ami mostanság fölszakad belőlem, mind oda kéne köpjem a vén fosos lába elé!

De nem ezért zaklatlak benneteket: ha Isten akarja élek, ha nem, megdöglöm; csupán azért fordulok hozzátok leragasztott levélben, mert Boris megint viselős, s itt nem akad orvos, aki vállalná, én pedig megmondtam, vegye az utat a nyakába, s addig vissza se térjen, amíg el nem teszi, mert nem akarom tovább szaporítani a szegénységet, örülök ha ennek a kettőnek is kiszerezhetem a mindennapiját. Adjatok hát szállást neki, s ha lehet, kalauzoljátok el.

Most már beteg is: megpiszkálta magát valami kötőtűvel, sörben áztatott élesztővel kúrálta magát, elment napszámba vályogot taposni, csak hogy megszakadjon benne a magzat, de ő most is erősíti, hogy nem tudta elhajtani, hiszen ha úgy lenne, nem gyötörné éjjel-nappal hányinger. Ha orvoshoz viszitek, vigyázzatok, ne kérjen túl sokat, mert már így is nyakamban a kötél.

A házba becsurgott a víz, négyszáz cserepet kellett vennem, a nyolcvankilós báznait le kellett vágnom, Gizike is beteg volt, rozsdás szegbe lépett, egy sapka pénzembe került a gyógyítása. Nekem szintén orvosságokat írt elő a doktor, de azt ki se váltottam, inkább tűrök, amíg lehet, s csak a Jóisten meg én tudom, miként is élünk egyik napról a másikra ebben az ínségben.

Ha az asszony vonatra ül, küldök a gyerekeknek egy kosár gyümölcsöt. Addig is mindannyiotokat csókol Jani, Boris meg a két kislány, Annuska és Gizi.

Ui. Az orvos ne kerüljön sokba!”

HALLÓ!

HALLÓ!

HALLÓ!

HÉ, HALLÓ!

NEM LÁTJA, HOGY SZIVÁROG A FÉNY?

TÖRJEM MAGÁRA AZ ABLAKOT?!

HALLÓ!

FOGJÁK MÁR BE A POFÁJUKAT!

KUSS!

De Kakabakter hiába loholt fel-alá az utca felőli ablakok előtt, hiába intett és sípolt a sötétben összetapadt emberfürtöknek, akik a háromszor végighullámzó szirénahang után is ott álltak gyámoltalanul a ház körül; nem volt kedvük fölmenni a Pillangó telepi bunkerhez, sem ott ücsörögni a Honvéd utcai légópincében, amíg lefújják a riadót, csak topogtak, zümmögtek, és néha félénksóvárgóan pillantottak föl az égre; mióta a városon híre kelt, hogy a Titó-gépek húskonzervet és meleg alsóneműt szállítanak, s Kruckné telehintette az udvart azzal, hogy tévedésből egyik pilóta több ezer vadonatúj bőrtalpú bakancsót dobott le a györgyfalvi erdő közelébe, a lakók gyanakvással fogadták Kakabakter kiáltozását, mintha attól félnének, hogy egyedül akarja megkaparintani az égi szeretetcsomagot.

Egyedül Ilka, a Macsuka felesége húzódott Kakabakterhez néma szövetséggel, egyedül ő érezte át, hogy a jósnő, aki csizmában rohangál föl-alá, utóvéd-harcot folytat, a hátország biztonságát védi az ellenséggel szemben, amellyel az ő embere harcol orosz földön; hallgatásában azonban volt egy kis megvetés is a lakók iránt, és néha sóhajtva fakadt ki:

— Micsoda népség! Se istenük, se hazájuk!

— Jó, hogy magának mindene van! — mondta Lidi.

— Ne tromfoljon le, amiért egyedül maradtam, hallja-e?!...

— Egyedül maradt, de Macsuka helyett is tartja a gyertyát! — szólt Erzsi a sötétből. — Miért nem férnek el tőlünk?

— Csönd, mert beverem a lepcsesüket! — hasított magának utat elemlámpájával Kakabakter. — Mi ez itt: cirkusz?!

Odament a két nővérhez, belevilágított sápadt és földúlt arcukba, mintha ezzel máris ártalmatlanná tenné őket; Erzsi azonban egy mozdulattal félretaszította a fényforrást:

— A saját dolgaiba világítson bele! Van ott épp elég sötétség! Ne dugja az orrát a mások fenekébe!

Már-már hajbakaptak, de akkor megszólalt a sziréna telt és egyenletes hangja, mintha valami visszafojtott feszültséget engedne ki magából, és Kakabakter is morogva retirált:

— Várjanak csak!... Még ezen a szent reggelen elindulok, és magukra hozom a városi főorvost!

Vincze nem mozdult volna, ha bombáznak se; a lecsavart lámpánál itta a pálinkát, az izzadság olajosan fénylett a bőrén, s ahogy szívta cigarettáját, úgy tűnt, mintha a világosság az arcáról szóródna szét, akár egy sötét burával körülvett villanyégőből; késő délután jött rá, hogy Böske megbolygatta a sírt — a nevelőapjuk sírját, ahol kisöccse, Jánoska is pihent —, azt a gyönyörű, száraz temetkezőhelyet, amely a nagykápolna szomszédságában volt, s már Rajna Andrásnak is díszsírhelyként jutott; és nemcsak kihantoltatta, de egy purdét is bele akar dugni!

Kereste a húgát a Pata utca környékén, Gyuri bácsinál a fellegvári kocsmában, a Zokogó majomban, de nem találta, és egyre gyötrőbben sejtette, hogy hiába is szaladgál, hiába veri fel a várost, mert már semmit sem lehet visszacsinálni; Böske egy ötkilós tasakba belészedegette a kisöccsük csontjait, s míg ő nem volt idehaza, meg is mutatta Erzsikének az öklömnyi koponyát, az apró lábszárcsontokat, és még röhögött is a maga módján, hogy „nézd, milyen aranyos, mint egy kis ékszer, huhuhu”.

Ezekben a percekben meg tudta volna fojtani.

Itta a pálinkát, és csurgott róla a veríték.

Gondolkozott, mivel bosszulhatná meg magát.

Böske rálicitált a sírkőre, most megint rajta a sor!

Mert az a legkevesebb, hogy ide többé nem teszi a lábát! Még az utcán is elkerüli, még azt is letagadja, hogy testvére. Tőle éhen dögölhet, megehetik a tetvek — lefagyhat keze-lába, egy könnyet sem fog ejteni érette. Aki idáig jutott, az nem érdemel sem szánalmat, sem kíméletet; hát ezért tartotta ki annyi télen át a tányérnyalóval együtt, ezért adott neki fekhelyet, ezért táplálta s látta el még cigarettával is?!...

Ha eljön a reggel, megint megnézi a sírt.

Esetleg le is ereszkedik majd a gödörbe.

Leszáll a koporsóig, hadd lássa, ép-e még.

Esetleg bedugja a tenyerét a fedél alá...

Kevés volt a szobában a levegő: fölállt, és elindult a pálinkásüveggel át az udvaron, leült a kerítés tövébe, ahol Csikálóné szokott kuporogni, s pár percig nem akart semmire se gondolni, nehogy elhatalmasodjék rajta valami marha szándék; ült, mint aki két ellentétes szándékot egymáshoz mérve, hirtelen a tehetetlenség közönyével fonódott körül; de hát mi is lehet már azzal az aranylánccal, meg a dupla fedelű aranyórával?...

Reggel fölment a temetőbe: a kiásott föld már megszáradt a sír közelében, itt-ott a kicsiny fakoporsó korhadt, sárgás darabjait lehetett látni a rögök között, és a sír szája körül volt deszkázva, nehogy beomoljon; Vincze odament a gödörhöz, belepillantott, s már látta is az érckoporsó tetejét, amely bádogszerűen behorpadt, úgyhogy a fedél bal kéz felől kissé föl is kunkorodott, s két ujjnyi rés képződött a fémládán; ez az önmagától kínálkozó lehetőség, hogy nem kell kapkodnia, kínlódva fölfeszítenie a koporsót, izgatottá tette, de ugyanakkor a félelem is átborzongott rajta, hogy le kell szállnia abba a hűvös, árnyékos gödörbe.

Ilyenkor reggel még csend volt, még az a két-három öregasszony sem ballagott ki, aki itt töltötte napjait, lecsipkedte az előbukkanó fűszálakat, és literes üveggel, konzervesbádoggal vizet hordott a csaptól; Vinczében a csend és a vállalkozás újszerűsége babonákat zaklatott fel, s bár nemigen hitt kísértetekben, másnapos idegzetén végigremegett minden baljós iszonyat, amely még gyermekkorában tapadt rá.

Egyszeri elhatározással nem is tudott cselekedni. Ellépdelt a sírtól tíz méternyire, leült egy betonpárkány szélére, és kivette zsebéből a pálinkásüveget; miután az egészet megitta s elszívott egy fél doboz cigarettát, az üveget elhajította, és a gödör felé indult, hogy leereszkedjék. Talpa alatt nyüzsögni kezdtek a rögök, lekuporodva odaszánkózott a sír szájához, lábát már bele is csüngette a résbe, majd elkapta az egyik támfát, és hintázva függött a koporsó fölött.

Végül elengedte magát, ez a tizedmásodpercnyi zuhanás azonban a borzadály hidegeként suhant át benne; s mikor leért s utána ismét csend fogta körül, ebben a nyírkos, gyökérszagú kelepcében szinte hallotta, hogy Rajna András kiszól a koporsóból, s azt kérdi: „Mi van, úrfi, megint nem férsz a bőrödben, azt akarod, hogy leakasszam a lábszíjat?” S mielőtt a számonkérés gyötrelme elcsitult volna, egy másik ember tűnt eléje — a súlyos beteg, aki szemérmesen félrefordulva, kanalanként eszi a szódabikarbónát.

S megint utána egy újfajta rémület csapódott ki a homlokán, a fölzaklatott idegek képzelgése; a koporsó résére meredt, és várta, hogy előbukkanjon belőle a csontváz-kéz, közben pedig tudta, hogy fölötte, a sír szájánál is bármikor megjelenhet egy árnyék, figyelemmel kísérheti, hogy csak akkor verje fel a temetőt kiabálásával, mikor ő már kivette a koporsóból az aranyórát, és letekerte a csontváz derekáról a láncot...

Fölpillantott a gödör négyzetére, majd hirtelen odahajolt a koporsóhoz, és betolta a résen a tenyerét; ideoda sepert fele, de a keze nem ütközött semmiféle tárgyba, s mikor megérezte, hogy valószerűtlenül magasan tapogatózik, nyögve, kétségbeesetten hajolt közelebb, s könyökig dugta be a karját; most biztos volt benne, hogy megérinti a csontokat, s már rá is készült az iszonyatra, de még mindig nem talált semmit; közben érezte, hogy telik az idő, hogy minden másodperc veszélyt hozhat rá, s egyre dühösebben rángatta a kezét, akár össze is tudta volna törni a koporsót, mikor tenyerének éle a mellkas gyönge bordázatához ért, s úgy tűnt föl neki, hogy valami reccsenést is hallott, tompa zörgést, mintha hegedűtokba kavicsot dobnának.

Ugyanekkor a gödör megtelt sötétséggel, göröngyök hulltak a hátára, és Böske hangját hallotta a sötéten át: a húga ott állt az ötkilós tasakkal, melyben a kisöccse csontjait hozta vissza.

6

Érvénybe lépett a zsidótörvény. Fényes nappal sárga csillagok imbolyogtak a kerítések mentén meg az épületek lábánál; ez a két egymásra illesztett háromszög, ez a sárga színű keleti csillag oly meglepő dísz volt, hogy Benó fasírtot adott Majsinak, az asztalosinasnak, csak hogy két három óráig ő viselhesse, s fenekét behúzva, előredüllesztett mellel járkált a ház körül, úgyhogy egy hóstáti fuvaros leugrott a hasábfák tetejéről és meg akarta legyinteni az ostorával.

— Kell-e szalonnabőr, Icig? — kiáltott utána, mikor a cigányfiú riadtan beugrott a kapun.

Pepi néniék nagy, átspárgázott csomagokon ültek, nézték a földet; az asszonynak csurgott a könnye, éjjelnappal sírt, hisz íme, sejtései, amelyek évek óta minden átfutó emléktől megnedvesítették a szemét, most a beteljesedés, a halál küszöbén erősen rázták a végső megtisztulás zivatarával. Csak azon vigasztalódott, hogy Matha elment, s nem kellett felkészülnie erre a végtelenül hoszszú menetelésre, mint nekik.

Majsi szemben ült az anyjával, arca lekicsinyítve fejezte ki az asszony arcának minden rezdülését, átsuhanó és szüntelenül változó árnyképeit, mintha a fájdalom másoló marógépe alakítaná és vinné át reá is a születő szenvedés eredetijét; Vinczéné s néhány más asszony reggeltől estig ott sürgölődött körülöttük, kérdezte, hogy mit szerezhetnének még be nekik, ez vett egy mosdószappant, az kis üvegbe faggyúzsírt öntött, hogy legyen, ha valamelyikük a szélben, hidegben feltöri kezén vagy lábán a bőrt.

Kruckék is készülődtek; a napszámos nem ivott többé, a halál kapujában letette a poharat, és összesodort hajjal s valami céltalan bűntudattal meg-megállt a szoba küszöbén, mintha golyvája, ez az eleven labda elakadt volna a torkán; ilyenkor kérdően meredt Rózsira, szinte várta, hogy szóljon, s azt mondja, hogy nincs semmi baj, ,,di beszte mesüge?... mit vágsz oly fancsali képet, hisz móka az egész!...” — Rózsi azonban nem szólt, csak sóhajtott és félrefordult: már az álmai is elhagyták, az érdekes látomásai, melyekről máskor fél napokat tudott mesélni.

A kossá öregedett bárányt el kellett vinni a sakterhez, az állat szeme, mint két szurkos folt, betapadt tisztátalan és gubancolt gyapjúja közé, és onnan nézett az emberre öntudatlan szomorúsággal, mint akin ugyancsak igazságtalanság esett és törvénysértés; mikor Kruck a nyakában cipelve hazahozta és ledobta a szoba közepébe, a kos nagyot puffant, és nyakából még szivárgott az élet...

Beri és Helén játékból szétkenegette a vérét küszöbökre, meszes falakra; porban megforgatott tüdejével egész nap futballoztak az udvar kölykei, s Kálmán, ha később visszagondolt e játékra, azt kérdezte magában: vajon nem arra szolgált-e a kos vére, hogy megjelöltessenek vele az ajtók, ahova a közelgő halál nem térhet be boszszút állni?... Vajon nem kell-é ebben is jelet látni, melyet épp e két öntudatlan zsidó gyerekkel nyilatkoztatott ki a sors és emelt véres ujjként a magasba: ide ne lépjetek be, és ne öljetek le senkit, se Vinczééket, se Csikálóékat, se Miklóst az ő asszonyával és annak törvénytelen gyerekével, se Icut, a virágáruslányt, se Habverőnét, se annak fiát, mert ők jók voltak és részt vállaltak a szenvedésben.

A levágott kosból nem akart enni senki.

Kálmán hetenként kétszer is hazalátogatott, s Pepi néniéket még mindig ott találta; tudta, hogy azon a reggelen, mikor majd elvezetik őket, nem lehet a közelükben, így hát ahányszor visszatért a kollégiumba, elbúcsúzott tőlük: megcsókolta a maguk elé görnyedő árnyakat, amelyek ott kuporogtak az ágy szélén meg a csomagokon, és kilépett az udvarra; Bábit tavasz óta székestül hozták ki a szabad levegőre, ujjai már eltűntek a felemelkedni készülő lábfejek puffadt léggömbjében, ajkát némán mozgatta.

Gulliver Sándort légnyomás érte Essenben, melyet az amerikaiak naponta kétszer is bombáztak, s mint alkalmatlant, elbocsátották; mielőtt hazatért, a romos telkeken fölhalmozott hulladék közül óriási batyura való kacatot cipelt ki az állomásra, és vonatra szállt vele; a holmi között volt néhány tucat összekeveredett kártya, réztrombita szára, törött nipp bajor porcelánból, műanyag fogpiszkáló, gyöngyházbetétes színházi gukker, melynek lencséje megrepedt, és a különös obsitos a vállára akasztva még egy barna zománcú tartóharmonikát is hozott, amely akkorának tűnt. mint valami szekrény, s mostanában reggeltől estig nyekergette odabent:

Viszontlátásra hadnagy úr...

Macsukáné, a kis barna asszony, akit az egyedüllét önérzetesen szótlanná tett, idegenül pillogott be a nyitott ajtón, ahol Pepi néniék árnyéka görnyedt, s a maga felsőbbrendű szenvedésében szükségszerűnek érezte, hogy mások is megjárják a kálváriát, különösen ha itt a hátországban sunyi és áskálódó gyűlölet lappang a lelkükben, mintha kést rejtegetnének az ingük alatt, hogy hátba támadják a lövészárkokban virrasztó honvédeket; ez az önérzet még inkább földuzzadt benne, mióta a Tolnai Világlapja a kisezüst vitézségi érmesek között hozta az őrmesterré előléptetett szakaszvezető fényképét.

— Mondja, magának nincs mire költenie a pénzt? — csapott le egy ízben Vinczénére, s tekintetét belevágta a kilónyi kenyérbe s a vegyesízkockába, amit az asszony örvendezőn egyensúlyozott Pepi néniék felé. — Magyar asszony létére az ellenséget táplálja?...

S mikor fölpillantott, tekintetében a gyűlölet már önsajnálattá gyávult, ajka remegett, úgy állt ott, mint akit magára hagytak küzdelmében; az adakozás öröme csak lassan sápadt sértődéssé a Vinczéné arcán.

— Ide figyeljen, Macsukáné — mondta. — Én nem avatkozom a dolgába, de maga se oktasson ki magyarságból...

A sakter keze remeghetett, hogy a kost nem tudta egyetlen metszéssel jól elvágni, és a szemöldökfákon, falakon, küszöbökön még ott sötétlett a száraz vér; ugyanakkor az utcákon, a kapuk alatt magasra fölszálltak a női hálóingek, férfialsók ernyedt és szemérmetlen alakzatú anyagai, kupecszemek a viseltességet tapogatták rajtuk, mint lenyúzott állatbőrökön, nagy, gyűrött damasztabroszokat tartottak négyen a négy sarkától, terítékét az utolsó vacsorának, és felváltva licitáltak rá a kért néhány pengőre, amennyiért a deportálandók vesztegették ingóságaikat.

A halál angyala a rémhírek pallosát hordozta körbe a városon; valaki szélnek eresztette, hogy a zsidók megmérgezték Kolozsvár vízgyűjtő kútjait, s még az egyetemi tanár is félénken pillantott a rézcsapra, akár egy bennszülött, aki hisz a tárgyak emberrontó erejében; valaki azt mondotta, hogy éjjelenként elemlámpával titkos jeleket adnak le a repülőgépeknek, megjelölik a bombázható célpontokat, s azon a napon, amelyen őket beterelik a gettóba, kő kövön nem marad a városon.

Bárány Lajos anyósa, özvegy Nánási Róza is megérezte a levegőben szivárgó vért, és hatalmas férficipőit vonszolva, megoldott kendővel billegett végig a járdákon, kosarával kétoldalt félreszorította az embereket, s kétszáznegyvenes vérnyomással felfűtött agya, szíve, tüdeje, mint járműre szerelt hangszóró, felerősítette a sejtések különböző hullámhosszain fogott félelmeket, s amerre járt a pattogatott kakassal, telekiabálta az utcákat: „Íme, itt áll az Antikrisztus a világ kapujában! Mert írva vagyon az Újszövetségben, hogy a végítélet előtt megjelenik!”

A tavasz a félelem szagait és nedveit oldotta fel a kültelkeken és a kertek alatt; volt, aki már arról is tudott, hogy a Papok erdeje alatt partizánok garázdálkodnak, és lassan bizonyossággá érett a jóslat, hogy az iskolai év még sosem volt oly rövid, mint ezúttal lesz, hisz alig november végén kezdődött, s lehet, hogy márciusban már megtartják az évzárót.

A tanárok e bizonytalan napokban mintha ingerültebbé váltak volna; Zongorás József, akinek nyakkendőjére buggyant a tokája és konyakszagot lehelt, obszcén közbeszólásaival megröhögtette a diákokat, s ugyanakkor ijedtre sápasztotta őket azokban az osztályokban, ahol síkmértant és ábrázoló geometriát adott elő, egyik ötödikesnek például ezzel intette le a feleletét: „Nem, fiam! Nem csinálunk oda fel egy kis kört. Csak a cselédeket szokás felcsinálni!”

A vécé bejárata fölé figyelmeztető táblát függesztettek, melyben az igazgatóság közölte, hogy EZ NEM PIPATÓRIUM.

Válaszként a VIII. B. tanulói egy matematikaóra előtt női mellekkel és ágyékokkal rajzolták tele a táblát, buja képzeletük naiv és túlzó mérete szerint, szinte eszményítve az aránytalanságot, az ábrák fölé odaírták, hogy NŐT A DIÁKNAK, s lementek futballozni az udvarra; az osztály föloszlatását emlegették, felbujtók után szimatoltak, de a tizennégy fiú mindvégig összetartott.

A véndiákok a fikákon álltak bosszút.

Molnár úr, a pakompartos Molnár úr, a búskomor Don Juan nem felejtette el Kálmán túljátszott küldönc-szerepét, s a teremőrök asztalánál ülve, valahányszor átlibbentett egy-egy lapot a könyvből, melyet olvasott, tekintetével végigpásztázta a padot, ahol a merénylő ült, s úgy tett, mintha Csomafáira akarna lecsapni:

— Mit csinálsz ott megint, te vadszamár?

A parasztfiú föltápászkodott:

— Vinczétől semmit sem lehet letenni...

— Akkor zavarj le neki egy pofot, marha!

Molnár úr már vissza is hajolt a könyve fölé, mintha unná a részleteket, asztaltársai azonban sunyi mosollyal pillantottak fel a kényszerű csöndből, s csoszogva, széket recsegtetve hálásan szusszant meg az egész dolgozószoba; Kálmánnak fel kellett állnia, Csomafái pofon vágta, mégpedig úgy, hogy elbillent, és meg kellett kapaszkodnia az asztalban, jobb arca pedig érzése szerint hirtelen óriásira duzzadt, és a füle csengeni kezdett; Molnár úr föl se pillantott a könyvből, úgy mondta:

— Ez túl erős volt. Add vissza, Vincze!

Szédültre verték egymást, míg sírós szuszogással, öszszeborulva már csak toporogni tudtak, s Kálmán szinte fulladozott a gazdafiú gyapjúkabátjától, amely érdes volt, és erős szagot árasztott, mint a száraz sajt; de ugyanilyen szaga volt a nadrágjának, kötött stucnijának, zsebkésének, törlőgumijának — még a leheletének is, s Kálmán azóta, hogy már az első napon kikezdte a fürdőben és tolvajt szimatolt benne, valahányszor birkózva nekiszorult ennek a horzsoló gyapjúsövénynek, ennek a zsírpárás kabátnak, úgy érezte, mintha egy vagyonát féltő telkes gazda emelt volna rá kapát.

Egy ilyen pofozkodás után a kurzor beszólt a dolgozószobába, hogy Vinczét hívatják le a kapuhoz; még zúgott a feje, s az üzenet oly zavarttá tette, hogy botladozva lépett át az asztal alá nyújtott lábakon, Csomafái nagy, gyapjas oszlopai úgy meredeztek előtte, mint valami sorompók, s a fiú tette magát, hogy éppen ír vagy rajzol; Kálmán kiment a folyosóra, de ott megállt, rá akart készülni a találkozásra, nehogy hebegni kezdjen, vagy könny szökjék a szemébe és elárulja magát; a nyitott ablakon lepillantott a négyszögű udvarra, a kapu alá; a pedellusszoba fénye megvilágította a mészkőlapokat, melyeknek egyikén, akár egy kitartott tenyéren, ott állingált kicsin és megilletődötten, majdnem félszegen az édesanyja, aki cserépcsuporban barátfülét hozott neki, kebeléből elővette a villát, nyújtotta szeretettel, és mosolyogva intett, hogy egyék...

Kálmánka zaklatottságában félrenyelt, gyomra görcsbe rándult, és csak a biztatás miatt rágott, aztán ismét az  anyjára nézett, s ennyi félénkség láttán a sajnálattól hirtelen valami fölény virult ki benne, és úgy pillantott a hatalmas, kivilágított ablakokra s az öreg falakra, mintha mindez közönyös volna számára s évek óta ismerné.

Aztán megint otthon volt; szerdán öttől hétig kimenőt kapott, s mikor belépett a kapun, Gulliver Dani vigyázzba vágta magát, Pepi néniék pedig még ott görnyedtek a csomagokon, padlóra tapadt árnyékaikat bámulva; Miklós Miksa és Varga, a muzsikus SAS behívót kapott; csönd nehezült az udvarra, egyedül Macsukáné járkált a ház körül zsebkendőjét szájához szorítva, mert a hadikórházból, melyet a hatalmas, vörös téglájú Tanítók házában állítottak fel, értesítést kapott, hogy férjét súlyos sebesüléssel operálták, s a napokban meglátogathatja; a zsebkendő csücskét rágta, szeme jobbra-balra meredt, de senki sem ajánlkozott, hogy elkíséri a férfihoz, s ő megérezte, hogy iszonyú élményre kell fölkészülnie — Károly talán már nem is él...

A lakók nem szóltak semmit, nem emlékeztették Macsuka uralkodásának napjaira, csak a két nővér közül az egyik, Erzsi szívta cigarettáját föl-fölparázsló emlékezéssel, hisz teherben volt Csoplitól, már a félidőt is elhaladta, és a fűszeres nemcsak a magzatot nem akarta elismerni, de még ki is lökte őt az üzletből, s azóta nem hitelezett egy deci ecetet sem; a csúffá tett leány most úgy érezte, hogy minden nyomorának egyedül a szakaszvezető az oka, aki a kerítés fölött imbolygó brontoszaurusz fejével, váratlan rajtaütéseivel elűzte tőle a békés, egyenletesen fizető bakákat...

Végül Macsukáné már nem bírta tovább.

— Az istenért kérem, jöjjenek velem — zokogott fel. — Hisz nem kívánok lehetetlent, még ha haragszanak is...

Lidi mosni készült a Stanca-kórházba, megállt az udvaron, gőztől kifehéredett arcát húga felé fordította:

— Menj vele, te... Nem látod, mily nyomorult?...

Erzsi meglepődött, aztán végigsimított nagy hasán, s mint a magafajta gyönge teremtésekben, a bosszú egykettőre emlékké csendesült, és tétován nézett Ilkára. Vagy talán megmozdult benne valami alattomos szándék, hogy odatolakodjék a sebesült Macsukához, és így, nagy hassal a szemébe nézzen?...

Az utcán már karonfogva mentek; Macsukáné sírástól kiszikkadt torokhangon mondta:

— Legalább életben találnám... Legalább egypár szót tudnék még váltani vele...

Félénk és megrendült tartásuk igazolás volt az őrnek — különben is ezen a napon még jött néhány látogató —, félrehúzódott a két asszony elől, és ők nemsokára felfelé lépdeltek a csöndes, jodoformszagú lépcsőházban a második emeletre; mielőtt azonban fölértek volna a kórterembe, az ügyeletes orvos, akinek fehér köpenye alól néha előragyogtak tiszti kabátjának gombjai, egy kis üvegezett fülkébe hívta be a sebesült feleségét, leültette, és kezét összefonva, hideg és hallgatag pillantással nézte.

— Egy kis bátorításra fogtam vissza, hölgyem — mondta aztán. — Macsuka Károly példásan viselkedett a fronton, de ez a példaadás súlyos áldozatot követelt tőle...

— Meghalt? — kérdezte Ilka felrebbenő tekintettel, és az arca megnyúlt.

— Nem — mondta a fehér köpenyes, és jobb kezének ujjai tenyeréhez vágódtak, mint egy csapóajtó; attól tartott, hogy az asszony máris hisztériázni fog. — De súlyosan megsebesült. És szeretném, asszonyom, ha önuralma méltó volna a hős kitartásához...

Végigmentek egy hosszú folyosón, majd balra tértek egy kisebb terembe; az orvos megfogta Ilka karját, és úgy vezette előre, Macsukáné azonban semmit sem értett, hisz ebben a teremben nem ágyak álltak a fal mellett, hanem valami hatalmas, fonott süvegek, fémlábak közé helyezve, mint a csarnokok virágtartói — lefelé fordított méhkasok, melyeknek kiütött alján egy-egy fej meredt elő, és jobbkézt, a harmadik ilyen kosár fölött Ilka megpillantotta Macsuka kicsiny, szögletes állú koponyáját is, s ahogy reánézett, szinte az ösztönével érezte meg, hogy ez a tok olyan, akár az álcán a hüvely, s hogy az őrmesternek nincs se keze, se lába...

Odament, és nézték egymást. Macsukában a megrendülés már rég száraz és gyanakvón figyelő mértéktartássá vásott, szögletes állát lassan mozgatta, mintha majszolna valamit; olyan volt, akár egy megcsonkított kócbábu, s mikor megpillantotta Erzsit a nagy hasával, s kissé oldalt akart fordulni, lábcsonkjain erőlködve mozdította el magát, egész törzsének a lendületére szüksége volt, hogy egy centinyit is változtasson a helyzetén.

— Beszéljen hozzá, asszonyom! — súgta az orvos. — Bátorítsa... Amúgy is napokig hallgat a sebesült...

Ilka azonban csak nézte, ahogy a Barátok templomában szokta nézni a vérző Krisztust, a tömjén- és kőszagú árnyékban, ajka reszketett, s nem tudott se kérdezni, se mondani semmit; a többi kosárban, mint a megelevenedett álcák, akiknek minden ösztönük az etetés pillanata felé lebeg, mozgatni kezdték fejüket, mások sunyin, szinte gyűlölködve leskelődtek, hogy az orvos nem engedélyez-e Macsukának programon kívüli táplálkozást, nem jött-e be valamelyik nővér, hogy kanállal tésztát, kompótot toljon az őrmester szájába, ahogy a gyerekeket szokás etetni...

A csonka törzs most kezdett nyugtalankodni: előbb önérzetesen és önmagát hirtelen megsajnálva teleszívta tüdejét, majd amikor kiengedte a levegőt, akár egy forró léggömbből, a szeme már gyűlölködőn villogott, mintegy jelezni akarva, hogy egész eddigi önuralma csupán abból a biztos tudatból táplálkozott, hogy idehaza többé úgysem számíthat sem részvétre, sem megértésre; de megint utána áthasított megcsúfolt testén a kiszolgáltatottság kínja és gyámoltalanságának érzése, homlokát a fonott kosárnak, ennek a műpotrohának a pereméhez szorította, és felnyögött:

— Ilka, ne hagyj itt... Ilka!...

Az asszony szemét elfutotta ugyan a könny, de már kifelé sodródott a kosarak között, az ezredes pedig sértődötten Macsuka fölfakadásától s meglepődve a feleség magatartásán, az állapotos Erzsit lehagyva, az őrmesterné után loholt a folyosón.

— Magyar asszony létére hogy tehet ilyet? — próbálta beszorítani az egyik ablakmélyedésbe. — Illő ez?!

Ilka azonban elhomályosuló szemmel is megtalálta a rést a fehér köpeny mellett, zsebkendőjét szájára szorította, hogy visszafojtsa zokogását, és azt mondta az orvosnak:

— Nekem nem kell... Maguk nyomorították meg... tartsák hát el maguk...

Rá két napra a zsidókat beterelték a kajántói téglagyár udvarára, ahol gettót rendeztek be, s Pepi néniéket is elvitték; teherautóra rakták Kruckékat, és Vincze Majsival segített székestől kicipelni Bábit a két fekete léggömb lábával, amely már emelkedőben volt vele a nagy megnyugvás felé; s ugyanazon a napon már Kálmánkáéknak is kiadták a vakációt...

7

Negyvennégy június másodikán bombázták a várost. Böske évek múlva is azt mondta, hogy ő megérezte a veszélyt: dühös kutyával álmodott, amely le akarta tépni a szoknyáját.

A Rudolf úton hígított csokoládét ittak Kálmánnal, utána Böske fiákert fogott; szólt a kocsisnak, hogy lassan hajtson, nála nem számít az az egy-két pengő, akár a Mátyás-szobrot is megkerülhetik, mielőtt az Erzsébet-fürdő előtt leszállnak; útipoggyászát otthagyta a Szimplon-szállóban, szemben az állomással, ahol három napra előlegezett le egy kis emeleti szobát, mégpedig a 13-as számút, ami később már egymagában is szorongást keltett benne; unokaöccsét még azelőtt való nap vette magához, s úgy dicsekedte el Béluskának, hogy a gyerek vele alszik a szállodában, mintha külföldi körútra vinné.

Most pedig a fiú ott ült mellette a kóber alatt, hallgatta ő is a ló gumizott sarkú patáinak klappogását.

— Mondd csak, ha mérnök leszel vagy tiszt, megismersz engem? — kérdezte a nénikéje, majd legyintett, elnevette magát, és tekintetével aprólékosan végigtapogatta őt.

Kálmánka lesütötte a szemét.

— Nem fogsz te még köszönni se! — sóhajtott csalódottan Böske. — Még azt is restelled majd, hogy a nagynénid vagyok...

Ezt már nem is neki mondta, hanem a kocsisnak, és újra elmosolyodott. Kálmán pedig, miután kiszabadult nénikéjének faggatózásai közül, megint csak a maga jövőjére gondolt, s nem értette, hogy mit remélnek tőle az övéi meg az ismerősei is, miért hiszik oly erősen, hogy ő valami úrféle lesz, akinek kötelessége kiválni és a szegénység fölé emelkedni. Számára ez nem látszott sem szükségesnek, sem beteljesülő lehetőségnek, csupán akkor érezte a törekvés kényszerűségét, mikor mindaz, amit tőle vártak, hozzátársult a pénzhez, sok-sok pénzhez; hiszen ha egyébre nem is vágyott volna, csupán arra, hogy édesanyját „boldoggá” és „gondtalanná” tegye, ehhez is olyan jómódra lett volna szüksége, amely sehogy sem tapadhatott a körmölő kishivatalnok, a kereskedősegéd vagy a kézműiparos fogalmához.

De hát volt-e joga bármin is ábrándozni? Hiszen ez a csonka év is csak zűrzavart s félelmet ébresztett benne, minden tiszta sejtését megbolygatta és visszájára fordította, s szinte-szinte megalázkodó gyávaságot táplált föl benne, hogy az önvizsgálat helyett tekintete szüntelen külső szolgálatot teljesítsen, és azt fürkéssze, hogy Simonffy úrnak jókedve van-e, hogy Molnár úr jó étvágygyal kanalazza-e a levest a konviktuson, hogy Fricfrank nem lendült-e ki beteges merengéséből, hogy tekintetében fölgyúljon iránta egy kis megértés, és arca érzékenyen követte az őt körülfogó arcok játékát.

S ez a védekezés nem volt oktalan; elég, ha csak arra gondol, hogy Molnár úr és Simonffy úr szórakoztató műsorrá fejlesztette a kölcsönös pofoztatást Csomafáival, hogy már készültek rá reggel óta, sőt a másod- és harmadévesek közül néhányan, akik megérezték benne a szelídséggel mérsékelt nagyobb erőt, a folyosón meg az étkezde bejáratánál, a kollégium udvarán s a hársfák utcájában, mikor kifelé jöttek a templomból, már biztatóan odasúgták neki: „Aztán ne hagyd magad, Vincze!” — s a feje fölött cinkosan összevillant a szemük; ők pedig csattogó tenyérrel pofozták egymást, szemükön kibuggyant a könny, ajkuk remegett, s az önfenntartás dühével gabalyodtak össze, hogy verekedéssé züllesszék az ütésváltásokat, hogy székeket feldöntve, tintásüvegeket leverve dulakodjanak, s mikor már megszégyenítették és kifárasztották egymást, mindketten a szobafőnökök asztala felé pillogjanak, mintha nem is az ellenfél, hanem azok tartanák őket leszorítva, és tépnék, mint fogaskerék, amely csak külső beavatkozásra állhat meg — de a felsősök s az egész dolgozószoba csak röhögött rajtuk.

A fiáker megkerülte a Mátyás-szobrot, aztán a belváros keskeny utcáin hajtott át a Széchenyi tér felé, ahol még hideg volt az árnyék, és a lópaták öblösen visszhangoztak a bérházak nyitott kapui alól; mikor azonban épp befordultak a gránitkővel kirakott piactérre, megszólalt a sziréna: a hullámzó bőgés belekavart a reggel csöndjébe, összevissza futkosás kezdődött a térségen, s még az állatok ösztönén is végigvonaglott a félelem; a fiákeres lova megállt, és nem akart továbbmenni, s mikor Kálmánka a nagynénjével leszállt a konflisról, egy csapat elszabadult liba repült feléjük valami felborult kosár alól, és a kofa a háttérben ég felé dobált karral óbégatott segítségért.

Nem mehettek el az Erzsébet-fürdőig sem; mihelyt fölléptek a járdára, egy légóparancsnok, akinek szalag volt a karján, és sisakos fejével valami motoros kupecnek tűnt, beterelte őket az adóhivatal épületének óvóhelyére; ott már szorongott vagy ötven ember, tekintetét a bolthajtások tégláira meresztve, mintha mindegyikük azt várná, hogy rés nyíljék a mennyezeten, s ő riadtan elszánjon, mielőtt a bombatalálat szörnyűséges kollektív halálra kényszerítené; hiszen ha az ember szerteszóródik s csak önmagát védi, több reménye lehet a megmaradáshoz...

Már le is csaptak az első bombák, de a zaj nem fentről hallatszott, hanem a talpuk alól rázta meg őket, mintha a föld másik felét robbantották volna fel, s a légóparancsnok, aki a maga szolgálati fölényét arra használta ki, hogy terpeszben odaálljon az óvóhely lejáratának réséhez s a gépeket számolja, a füzérben úszó, ezüstös csillogású bombázókat, most alápördült a lépcsőn, és nekiesett a félig nyitott pinceajtónak; egy hivatalnok a téglák felé bökött sétapálcájával, és a becsapódásokra önáltatóan mondta:

— Ugyancsak dolgoznak a légelhárítók!

Az igazság pedig az volt, hogy egy lövés sem dördült el (később ezt azzal mentegették, hogy hadgyakorlaton volt a légelhárítás, amit az ellenség ravaszul kipuhatolt), és az állomásépület jobb és bal szárnya már összeomlott, a Horthy Miklós út bérházainak egyharmada széthasadt és kidőlt az úttestre, a Kővári telep, amely a vasútvágány mellett húzódott meg, füstölve égett; Kálmánkát a nénikéje magához húzta, vigasztalni akarta, de az ő keze is remegett, s szinte nevetésre ingerelte a körötte szorongó embereket oktalan kifakadásaival, átkaival, s azzal, ahogy a szemét kerekítve a magasba nézett, mintha egy férfival dulakodna életre-halálra, aki el akarja tiporni őt.

— Nézd a büdös striciit! — mondta. Nem sül le a pofájuk?... A bátyám rám bízta ezt a gyereket, ők meg bombáznak, száradna le tőből a kezük!...

Kálmánkának a legkülönfélébb gondolatok szaladtak át az emlékezetén, s legelőször az a meggyőződés nyilallt belé, hogy a bombázás miatta van, s ha a következő pillanatokban meghallja, amint az adóhivatal épülete az óvóhelyre zúdul, tudni fogja, hogy eljött bűnhődésének órája azokért a játékokért, melyekkel Nyinyika zaklatta fel sejtéseit ott a padláson, a rossz takarók alatt, s lehúzott karja mögül úgy pillogott az egyöntetű anyaggá tömörült népre, mintha máris bocsánatért esdekelne a szerencsétlenségért, melyet ő hoz majd reájuk.

Azzal csitította félelmét, hogy a halálveszély közelében kezdte vizsgálni minden szégyenét, kínját, amely az utóbbi hónapokban a kollégiumban gyötörte, s igyekezett kisebbíteni azok jelentőségét; sőt még az örömöket is fölidézte, valamennyi kedves jelenetet, hogy a bombázás közben se legyen kiszolgáltatva félelmének: így például visszaemlékezett Fricfrank egyik órájára, mikor dolgozatot javítottak, és ő örömében, hogy jelest kapott, hangosan beszélt, forgolódott, a tanár egy kis ideig közönyösen nézte az osztályt, majd Kálmánon állapodott meg a tekintete, s mintha eszébe jutott volna kellemetlen esete vele, s mintha ingerelné ez a jókedv, megmozdult s rászólt:

— Mit mind vackolódol, te?! Mi az apád?!

S már le is lépett a katedráról, odament hozzá, fölkapta a dolgozatot, s mikor meglátta a beírt jelest, hitetlenül pislogni kezdett, s anélkül, hogy visszaadta volna  füzetet, a Györgyiét vette kezébe, az eminens Györgyiét; elolvasta annak is az első mondatát, majd áthúzta Vincze dolgozatán a kiváló minősítést, és piros ceruzával négyest írt rá:

— Róla puskáztad, annak örülsz, mi?!

Kálmánka azt hitte, hogy ezt már nem tudja elviselni, s most már történnie kell valaminek, hogy elpusztuljon és beigazolódjék szerencsétlen sorsa, vagy pedig névtelen jóakarói fognak fellázadni a tanár ellen, botrányt rendeznek majd és elcsapatását kérik; hisz íme, ez az ember már nemcsak rosszindulatú, de hibbant is, aki nem léphet a diákok közé.

De ezúttal se történt semmi, a különbség pusztán annyi volt, hogy e kiáltó igazságtalanság után már védettnek érezte magát minden másfajta bántás ellen, s tudta, hogy osztálytársai sem úgy beszélnek majd a háta mögött a dologról, mintha valóban puskázott volna, hanem röhögnek az ő tragikomikus esetén, aki önhibáján kívül másodszor is lebukott Fricfranknál...

Sejtése már a konviktuson beigazolódott; mikor Simonffy úr az asztal fölött eléje bukkant az ételpárából, szemüvegén nem az a bumfordiság komorlott, melyet a felsős diákok mutattak megvetésként a fikák iránt, akiknek tétova és bizonytalan értelmét már az első hónapokban letapossa a tanár, s akik talán sosem jutnak el a nyolcadik osztályig; a szobafőnök szemüvegén valami vöröses fény ragyogott föl, a káröröm tüzesre hevített jókedve, s majdnem csuklani kezdett a nevetéstől, mikor megkérdezte:

— Megint bezúgtál földrajzból, te dilis?...

A bentlakás gondnoksága néhány véndiák kezére adta a szekundára álló tanulókat, s Kálmánka kétszeri bezúgás után a hetedikes Higyed János gyámolítottja lett, egy vállas és ragyás képű fiúé, aki csípőre tett kézzel, szelíden mosolygott rá nagy és lapos fogaival, mintha maga sem hinné, hogy ily szórakoztató feladattal lepték meg; s habár a lelke mélyén ez a Higyed jó ember lehetett (Kálmánka mindig ezt sejtette róla), a véndiákban már az első találkozás pillanataiban felébredt valami kellemesen remegtető vágy, hogy nagy erejét, indulatát, melyet a korlátozott nemi élet duzzasztott fel benne, s melyet a tanulás minden törekvése, szándékos visszavonultsága ellenére is csak részben emésztett fel, kissé föllazítsa magában.

— Nálam fújni kell az anyagot, mert hirig lesz! — mondta hangjába itatva izgalmát, s abban, ahogy a hiriget ejtette, szemöldökét kissé fölbillentve, Kálmánka megérezte, hogy erőszakot tesz magán és szerepet alakít ez a Higyed János, aki bizonyára naplóprogram szerint alszik, eszik és olvas, de ugyanekkor azt is megsejtette, hogy ez a vaskos véndiák most úgy pillant rá, mint a szelídített farkas, akiben az előugró süldőnyúl is fölborzolja a gyilkolás vágyát.

— Ne állj, Kálmánka, ne állj! — mondta Böske. — Micsoda pusztítás! A holmim biztosan odalett!

Künn voltak ismét a levegőn: nénikéje a karjától fogva rángatta, s már befordult, hogy a nagyhídon átloholva elvergődjék valahogy az állomásig, a Szimplonszálloda közelébe, de minduntalan eléje bukkantak a rendfenntartásra kivezényelt katonák; az út közepe föl volt tépve, villanyhuzalok csüngtek a szemükbe, a bérházak romjai elborították a járdát, s odabenn, a keskeny udvaron, a téglahalmok között már újságpapírral letakart hullák hevertek; itt egy bombatölcsér alján női láb fehérlett telitalpú cipővel, mint egy harisnyaszalon félrelökött reklámja, amott alacsony ház tetejéről igásló patái lengedeztek; a levegő tele volt a villamos kisülés, a benzin és az égett fém szagával.

Árkok között bukdácsoltak; Böske már megtudta, hogy a szállodára is bomba hullott, s ez oly vaddá tette, hogy átsiklott a honvédok szuronyai között, míg végül mindkettőjüket beterelték egy mellékutcába, úgyhogy csak a főúttal párhuzamosan, a Szent Istvánon haladhattak tovább.

S Kálmán, ahogy nénikéje mellett szökdelt, idegennek s tőle függetlennek érezte az állomás-környék romtelkeit, annyira telve volt annak az eseménynek izgalmával, amely a véndiákok uralmát elvágta fölötte, őt pedig visszavezette mindannak becsüléséhez, amit csak kölöncnek érzett magán, amely lefelé húzza a naponta sejtett veszélybe; mert mi volt a kiégett terepfutó kocsi, a feltépett útburkolat, a füst, a korom, de még az árván meredő tűzfalak látomása is ahhoz képest, hogy ő jelt kapott, biztató jelt, és egy jó ember, egy másik Eszperantó úr közölte a világgal, hogy Vincze Kálmán bűnei erények!?

Ez pedig magyardolgozat-írás után egy héttel történt.

A téma az volt: Édesanyám, és Ambrus tanár úr, aki nem átallta feleleveníteni a diákok előtt valamely vígjáték vagy dráma egy-egy szerepét, s minden apró tényt irodalomtörténeti érdekességgel ízesített, igyekezett bizonytalanná tágítani a címet, hogy nagyobb tartalmat fogjon át vele, hogy kiben-kiben a szükséges alaphangot üsse le a téma; Kálmánka nyolc oldalt írt tele, s mikor rácsengettek, rémült és csalódott lett, úgy érezte, hogy a legtitkosabbat, a legérdekesebbet még mindig nem mondta el; rémülete egy hét alatt sem szűnt meg, sőt amikor a tanár úr belépett a füzetekkel és fölírta a táblára, hogy Javítás, szinte rosszul lett.

— Tanár úr kérem, egy óra kevés volt ehhez a témához... Ilyen rövid idő alatt ezt nem lehetett megírni...

Ambrus János feléje fordította nagy, súlyos fejét, amely mindig mintha himbálózott volna a nyakán, tűnődve nézte Kálmánkát, majd felnevetett, és azt mondta:

— Nem hiszem, hogy akinek fontos mondandója volt, kiszaladt volna az időből. És mindjárt fel is olvasok egy dolgozatot, egy kis remekművet, amely novellának is beillik!

A füzetek tetejéről elvette a legfelsőt, szétnyitotta, s kellemesen mély hangján, minden szót árnyalva, minden mozdulatot kiemelve olvasni kezdte a dolgozatot, s Kálmánka már az első mondat után úgy érezte, hogy zsibbadni kezd a lába, aztán a teste, végül már csak a két szeme volt eleven, de az is valami forró és érdes anyagban pislogott, szinte felhorzsolta két kis gömbjét; hiszen az övé volt ez a dolgozat, az övé volt minden szó, benne rezdült meg minden csöpp fájdalom, melynek láthatatlan hullámai után oly gyöngéden nyúlt a levegőbe Ambrus tanár úr tenyere, akár egy sugárzásmérő.

És ott a negyven diák előtt indult el egy asszony távolba vesző, jeges árnyékú úton, melynek két oldalán csupasz fák sorakoztak, s a kis motyó már-már borsónyira zsugorodott a messzeségben; ez volt az első motívum a dolgozatban, ez a „világgá megyek” fenyegetőzés, amely lélekharangként kondult meg az osztályban, és az élénk látomással együtt az emlékezetükbe égett; aztán más képzetek következtek, az anya majdani halálának szüntelen átszenvedése, melyről nemcsak a tanár, de a fiúk is megérezték, hogy inkább önsajnálattá átlényegített szeretet ez, mint képzelődés, s egyszerre alkalmivá és jelentéktelenné vált saját megfogalmazásuk az anya iránti szeretetről, amely csupán hálás szavak füzére volt Vincze Kálmán látomásaihoz képest, meg köszönet a gondoskodásért, a nevelésért — anyáknapi szavalat, porhanyóvá oldva ritmustalan sorokban; s még Györgyi Pali, az eminens Györgyi is, akinek a betegápolás pillanatába valahogy sikerült beépítenie a szeretett arcot — még ő is úgy érezte, hogy az igazi anya, akit megírtak, az az asszony, aki ott a jégszürke országút végében bandukol, s valahogy eszébe se jutott Vincze dolgozatát irigyelni.

Csupán a féltékenységen akadtak fenn és lepődtek meg, melyet Kálmán bevallott azzal, hogy reggelenként édesanyja alakját fürkészően vizsgálgatta, s hogy sejtetett valamit abból a gyűlöletből, amely apjában parázslott fel iránta megzavart ölelései miatt; Ambrus tanár úr a fölolvasás közepén hirtelen megérezte, hogy e dolgozat témája, ösztönösen szövődményes rendszere, jelképe és lélektana a felsőbb osztályos diákokra tartozik, és fölolvasás közben izgalma lassan bizonytalan mozdulatokká töredezett, hangjának váltakozó színeibe ivódott be és tűnt már-már el; aztán összecsukta a füzetet, megtörölte homlokát és így szólt:

— Nem mindennapi jelenségről van szó, fiúk. Az egyéni észlelés mély és őszinte kifejezésének vagyunk tanúi!

A dolgozatra csillagos egyest adott, mondta, hogy fel fogja olvasni a felsősöknek is, s valóban, már a következő órákon módját ejtette, hogy a nyolcadikosok előtt Kálmán év végi dolgozatát finom célzásokkal összefüggésbe hozza Oidipusz királyfi legendájával, s az agyonesztétizált irodalmat megint csak élővé tegye rajongói előtt, akik úgy vélték, hogy Ambrus Jánosnak már rég az egyetemi katedrán volna a helye...

Vincze Kálmán dolgozata esemény lett, s napok alatt érdekes változás történt körülötte: mindazok, akik magábahúzódó természetéért félszegnek képzelték, még Simonffy úr is meg Molnár úr is úgy pillantottak rá, mint akik félreértették, s most azért bosszúsak, hogy nem sejtették meg benne, mily tehetséget fedett el a hallgatagsága; a szomorú Don Juan azon az estén első ízben feledkezett meg az összeugrasztásról, és Csomafái előzékenyen húzta félre előle gyapjúharisnyába bújtatott oszlopait; Higyed János nem hívatta föl szilencium végén leckekihallgatásra, és Fricfrank, miután még év végén sem tudta, hogy melyik az a Vincze, megkérdezte az I/A-ban, s mikor Kálmán fölállt, apró, kerek szemével elgondolkozva nézegette:

— Te írtad azt a dolgozatot? No lám csak... Mi is az édesapád?...

S ott az osztály előtt komoran és tűnődve kijavította Vincze két szekundáját.

Kálmán pedig úgy érezte, hogy be akarják ugratni, megint valami alattomos terv szövődik ellene, amelyben mindenkinek része van, talán még a pedellusnak is, de amikor rájött, hogy ez az elismerés tartós, fölujjongott; hisz íme, mindaz a féltés és szeretet, amely már kicsi korában kivirult benne édesanyja és egész környezete iránt, nemcsak hogy nem tört ellene, mint ahogy már rég sejtette, hanem kiderült, hogy érték, melyet óvni kell minden sérüléstől és tovább kell mélyítenie, ha önmaga meggyötrése, a szüntelen szenvedés árán is. Ez az elhatározása még erősebbé vált, mikor Ambrus tanár úr átadott neki egy önképzőköri dolgozatot, hogy a csütörtöki ülésen mondjon bírálatot róla.

— Ne ácsorogj, Kálmánka!... Szedd a lábad, mert itt halunk meg!... Hol jár ilyenkor is az eszed?!...

Dél volt, mire megkapták poggyászukat. Böske az állomás mögött, egy kis mellékutcában fiákert fogott, és elhajtatott a Zokogó majomba, ahol örömében és megkönnyebbülésében, hogy a csomagja nem veszett oda, tüstént két üveg kőbányai sört kért, hozzá dupla adag olasz szalámit császárzsemlével, s mindezek előtt még étvágygerjesztőnek egy-egy fasírtot is fogpiszkálón, kenyér nélkül, meg egy-egy stampedli fodormenta-pálinkát. Azzal már nem is törődött, hogy unokaöccsét hazavigye a Kövespadra — meg se fordult a fejében, hogy kereshetik, hogy Vincze már reggel kilenckor a háztetőről nézte, ahogy ég az állomás, és közben tudta, hogy a kisfiú az éjszakát a Szimplon-szállóban töltötte vele...

Kálmánka nézte, ahogy egyenként bebukkannak az emberek a vendéglő ajtóján, újabb híreket hoznak, elmondják, hogy a református kórházat telitalálat érte, hogy legalább háromszázan fekszenek a lebombázott épületek alatt, és egyszerre csak arra kapta fel a fejét, hogy egy pállott arcú férfi hangosan beszéli a söntés előtt: a Zápolya utcai ortopédia is összedőlt, amely a szomszédjukban állt; ekkor mindaz a szeretet s a felfedezésnek mindaz az ujjongása, melyben önmagára talált és édesanyját e rajongás céltudatos forrásává tette, kétségbeesésként lobbant fel benne, hogy elvesztheti, vagy talán már el is vesztette őt, és belekapaszkodott Böskébe.

— Menjünk haza! — vinnyogta. — Ne igyon többet, hallja?!...

8

Vincze szégyenében és dühében, hogy a sírban nem lelte meg a dupla fedelű arany Doxát, s mert attól is tartott, hogy Böske elpletykálja az esetet, s részletezni fogja minden mozzanatát annak, ahogyan föltűnt a sír szájánál és a gödörbe pillantva meglátta őt — e zaklatottságok kényszerére kivette mesterkönyvét az iparkamarától, és vidékre ment: Bánffyhunyadon egy uzsorás vénkisasszonnyal, Baktai Évával pékséget nyitott, de az ellátás ekkor már oly szűkös volt, hogy a magánsütödék házikenyérnek is ritkán fűtöttek be, s az elárusítóasztalokon borsólisztből dagasztott málé gőzölgött, amely a tepsikből kiborítva kocsonyásan remegett, és takarmánygabona erjedt, savanykás szagát árasztotta.

A főhivatalnokok menekültek: teherkocsira rakták ingóságaikat és elindultak Budapest felé; az egész város reggeltől estig disznósivalkodástól zengett, s egyszeribe több lett a hús, mint a kenyér; ki-ki leölte hízóját már kora nyáron, amit lehetett, lesütött belőle, a többit kilónként elházalta, és Kálmán a mai napig is emlékezett rá, hogy édesapja az utolsó hetekben, valahányszor hazatért, egy csalánzsákban négy-öt sonkát is hozott, karajt meg bélszínt, s a hatalmas, lehunyt szemű disznófejek, maga sem tudta miért, iszonyatot keltettek benne kékesfehérre borotvált pofájukkal, mintha maga a józanná komolyodott halál bukkanna elő mindahányszor a zsák szájából és rejtőzne ismét a szomszédok szatyrába.

Később Kálmánban az egész háború, a belövések csattanása, a Sztálin-gyertyák fényének vakító lebegése, a RATA-gépek gépfegyverének kereplése, a boforcok és a tigris-tankok éjjeli gyors visszahúzódása, az idegen hangok otthonos fölénye, a nedves aszfalton vonagló telefonhuzalok, s az a látomás is, amit a vészhír idézett fel benne, amely szerint a Farkas cipőüzlet előtt harminc, sorban álló asszonyt vágott szét a lövedék — mind, mind azokhoz a leborotvált, lila disznópofákhoz társult még évek múltán is.

Torda felől, mint egy futószalagon az elhasznált vagy visszalökött áru, úgy özönlött Kolozsvár felé a sebesült németek és honvédek tömege, végül már teherkocsikon hozták őket, egymás mellé fektetve nyöszörögtek a véres géz alatt, s mintha e halálkórus közelében a járművezetők idegrohamtól félnének, a terepjáró dzsippek oldalára és a motorkerékpárok csónakjaira gépfegyvert szereltek, hogy biztosítsák legalább önmaguk védelmét; beszélték, hogy az Aranyost eltorlaszolták a hullák, hogy Tordán minden második ház összedőlt, s várható volt, hogy Kolozsvárt a németek épp völgyben fekvése miatt nem fogják védeni, hanem hátrább vonják majd össze csapattesteiket, s csak Várad körül próbálják majd föltartóztatni az előnyomulást, a régi határ közelében.

Hideg, apró szemű eső permetében dideregtek az épületek és az aszfaltozott járdák: Vinczéék kéttucatnyi lakóval a Honvéd utcai iskola pincéjében leltek menedéket a belövések elől, szőnyegeket, pokrócot terítettek a téglapadlóra, és esténként riadt csendben ültek az áramsűrítőből táplált villanyégők fényében, az oszlopra fölfüggesztett víztartályt nézték, s ha arra gondoltak, hogy végszükségben csupán ennyi tartalék marad, máris kinekkinek szomjúságérzete támadt; Vinczéné, ha egy-egy órára elhallgattak az ágyúk a Feleki-tető felől, fölsuhant a lépcsőn és hazaszaladt, hogy árvagulyást vagy reszeltlevest főzzön, visszafelé a fal mellett jött, s csak egyetlen esetben történt meg, hogy a légnyomástól térdre bukott, hogy a túrós galuska megfordult a porban, mint a kiloccsant agyvelő, és az anya sírva, üres lábassal sántikált le az óvóhelyre.

A kiskocsmákba csoportjával zúdultak be a tisztek, szolgálat után pedig a biztos urak; öblös hangon beszéltek, mintha egyetlen alkalom volna, hogy jelezzék bátor elfogulatlanságukat a puskalövésnyire föltorlódott ellenség előtt, csettintgetve itták a pálinkát, kardjuk súlyos tokját neki-nekiütötték a székeknek, asztaloknak, szándékosan zörögtek, s egy törzsőrmester, aki Piskoltinál benyakalt, hirtelen az asztalra vágott, elsírta a kuruc búcsúzó első sorát, s utána úgy bukkant föl részegségének ijedtsége alól, ahogy ott ült a széken, hogy ibolyakék szemében gyerekes csalódás volt; aztán egyetlen éjszakán kiürítették a várost.

Reggel már lovas előőrsök nyargaltak végig a nyitott pinceablak előtt, a távírászok vérvörös huzalokat hullattak alá tárcsájukról, és agyagszínű, elnyűtt ruhájukban egy kis csalódást keltettek a rejtőző lakókban, akik nyalkáknak és jól öltözötteknek, simára borotváltnak és vidámaknak képzelték őket, szemükben a hódítók olajosan csillogó fényével; egy kiskatona szőke haján félrebillent sapkával leszökdelt a lépcsőn, és géppisztolyát maga elé tartva minden zugba bebökött; félrerúgta a fekvőhelyek kacatjait, deszkapriccsek alá kotort be a fegyverével majd hátrafordulva hirtelen egy sisakos férfit pillantott meg, az óvóhely légvédelmi megbízottját, s rásütött egy sorozatot; a hosszú, magas férfi azonban, aki cukrász volt, egy villanással hamarabb vetette magát a földre, rúgkapált, rémülten csapkodott, és ordítása áttört az asszonyok sikoltozásán; mikor a kiskatona odarohant, arca elé kapta a kezét.

 „Nyet fascsiszt! — üvöltötte. — Kommuniszt, kommuniszt!”

Egy fekete nadrágos ukrán tiszt rohant alá a lépcsőn, kezében kerek csövű pisztollyal, farba rúgta a kiskatonát, utánahajította a leröpült sapkát, és káromkodva fölállította a fetrengő cukrászt, akinek még mindig fején volt a légósisak, de az ember idegzetébe úgy beletépett az iszonyat és a félelem, hogy később egy őrnagy, aki meglepődve tapasztalta, hogy a légós tud oroszul, katonát adott mellé, aki a lakásáig s onnan vissza kísérte naponta kétszer-háromszor is, s miközben szótlanul lépdelt mögötte, hosszú, szuronyos puskája végigimbolygott a Kövespadon.

Kakabakter bekente magát korommal, és buggyos férfinadrágot gyömöszölt a csizmájába, „mint hogy feldöntsenek a katonák, és erőszakot tegyenek rajtam, inkább elcsúfítom magam” — mondta, s miután ebben az öltözékben, kandúrrá átmázolt arcával védettnek érezte magát, zsebre dugott kézzel járta körül a házat, bekukucskált az ablakokon, s megint csak ellenőrizte a lakókat valami névtelen megbízók nevében, akiknek számot kell majd adnia róla, hogy a Kövespad 16. szám alatti lakók a helyzetnek megfelelően viselkedtek-e ebben a zűrzavarban...

A hatóság még nem szólította elő a lakosságot a menedékekből, hisz várható volt, hogy e nappali átvonulást, a gyalogosok széles menetoszlopait és a szekérkaravánokat, gépkocsioszlopokat német bombázógépek lepik meg, vagy a tüzérség a város nyugati részéből, Bács felől lőni kezdi majd a várost; a robbantó osztag utolsó katonája, aki meggyújtotta a fő híd gyújtószerkezetének zsinórját, a Szamos innenső partján rekedt, főbe lőtte magát, és végigesett a gép mellett.

Hektorék már előbukkantak a pincéből, mindkettőjük mellén tenyérnyi lila posztódarab díszelgett, melyet Böske női kalapból vágott ki ollóval, s feltűzte magának s a pincérnek is, mert sejtése szerint ez volt az a szín, amely kifejezte a Vörös Hadsereg fogalmát, s amellyel bántatlanul sétálhattak a városon; Hektor cigarettával kínálgatta a tiszteket, szerzett nekik egy-egy üveg pálinkát, és sorra járta a tisztviselőtelep elhagyott villáit; szétvetett lábbal állt meg az ajtókban, bandzsi tekintetét fütyörészve körülhordozta a szobákon, és fölleltározott mindent: kihúzta a fiókokat, végigkajtatta a lakás környékét. Böske üvegkannában egy süldőegeret cipelt magával, melynek fogai messzire kiálltak a szájából; kenyérhéjjal táplálták az állatot, s mikor megtudták, hogy Béláék óvóhelyen vannak, odamentek.

— Itt vagyunk, huhuhu! — mondta Böske röhögve. — Bejöttek az oroszok!... Hektort máris megszerették!... De nézzétek csak ezt a szegény állatot, hogy kinőtt a foga!... Egy orvos azt mondta, hogy deszkadarabkákat kell betenni neki...

A pincér önérzetesen rágyújtott egy Nikotex leventére, melyet a Pillangó utcai trafikból emelt el egy ezres dobozban, megkínálta sógorát is, és számonkérőn rámosolygott:

— Mért nem jössz terepszemlére, Béla? Erről a világról politizáltál, nézz hát ki magadnak valami okos házat!

Böske megigazította kokárdáját és nevetett:

— Heki már följegyezte vagy nyolc villának a címét. Az egyiknek, barátom, még erkélye is van, vadszőlővel befutva!

Hektor kerek potykaszájából füstkarikák szálltak.

— Most én vagyok az úr. Ha ezután kiszolgálok valakit, még sercintek is a krigli fölött. A miniszter pedig a cipőpucolóm lesz!...

Csalánzsákot hozott a hóna alatt újságpapírba csomagolva, s intett Kálmánkának, hogy menjen vele a városba egy kis szajréra, mert az üzleteket már fölfeszítették; Vincze szólni akart a fiának, hogy üljön a nadrágján, de Hektor hetyke fölénye, amellyel rögtön kihasználja a fölkínálkozó alkalmat, az irigység fájdalmával mart bele, s arra számított, hogy legalább a gyerek hoz néhány holmit, ha ő nem szánja rá magát a rablásra.

Még a déli órákban is sötétség volt a házakat súroló, mocskos felhőszivacsoktól, és a főút aszfaltjából, mintha égő olaj úszna a folyón, vöröses lángok világítottak elő, egy égő üzlet csóvái, melyeket a papírhalmazra hullatott gyertya okozhatott; a főtér környékén még vonultak, egyre vonultak a gyalogosok nyugat felé, és a Farkas cipőüzlettel átellenben, a járda szélén egy asszony sírt ráhajolva a nagy halom kiborított lábbelire, hisz volt vagy öt gyereke, s a zsáknyi cipőből sem tudott összetársítani egy párat; Hektor intett Kálmánkának, és bebújt az ölnyire fölhúzott redőny alatt.

A Gólya áruház üzletcsarnoka volt ez: az oszlopok tükrei összetörtek, kalaposdobozok üres hasábjai zörögtek a lábuk alatt, körüllécezett csomagokban rollerek, kisbiciklik szorongtak, néhány szövetbála még ott volt a polcokon, s egy magas, sáros cipőjű férfi, aki a létrán állt, oly nyugodtan vizsgálgatta a bálákat, mintha ő volna az eladó; Hektor odament, fölbandzsított az értékes holmira és azt mondta:

— Mérjen csak ki nekem is egy öltönyre valót abból az ördögbőr csíkosból, elvtársam!

Az égimeszelő megnézte, lebuktatott egy göngyöleget a mélybe, Hektor a hóna alá vette, és tovább szemlélődött; egy másik polcon lyuggatott nyári panamakalapot fedezett fel, mindjárt föltett egyet a maga, egyet a Kálmán fejére, utána odasettenkedett egy bordás falhoz, mert észrevette, hogy a tetejében összecsukható sportkocsik fekszenek spárgával átkötve, s szeretett volna levenni egyet; térült-fordult, egy szögletben megtalálta a roló lehúzó rúdját, beakasztotta az egyik kocsiba, és úgy megrántotta, hogy az egész halom lezuhant. Egyiket azonnal kibontotta, szétnyitotta, és belehelyezte az ördögbőr szövetet, majd feljebb lökte a redőnyt és kijött az utcára.

Ekkor meglátta, hogy két paraszt imbolyogva cipel egy vadonatúj, fehér zománcú Vesta kályhát, aztán egy férfi meg egy nő fordul ki a Léber-féle vasüzlet kapuja alól hasonló kemencével, Hektor szeme elhomályosult az izgalomtól, majd rákiáltott Kálmánkára, hogy induljon utána, ne tátsa a száját, mert mások minden jobb szajrét elemelnek előlük; a gyerekkocsiból fölkapta a szövetet, majd a könnyű kis járművet megtolta, hogy az átsiklott az úttesten, ő maga meg besurrant a kapu alatti üzletbe, s intett unokaöccsének, hogy segítsen megfogni egy kályhát.

— Ez, apuskám, többet ér öt gyerekkocsinál! — mondta belevörösödve az erőlködésbe.

A kályhát kihozták a járdára, letették, ismét billegtek vele huszonöt-harminc lépésnyit, s megint kifújták magukat; már elértek a főtér sarkára, mikor Hektor megpillantotta a cigánylányt, aki egy ékszerüzletből bújt elő, s valami kis kék zománcú kosztoscsészét teletöltött fülönfüggőkkel, láncokkal, gyűrűkkel; letette a kályhát, s anélkül, hogy szólt volna valamit, odasietett az üzlethez, és ő is bebújt a redőny alatt: a polcok üresek voltak, de a földről, a papírok közül élénk és meg-megújuló fényecskéket küldtek az arany kacérságát utánzó gyári tucatáruk; a pincér levetette magát a papír- és dobozhalmazra, mihelyt megtapintott egy fémdarabkát, a kartonnal együtt, melyre rá volt fűzve, zsebre gyűrte, tenyere remegve tapogatott a szemét között, ő maga pedig nyögött és hangosan szuszogott a kapzsi örömtől és az aggodalomtól.

Aztán, megint künn voltak, de a kályhát valakik már elvitték; Hektor izzadtan állt, most már nem tudta, hova induljon, s mert megéhezett, a Biazini-féle fűszer- és csemege-nagykereskedés cégtáblája már a táplálkozás édes örömével melegítette fel; egy kapu mögül új, horganyozott mosófazékkal jött elő, a szövetet most már ebbe tették, s nemsokára ide került egy kicsiny zsák szegedi paprika, kétkilónyi cvibak, nyolc-tíz Áldás kávépótló, néhány Magi kocka, Váncza sütőpor meg egy köteg zselatin; az élelmiszerüzletből ismét visszamentek a Gólya áruházba, más sportkocsit szereztek, ebbe pedig beletették a mosófazekat az új portékával. Üres gyomrukat még fölzaklatták egy illatszertár émelyítő párájában, ahol a ledöntött Elida hajmosópor összekeveredett a diófaolajjal, a pézsmaillattal, a fogpasztával meg a különféle mosdószappanok szagával, aztán hazaindultak.

Vinczéék délutánra már feljöttek az óvóhelyről és hazaköltöztek; Kruckék és Pepi néniék szobájába meg Bábihoz ideiglenesen katonák telepedtek be, és a konyhát a kertben állították fel; mikor Hektor betolta a gyerekkocsit a kapun, egy csapat gyalogos éppen a levegőben húzta Erzsit, szétterpesztett lábát, elernyedt kezét fogva, s derékból kissé meghajolva vonult vele az egyik üres szoba felé, ahogy a bennszülöttek csapata viszi az elejtett vadat, a csoportos gyönyörűség szótlan izgalmával és a beteljesülés előzetes áhítatával; Böskéék Macsukáné megürült szobájába húzódtak be.

Hektor, alighogy lerakodott, s az ékszereket végigszórta egy lapos heverőn, vagy nyolc láncot a Böske nyakába akasztott, s minden ujját telerakta gyűrűvel, mintha aranyba mártotta volna; intett Kálmánnak, és újabb kalandra készült: egy hosszú, kihegyezett tintaceruzával odaült az asztalhoz, és fölírta mindazok nevét, akik eddig méltatlanul bántak vele:

·           Lajovics Lajos: Szezonmunkásnak se akart felvenni, és célzást tett a rossz híremre. (Szembe köpni!)

·           Dolha úr, Sétatér 2. szám: Mikor Tusnádon megjelentünk, azt kérdezte, ki a mamám küldött oda. (Két pofon.)

·           Gambrinus tulaj: Kijelentette, hogy pofátlan vagyok, és szolgának se alkalmazna. (Orrba verni!)

·           Fekete úr, Bagolyvár 9.: Kidobott, utánam hajította a munkakönyvet, és gazembernek becézett. (Fenéken rúgni!)

·           Benyhe úr, Karolina tér 7.: Emlékeztetni, hogy a damasztabroszt, melynek árát rajtam bevasalta, nem én égettem ki a Pelişorban, hanem a vendég. (Szembeköpni vagy szájon vágni!)

·           Redut étterem góréja: Megkérdezni tőle, hogy miért vagyok rohadt anarchista, akinek sitten a helye. (Ha dadog, elég egy fenéken rúgás, de ha pofázik, behúzni neki!)

Még felírt vagy tíz címet, utána ismét meghegyezte a ceruzát, hívta Kálmánt, hogy legyen segítsége és elindult; jó negyedóra múlva már az Óvár egyik emeletes épületének lépcsőházában szuszogott fölfelé, szemben a Kenyérosztó emlékművével, aztán megállt egy ajtó előtt, és egymás után többször is csengetett; a szobából egy laza testű, alacsony öregúr csoszogott elő fittyedt ajkú, riadt férfi, rezgő arcráncokkal.

— Maga az, Heki? — kérdezte meglepődve. — Mi van, fiam?... Miért csenget ily későn?...

A pincér hirtelen bedugta cipőjét az ajtórésbe, majd egész testével benyomult az előszobába:

— Emlékszik, Benyhe úr, hogy velem fizettette meg azt a damasztabroszt a Pelişorban?...

— De kérem, kérem... Nem értem, mit kíván...

— Hát a szavaimra emlékszik-e?... Ugye megmondtam, hogy vigyázzon, mert egyszer az én világom is eljön?!

Pofon vágta a tátogató embert, szembeköpte, utána pedig éppoly gyorsan kiugrott az ajtón, s megiramodott lefelé a lépcsőn; odalent a holdfényes utcán elővette a listát, kipipálta a helybenhagyott vendéglős nevét, és elindult a Sétatér felé; egy keskeny és elhagyott átjáró utcában, ahol már fölszáradt a járda, kigombolta nadrágját, és idétlen terpeszben végiglocsolta az aszfaltot, majd az utca végéből visszafordult, és mosolyogva nézte a vizesnyolcasokat, amelyek ragyogva felemelkedtek a fényen...

Vinczééknél közben három idősebb orosz katona hatalmas fazékból merte a bort, összeölelkezett a házigazdával, aki kóstolónak ment velük italt szerezni, s most együtt énekelték az Internacionálét is; Vincze mindhármukat Ivánnak szólította, azok nevettek, egy lassúbb mozdulatú katona pedig, aki módjával ivott, újságszélen számította ki, hogy ez a sokgyermekes munkás mennyi családi pótlékot fog kapni, ha majd letisztul a helyzet; a pék ugyanekkor Bakistóról mesélt, próbálta megértetni a vendégekkel, hogy jó ember volt — a legjobb ember, akivel eddig találkozott, és hogy egy olyan nyelvet talált fel, amelyen mindenki megérti egymást, most azonban valahol messze jár a lyuggatott esernyővel, és nagyon szomorú...

Vincze mutatta, ahogy Bakistó előregörnyedve bolyong az orosz földön, a nedves bizonytalanságban, a katonák csodálkozva fölhúzták szemöldöküket, aztán mindhárman megmerték a csészéjüket borral, bólintottak arra, amit a házigazda mondott, s Vinczének örömében kicsordult a könnye, mert azt képzelte, hogy találkoztak Vékás Bandival.