Zokogó majom - IV. rész


1

Vissza a tartalomjegyzékhez »

APRÓHIRDETÉS

HITLER:

Németország kész mindenkivel együttműködni, de minden támadásra fegyverrel válaszol.

Jelenleg szegény, de örökségre váró árva, valódi, művelt, úricsalád lánya óhajt egy megértő szívű, idősebb úriemberhez feleségül menni, aki nyugodt otthont biztosítana. Gyermek nem akadály. Anonimoknak nem válaszolok. Jeligém: „Korrekt”.

Újraszentelték a régi iparoscéhek zászlóit a főtéri Szent Mihály-templom védőszentjének tiszteletére rendezett egyházi ünnepek alkalmával. A zászlókat a plébánia épületéből a Kolping legényegylet tagjai vitték át a templomba.

Él-e a Lindbergh baby? A gyermek állítólag egy belga plébánosnál van, akihez neveltetés végett hozták.

_________

A választási harcok izgalmai után idegei megnyugvást találnak Stan és Bran Vadnyugati őrjárat című filmjében. Kétórai falrengető nevetés. Biztosítsa jegyét!

A CAPITOL mozgóban: A Halálhajó kapitánya. Főszerepben Gary Cooper!

KITŰNŐ cím, KITŰNŐ szöveg, KITŰNŐ zene, KITŰNŐ rendezés, KITŰNŐ szereplők, KITŰNŐ előadás a HÁZASSÁG MUTYIBAN!

Véres szerelmi dráma Kolozsvárt. Hétfőn este a Royal mozgó előtt Dauner László ügyvédjelölt lelőtte Barabás Piroskát.

_________

Lakásféregtelenítést ciánnal egyenértékű gázbehatású módszerrel eszközlünk. Teljes szagtalanítás!

_________

A REKVIRÁLÁSOKAT AZ IGAZSÁG ÉS AZ UDVARIASSÁG szellemében fogjuk lefolytatni! — mondja Dr. Horváth rendőrkvesztor. — DE HADBÍRÓSÁG ELÉ KERÜLNEK AZ ELLENSZEGÜLŐK!


Orvosi hír: Dr. Hamburg József szemész, kórházi főorvos szabadságáról hazatért, és újból rendel: Calea Regele Ferdinánd 34. alatt.

_________

Vasárnapi tárca: ESŐ, írta Harsányi Zsolt: „Kinézek az ablakon, esik...”

_________

Az Iparosegylet vigalmi bizottsága tánccal egybekötött nagy szilveszteri mulatságot rendez. — Csökken a mindennapi kenyérfogyasztás. — A pékek az éjjeli munka eltörlését követelik.

NEM A BÉKE OLAJÁGÁVAL JÖTTEM! mondta híveinek Maniu Gyula a kolozsvári állomáson.

Hat halott s egy újszülött egy vasúti szerencsétlenségnél.

A CAPITOL szenzációs megnyitója! Új világfilm! Egy királynő naplója. Főszerepben Anna Neagle és Anton Walbrock!

A Vatikán szerint a világtörténelem legszörnyűbb küzdelme előtt állunk.

_________

A tenger mélyén nincsenek emberi bajok, talán azért van ott örök csend. Szenzációs riport a hadibúvárral, aki most kolozsvári tisztviselő.

_________


Keresek kombinált szekrényt leányszobába, lehetőleg fehéret.

_________

Gyászévem letelt, kisfiamnak szerető anyát keresek. Gondtalan megélhetést biztosítok.

_________

Kiknek kell bevonulni az új katonai összpontosításokra?

_________

Két nagy fontosságú rendeletben ismertette Kolozsvár polgármestere a légitámadások elleni védekezések módozatait.

_________



Országos kongresszust tartanak Kolozsváron az erdélyi és bánsági sütőiparosok. Kérni fogják a kormányt, hogy törölje el a kenyérbélyeg-rendszert.

_________


Szigorúan tilos a hamis hírek terjesztése és idegen államok melletti vagy elleni bármiféle megnyilatkozás.

_________



Cigány zenészek küldöttsége a királyi helytartóság előtt. Száztizenhét muzsikuscsaládot érint a vendéglői zenére kivetett óriási adó Kolozsváron.

_________

Hitler látogatása egy képkiállításon. Felvételünk Hitler vezért ábrázolja, amint Fritz Ercler müncheni festő róla készített olajportréja előtt áll.

_________

Száz év alatt 7 centivel megnyúlt az emberi testalkat. Örül-e az ember a hosszúságnak?

MEGKEZDŐDÖTT A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ! ANGLIA ÉS NÉMETORSZÁG TEGNAP DÉLELŐTT TIZENEGY ÓRA ÓTA, FRANCIAORSZÁG ÉS NÉMETORSZÁG DÉLUTÁN ÖT ÓRA ÓTA HÁBORÚBAN ÁLLANAK EGYMÁSSAL. A HÁBORÚS HATALMAK KORMÁNYFŐINEK KIÁLTVÁNYAI A NÉPEKHEZ ÉS A HADSEREGEKHEZ.

_________

Szolgálatos gyógyszertárak: Június 3—9 között a következő Gyógyszertárak teljesítenek éj jeli szolgálatot…


1

Szeptember 11-én bevonult a magyar hadsereg Erdélybe; a Monostor felől érkezett, s ahogy végigözönlött a városon, lovasfogatok, páncéltörő ágyúk, trénkocsik árnyéka tódult egymásra az utcák nedves aszfaltján, és a lombbal körültűzdelt kerekek nagy, zöld napraforgói vízcsöppeket szórtak a levegőbe; a csapatok egész nap vonultak, reggeltől estig, százával torlódtak össze a fogatok a birtokba vett kaszárnyaudvarokon; a gépkocsik, tankok az út két oldalán éjszakáztak, mások fölhajtottak a járdára, az akácfák alá, s némelyik végre tárt kapu mögött ahol a gulyáságyú legénysége lesátorozott, máris párologni kezdett a marhahússal főtt burgonya.

Az egész város megtelt egy más táj nyers és szokatlan hangjaival, rikoltozással, melyet mintha a nedves szél söpört volna végig olykor Kolozsváron; rögtönzött indulók csaptak föl kevés meggyőződéssel s talán épp azért oly dühösen; a kalaposok virrasztva férceitek a Bocskaisapkák tucatjait, módos polgárok árasztották el a szabókat sujtásos, zsinóros nemzeti viselet méret szerinti rendelésével, s napok alatt követelték tőlük a kész munkát: egy nagyasszonynak öltözött bankárosné színes vesszőkosárból szalagcsokrocskákat osztogatott; egy köpcös és bíborvörös arcú hóstáti gazda pedig csapra vert egy százliteres hordót, s pónilovas szekerén a bakák közé fuvarozta.

Hektor, aki Epresfürdőről érkezett haza, akkora kokárdát tűzött a mellére, mint egy csészealj, Jávor-bajuszt növesztett, egy vedret megtöltött szűzdohánnyal, félmaréknyi szivarkapapírral, s a bakák közt ténferegve sorra kínálgatta őket — büszke volt rá, hogy házigazdaként viselkedik a tízfilléres napi zsoldon tengődő legényekkel; Böske kosztümkabátjának hajtókáján ugyancsak lepkényi szalagrózsa díszelgett, szemének árkát szénrúddal húzta meg, pilláit szemérmes-kacéran rebegtette púderezett arca fölött, s igyekezett utánozni a dunántúli tájszólást.

Vinczének szenvedett az önérzete; épp az imént tért vissza a kapuból, ahol egy tizedes dugta be részegen röhögő arcát, és azt kérdezte tőle csodálkozva: „Hogyan, hát az erdélyi cigányok is tudnak magyarul?” — mire ő odamondott, hogy igenis tudnak, mégpedig tisztességesebben, mint az efféle alakok, mint ő, s bevágta a kaput; most pedig Böske térülve-fordulva megint beállított hozzá, arcán még érezte a tiszti pillantások melegét, megmutatta kokárdáját: „Neked nincs, Béla? Tűzd fel, hisz most ez a divat!”

Vincze nyelt egyet, és zsebre dugott kézzel bámult ki a Zápolya utcába, ahol egy továbbvonuló század állomásozott; puskaagyak zörögtek a kövezeten, sisakok páncélja szürkéllett, és a bakák fölényesen barátkozó beszédének egy-egy mondata csapott ki tisztán: „Mi az, kiskomám, mi kéne, ha vóna?” „Mondd, fiatal-é édesanyád?” „Nesze egy kis cvibak, hálnék a nővéreddel!”

Egy hét múlva, mintha a nyers beszédet és az őrmesteri káromkodásokat akarná szabályozni, filmreklámokon felhívások jelentek meg, patetikus intések és szívhez szóló rábeszélések a nyelvi szabadosság megfékezésére: „Magyar földről magyar égre ne szálljon káromkodás!”; „Küzdjünk a káromkodás ellen!”; a felfeszített Krisztus sebektől vérző lába alatt pedig szemrehányó kérdés meredezett: „Miért bántod őt?” Ezzel egyidőben a falragaszokról nagy, vörös karom nyúlt a gyalogjáró felé, a szuronyos honvéd pedig támadó állásban, szépen szabott katonaviseletben feszült ellene „a bolsevizmus ördögének”; a mészárszékben a hivatalosság puritán szigorúságú tábláit függesztették ki:

HÁBORÚ VAN, NE VÁLOGASS!

Macsuka Károly beöltözött, és szakaszvezetői rangot kapott; a kövespadiak azt suttogták, hogy csészével a falhoz tapadva lehallgatott valami kommunista beszélgetést, s azért léptették rögtön elő. Versenykerékpárját átfestette meggyszínűre, a sárhányót, kormányt nikkeleztette, s ha bejött a kapun, fehér kesztyűjét úgy csapkodta a lábszárához, mint egy huszárőrnagy. A gombokat a zubbonyán naponta szidolozta, fogat mosott a csapnál, s törülközővel a nyakában, fütyörészve köszönés nélkül ballagott el a lakók mellett.

Egyedül Gulliver Sándorral állt szóba; megtudta, hogy a taligás székely származású, hogy Csíkból került Kolozsvárra, és be akarta szervezni a Székely Hadosztályba.

— Meg aztán itt is gatyába kell rázni a népet, hadfi! Vagy lesz rend és kussolás, vagy tankhoz köttetem ezt a poloskafészket, s meg sem állok vele a Szamosig!

Gullivernek tetszett, hogy fontossá teheti magát a napszámosok előtt, s annak a két-három iparosnak a szemében is, akik bizonyára lenézik őt.

— Alássan jelentem, megértettem! — mondta összekapva bakancsait, amelyekre naponta rászegzett egy-két talpdarabkát, gumihulladékot, amely a fiákeresek lovainak patáiról vásott le. — Jávol!

Estére előkereste a katonaképeit, a barna ködös szépiákat, ahol hegyes bajusza hivalkodó regrutaként mered a néző felé, egy másik felvételt, amely Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának napján készült, s amely őt tüntetőként örökítette meg, amint lábtekercsben, kemény ellenzős bakasapkában áll egy stráfszekér szélén, s a meggyőződés indulatával kiáltja: Éljen a háború!

— Derék, hadfi! — veregette meg a szakaszvezető pillantásával Gulliver vállát, s a fényképköteget fölkapva odanyújtotta, mintha régi pénzeket adna vissza, melyek érdekesek ugyan, de nincs használati értékük.

Alkonyatkor Macsuka behúzódott a kapu mögé, s onnan lesett rá a bakákra; katonasapkás feje, mint egy brontoszauruszé, a magasban lebegett, egyszerre számon tudta tartani Lidiék lakásának környékét s az utcát is; a honvédek éhes ösztöne hamar meglelte az utat a két nővérhez, mint elődeik, ők is cipóval fizettek, újszerű csak a margarinkocka meg a cvibak volt, melyet a két lány már kora este beáztatott a teába.

A szakaszvezető megvárta, míg a legények kifelé zakatolnak vasalt bakancsaikban, és akkor csapott le rájuk; a kapu mögül előlépve hirtelen az arcukba tolta a fölgyújtott elemlámpát, aztán a megriadt bakát kiterelte az utcára, egy akácfa árnyékában leigazoltatta, némelyiket bekísérte az őrsre, s egyfolytában mocskolta az őrmesterektől ellesett cifra szavakkal: „Magának ennyit ér a hadsereg becsülete?!... Betegséget hord reá ezektől a ribancoktól?... Majd ha szétrugdalom a nadrágját, elmegy a kedve a kutyálkodástól!”

Tavasszal, mihelyt kimelegedett az idő, Lidi és Erzsi már elébe ment a bakáknak, a kaszárnyák naftalinszagú sötétjében várták meg a slapicokat, s egy égbe nyúló, meredek falépcsőn fölsuhantak velük a Pillangó telepre, ahol a porondbánya környéke tele volt suvadásokkal, vízmosta gödrökkel.

Gulliver Danija, aki két évvel volt idősebb Kálmánnál, nyerítve nyargalt át az udvaron rövid nadrágban, édesanyja fekete selyemharisnyájában, majd megállt, és egy darab lókolbásszal megfenyegette a lakókat; az emberek hajnalban odaálltak a péküzlet elé, s mikor a tömeg már-már beszakította az ajtót, rendőrt kellett hívni; tucatnyi viselős asszony állt a sor élén terhének tüntető előredudorításával, s némelyikben a szemérmet úgy elnyomta a dühös törekvés, hogy senki sem lepődött meg, amikor a szoknyája alól kihullott a kispárna, habár olykor a biztos úr kardhegyre kapta és a magasban dühösen meglobogtatta a bűntárgyat.

Ha nem reggel ment iskolába, Kálmánka Benóval, Danival és Kruck Berivel elindult a katonai konyhára, amely a Honvéd utcától jobbra, egy kis sikátor mögött, a régi városmajor területén párologtatta kondérait a messze illatozó szárazborsóval, s a fiúk hadiindulók ütemére kongatták lábosaikat, fazekaikat, s csak a tábor közelében csendesedett bennük zavarrá a katonai buzgalom, amint megpillantották a szakácsot s azt a néhány lábadozó katonát, aki egymásra rakott téglákon kuporgott a gulyáságyú körül, hisz reggeltől estig csakis az ételre gondolt.

„Honvéd úr, nincs egy kis ételmaradék?” — kérdezte Benó, és saját hangjától megijedve rögtön visszahúzódott.

2

Milányi úr papírból csákót sodort, fejébe húzta, akár egy fagylaltos ostyát, és úgy járkált az épületállványok alatt, föl-fölpillantva a magasba, ahonnan por és vakolat hullott; még harminckilenc tavaszán megvásárolta a Téglás utca felőli garázst teleknek, hogy négykemencés pékséggel bővítse a sütödéjét, éjjel-nappal dolgoztatta a kőműveseket, itatta a pallért, a „hatalomátvétel” után azonban, mikor megsejtette, hogy fejadagra fogják a lakosságot, egyszerre megcsappant a kedve; csak ritkán nézett az építkezés felé, s inkább a sertéshizlalás iránt érzett elhivatást; de most megint a műhelybővítés kezdte érdekelni, mert Kunkúti Dénes őrnagy a hadtestparancsnokságról ígéretet tett, hogy katonai rendelést is kap; pakuratartályt meg porlasztókat rendelt, nikkelezett kemenceajtókat, a vörös, malterszagú falak közé beállított egy dobkályhát, fél éjjeleket átstrázsált az építkezésnél, rumos teát ivott a kőművesekkel; öblösen kacagott, tegezte a napszámosokat, s ötven fillért ígért egy karcsú és érett pillantású cigánylánykának, valahányszor ott előtte nyakába libbenti a szoknyáját s fölfedi szemérmét.

A nappalt azért végigborozgatta a hóstáti atyafisággal; pecsétgyűrűjével négy-öt percenként megkocogtatta a poharat, mire az asszony odabillegett és megint töltött a korsóból; délben tizenkettőkor, amint megkondult a Szent Mihály-templom harangja, mindennap különös jelenet kezdődött: a hátsó udvar felől hatalmas sertés jött elő, orrával belökte a kocsma ajtaját, és barátkozó röfögéssel végighullámoztatta rengeteg testét az asztalok között, majd megállt a söntés előtt, föltartotta a fejét, s olyan hangon, mintha a fogait recsegtetné, rimánkodni kezdett a vendéglősnének; az asszony leszelt huszonöt deka kenyeret, mérlegre lökte, majd az ártánynak adta.

Milágyi úr mindannyiszor odakiáltotta:

— Nehogy egy dekával is többet mérj! Könnyű testi munkás, elégedjék meg a fejadagjával!

Az atyafiság kacagott, a vendéglősnek pedig e rettentő erő láttán, amely a sertésbe zsúfolódott, jókedve lett, s ilyenkor humbugnak tartotta mindazt, amit Csulak doktor mondott, s meg volt győződve, hogy az egészség csupán jókedv meg elhatározás dolga, és semmi nem teperheti le az embert, míg akarata meg nem roggyan, hogy önként odakínálja magát a pusztulásnak.

Vékás Bandi nem mutatott haragot se az inasok, se Vincze iránt, és Paszuly, mihelyt meghallotta, hogy nyílik az ajtó és Bakistó belép a műhelybe, megint bizalmas lett. „Kiu estás tin sinjoró?!” — kiáltott fel üdvözlőn, mire a cigányfiú rögtön rákezdett a maga szövegére: „La urso grumblas, la ramo kvakas, la serpento siblás”, s naponta többször is nyaggatta Bakistót, még egy liter bort is ígért, ha megmondja, hogy eszperantóul hogyan nevezik a férfi meg a női nemi szervet; a segéd azonban nem felelt, csak szívta a cigarettáját.

— A csipádat nem tudod megmosni, fogkefe még nem járt a pofádban, de a disznóságok már izgatnak!

Ellökte a csikket, és beállt a kemence elé.

— Nem lesz ebből az eszperantóból se semmi — sóhajtotta. — A nyugati államok polgárai azt mondják: tanuljanak meg, kérem, németül, angolul, franciául... A nagyhatalmi sovinizmus mindent megöl, apám...

A két inas összenézett, mintha becsapták volna, mintha valami izgatottan várt esemény elmaradását közölték volna velük, és lestek, hogy Bakistó elnevesse magát.

— És ezért fog megdögleni az egész világ, mert még a melósok sem értenek szót egymással... Cigányvásár az egész... Fogom is magam, és nekiállok angolt vagy oroszt tanulni...

Vincze kiflit sodort a teknőre borított táblán nyakának, lábizmainak, derekának ütemes mozgásával, oda se pillantva a két tenyere alá, amely párhuzamosan sirítette a tésztát.

,,Mindenről beszél, csak az esernyőt nem említi! — gondolta. — Tíz pengőjébe is belekerült, mégse szól róla!”

Forrt benne a düh, hiszen biztosra vette, hogy Bakistó tüntetni akar a közönyével, hogy át akar nézni rajta, s úgy tesz, mint akit csupán a nagy dolgok érdekelnek. Felvág a segéd úr, mintha ő szarná a spanyolviaszt, mintha másnak sosem lett volna nyolc-tíz nyakkendője, három pár cipője is...

— Ami az orosz nyelvet illeti, jókor kezdel hozzá — mondta. — A németek épp Moszkva felé nyargalnak...

— Majd ha belefáradnak a nyargalásba, megállnak. Bemenni nem kunszt, de visszajönni igen.

— Egyelőre a ruszki hátrahúzódik. Mint a zsír, úgy égnek a házak, a búzatáblák... Nem lehet megállítani Hitlert...

— Megálltak ott már a szobafestőnél fejesebbek is. Például Napóleon... Mi maradt a félmilliós seregéből?...

Vincze elhallgatott, most már ő sem tudta, hogy a következő percekben melyik oldalra kell állnia, hisz nem a meggyőződés volt számára fontos, hanem a mérkőzés Bakistóval. Igyekezett összekapkodni minden adatot, olvasmányemléket, amit az oroszokról tudott. Néhány rémtörténetet a GPU-ról, az Esti Lapnak egy „hiteles” beszámolóját, amely szerint az orosz parasztok együtt laknak a kecskékkel, s egy másik, humoros történetet, melyben a muzsik a székre állva igyekszik este elfújni az égő villanykörtét; eszébe jutott a kondér-legenda is meg az a fenyegető állítás, hogy az oroszok, ha bevonulnak Nyugat-Európába, mindenkit agyonlőnek, akinek a tenyere nincs összerepedezve a munkától.

De visszaidézett kedvező dolgokat is, nehogy Vékás Bandi támadása váratlanul érje; például azt, hogy a Szovjetunióban nincs úr és nincs szegény, hogy az utcaseprő a minisztert is elvtársnak szólítja, hogy pénz helyett az ember csak letép egy noteszlapszerű papírt, és vásárolhat vele cipőt, ruhát, élelmet, amennyire szüksége van; hogy mindenki ingyen tanulhat, és lakásért, fűtésért egy banit se kell fizetni.

— Rendben van, mondjuk, hogy jót akarnak az oroszok — egyezett bele —, de a kondér elé sose állnék oda. Inkább egyem mindennap csak paszulylevest, amilyent Erzsike főz...

Bakistó elmosolyodott:

— Régi lemez: koldusgőgből megjátsszuk, hogy a lyukas fenekű nadrágunkat egy frakkért sem cserélnők el!

— Te meg akármit mondok, meghazudtolsz! — pillantott föl Vincze. — Hülyének tartasz, vagy mi az isten?!...

Vékás megvonta a vállát és elhallgatott; odafentről olyanszerű zaj hallatszott, mint a kővágó fűrész surrogása, és a műhelybeliek felismerték róla a közeledő Milágyi urat; a vendéglős csoszogva, szuszogva fordult be az ajtón, kalapját kissé előbbre billentette homlokán, s ahogy megállt frissen borotválva, dupla talpú cipőjében, fiatalnak és egészségesnek látszott.

— A raktárban miért ég a villany, fiúk? — kérdezte. — És a kazán alatt miért nem fojtjátok már le a tüzet?...

S ni egy ujjnyi liszt tapad a cementre! Ugye szóltam, Vékás, hogy föl kell söpörni és ki kell szitálni láblisztnek a lapátra?...

— Ez nem az én dolgom, Milágyi úr — mondta Bakistó. — Nem vagyok napszámos.

— Á, bocsánat! — pillantott rá a tulajdonos, s amily nehéz volt, oly gyorsan pördült meg, és pofon csapta Paszulyt, aki mellette állt; az inas ostoba meglepődéssel kapta kezét az arcához; Kuki hátrahúzódott.

— Az anyátok szűzmáriáját! — káromkodott a főnök. — Melengetitek a feneketeket, eszitek a kenyeremet, de mozdítani valamit, azt nem!

Zsebkendőjével kitörölte a kalapját.

— Hol vagy, füstös? — vakkantotta. — Ugorj föl a kemencére egy zsák kenyérhéjért, és vidd hátra a konyhára, hogy áztassák be a disznóknak. Még nem vagy fönn?!

Odament Vinczéhez, és kedélyesen szólt hozzá, jelezni akarta Bakistónak, hogy azért van akit ő is tisztel:

— Megy a munka, megy, pozsonyi-király?...

S ott állt zsebre dugott kézzel, ajkát fütyörészésre csücsörítve, s percekig elismerő kíváncsisággal nézte, ahogy a pék sodorja a kiflit; aztán megfordult s elindult anélkül, hogy köszönt volna.

— Parti után ugorjon be hozzám! — ásította.

Vincze alighogy befejezte a munkát, csak úgy trikóra vett kabátban átsietett a kocsmába; Milágyi úr már a kocsma mögötti hátsó szobában várta, és közbülső ujját meglengetve, mint egy pálcával, feléje intett; odabent terített asztal várta: majorság, pecsenye, egy félliteres üvegben szilvórium, az asztal lábánál korsóban bor.

— Milyen cigarettát is szív, Vincze? — kérdezte. — Vilma, hozass két doboz Vörös Regált!

Leültek, a tulajdonos szuszogva nézte.

— Arról van szó, mester, hogy őszire katonai rendeléseket is kapok, és a négy új kemencét is beállítom — mondta, s mindjárt töltött a szilvóriumból. — Na, isten, isten! — Lehajtotta, és undorodva pislogott. — Szóval, ha átallunk a pakurafűtéses heltre, maga átmegy a két inassal meg Vékással oda; a régi műhelybe felveszek két új segédet... Mert ugye belátja, hogy eddig a négy ember nem volt foglalkoztatva?...

Vincze elgondolkozva tartotta a pálinkát a szájában, ő sosem érezte, hogy nem dolgozza ki a nyolc órát, és a havi kétszáz pengőt sem tartotta soknak; de Milágyi úr már rajta volt, tudta, hogy áldozatot is kell hoznia:

— Magának persze megnő a felelőssége... Ezért a fizetését fölkerekítem kétszázötvenre. Stimmel?

Megint kiitták a pálinkát, s ahogy egymás felé hajoltak, arcuk elferdült vonásai között ott bujkált a kölcsönös gyanakvás; mindenikük azt várta, hogy a másik beszéljen.

— A fizetésemelésről Vékáséknak nem kell tudniuk... Maga még nem ismeri őt... Ha ma odaadom a kisujjamat, holnap az egész karomat levághatom... Mocskos szájú, követelőző alak...

Vincze szelt egy darabka sovány húst, és a szájába tolta. Rágcsálva, érdeklődőén figyelt.

— Mindenünnen kirúgták a pofája miatt. Tavaly nyáron is, mikor Braşoveamu, az a szakszervezeti atyaisten sípot adott a szájába, ő hangoskodott leginkább az éjjeli munka ellen. Hát mondja meg maga: lehet sütödét tartani éjjeli váltás nélkül?...

Vincze kettétört egy zsemlét, és az abroszra bámult: a gyanakvás meg a Vékás iránti irigység egymást váltogatta benne.

— Adjon nekem egy hét gondolkodási időt, Milágyi úr — mondta végül.

— Gondolkodási időt?... Jól van, bánja a fene — tűnődött el a tulajdonos. — De gondolkozzék azon is, amiről beszéltem; ha Vékás nem volna jó munkaerő, egy napig se tartanám; maga azonban őrizkedjék tőle... Mit gondol, az eszperantót is miért nyúzza?... Mert gyanús alakokkal levelezik... Talán éppen kommunistákkal...

Vasárnap délután, mintha Vékás megsejtette volna Milágyi különtárgyalását s azt a szándékát, hogy Vinczével összeugrassza, eljött a Kövespad 16. alá. Fehér vászonzubbony s ugyancsak fehér ellenzős sapka volt rajta (később Kálmán azzal dicsekedett, hogy a nagybátyjuk jött el, aki Szamosfalván repülőstiszt); a meglepő csupán az volt, hogy Bakistó egy apró, szőke malacot is hozott az ölében, nem lehetett több háromhetüsnél; másik kezében egy üveg újságpapírba csomagolt vörös bort. Vincze zavart volt, ott állt előtte az ajtóban, nem is gondolta, hogy be akar térni hozzá; Liza nyomban odaszaladt a pékhez és elkapta a malacot; Kálmánka utánanyargalt, hogy elvegye tőle, aztán visszajött a szobába kíváncsiskodni.

Vékás leült, a házigazda még mindig nem tudta, hogyan viselkedjék vele: hol el akarta szalasztani valamelyik kölyköt pálinkáért, hol meg arra a falrészre pillantott, amely lepedővel volt elfödve, hogy ne látszódjék a lehullott vakolat s az a rés, melyet ő vágott a doronggal, mikor az este odaát ismét elkezdődött a különös nász, és a muzsikus verni kezdte a szeretőjét, ő meg nem tudott aludni. Erzsike nem jött be, sőt a kicsiket is magához csalogatta, hogy ott játsszanak körülötte a malaccal, mintha sejtette volna, hogy a férfiak maguk között szeretnének lenni; Bakistó Kálmánkára pillantott.

— Ekkora fiad van? — kérdezte Vinczétől, és a gyereket közelebb húzta. — Hát te meg mi akarsz lenni?... Hogyhogy semmi?... Talán szatócs, mi?... Lisztet, sót mérni az embereknek? — Hangosan nevetett. — Hát az a füzet nem kontókönyv a kezedben?... Akkor mi, hadd lássuk! — Szétnyitotta, és olvasni kezdte a lakók bűneit.

Aztán Vinczére nézett és kacagott:

— Ez a gyerek szépen kiadagolja mindenkinek a részét! És milyen érzéke van hozzá, az istenit!... Meg lehetne tenni igazságügyminiszternek...

Kedvére való volt a kisfiú, egészen fölvidította, izgalomba hozta, mintha egyedül érette jött volna ide.

— Nem is tudod, milyen kincs van a kezedben, Béla! — mondta, és egyszeriben valami fáradt kedvetlenség ütött ki rajta.

Vincze a földre pöccintette a hamut, aztán fölegyenesedett, és tekintetével az ajtó felé tuszkolta a kölyköt.

Miután megittak egy pohár bort, nyugtalan lett.

— Mennyit adtál azért az esernyőért, Vékás? — kérdezte. — Ne kerülgessük a dolgot...

A segéd kortyolt a borból, és megdűtötte a poharat.

— Ki gondol arra az esernyőre?... Tudom, hogy hékli volt... Hagyd a nyavalyába.

— Nem, nem! — tiltakozott Vincze. — Meg akarom fizetni!

Bakistó az asztalra könyökölt, gondolkozott:

— Mondom, hogy nem izgalmas ügy. Különben is mostanában szép száraz időt jósolnak...

Vincze szuszogott, izzadtan fújta a füstöt.

Az utca felőli ablak nyitva volt: Érsek Jóska ballagott tova Puninéval a járdán, mentek a Kioszkba egy pohár sörre; az asszony csípőjén fűzöld ruha feszült, a szobafestő apró bábos nyakkendőt kötött, és művészhaját befésülte a gallérja alá.

— Megy kacsa és kacsáné a sétatéri tóhoz — röhögött fel Vincze kínjában, s az utca felé intett. — Nagy ringyó volt ez az asszony, de még ma is csalja a palit...

S amint elhallgatott, rögtön érezte, hogy nem is erről akart beszélni, s valamiért megint elrestellte magát.

— Nemrég még én is éltem a világomat, Béla — mondta Bakistó. — Kutyálkodtam eleget. Annyi vérem volt, ha este letérdeltem, egy fél lavórral is kicsurgott az orromból.

A bor kissé meleg volt, de sűrű és erős.

— Mikor a cafkákra ráuntam, inni kezdtem. Hetekig se józanodtam ki. Emlékszem, egy ízben valami hideg Farkas utcai kapu alatt ébredtem meg. Épp egy árnyék suhant át fölöttem, és azt kérdezte: „Rosszul van, fiam? Hívjak mentőt?”

Bakistó szégyenkezve kacagott:

— Fölnyitom a csipám, s látom, hogy a régi számtantanárom. És az öltöny rajtam csupa fal, mocsok. „Köszönöm, már jobban vagyok”, mondtam, s egykettő eltalpaltam onnan; egy másik esetben a ringyók kilesték, hogy mikor tangózok be, és lecsatolták a fekete számlapos Omega karórámat...

Vinczében incselkedett a kísértés, hogy ő is elmesélje néhány nőügyét, hogy elmondja, miként csalogatták magukhoz az enyedi asszonyok, akik még azt is fölajánlották, hogy szemet hunynak, ha besurran hozzá egy-egy tiszta nőcske...

— Meg kell nősülni — mondta meggyőződés nélkül. — Mert ha független is az ember, mégsem élet ez így...

— Azt hiszed, nem fontoltam én meg ezerszer is? — mosolygott Vékás. — Szeretem a kisgyerekeket, de mégsem volnék jó férj. Aki nagy undorból lép át a házasságba, az csak hetekig, hónapokig lel megnyugvást... Amíg a szerelem melegíti az ágyat. És azontúl?... Üres lesz és száraz, akár egy kemence. Mert hol az az asszony, aki egymaga tudná pótolni mindazt, amire vágysz? Én nem születtem családos embernek... Ahhoz meg nincs kedvem, hogy magamhoz kössem és megnyomorítsam őket.

Kutatón nézegették egymást; a borospoháron átlengő fény vörös foltot vetett Bakistó vászonkabátjára; Vincze úgy nézte, mint aki már sejt valamit, s a titkot nemsokára meg is tudja, Vékás pedig kétkedő zavarral ült, hisz érezte, hogy egy-két szóval nem lehet kifejezni azt, amit mondani akar.

— Nekem nem elég, hogy bevágok két tányér gulyást a lacikonyhán, meg hogy van rajtam egy tűrhető rongy, hogy van tizenkét ingem meg minden fene, s hogy utálok koszosan az utcára lépni; lehetne száz öltönyöm, tarthatnék szakácsot, az se boldogítana...

— Azért mégse rossz, ha van egy kis pénzed...

— Nem rossz, nem rossz; ha megszorulok, néha én is érzem, hogy a pénz jelent valamit, de ahogy összekaparok egypár lejt, úgy nézek rá, akár egy halom papírra...

Vincze kétkedőn nézte, gondolkozott:

— Igaz, hogy már sitten is ültél?...

Vékás töltött mindkét pohárba.

— Félévig voltam bekaszlizva a bérmozgalom után... Mikor Braşoveanu, a szakszervezeti császár azt kérdezte, megdolgoznám-e a pékeket, úgy éreztem, ez a munka fekszik nekem. A pincérekkel együtt hirdettük meg a sztrájkot, nagy cirkusz volt. Én meg végig azon röhögtem, amit Braşoveanu mondott: „Vigyázz, mert a pékek között van néhány ultrapiás alak, nehogy azok odaálljanak kovászolni.” No, mintha én nem ismertem volna őket. Kinéztem magamnak vagy három-négy tagot, akinek már nem lehetett beszélni a dinnyéjével, és azt mondtam, hogy három napig ingyen piálhatnak, mert fizetem a munkanapjukat...

Vincze nevetett: mások részegségén mindig földerült.

— Hat hónapot ültem a lerben — mondta Bakistó. — Összezártak mindenféle népséggel. Pénzhamisítóval, homokossal, leánygyalázóval. De volt ott egy lebukott kommunista tanár is, aki leckéket adott vagy ötünknek eszperantóból: „Ezt kell, kérem, ma tanulni, ezt az angyali nyelvet, hátha végre-valahára megértjük egymás gondolatait!”

Vinczének kezdett hízelegni Bakistó bizalma.

— Tőle kaptad az olvasókönyvet is?...

— Tőle. Azt mondta az öreg, aki több szót tanul meg, arra testálja. Én háromszázhatvanat vágtam be... A profesoro minden délután félrehívott bennünket egy szögletbe. „Tisztelt uraim és elvtárs!” — úgy mondta, és az elvtárs egyedül nekem szólt, a többiekkel nemigen tudott tisztába jönni.

Vékás jó órányit maradt Vinczééknél, aztán kijött az udvarra, ott is szétnézett, kezet fogott az asszonnyal, és sajnálkozóan mosolygott, hogy csak most ismerte meg; végül maga köré gyűjtötte a gyerekeket, ölébe kapta a malacot, melyet Lizáék mostanig ide-oda hajkurásztak, és azt mondta, karácsonykor eljön a disznótorra. Végül meglátta a kerítésre szegzett keresztet.

— Ez miféle jelzés? — kérdezte derűs meglepődéssel. — Ki rakta föl?

Vincze elmondta, hogy a gyerek spekulált ki valamit abból, amit az imaház festményén látott; az udvar fele pokol, a kerti rész, ahol ő tanyázik, a paradicsom...

Bakistó fél kezével magához ölelte Kálmánt, s azt mondta Vinczének:

— Add nekem ezt a fiút, Béla... Esküszöm, ez a kis fej tele van arannyal...

3

Bárányné alighogy világra hozta a másodikat, s alighogy Ferikének csírázni kezdett a foga, ismét másállapotban volt; de vajon zúgolódhatik-e a hivő lélek, aki megbizonyosodott, hogy az Úr az ég madarainak is meg a kövek alatt a férgeknek is kirendeli a táplálékot? Aki pedig magzatot hajt el, gyilkosa saját gyermekének, s méltó rá, hogy a Megváltó őt is elvetélje...

Mikor a harmadikkal nyögött fel, a műhellyel átellenben, a lefüggönyözött ablak mögött Lajos leborult, homlokát összecsukott tenyeréhez szorította, s elmosolyodott, mint aki megpillantotta az ő terhét, melyet magára kell vennie.

Egy éven át fizette az adót, melyet a román hatóság visszamenőleg vetett ki rá, s a „hatalomátvételkor”, bár az akták eltűntek s érvényüket vesztették, a sors úgy hozta, hogy megint csak törlesztenie kellett, mégpedig havi ötven pengőt, és Bárány, valahányszor közelgett az adófizetés napja, csöndes öngúnnyal fosztotta meg családját ettől az összegtől; hiszen ha először a küldetés ejtette is csapdába, másodízben csak önnön hiúságának, a sátán ösztökélésének köszönhette.

S ha erre gondolt, pontosan visszaidézett minden mozzanatot: mikor Váradról Kolozsvárra kísérte a román csendőr, hogy itt ismét átadja a helyi hatóságoknak, a szuronyos katona szétvetett lábbal ült vele szemben a padon, ő pedig kitekingetve az ablakon, egy-egy sort írt a térdére fektetett versesfüzetbe, s a csendőr még örült is, hogy a fogoly csöndes és elfoglalt; csak akkor lepődött meg, amikor a hivő olvasni kezdte alkotását valami hirtelen ébredt szenvedéllyel.

A kísérő fölegyenesedett, hogy elhallgattassa, de amikor vagy harmadszor is a Jézus nevét hallotta felzengeni, visszahúzódott a padra, s nézte szótlanul, ahogy a fogoly keze lebeg előtte, mintha a golgotai keresztre mutatna, s még hízelgett is neki, hogy az utasok odatódulnak, s ő a fogollyal együtt érdeklődés tárgyává lehet; most már cigarettára gyújtott, és hallgatásával szinte biztatta a  hivőt; Bárány pedig éneklő tenorjával szavalta:

Haláltól nem féltem, pedig minden reggel

a látogatók e kéréssel kerestek fel:

„Lajcsi örökre még nem aludt el?”

Némán hallgattam végig a beszédet,

bennem már a lélek kettős tüze égett.

Én, aki már nem vagyok test, inkább csak

lélek,

ha kérdik, hogy vagyok „jól” őszintén

így beszélek.

Hiszen a természet maga is megváltozhat,

ha isten akarja, a fejsze a víz színén úszhat.

És csodák csodája, a halál fölött átkelek,

s meglát szemem egy élethatár-követ.

S kérdezni se merem: „Isten, ez hogy lehet?”

De tanúul hívom az eget, és ráírom fénylő

betűkkel:

„Az Isten nekem kétszer adott életet!”

A csendőr gyalog kísérte át a városon a kapitányságra. A Széna tér felől jötték, át a Gázgyár utcán, s mikor Bárány saját lakásának kapujához ért, mintha ez természetes volna, megállt, és ijedt örömmel rángatni kezdte a csengőzsinórt; hisz arra gondolt, hogy egy pohár víz, egy falat étel, egy kis pihenő a kísérőjének se árt, s nem is lesz ellene kifogása; a csendőr azonban hirtelen tűzre lobbant, félretépte őt a kaputól, és futólépésben terelte maga előtt a rendőrségre, ahonnan csak késő este bocsátották szabadon.

A második gyerek után Nánási Róza a rémület buzgalmával tett-vett; fölszedte a tyúktollat a kapuk aljából, ószeri rongyokból szőnyeget szőtt, nagy gombszeme gyanakvón meredt ide-oda, félt, hogy megcsalják; a koldust kevés tusakodás után üres kézzel küldte el, igyekezett úgy tenni, mintha férje jövedelmét csak mellékesnek tekintené, mintha nem is számolna vele, s ha esténként melléje húzódott Bárány az ágyban, kezét összekulcsolta tarkója alatt, és mozdulatlanná meredt, akár egy tetszhalott. Vasárnaponként pedig a reggeli szertartáson elelsírta magát: „Uram, ne engedd, hogy a sátán a gőg és a makacsság magvait hintse el a szívemben”; egy ízben pedig hirtelen így jajdult fel: „Mennyei édes Atyám, te csak negyven fokos lázzal tudsz elbánni velem!...”

Erre a fölfakadásra még a hivő lélek is elmosolyodott, amely szelíd türelmet táplál a női gyöngeség iránt, s talán nem is azért engedte meg magának a derűt a férfiak bal oldali padsora, mert Nánási Róza ily őszintén sírt fel, hanem a maga bölcsességének bólogatott e mosollyal, a belátásinak, hogy nem kell sokat várni az állhatatlan asszonyi természettől; Bárány Lajosnak is ez e felfogása volt egyetlen mentsége, habár feleségének szüntelen megbánásai, elölről kezdődő gyanakvása már rég megfárasztotta őt.

De még azt is elviselte volna, az asszony azonban miután a második gyereket megszülte, elhozatta faluról az édesanyját, egy hatalmas teremtést, aki ha elindult az útcán, imbolygó búbos kemencének tűnt; lábát óriási férficipőkbe bújtatta, mindkét karjára kosarat akasztott, s úgy csoszogott be a városba. Vérnyomása kétszáz fölött ingadozott, de nem akarta gyógyítani magát, hanem befűtött kazánként nyomakodott fel az autóbuszra, kosaraival félresöpörte az embereket, s ha valaki megszólalt, félelmetes szájával rögtön tönkresulykolta: „Csak flancolás, az kell nektek, büdösei! De reszkessetek, mert az Antikrisztus itt áll a világ kapujában!”

Ő maga katolikus volt, de bibliás asszony, akiben a teológiai igazság összekeveredett az élet tényeivel, s hol a templomkerülőket, hol a farizeusokat csepülte, s az útcán közlekedve belékötött az élő fába is: szidta a fuvarosokat, hogy miért verik a lovat, mocskolta a kereskedőket, s még a rendőrnek is odakiabált, aki magas csákójában, fehér kesztyűvel a kard markolatját szorongatva fel-alá sétált a forgalmasabb utcasarkokon.

Otthon, alighogy beszuszogott az ajtón, és árnyékával kitöltötte a szobát, Bárány rémülten pillantott feleségére, az asszony tekintetében azonban inkább csak derűs zavar volt, mint aki tudomásul vette, hogy anyjának a szája nyugtalanítja a férjét, de ugyanakkor szövetségest is lel benne a maga akaratának érvényesítésére; Lajos az esti órákban, elalvás előtt, amikor anyósának egész napi csatarálása visszazengett benne, sóhajtva szólt oda feleségének:

— Nem tudom, mitévők leszünk a gyerekekkel, ha mamustól mindenféle szavakat hallanak...

— Miféle szavakat? — kérdezte az asszony. — Hagyja, ne túlozzon örökké. Férjen már el anyámtól!

— Nehéz lesz miatta megkeresztelni Ilit és Ferit — mondta Lajos bátortalanul.

Az asszony hallgatott, mintha gondolkozna.

— A szája csúf, de nem lökhetem az utcára. Nélküle meg is szakadnék a munkában.

— Hiszen nem a kenyeret sajnálom tőle — próbálta szelídíteni a férfi. — Csak azt kívánnám, hogy ne zavarja a szentlélek munkálkodását...

Róza megint hallgatott egy keveset.

— Beteg teremtés, mit vár tőle?... S még ha nem kötelezte is el magát az Úrnak, azért féli őt...

Ásított, s hamarosan el is aludt, de Lajos még sokáig tűnődött nyugtalanul.

Az anyós lassan megsejtette benne az ellenséget, és gyanakvóan körültapogatta, szinte megropogtatta pillantásával.

Ezekben a napokban Bárány szükségét kezdte érezni, hogy a türelemben megerősödjék, nehogy az indulat elkapja s pokollá váljon az élete; éppen ezért elhatározta, hogy beszél a gyülekezeti vénekkel, és ismét küldetést vállal, mégpedig Vöröstárkányba fog visszatérni, hogy a maga példájával tegyen bizonyságot az Úr kiválasztottjairól, hogy épp most mondja el Sidrák, Misák és Abednégó esetét, akik a tűzbe vettetve se pusztultak el, sőt inkább fölmagasztosultak...

Annyira önzetlen azonban nem lehetett, hogy szerszámos táskáját magához ne vegye, hogy a missziót ne használja fel kenyérkeresetre is, hiszen felesége és anyósa így is a naplopót látta benne, akit a hit a könnyelműség és a felelőtlenség ábrándjával is eltölt, s akinek fogalma sincs róla, hogy mibe kerül egy darab szappan, egy kiló szóda, hogy milyen nehéz összerakni a mindennapi kosztra azt a pár pengőt.

Az útiköltséget ezúttal is a gyülekezeti tagok gyűjtötték össze, Bárány megint úgy intézte, hogy estére érjen be Tárkányba, a szerdai prédikáció előtt egy nappal, mert meg akart ismerkedni az új testvérekkel, körbe akarta látogatni a hivők házait, példákat akart gyűjteni a meghányatott sorsokból, az üldözők életéből, akik íme üldözöttekké lettek, hogy a maga kálváriájával együtt azokat is fölsorakoztassa, és a szentlélek munkáját üdvösebbé tegye; s szeretett volna dolgozni is, megjavítani egy-két órát...

Most azonban annyi szerencséje sem volt, mint a múltkor, mert alighogy beért a községbe, a csendőrőrjárat mint magánosan érkező táskás embert leigazolta, kérte a vándoriparhoz szükséges iratokat, majd bekísérte a parancsnokságra. Ott pedig azt se tartották kizártnak, hogy partizán, és a kakastollas őrmester rá is kiáltott, hogy húzza ki magát és ne sántikáljon, mert ha ő munkába veszi, úgy fog körbeszaladgálni előtte, akár egy százlábú!

S alighogy visszakerült Kolozsvárra, csüggedten, szerszámok nélkül, anyósa kedvezőnek látta a pillanatot, hogy lecsapjon rá minden eddigi vétkéért.

— Nem is tudom, minek nősül az ilyen! — támadt rá diadallal. — Az ilyen félember, aki annak se ura, hogy eltartsa a családját!... Mit is képzelt, meg fog élni abból, hogy egész nap a bibliát bújja?... Hiszen az ilyen farizeus imádkozni is hiába imádkozik, úgysincs foganatja a kérésének!...

4

Éjjelenként „Titó-gépek” húztak el a város fölött. Búgásuk mélyen remegett a földben, végigzörgött az ablaküvegeken, majd ismét lehatolt az ismeretlen félelmek közé, amelyek társául szegődtek az éjszakában; az emberek kiugrottak az ágyból, Kakabakter pedig, aki a körzeti légóparancsnok szalagját kötötte a karjára, fel-alá rohangált férficsizmáiban az ablakok előtt, és lila fényű elemlámpáját himbálta:

HALLÓ!

HALLÓ!

FÚJJA EL A LÁMPÁT!

HALLÓ!

KINEK BESZÉLEK, HÉ?!

HALLÓ!

Zöld meg piros gömbrakéták szálltak föl, s nyomukban légelhárító lövedékek röppentek. Macsuka Károly a szakértő nyugalmával fordította arcát az égre, mutatóujjával pedig, mintha jelezni akarna a Kerekdombon, a Házsongárd fölött meg a Fellegváron elhelyezett ütegeknek, kereszteket rajzolt a sötétbe.

HALLÓ! HALLÓ! HALLÓ!

HALLÓ! HÉ! SÖTÉTÍTSEN MAR EL! HÉHÉHÉHÉ!

Rendeletbe adták, hogy a tömeglakásoknál, ahol nincs óvóhely vagy bunker, futóárkot kell ásni; az udvart elválasztó kerítés a feszülettel együtt ledőlt, de a férfiak csak pár méternyit ástak a gizgazos telken, mert a szemét s a komposzt egymásra suvadt rétegei minden csákányütés után beomoltak, mint a fűrészpor; aztán Kálmánka buzdult neki Gulliver Danival, de alighogy beljebb haladtak két-három méternyit, a talajból Sando titkai csaptak föl: az égetett gumiabroncsok, egymásra dobált fenyőgallyak közül ürülék fröccsent rájuk.

Pepi nénihez egy fiú költözött, akit Mócunak hívtak, s akinek már nem volt akaratereje, lelki biztatása reggelenként fölkelni, holott a kenyeréről volt szó; Jakab Jákobnak fizetett mindennap egy krigli sört, hogy ébressze fel, s ha vonakodni találna, akár üsse is szájon, mert nem akarja elveszteni újságkihordói állását; mihelyt hajnalodni kezdett, Jákob kihajolt a kanapé ládájából, és megrázta Mócut.

— No gyerünk, gyerünk! — morogta. — Fenekedre  süt a nap!

A mokány fiú megmozdult, elmosolyodott, majd komoran mozgatta ajkát, akár a megzavart csecsemő.

— Hagyjál aludni, mit izélsz!? — mondta, és megint állig magára húzta a takarót. — Aludni akarok!

— És ha kirúgnak, mit pápálsz, te állat?! Majd alszol eleget a föld alatt! Most pedig szedd föl a csontodat!

— Nem szedem és passz! — jelentette ki oly határozottan, hogy a zsidó fiú egy pillanatig tűnődve ült a ládában, mintha fontolgatná: vajon nem gondolta-e meg magát Mócu?

Utána kiugrott a kanapéból, pofon vágta, majd ülő helyzetbe emelte a mokányt, és belekiáltotta az arcába:

— Most már késő retirálni, papa! Annyi sört fizettél, hogy vétek volna, ha engednélek elzülleni!

Öt perc múlva Mócu már az udvari csap alá hajolva prüsszögve fújta a vizet, és hálás volt Jakab Jákobnak.

Aranka, mióta az apja kilökte, egész nap a bankli mellett üldögélt; zsinórt fűzött tűbe, megforrósította a rádlit, bőrt festett, Miklósné pedig a piacot járta, és disznófejet, zöldséget, tejet hordott a kisbabát váró feleségtársnak; nézte, ahogy Aranka fonalat sodró ujjai között néha rámosolyog a férfira, s gyűlölködőn pillantott Miksára, valahányszor rajtakapta, hogy a belépő asszonyokkal még most is hetyeg, amikor a cigánylány ott ül mellette nagy hassal; valahányszor pedig észrevette, hogy Aranka iszik vagy rágyújt, kiütötte a poharat, cigarettát a kezéből:

— Milyen gyereket fogsz szülni, te... te agyalágyult?!

A honvédek Macsuka miatt még mindig nem merték látogatni a két nővért, s mihelyt a magasba nyúló lépcsők fölött a porondbánya környékén már nedvesen csillogott a fű, és a gödrök, a suvadások megteltek csüggesztő nyirkossággal, Lidi beállt mosónőnek a református teológiára, Erzsi pedig otthon ücsörgött néhány hétig, amíg a szerencse oda nem bicegett hozzá Csopli alakjában.

A fűszeres ugyanis sokszor belesett a nővérekhez, míg azok szabadon szeretkezhettek, a járdán egyensúlyozva magát néha még bele is izzadt az élménybe, s ha ismerős jött arra, a szoba felé bökött, s kezét szájára szorította, mintha nevetését akarná elfojtani, holott gyötrődött nemi félszegsége miatt, sóváran képzelte maga elé az ölelő bakákat, s másnap reggel, ha Erzsi betévedt az üzletbe, hiába próbált fölényt erőszakolni magára, mert a lisztmérő kanál remegett a kezében, s a mérleg fölött átpillantva, tekintetével többször is végigtapogatta a lány nagy keblét, erős csípőjét. Macsuka beavatkozása végül is neki használt. Első ízben, amikor Erzsi átszégyenkezett hozzá hitelért, elvörösödve intett, hogy menjen utána a hátsó szobába, az üzletajtóra pedig táblát függesztett ki:

AZONNAL JÖVÖK!

 

Erzsi ezután mindig az udvar felőli ajtón bújt elő kilónyi kenyérrel, egy csomag margarinnal, papírba göngyölt lókolbásszal; szoknyája összegyűrődött, s mindig azzal az anyaggal volt teleszórva, amellyel Csopli éppen járt: budaifölddel, liszttel, gipszporral. Lidi esténként sápadtan, lehasználtan érkezett a mosodából, számba vette húga szerzeményét, elhúzta a száját, s olyan hangon, melyből a gőz minden színt kifakított, megkérdezte: ezért a sovány kosztért őrködik az ablaka alatt az a hülye Csopli?

A másik idegesen megvonta a vállát.

— Háború van! — mondta. — Ne válogass!

Gulliver Németországba készült hadiüzembe — épp ezekben a napokban kezdték meg segédmunkások toborzását. Eladott egy darabka földet odahaza Csíkban, vásárolt Danikának egy bőrtokba süllyesztett finn kést, egy kurta csövű puskát meg csákót, és mongolos arcának valami ősi és buta megindultságával vigyorgott a fia harci buzgalmán, ahogy fegyverzetével sürgött-forgott, kinyargalt a kapuba, vagy lapos kúszásban vonszolta végig magát a telken, s néha Kálmánkára is rákiáltott: „Te miért nem harcolsz?!... Aki gyáva, nincs hazája!”

Kálmánka megalázottan lépdelt a parancsnok mögött, s a Gulliver fiú harciassága úgy leszorította gyönge természetét és akaratát, hogy azt kellett tennie, amit ő mond.

Vinczéné megint viselős volt; nehézkesen mozgott, s ha mosni kellett, messzire elállt a teknőtől, nehogy megnyomja a hasát. Fönt dolgozott a Pillangó telepen Bajkáné nagyságánál, akinek a férje asztalosműhelyt tartott a temető alatt. Mihelyt megnyomta a csengőt, a farkaskutya előrohant, majd visszafordult, s mikor ismét feltűnt, szájában hozta a seprűt. Az asztalosné egy postáskisasszonyt tartott bútorozott szobában meg egy ügyvédet, s azoknak a fehérneműjét is mosatta, utánuk is Vinczéné takarított.

Mihelyt Erzsike belépett a kapun, éneklő hangon rákezdte:

„Először seperje meg az udvart, drága Vinczéné, gyomláljon egy kicsit, hordjon pár veder vizet a virágokra, s fél óra múlva, ha mindezzel megvan, veheti sorra a szobákat, én addig begyújtok a mosókonyhában, és odateszem az ételét melegedni, egy kis egyveleg levest: paszuly egybetöltve krumplipaprikással meg húslevessel, van benne pár szem szabógallér is. Igen finom, siessen hát, édesem, siessen, mert sok a tennivaló, s mindjárt elszalad a nap...”

A fejadag-rendszer s a nehéz napok közelsége kínos takarékosságra kényszeríttette, mindenféle ételmaradékot odatálalt Vinczénének, de az új bejárónő nem kosztolt nála sokáig, mert egy nagymosás alkalmával eltűnt a postáskisasszony monogramos lepedője, és Bajkánét sem a könny, sem az esküdözés nem lágyította meg. Más itt nem járt, csak a mosónő, tehát ő lopta el. Nehéz őt becsapni, ohohó, ismert ő már györgyfalvi cselédet is, aki a derekán lopta ki a törülközőket, párnahéjakat, lepedőket — vizesen, ahogy kikapta az áztatásból. Igazán sajnálja, hogy így történt, de kénytelen visszafogni három napszámot, és többé nem tart igényt a munkájára.

Vinczéné belebetegedett az esetbe. Órák hosszat feküdt vizes borogatással a fején, s mintha agyrázkódása volna, bizonytalanná váltak körülötte a bútorok.

Odaát, Lángfeldéknél Matha bácsi halálán volt, s enynyi szomorúság között, amikor naponta szirénáztak, s éjjel is zúgtak a gépek, Jakab Jákob elérkezettnek látta megtartani cirkuszi műsorát. Szerzett néhány kifakult parókát, két söröskriglit, egy fél tucat színes golyót, egy vékony gumicsövet, lepedőre bohócmaszkokat pingált, és az ajtó elé akasztotta. Smilájzik volt a segédje, Mócut bohócinasnak készítette ki, liszttel bekente az arcát, és egy fél gumilabdát ragasztott az orrára.

Jötték a szomszédok gyerekestől, még a haldokló ágyát is végigülték, és az alacsony mennyezet alatt a zsivaj egymáshoz préselte őket. Mielőtt azonban megkezdték volna a műsort, fölhangzott a sziréna, és Kakabakter végigdöngött csizmáiban az ablakok előtt:

HALLÓ! HALLÓ! HALLÓ! HÉHÉ!

HÉ! HALLÓ!

TÖRJEM MAGUKRA AZ ABLAKOT?

5

Az ártány elérte a háromszáz kilót, az üzlettulajdonos a hóstáti atyafiság tanácsára előjegyeztette magát a berlini mintavásárra, és szakszerűen táplálta a disznót, nehogy idő előtt elhízzék, és mozgásában akadályozza a szívre rakódó háj; ha egy kis kedélytelenség fakította el a tekintetét s hátsó lábaira ülve hallgatott, Milágyi úr emberi vizelettel ledörzsöltette; ha az emésztésével volt baj, beöntést csinált, keserűsót szórt a moslékjába, gondoskodott róla, hogy naponta kapjon zöldet, s hogy sétáljon, levegőn legyen két-három órát...

Az építkezés vonszolódott, el-elakadt: a cementet zárolták, a tűzálló téglát szintén, a tipnik, olajporlasztók, kemenceszájak leszállítása késett a katonai rendelések miatt, s Milágyi úr fél napokat ácsorgott a Hadtestparancsnokság folyosóin, hogy műhelyének mint leendő katonasütödének az építését megsürgesse, de csak ígéretet kapott — biztatást.

A pékségben az egyik kemence előtt fölfakadt a talajvíz, s patkányok tűntek elő; Vincze egyik este szólt, hogy meg kéne nézetni a villanyhálózatot és az áramelosztókat, s mérget kéne elszórni, csapdákat fölállítani a pocegereknek, Milágyi úr azonban már nem látta érdemesnek, hogy fölbontassa a falakat és új szigetelésű zsinórokat építtessen be, erre most nem volt se pénze, se ideje. Csupán annyit tett, hogy szerzett egy fiatal, fürge daxlit, amely azonnal kiszimatolta a lyukakat, és órákon át ugatva derékig beásta magát a feltört cement alá.

Egyik reggel, amikor a cigányfiú beereszkedett a gödörbe, hogy megnézze, leroskadt-e már a tűz, papucsával megakadt a betonpárkányban, estében megfogta a kilazult áramelosztót, s nyomban hatalmas ütést érzett, hiszen a talpa alatt víz volt, s az áramkör, mint egy körbeforgó balta, cikázva csapott át rajta; az inas elesett, s mire Bakistó fölkapta a gödörből s végigfektette a cementen, már eszméletlen volt: nyelve kiduzzadt szájából, elkékült arcán végigcsurgott a veríték; felváltva egy-egy kupa hideg és meleg vizet öntött rá, letépte róla az inget, és melléje térdelve mesterséges légzéssel próbálkozott; a sovány inas jajgatásával fölverte a műhelyt — az utcáról is odatódultak az emberek. Milágyi úr fürgén és erélyesen toppant be, s hogy önmaga rémületét elűzze, mindjárt ordítozni kezdett:

— A jóistenit a pofájának!... Hányszor mondtam, hogy ne tegye a kezét az áramelosztóra?!...

Kuki hat hétig feküdt a kórházban; Bakistó hetenként kétszer, csötörtökön és vasárnap meglátogatta, két három krémest vitt neki, s bár tudta, hogy nem szabad, becsempészett néhány Szimfóniát is, csak hogy a fiú jókedvű legyen s minél előbb fölerősödjék; sőt tréfából megígérte, hogy a férfi s női nemi szerv eszperantó megfelelőjét is elárulja, ha kikerül majd a kórházból, s viszszatér közéjük...

Milágyi úr veszélyt gyanított: a hosszú inastól tudta, hogy Bakistó bejár Kukihoz, félt, hogy a segéd tanácsokat ad a purdénak, s a fiú végül is nem elégszik meg a betegpénzzel, hanem kártérítést követel; emiatt sokszor munka közben is áthívatta Vinczét a kocsmába, szuszogva odaszólt az asszonynak, hogy töltsön, de ne írja fel, s magát védve, szinte üzenetet fogalmazott Vékásnak:

— Most mondja meg, Vincze: mi értelme lett volna, hogy azt a kócerájt átpofoztassam, hogy beleöljek egy halom pénzt, mikor előbb-utóbb úgyis lebontatom?... Szólni azonban ezerszer is szóltam: nézzék meg, mivel járnak, emberek!

Vincze a pultra könyökölt, itta a pálinkáját és hallgatott; nem volt kedve senkit se védeni, se támadni. Ő ledolgozza a nyolc óráját, ha megfizetik, túlórázik is, de őt ne keverjék bajba, neki családja van.

Ilyenkor visszaemlékezett régi ábrándjaira, amikor szinte vágyott rá, hogy részt vegyen veszélyes vállalkozásokban, melyek eredményeként később ezernyi, fehér inges, tisztára borotvált munkás ülhet majd egy étellelitallal megrakott asztalnál, amelyről mindenki kedve szerint vehet: megmarkolhat egy sült csirkét, törhet a kenyérből, bort kortyolhat rá ceremónia nélkül, s minden rendelkezést ezek a csöndes, lakmározó munkások adnak ki holmi küldöncöknek, akik egész nap a nagy ebédlőterem és a város közigazgatási épületei között szaladgálnak; de ennek az ábrándnak már vége volt...

Mióta elvágta a vonat, többé nem tudott érzékenyen gondolni azokra, akiknek szerinte a talpát verték, szeget nyomtak a körme alá, vagy ütemes időközökben vizet csöpögtettek koponyája leborotvált felületére, míg ki nem adja a kommunista társait; az ő kálváriája magasztosabbnak tűnt, méltónak arra, hogy türelemmel, de mértéktartón hallgasson végig bármiféle más szerencsétlenséget, és Bakistóban is csupán a fölény bántotta, amellyel le akarta győzni őt.

Milágyi úr elunta Vincze némaságát, csapkodni kezdett, s egy harmadik személyt korholt:

— Rendben van, kérem! Véget vetek én ennek a cigányvásárnak, csak térjek vissza Berlinből!

S napokig úgy tett, mintha nem érdekelné a pékség: csak ült a kocsmában, vagy hokkedlit vitt hátra az udvarba, és órákon át nézte a sertést, beszélt hozzá, vakarta a fülét, torokhangon együtt röfögött vele, s ha az asszony vagy valami idegen közeledett, úgy hajolt föl az állat mellől, mintha közös titkaikban zavarták volna meg őket, s tekintete elutasítóan és ingerülten ezt mondta: mit akar, miért zaklat bennünket?

A németek „diadalmas” előnyomulása azonban elakadt, elkeseredett harcokról, rugalmas visszavonulásokról írt az Esti Lap, az Ellenzék, a Keleti Újság, önfegyelemre, áldozatokra szólította föl a kormány a népet, s figyelmeztette, hogy rá kell készülni a hosszabb háborúra; az új helyzet a vállára kapta Milágyi urat.

Szinte egy napon érkezett meg a félvagonnyi tűzálló tégla, a fűtőberendezés s a kemencék alkatrészei; a papírtasak megint visszakerült a fejére, együtt féldecizett a munkásokkal, teste rengett a kacagástól; két-háromszáz pengős kölcsönöket vett fel, a hitelbanknál tízezerrel terhelte meg az üzletet, s most érezte először, hogy mily termékeny izgalmat jelent a vállalkozás, mily jólesően működteti az ember agyát-szívét a biztos tét, amely azonban épp a maga szilárdnak tűnő mivoltában borzongatja meg az embert azzal a kétellyel, hogy valami mégis beüthet, mint ahogy a legbiztosabb és legtapasztaltabb kalandort is örökké a lebukás izgalma hajtja.

6

Kuki még három hónap múlva se tudott munkába állni; zúgott a feje, hebegett, minduntalan gyöngeség fogta el; mint bejelentett munkásnak, az OTI havonként fizetett hatvan pengőt, s Milágyi úr már nem is számított rá, hogy visszavegye, Bakistót pedig békén hagyta, amíg elcsöndesedik az ügy a kártérítéssel; a péksegéd azonban számon tartotta az esetet, s részletesen leírva több példányban is legépeltette, hogy a sütőipari munkások szakszervezete elé tárja mint jelenséget, s hozzácsatolhassa a periratokhoz.

Őszire megvolt az új műhely, ahova Vinczének kellett átmennie az embereivel, s a tulajdonos még felvett két segédet: Szélpál Jánost, egy hosszú, ravasz, ádámcsutkás péket, és Prúnert, egy lusta mozgású, kövérkés férfit, aki úgy jött-ment, úgy gyújtott cigarettára is, mintha szüntelen gondolkozna valamin, ami sehogy se akar eszébe jutni; Bakistó már a második napon kiszámította, hogy az új műhelyben a munkaütem sokkal gyorsabb, a termelés negyven százalékkal nagyobb, s hogy igazságosan járnának el, ha követelnék Milágyi úrtól, hogy legalább félszáz pengőt emeljen a munkások fizetésén.

Vincze nem szólt: zavartan tett-vett mellette, nagyokat hallgatott, hisz neki már megígérte a tulajdonos az emelést, s kissé sértőnek is tartotta, hogy az új munkások is jobb javadalmazásban részesüljenek; Vékás azonban még nem tudta ezt.

— Béla, kéne szólni a górénak — mondta. — Bagóért mégsem dolgozhatnak az emberek.

Vincze szinte ijedten pillantott rá.

— Eredj és szólj, én nem dugom oda a képem. Engem ne keverjetek semmi cirkuszba.

— Miért ne kevernélek?... Ha mindenki csak magával törődik, a tulaj a fejünkre csinál!

— Úgyis azt tesz, amit akar. Dumával nehéz megdolgozni. Inkább az utcára lök bennünket.

— Tehát jobb, ha kussolunk?... Imádom ezt a filozófiát. Csak már jóllaktam vele.

— Én meg a te atyáskodásoddal. Mintha szaros gyerek volnék, aki kettőig se tud számolni!

Vincze keze megállt a gyúródeszkán; Bakistó beugrott a gödörbe, és kinyitotta a kemenceajtót; meztelen felsőtestén ugrált a tűz fénye, és ő fürkészve nézte a lángokat.

 „Nem kellett volna beolvasnom az imént — gondolta Vincze. — De mi a szűzmáriát mind nyaggat? Tisztelem az eszét, az igyekvését, még az eszperantó-tudását is... de megmondtam ezerszer: engem hagyjon ki a játékból!”

— Nem vagy te szaros gyerek, Béla — mondta Bakistó. — Sőt okosabb vagy, mint bárki gondolná...

— Akkor meg mi a baj?... Talán pecsovicsnak nézel, mert nem ülök be a kocsmába sztrájkolni?

— Sosem én voltam az, aki szolgálatot várt tőled a pálinkáért — mondta Vékás.

— Hanem ki?... Én a magam pénzéből iszom, még ha belefúlok is; más egyéb fáj neked...

— Miért fájna? Mi hasznom az egészből? Földobom én is a kalapom, s megyek, amerre fújja a szél...

S most megint azzal a fölényes-bánatos mosolyával mosolygott, s Vinczében ismét restelkedő zavarrá csitult minden indulat: „Mit akar megint?... Meghülyíti az embert!”

— Én nem haragszom — mondta —, csak kértelek,, hogy ne keverj semmibe... családom van!

Pakurafűtéssel egy óráról húsz percre rövidült a kemencék hevítése, a munkaütem felgyorsult: alig szedték ki az egyik sütést, már be kellett érnie a másik dagasztásnak, de Milágyi úr oly jelentős könnyítést látott abban, hogy nem kell fát hasítani, léccel előgyújtani, a hasábokat berakni és ismét kikotorni a szenet, hamut, hogy hat kemence mellé is elégnek találta a munkáslétszámot, s borozgatás közben arról mesélt a hóstáti atyafiságnak, hogy Kolozsvár egyetlen műhelyében sincs olyan úri dolga a pékeknek, mint őnála, ahol mindent gépesített.

— Csak lenyomod a kifliprést, és harminc szabályos hurka marad alatta: megy minden, mint a karikacsapás! — mondta pecsétgyűrűjével megkocogtatva a pohár oldalát; de már színtelenebb, fáradtabb volt a hangja, érezte, hogy Vékás hurkot vet a kártérítési tárgyalással, melyet nehéz lesz elkerülnie, s ha a sajtó dobra veri az ügyet, egykettőre lejárathatja az üzlet tekintélyét, melyre épp most lett volna szüksége; titkon arra vágyott, hogy kiegyezzék Bakistóval, hátha ez a marha meg tudja győzni Kukit, hogy egy százasért fogja be a száját. Később pedig, ha az ügy elalszik, lecsap ő erre a mitugrász alakra is. Csakhogy nem tudta, miként közeledjék hozzá.

Egy idő óta a honvédség minden vasárnap húst süttetett nála, és Milágyi úr azt kívánta, hogy fölváltva egyegy pék segédkezzék, vagyis végezze el a bevetést és a pecsenyeforgatást órabérben, míg a bakák az őrmesterrel odaát féldeciznek a kocsmában, de se Szélpál, se Prúner nem vállalta a szünnapi ugrálást, hiszen most négy ember helyett dolgoztak, néha még vizelni se tudtak kiszaladni vagy rágyújtani egy cigarettára, s örültek, hogy a szombati görbenap után kialhatják magukat.

Helyettük Vincze járt kisegíteni.

A fölhasított fél marhát, sertést hatalmas pléhtepsibe helyezték, forgatás közben a zsír minduntalan kifröcscsent a heltre, és fojtó, csípős füst csapott ki a kemencéből; a vendéglősné hozott egy fél liter pálinkát, odaállította a gödör mellé, és Vincze közönyös kitartással, verítékezve forgatta a pléheket a lapáttal, húzott egyegy kortyot a pálinkából, a lépcső felé fülelt, s jó darab karajt, combhúst buktatott ki a tepsiből, a kemence szájáig kotorva villára kapta, s belökte egy vederbe; a két katona boros hangoskodással tért vissza, örvendett, hogy semmi szabályellenesség nem történt, s örömében kicsurgatott egy liternyi pecsenyezsírt a „pék úrnak”, hadd vigye haza.

Hétfőn, mikor a többiek bejöttek, már vetkőzés közben célzatos utálkozással nézték a zsíros cementet, Vinczére pillantottak, s bár irigyelték, mégis földuzzasztotta őket a fölény, hogy olyasmit vállalt, amire őket Milágyi úr nem tudta rávenni.

Egy ilyen hétfői napon Bakistó bement a tulajdonoshoz, és azt mondta, hogy beszélni szeretne vele. A főnök ezúttal minden ellenszenvét beleegyező szótlanságba fojtotta, sőt előretessékelte a társalgó felé, és reménykedőn csoszogott utána: itt volt az alkalom, hogy a Kuki ügyét kedvezően letárgyalják; Bandi leült szembe vele, és szelíden azt mondta:

— Milágyi úr, rég esedékes a fizetésemelés. Az emberek legalább ötven pengő javításra számítanak...

A tulajdonos nevetve nézett rá:

— Nem értem magát, Vékás! Mije maga ezeknek az embereknek? A nagybácsija?

Bakistó meg se moccant, csak a lisztes tenyerét nyitotta szét, akár egy összehajtogatott papírt.

— Nem akarom megszólni, pusztán tanácsot adok: ha egymagáért küzd, hamarabb célt ér...

Bakistó elértette a célzást és mosolygott:

— Látja, Milágyi úr, nem ismer engem. Én nemigen szeretem a pénzt. Megélnék egy szelet kenyéren s egy pohár vízen is. Elég nekem az egy rend ruha s a tíz Szimfónia naponta...

— Akkor mit akar? — kérdezte Milágyi úr karját, sajnálkozón széttárva.

— Azt, hogy a szelet kenyér s az egy szál ruha viszont mindenkinek kijusson.

— Lárifári! —_ intett Milágyi úr, és fél fenékkel sértődötten elfordította magát a széken. — Csak olyan apostolkodás ez. Feltűnési viszketegség...

— Az lehet — mosolygott Bakistó. — De amíg egy nagyobb darab kenyér, egy tartósabb rongy csábítani tud, mindig is lesznek apostolok, főnök úr...

— No, elég, elég! — intett Milágyi és fölállt. — Hagyjuk ezt. Beszéljünk a lényegről...

— Én is úgy képzeltem, kérem.

— Akkor elégedjék meg annyival, hogy akceptálom a maga béremelési követelését és passz. Ennek fejében azonban elvárom, hogy a műhelyben nyugalom legyen...

Bakistó elmosolyodott, és a tulajdonos ebből a mosolyból, amely inkább szánakozó volt, mint meghunyászkodó, átérezte, hogy közöttük csak az erőszak dönthet.

— Szóval havi ötvenért hallgassak, és a Kuki ügyét, is simítsam el?... Ez olcsó ár volna, főnök úr...

Milágyi gyűrűs ujjával megbabrálta mellét az ing résében, és segélykérően pillantott a söntés mögé, ahol az asszony magasodott föl.

— Mit akar maga?!... A torkomnak esni vagy a zsebemnek? Mondja meg: mit kíván tőlem?!

Körbeszuszogott az asztalnál, nyaka fölfúvódott és lila lett; a vendéglősné, akiben a védekezés ösztöne erősebb volt az elvakító dühnél, azt mondotta:

— Nem szép biza, hogy mindig ellenünk uszít. Hisz maga is itt szerzi meg a tányér ételre valót. Ahelyett, hogy a békét keresné, és azt a kölyköt lebeszélné az acsarkodásról, sípot ad a szájába, és törvényre küldi...

Milágyi úr zsebre dugta a kezét, fújtatva hintázott dupla talpú cipőjében, s mert úgy érezte, hogy az aszszony kérlelő-egyezkedő hangja megalázza őt, rákiáltott:

— Te ne avatkozz bele!... Ilyen zsarolókkal... ilyen lázító alakokkal nem tárgyalok!... Mindjárt kiderül, kiknek a nevében akar megpumpolni!

Az ajtó felé törtetett, onnan ki az utcára, a düh hamar végigsodorta a folyosón, be a lisztporos, forró műhelybe; még le se ért a lépcsőn, máris ordítozni kezdett:

— Szélpál!... Prúner!... Paszuly!...

A két új segéd meg az inas megszeppenve összeterelődött; Vincze háttal állt feléjük, a dagasztóteknőnél, s úgy tett, mintha semmit sem vett volna észre; a vasárnapi hússütésnél a honvédektől is kapott egy félliternyi gabonapálinkát, elrejtette egy szakajtókosár mögé a vakablakba, néha odanyúlt, a szájához emelte és kortyolt belőle; mikor Milágyi úr berontott, már jócskán spicces volt.

— Na tessék! — lehelte szét a góré kifulladva. — Mondják meg itt a szemembe, hogy mi nem tetszik?... Nincs szükségem se közvetítőkre, se besúgókra... Halljuk hát a panaszt!

Vincze megfordult, és rávigyorgott a balekokra: élvezte, hogy egyszerre úgy elgyávultak.

— Na, gyerünk a szöveggel! — mondta. — Mit álltok ott, akár az öntött néma? Pakoljatok ki!

Milágyi úr meglepődött pillantást vetett rá, s megint csak a három munkást figyelte.

— Szíveskedjék megnézni ezt a cipőt — mondta Szélpál, s megemelte félretaposott, rossz lábbelijét. — Egy hete sincs, hogy vettem, s már tropára ment...

Prúner rágyújtott, és idegesen köpködte a dohány szálakat:

— A strapa nagy, az biztos... Néha annyi idő se jut, hogy az ember kiszaladjon vizelni...

— Tovább! — kiáltotta Milágyi úr. — Tovább!... Látom, megtanulták a leckét!... Az eszperantó feladványt!

Bakistó nyugodtan állt -mögötte.

— Ezt a leckét könnyű volt megtanulni — mondta. — Hisz egyikük se vak.

— Maga hallgasson! Maga itt most egy zéró. Én az emberek véleményére vagyok kíváncsi!

— Akkor szíveskedjék megkérdezni Vinczétől: nem hívta fel ő is a becses figyelmét az áramütés veszélyére?

Vincze nem fordult meg, húzott még egy kortyot az üvegből, s visszatette a helyére; mintha késeket hajigálnának a lapockájába, nyakszirtjébe, úgy röpültek felé a kérdések, úgy hangzott el minden mondat, amely őt hívta tanúul, a szavak szinte egymásra taposva ágaskodtak a magasba, hogy onnan a fölény biztonságával bökjenek le rá e vetélkedő harcban.

— Nem elég jártatni a szánkat, tessék bizonyítani is! Én intettem, óvtam magukat...

— Lehet, hogy igaza van, de... ilyen alapon arra is inthetett volna, nehogy lélegzetet vegyünk!

— Elég ezekből... ezekből a bolsevik dumákból!... Azt hiszi, nem tudom, mire bujtogatja a munkásokat?...

— Ha az ember nem tartja oda a pofáját, hogy belecsapjanak, bolseviki. Régi lemez...

— Ha régi, ha nem, rágja meg, hogy mit köp ki... Hacsak nem akar katonai bíróság elé kerülni!...

— Majd meglátjuk, ki kerül hamarabb bíróság elé! Ezt az ügyet nem hagyom: ha kell, felmegyek a jóistenig!

— Ne vicceljen. És kit állít tanúnak?

— Vinczét!

— Hallotta, Vincze? Maga hallotta ezt?

Ő azonban csak fogta a teknő szélét, s még mindig nem fordult meg: a tészta hólyagozva földuzzadt a peremig; ahelyett, hogy e kiáltozás miatt zaklatná magát, hirtelen azt az éjszakát élte át, mikor Enyedről gyalog elindult Kolozsvárra, mert belémart a vágy, hogy lássa a kislányt, s miközben bandukolt részegen az országúton, egyszerre paták csattogását hallotta, s amint hátrapillantott, észrevette, hogy valami gebe követi a holdsütésben csészealjnyi szemét lóbálva, a társtalanság magányával; lehajolt, fölkapott egy követ, és feléje hajította; a ló ekkor megtorpant, és a csalódás, amely a szeméből hullámzott elő, a bőrén is végigremegett, majd oldalt ugrott, és besuhant az erdőbe; de abban a pillanatban már nem is ló volt, hanem csak egy árnyék, amely hirtelen felnő az égig, majd felhőként meglódul, és eltűnik a szem elől...

— Vincze, megsüketült? Vincze!...

Épp oda akart nyúlni a pálinkáért, hogy még húzzon egy kortyot belőle, s már a szájához emelte, de a mozdulata elakadt, és az üveg a cementre hullott. Milágyi megrántotta a karját:

— Maga is engem hibáztat?... Maga is reám keni a bajt? Képes odaállni ellenem tanúskodni?!...

Vincze ostobán nézett a tulajdonosra, aztán Prúnerékre pillantott, akik úgy álltak ott a vaskos, vérveres ember körül, akár a megtorpant lovak.

Sajnálkozón elvigyorodott:

— Ne haragudjon, Milágyi úr... de a számból nem csinálhatok feneket: amit láttam, láttam...

— Tehát maga... maga is egy pecsovics?... Elég volt ebből a cigánybandából! — Milágyi úr odaloholt az ajtóhoz, hátracsapta, és meglendítette a karját:

— Mars ki a műhelyemből!... Takarodjanak!

S amikor látta, hogy csak állnak, hozzájuk szaladt, Paszulyt pofon csapta, majd Prúner felé rúgott, végül Vincze mögé került, és félrehúzta a teknőtől:

— Magára sincs szükségem!... Etettem, itattam, mert nem sejtettem, hogy maga is egy szar!...

— Milágyi úr, gondolja meg... Ne lökdössön, Milágyi úr... És ne szarozzon...

A dühöngő tulajdonos azonban oldalba ütötte, a térdével lökdöste előre, mind előbbre, és Vincze hirtelen úgy érezte, mintha sötét kemencében botladozna, melynek rázárták az ajtóját. Néhány héttel korábban még Vékásnak volt pecsovics, s most meg a főnök rugdalja kifelé?!

Megfordult, s ahogy a mázsás zsákokat szokta elkapni, karjának harapóját a tulajdonos nyakára szorította; Milágyi úr eldőlt, s ő már húzta is, akár egy kitömött mackót, a vendéglősnek csak a cipője sarka súrolta a cementet; a teknőnél megállt vele és átbillentette a párkányon.

Vékás odarohant, hogy elkapja, de a tulajdonos már lemerült a híg tésztába, és csupán a szeme meredt elő rémülten a fehérségből, mint két sötét buborék.

7

Vinczéné száz kinint vett be. Hirtelen s minden külső jel nélkül utálta meg az életét, a kályhafüst szagát, a gyerekek zsivaját, az éjjeli kiáltásokat, a tűzfalat, a csatornát, férje tengődését, a mindennapi töprenkedést, hogy mit főzzön, s végül a magzatot is a hasában, amely öntudatlan közönnyel húzza le őt, aki már járni is alig tud a gyöngeségtől, mióta Bajkáné meggyanúsította és elűzte a helyéről, s mióta Béla is munka nélkül ténfergett, s mindenféle kacatot, poros üveget összeszedegetett a ház körül, csak hogy kiteljék a pálinkára való.

De talán az rongálta meg leginkább, hogy egy reggel, amint a Piskihídon vásárolt, jött-ment, alkudozott, majd kisodródott a nyüzsgés szélére, hirtelen édesapja mély hangja zengett fel mögötte; hátrapillantott, és látta, hogy épp akkor ereszkedik alá a kocsmalépcsőn, s a dereka magasságában egy kis púpos sürög mellette; Kakas Bandi valami árat emlegetett, havi bért talán, a nyomorék pedig hátrabillentette arcát, és vékonyka hangján próbált megalkudni vele.

Erzsike a zöldséges szatyorral utánuk szegődött; az apja mezítlábra fölhúzott csoszogókat vonszolt, nadrágja kirojtosodott, tarkóját, melyre ütött-kopott kalap borult, benőtte a haj, valahogy egész alakja megroskadt, mozdulatai félénkek lettek és bizonytalanok, tekintete mohón kutatott valamiért a földön, néha-néha lehajolt, és cigarettavéget vett fel; Erzsike szeméből kicsordult a könny, most már megérezte: ez az apa többé nem öltözik fehér ingbe, hogy fölültesse őket a kétlovas fogatra és visszavigye az ígéret földjére, amely után kislány kora óta sóvárgott...

A Munkás utcán baktattak föl a kis púpossal, a cigánysor közepén, aztán betértek egy ajtón, amely mindjárt az utcáról nyílt rossz szagoktól gőzölgő árok fölött; Erzsike utánuk lopakodott, s mikor a sötét alkóvban megállt, jobbkézt, egy hodályszerű szobában az alkudozók hangját már elnyelte a kovártélyosok zsivaja, akik földbe vert, arasznyi lécdarabkákkal határolták el a maguk megfizetett helyét és egymással civakodtak.

Mikor bepillantott hozzájuk, egy vastag, szakállas cigány épp föltérdelt a vackán, s botjával, mint a dákóval, próbálta megcélozni egy napszámos fejét, aki az imént kimert egy csésze vizet a vederből s az ő légiterén hatolt át; végül orrtövön találta, és a férfi vére a takaróra buggyant.

„Uram istenem, hova jutott! — gondolta Erzsike, és szemét törülgetve kifordult az utcára. — Mindenféle koldust fölszed, csak hogy kapjon egypár krajcárt! És ki tudja hány hete, hány hónapja rejtőzködik előlem!...”

S hamar megtudta azt is, hogy édesapja megint gyerekes asszonyt vett el, egy alacsony, szapora beszédű fehérnépet, Pipinánát, aki félénk tisztelettel pillantott föl Kakas Bandi kék szemébe, szőke bajuszára, s egy koraérett pillantású kamaszfiút hozott a házasságba: Nyinyikát, ahogy a Munkás utcában csúfolták Nándort.

Vásárolni indultak; Milágyi úr kifizette a kétheti felmondást, s ő már bevette volt a gyógyszert, amikor kószálni kezdtek a városban; a Zokogó majom előtt Béla megállt, őt is hívta, hogy lépjen be egy pohárka fodormentás pálinkára, és Erzsike már oly zsibbadtan közönyös volt, hogy sem felelni, sem tiltakozni nem tudott, mihelyt azonban szájához emelte az italt, eszméletlenül lehanyatlott.

Gyomormosást végeztek Stancánál, a magzatot el kellett venni (kisfiú lett volna), s négy nap múlva hazaengedték; de még ezután is szédült, félrebeszélt, s az ágy szélére tapogatva szüntelen a kicsiről motyogott valamit, hogy ügyeljenek, mert a csöppség lezuhan az erkélyről, néha meg fölkiáltott: „Béla, Béla, miért hagyjátok?” — s önkívületében is megborzongott a mélységtől.

Eljött Vékás Bandi, s leült a székre. Csak mosolygott, mintha pityókos volna, nézte a padlót, s az eszperantó könyvet a térde közé szorította; SAS behívót kapott (válasz volt ez Milágyi úr feljelentésére), tudta, hogy a frontra irányítják, s eljött Vinczéhez búcsúzni; azt mondta, hogy van egy kis spórolt pénze, a künnlevőt is összeszedegeti és itthagyja Bélának: hisz jön a tél, lábbeli, ruha kell a gyerekeknek, neki pedig úgysem lesz szüksége pénzre ott, ahova viszik...

Utána kiment az udvarra, rámosolygott a napsütötte házra, az emberekre, mint aki minden gyöngeségüket és esendő életüket is megérti, kézen fogta Kálmánkát, hátravitte a felszaggatott, gizgazos udvarra, és letelepedett egy földkupacra.

— Hát az a kereszt hova lett, amelyet az udvar fölé szegeztél? — kérdezte.

A fiú hallgatott.

— S aztán hogy gondolod: most az egész környék mennyországgá lett vagy pokollá?...

Kálmán fölpillantott rá.

— Édesanyám meg fog halni — mondta, Bakistó azonban nem lepődött meg, mint ahogy a gyermek várta, hanem elmosolyodott, és egy göröngyöt morzsolt szét az ujjai között.

— Az ember nem hal meg olyan könnyen, te kölyök! Elesik, aztán fölveszi a keresztet és cipeli tovább...

A fiú oda pillantott, ahol a feszület állt volt.

— Ledöntötték a kerítéssel együtt... — mondta. — Akkor zuhant le, amikor a futóárkot ástuk Gulliverrel...

— Bánkódtál miatta? — kérdezte a péksegéd. — Hagyd, majd épül más palánk, és keresztre talán nem is lesz szükség...

Kálmán izgatottan várakozott: mit mond még?

— Figyelj csak! — húzta elő Vékás az eszperantó könyvet a zsebéből. — Egy könyvet hagyok rád, ha megismered ennek a titkait, bármilyen falon, kerítésen át tudsz majd hatolni...

Kálmánka tenyere tétován lebegett, nem merte csak úgy egyszerűen megérinteni a kötetet, aztán mégis elvette és térdére fektetve szétnyitotta: „Enkonduka lecino, bevezető lecke: ez ige jelentő mód jelen ideje: mi éstas, vi estas, li, si, gi estas; Kvina lecino; La familia kaj la parencoj; Aleksandro Petőfi: Fine de Septembro; La internacio: Levigu proletár de l’tero...”

Ezek a lágy, szláv hangokkal kevert latin szavak úgy hatottak rá, mintha egy elszabadulni vágyó érzés vergődne benne, aztán ahogy ismét fölpillantott Bakistó arcába, már érezte, hogy ki is szállt belőle, és csak valami tiszta ür maradt a helyén; az örömtől olyan gyöngeség fogta el, hogy a könyv billegni kezdett a térdén.

— Erre Bandi bácsinak is szüksége van — mondta, de a hangjából előrezgett a magaszánó félénkség is.

A péksegéd megsimogatta a fejét és legyintett:

— Maradjon a tied: ahova én megyek, ott a halál nyelvén beszélnek; de neked még jól fog!...

Elköszönt, elment, többé nem látták. Az első estén, amikor havas eső csapott az ablakok szemébe és a járdakő meg a háztető is didergett, Vincze képzeletében hirtelen fölbukkant Bakistó, amint nagyon messze, a hóstáti földek mögött, a párás bizonytalanság mögött bandukol szakadt és esőverte bakaruhában, jobb kezét úgy nyújtja föl, mintha esernyő nyelét szorongatná, közben a nyakába zúdul valami büdös, dögszagú eső, amely fölmarja a bőrét...

Ez a látomás oly erős volt és oly gyakori, hogy valahányszor eleredt az eső, a bűntudattól veríték csapott ki rajta, s loholnia kellett, hogy eljusson az első kocsmáig s két-három pohárral elzsibbassza zaklatottságát...

AZ ESTI LAP TÁBORI POSTÁJA

Üzenem feleségemnek, Mózes Jenőnének, Kolozsvárra, a közvágóhídra: Anyukám, értem ne aggódj, jól vagyok és egészséges. Kívánok nektek tiszta szívből kellemes és boldog karácsonyi ünnepeket. A csomagot megkaptam. Vigyázzatok az egészségetekre, s az ünnepeken gondoljatok reám is. Sok szeretettel ölel, csókol, Jenő.

Nagyváradi fiúk tízparancsolata az itthon maradt lányok számára:


1.       Nagyváradi és élesdi lányok! Néha ritkán gondoljatok az Oroszországban lévő honvédekre is. Ugyanis nekik köszönhetitek, hogy odahaza kedvetekre szórakozhattok.

2.       Akinek itt van a kedvese, ne iparkodjon másikat fogni, mert még az is kikerülhet, s akkor két szék közt a pad alá esik.

3.       Akinek még odahaza maradt a babája, ne vágjon fel azok előtt, akiknek már künn van. Mert még ők is kijuthatnak a frontra.

4.       Legalább hetenként egyszer emlékezzetek meg egy-egy tábori lappal a honvédekről.

5.       Ha leventék gyűjtenek számunkra, ne a parafatalpú cipőtöket ajánljátok fel, hanem téli prémeket adjatok.

6.       Ne járjatok drága szórakozóhelyekre, inkább áldozzatok valamit a Vöröskeresztnek.


7.       Ne búsuljatok, hogy lánynak születtetek, s nem lehettek katonák. Ha nagyon vágytok Oroszországba, mint vöröskeresztes nővérek még kijuthattok.

8.       Ne mindig csak a divatlapot bújjátok. Olvassátok az Esti Lapot is, abban sokkal több hasznos dolgot találtok.

9.       Ha templomba mentek, imátokban emlékezzetek meg rólunk is, akik idegenben harcolunk értetek.

10.   Ne haragudjatok meg őszinte üzenetünkért, de ha ti magyar lányokhoz méltóan viselkedtek, akkor mi joggal bízhatunk a szebb magyar jövőben.

Valahol Oroszországban. Tábori postaszámunk:

B 580.


8

Vinczéné még mindig fél napokat feküdt fején vizes ruhával, mert járása bizonytalanná vált, s néha úgy érezte, mintha egész agya meg volna kelve; Kálmánka megállt az ágya mellett, szótlanul nézte, s valami érdekes változásra figyelt önmagában, amely eleinte megijesztette, utána azonban biztonságot adott s védelmébe vette őt; azt tapasztalta, hogy édesanyja immár nem foglalkoztatja azzal a képzelgéssel, amely félénkké és gyámoltalanná tette, talán éppen azáltal, hogy lemondást sugallt. Most nem gondolt a halálára, hanem azt mondta magában: „Meg fog gyógyulni, mert akarom, hogy meggyógyuljon” — s ebben a hitben meg is nyugodott, habár percekig állt és figyelte, amint a nedves törülköző két csücske a párnára ér, miközben mama nyitott szájjal lélegzik.

Az anyában épp ellenkező változás történt: ha eddig nem akarta észrevenni tüntető ragaszkodását, s igyekezett beterelni abba a szeretetbe, amit a többi gyerektől kapott, most, hogy az idegeit csupaszra marta annyi méreg, meg akart kapaszkodni Kálmánkában, aki számára egyszerre jelképpé és ígéretté vált; hisz amikor született, hajnali öt órakor, épp harangoztak, és a bábaaszszony is megmondta, hogy küldetése lesz a földön, az emberek szeretni fogják; elnézte, ahogy krepp-papírból angyalruhát ragaszt magának a karácsonyi kántáláshoz, s mintha megsejtette volna benne a változást, s félne, hogy elveszti egész életének, sorsának méltányolóját, odaintette őt az ágyához:

— Ígérd meg, hogy imádkozni fogsz értem... Ugye, megígéred?... Hisz nincs nékem immár senkim. — Fehér, meleg ujjai belesüppedtek a fiú hajába.

Kálmánka pedig odahajtotta a fejét, angyalszárnya kétoldalt ráterült a pokrócra.

Havas esőben indultak el kántálni: a betlehemes királyok koronája nedvesen fénylett, a hosszú ingeket fölcsapta a latyak, és a jászol körül bizonytalanul imbolygott a gyertyák fénye; egy hosszú és sovány férfi csengős botjával előrenyargalt a Kövespadon meg a Pillangó telep környékén, Miklós hatalmas bundába rejtőzve szuszogott be a kapukon, ahol fogadták a kántálókat, és Gulliver Dani, akinek szárnyai nedvesen csüngtek alá, elfogódottan szipákolt, mert falcs volt, és nem volt szabad énekelnie; a suszter azonban oly nekibuzdultan fújta, hogy csak csekély kíséretre volt szükség; épp december első napjaiban született meg a kisfia Arankától, Miklósné pedig már kora reggel cipekedett, izgatottan figyelte, ahogy szopik a kicsi, s ha sírni kezdett, elvette az anyától, és csucsujgatva járt vele fel-alá a szobában; a cipész, mintha örülne e békességnek, telt és friss baritonján énekelte :

Megszületett megváltója

e bűnös világnak...

Kálmánka szüntelen könnyezett; a havazásban összemosódó házfedelek, a besüppedt kerítések és az apró ablakok mögül előpislogó fény a fenyőgally illatával és a tarisznyából fölpárolgó kalács melegével nemcsak meghatotta, de sóvárgást is ébresztett benne: szeretett volna mindenütt ott lenni, elkeveredni a havas esővel, és a bánat, hogy ily magányos ebben az érzésben, összevegyült azzal a sejtéssel, hogy mások is társtalanok, hisz a lelkük körül van zárva, falak és kerítések közé rekedt, s még annyi titkát sem ismerik a szabadulásnak, amennyit ő megtanult az eszperantó könyvből. Ugyanekkor eléje tűnt édesanyja ágya is, ott lebegett előtte a havas eső függönye mögött, de mintha göcsöt kötöttek volna a lelkére, nem tudott imádkozni.

Mikor éjfél után hazavetődtek, édesanyja nyöszörögve feküdt, néha önkívületben lehunyta szemét, az ágy széle felé tapogatott, motyogott valamit, hogy a kicsi leesik, megint magához tért, és egy csésze tejet kért — néhány korty hideg tejet, amitől bizonyára megenyhülne; de nem volt odahaza egy csepp sem, hiszen bedagasztották a kalácsba; Kálmánkát rémület és szorongás fogta el, hogy nem imádkozott érte, mindenért önmagát hibáztatta, de aztán történt valami, mégis jelt kapott ezen az éjszakán, hogy Isten kiválasztott angyalai közé tartozik, még ha tönkreázott is a ruhája meg a krepp-papír szárnya: elkésett kántálok hangja zengett fel a korridor előtt, négy cigányfiú rneg egy asszony nyomult be a lakásba, és annak a mosolygó, fekete Szűz Máriának a szatyrából egy tejjel teli üveg kandikált elő: „Tavalyelőtt egy olyan házra bukkantunk, ahol a kicsi éhesen rítt, instálom, azóta mindig viszek magammal...”

Vinczéné felült, a bögrét kezébe fogta, és mikor kiitta a tejet, megkönnyebbülten sóhajtott.

9

Böskéék Félix-fürdőről tértek haza; gyönge szezon volt, alig lézengett pár vendég a meleg vizű medencék körül, az is föltarisznyálva jött el otthonról — főként Váradról: kásásán fehér bőrű nyárspolgár, zsidó kereskedő, aki főtt tojást, sajtot, retket hozott hátizsákjában, minden krajcárt a fogához vert, s szinte félénken pillantott a megterített asztalok négyszögeire, mintha egy békés világ távoli szigeteit szemlélné; semmi kedvük nem volt betelepedni a nyárikertbe, ahol egy tányér levesért, ötdekás húsdarabkáért és papírvékony kenyérszeletekért két-három pengőt kellett fizetniük; inkább csak egy pohár sörre ültek le, igyekeztek mielőbb magukba tölteni, letörölni szájukról a habot, s máris a pénztárcájuk után nyúltak.

Hektor vagy ötszáz pengőt spórolt, Böske háromszázat, de alighogy leszálltak a vonatról, mindketten megféltették a maguk pénzét, melyet fillérenként raktak össze; ki-ki arra vágyott, hogy félrehúzódva, kedve szerint költekezzék, egyék, igyék, hogy a másik ne nézzen bele a szájába, ne rója fel, ha egy pohárral többet iszik, ha odacsúsztat egy pengőt a cigánynak; de hát egyik sem mondhatta meg azt, ami már Csúcsától erre rágni kezdte, s a tehetetlenség ingerültté, kötekedővé tette őket.

— Remélem, őnagysága az én pénzemet nem akarja a szűcsre költeni — mondta Hektor megmarkolva útitáskáját.

Mikor veszekedtek, magázták egymást.

— Mi baja megint Rezsővel? Az egy úriember. Annak maga a nyomába se léphet — vágott vissza Böske.

— Épp azért mondom: keresse meg, és legyenek boldogok. Engem meg hanyagoljon el.

— No nézz oda! — kiáltott fel Böske. — Hát ki a franc kapaszkodik magába?

S mikor elváltak a váróterem előtt, mindketten megkönnyebbültek, és egy kis hálát is éreztek egymás iránt; Hektor autóbuszra ült, Böske elindult a fiákerek felé, megszólított egy veszteglő konflist, a kiskutyával együtt fölkapaszkodott rá, s szólt, hogy vigye az Erzsébetfürdőbe.

Egy hét múlva mindig összetalálkoztak; egy kölyökkel áthívatták Bélát Piskoltihoz, fizettek neki két-három decit, Böske sóhajtott, könnyezve billegtette poharát az asztalon, elpanaszolta, hogy itt a tél, s azt sem tudja, hova fognak behúzódni a hideg elől, hiszen neki nincs senkije, akire támaszkodhatna, csak a bátyja; a pincér hallgatott, s előzékenyen kínálgatta sógorát cigarettával:

— Csak azt engedd, Béla, hogy behúzódjunk egy szögletbe... Csak egy rossz kabátot teríts le alánk...

Kálmánka még csak nem is gyanította, hogy Hektor a pincérségen kívül más foglalkozáshoz is ért, annál inkább meglepődött azon a téli estén, mikor belépett a szobába s látta, hogy az asztal tele van tulipánokkal, s Hektor valami vörös tésztát gyúr.

— Most nem kapok állást — mondta a pincér a mozgás buzgalmában. — De jöjjön csak el a tavasz, akkor már nem búsulok...

Böske a priccsen kuporgott, a.virágszárak drótjaira sodorgatta a zöld selyempapírt és sóhajtott:

— Bárhova tekint az ember, bajt lát. Egy sziki cselédlány például föltette a kisgyereket mosófazékkal a kemencére, hogy melegedjék a víz, ő meg lement hetyegni a Pistájával, és mire visszatért, a kicsi már szappanná főtt!

Hektor megint kihúzott egy cigarettát az összesodort papírból, a tíz darab közül, amit Vinczéné vett neki, mikor látta, hogy a nyugtalanságtól már dolgozni sem tud; most azonban Böske is föltérdelt az ágyon, s irigy-kíváncsian pislogott a kis tasak felé, nézte, hogy vajon hány szál maradt benne.

— Ne pipálj annyit! — mondta. — Hagyjál nekem is egy koporsószöget!

Leszállt, és ő is rágyújtott; ahogy fújta a füstöt, orra, szája remegett, majd odaállt az ablakhoz, mintha a szürkeség mögött a temetőt keresné tekintetével, a házsongárdi domboldal lugasait, szomorúfüzeit, a rejtett padokat, a sírkőre tapadt hideg és nyugtató árnyékfoltokat.

— Istenem, hol lehet a csecsemő, akit az Iriszen kifogtak a Szamosból? — tűnődött el.

Utána visszaült a priccs szélére, és kölnivel bepermetezte az anilines tésztából mintázott tulipánokat; most azonban Hektor állt az ablakhoz, s csüggedten gondolt a nyárikert havas verandáira, az egymásra rakott székekre meg a kókadt lampionokra.

Böske még vacsora közben is beszélt, huhogott, gurgulázva fújta az ételt, a pincér azonban zavart kutyahálával evett, csak a fülét mozgatta, később pedig odalépett Vinczénéhez, a jóllakottság örömétől kezet csókolt neki, majd szájában a paprikás zsír és a köménymag jó ízével Böskéhez ment és eléje térdelt.

— Csak hozza el isten a tavaszt, kisanyám! — mondta. — Csak jöjjenek meg a fecskék...

Böske kétkedően meredt a könnyező kutyaszemekbe, szétnézett, hogy melyik gyerek figyeli őket, megint Hektorra pillantott, és ujjai fésűjét a pincér hajába süppesztette.

— Jól van, te kis állat — mondta. — Hízelegni, azt tudsz... Eredj már, te, te...

S ő is ellágyult egy kicsit attól a gondolattól, hogy ez a szerencsétlen flótás már föl sem emlegeti a kalandját Rezsővel. Hektor pedig azért volt hálás, hogy hajlékot és meleg ételt kap Böske mellett. Egymás gyöngéiből építették ki a maguk ragaszkodását, s néha már ők is meglepődve érezték, hogy nehezen tudnának különválni.

Vacsora után Böske leszedegette az asztalról a virágokat, melyeket másnap a piacra kellett vinnie, zsebkendőjével letörölte a viaszosvásznat, elővette a malomjátékot, s intett Lizának, hogy jöjjön mérkőzni; a két fej belehajolt a lámpa fényébe, Böske már a lerakásnál kimódolt egy-két malmot, s mihelyt lépni kellett, énekelve macerálta a kislányt.

— Lássuk, melyik mocskos szemtelen állja el az utamat? — nézett szét ujjait a levegőben lebegtetve, hogy bármikor lecsaphasson. — Melyik packázik velem?!

Felkapta a kavicsot, a kislány keze remegve moccant előre a papíron, ő pedig megint nyitott, ismét csukott, s közben föl-fölnevetett, vagy öklét a szájába szorította, mintha kacagását akarná visszafojtani.

Máskor dünnyögő hangon kezdte rá:

— Félre innen, félre biza, de félre, mert a tyúkszemedre lépek, ha elém állsz, te büdös, huhuhuhu!

Lizuka kivörösödve pislogott a lámpa alatt, s mármár elsírta magát; végső szorultságában köténye zsebéből elővett egy babszemet, és belopta a malomba, Böske azonban észrevette a csalást, s öklével csépelni kezdte:

— Nézd a kancáját! Úgy eldöngetem, mint a kétfenekű dobot!... Ki tanított szélhámoskodni?

A kislány az ajtó mellé húzódva, meg-megrebbenő tekintettel kacagott, hogy elnyomja fájdalmát és szégyenét, Hektor pedig megfordult a szögletben, ahol a virágokkal szöszmötölt, és a válla fölött bocsánatkérően nézett sógornőjére.

— Gyere, Kálmánka! — szólt Böske, s rágyújtva viszszahúzódott a fapriccsre. — Gyere, kisapám. Téged szeretlek, mert csöndes, jámbor fiú vagy!

Kálmánka odahajtotta fejét a ruha alatt dudorodó kis mellekre, és magába szívta a pongyola szappanillatát.

— Ha megnősz és úriember leszel, megismered majd a nénikédet?... Ugye, nem?... Törődsz is te majd velem... Még köszönni se fogsz... De azért szeretlek, nem úgy, mint a nővéredet, ezt a luburgyinát, ni, akinek a szeme se áll jól a fejében!

10

Sári néninél fehér szemű eprek hullottak az égből az aggmenház közelében, s úgy potyogtak alá a napon izzó homokra, mintha hideg, illatos rétegben fagytak volna ujjbegynyi csöppekké; a menedékhelyről egy hosszú, pulykaléptű asszony óvatoskodott elő, aki apró üvegeket cipelt haza az ócskasorról két hatalmas szatyorban a gyógyszertáraknak, s miközben jött a járdán, fejét néha hirtelen hátravetette, boldog kárörömmel mosolygott föl az égre, és éneklő hangon szitkozódott, a gyerekek pedig ott lóstattak a nyomában, s egyre faggatták:

,,Mit csinál a király, néni?... Mit csinál a király?!... “

Az asszony szája kihabzott, s egybefolyóan énekelte:

„Öli a tetűket, szakadjon rá az ég, jusson ravatalra!”

S csak mondta, mondta a maga panaszát, míg végül restelkedve és kimerülten körülpillantott; ilyenkor még a szatyrokat is meglepődve nézte, mintha egy idegen lét rákényszerített terheiként húznák le a karját, s továbbsietett; Kálmánka azt hallotta róla, hogy régebb féléves kisfiát veszítette el, ő maga pedig tejláztól zavarodott, meg, és Sári néni magához vette; most kijött az udvarra, és lehajolva csipegetni kezdte az epret, ugyanekkor azonban egy görnyedt asszony is előtipegett, akinek látását bizonytalanná szürkítette a hályog, de a csöndbe fülelve odabent is meghallotta az eper potyogását; rossz szeme iriggyé tette, s kétségbeesetten böködte botjával az udvar homokját.

— Ki az, ki az?... Biztosan Oziásné!... Hagyja ott, ne szedje fel, száradna le a keze!

Kálmánka, Liza és Rozi ugyancsak félénken kapkodta el ujjait a bot vége elől; Sári néni szomorú tűnődéssel állt meg a veszekedők mellett, de aztán elmosolyodott, mintha csak a gyerekektől szégyellte volna magát, és intett, hogy menjenek vele az imaházba, hisz ismerte a küzdelmet ezekkel az elárvult lelkekkel, akik a halálra várva, unalmukban csak testük szükségleteire figyeltek, s gyerekes kapzsisággal villogott a szemük, ha valamelyiket falni látták; ez az egyoldalú aggodalom rákérgesedett a lelkükre, amely alatt már alig-alig pislákolt a hit melege, s legtöbbször csak a haldoklás napjaiban kapott lángra a félelemtől. Volt rá eset, hogy szállásadójukat is kilökdösték a házból, mikor az hazahúzta kis szekerét az; uborkás dézsával és rendet akart teremteni köztük.

Sári néni elővette a bibliát s találomra szétnyitotta.

— Melyiketek tud szépen olvasni gyerekek?

Kálmánka megfogta az evangéliumot, és olvasni kezdett Mózes könyvének negyedik részéből:

„Semmit se tegyetek az igéhez, melyet én parancsolok néktek, se el ne vegyetek abból.”

Igeolvasás után egy-egy aranymondást tanultak meg:

„Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”

De bármennyire is szép volt ez a délután s jóízű a gyümölcs meg a málnaszörp, amit Sári néni hozott, s hiába idézett vissza Kálmánka sok szép eseményt (például azt, amikor szeretetvendégség napján, az udvaron megterített asztalnál, kislányok könnyű köntösei között hajladozva madártejet kanalazott a környék sok kis prolijával, s a fényképész az asztal végében intett, hogy most röppen ki a kismadár a készülékből, és az időzítő kattanása után fölhangzott a kacagás a vaníliás habbal körültapasztott szájakból), mert kételyt keltett benne és elszomorította a hályogos szemű asszony, aki botjával oly gonoszul koppintott az eper után matató ujjakra.

Hát lehet, hogy ez az asszony, aki Sári néni szentségének közelében él, ahol csak az ablak magasságáig kell fölnyújtani a kezét, hogy részesüljön a kegyelemben — ez a görnyedt anyóka verekedni s átkozódni tudjon egy szem gyümölcsért? S most föléledt benne egy mondat is, egy rút átkozódás, melyet épp akkor hallott, amikor beléptek a halállal viaskodó vén asszonyhoz: „Csukják be az ajtót, franc a kezükbe!” — s mindjárt látta, ahogy az a másik szipirtyó gyökér-kezét a levegőben úsztatva, sunyi oldalpillantással közelít az asztalhoz, hogy fölkapja róla a darabka kenyeret.

Miért volnának hát boldogok, akik sírnak?

S hát azok, akik háborúságot szenvednek?

Örülhet az ember, ha bántják, szidalmazzák?

S ugyan kicsoda jóakarója az ő ellenségének?

Ezek a szipirtyók volnának a föld savai?

Kálmánka visszaidézte az aranymondásokat, amiket a vasárnapi iskolában tanult, nézte Chischolm Róbert prófétai fenyegetéseit, az örökélet és a kárhozat útját, s valami félénk gyanakvás mozdult meg a lelkében, hogy a menedékhely köntösökbe, rongyokba bújt csontvázai megismertek valami titkot, amelyet Sári néninek sem akarnak elárulni, hogy éjjeli önkívületükben már átszenvedték a nemlét sötétségét, s reggel, mihelyt fölnyitották enyves szemüket, rögtön odatülekedtek a tálhoz s a szelet kenyérhez, hogy az élet vegetatív mivoltának ujjongjanak.

Sőt Kálmánka néha látta, amint titkos kárörömmel egymás arcába görnyednek a szoba szögletében, fogatlan szájukból előbugyborékol a nevetés, s az ajtó felé sandítva azon mulatnak, hogy Szabó Sára, a bibliás kofaaszszony, aki fölszedte őket az utcáról, fél napokat ott ácsorog a lacisátrak előtt, ahol a napfény a szemébe csap, s csebernyi kovászos uborkája fölött úgy remeg a pára, akár a kifakult dicsfény; látták, ahogy kis szekerét előredőlve cipeli föl a Kövespadon, ahogy hozza nekik a kenyeret meg a húst, és mulattak rajta, hogy ez a szerencsétlen még nem tudja, hogy a halál után nincs semmi, de semmi...

„Oda kéne kölcsönözzem az eszperantó könyvet Sári néninek! — gondolta Kálmán. — Ha az utcára lökik ezek a boszorkák, a titkos nyelv még mindig segíthet rajta!...”

11

Mihelyt kiadták a vakációt, Kálmán többé nem lelte a helyét otthon: csak veszekedést, káromkodást hallott az udvaron; édesapja hídépítésnél dolgozott, néha ebédet vitt neki a Kajántói útra, s elnézte, ahogy alsónadrágban, trikóban talicskázik, por, napfény vág a szemébe, lapátok súrolják idegkoptatón a kavicsot, s a Nádas kiásott medrének büdös és poshadt iszapszaga csap az orrába.

Vinczének szenvedett az önérzete, hogy a cigányokkal egy sorban izzad, s ha Böske meghívta néha egy-két pohár pálinkára, figyelmesen hallgatta húga fejtegetését, hogy ő meg Béla, a két árva, önhibáján kívül szenved; az egyik azért, mert egy pincérhez, egy kocsis fiához szegődött, akinek apja, anyja a lovak farát szagolta, a másik amiatt, mert egy bő szoknyás cselédlányt vett el.

,,Pedig a mi anyánk úrinő volt, Béluska, tudod, mi az? Ú-ri-nő-hö-hö-hööö!”

S Vincze ilyenkor hazatántorogva tört, zúzott a lakásban...

Kálmán egy ideig vigaszt lelt édesanyjában, őt azonban nemsokára visszahívták a bejáróhelyére. Piriké kisasszony jött el érte, de csupán a kapuig merészkedett a veszélyes tanyán, s oda kérette ki a maga Chat Noir illatú kis szigetére tárgyalni, s fátyolozott kalap árnyékából fordította feléje arcát. Közölte, hogy elfogták a tolvajt, aki a Békás patak felől hatolt be és horgas botjával épp a fehérneműt szedegette le a hátsó udvar spárgáiról, mikor Bajkáné megpillantotta és sikoltozni kezdett: „Tolvaj, tolvaj, fogják meg!”

Valahogy az egész udvar elárvult. Marha bácsi meghalt, arca oly kicsire zsugorodott össze, hogy kendővel felszorított álla bekunkorodott, mint egy veknivég, az orra alá; hosszú, gyalulatlan koporsóba fektették, amely tojásosládához hasonlított, feje alá cserépdarabokat dugtak; Pepi néni kilenc napig kuporgott a földön megszaggatott ruhában, derékból ingatva magát, mintha fájdalmát hűtené, s közben a tekintete kiszáradt szomorúsággal meredt a szögletbe.

Mihez is kezdhetett volna odahaza Kálmán?

Sári nénihez sem kívánt menni, ahol a pitypang-hajú vénasszonyok hangja úgy szüremlett ki az ajtó hasadékain, mintha lombfűrész-platnik nyúlnának keresztül-kasul az udvaron. Inkább egy néma taligáshoz szegődött Gulliver Danival, s a ládák tetejéről nézték a gyümölcsillatú nyüzsgést, a csebrek fölött lebegő darazsak sárga pontjait, a dinnyéssátrakat, ahonnan örömhírként röppent föl egy-egy vérvörös cikk a kikiáltók késének hegyén.

Mikor pedig már a taligázást is elunták, végigindultak a gyümölcssoron, és szeges léccel megcsaptak néhány almát, körtét, majd könnyű nadrágban, félpucéron szaladni kezdtek, miközben lábszáruk szinte bugyborékolva szelte a levegőt. Lassanként már oly erős szükségletté vált ez a játék, hogy egy ízben, mikor sikerült észrevétlenül megraknia a zsebét gyümölccsel, megállt az asztalsor végében, s ott a kofák előtt szinte kihívóan eszegette.

Arra ijedt fel, hogy valaki megfogja a karját: egy hosszú, sötét méltóságos biztos úr csapott le rá, akinek arcát fenyegetővé nyeste a csákó hideg árnyéka, s azt kérdezte:

— Hogy hívnak?

— Vincze Kálmánnak...

— Mi a lakcímed?

— Nemcsak én loptam, biztos úr...

— Azt kérdeztem, hol laksz?

— Kövespad 16., de nemcsak én loptam.

— Ki az apád?

— Pékmester.

— Hányadik osztályba jársz?

— A negyedikbe.

— Mennyi hatszor nyolc?

— Negyvennyolc.

— És nyolcszor kilenc?

— Hetvenkettő.

— És kilencszer nyolc?

— Hetvenkettő.

Most a rendőr karja, mint az árnyékkéve, jobbra, majd balra lendült, visszakézből hirtelen pofon csapta Kálmánkát; a fiú arcához kapta a kezét, s ujjainak hasadékai közül rémülten pillantott ki, de már egy kis megkönynyebbülést is érzett, sejtette, hogy túl van a nehezén, hiszen a biztos úr, ha be akarná kísérni, nem képelte volna fel; a kofák meg is sajnálták a gyermeket, mindenikben megmozdult egy parányi bűntudat, hogy azért a félmaréknyi gyümölcsért, amellyel pár kölyök már kalandból is megkárosítja őket, ez a kisfiú most lebukott.

— Utolszor még tessék elengedni — mondta egy kövér kofa, akinek az arcára téglaszínű fényt vetett a hatalmas napvédő ernyő.

— Na, mars haza, egykettő! — intett a rendőr oda se pillantva az asszonyokra.

Ez a megalázás pár napig ismét az udvarhoz kötötte. Néha Nyinyikához szegődött, aki Kakas Bandival már felköltözött a Tordai út tetejébe; a biztos verés tudatában is követte mostoha-unokatestvérét, csak hogy kiélje valami más lehetőségét is ábrándjainak; hogy lásson nyulat pároztatni, hogy ereszkedjék le nedves agyagbányán, hogy kuporogjon a szamárszekér ládájában, ahol Nándor a kabát alatt első szivarkáit sodorgatja és neki is odakínálja a duzzadt és nyáltól édes újságpapír-bögyörőt.

— Sodrok neked egy igazit, csak beszélj eszperantóul — vigyorgott Nyinyika. — Mondd el azt az Adam kaj Évo történetet, azt a moderna fabelót, tudod te...

A szamár fara ide-oda imbolygott a kabát rése előtt, Kálmánka csücsörített szájjal szívta a füstöt és rákezdte:

— „Ĉu estis, cu ne estis, trans la granda Fabelmaro vivis bona eta knabo, li estis Adamo, kaj bona eta knabino, ŝia nomo estis Eva, Adamo kaj Evo loĝis en la paradizo...”

S ahogy ringatózott a kordé s ő könnyezve mondta a szavakat, szinte érezte, hogy szíj csattan a hátán, hiszen ha Nyinyikára akadt, sose került haza azon az estén; az önsajnálatot igyekezett szeretetté oldani mostoha-unokatestvére iránt, hogy ezt az érzést kellemesen gyötrő közérzetté tegye; lemondott arról, hogy akárcsak egy szóval is tiltakozzék bármiféle terve, szándéka ellen, sőt megcsodálta élelmességét s önállóságát.

Ha erdőre mentek gallyért, pillanatok alatt eltűnt, patakmedrekben szánkázott alá, pörögve, tenyerével csapkodva, megint felszökött s szaladt a sűrűbe, a gombaszagú, nyirkos bizonytalanságba, az avar és a korhadás párájába; szaladt, amíg ritkulni kezdett a homály, s egy tisztás üdezöld sugárkévéi villogtak be az erdőszélre; lehasalva félrefricskázott egy falevelet, száraz fűszálat, s máris eléje tárult a föld alatti madárfészek fiókákkal, tojásokkal; máskor eltűnt egy erdei kunyhó körül, és keserűlapiba göngyölt sajttal, egy köcsög zsendicével tért vissza; Kálmán a nyomában lóstatott, tátogva, de ragaszkodón, mint aki gyöngeségében kiszolgáltatott; csak akkor érezte magát egyenrangúnak, ha Nyinyika nyargalás közben néha hirtelen lekuporodott, és mókusszemét villogtatva azt mondta:

— Beszélj eszperantóul... Évát mondjad... Meztelen volt, mi?... Fügefalevéllel? ,..

— „Adamo kaj Evo ludis trankvile sur la velura herbo, sub la afablaj palmoj kaj brila ĉielo...”

Messzi az erdőben azonban fölzengett Kakas Bandi hangja, mintha óriási bükkfa dőlne a lombra, ágra; mindketten fölugrottak, szaladni kezdtek, s addig csörtettek előre, míg az Öreg Fülöp dörmögése közelről nem hallatszott Pipináná szekundáló átkaival együtt, s lánccsörgés, ágropogás között meg nem pillantották a szamár szürke oldalát és a bólogató kecskét.

Nyinyika hirtelen előugrott a fák közül: „na itt vagyok, itt vagyok!” — kiáltotta, mintha ő volna támadásban, de csak azért tette, hogy bemérje a veszélyes szöget, s mindjárt félre is szökjék, arca pedig síró grimaszba húzódott; Kálmánban ilyenkor ingott meg az imádat Nándor iránt, hisz látta, hogy fölénye mily körülhatárolt, hogy mennyire megalázza a félelem, melyet ő mindig elnyomott magában, ha verték.

Mostohaapja feléje lendítette a baltát, amely néha fába csapódott, néha lehasította s a bokrokra szórta a kérget; ha a közelében csapott le, Nyinyika végigbukott az avaron s óbégatni kezdett, mintha eltalálta volna, Pipináná pedig a gyermekféltő asszony ösztönével s a kiszolgáltatott feleség rémületével kapott a hajához.

Sötétben értek haza a Papok erdejéből; Nándor a szekeret húzta, Kálmán láncon vezette a kecskét, amely minden közeledő gépkocsi elől az árok felé iramodott és vezetőjét is magával sodorta; fiatal, kevés tejü kecske volt, bár a csecse úgy himbálózott, akár egy pezsgősüveg; odahaza a konyhában le kellett fogni, amíg fejik, és a cipekedésben, gyaloglásban megfáradt testek egymás arcába lehelve imbolyogtak e semmi kis állat gerince fölött, miközben Pipináná cérnaszálnyi tejsugarakat tépett ki a tőgyéből, míg összegyűlt vagy két ujjnyi a lábas alján.

Vacsora után hónuk alá vehették Nyinyikával a porés kutyaszagú condrákat, hogy a létrán fölkapaszkodjanak a hiúba, ahol aludtak; Kálmánkán átborzongott minden következménye az ott alvásnak, de ahhoz már nem volt ereje, hogy rászánja magát a hazatérésre; miután szétszórták maguk alatt a szénát és lehúzódtak a kabátok alá, a már-már vacogtató félelmet és szorongást ismét csak mesterséges sóvárgással fojtotta le, ezt azonban oly könnyen elő tudta csiholni, hogy mihelyt megjelent, már nem is érezte erőszakoltnak, sőt egész testét melegséggel öntötte el, és a szeme sarkán kibuggyant a könny; egy pillanatig még tétova és céltalan volt benne ennek a rajongásnak az iránya, de ahogy közelebb csúszott Nyinyikához és orra annak hajához ért, amelyből olyan szag áradt, mint az erdőn bóklászó kutyából, hirtelen úgy érezte, hogy Nándor iránt ébredt benne ismét ez a ragaszkodás, mintha már elfelejtette volna megalázkodását, félénk vinnyogását az erdőn, mintha minden csöpp örömért neki volna hálás, az egész napért, amely számára békében, nyugalomban telt el; odahúzódott hát hozzá, átölelte, s néha meg is csókolta.

Nyinyika jólesőn nyögdécselve hanyatt fordult; a maga vásott lelkével is örülni tudott, hogy ez a fiú, akivel nincs vérségi rokonságban, így ragaszkodik hozzá, s mert gyöngédségét szégyellte volna, de adni akart valamit, csak mosolygott a sötétben, és lehunyt szemmel, mintha álom s ébrenlét határán lebegne, mesélni kezdett a Tanítók háza mögötti kalandokról, ahol sikerült meglesnie a titkokat; az álomba süppedő ember megjátszott bágyadtságával beszélt, hogy a szavak közötti szünet felajzza és kíváncsivá tegye unokatestvérét; Kálmánka föl is könyökölt és úgy fülelt, egy ízben pedig, mikor az élménytől kimerülve visszahullott a rongyok közé, Nyinyika kamaszságának koravén tapasztaltságával nyúlt felé, hogy tenyerét fölcsúsztassa a lábszárán, s kipróbálja rajta azt a játékot, amely neki már örömöt okozott. Kálmán a tizenkettedik évében járt, és a nemi ösztön még mélyen, éretlenül zsibbadt benne, de ez a játék mégis felzaklatta az ölelkezés képzetét: egyszerre mart a húsába minden titok, amit odahaza, a sötétbe fülelve megsejtett, s amit Lidiék függönyének képernyőjén látott: a ritmusosan mozgó bakaárnyékot, amit néha meg is leshetett az ablakvédő széle mellett, a női test borzongató újdonságát; s most, ahogy ott feküdt a kabátok alatt, s Nyinyika a sötétben vigyorogva avatta be a titokba, egész teste megfeszült, szinte ívbe görbült, aztán kirúgta magát, és belekiáltott a sötétbe:

— Hagyj békén, ne vacakolj!

Reggel, mikor a napfény fehéresen verődött vissza a Tordai út aszfaltjáról, s lefelé lépdelt a zsidók, majd a hősök temetője mellett, a félelem elkeveredett benne az éjjeli élménynek ezzel a zavaró, tisztátalan eseményével; mintha valami illetlenséget követett volna el, amely elcsúfította és kiközösítette a világból, mintha valami iszap száradt volna rá, amely a reggeli napon kéregként hámlik le róla a bőrével együtt, csak ment, s arra gondolt, hogy jobb volna meghalnia: egy kis kupacba összegyűjtené a ruháját, átkötné a cipőfűzőjével, aztán beugrana a Fellegvár alatt a Szamosba, legföljebb pár sort hagyna hátra...

Édesapja reggel jött haza a munkából; akkoriban már Jelenszkinél dolgozott a Szabók bástyája mellett egy föld alatti kócerájban, de ilyenkor még Piskoltinál ült, és lisztporosan iszogatta a féldecijét; néha már nyolc-kilenc óra is megvolt, amikor hóna alatt a fél kenyérrel beszuszogott.

— Vegyél magadra inget, mert a bőröd kihasad! — mondta az anya könnytől lefojtott hangon, ahogy az ágy szélén ült, kendőjének csücskét harapdálva, de nem tett egy szó szemrehányást sem, hogy miért csavargott oda; csak ült és várta tehetetlenül, hogy a férje beállítson, s egy pillantást vetve a gyerekre, tüstént megoldja nadrágszíját, mintha valami unott és kényszerű kötelességet teljesítene, amely már neki sem ad izgalmat.

Kálmán meggörbülve melléhez szorította a kezét; azt hitte, hogy ezúttal is jajgatás nélkül tűri el az ütlegeket, s ő maga is meglepődött s szinte tanácstalan rémület fogta el, amikor egy szó szakadt föl a torkából, valami kettős szólamban zengő kamaszkiáltás, mintha nem is ő tiltakozott volna, hanem a tegnapi élményben megcsúfolt lelke.

— Elég, elég! — sikoltotta. — Meg akarsz ölni, gyilkos?!...

12

Ezeknek a nyári napoknak egyik estéjén, amikor a szobákban bennrekedt a fülledtség, mint egy nyirkos disznóhólyagban, Majsi úgy alkonyat után pokróccal meg kispárnával ballagott át az udvaron, lehevert a kerítés tövébe, és azt mondta, hogy ő nem alszik bent, mert megfullad. Mióta Matha meghalt, tűnődő lett és szomorú, s ha Pepi, az édesanyja valami kis emléken fölsírt, az ő hangja is tüstént utánakanyarodott, szeméből hullt a könny, szája elcsempült; most pedig megint új esemény hangolta le a házat: Jakab Jákob és Smilájzik behívót kapott munkaszolgálatra.

Alighogy az asztalosinas végignyúlt a pokrócon, Miklós cammogott elő takaróval meg párnával; lustán forgatta a fejét, megvakarta mellén a bozontot, s fölkiáltó sóhajjal ő is a kerítés tövébe ágyazott meg; elunta feleségének egész napi zsörtölődését, ahogy Arankával pörölt, már ezredszer hallotta, hogy „tedd le azt a cigarettát, mert a tüzes végét dugom a szádba”, meg azt, hogy „ne fertőzd meg a gyereket dohányfüsttel és itallal”, s bár őt nem nagyon érdekelte, hogy a cigánylány szoptatás alatt miket eszik, iszik, mégsem védte az asszony előtt; hiszen amíg Aranka gyerekágyas volt, megint Nusit, a kis dundi feleségét kezdte kívánni, és szeretett volna a mai estén összebékülni vele; habár nem is tudta, hogy van-e szükség békítésre, hiszen addig minden veszekedés nélkül történt...

A cipészen fölbuzdulva Csikálóné is előhurcolta a condráit, kijött Elvira, a muzsikus nagyobbik lánya, aztán Béri és Helén, Gulliver Dani meg Habverőné a fiával; Jakab Jákob fölnyalábolta a kanapé derékalját, Smilájzik is talált egy plédet, melyen Pepi néni vasalni szokott; Puniné is odabillegett némi tétovázás után a szabad szállásra, hogy legfrissebb özvegységét valamivel fölvidámítsa, s bár Kálmánka nem remélte, hogy az apja engedi künn hálni, maga Vincze is az ég alatt kívánt éjszakázni, mert megérezte, hogy az egész napi strapa után az áporodottságban nem tud majd pihenni. Erzsi és Lidi ugyancsak felsöpört magának két lépésnyi helyet, ahol leterítheti a rongyszőnyegeket meg a lepedőt, és vihogva térült-fordult az udvaron, szemben a maguk végre tárt ajtajával.

Pihenni vágytak az emberek, s mégsem aludhattak; az utcalámpák kékes fénye nyugtalanítóan szivárgott át a kerítésen, éjjeli rovarok röpködtek, és az udvar talaja, mint egy óriási és földagadt félarc, forrón lüktetett a heverő lakók alatt.

Kálmánka sem alhatott: minden nesz, minden suttogás odasodródott hozzá, s hanyatt fekve fülelt. Hallotta, ahogy Lidi és Erzsi nevetni kezd, lüktető hangon, mintha párna csücskét szorítaná a foga közt.

— Hát elmentek, itthagytok bennünket?... — kérdezte később Erzsi Jákobtól, és sóhajtott. — Milyen üres lesz az udvar...

A cipész megirigyelte a búcsúzkodó árnyak ide-oda suhanását, kihántotta magát alvó felesége mellől, s derékből előregörbülve, kis bajuszát mozgatva, a szatírok önmaguknak viduló gunyorosságával, amely vörös kis fényekkel lobban föl a szemben, kalandra indult; odasodródott Elvira mellé, és letérdelve megsimogatta a talpát.

Aranka húga azonban hirtelen felült.

— Mi az anyádat akarsz? — kérdezte. — Eredj innen! Miklós csokorba gyűjtötte az ajkát.

— Ne légy olyan erélyes — mondta. — Hadd csókoljalak meg!

— Megcsókolod te mindjárt az öklömet! — intett a cigánylány, s megint visszahullott a párnára.

— Engedd, hogy legalább a térdecskédet simogassam meg — rimánkodott a cipész —, hogy ujjaimmal végigbabráljak a hajadon...

S tenyerével hirtelen ismét föllibbentette a pokrócot, hogy a lány közelébe férkőzzék, de Elvira ágyékon rúgta.

— Eredj, te csirizes!... Mit képzelsz, engem is meg tudsz szerezni egy talpalásért, mint Arankát?!...

A cipész hanyatt esve, hátranyújtott tenyérrel támasztotta meg magát, aztán kiköpött, fölugrott és elindult, hogy megint lehúzódjék a vackára.

Kálmánka csak feküdt az udvar feldagadt és forró félarcán, torka száraz volt, és érezte, hogy tarkója alatt átnedvesedik a párna; de nem akart mozdulni, szinte rettegett, hogy a legkisebb nesszel is megszakítja azt a folyamatos izgalmat, amely áramos fésűként simított végig összekócolt lelkén, úgyhogy szinte fölkiáltott az ujjongástól, s érezte is, hogy már nem sokáig bírja mindezt szótlanul elviselni.

Elvira sírva fakadt a sötétben: hüppögve, el-elakadó lélegzettel sírt, mint aki csak most eszmél rá, hogy a cipész mily mocskosan környékezte meg; felült, s könnyes arcát arra fordította, ahol Miklós feküdt.

— Mindenkit ringyónak nézel, te?... Amiért az ember ide vetődött... erre a szemétdombra... azt hiszed, hogy egy ribanc?!...

Az emberek cinkosságot vállaltak a mai éjszakával; ki bánta, ha nem is tud aludni, ha így éri is a hajnal, könnyes és álmos szemmel figyelve az égre?

Csikálóné nekitámasztotta hátát a kerítésnek, pipára gyújtott, s arcát néha megvilágította a fölizzó parázs; a cigánylány sírdogálása még mindig folyamatosan szivárgott a takaró alól.

Ekkor velük szemben, az ajtó mögül csattanás hallatszott. Aranka fölugrott a csecsemő mellől, hálóingben végigsuhant az udvaron, s a fölcsavart lámpát úgy tartotta magasra, mint egy fehér füstoszlopot, amely magába fojtott tüzet göngyöl körül. Odalibegett a cipészhez, megvilágította őt is, az alvó Nusit is, és fölkacagott:

— Két asszony kellett neked, most meg egy sincs, látod?...

Miklós talpra szökött, a fény nagyot lobbant, fölfutott a házak meszelt oldalán, a tető zsindelyén, s egy füstcsíkban elröppent; az üveg csörömpölve tört szét a kövön, s égett petróleumszag töltötte meg az udvart.

— Mi a rabló isten van itt?! — kiáltott Vincze föltápászkodva, és nem értett semmit; Miklós mezítláb, egy szál gatyában száguldozott az udvaron:

— Belőlem nem űztök csúfot!... Nem!... Inkább mindkettőtök nyakát elvágom!...

Most már mindenki sejtette, hogy oda az éjszaka; innen is, onnan is morgolódás hallatszott, de a zsémbelésekben nem volt őszinteség, sőt a lakók valami titkos reménykedéssel bukkantak elő eddigi szótlanságuk mögül, farsangra készülőén; Csikálóné pipája élénken fölizzott a palánk felső végében; Habverőné föltápászkodott és imbolyogva elindult lámpáért; Vincze rágyújtott.

— Nincs semmi baj! — mondta a cipész, izgatottságát valami céltudatos szelídséggé csillapítva, amely a hangjában megrezdült, s mozdulatait is fontoskodóvá tette. — Két cipő ára van nálam... hohó!... Mindjárt fölverem Téglást, és hozok italt!...

A kerítésen már féltucatnyi lámpa függött; Lidi árnyékot látott tovasuhanni a kert mélyén, fölsikoltott, s a gyerekeket is fölébresztette; Majsi és Dani rongylabdát kezdett rugdalni, Beri mintha félne, hogy e ricsaj, zűrzavar az ő barmát is fenyegeti, álmosan hátratapicskált a kamrához és elővezette a bárányt, amelynek szeméből fekete viaszként csurgott a bánat.

Miklós három üveg pálinkát hozott, ki-be szaladt a szoba nyitott ajtóján, poharakat, csészéket keresett elő, és sorra kínálta a felnőtteket.

— Mindenki abból igyék, amiből éri, ha nem jut pohár, tartsd a markod... — szónokolt. — Háború van, ne válogass...

Lidi spiccesen már oldozgatni kezdte a hangját:

Csak egy nap a világ...

ki tudja, holnap mire ébredünk?

S Miklós tenorja tüstént utánaszaladt:

Add nekem az éjszakát,

én a szívemet ado-o-ho-hooom.

Hazajött Mócu és hazajött Varga, a muzsikus, s bebukkant a kapun Böszörményiné is Icuval, aki ölnyi hervadozó szegfűt szorított a melléhez; a cipész egy pengőért megvette tőle a virágot, és rászórta Elvira takarójára; a bárány kirántotta a madzagot a zsidó gyerek kezéből, és árván bégetett a lámpafény sárga kévéi között, nem tudta, hová rejtőzzék; Erzsi bomlottan vihogott mindezen, majd felszökött, átölelte Miksát, és ugrándozni kezdett vele:

Áló ricsi, lóg a csicsi, mindenkinek kell egy kicsi.

A cipész pedig brummogva igyekezett föléje kerekedni :

Mikor veled táncolok, marhabendőt vonszolok.

Kálmánka rémülten észlelte, hogy a Kövespad utca 16. szám alatti lakók közül most még azok is, akik az imént titkon és beletörődő borzongással várták, hogy történjék valami, s magukat fölötte érezték e dáridózó népségnek, most valami erős szövetséget duzzasztottak föl magukban, mint a szellemidézők, akik az iszonyat közös lélekfagyasztásában egymáshoz szorítják ujjaikat. S mikor már az egész udvar fölemelkedett és imbolyogni kezdett a lámpafüstös párában, az alkoholszagban, még a gyerekek is megnyúlt kecskearccal támasztották tenyerüket erre a remegő falra, és szemük vigyorgón kimeredt akár Szodoma kölykeinek, akik már születésükkor szövetségesei lettek a förtelemnek.

— Tépjük ki csipesszel a Kakabakter bajuszát! — mondta Lidi pityókosan.

— Bújjunk lepedőbe, és ijesszünk rá — rimánkodott Benőné. — Azt hiszi, kísértetek vagyunk!

Miklós azonban végighevert az udvar közepén, és öklével döngette a földet:

— Marhaság!... Álljon meg a menet!... Tenni kell a világra, ha mondom!... Csináljon valamelyikőtök rá ennek a háznak a tetejére... Akkor meghajolok előtte!

Részeg kacagás csapott föl, ki-ki föltápászkodott vackáról és várta a jelentkezőt; Mócu azonban már el is indult, mégpedig meztelenül a kapu felé; egy ugrással fölkapaszkodott rá, onnan átlépett a fedélre, s kezével egyensúlyozva magát, biztosan és könnyedén haladt, mint egy holdkóros, hogy a tető gerincén, a közbülső kémény közelében lekuporodva véghezvigye elhatározását.

Kálmánka pedig csak feküdt üresre sírt lélekkel, s most már irigyelte a többieket, hogy nem tud velük bűnözve örülni, s fájt, hogy elszakadni sem lehet tőlük. Mi lesz hát akkor vele? Ki vezeti át a falakon, amelyekről Bakistó beszélt neki?...