Zokogó majom - III. rész


1

Vissza a tartalomjegyzékhez »

A katolikus női misszió teadélutánja f. hó 2-án, kedden délután 6 órakor lesz, az egyesület helyiségében, str. G. Duca 7 sz. alatt. Előad Gróf Bethlen Györgyné.

_________


EURÓPÁBAN EGYETLEN OLYAN ÁLLAM SINCS, AMELY HABORÚT AKARNA!

— mondta Gafencu külügyminiszter az olasz sajtó munkatársainak.

_________


BERLINBEN MA ÍRJAK ALÁ A NÉMET—OLASZ KATONAI ÉS POLITIKAI SZÖVETSÉGI SZERZŐDÉST.


Szíven szúrta haragosát a Hója erdői majálison az ittas szolgalegény, majd elmenekült.

_________


Hogyan kell megrendelni a gázálarcokat.

_________



Megkezdődött a Szamos megyei tantestület részére rendezett légvédelmi tanfolyam.

_________

XII. Pius a német—lengyel ellentét elsimításán fáradozik.

Csütörtökön érkezik ZORRÓ, az „ostoros ember” a Tháliába!!

Elveszett szerdán az Andrei Mureşan utcában fiatal drótszőrü foxi, fél arca barna. Becsületes megtaláló magas jutalomban részesül. Cím a kiadóban.

_________

Danzigi németek elűzték a vámőröket a szabad város egyik határvidéki lengyel vámházából.

_________

NINCSENEK EURÓPÁBAN OLYAN KÉRDÉSEK, AMELYEK IGAZOLNÁNAK EGY HABORÚT — Mussolini nagy békebeszéde Torinóban.


Aranyér ellen GOEDKEféle ANUSOL!

_________

Az orvos megölheti a beteget, ha erre maga a beteg kéri mondja G. B. Shaw.

_________

Az egyik kolozsvári szeretetházban találmányait akarja szabadalmaztatni egy 62 éves aszszony. „Sietem leghőbb vágya valamiképpen bekerülni az úrihölgyek társaságába!” vallotta meg a piszokban, nyomorban élő matróna.

_________

H. G. Wells nem tartja értelmes lénynek az embert.

_________

A földközi-tengeri országok fölött sok helyen véreső hullott.

_________

GOEBBELS DANZIGI BESZÉDE IZGALOMBAN TARTJA A KÜLPOLITIKAI KÖRÖKET. A NÉMET BIRODALOM KÉPVISELŐJE KIJELENTETTE A DANZIGIAKNAK, HOGY A NÉMET NÉP MELLETTÜK ÁLL.


Eladó betegtoló-kocsi jó karban, a legmodernebb hajtó- és önkormányozható kerekekkel, egy szobai toilette (WC), szintén jó karban, korszerű kivitelben. Értekezni: Cal. Ferdinánd 114., jobbra, első ajtó.

_________

Blumberg Karola verse:

Suttog a szomorúfűzfa, A kis kuvik felzokog, Csillagok hullnak az éjbe, S én utánuk bámulok.

_________


Egyiptomban kémgyanúsnak tartják az európai táncosnőket.

_________

Nem halt meg a Törökvágásnál lezuhant középiskolás diák.

DANZIG AZ OLASZOK SZERINT MÁR NÉMETORSZÁG.

_________


TÖBB MINT HÚSZMILLIÁRD LEJ NAPONTA A FEGYVERKEZŐ ORSZÁGOK KIADÁSA.


Százezrei voltak a szalmazsákban a razzián elfogott uzsorás álkoldusnak. Naponta 500— 600 lej jövedelemmel dolgozott.

_________


Békecsók közben szúrták le az algíri nagymuftit.

_________



Felakasztotta magát egy részegeskedő fagylaltárus, mert nem tudott elszámolni hat kiló fagylalttal.

_________


Nicodim moldovai mitropolitát választották meg az ortodox egyház új pátriárkájává.

_________



CHAMBERLAIN KIJELENTÉSEI NEM VÁLTOZTATNAK HITLER SZILÁRD ELHATÁROZÁSÁN mondják Berlinben.

_________

Autóbaleset érte az angol anyakirálynét, de Mary királynőnek könnyű ijedtségen kívül más baja nem esett.

_________


Jó tanács! Ha meg akarja tartani karcsú alakját, használjon Dr. Ernest Richterféle soványító teát!

_________

125 000 aggszűz rohama egy angol miniszter ellen.

_________



Intelligens, tiszta asszony keres mindenes állást egyedülálló férfinél. „Megértjük egymást” jeligére a kiadóba válaszoljanak.

_________


ROOSEVELT ERKÖLCSI FELFEGYVERKEZÉST KÍVÁN A BÉKE ÉRDEKÉBEN. MA DÖNT AZ ANGOL KORMÁNY A LONDONMOSZKVA MEGEGYEZÉS ÜGYÉBEN.

_________



Hitler táviratváltása Viktor Emánuel királlyal és császárral, valamint Mussolinival.

Vásárlás vagy kisajátítás útján szerez a város megfelelő területet az új temetőnek.


Sörözni akart az elszabadult cirkuszi medve.

_________

Érdekli talán, hogy az amerikai „ötletességnek” példátlanul ízléstelen megnyilatkozása az, hogy a New York-i világkiállítás vezetősége hatalmas összeget ígér a rablógyilkos Weidemann fejéért, amelyet ki akarnak állítani. Weidemann egyelőre még a nyakán viseli a fejét, de hamarosan a guillotine alá kerül, s így nem lehetetlen, hogy fejében hamarosan gyönyörködhetnek a New Yorkiak.

_________

Garantált friss tojás kapható Lőrinczinél, Regina Maria 32.

_________

Ebédlőasztal, cselédágy, mosdószekrény eladó.

Kerékpárral rendelkező kifutófiúkat felveszünk.

_________

ÉLES HANGÚ NÉMET HIVATALOS KÖZLÉS AZ ANGOLFRANCIAOROSZ MEGEGYEZÉS KÖVETKEZMÉNYEIRŐL.


„Isten adta, isten elvette” törhetetlen hittel bízik a jövendőben a porrá égett csángó-vidéki Józseffalva lakossága.

_________

Királyi szavak: közöttetek nőttem fel, lelki táplálékom a ti lelki táplálékotok volt, fájdalmaitok az én fájdalmaim...

_________

A rendőrkvesztúra, valamint a többi hatóságok elvárják Kolozsvár lakosságától, hogy méltó módon ünnepelje II. Károly király őfelsége visszatérésének és a restaurációnak 8 éves évfordulóját.

_________

Anyuka nevet, és ilyenkor lehet látni két fehér, fénylő fogsorát, önnél talán nem? Használjon ön is NIVEA fogpasztát.

_________

Néhány nappal ezelőtt ünnepelték Angliában a legkiválóbb angol szakácskönyv szerzője, Mrs. Beaton születésének 140. évfordulóját.



1

Szertartás után Bárány Lajos oda akart menni a vendég prédikátorhoz, aki oly sorsszerűen szenvedte át a maga hitét, hogy nemcsak az ige szavait kongatta meg benne, de a rokon lélek szeretetét is, melyet ugyancsak a visszanyert ajándékélet, a csodatétel, a hála terelt az Úr karjai közé; a sértés azonban, még ha a sátán asszonyi nyelv által mélyítette is belé fullánkját, sértés volt — ily hamar sem az önbecsülés, sem az ige bölcsessége nem tudta lecsillapítani; hogyan biceghetett volna hát oda Geréb testvérhez, hogy a maga megtéréséről beszéljen, a csontforgácsokról, melyek az ő testéről váltak le nap mint nap, mintha a halál baltája csapna hozzá, hiszen a felesége csak az imént szégyenítette meg?!

S hogyan állhatott volna elő azzal az elmélkedéssel, amely már jó néhány éjszaka foglalkoztatta, s melynek megvilágítására mintha a szentlélek buzdítaná; de nem is jól mondja, hogy csupán éjszakánként gyötri és vigasztalja a kérdés, hisz bárhol legyen, a százas égő fénypárájában, nagyítóval a szemén, a tányér étel mellett, amelyet naponta kirendel Isten, vagy akár az autóbuszon, újra és újra így szól magában: ha az Antikrisztus hívei szerint mi a majomtól származunk, miért nem lehetünk manapság is szemtanúi a majom emberré válásának?... Másrészt pedig, vajon nem önnön csapdájukba hullnak-e bele a kételkedők és a hitetlenek, mikor azt mondják, hogy az elmét a kar munkája fejleszti?... Vajon, ha agyunk fejlődése erőnk és végtagjaink satnyulásához visz, aminek sok jelét láthatjuk manapság, nem kell-e öt- vagy tízmillió esztendő múlva bekövetkeznie annak, hogy már e földi létünkben is inkább csak szellem leszünk, mint test?...

Mindezzel most már nem hozakodhatik elő, mert az elmélkedés maga is csak föltáplálná a gyanút, hogy az asszony irigysége nem a lélek megingása volt, de ő, Bárány Lajos a maga tétlenségével valóban eltékozolja az Úr ajándéktallérját: csak a könnyebbségét keresi, s roszszul sáfárkodik maradék erejével. Nem ment hát oda a prédikátorhoz, hanem megállt az ajtónál, kezét össze

fonva a biblián, a szelíd illendőség mosolyával, s alig látta azokat, akik a karjához, nadrágjához súrlódva kiléptek az udvarra, s üdvözlő szavuk is, hogy ,,az Úr áldjon meg”, inkább csak sejtelemnek tűnt, mint hangnak, annyira önmaga felé fordult a figyelme...

A gyülekezet vénei, Jankó János, Relczán József, Gonosz Péter meg Pilkán Géza odamentek Geréb testvérhez, aki az elismerő mosoly kis fényeit leszegett fővel hárította el, hogy minden örömöt a szentlélek angyalai vigyenek szét; Bárány megvárta, míg a felesége elóvatoskodik mellette, aztán ő is kilépett az udvara; Nánási Róza most jóindulatúan igyekezett lépést tartani férjével, nyakát behúzta, s pislogva vizsgálgatta Lajos arcát, hiszen már bánta, hogy a prédikáció megható szavaitól csak úgy előbukkant a szívén kuporgó gyanakvás.

Bárány azonban nem nézett rá, de nem is mutatott rosszindulatot; csak a testét lökte el egyre gyötrőbben a földtől, s ahányszor föllendült, mint egy gémeskút a levegőbe, mindig valami szívó, sípoló hangot hallatott; szándékosan gyötörte magát, s egész úton örömöt szerzett neki az a fájdalom, melyen nem engedte eluralkodni a vádaskodást vagy az önmentegető szándékot; de otthon, miután halkan s még mindig önmagába mélyülve sóhajtotta, hogy nem kíván egy falat ételt, de még egy korty vizet se, miután behúzódott a szerszámos asztal mögé, és arcát tenyerébe szorítva kérte az Úrtól, hogy világosítsa meg őt és adja tudtára, ha valóban rest vagy kényelmeskedő, egyszerre csöndet, békét érzett; odahajolt a villanyégő közelébe, s szemére csippentett nagyítóval nyitotta szét a bibliát, hogy az ige szavai, mint a fényoszlopok, fölmagasodjanak előtte:

„Aki a jóra igyekszik, jóakaratot szerez, aki pedig gonoszt keres, ő magára jő az; aki megháborítja az ő házát, annak öröksége szél lesz, és a bolond szolgája a bölcselméjűnek.

Értelme szerint dicsértetik a férfiú, de az elfordult elméjű utálatos; a derék asszony koronája férjének, de mint az ő csontjaiban a rothadás, olyan a megszégyenítő bolond...”

Már hajnalban fölkelt, kinézett a Szamos felőli ablakon a túlsó part felé, ahol az acélforgács és a szemét bokrai gubancolódtak egymásba, aztán fogta a vedret, és a csaphoz bicegett az udvar elejére; a vízsugár surrogása volt az egyetlen valóság, amely e korai órában megzavarhatta nyugalmát, mellyel napjai kezdődtek.

De ma nem is volt oly nyugodt; sőt, miközben gyújtóst rakott a kályhába és élesztgetni kezdte a tüzet, félénken sejtette meg, hogy a csönd alól megint előszivárog az elégedetlenség, s hiába ült oda a fogaskerekekkel, csavarokkal telerakott asztalhoz, hiába hallgatta az ébresztőórák egymásnak feleselgető ketyegését, az egyetlen nyugtató zajt, mert alig múlt el idegessége, nyomban valami buzgó cselekvési vágy zaklatta fel, amely épp.azért gyötörte, mert nem volt határozott célja s iránya.

Megmosakodott, felöltözött, s hét óra körül elindult az imaházba, hogy Gonosz testvérnek elmondja nyugtalanságát, s tanácsot kérjen tőle; az idős, nagy bajuszú prédikátor posztónadrágban, hosszú ujjú ingben állt a tornácon, magot szórt a levegőbe, mintha a nap felé hintené, s bal kezével néha hessentő mozdulatot tett, hogy elijessze a tyúkoknál fürgébb verebeket az ocsú elől.

— Az Úr áldjon meg, testvér! — mondta; keze elakadt a levegőben, s szemében egyszerre hunyorgott az öröm és a gyanakvás. — Csak nem lármáztak föl az angyalok?...

— Hisz épp az, hogy nem tudom megítélni, miféle hangokat hallottam — felelte Lajos, s fejét még bicegő közeledtében is behúzta. — Hátha a sátánét?...

S megint azzal a sípoló igyekezettel lépdelt föl a tornácra, ahogy az este ment az utcán; a prédikátor megérezte, hogy tartósabb beszélgetésre kell leülniük; most már ismét nyugodtan szórta az eledelt a baromfi elé, majd megfordult és bekísérte vendégét a konyhába.

A kövér, szakácsnő-tömegű asszony csészét tett Bárány elé, hecserlilekvárt hozott, és bántóan éles és szapora hangon érdeklődött a felesége iránt, hogy nincs-e hányingere az állapot alatt, s hogy most is reggeltől estig görbíti-e hátát a varrógépnél, amit a vendég célzásnak fogott fel az asszony múlt esti kifakadása után; Gonoszné csak akkor hallgatott el, mikor férje mozdulatlanná meredt, és két ujját szemére szorítva áldást kért a reggelire.

— Nincs nyugalmam — mondta Bárány, miközben kavargatni kezdte teáját. — Imádkoztam az Úrhoz, kértem, hogy dorgáljon meg, ha valóban rest volnék, de semmi jelt nem kaptam, s aggódom...

Gonosz testvér bajusza alá tartotta a csészét, de nem kortyolt a teából.

— Egy hang sírdogál bennem, mintha szabadulni akarna — szólt ismét Lajos.

A prédikátor elmosolyodott, letette a bögrét, s bajuszos arca fölfénylett az örömtől:

— Emlékszel, Vilma?... Én az újrakeresztelkedés napján voltam hasonlóan! Úgy viháncolt a lelkem, hogy szerettem volna megkocogtatni minden ablakot.

Aztán Lajoshoz fordult...

— Mert a lélek, ha megrészegszik a hit boldogságától, olyan, mint a csikó, melyet kicsapsz a tavaszi legelőre, s néha bizony az akarat pányváját is leveti; de azt se tartom kizártnak, hogy az Úr lelke ösztökél valamire...

Gonosz megkent egy kis szelet kenyeret lekvárral, kortyolt a teából, Bárány azonban most ölbe tett kézzel lesütötte a fejét.

— Mire ösztökélhetne engem, aki nemcsak lélekben, de testben is szánandó vagyok?...

Az asszony megállt férje mögött, és szembogara most csak egy barna pöttynek tűnt hatalmas arcában; Gonosz pedig, mintha érezne, hogy ez a csodálkozás helyette is beszél, csöndesen mondta:

— Aki a hitre épít, sziklára épít, testvér; ne légy hát bölcs a magad ítélete szerint, hanem ahogy az ige mondja: féld az Urat, s ez egészség lesz a testednek és megújulás a csontjaidnak. Miért kételkednél az erődben?

A prédikátor felesége közéjük hajolt, mintha rendezgetné az asztalt:

— És a te életed olyan, akár Péter apostolé. Példázat és mártíromság. Valahányszor üzenni kíván általad a szentlélek, fölfénylik ajkadon a szó, mint Aranyszájú Jánosnak. Néha el is képzelem: ha máskor születsz, egy Petőfi is lehettél volna...

Gonosz most fölemelte arcát, amely párás lett a bögréből párolgó teától.

— Mit gondolsz, vajon nem amiatt nyugtalankodsz, mert az Úr lelke serkent, hogy bizonyságot tégy őróla távolibb hívei előtt is?... Hátha az angyalok csiklandoznak?...

Bárány alápillantott a lábára, mely arasznyira a föld felett függött, vörös lett, és nem tudta, mit mondhatna. Misszióba őt még sosem küldte a prédikátor, s ez a célzás most megerősítette benne azt a sejtést, hogy már termékenyen munkálkodik benne a hit.

Az asszony boldogan elmosolyodott.

— Tudod, mire gondoltam, testvér? — mondta átkerülve az asztal másik felére. — Akkor volna áldás a munkádon, ha kimennél valamelyik fiatal gyülekezetbe. Mondjuk, Vöröstárkányba. A hivők kétharmada ott gyönge, gyámoltalan nő, s hiányzik a bátorító ige...

— Igen, igen — hagyta rá a prédikátor tűnődve. — Én is úgy hiszem, ott gazdag termést takarítanál be.

A gyülekezet ötlejenként adta össze az útiköltséget a vasárnapi szertartáson, s hétfőn délben Bárány Lajos már a váradi személyvonaton ült. Nem akarta, hogy kikísérjék az állomásra, hisz épp az indulás előtti fél óra kellett neki ahhoz, hogy csak önmagával s az Úr lelkével társalogva fölkészüljön a küldetésre.

Mily érdekes volt már a megérkezése is: a sáros völgybe merült házak közül oly éles és fanyar szagok szálltak, mintha mindenütt égő cipőtalp füstölögne; mire Váradról autóbuszon átment Belényesre, s onnan szekérrel kiért Vöröstárkány határához, az esti párán már csak a kútgémek s az élesebb vonalú háztetők ütöttek át. De Bárány Lajos nem érzett idegenséget, mint az olyan ember, aki még azt se tudja, hol fogja lehajtani a fejét, sőt szerette az esti érkezéseket.

S olykor mosolyogni tudott azon a képzelődésen, azon a félelmen, amely a sötétség mindent bizonytalanná mosó lényegéből ered, s amely a jelek szerint a pogány ember lelkébe kapaszkodott bele először, valahol meszszi, az idő láthatára mögött. De a hivőnek mi oka volna félni? A föld nem úgy formáltatott, hogy közben sötétség lebegett a mélység színén? A megváltó Jézus nem éjnek idején született a jászolban? Hát az élet nem az anyaméh vak melegében fogan és fejlődik; az álmok nem a koponya zárt falai között imbolyognak?...

S csak ment a falu útján, egyenletesen lökte el magát a földtől, mintha fél kézzel evezne; jobbra egy kocsma következett, aztán egy szatócsüzlet, s innen a harmadik házban lakott Pintye testvér, az órás — ezt még azóta tudta, mióta Kolozsváron náluk hált meg, s szinte az egész éjjelt átbeszélgették; cingár kis ember volt ez a Pintye, télen-nyáron egy foszlott felöltő lógott rajta, melynek a zsebéből süteményt, olajos magvakat eszegetett, s az ajka, szemöldöke fürgén mozgott, akár a mókusé.

Ezen az éjszakán nála akart meghálni; mindjárt a kapu alól nyílt az előszoba, a korridor faláról kakukkos órák, láncok, gumicsövek, rongyfélék csüngtek, s a két posztótömítéses ajtó úgy rátapadt a keretre, hogy a kacatok szaga beszorult és megáporodott az átjáróban; mikor kinyitotta a szoba ajtóját és óvatosan hátrahúzta, azzal együtt az asszony is előtűnt, mintha eddig a kilincset tartotta volna, s még a homályban is látszott, hogy keskeny arca vörösen izzik ősz haja alatt, szemüvege ijedt és gyanakvó fényeket villant az érkezőre.

— Maga az, Bárány testvér? — sóhajtotta megkönynyebbülten. — Az Úr küldte magát, mert nagy bajban vagyok!

— Mi történt? — kérdezte Bárány.

— Letartóztatták Ferit! — mondta Pintyéné. — Az utcáról vitte el a csendőr.

— Volt-e nála valami érték? Pénz vagy ékszer?

— Csak egy zsebóra. Egy dupla fedelű Doxa. Épp haza akarta vinni Köpeczi igazgató úréknak...

— Az arany zárolva van — mondta Bárány a szobába lépve; rossz lábáról átbillent a másikra, s még mindig szelíden vette tudomásul a letartóztatást, a zűrzavart s a fölfordulást; a szoba közepén egymásra hányt kalaposdobozok tornyosodtak, a ruhásszekrény fiókja ki volt húzva, egy szétbomlott tasakból tollpihe szóródott szét.

— Félek, hogy házkutatás lesz! — szepegte az asszony lekuporodva, s azt se tudta, hova kapjon; egy kis csomag már át volt gondosan kötözve, azt tüstént odaadta a vendégnek. — Tegye el, drága testvér, vegye magához — mondta. — Ezek az én dolgaim...

Bárány a kilónyi csomagot betette a táskájába a szerszámai közé, de nem sokat törődött vele, s mikor elindult, hogy fölkeresse a testvéreket és a barátkozó lelkeket a községben, ott is hagyta a heverő sarkában, nekitámasztva a díványpárnának; éjfél körül tért haza, tudta, hogy Pintyét még mindig nem bocsátották el, de az asszonnyal alig beszélt erről; csak lefekvés előtt térdelt le a vetett ágy mellé, és sokáig imádkozott, hogy az Úr óvja meg testvérének lábát a fogságtól és hozza vissza őt a családjához...

Reggel megint fölkerekedett, hogy az alkonyati prédikációig minél több  hivővel ismerkedjék meg, a táskát ismét otthagyta, csak a bibliát vette magához, s amint kilépett a kapun, zavart örömmel tapasztalta, hogy egy csoport asszony, öreg paraszt és gyerek ácsorog az utcán reá várva, mint Krisztus tanítványai, akik étlen-szomjan követték a Mestert.

„Ez a nyomorék egy szent férfi! — susogták. — Már a sírban volt, mikor a hit föltámasztotta. Egész életét megverselte, este pedig az imaházban prédikál!”

S hozzászegődtek egy darabon; kölykök ugrándoztak a nyomában, és Bárány Lajos úgy érezte, életének legszebb, leggazdagabb napja lesz a mai, s ha mindkét lábára nyomorék volna, akkor sem ismerne nehézséget, mert a szentlélek minden gondolatát, minden mozdulatát áthatja, s ő nem tesz egyebet, mint hogy engedelmeskedik ennek az ujjongó erőnek. S járt házról házra, bizonyságot tenni az Úrról, ahogy az ige buzdít: „Elmenvén pedig prédikáljatok, mondván: elközelített a mennyeknek országa!”

De hiába főztek a hivők húslevest, hiába várták terített asztallal viskóikban, mert ő csak egy-egy falás kenyeret tört, hogy éhségét csillapítsa, s csak annyi vizet ivott, amennyivel megnedvesítette ajkát, hogy testének megtartóztatásával is készüljön a feladatra; az üldözőkről fog beszélni — gondolta —, akik üldözöttek lettek, Krisztus tanítványairól, akiknek immár fényes nappal, a szemük láttára vetik ki a csapdát, mint Pintye testvérnek is; a tűzbe küldött három férfi példázatát fogja föltündököltetni a gyülekezet előtt, Sidrák, Misák és Abednégó esetét...

Naplemente után térdre borulva megint imádkozott, aztán elindult az imaházba, a fél nyolcas szertartásra; Kungazda Márton, egy nagydarab, vérnyomásos férfi, akitől a termet bérelték, lócákat barkácsolt össze, székeket kért kölcsön a szomszédoktól, és beállította a két padsor közé, hogy a barátkozó lelkek is elférjenek; Bárány Lajos leszegett fővel bicegett végig az ösvénnyi szőnyegen az emelvényhez, szétnyitotta a bibliát Dániel próféta könyvének harmadik részénél, az egybegyűlt nyájra pillantott, és nézte az ajándékozó örömével: mennyi asszony- meg leányarc, s mily kevés férfi! Mert ahogy itt a községben tapasztalta, a férfilélek még ha hajlana is a hit befogadására, oly gyámoltalan, hogy inkább restelkedik a fehérnépek szájától, mint a bűn undokságától, és visszahúzódik...

Ujja végigszaladt az első vers első során, hangja mármár belecsapott a csendbe, de akkor egy mozdulattal összecsukta a bibliát, s keze a magasba emelkedett, akár a kést tartó Ábrahámé.

— Mit gondoltok, testvérnők, mikor Isten megkísértette Ábrahámot és ráparancsolt, hogy vegye az ő fiát, ama egyetlenét, akit szeret, Izsákot, és áldozza fel a hegyen — mit gondoltok, felszökött-e a férfi, hogy e parancsot közölje feleségével?...

Elejtett-e akár egyetlen szót is előtte, jelezte-é akár csak a szemöldöke moccanásával, arcának sápadtságával, hogy mily iszonyatos tettre készül? Hát amikor fát hasogatott az égő áldozathoz, mikor a kést élezte, nyílt-e árulkodó szóra az ő szája?

Ugye, nem? Hisz a férfiúi bölcsességnek ismernie kell az asszony gyöngeségét, amely néha karonfogva sétál az állhatatlansággal. S bizonyára Ábrahám is tudta, hogy csak vesztére lesz, ha az ő élettársát beavatja a készülődésbe!

S vajon nem volt-e igaza? Én magam szinte látom, ahogy Sára odaveti magát a férfi lába elé, és fetrengve és a porban csúszva rimánkodik Ábrahámnak, hogy ne áldozza fel az ő fiát, Izsákot, hisz oktalan kérés ez, nem lehet az Úr kívánalma! Mi haszna is volna — úgymond — Istennek abból, ha ő levágja a fiát? S már látom, hogy az asszony a férfi saruit csókolgatja, könnyeivel öntözi azokat, majd felszökik, beszalad a házba, s ölébe veszi az ő fiát, az ő egyetlenét, hogy biztonságban tudja.

S látom azt is, testvérek, ahogy Ábrahám karja lehanyatlik, ahogy elrettenve és tehetetlenül üldögél egy kövön, Isten szózata pedig mennydörögve hallatszik fölötte: „Megszegted az én parancsomat, hogy a fiadnak kedvezz. Ezért hát vedd tudomásul: ahelyett, hogy megsokasítanám a te magodat, kipusztítom azt!...”

Íme, testvéreim: így vész el a tétovázó és a gyámoltalan tiközöttetek is, aki inkább hallgat felesége sápítozásaira, mint az Úr hívó szavára; mert a hit egyetlen gyilkosa a mérlegelés, üdvözítő ereje pedig a boldog, habozás nélküli fölkiáltás: „ímhol vagyok, Uram, rendelkezz az én bűnös lelkemmel!”

Néhány asszony sírva a padra hajolt, a lányok orrukat, vörös szegélyű szemüket törölték, és sok férfi, akit nemcsak a kíváncsiság, de sérült lelke is idehozott, most zavarában és döbbenetében megmerevedve ült a székén; Bárány Lajos pedig érezte az Úr angyalainak jelenlétét a nyáj tói átmelegített imaház csizma-, posztónadrág- és gyapjúszagú fénypárájában.

Ekkor azonban nyílott az ajtó, és Pintye testvér lépett a gyülekezetbe; ujjával intette csöndre az embereket, aztán a prédikáló vendégre mosolygott a megvert gyerek félénkségével; Bárány sóhajtott, és nyomban el is indult feléje; padok, székek reccsentek, suttogás hallatszott, és senki sem tudta, mi történik; de amikor a prédikátor és az órás is kifordult az udvarra, fölálltak, egymást taszigálták előre, s utánuk akartak menni.

A csendőrök ott álltak az udvaron; egyik a Bárány Lajos aktatáskáját tartotta kezében, a másik megkérdezte tőle, övé-e az aktatáska. Hát a csomag benne? S ha békés szándékkal jött ide, nem pedig azért, hogy a készülő választásokat megzavarja, s arannyal, ezüsttel gesefteljen, miért nem jelentkezett az őrsön? Bárány azt mondta, hogy a táska a szerszámokkal együtt az övé, de a csomagról azt se tudja, hogy mi van benne.

— Majd megtudod! — mondta a csendőr, akit megzavart az udvarra kiáradó népség, és tekintetével intett a két fogolynak, hogy induljon előre.

Pintyéné már bekísérve, sápadtan kucorgott egy széken; házkutatás után őt is letartóztatták, habár azt állí totta, hogy a táska az ékszerrel együtt a Bárányé.

Az őrsparancsnok jegyzőkönyvet vétetett fel az elkobozott ékszerekről, Bárány Lajost pedig, mint gyanús egyént, aki se küldetése célját, se foglalkozását igazolni nem tudta, mihelyt megvirradt, egy nagydarab, lomha csendőrrel elindította Belényesre.

Leszegett fejjel s valami arcára ragadt, megfáradt mosollyal bicegett fegyveres őrzője előtt; a hivők egy kis csoportja elkísérte a község határáig, és almát, tésztát, kenyérdarabot dugdosott a zsebébe, a fogoly azonban ügyet sem vetett rá, hisz méltónak érezte ezt az állapotot küldetése befejezéséhez; egy fekete kendős, nagy orrú asszony ott lépdelt mellette, majd hirtelen lehajolt, hogy elkapja és megcsókolja a kezét, de a csendőr félrelökte a puskatussal.

A katonát ingerelte a hosszú út.

— Te afféle pokajit vagy? — kérdezte később ásítva, és a tekintete elkószált. — Miért nem nyughattok?!... Miért nem választotok becsületes vallást, mint más ember?... Hát gyufád van-e?... Nem dohányzól?... Biztosan nem is iszol, mi?... Nem is kutyálkodol... De akkor miért élsz?...

Megállt, és elvigyorodott a nagy, hasított szájával.

— Ámbár úgy hallottam... nők dolgában nemigen szűkölködtök... Matató esteket tartotok... vagy hogy az istenbe mondják... Igaz ez, te?... Eloltjátok a lámpát, s ha szűz, ha vénasszony, nektek mindegy... Igaz ez a beszéd?...

Bárány csak nézte szenvedő mosollyal az utat.

— Jól van, no. Látom, te is megkukultál... Majd ha lekever néhányat a törzsőrmester úr, úgy fújod a szöveget, akár a Miatyánkot... Uh, de szaggatják a kutyák a gyomrom!... Ég a pokol, frátyé!... Tegnap keresztelőn voltam...

Mikor a Körös ismét melléjük kanyarodott cserjés partjával, egyik helyen, ahol a bokrok között átcsillogott a víz, a csendőr nekitámasztotta puskáját a fűzfának, és kénsárga lábtekercsével, fején a két csücskű sapkával lecsörtetett a parthoz, és térdelve a folyó fölé hajolt; Bárány Lajos nézte, ahogy mozog az ádámcsutkája, ahogy ajka körül gyűrűzik a visszacsöpögő víz; közben azon tűnődött, hogy mit fog mondani a kihallgatáson.

De az ige leintette ágaskodó félelmét:

„Amikor átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mert megadatik néktek, hogy mi módon s mit szóljatok abban az órában...”

2

Mikor Vinczéné megébredt, nem tudta, hogy reggel van-e vagy este; az ágy végénél egy parasztember állt kaszával — ez a látomás oly tiszta volt, hogy még az arc két szőlőlevél alakú dudorát is látta, melyet átszőttek a lilás erek, a szem mereven figyelt a kalap alól, az orr kihegyesedett; aztán köhintést hallott, a kasza éle megvillant a szobában, s látta, hogy a paraszt, aki ezekben a pillanatokban hol édesapja arcát öltötte fel, hol ismét idegenné vált, kabátja ujjával megtörli a szemét, mintha sírna, majd tovább nézi őt.

A fájdalom megszűnt a mellében, és a több órai gyötrődés után ez a bágyadtság most olyan volt, akárha lebegne, s csak erősítette benne azt a képzetet, hogy éjjeli kószálása a padláson valóság volt, s ő megszabadult földi testének kínjaitól; már a hangokat is hallotta:

— Erzsike, rosszul vagy?...

Az ember letette a kaszát a sarokba, zsebéből vörös csíkos törlőt húzott elő, lapos üveget göngyölt ki belőle, és odalépett hozzá:

— Egy kis köményes jót tesz...

Most öntudatra ébredt, és megismerte édesapját. Fülöp Andor közelhajolt, odakínálta a kulacsot, s Erzsike már az első kortytól enyhületet érzett, megszűnt gyomrának rossz ízű fölpárolgása; nézte az öreget: Kakas Bandi mezítláb volt, bokája fölsebzetten vérzett.

S ahogy látta őt lesoványodva, a gyaloglástól elnyűtten, odatársította éjjeli álmához, az ökörfogat mellé, amely teknővel megrakva állt a szobában, s oly boldog és izgatott lett, hogy még a nyírfa illatát is érezte.

Fülöp odaült a kemencéhez, és egy cigaretta füstjével igyekezett elfedni arcát.

— Rosszat álmodtam rólad s fölkerekedtem. Miriszlóról jövök gyalog... De te, látom, megint beteg vagy. És Béla sincs melletted...

— Két hete nem járt itthon — mondta Erzsike. — De küldött kenyeret és pénzt...

Fülöp Andor már könnyezett:

— Hej, hol voltam, s hova jutottam... Neked azonban ott kellett volna maradnod Marosújváron: onnan még látszanak a szőlődombok... és kaphattál volna valaki mást magadnak...

— Hagyja, édesapám! — sóhajtotta Erzsike. — Senkinek se könnyű manapság. Ezt mérte rám a sors...

Az öreg fölsebzett lábát nézegette.

— Hisz épp a jó szívedért sajnállak... Hogy te nem hánysz sarat az arcomba, mint Jani...

Hirtelen belémárt, hogy a fia étlen-szomjan fektette le, hogy a földre ágyaztatott neki; odaimbolygott a lányához, letérdelve elkapta és összecsókolta Erzsike kezét, majd a bajuszához, a szeméhez szorította.

Utána fölegyenesedett, egyenként megnézte az alvó gyerekeket, zsebéből három szikkadt, összenyomódott túrósderklit vett elő; azt mondta, hogy épp itt, a csillaghegyi szőlőben elvállalt egy kis munkát, az utcán egyezett meg a gazdával, s ha Erzsike akarja, Elizt és Kálmánt is magával viszi, hadd töltsék meg a hasukat gyümölcscsel...

Asztalhoz ült, várta, hogy a kicsik felébredjenek. Erzsike kiszállt az ágyból, törülközővel felkötötte a mellét, s épp fésülködni akart, mikor az utcáról rekedtes férfisírást hallott; Dondosék kapuja előtt, az árok szélén a gordonkás kuporgott, aki régebb Csucsujjal minden dáridón részt vett Bunda Rózsiéknál; hosszú haja ellepte nyakát, fülét.

— Megfojtottátok a kisfiamat, gyilkosok! — hajtogatta. — Adjátok vissza a fiamat!

Dondosné egy ideig bezárkózva tűrte a szitkozódását, aztán előjött a kapuhoz:

— Takarodj innen, mert leforrázlak! Mi az anyádért bőgöd teli a fejemet?

— Adjátok vissza a gyermekemet! — makacskodott a részeg fiú. — A gyerekemet akarom!

Bunda Rózsi tekintete kő után tapogatott:

— Nézd a nyimálóját, mit össze nem haduvál... Hisz épp azért zavartam el azt a bestiát a kölykével falura, nehogy valami marhaság forduljon meg a fejében...

— Megyek a rendőrségre és feladom magam, de titeket is bemártalak! — mondta a gordonkás; az asszony agyára pedig hirtelen köd szállt: félt, hogy bajba keveri ez a dilis, s ugyanakkor föl is háborodott, hisz lám, ő volt az, aki Csipukát lekapta a lábáról, nemhiába gyanítja már hónapok óta, s most még idetolja a részeg pofáját.

— Hallod-e, te kánáló: felszeded a mogyoródat, vagy rúgjam szét?!

Fél kézzel fölrángatta ültéből, a másikkal pofon csapta; a fiú lerogyott, meglepődve tapogatta az arcát, aztán mintha eddig csak mókázott volna, felszökött, Dondosné arcába köpött, majd a kerítéshez ugrott, kitépett egy lécet, és ütni, vágni kezdte vele; Bunda Rózsi, mint két sulykolót, maga elé tartotta a tenyerét, és pislogva hátrált; a gordonkás azonban szuszogni se hagyta:

— Vízbe löktétek a gyermekemet, te ribanc... te boszorkány... de most megöllek!

Az asszony karjára sújtott, aztán a vállát, a fejét kezdte potyolni, oly szaporán, hogy a levegőben forgácsok röpködtek, és Bunda Rózsi hajboglyájából már vér szivárgott; előrelépett, hogy elkapja a lécet, de a gordonkás elgáncsolta, úgy hogy fölbukott; akkor rugdalni kezdte a fejét, a csípőjét, a derekát.

— Segítség! — nyöszörögte Dondosné. — Agyontapos ez a hóhér!

Vinczéné ijedten szaladt be a tornácról:

— Édesapám, gyilkolnak egy asszonyt!

Mire azonban Fülöp kisietett a kapu elé, a fiút már lefogták a szomszédok, Bunda Rózsit pedig három aszszony támogatta: a szatócsné, Gyöngytyúk meg Borcsáné; Bunda Rózsi arcának dudorai közül csak két keskeny csík fénylett elő, szemhéja, ajka felszakadt, ruhája mocskos volt. Szaporán köpködte a vért a kerítés mellé, s néha úgy tett, mintha neki akarna rontani a gordonkásnak.

Gyöngytyúk tüstént felismerte a szerepét.

— Rendőr! — sipította. — Hívjanak rendőrt!

A Sánta angyalok utcájának lakói előszaladtak: ki gatya fölé vett kabátban, ki hálóingben; magukra maradt gyerekek sírtak fel a szobákban és a kapuk mögött, nyers, visszautasító hangok csattantak; akik odaértek és beékelték magukat az ácsorgók közé, már gyerekeik óbégatásától is úgy föl voltak zaklatva, hogy szerették volna odaokádni a csődület közepébe minden keserűségüket.

— Az ember aludni se tud tőlük! — mondta Gyurka, a porcelánégető.

— Ideje volna kirakni őket a Bulgária telepre, a Hóhérok hídja mellé! — kiáltotta a háttérből egy asszony, aki a férje cipőjében csoszogott elő.

— Egész nap rajtuk van a heprecsóri! Hol isznak, hol bujálkodnak, hol öldöklik egymást!

A gordonkás, mintha semmitől se félne, megnyugodva állt, és az utca felső vége felé pillogott; de Bunda Rózsi a fájdalomtól és a félelemtől elsírta magát:

— Etettem, itattam... és ez volt érte a hála, hogy megrontotta a lányomat...

Alighogy a rendőr leigazolta a két verekedőt s elindult velük az őrsre, Fülöp visszament a lányához, és a megmosdatott gyerekekkel nekivágott a Csillaghegynek, föl a szőlő felé; Lizát az ölébe vette, Kálmánt a hátára, s mint egy átalvetőt, úgy cipelte őket.

A harmadik nap reggelén Erzsike átvitte Petránékhoz a két kisebbet, fadobozból összehajtogatott kérvényt vett elő, amelyen egy ötvenlejes pecsételetlen okmánybélyeg volt, s párolgó víz fölött próbálta föllazítani, hátha valamelyik trafikos legalább a felét visszafizeti érte.

Szemben a katedrálissal, a nagyrendőrség s a Cseresznyés-patika között volt egy trafik, ahol írószereket s miniszterpapírt is árultak; a félkarú öreg, aki lapos kabátujját bal zsebébe dugta, miután nagyítóval sokáig vizsgálta a bélyeget, megvonta a vállát, s ígért érte egy húszast; még így is rizikó számára az üzlet, mondta, mert a bélyeg össze van fogdosva.

Vinczéné a városházára ment szegénységi bizonyítványért, egész délelőttjét elvesztegette, majd a betegsegélyző folyosóján járkált föl-alá egy órányit, s mintha a félelemtől volna, a melle alattomos lüktetéssel megint fájni kezdett; a főorvos, egy hatalmas, lapátkezű férfi, kigomboltatta vele a blúzát, s mikor meglátta a duzzadt, fehér tömlőn a zsilettpenge metszéseit s megtudta, honnan erednek, rákiáltott:

— Mit tett, maga szerencsétlen?! És ha vérmérgezést kapott volna?!...

Az ablakhoz loholt, ott azonban megtorpant, s mintha közömbössé vált volna, sokáig állt egy helyben: most már nem tud segíteni, miért nem jött hamarabb?!

Erzsike hangtalanul zokogni kezdett, s később már ő maga sem emlékezett rá, hogy említette-e a négy gyereket, vagy csak rémült agyában sejlettek fel; Tropa főorvos egy utolsó káromkodásban ellobbantotta maradék dühét, ólomecetes vízzel kimosta a sebeket, és ingyenes gyógyszert írt fel.

— Most aztán menjen! — mondta. — Három nap múlva pedig jelentkezzék felülvizsgálatra!

Mikor a kajántói végállomáson leszállt az autóbuszról s a porcelángyár mögé kerülve elért a Sánta angyalok utcájához, úgy látta, mintha a Szamos-hídon fekete rongyok akadtak volna fenn; a híd innenső részén két sötét színű Ford kocsi villogott a napfényben, néha rendőrsípok füttyentéseit lehetett hallani, a korlátot ellepő tömeg kétfelé vált, és oktalan szaladgálás kezdődött a partok mentén.

Vinczéné csak félénk lábai kíváncsiságának engedelmeskedett, mikor odahúzódott a bámészkodók mögé, de nem kérdezett semmit: meg akarta várni, amíg a hírt mindig továbbadó buzgók valamelyikétől megtudja, hogy mi történik itt, s egy férfi, aki biciklijén fölmagasodott, mindjárt hátra is súgta az újonnan érkezőknek, hogy most játszatják le a gyermekgyilkosságot az anyával.

Erzsikét tehetetlen gyöngeség fogta el; ahhoz nem volt ereje, hogy beékelje magát az emberek közé, vagy megpróbáljon átvergődni a hídhoz, így hát elindult a part mentén, míg a házak között, ahol egy gizgazos, csalános telek lapult, sikerült a partig jutnia, s már látta, mi történik a hídon: középen, mintha menyasszonynak volna öltözve, Csipuka állt, ölében pólyával, s egy rendőrtiszt, akinek ide-oda röpködtek a vállrojtjai, azon szorgoskodott, hogy kétoldalt a tömeget hátrébb szorítsa; időnként odaugrott a lányhoz, s csapkodó mozdulatokkal valamire ösztökélte; az azonban csak állt, néha odalendült a korláthoz, s már azt lehetett hinni, hogy átveti rajta a pólyát, de mindahányszor megtorpant és visszahúzódott.

A bűnügyi fényképész hol eléje guggolt, hol oldalt kuporodott le, s szemébe villantotta a Blitz-lámpa fényét; egy másik férfi, a kriminológus, füzetbe jegyzett, s Vinczéné nem tudta elképzelni, mi írnivalója akad, hiszen körülötte alig történt valami; a bulgár kertész ott állt a híd túlsó lábánál, kék cájgnadrágja fölött úgy fölfúvódott az inge, akár egy léggömb: várta a jelt, hogy utasítás szerint megiramodjék a parton, s ugyanazon a helyen, ahol a csecsemőt négy nappal korábban kifogta, ismét vízbe ugorjék.

Végül Csipuka rászánta magát, a kenderkóccal kitömött pólya átívelt a korláton, ráhullott a vízre, és sodródni kezdett lefelé; a nép üvöltve követte a parton, a rendőrkutya leszánkózott a töltésen, majd ismét visszarohant; néhányan felbuktak, mások kezüket, lábukat vágták meg az üvegcserepekben, pléhdarabokban és káromkodtak.

A hatósági emberek ugyancsak loholtak, és maguk előtt űzték a hátrakötött kezű gyilkos lányanyát is; Erzsike ment az áradattal, tompa és gondolat nélküli rémület nyomta; alig loholtak azonban száz méternyit, a tömeg megtorpant, s nem értette, hogy a bulgár kertész mit akar: a férfi üvöltözni kezdett, mint a tébolyult, le

tépte ingét, és csapkodva, nadrágostul, cipőstül begázolt a Szamosba, majd elvetette magát a hullámokban, s erős karcsapásokkal úszott a jelképes csecsemő felé.

— Megbolondultál, marha?! — ordította tölcsér-markába a rendőrtiszt, és ahogy előrehajolt, agyusztált csizmája fénylett a napon. — Felborítod a rekonstruálást?!...

A bulgár azonban csak a pólyát nézte, amely úgy lebegett előtte, mint egy fény darab; már el is érte, s fogával megakasztva, mint a kutya, úszni kezdett a part felé; a sekélyben fölállt, ölébe vette a kóccsecsemőt, és kiment vele a partra, hogy ott ácsorogjon víztől csöpögő ruhával, mégpedig oly fenyegetőn, hogy nem mert senki oda közeledni.

— Még nem kell kifogni, barom — üvöltötte a tiszt. — Dobd vissza, és szaladj tovább, mert beléd lövök egyet!...

De a kertész csak állt, mint a parti fűz, s Vinczéné maga se tudta, mi történik odaát.

3

Nyár végén elköltöztek arról az átkozott helyről a Kövespadra.

Miként is fért el tizennégy lakó fészke ekkora telken, amely most azért is kisebbnek tűnik, mert törmelék roskadozik rajta; a falak közül, mint enyésző bendőből, elszivárgott az ételek szaga, a meszeléssel egymásra rétegződött lámpakorom, a ragacsos szavak, a káromkodás emberközpontú anyagai. Az elmúlt évek mindig úgy hozták, hogy Kálmán télen ballagott el az egykori tömeglakás mellett a Kövespad utcában; ilyenkor megállt feltűrt gallérral, magas kucsmában, s míg elszívott egy cigarettát, szemlélődött.

Emlékezett árvizekre, mikor hatalmas kövek görögtek alá a Kövespad tetejéről, az Orbán Balázs utca felől, mintha láda alján ugrálnának egymáshoz ütődve; a ház oldalánál megfordult a tajték, sárt, mocskot csapott a kanális szájára, s már tódult is be Habverő Benóékhoz, Böszörményi Danához s Gulliver pincéjébe, ahol hetek múltán is elvartyogta magát egy-egy béka, s még félelmetesebbé tette a taligás házát; kisgyerekeket mentettek ilyenkor, hajuk a vízbe csüngött, s a meztelen női lábszárak úgy imbolyogtak át az áradaton, mint öles gyertyák.

„Segítség!” — sikoltotta valaki, s tüstént egy öblös férfihang felelt vissza rá: „Üssenek baltát a földbe!”

Szemben a kapuval, a fűszerüzlet lépcsőjén, fehér köpenyében, ondolált, koromfekete hajjal előtűnt Rózsika, a boltoskisasszony, és öccse, Csopli, egy sánta fiatalember, akinek kockás álla rögtön nyikorogni kezdett a nevetéstől; de a többi lakók is kigyülekeztek pongyolában, házikabátban, s az áradástól, tűztől, verekedéstől megóvott emberek jólesően borzongó izgalmával bámészkodtak; a front felőli ajtókkal szemben pedig Gombos Róza, a hóstáti asszony jött ki a kapu elé, s az apósa, aki a széket is magával hozta, hogy végignézze a menekülést.

„Kezdődik a cirkusz, hölgyeim és uraim! — röhögött Csopli. — Ki-ki foglalja el a helyét!”

Az áradás másnapján örökké megjelent a házigazda, egy hatalmas, borotvált fejű talján, akinek a koponyáján kereszt alakú heg fehérlett, alacsony, pacsirtakalapos felesége kíséretében; az asszony táskát szorított a melléhez, s úgy vicsorított aranyló plombáival, mintha Sando a magasból malackodó szavakat hullatna alá, s ő szüntelen utálkozna, holott az ember nagyobb örömét lelte benne, ha kifutófiúkkal, rikkancsokkal, korán érő cigánykölykökkel hetyeghetett a kisparkban vagy a gőzfürdőben...

A háziúr egy bánit se adott ki a bérlők lakásának, vízcsapjának javítására; ha kéthetenként megjelent, aktatáskájából piros csesztonsapkát húzott elő, fejére szorította, s lemerült az aknába; kopácsolt, szuszogott, megint fölbukkant, s a csavarkulccsal, mint egy földbe ásott óriás, megfenyegette az udvaron őgyelgő embereket s gyerekeket: „Ki járto nálo?!... Valaki megkolopálto á girbe cső!... Franc a keze á sok disznó!”

Kálmánka egyre rosszabb sejtésekkel pillantott a házibácsira, tekintete mindahányszor félrekanyarodott róla, s ha a férfi bejött, hogy megírja a nyugtát a felvett házbérről, ő behúzódott a szoba sarkába, de még ott is érezte, hogy Sando tekintete oly biztosan röppen rá, mintha kezével megpaskolná az arcát. Ilyenkor már gyanította, hogy elkövetkezik majd egy nap, egy alkalom, amikor valami iszonyút fog átélni vele.

S ennek a sejtésnek be is kellett teljesednie minél előbb, hogy utána feloldódjék, s már nevetve, azzal a csúfondáros és megvető fölénnyel nézhessen rá, mint” a felnőtt férfiak, akik tudtak egyet s mást Sando szerelmi életéről. Azon a délutánon kánikula volt, a lakók rossz kabátokat aggattak az ablakra, s lehúzódtak vackaikra, ő pedig éppen a kapuban ácsorgott, mikor érezte, hogy valaki hirtelen a kerethez szorítja, s még a lélegzete is elállt: a házigazda úgy tett, mintha nem tudná átpréselni magát mellette, közben az egész férfi valahogy hirtelen földagadt, nyaka lilásan fénylett, akár a gyulladt here, s egy gyors és mohó mozdulattal a kisfiú ágyékához kapott, majd félrelökte őt az útjából.

Az árok mentén két ajtó barnállott a falban: az egyik szobát Habverőné lakta, a virágárus asszony, Benóval, hat-hét év körüli kisfiával; szép, karcsú asszony volt, nem lehetett több huszonöt évesnél, és váradiasan beszélt; szeretője, Habverő Árpi, akitől a gyerek volt, csak két-három hetenként jelent meg nála bodorított hajjal, hegedűjét hóna alá szorítva; órákon át ült az ágy szélén és játszott a kedvesének, de ha abbahagyta, akkor se igen lehetett hallani a hangját: odaállt a tükör elé és sokáig simogatta az arcát, vagy láthatatlan pörsenéseket gyömöszölt.

Aztán valami érthetetlen történt; a nő felsikoltott, s nyomban dulakodás, szuszogás hallatszott odabentről, tenyerek csattogása csupasz testen, majd olyan zaj, akárha párnahuzatot hasítanának csíkokra, s ezt követően ismét az asszony el-elakadó hangja, boldog nyögése, mintha Habverő most a mellére lépett volna, s a közelgő halál ujjongó örömet ébresztene benne; „De miért csak így szeretsz örökké?... Miért? Ó istenem, uram... Te életem... te halálom!...”

A másik ajtó ferde hasábja mögött Danáné, egy kövér asszony lakott, akinek a hangszálai susogva rezegtek a rátapadt dohánykátránytól; ő is virágot árult a lányával, Icuval, de az a pár szál jácint, viola, szegfű csak arra való volt, hogy a leány az arcát legyezgesse vele, s ránevessen a becsiccsentett vendégekre, akik záróra idején még ott kókadoztak a vendéglői asztalok mellett és a kocsmák pultjánál; néha bokornyi páfrányt, rezedát ölelt magához, de lazán, hogy mellei átvirítsanak kibontott blúzából, mintha félmeztelenül rejtőzködne e sűrűség mögött, odakínálva magát a tekintetek bizonytalan tapogatásának.

Szemöldöke az orra tövétől ívelt a homlokára, de vállára hulló, szalmasárga haja nem volt valódi, s Kálmánka néha megleste az ablak mögül, ahogy levett parókával járkál, tesz-vesz a szobában. Kiritkult haja pelyhesen meredt fölfelé, akár egy kamaszé, s tömött farához és súlyos melléhez sehogy se illett ez a lombtalan kis fej, olyanszerűen hatott vele, mint egy ketrecbe zárt pulykajérce; de a beszeszelt férfiak csak a mellét nézték és a csípőjét, és imbolygón indultak el utána: elöl Icu lépdelt csalogatón hintáztatva farát, a vendég mögött pedig a kövér asszony vonszolta csoszogóit.

— Ez egy tiszta, melegvérű lány, uram... — mondta mély férfihangon. — Sokszor elsiratom én, hogy ide kellett jutnunk...

A front felől, jobbra a kaputól, csupán egy zöld tokos ajtó mélyült a falba, s három lépcsőfokon kellett leereszkedni a terebélyes, csizmát viselő, bajuszos asszonyhoz, akit a kövespadiak Kakabakternek neveztek; ennek a jósnőnek volt a legtisztább lakása, és a homályból, ahonnan a díványpárnák hímzett macskái bámultak a belépőre, falióra ketyegése hallatszott, s mintha az inga tartaná mozgásban, finom gyapjúfélék, birsalma és forrázott tea illata szállt az ajtó felé.

Balkézt, a Kisjézust ölelő Szent Antal képe alatt kanapé nyújtózott, és sokan tanúsították, hogy a jósnő a késő esti órákban pucérra vetkőzve ezeken a deszkákon hever végig, talpait imádkozón egymáshoz szorítja, s kezében hajlongva egy gyufásdobozt rázogat, melybe kilenc kiéhezett csótány van bezárva; közben sűrűn veti a keresztet, s nem lehet hallani, mit mond, mert csak a tokája mozog, akár a levelibékának, de akit vele megcsináltatnak, az a hetedik kedden ravatalra jut...

Szokása volt az is, hogy lesben állt a sötétben, mozdulatlanná meredve, mint a vízcsap, mint a bokor, s várta, hogy melyik ajtó mögül surran elő egy-egy gyerek s indul hátra bátortalanul; mikor aztán leguggolt a kerítés mellé, s szemét kerekítve nyögdécselni kezdett, Kakabakter hirtelen odalépett, s hatalmas tenyerével, akár egy similabdát, vízszintesen meglökte a kölyök kobakját.

A kapu alatt balra, egy szűk és homályos előszobából, melynek mennyezetén kampók függtek, három ajtó nyílt: szemközt egy hosszú, görbe nyakú fűtő lakott, Macsuka Károly, aki versenybiciklin járt, s a kormányra hajolva örökké úgy hatott, akár egy eldőlt kabátfogas; balkézt Lángfeld Matha, a zsidó házaló bérelt nagyobbacska szobát családjával s ágyrajáróival.

Lángfeldné, vagyis Pepi néni, akinek keble alaktalanná omlott a blúz alatt, ha valakivel beszélgetett, hasát átfogta, feje meghatódott mosollyal oldalt billent, s mire válaszolt, könnye már gőzölgő gyertyacsöppként hullott alá, máskor meg odafordult teát szürcsölő férjéhez, és megkérdezte: „Emlékszel, Matha, mit mondott a kislányunk, mikor haldoklott?...” A kéregető csak bólogatott, bólogatott, végül egész teste rángatózni kezdett, elkapta az ágy végére akasztott botot, és az asztalra húzott vele: „Emlékszem, de most mit akarsz megint?! Megölni engem?!”

Lángfeldnek három nagyobb gyereke volt: Smilájzik, a rikkancs, Majsi, az asztalostanonc, és Éva, a fodrászlány; de hozzájuk tartozott Jakab Jákob, egy derék és izmos fiú is, akinek göndör haja apró karikákba kunkorodott, mint a bárány gyapja; kicsi korától ők nevelték, s vándorcirkuszok díszlettologatója volt, most azonban a gyógyszergyár szérumgyűjtő telepén dolgozott, ahol tisztára fürösztött lovak vizeletét kellett fölfognia; esténként, mikor hazajött, ruhájából csípős szénaszag áradt.

Az örökös falánkság és a sóvárgás valami finomabb falat után néha napokig szomorúvá tette, és gyanakvást ébresztett benne nevelőszülei iránt; ezért évenként kétszer-háromszor is megtette, hogy lucskosra áztatott inggel befeküdt a kanapé ládájába, ahol aludt, s mint aki verítékében senyved, nyögni, hánykolódni kezdett; közben Pepi néni az ég felé dobálta a karját, az öreg pedig fölzaklatva, kétkedőn böködte botjával a padlót, sőt még a kanapét is megkongatta, és egy vakkantásszerű hangot hallatott, hogy „na!”, mintha várná, hogy a fiú abbahagyja a vergődést, majd a küszöbre állt, és hosszú, vékony alakja úgy imbolygott, mint füst a huzatban: menjen-e orvosért vagy még várjon? Az asszony odatérdelt Jakab Jákob mellé, simogatni, csókolni kezdte és teleszórta könnyével: ,,Ne halj meg, drága! Ne hagyj itt!”

A szemközti ajtó mögött Puniné, a gáttásnő, vagyis a kalauznő lakott, egy töltött ruca, akinek hátranyúló farán örökké méregzöld ruha feszült, lába pedig kidagadt apró cipőiből. Érsek Jóska, a szakmájától rég elfordult festő kipingálta neki a szobát futórózsával, a falat körbeaggatta kalitkákkal, amelyekben pinty, sármányka, kerti pacsirta ugrált, pityegett vagy próbálta a hangját s köpködte tárgyilagos nyugalommal a magok héját.

Kálmánkáéktól pár lépésnyire két nővér, Lidi és Erzsi bérelt szobát, s mihelyt bealkonyult, katonabakancsok robajló vasai sodródtak végig az ablakuk alatt; nevetés, vihogás csapott ki az ajtón, majd egy-egy fél órára elcsöndesült a lakás, és a lámpa sárgás fényt vetett a leengedett függönyre, amelyen néha egyszerre két baka árnyéka is buzgólkodott; a slapicoknak nemigen volt pénzük, inkább mosószappannal, komisszal fizettek, s később, a jegyrendszer idején az udvar lakói sokszor a két nővértől szereztek reggelenként kenyeret...

Lidiék szomszédságában ismét egy sarokba vájt alkóvszerűség következett, s innen megint csak több ajtó nyílt: szemben Bábi, a vén tollfosztó asszony lakott, mindjárt mellette Gulliver Sándor, a taligás húzódott meg. Gulliver másik szomszédja Kruck bácsi volt, az apró termetű zsidó napszámos, aki elhagyva mesterségét, a pékségek forró, lisztporos melegét, a szabad életet választotta, s inkább koporsókat egyensúlyozott a vállán, segített a chevra kadisán a halottmosónak, hazacipelte a módos családok bárányait a saktertől, és húsvét előtt még a pászkagyárban is segédkezett; két gyereke, Beri és Helén reggeltől estig nyargalt a Kövespad környékén, a Méhes utcában meg a Pillangó telepen egy fehér báránnyal, melynek húsvétkor megkegyelmeztek.

Gulliverék előszobájánál a ház L alakban megtört, s szemben a kapuval Varga, a muzsikus lakott. Nyáron, mihelyt fölébredt, lepedőbe csömbölte magát, és kiült az ajtó elé, hisz egyetlen sötétkék öltönyét nem nyűhette el, s lehunyt szemmel a nap felé fordult. Vargáék szomszédja Miklós Miksa volt, a cipész, egy örökké nők után szaglászó, fiatal férfi, aki a felesége előtt sem restellte szüntelen sóvárgását új és új ölelések után; ha cigánylány vagy bármilyen környékbeli asszony belépett a lehurbolt cipővel, kezében megmerevedett a kalapács, szeme nagyra kerekedett, ajka közül, mint fénylő tüskék, úgy meredtek elő a szegek.

Az épület jobb szárnyán, mint aki az egész udvart őrzi, akár egy hűséges cseléd, Csikálóné lakott, s valóban ott is kuporgott naphosszat a kerítés tövében pipázgatva; ahogy csontos térdét, hatalmas lábfejét hátrahúzta, s melle két szurkos tömlőként csüngött a blúz alatt, olyan volt, akár egy tahiti asszony Gauguin festményén; nyáron végre tárt ajtóval aludt, nem félt sem állattól, sem embertől, s Kálmánka sokszor hallotta, amint éneklő hangon imádkozik a sötétben:

„Édes istenem, aki gondját viseled szegény sorsomnak, hajolj le hozzám, nyomorulthoz, és hallgasd meg kérésemet: hiszen nemcsak magamért fohászkodom, hanem arra is szeretnélek megkérni, Teremtő Uram, hogy törődj ezzel a sok szegény lakóval. Hisz nekem a falat kenyér is elég, amit kirendelsz, meg a korty víz; testemet elfedem egy ószeri ronggyal, és nem panaszkodom; de essék meg a szíved a kicsiken. Segítsd Kruckot, hogy kikeresse övéinek a mindennapit, és azzal se törődj, édes Atyám, hogy mit pletykálnak Lidiről meg Erzsiről, hanem vedd őket oltalmadba. Ne ülj fel, jóságos Istenem, minden mendemondának. Inkább adj nekik szerencsét és vidámságot, hiszen csak a testüket áldozzák oda a kenyérért, de a lelkük tiszta...”

4

Reggel tavaszi nap borította el az udvart, s Kálmán, mikor kilépett, mindent fölfokozva érzett: a korom szagát, a fényt, a nyirkosságot, de csak állt az ajtóban, és egy lépést sem mert tenni. Miklóséknál a muzsikus Arankája ült a bankli mellett, s a félig nyitott ajtó mögött látszott, ahogy selyemharisnyás lábát a kiterített újságpapírra csüngeti; a cipész ritmustalanul ütött egyet-egyet a kalapáccsal, s az ajka közé fogott szegeken tompán szűrődött át kacagása.

A fal mellett egy drótketrecben hét-nyolc gerle gubbasztott kövérre tápláltan, s az asszony maga is dundi volt és szótlan, akár a gerlék; egy ideig még hallgatta a férfi és Aranka hetyegését, nem látszott bosszúsnak, sőt kendőt borított a fejére és a piacra indult, mintha magára akarná hagyni Miksát a lánnyal. Ötévi házasság alatt nem esett teherbe, s mindazt a mohóságot, ami férje tekintetéből elősütött, saját meddőségével magyarázta. A cipész kihasználta ezt.

— Hej, Aranka! — sóhajtott most is, mihelyt az aszszony elment. — Addig ölelném, amíg egy tucat gyereket nem szülne nekem: egy iparos-dalárdára valót!

S arca már fölizzott, tekintete végigtapogatott a lány blúzán, egymásra vetett, hosszú lábszárán; Aranka pedig ránézett és kuncogott:

— És miből táplálná, öltöztetné a rajkót?... Kalitkába zárná és kölessel etetné?...

Miksa válasz helyett elkapta a leány derekát, a levegőbe emelte, és szájon csókolta; Aranka gyöngéden vergődött, közben kalimpáló lábával belökte az ajtót.

— Jöjjön csak, kisfiú! — intett Csikálóné a pipájával Kálmánnak. — Nem kell mindent látni...

S Kálmán elindult feléje; a cigányné föltáskásodott, fakó kártyát vett elő kebeléből, rázni kezdte, és simogató pillantással nézte a fiút.

— Istenkém, milyen félénk — mosolyodott el. — Ez bizony nem jó... Csak ártalmára lesz... Ahány gonosz emberrel találkozik, mind ki akarja majd használni a jószívűségét... És arra törekszik, hogy rosszat tegyen...

Nicsak, az egyik már mutatja is magát!... De azért nem kell búsulni... Mert ha ügyes lesz, az emberek ravaszsága is visszájára fordul...

Kálmán szinte döbbenten állt: olyasmi világosodott meg előtte, amit eddig is sejtett, de magának se akarta bevallani: hisz ez azt jelentette volna, hogy minden kín és baj csak az ő gyámoltalanságának, félénkségének következménye, s hogy még az a sok szorongás is, amely a gyomrát szaggatta vagy a szívébe nyilallt, ha az elkövetkező napokra, évekre gondolt, innen eredt...

S most szégyenkezve érezte át, hogy az ideköltözés zavarát és félelmét is csak a maga örökös képzelődésével oldotta önsajnálattá, s ha megint az édesanyjára gondolt, igyekezett elhitetni magával, hogy halálának oka épp ez az új környezet lesz; sőt az első éjszakán már oly élénken emelte ki a temetés egy-egy részletét, hogy a magaszánó fájdalommal együtt minden törekvése ellenére is csak erősödött benne a rettegés elkövetkező élete iránt.

Csikálóné szavaitól olyan megkönnyebbülést érzett, hogy örömében az utcára nyargalt; Benó, a virágárus asszony fia Kakabakter elől rebbent föl, kecskearca még inkább megnyúlt, szemét ijedten rákerekítette, s trappolni kezdett, mert azt hitte, hogy őt kergeti. Elszaladt Danáék előtt, majd lehajolt, s fenekét magasra dudorítva egy marék homokot csapott hátra. Kálmánka megállt, szemét mintha sav marta volna, foga között kavics csikorgott; dühében meglökte Benót, de estében az még elkapta az ő lábát.

— Menj az anyádba! — szuszogta. — Kiütöm a fogad!

Aztán mindketten föltápászkodtak.

— Hogy mondtad? — akart szigorú lenni Kálmán. — Halljuk!

De már a saját hangját is restellte, melyben haragjával együtt fájó önérzete is megrezdült, s mert érezte, hogy sértődöttsége nem elég az újabb hadakozáshoz, szüksége volt rá, hogy Benó támadjon. Közel ment hozzá, és a vállával meglökte, Benó visszalökte, ismét összeakaszkodtak, s a virágárusnő fia, miközben a fejét behúzva alulról fölfelé ütött, egy ízben orrtövön találta.

Nagy csöppekben hullott a vér Kálmán ingére, s ő, ahelyett hogy most felbőszült volna, pillanatok alatt érdekes változáson ment át: minden csöpp vérrel szelídebb lett, mintha az alvadt méreg egy-egy darabkája csúszott volna le agyáról, s nemsokára már céltalanul topogott körbe, és az orrát odaszorította Benő arcához, akárha meg akarná csókolni ellenfelét.

Nemsokára lábát húzva somfordált az udvari csaphoz, hogy megmosakodjék, de alighogy lemászott az aknáról, látta, hogy édesapja jön be a kapun rövidre nyírt hajjal, ahogy a fogházból szabadult, lisztesen, s kissé pityókosan.

— Miért sántítsz, úrfi? — mondta. — Járj egyenesen, mert leütöm a derekad!

Ijedten kiegyenesedett, ekkor azonban a másik lábára kezdett bicegni; Vincze elkapta, és jó néhányszor reásújtott; Kálmánka a kert felé igyekezett, hogy elrejtőzzék: a csalán és a bürök között egy csupasz helyen lehúzódott és sírva fakadt. Hiszen beteljesedve látta mindazt, amit Csikálóné mondott: íme, máris reátámadt a világ, s hiába minden, mert amíg csak él (habár talán ez sem tart soká!), örökös hántásban lesz része; s vajon az a makk király is, aki megmutatkozott, vajon nem épp az édesapja volt-e?...

Ebéd után Liza félrehívta Kálmánkát:

— Azt hallottam, itt fent lakik egy néni, akinek megjelennek az angyalok...

De Vinczéné csak úgy engedte el őket, ha Rozit is viszik, hisz a nyakán volt még a lakásrendezés, nem ért rá a kislánnyal is törődni. Liza duzzogott, hogy mindig reáakasztják ezt a pisist nyűgnek, de hát nem volt mit tennie; megragadta a húga kezét, és jó darabon úgy vonszolta maga után, akár egy kócbabát.

A Kövespad derekán jobbra térve, a Méhes utcából a sűrűn beépített, örökké árnyékos Csákány utcába fordultak be, amely nyáron is ritkán száradt fel, és a 33-as számnál, egy rossz kapu mögött rátaláltak Sári néni birodalmára; jobboldalt lapos ház húzódott, raktárhoz hasonló épület, melynek ereszén kiritkult a zsindely: ez volt az utcáról felszedett bénák, koldusok menedékhelye; baloldalt orgonabokrok sorakoztak, középen egy vízcsap állt, az udvar mélyén pedig maga az imaház emelkedett, egy sárgára festett épület, négy nagy ablakkal a kapu felé, s lépcsőjére eperfa vetett árnyékot; a szent hajlékot maga Sári néni építtette, egy Szikről Kolozsvárra vetődött parasztasszony, huszonöt évi cselédeskedéssel.

Az első barátkozó lelkeket úgy fogta be, mint madarászok a csízeket, kerti pacsirtákat: gyümölcsérés idején végre tárta a kaput, hadd lepjék el a Pata utcai meg a Pillangó telepi kölykök a fákat, s mikor épp lakmároztak, az eresz alól odatoppant a botjával, és azt mondta:

— Lopni tudtok, azt látom!... No, szálljatok csak le, hadd hallom, imádkozni tudtok-e?!

De nem ismerte egyik sem a Miatyánkot; beterelte hát őket a tornácra, sorba ültette a padon, vizet hozott a tálban, és mind a huszonkettőnek megmosta a lábát, akár egy lélekben még kislány Mária Magdolna, aki már e kölykök előtt is vezekelni akar; aztán összeillesztette a gyerekek kezét, és mondta előre az imádságot, a kicsik pedig utána dünnyögték.

Chischolm Róbert, a kolozsvári zsidó misszió lelkipásztora, egy ízben meglátogatta Sári néni vasárnapi iskoláját, és egy szemléltető festményt ajándékozott neki az üdvösség és a kárhozat útjáról; a kép eredetije a gyakori használattól hamar tönkrement, és a bibliás asszony egy festővel kétszáz darab tojásért újrafestette, mint nélkülözhetetlen eszközt.

A három gyerek elfogódottan nyomult be az imaház legelső padjába, cipőjük zörgött, és ők maguk ijedtek meg leginkább a zajtól; elöl Liza botladozott, maga után húzva a kicsit, mögöttük Kálmánka, de alig bújt be egy lépésnyire, máris lekuporodott a pad szélére, és nézte az eléje tűnő csodát, a hatalmas festményt a válaszúton kereszt állt, s mintha villám sújtotta volna, egyik ága kápráztató szikrákat szórt, a másik azonban üszkösen lehanyatlott; itt, az Úr mennyei palotája előtt sejtelmessé szűrt fényben angyalok lebegtek, ajkukat rászorítva a harsonákra, miközben arcuk pufókká dagadt, s szemük kikerekedett, mint a kabátgomb; a kép bal felső szögletében az Úr trónolt egy ezüst orgonához hasonló asztalnál, s hatalmas osztálynaplóba írta be az emberek bűneit és jócselekedeteit, hogy haláluk után számon kérje azokat.

A másik oldalon a kárhozatba vezető utat koponyák szegélyezték, szemüregükben sötétség komorlott, s ahogy beljebb hatolt a tekintet, már nem tudott megfogózni semmi bizonyosban, mintha oldott tűz és álcázott mélység fölött lebegnének a tárgyak s maguk az emberek is; itt csak egy kéz bukkant elő, csuklóig süllyedve valami fertelmes anyagba, ott egymásra dobált testek senyvedtek a lángok között, s az ördög vigyorogva forgatta őket villájával; emitt rémséges alakok merültek nyakig a szurokba, amott csak egy hátrahanyatló fej, egy megvillanó szemfog küldte utolsó, néma kiáltását a szemlélő felé.

Megint jött egy csoport gyerek a Pillangó telepről: harisnyájuk letűrődött, orrukból gyertya csüngött, kabátkájuk földuzzadt és hátrafeszült az alája gyömöszölt rongyoktól; levették sapkájukat, szipogva, köhécselve befelé nyomakodtak a padok közé, és sokáig fészkelődtek a helyükön. Mikor már begyűltek vagy tizenketten, Sári néni egy félkört húzott a levegőbe, mintha el akarná törölni az ijesztő látomást, s a Zengjen hálaénekből egy zsoltárt énekelt nekik:

Engem szeret Jézusom, bibliából jól tudom, mind övé a kisgyerek, erőt ád a gyöngének.

És alighogy megtanulták a zsoltárt s azon felül még vagy két aranymondást is, Sári néni előretipegett a lakásához, poharakat meg egy üveg málnaszörpöt hozott, az egyik kisfiút kiküldte vízért, mindenik gyereknek kevert egy-egy frissítőt, egészségükre kívánta, s pillantása gyöngéden cirógatta végig az ivásban buzgólkodó, ügyetlen kölyköket; mielőtt azonban elbocsátotta őket, arca elszomorodott, s azt mondta:

— Gyerekek, a közelünkben egy néni készül fölszállni a mennybe, álljunk hát oda az ágyához, s imánkkal könynyítsük meg szabadulását!

Kálmánkáék suttogva torlódtak össze egy homályos előszobában, onnan meg libasorban léptek be a hodályszerű menedékhelyre, ahol jobb és bal kézről is féltucatnyi ágy sorakozott a fal mentén; gyapjúba ivódott füst- és szegénységszag terjengett, s mihelyt kinyílt az ajtó és az első gyerek bebukkant rajta, a szoba mélyéről egy nyekergő hang szólalt meg: „csukja már, csukja azt az ajtót, franc a kezébe!”; aztán a vénasszony, aki szitkozódott, megint összefonta gereblyeszerű kezét a mellén, arca besüppedt hajának piszkosszürke vattájába, és nyitott szájjal fújta a levegőt; egy másik agg nő ott felejtkezett az ágy szélén, lyukas harisnyáját vizsgálva; egy harmadik, aki sovány volt és nagy orrú, könyökig feltűrt ruhában, előrenyújtott kézzel settenkedett egy kicsiny asztalhoz, ahol kenyérdarabok hevertek.

A haldokló egy udvarra nyíló ablak alatt feküdt, megutált életének önmaga iránt is fáradtnak s közönyösnek látszó tekintetével; halántéka besüppedt, mellének háromszöge hegyesen előugrott; egy ideig úgy tűnt, észre se veszi a kölyköket, akik az ágya mellé álltak, és Sári nénit sem látja, amint összekulcsolt kezével érette imádkozik, de aztán hirtelen történt vele valami: könnyedén fölült, karját előrenyújtotta, és szeme valahova a homályba mosolygott, majd visszahullott a párnára, ismét fölegyenesedett, s még makacsabbul, még diadalmasabban igyekezett az ismeretlenhez.

— Megyek, mama! — suttogta. — Már járni is megtanultam!

Most végképp lehanyatlott, csak a fejével bólogatott mosolyogva, s könnye végigfolyt arcán; Sári néni rátette tenyerét a haldokló homlokára, fölfohászkodott, és kérte, hogy nyugodjék meg, mert az Atya már kinyújtotta feléje szerető karját...

Mikor ismét az utcán voltak, Liza derékből meghajolva a levegőbe kapkodott, szemét meresztette, majd kipukkant belőle a nevetés, amely már a haldokló ágyánál is csiklandozta; Kálmánka pedig döbbent hallgatásából most szinte kíváncsian fordult feléje, mintha nővérének csúfondáros kedve is hozzátartozna azokhoz a meglepetésekhez, amelyek Sári néninél érték, a szenvedésekkel kezdődő órák után...

5

Elunta a szoba fülledtségét, és megint az udvarra ment, itt azonban úgy záporozott a fény, oly bántóan világított szemébe a fehérre meszelt falak töve, hogy könnyezni kezdett; az udvar közepén egy hokkedlire kuporodva Bábi ült megoldott kendővel, s néha alápillantott puffadt lábaira, ezekre a vinettékre, mintha elszállni készülne, s azt vizsgálgatná, vajon föl tud-e emelkedni a magasba istenverte különceivel; Érsek Jóska álmosan pengette a gitárját odabent.

„Esküdj meg, hogy nem mész orvoshoz!” — hallatszott Miklós Miksa műhelyéből a lefojtott hang.

„Rendben van... de mi lesz velem?... Mi lesz, ha nagy hassal kilöknek majd apámék?”

„Az lesz, hogy magamhoz veszlek!” — Miklós a banklira csapott, a faszegek szétszóródtak, akár az apró kivert fogak.

„És a feleséged?... Nusira nem gondolsz?... Megmérgez, vagy szembeönt vitriollal!”

„A feleségem, a feleségem!... Ne félj, nem vájjátok ki egymás szemét!... Itt békességnek kell lenni!”

Csikálóné a kerítés tövében kuporgott, arcának lyuggatott fala, Ölének nagy, száraz gödre mintha már rég bölcsességgé csöndesített volna benne minden részvétet; mozdulatlanul ült, akár egy Gandhi, egyéni létét megtagadva, a boldogság magasabb közérzetében, de amikor Miklós a csecsemőt említette, már mosolyogva ellágyult, elővette a kártyát, és kirakosgatta a szoknyáján; a ház mellé épp a pólyába göngyölt csecsemő került, de amint oldalt pillantott, ugyancsak a viskó közelében, megpillantotta a halált, és keresztet vetett.

Kálmánka évek múltán se jött rá, hogy ekkor délután miért ült ki az utca közepére, háttal a Kövespadnak, ahonnan bármikor leroboghatott egy szekér vagy egy autó. Állát rászorította fölhúzott térdére, s az udvar kábító unalma után úgy érezte magát, mintha egy folyó közepén ülne; de még meg sem ért benne a szándék, hogy tovább is ottmaradjon, talán csak kacérkodni akart a veszéllyel, amikor Benő nyargalt feléje, és intett, hogy szedje a lábát, mert az édesapja már föltűnt az utcasarkon.

Éppen csak egyszer villanthatta arra a szemét, amerről az örege közeledett, hóna alatt hatalmas kakast cipelve, s máris besurrant az udvarra, onnan meg hátra a kertbe, a latrinák mögé; mihelyt lekuporodott, lába alatt lassan süppedni kezdett az üvegcseréppel kevert televény, fénycsíkok vágtak a szemébe a deszkák rései között, s egy keresztespókot is megpillantott, amely nagy higanycseppként függött a gerenda szögletében.

De már csukódott is a kapu, és fölzengett a kiáltás: „Úrfi, hol vagy?!” Az úrfi most is, mint mindig, idegenséget jelentett számára és kiszolgáltatottságot, megaláztatást, melyből oly nehéz kigyógyulni később, s még verést is; egy kevés ideig még ott gubbasztott, aztán előkecmergett rejtekhelyéről, hiszen tudta, hogy minél később megy be, annál dühödtebben fogja ütni-vágni az apja. Az öreg már ledobott kabáttal, feltűrt ingujjban várta; Kálmán megállt a szoba közepén, fejét behúzta karja alá.

A nadrágszíj csatja nyomban a fején visszhangzott, mintha deszkára ütöttek volna, szeme közé repült, majd az összefont bőr a hátán csattogott, s miközben apja szuszogását hallotta a feje fölött, úgy érezte, az ing csíkokban szakad le róla, és lángra lobban a teste; de nem sírt, és a kínt, amely üvegszalagokként elő akart süvölteni a torkából, csak azért is visszafogta.

Vincze a hallgatást sunyiságnak érezte; elhajította a nadrágszíjat, fia hajába kapaszkodott, és a falhoz lendítette; az anya most már fölugrott, és közéjük ékelte magát:

— Mit akarsz, te vadállat?... Még a kölyködet sem tudod embermódra fenyíteni?!

— Állj félre, mert te is kapsz! — mondta Vincze. — Mit avatkozol a dolgomba?!

Az anya azonban a fia fölé hajolt, és sietve kivezette a korridoron át az udvarra; Kálmánka alig tudott hátravánszorogni a kert bokrai közé.

Odabent a kemence alatt macska dögledezett; farka végignyúlt a földön, szájából folyamatosan szivárgott valami távoli panasz, ahova a segítség már nem ér el. Kálmánka, ahogy az ajtó nyitott rését leste kisírt szemével, félénken és undorodva idézte maga elé az állatot, s csak akkor lett izgatott, amikor látta, hogy apja kihozza a gyékény lábtörlővel, amelyen feküdt, a napra fekteti, s egy kistányér tejet tesz eléje; a kandúr azonban már a szájára, bajuszára csurgatott táplálékot se tudta lenyelni.

Vincze intett Lizának, hogy fogja az üveget és induljon pálinkáért; a kislány zsémbelt, fanyalgott, hogy miért mindig őt küldi, hisz a múltkor is egy bácsi kivette a műfogsorát és végigfésült vele a haján, miért nem megy Kálmán; az apa nem akarta megmondani, mi történt, csak unottan intett: „hagyd az úrfit a szarba!”, azzal letelepedett egy kisszékre, és az állatot az ölébe vette.

Kálmán most tartotta először meglepőnek, hogy az örege mindig fizetésnapokon hoz macskát a házhoz; bal hóna alatt örökké egy hatalmas, vörös kakast cipelt, mintha a templom rozsdás tornyáról törte volna le, a kakas tollai szinte nyikorogtak, ő meg spiccesen mosolygott, és Kálmán tudta, hogy nem a majorságnak örül, hanem a kismacskának, melyet a kabátja alatt melenget.

És sosem értette, hogy édesapja, aki úgy elvadult, mióta a félévi börtönből kiszabadult, a gyerekét sanyargató, örökké kábult ember miért szedi fel sötét pincelyukakból, huzatos kapuk alól és szemétládák pállott négyszögéből ezeket a téveteg hangú, bedagadt szemű macskakölyköket, az élet fonalán imbolygó ragacsos pitypangokat.

S nemcsak felszedte őket, de még a konyhaablakból is kimetszett egy tenyérnyit, hogy e hajlékony testek bármikor visszasurranhassanak, veknit aprított tejbe, párolta a pacalt, s ha éjfél körül zengeni kezdett a háztető, és sivító, kaffogó hangok gabalyodtak egymásba, kiugrott az ágyból, és sokáig álldogált a szoba közepén.

„De hát miért mindez?!” — lázadozott.

Most Matha bácsi, vagyis Lángfeld nyöszörgése hallatszott odabentről: az öreg veséje felhűlt, nem tudta tartani a vizelést, s mikor a főtér egyik mellékutcájába beszaladva nekidőlt a falnak, a rendőr odaloholt, és kardhüvellyel rávágott a derekára; azóta nyitott szájjal feküdt, s a bögréből, melyet négy-öt percenként odavittek neki, a takaróra fröccsent a forró tea; Pepi néni éjjelnappal mellette virrasztott.

Lizuka visszatért a pálinkával, az apa meghúzta az üveget, s ahogy tenyere gyöngéden végiglebegett a macska szőrén, szemét pára homályosította el. „Sír! — sajdult meg a Kálmán szíve, és dühében neki is könny szökött a szemébe. — Engem agyba-főbe ver, de azt a rohadtat sajnálja. Én megdögölhetnék, akkor se venne az ölébe, ezt azonban dédelgeti!”

S hirtelen nem is tudta, hogy melyiket gyűlöli jobban, az állatot-e vagy az apját, de a macska iránt lobbant oktalan dühe rögtön az apa fogalmán lángolt végig, s eszébe jutott, hogy mostanában még az álmait is megzavarja, nemcsak nappal kínozza; ha későn jön haza munkából, el se tud aludni miatta, mert meg kell várnia izgató sejtéseinek beteljesülését és föloldódását, hogy utána kimerülten hunyja le szemét; át kellett szenvednie, amíg az örege behörböli a levest, miközben árnyéka nyugtalanítóan mozog a falon, és sokszor egy óra is eltelt, amíg megvacsorázott, elszívta cigarettáját, és szótlanul ült, vagy dörmögött egy-egy szót, amely Kálmánt az ordításnál is jobban gyötörte.

Végül levetkőzött, és odahúzódott az anya mellé, aki megadó sóhajtással fordult feléje. Kálmán ezekből a zajokból, melyeknek külön jelzésük volt számára, úgy érezte, mintha valaki végigcirógatná a talpát, s egész testében összerázkódott, szemét pedig hallgatózva kerekítette a sötétbe; aztán vacogni kezdett, s végül, akárha forró, csípős méz ömlene szét az ereiben, fáradt kínban elernyedt a takaró alatt; máskor azonban oly szenvedőn fordult át hasra, hogy az ütemes zaj elakadt...

S mindennek az volt az ára, hogy reggel zavartan ébredt, tekintete hol féltő-vizsgálón tapogatta végig édesanyját, hol félresiklott róla, és a földön bolyongott; de sokszor rettegett is, hiszen érezte, hogy ez a felfedezés, amelyről nem tehet, még inkább fölszítja apjában az ellenszenvet, s máris egy újfajta pillantás érlelődik az arcán sunyin föl-fölrebbenő mosollyá, miközben reánéz, és azt mondja, olyan hangon, mintha minden szó külön örömöt okozna neki: „Gyere csak ide, úrfi!...”

Bábi mellett, egy hokkedlin kovászos uborka érett a napon, akár egy kanna erjedt fény, Varga, a muzsikus is előjött, és lepedőbe göngyölve, lehunyt szemmel mosolygott a sugarak felé; Vincze megfordult a kisszéken, és megint intett Lizának, hogy mosson ki egy üveget, trappoljon el a Halász-patikába ólomecetes vízért, és hozzon fertőtlenítő tablettát is, hátha mozsárban megtörve el tudják keverni tejjel, hogy a macska szájába erőszakolják. S már a pénzt is előhúzta, és buzgón, számolatlanul adott oda egy félmaréknyi aprót, s megint intett Lizának, hogy siessen, siessen!

Kálmán most átbújt a résen, és megállt az apja mögött; ő maga sem tudta, mit akar, csak állt könnyezve, félénken. Vincze megérezte a reávetődő árnyékot, és ölében a macskával megfordult:

— Mi van, úrfi, megint itt tör a nyavalya? — kérdezte, s Kálmánból, amikor meglátta az örege nedvességtől föllazult arcát, szipákolástól földuzzadt orrát, kitört a fájdalom.

— Miért csak a macskát... csak ezt... ezt a dögöt szereted?! — kiáltott mutatóujjával a levegőbe bökve, s miközben ívbe feszült, mint egy hisztérikus, nyála a szájára fröccsent.

Ugyanekkor már az apa is fölugrott, és a kisszékkel feléje vágott. Mikor Kálmán á fejéhez kapott, a tenyere megtelt vérrel, s a felszakadt bőr alól maróan patakzott elő, mint a sav; még az ütés pillanatában sem érezte ily szívébe nyilallónak a fájdalmat. Varga is talpra szökött, hogy odaszaladjon hozzá, de a lepedő lehullott róla, és úgy állt ott az udvar közepén, akár egy néger Krisztus, akiről letépték a lepelt, s már azzal se törődött, hogy a szemérmét elfödje.

Megint a kertbe menekült, a burján sűrű erdejébe, és homlokát a földhöz szorította. Szinte nem is lélegzett, hogy megtagadja sajgó testének tudatos számbavételét, s még akkor is úgy térdelt, amikor Majsi, az asztalosinas átbújt hozzá a kertbe, kezében az összehajtogatott újsággal meg az ollóval.

— Megint kinyírt az öreged? — kérdezte kíváncsian, és amint meglátta Kálmán véres arcát, odaadta zsebkendőjét, majd leült, és az újságot a földre terítve vágni kezdte lábáról a körmöt, hogy később összeseperje a papírról s egy gyufásdobozba zárja, mert neki ezzel is el fellett számolni a túlvilágon...

Kálmán felült, nézte a fölényes és magabiztos műveletet, ahogyan a zsidó fiú a legtermészetesebb kötelességtudással készül a mennyországba, nézte, amint előrecsücsöríti ajkát, amint pájesze kétoldalt meg-megrezdül, mint a barna fény, és irigységében elsírta magát.

—Hozd elő a keresztet, Majsi! — hüppögte. — Azt akarom, hogy még most fölszegezzük!

Az asztalosinas örült, hogy valamit tehet érte anélkül, hogy szavakkal kellene vigasztalnia, kihozta a keresztet, amit Kálmán tizenöt fasírtért meg tésztáért rendelt tőle, s amely hetek óta készült, el-elodázva az átadás napját; most azonban már megvolt, még a csavarszegek menetét is kivájták rajta, s a lakók nagy meglepődésére nekiállt fölszegezni a kerítés közepére, a sasfára; az életutakat elválasztó feszület bronzzal bemázolt karja a kert felé mutatott, ahol narancsligetben sétálnak az angyalok, és az Úr dicsőségben trónol, míg a kereszt üszkösen lehanyatló nyílja az udvar felé intett, mint valami döbbenetre emlékeztető ujj ott a Sári néni olajfestményén; a lakók felé bökött, mert ott lészen üvöltés és jajgatás és fogaknak csikorgatása, s az Isten még a hamvát is szerteszórja majd azoknak, akik bátrak voltak felingerelni a leviatánt...

Matha bácsi hörögve nézte a nyitott ajtón át, hogy mit művel Majsi a kerítésen, s az örökké könnyező Pepi néni úgy állt meg az alkóv résében, mintha egy második fölfeszítést akarna megakadályozni; egyedül Csikálóné mosolygott a buzgalmon, mintha látomása volna.

— Írjuk fel a bűneiket is — mondta Majsinak Kálmán, alighogy a barátja lekászálódott a sasfa tetejéről, s megvert lelkének azzal a duzzogó kárörömével pillantott rá, amely az önszánalomból szokott fölfényleni; az asztalosinasnak tetszett a játék, és mindjárt elő is hozott egy kockás füzetet, egy ceruzát meg a hokkedlit, helyet foglalt rajta, méltósággal ült, akár Michelangelo Mózese, s várta, hogy Kálmán diktálni kezdje a lakók vétkeit, mindjárt az utca felőliekkel kezdve...

6

— Hecce ne! — ordította Jani, belépve a disznóólba; kezében megingott a nagy tál moslék, és a hídlásra fröcscsent; ettől oly harag fogta el, hogy bakancsával a pofájába rúgott a nagy, vörös ártánynak, s kikiáltott az aszszonyhoz, aki azt se tudta, mihez kezdjen.

— Ne állj ott, mint egy öntött mutuj, te! Lökj már be egy botot!

— Mi az isten haragjáért nem szól?! — zsémbelt Bori, s mert tudta, hogy a férfi nem látja, szabadon villogtatta szemét a deszkatákolmány felé, ahol Jani kínlódott a csürhével; aztán az asszony a vályú rése fölött belökte a kapanyelet, s férje haragjában elverte a nagy ártányt s a három báznai süldőt a kitöltött ételtől.

— A kutyák egyenek disznót! — szuszogta.

Az ártány a szögletbe szorult, szőre, mint egy halom rozsdás gyaluforgács, úgy hullámzott; aztán pufogva körbefordult, a süldőket nekiszorította a gazdának, hogy szinte leverték a lábáról, mire Fülöp Jani úgy felbőszült, hogy darabokra törte az állat fején a botot.

— Öld meg, na, öld meg! — hajtogatta Bori odakünn. — Hisz azért nevelted, hogy befőzd szappannak — aggódott körbe-körbe ugrálva az ól mellett, ahonnan egymásba gabalyodott gőzdudák rikító, hörgő hangja süvöltött elő; végül az ember is kimászott az előudvar sarába; mihelyt a disznók felhörbölték a moslékot, félrehúzta a reteszt az ajtóról, s hagyta, hadd mozogjanak, turkáljanak ott, míg pillantásával tapogatja, méregeti őket; Bori elment, nehogy belékössön, a férfi pedig elővett egy Naţionalt, rágyújtott, s odakönyökölt az alacsony deszkára.

Ez már nem a Schuller tanya volt, hanem egy városszéli kis telek házzal, kamrákkal, pár gyümölcsfával, melyet alacsony, fonott kerítés pántolt körül; balra tőlük a petróleumlerakat tartályai emelkedtek a táj fölé, jobbkézt pedig köves, töredezett pusztaság következett a vasúti töltéssel, és ilyenkor nyáron szemét, vágóhídi hulladék erjedt a gödrökben; Bori rossz kábátokkal elsötétítette az ablakot, az ajtórésbe gézfüggönyt akasztott, dühödten csapkodott a hajtóval, de a legyek titkos utakon visszasurrantak, s ha megemelt egy tányért, vagy a kenyeres kosár felé nyúlt, olyan zaj csapott föl, akárha fövő vízről emelte volna le a fedőt.

A tágas, tornácos házról, a friss vizű kútról, a nagy kertről, ahonnan esténként az öntözött zöldség illata szállt, nem volt szabad beszélni, de még emlékezni se rá; otthagyták Jani rátartisága miatt, mert nem akart bocsánatot kérni Kulcsár úrtól, még ha belepusztul, akkor sem, s habár a hurcolkodásra kínosan gondolt vissza, az utolsó találkozása a nagyságával, mint egy látomás, ott káprázott előtte, hogy lábadozó önérzetét föltáplálja.

Az uraság egy konyhaszolgától üzent, hogy Schullernének beszéde van vele, és Jani már tudta, mi következik; nem is túl gyorsan, nem is lassan felöltözött, rágyújtott, egy keveset még állt az udvaron, aztán a kapuban, ide-oda tekingetett, mintha búcsúzna a tanyától s környékétől, aztán nekivágott az útnak; a nagysága a kertben ült egy hatalmas diófa alatt a hintaszéken, és egy Marlitt-regényt olvasott; csigákba font haja papírdarabkákra volt fölcsavarva; a malomkő-asztalon egy csészében csokoládé illatozott, benne kiskanál.

A nagyságát annyira felzaklatta az intéző panasza, aki megmutatta dinnyelével összecsurgatott kabátját, elgörbült szemüvegét, s még azt is hozzátette: „meg akart ölni, csókolom a kezét, ha a felesége nincs ott, agyonüt”, hogy nyomban csapkodni, kiabálni kezdett, a konyha személyzetét kikergette az udvarra, mert „egyik se különb a másiknál”, s mert „miután az ember föltáplálja és kiöltözteti őket, hálából elvágják a nyakát”. Aztán közölte a szakácsnéval, hogy ezután minden gondot levet magáról, s még egy fölösleges szóval se zaklassák; Izsóné azonban, mintha megfeledkezett volna az intelemről, már délelőtt kiszuszogott az udvarra, s elindult a kert felé, majd félúton megállt, nyakát hatalmas válla közé süppesztve, s karja úgy meredt kétfelé, akár egy szalmabábé; meg akarta szólítani a nagyságát, hogy az ebédről érdeklődjék, Schullerné azonban észrevette őt a szeme sarkából, összecsapta a könyvet és felállt:

— Nehogy valamit kérdezzen!... Mondtam, hogy szabadságon vagyok, és nem tűrök zaklatást!

A szakácsnő sértődötten visszabillegett a konyhába, de még be se tette az ajtót, mikor Fülöp Jani lépett át a kapun levett kalappal; meglátta a nagyságát a hintaszékben, hajában az újságpapír-fürtökkel s odaalázatoskodott; a ház asszonya hagyta, hogy álldogáljon egy keveset az asztal mellett, fölpillantott a regényből, úgy tett, mintha nem érdekelné a jelentkező, s megint olvasott néhány sort, habár a dühtől egy szót se értett; annál meglepőbb volt, mikor hirtelen Janira nézve azt mondta:

— És ha én magát most fölpofozom és kiseprűzöm innen?... Illik egy idős embert bántalmazni?

— Előbb ő bántott meg, nagyságos asszony... Amért apám cselédet csinált belőlem... nem vagyok senkinek kapcaja!

— Most én beszélek, megértette?!... És nem engedem minden mocskos szolgától bántalmazni az intézőmet!... Vagy bocsánatot kér Kulcsár úrtól, vagy kihurcolkodik a tanyáról!

Fülöp nagyot nyelt, arcán izzadság fénylett, haja a fejbőréhez tapadt, s egy pillanatra mintha kék szemének színe is kifakult volna.

— A szolgát ne halljam, nagyságos asszony — szólalt meg egész testében remegve. — Ezt az egyet ne, a kutyaúristenit... — S még mondott egy szót, amitől a nagysága nagyra kerekítette a szemét, s száját eltátotta.

— Mit mondott? — tápászkodott fel elvörösödve, s Jani felé indult. — Mars ki innen, de ebben a pillanatban!... Takarodjék a szemem elől!

Így végződött az összetűzés Kulcsár úrral: Jani két hétig járta Enyed külvárosait, míg rábukkant erre az olcsó telekre; tizenkétezer lejt nyomban kifizetett, s a fennmaradt tizennyolcat kétévi törlesztésre vállalta; vett egy apró mokánytehenet is, a kisebbik lány reggeltől estig legeltette a vasúti töltés két oldalán, Bori egyszerre öt kotlót is megültetett, de a remény mégiscsak a disznókban volt: a férfi a házaknál vásárolta meg egyenként, kinézte magának, hogy melyik mohóbb étkű.

Májusban, mikor behívták munkaszolgálatra, szinte belebetegedett: most vonuljon el hatvan napra, amikor a legnagyobb szükség van rá? A tehén pajtát kér, hisz ott hál a szabad ég alatt, cipelni kell a szeszgyárból a cefrét, takarítani a disznóólakat, túrni azt a darabka földet a ház körül, kitatarozni a tetőt, mert a kémény mentén beszivárog a víz...

Járt-kelt izzadtan, a körzetnél ötszáz lejt ígért egy kis köpcös és örökké pálinkaszagú őrmesternek, s háromszázat oda is csúsztatott előlegbe, de a plutoner nem csinált semmit, így hát csomagolni kellett; Bori levágott egy tyúkot és egészben kisütötte, vett két pár gyapjúzoknit, meleg alsót, egy rossz lepedőt szétszabdalt kapcának, s az étel mellé a fakofferbe becsúsztatott egy kis üveg pálinkát is. Jani megcsókolta a két kislányt és az asszonyt, minden mozdulata bizonytalanná és sietőssé vált, szájában összetorlódtak a szavak, aztán vonatra ült, hogy jelentkezzék Gyulafehérváron.

A nagy, négyszögletű kaszárnyaudvaron tanácstalanul őgyelegtek a behívott koncsentrások: java részük azzal foglalkozott, hogy letelepedve a faláda mellé, szalonnát evett, gondosan előkészítette hozzá a bicskáját, éppoly gondosan rakta el, bekukucskált az összerakott holmi közé, hátha még lel ott valamit, amiről maga sem tudott eddig, zsíros szájjal rágyújtott, és tűnődve vagy a másikat faggatva találgatta, hogy milyen munkára viszik.

Fülöp már régóta nem ehetett szalonnát, mert a sok száraztól kifekélyesedett a gyomra, a seb néha felszakadt és erős vérzést okozott, ezért is sütött neki tyúkot az asszony; mikor letelepedve kortyintott a pálinkából, biztos volt benne, hogy este, de legkésőbb másnap reggel kosztot kapnak, hogy a gulyáságyú már be van fűtve, s éhesen s valami dühös elhatározással tépni, szaggatni kezdte a tyúkot, kenyeret alig evett hozzá, ki akart telni hússal.

Erős, paraszti állkapcsa szaporán mozgott, leszakadt kis szálak hullottak a kabátjára meg az ölébe, egy-egy kidudorodó, puha részt, mellhúst, felső combot előbb megdédelgetett az ajkával, majd lehunyt szemmel rágni kezdett, és evett, evett. Még a csontokat is elroppintotta a foga között, kiszívta belőlük a zamatos, rózsaszín velőt, s az ízületekből bicskával kaparta ki a morzsányi részeket. Meg is ette az egész tyúkot, csupán a szárazra aszalódott hátrész maradt a papíron; mikor megtudta, hogy Kudzsírra irányítják őket és csak három nap múlva kapnak kosztot, megdöbbent, és nem akart elhinni egy szót sem; könnyezve kószált az emberek között, és a tisztet kereste, hogy panaszt tegyen: mit eszik ő most már három napig?!...

Gödröket ástak épületalapnak, de egy hét múlva már úgy érezte, belepusztul a munkába, amely számára egy báni hasznot se hoz, és éjjel-nappal hazavágyott, mintha fogságban volna; próbálkozott paprikamaggal, melyet földugott a szemhéja alá, hogy szüntelen könnyezzék, de kötőhártyagyulladását idejében kikezelték; nem tudta, mit kezdjen, mi válna be inkább, hisz annyi mindent hallott; volt, aki azt mondta, hogy krétaport kell nyelni, mert attól órák alatt ijesztően felszökik a láz, s nem tudják kifürkészni az okát, mások meg azt bizonygatták, hogy éhgyomorra meg kell enni egy nyers uborkát, s utána pucér hassal kifeküdni a napra...

Írt Borinak, hogy küldjön pénzt, mert egy gyógyszerész olyan csodareceptet kínál, amivel rögtön kiszuperálják; s háromszáz lejért egy vasárnapi kimenőn át is vette kis tasakban a fenolftaleint, amely savas közegben vérvörösre festi a folyadékot; a patikus arra is kitanította, hogy mit kell cselekednie, így hát éjszaka bevette a port, s ébresztő idején úgy tett, mintha alig tudna kivánszorogni a latrinához; maga mellé vett egy ismerős csombordi legényt is, aztán szétvetett lábbal vizelni kezdett, s odakiáltotta a társát tanúnak:

— Nézd csak, hogy dől belőlem!... Ez, testvér, vesevérzés, de ilyen erősen még sose gyötört... Hívd ide az őrmester urat!

Szándékosan visszatartotta az ingert, megvárta, amíg odajön az őrmester, s akkor megint nekieresztette...

— Mért nem mondod, hogy mi bajod, te marha? — szidta le a plutoner. — Kinyiffan, aztán engem vesznek elő!

Elvitte a katonaorvoshoz, megmondta, hogy vért vizelt az ő szeme láttára, Jani pedig kimerült ábrázattal összekucorodott, mintha a fájdalomtól minden közömbössé vált volna, ami körülötte történik. Csak akkor kapta fel a fejét, mikor az orvos meg akarta írni a beutalót a kórházba:

— Azt én itt nem tudom kifeküdni!... Hónapok kellenek hozzá, így mondta az orvos, aki Enyeden kezel...

A kórház is ínségben volt, nem szívesen vállalták az új beteget, akinél vér- és vizeletvizsgát kellett volna megejteni, aztán röntgenfelvételt, vesetükrözést, váladékés kólibaktérium-elemzést, s végül talán még műtétre is szorul — az egyik legsúlyosabb műtétre...

S most itt állt a palánkra könyökölve, és gyönyörködött a disznókban, amelyek körbeforogva föl-föltartották nedves orrukat, és hízelkedően röfögtek, mintha remélnék, hogy még kapnak enni, vagy megálltak, s azon a vékony hangon sírtak, amely szinte a bendőjükből szivárog elő, mint gőz a tartályból.

— Nem üzensz semmit Kolozsvárra? — kiáltott be Gyuri, a csombordi fiú, aki tartálykocsival járta a környező városokat, s nemsokára ő maga is előtűnt sárga dokkzubbonyában, mellén a SHELL OIL jelzéssel, s megállt a disznóólnál; mióta a munkaszolgálaton megismerte Jani kuporiságát, az egész városon elpletykálta Fülöp esetét a sült tyúkkal, s ha alkalom volt rá, még ugratta is:

— Bármit szívesen el viszek... Majorságot, lisztet...  Szegény Erzsiék éheznek Kolozsváron...

Ezekre a szavakra már a nagy, csontos Bori is megjelent a küszöbön, és gyanakvóan nézte a sárga zubbonyost; Jani szívta a csikket, mintha töprengene:

— Küldenék egy pár csirkét... de ki az isten tudja összefogni őket?... Vagy csapjam le a lábukról?... Éjjel meg az eperfákon hálnak, oda se mehetek utánuk... Hanem egy kis barackot... azt küldhetek... Eredj hátra, Bori, és szedj egy kosárral...

Az asszony apró vesszőkosarat vett a karjára, térültfordult, s vagy húsz szem korán érő, hamvas őszibarackot hozott; ölébe fogta a gyümölcsöt, és sóvárgón pillantott rá, mintha ezt is sajnálná elküldeni sógornőjének; Gyuri átvette tőle, de mielőtt kiment, megkérdezte:

— Hát Bandi bácsinak üzensz-e valamit?... Vele is szoktam találkozni, az országutakon...

Jani megfordult, s a legény szemébe meredt:

— Apámmal nem törődöm... de ha azt akarod, hogy üzenjek, hát mondd meg: tőlem kötelet vehet a nyakába... Megehetik a tetűk az árok mélyén!...

7

A csendőr megkönnyebbült szuszogással csörtetett fel a Körös-partról, keze fejével megtörölte a száját, és vállára téve a puskát, intett Báránynak, hogy induljon előre; vagy száz lépésnyit mentek, akkor a katona elunta magát:

— S aztán hogyhogy nyomorék lettél? Így szült anyád, vagy leejtett kiskorodban?

Bárány ellökte magát a földtől, egyik lábán fölemelkedett, és teleszívta tüdejét levegővel; íme, megadatott; neki, hogy az üldözőnek is bizonyságot tehet az Úrról!

— Tízéves lehettem, mikor a szentlélek hangja azt kérdezte tőlem: „Testedet akarod-e megmenteni vagy a lelkedet?...” S miután döntöttem, elölte a testem, és meggyötört az én pásztorom, hogy a lelkem egyedül csak neki szolgáljon...

A katona ásított, csücskös sapkája a föld felé billent és sokáig nem szólt; a babonás hit meg a helyzeti fölény ingadozott benne, nem akart se szelíd lenni, se szigorú.

— Csak azt nem értem, hogy hivő létetekre hogy van köztetek annyi alamuszi. Például itt vagy te is: jösszmész, koslatsz, nem férsz a bőrödben, ahelyett, hogy a bibliát bújnád, farizeuskodol. Az őrmester úr azt mondja, a választást jöttél megkavarni, igaz-e?...

Bárány Lajos szomorúan mosolygott.

— Akinek küldetése van, az nem ülhet otthon; el kell mennie az emberek közé, mint Krisztus tizenkét apostolának, hogy hírül vigye: elközelített a mennyeknek országa. Mert azt mondja az Úrjézus: „Íme, elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek azért okosak, mint a kígyó, s szelídek, mint a galambok.”

— No, belőled aztán egyiket se nézem ki! — mondta a katona, s legyintve akarta elnyomni magában azt a parányi megindultságot, amely szesszel és undok szavakkal, rideg bakaélettel és vadsággal átjárt lelke alól felmosolygott.

De Bárány nem törődött vele; miközben teste a hangjával együtt föl-fölszállt, szinte a szurony magasságáig, a hit forrósága páraként csapódott le a homlokán.

— És ha nincs Isten?! — kapta föl fejét a csendőr, mintha megirigyelte volna a hivő boldogságát. — Ha a halál után csak sötétség következik, mint a lecsukott ládában, háhá?...

Közelebb lépett, és belehajolt a hivő arcába.

Bárány Lajos könnyezve ingatta a fejét:

— Aki a hitre épít, sziklabástyára épít; oly biztos vagyok benne, hogy meglátom a mennyországot, mint ahogy itt megyek most; de még ha nem volna is föltámadás, már földi életemnek ezeket a napjait is ajándéknak érezném...

A csendőr hallgatott, erre nem tudott felelni.

Vöröstárkányból Belényesre kísérte át a hivőt, s a kis város központjában betuszkolta egy kapu alá, ahol a csendőrparancsnokság székhelye volt; a feltöredezett betonzatú udvaron, melyet az épület négyszögben karolt át, homály, nyirkosság és vizeletszag gyűlt meg; egy káplár kibontott nadrágszíjjal, félpucéron bukkant elő valami mellékhelyiségből, de a fején sapka volt; megvakarta mellén a bozontot, s részvétlen kíváncsisággal pillantott a feléje bicegő férfira, aki hóna alatt a bibliát szorongatta.

— Mi az, Grămadă, megint fuvarban vagy? — kérdezte. — Mindenféle csavargót, szemetet a nyakunkba szórtok?...

— Az őrmester úr átirányított vele, mert gyanús személy. Prédikátornak adja ki magát, de lehet egyéb is...

A csendőr megigazította vállán a puskát, bevitte Bárányt egy nyitott ajtójú szobába, ahol fiatal tiszt unatkozott zsebre dugott kézzel a széken hintázva, s lábát előrenyújtotta az ajtó felé: háta mögött, az íróasztalon, fekete vászonnal letakart írógép állt, afölött pedig Károly király és Mihály nagyvajda képe függött; a csendőrségi fogalmazó meghallgatta, miről van szó, majd föltápászkodva átment a másik szobába, és hívta a parancsnokot.

A kapitány belépett, sapkáját az íróasztalra tette, majd hántani kezdte kezéről a fehér kesztyűt, mint pék a rátapadt tésztát, és a hivőhöz fordult:

— Igazolja magát!... Milyen céllal házal erre?... Izgatni, fölbujtani jött a választások ellen?... Majd megtanítom én ugrálni az ilyen izgága pofákat!

Bárány Lajos nem ijedt meg: csak a bibliát szorította oly erősen, hogy a tenyere alatt nyirkos lett a vászonfedél, s szelíden nézett a kapitányra, miközben ismét hallotta az Úr szavát, aki így bátorította szétküldött apostolait:

„Hogyha átadnak titeket, ne aggodalmaskodjatok, mi módon vagy mit szóljatok, mert megadatik néktek abban az órában, mit mondjatok.”

A kapitányt kezdte fölingerelni a hivő szelídsége:

— Azt hallottam, Vöröstárkányban arannyal is sáfárkodtál. Nem ismered be? Akkor mi a jóistennel jártad a falut?!

Bárány fölpillantott a nagyvajda dundi arcképére.

— Amit én hoztam, drágább minden kincsnél — mondta szenvedőén elmosolyodva. — Mert nem pénzzel és nem arannyal, de a hit drága szavaival jöttem...

A parancsnok megtáncoltatta rajta a tekintetét, de érezte, hogy ez nem az az ügy, amiért érdemes kiborulni, s hirtelen beleunt a gyakorolt szigorúságába, amely a gondolatait is merev álarcba fogta; hisz odaát a megyei ügyész, Tolocan úr érdekes bűnügyi históriákat adott elő.

— Végy fel jegyzőkönyvet! — mondta a fogalmazónak. — Az evangélium leple alatt bujtogat a választások ellen, azonkívül arany- és valutacsempészés gyanúja is fennforog; ipar nélkül órákat javít! Majd rásóznak vagy háromévi adót!...

S azzal megint kezére rángatta a kesztyűt, és átlépett a másik szobába, ahol az ügyész a kapitány helyén ülve hasát a székre eresztette, s így szólt:

— Hallottad-e, parancsnok, hogy Vaskóban exhumálást kellett elrendelnem? Az ám, kihantolást. Jelentkezett egy fehérnép, és közölte, hogy az apósát nem ló rúgta agyon, hanem a férje ölte meg az ő segédkezésével, nyolc hónappal korábban. S figyeld meg az esetet, milyen fineszes volt ez az emberpár: miután az öreget baltával leütötték, bevonszolták a pajtába, lópatát helyeztek a halántékára, s megint rásújtottak egy hatalmasat; aztán tüstént óbégatni kezdtek, hogy váj, tulaj, a mén agyonrúgta az öreget...

Tolocan úr már fészkelődött, indulni akart, mert csak elvétve bukkant be ide, hogy hoztak-e a csendőrlegények neki friss pisztrángot, érett sajtot, szilvapálinkát; különben lenézte Trifoit, a parancsnokot, aki a púdertől fehér volt, mint a bukaresti cucoanák vagy a kirakati próbababák, s ruhájából émelyítő orosz parfüm tódult; utálta az iroda összefaragott asztalait, a port és piszkot, az áporodott csizmaszagot; ujjával szétfésülte finom bajuszát, majd fölállt:

— Mifelénk a legtöbb baj a föld miatt van, barátom. Késre mennek a szegény barmok egy marék homokért is, amit a pockok összevizeltek. Sokszor el is gondolkozom: nem volna-e jobb, ha lyukat fúrnánk e golyóbis közepébe s felrobbantanék?...

Az ügyész szétvetette kurta karját, hasa rengett — mutatta, ahogy a Föld szerteröpülne.

A fogalmazó odaát visszaült, kezét zsebre dugva; a kapitánynak tudnia kell, gondolta, hogy az írógép már egy hete elromlott, az A betű szára törötten fityeg, s még semmit sem módoltak ki a megjavítására, márpedig jegyzőkönyvet csak géppel írhat meg, vagy pedig a lekapcsolt egyént szépen átkísérik Nagyváradra, a törvényszékre; Bárány tanácstalanul állt, ide-oda nézelődött; a széken ülő tiszt unalmában évődni kezdett vele.

— Mondj el hálából száz Miatyánkot, te ostoba! — szólította meg. — Isten letekintett reád, és elrontotta az írógépet. Most mit kezdjünk veled?... Zárjunk be?

— Én nem tiltakozom semmi ellen — mosolygott ismét Bárány Lajos. — Hisz minden az Úr akaratából történik; de ha nincs ellenvetésük, én az írógépet is megjavíthatom...

— Tán csak nem? — böffentett a tiszt, és meglepődésében felállt. — Na lássuk!

Két ujjal lekapta a fekete vásznat a gépről, a billentyűkkel fordította a hivő felé, a villanyt is felgyújtotta, s megállt a szoba közepén; Bárány csipeszt, csavarhúzót, laposfogót vett elő a táskájából, egy mozdulattal kiakasztotta és leemelte a gép szánkóját, tenyerébe helyezte az elpattant szárat, utána egy parányi satut húzott ki a szerszámai közül s egy kis borszeszlámpát; acéldrótból pontosan elkészítette az eredeti alakzatot, két végén fölhevítette s kampóvá görbítette, jó fél óra múlva pedig már szerelhette is össze a gépet, hogy próbamunkát végezzen rajta; épp akkor lépett be az ügyész. Megállt ő is és a kapitány is a buzgólkodó ember mellett.

— Hát hogy lehetsz olyan marha, te, hogy magad ellen dolgozol? — kérdezte öblösen kacagva. — Hadd kínlódjék vele a hatóság, ha már be akar sittolni!

Bárány elfújta a borszeszlámpa lángját, és az írógép fölé hajolt, hogy befűzze a papírt.

— Krisztus is a maga vállán cipelte a keresztjét: mivel vagyok én különb őnála?... — mondta.

A kapitány már hajlott volna rá, hogy elengedje, Báránynál azonban személyazonossági igazolvány sem volt, így hát kénytelen volt átkísértetni Váradra, mégpedig autóbuszon. Estére érkeztek meg, és Lajost, mint letartóztatott egyént, ki kellett hallgatni, ezért a törvényszék fogdájába tuszkolták be; három éjjelt és három napot töltött itt, az első két napon se enni, se inni nem akart, hogy önmegtartóztatásával is emlékezzék az Úrjézus golgotai útjára; szerszámait elvették tőle, de a bibliát nála hagyták, s mikor belépett a közös cellába, melynek falán petróleumlámpa füstölgött, szétnézett, odahúzódott a derengő fénybe, szétnyitotta az evangéliumot Dániel prófétánál, és hangosan olvasni kezdett:

„Ímé, a mi Istenünk, akit szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő tüzes kemencéből, és a te kezedből is, ó, király; de ha nem tenné is, legyen tudtodra, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállítottál, nem imádjuk; akkor Nabukodonozor eltelék haraggal, és arcának színe elváltozék Sidrák, Misák és Abednégó iránt; azért szóla, és meghagyá, hogy fűtsék be a kemencét kétszerte inkább, mint szokták vala befűteni, és meghagyá a legerősebb férfiaknak az ő seregében, hogy kötözzék meg Sidrákot, Misákot és Abednégót, és vessék az égő, tüzes kemencébe; erre a férfiak alsóruhástul, köntösöstül és egyéb öltönyöstül megkötöztettek, és az égő, tüzes kemencébe vettettek; amiatt azonban, hogy a király parancsolata szigorú volt, és a kemence rendkívül izzó vala, azokat a férfiakat, akik Sidrákot, Misákot és Abednégót felvitték, megölé a tűznek lángja, az a három, férfiú pedig, Sidrák, Misák és Abednégó, az égő, tüzes kemencébe esek megkötözve; akkor Nahukodonozor király megijedt, és sietve felkele, szóla és monda az ő tanácsosainak: Nem három férfiút veténk-e a tűz közepébe megkötözve? Felelének és mondának neki: Bizonyára, ó, király! Ő pedig felele és monda: Ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében.”

— Az a negyedik biztosan én voltam, ugye?! — hajolt be a fénypára rezgő körébe egy megbolydult tekintetű, véresre mart arc, és szőke haja oly piszkos volt és kócolt, mintha vastag pókháló tapadt volna rá. — Olvass, olvass, mert megveszek a félelemtől!

Kampós ujjait, melyekre rászáradt a vér és a mocsok, Bárány felé tolta, mintha ki akarná kapni a bibliát a kezéből, s tekintete reménykedőn meredt a hivő arcába:

— Az ügyész úr azt mondja, megöltem az öcsémet... Ugye, nem igaz?... Te küntről jössz, neked tudnod kell... Hemperegtünk az árokban, nem tagadom, és megszurkáltam a hátát... Mert azt mondta, hogy az öreg csak követ hagyott rá a Zúgó alatt, nekem meg a tiszta földet adta... Elvágtam egy kissé, de meg nem öltem...

Térdre roggyant, homlokát a padlóhoz szorította.

— Nem tudom, mi történt... Elszédített a pálinka... Vásárról jöttünk a fogattal... Ott is maradtak a drága állatok az út szélén... Mert elhajítottam a kést és szaladtam... De az öcsém nem halhatott meg — ez hazugság!...

Sírt, gyötörte magát, míg könnytelen szuszogássá csillapult benne a kijózanodás rémülete. Bárány Lajos a fal tövébe húzódott: jobboldalt egy bajuszos, csillogó szemű cigányarc derengett feléje a sötétből, mint a flamand festők képeinek barna ködös hátteréből, szemközt pedig, neki háttal, egy magas, néma alak állt mozdulatlanul.

— Csak a Megváltó szent vére moshatja le rólad ezt a káini bűnt — mondta csöndesen Lajos. — Fogadd hát el az Urat, és tekints a golgotai keresztre...

— De hát mit tegyek? — nyögte a gyilkos legény, halántékát még mindig a padlóhoz szorítva, s onnan nézett piros szegélyű szemével a hivőre; Bárány Lajos megmozdult a fal tövében, s így felelt:

— Higgyél a Megváltó kegyelmében, és imádkozz, hogy tisztítsa meg lelkedet a bűntől. Egyedül az Úrjézusban lelsz vigaszt és bocsánatot. Gyere, boruljunk le és esedezzünk Őhozzá e nehéz órában!

A legény föltápászkodott; mindegy volt már neki, mit cselekszik: az a parányi remény, amely az imént megvillant benne a prédikátor szavaitól, most bizonyossággá lobbant; odatámolygott Bárány mellé és összekulcsolta kezét; akkor azonban a sovány alak, aki háttal állt, hirtelen feléjük fordult:

— Mit farizeuskodol, hé?!... Sidráknak vagy Misáknak képzeled magad?... A te condrád még a gyufa lángjától is fölgyullad... És a szavaid olyanok, akár az avas kenőolaj... Miért dédelgeted hát a kapzsiságot?... Azt akarod, hogy átharapják egymás torkát a falat kenyérért?... Inkább dorgáld meg és lázítsd fel őket, hogy ne lássanak csak az orrukig!...

Megint befelé fordult, összekulcsolt tenyerét a fejére szorította; Bárány Lajos és a gyilkos szótlanul térdelt egymás mellett; a cigány krákogott, és üres pipáját szortyogtatta: ő csak egy lovat akart ,elkötni, de ha kibírja a verést, azt is letagadhatja, gondolta, s az emberölés bűnének közelében valamiféle megnyugvást kezdett érezni.

— Krisztus nem a mi mértékünkkel mér, testvér! — sóhajtott Bárány szemrehányóan; ekkor a hosszú férfi ellökte magát a faltól, és leguggolva odapenderült a lábuk elé:

— Évekkel ezelőtt még a Megváltó sebeit festettem, és vele lázítottam az ocsmányság ellen, hallod?... Még nevelőanyámat is megörökítettem, fordított Mária Magdolnaként, aki a lábát mosatja... Emiatt a pusztába kellett menekülnöm... De épp itt, a hamuvá égett Szodomában jöttem rá, hogy festett kenyérrel nem tudom jóllakatni az embereket, és... jobb, ha lázító szavakat festek!

Bárány Lajos bánatos ijedelemmel nézte a földet, s már mondani is akart valamit, ekkor azonban megnyikordult a zárban a kulcs, és az őr előszólította a gyilkost. A fiú átölelte Bárány vállát.

— Hát senki sem segít rajtam? — bődült el. — Maga az Isten sem?...

8

Vincze a Magyar utca végében dolgozott, amely a szamosfalvi vámhoz nyúlt ki, egy csupasz térségre; a műhely ablakaival átellenben, a házsorok mögött a kőbánya félkaréja vöröslött; Milágyi úr nemcsak sütödét tartott, hanem fűszerüzletet és kocsmát is ugyanabban az épületben, volt három hektár szőlője a Csillaghegy alatt, pénzt adott uzsorakamatra, disznókat hizlalt, s atyafiságban volt a zöldségtermelő hóstátiak kétharmadával.

Ő maga százhúsz kilót nyomott, a felesége pedig csak oldalvást tudott átnyomakodni az ajtón a konyhába.

— Nálam ugrálni kell, pék úr! — mondta Vinczének a kövér emberek szuszogásával, s nyomban behívta a kocsmába. — Éhezni nem fog, egy-egy kis tütü is akad, a fizetésben megegyezünk. — Saját kezűleg töltött ki egy vizespohár gabonapálinkát. — Na, isten, isten! Húzza be, és gyerünk neki!

Vincze az első kortyokkal körülöblögette a száját, s széttekintett a vendéglőben; attól a pár szótól, amit a tulaj mondott, úgy érezte, mintha visszacsöppent volna régi életébe, mikor még segéd úrnak szólították az enyedi asszonyok, s tiszta szobát ajánlottak...

Ideje is volt annyi rossz után egy kis jónak jönni!

De mindez már csak átvillanó elégedettség volt, mert amióta utolsó kísérlete is összedőlt, hogy megálljon a maga lábán, s a pozsonyi kiflit a malomárokba hajigálták, amióta hat hónapot ült, mert belökte a rendőrt a vízbe, semminek se tudott örülni, gyanakodva vizsgálta az emberek szavait, mozdulatait, s minden apró szándékon átkukucskált, mielőtt válaszolt volna; csak akkor kacagott őszintén, ha ráleshetett egy patkányra és a súlynehezékhez köthette, vagy fölfüggesztve a kemence ajtajára, pofozni kezdte egy lécdarabbal.

Milágyi úr két inast adott a keze alá, a zömök, göndör hajú Kukit, a cigányfiút, aki jól bírta a meleget meg a strapát, és Paszulyt, akinek keskeny és éles arca volt, s felső ajkára szoruló fogaival mintha mindig valamin nevetett volna; Vékás Bandi, a segéd, fehérre mosott kötényében szótlanul hajladozott a dagasztóteknőnél, vagy a kemence nyitott ajtajánál pörkölte az arcát, s a veríték, akár a vérharmat, ellepte a homlokát s orra tövét; Vinczét dühítette, hogy a segéd borús időben esernyővel jár be, irigy bosszú lobbant fel benne eme „urizálás” láttán, s hamar meggyűlölte hófehér kötényét és sárcipőjét is.

De leginkább az fájt neki, hogy Vékás Bandi valami eszperantó társaságnak a tagja, hogy Petőfi-verseket is tud ezen a nyelven, meg az, hogy föld körüli útról álmodozik; félt, hogy föléje fog kerekedni annak a tekintélynek, amit ő, Vincze ébresztett maga iránt néhány Kipling-könyvvel, kalandregénnyel, egzotikus történettel, filmélménnyel, amely az emlékezetébe tapadt; például a Dzsungel könyvéből minden apró részletére emlékezett annak a küzdelemnek, amit Riki-Tiki, a kis monguz vív a kígyókkal, s mint valódi és soha el nem vesző értéket, úgy idézte a Pápák bűnének iszonyú katakombáit; Remarque-tól pedig arra az epizódra gondolt legélénkebben, ahol a bakák összetolják a hordozható latrinákat — személyi kényelmüknek és szabadságuknak ezeket a profán díszleteit —, s órákon át beszélnek az emésztésről, mivel ez a folyamat az ő szemükben visszanyerte az ártatlanság jellegét; közben fölöttük kéklik az ég, a láthatáron napsugárban fürdő sárga, kötött léggömbök s az elhárító ágyúk lövedékeinek fehér felhőcskéi imbolyognak...

„Hát nem olyan ez, mintha a bakák röhögve mutatnák, hogy tesznek a háborúra?” — kacagott fel a pékségben vagy a kocsmában, s kiviruló képzelete, amely a kalandos történetek s a furcsaságok felé éppoly könnyedén szállt, mint a húgáé, végigröpült olvasmányélményein; közpite a belőlük fakadó következtetéseket — mindig ugyanazokkal a szavakkal, de a napszámosok meg kőművesek, akik még napilapot se olvastak, szájukat tátották; s ha mégis akadt egy-egy sunyi ember, aki egymagában iszogatva rácsapott valamely szögletből félbemaradt értelmiségi mivoltának töredékeivel, a hárompolgáris műveltségével, leintette: „Ahhoz maga nem ért, uram!”

Ha azonban Vékásnak kezdett mesélni a Kanári-szigetekről vagy Hawairól, Bandi örökké teleszívta magát levegővel, aztán kiengedte, s rögtön közölte, hogy hát igen, igen, ez ennél és ennél a szélességi foknál van, s mihelyt belépett a műhelybe, Paszuly és Kuki figyelmes-frissen  fordult feléje: „La urso grumblas, la rano kvakas, la serpento siblas!” — darálta le a cigányfiú hízelgő-bizalmasán a Bakistó, vagyis a péksegéd nyelvleckéiből ellesett szavakat, és Bandi viszonzásként néha a Szeptember végént idézte nekik eszperantóul:

Jen florás ankoraǔ la kampo de valo, kaj verdas ankoraǔ la poplo ĉe font.

Egyik este Vincze rávette a kimenős Kukit, hogy zörgessen be a műhelybe, s mire Bandi előcsoszog a kapukulccsal, tolja le a nadrágját, mutassa oda neki a fenekét, majd trappoljon el, ő maga pedig behúzódott a sötét alkóvba, ahol a liszteszsákok dohosodtak, s tenyerét szájára szorítva várta, hogy a segéd visszatérjen; már látta, ahogy Vékás rumlisan belép, ahogy csapkodni, káromkodni kezd, s egész teste megfeszült a visszafojtott kacagástól; a segéd azonban szótlanul nyitott ajtót, a kulcsot odadobta a kasztnik mellé, s említést se tett az esetről.

Az elmulasztott röhögés még inkább rágta Vinczét, s a szája szögletében fityegő cigaretta füstjén napokon át fürkészőn pillantgatott Vékás felé; szerette volna képen hajítani egy tésztalabdaccsal, ahogy inaskorukban tréfálkoztak Bindernél, de mindahányszor lemondott róla, nem mintha restellne magát, hanem mert úgy érezte, hogy hatástalanul pukkanna el a mérge, s túl szembetűnővé válna a vetélkedő bosszú; ezért végül is úgy döntött, hogy Vékás Bandinak az esernyőjét kell megpocsékolni.

A segéd a szétnyitott paraplét a folyosó cementjére tette, hogy lecsurogjon róla a víz, később pedig fölcsavarva egy szegre akasztotta; így hát azt a félórányi időt kellett kilesni, amíg a vászongomba ott terpeszkedik nyírkosán; jó két hét múlva be is érett rá az alkalom, ekkor Vincze fél lapátnyi tüzes hamut mert ki a katlan alól, végigsurrant vele a gangon, s ráhintette az esernyőre, majd az udvari csapnál lemosta a huzatot, s visszalopakodott a műhelybe, mintha csak pössenteni járt volna.

Mikor Bandi átöltözve elköszönt tőlük, az utcán éppen csak permetelt az eső, és bántó, platinás fény verődött vissza a tócsákból, azonban elővigyázatosságból, s mert szerette kedves szerzeményét, fölnyitotta az esernyőt; Vincze az ablak mögül leste, ahogy csalódottan hunyorog a gomba árnyékában, ahogy a borítást nézi, amely össze volt lyuggatva, s hártyaszerűen kivékonyult, akár egy levél, melyet pajzstetvek rágtak végig; aztán a segéd összecsukta az ernyőt és visszafordult.

Vincze igyekezett elfoglalni magát a kemencénél: meg sem fordult, mikor az ajtócsapódást és Bandi szuszogását hallotta; Vékás megállt.

— Kuki! Paszuly! — kiáltotta.

A két inas meglepődve jött elő, Vincze lehajolt, és a kemencébe nézett.

— Melyiketek mocskolta meg az ernyőmet?!...

A fiúk azonban csak álltak, egymást nézték, s megint a segédet, aki hirtelen közéjük csapott; Paszuly félreugrott a rongyba burkolt acéldrótok elől, Kuki meg a liszteszsákok mögött keresett menedéket.

Vincze érezte, hogy tüstént támadnia kell, ha nem akarja magára terelni a gyanút.

— Nem fér el tőlük, segéd úr? — kérdezte előugorva a gödörből. — Dugja el azt az ernyőt, ha úgy félti!

Vékás feléje pillantott, aztán az esernyőt odalökte a fal tövébe, és hátat fordított.

— Micsoda tetves népség! — sóhajtotta. — Egyik a fenekét mutatja, a másik meg beléd mar...

— Te csak ne tetvesezz senkit! — mondta Vincze, és kiköpte a csikket.

Vékás dühében és zavarában úgy, ahogy volt, vasalt nadrágban leült a pékgödör szélére.

— Nem azért a szar esernyőért... de ez az egész ügy... A jóisten verje meg!...

Felállt, végigloholt a műhelyen, megnézte a falakat, majd legyintett és elment.

Vincze az ablaknál állva figyelte, ahogy megint elered az eső; tenyere mozdulatlanul feküdt a dagasztóteknő lapján.

Miután az utolsó vetést is kiszedte a két inassal, és levirgolta a kenyeret, átöltözött, s beállított Milágyihoz a kocsmába; az asszony kimért neki két pohárral egymás után, s Vincze a söntésnél állva nézte a hóstáti atyafiságot, amely részint a földésznegyed közelsége miatt, részint a komáskodás kedvéért ilyen esős délutánokon bezúdult a kocsmába és körbeülte az asztalokat; italtól tüzes s egyformán kerek arcuk fölött, mint a kemencekarika, úgy sötétlett a kalap; Milágyi úr felváltva vendégeskedett a komáknál, pontos érzéke volt, hogy mennyit kell ülnie egy-egy asztalnál, hangosan szuszogott, mint az ártány, hangjában, kacagásában megrezdült zsírba süppedt testének minden visszafogott és ki nem élt férfiösztöne, melyet szüntelen locsolással igyekezett csillapítani; ha föltápászkodott, hogy ismét áttelepedjék, ötliteres demizsonját is magával vitte, s mihelyt leült, pecsétgyűrűjével megkocogtatta az üres poharat; ilyenkor az asszony, még ha vendég volt is a pultnál, megtörölte a kezét, odabillegett, mint egy mozgó szalmazsák, s töltött a korsóból.

Milágyi úr saját termésű borát itta, az atyafiságtól egy fröccsöt sem fogadott el, de hatalmas testének mohó szomjával, kitapasztalt és alattomos helycseréivel, sűrű koccintgatásaival úgy tudta irányítani a fogyasztást, mint konszumlányok a belvárosi Redutban, a Gambrinusban vagy a Bagolyvár étteremben, s bőven visszatérült az a négy-öt liter, amit magába töltött; reggelenként felhajtott egy deci szilvóriumot, az asszony társaságában kihörbölte az óriási ibrikből a kávét, megevett hozzá egy negyedkilós kalácsot, utána egy tál pecsenye vagy sült majorság következett — villa nélkül tépték, szaggatták, ujjaik zsírosan suhogtak ide-oda a homályban.

Dr. Csulak, egy hosszú, lapos képű férfi, hetenként kétszer is bebukkant hozzá orvosi táskájával; a vendéglős ott az ivóban húzta le az ingét, és hátának élő falát odataszította Csulak elé: „Na nézd meg, hány napom van még hátra, te halálbagoly!” S miközben a hóstátiak kacagása fölcsapott körülötte, mocskos szavakat mondott a doktornak, aki ugyancsak komaságban volt a földészekkel, s feladott érzékenységének hideg mosolyával buktatta végig a sztetoszkóp korongját a vendéglős hátán, majd karjára szíjazta a vérnyomásmérőt, szaporán nyomogatta a szivattyú labdáját, s a billegő mutatót figyelte. Végül ennyit mondott bátortalan dünnyögéssel: „Nem vagyok megelégedve, Milágyi úr... Legyen szabad felhívnom a figyelmét, hogy múlhatatlanul szükségessé vált a mozgás...”

A tulajdonos visszarángatta magára az ingét, fejébe nyomta a kalapot, s bár tovább borozgatott, az intelem mindig zavarrá csitította benne fölényét; hallgatagon hátraszuszogott a biliárd-terembe, elővette pénztárcáját, és száz lejjel kárpótolta Csulakot az obszcén szavakért s az iménti tegezésért, mellyel a komáknak akart imponálni; közben pislogva megkérdezte: „Valóban komoly az ügy?!...”

Egy ilyen félrevonulást követő napon Milágyi úr egy sebtében rendelt sportbiciklin sétára indult a városba: a légzési zavarok, gyakori vértolulások már halálfélelmet ébresztettek benne, s az orvos rábeszélésére megígérte, hogy naponta egy órácskát kerékpározni fog; elindult föl a Magyar utcán, de a lánc még új volt, a csapágyak golyói megfeszültek perselyükben, a bejáratás megkínozta a hajtót, akinek a mozgással egyszerre oszloplábait is emelgetnie kellett, térdei pedig beleütődtek a kormányba, úgyhogy a rendes hajtást valami oldalozó erőkifejtéssé kényszerült változtatni. Mire fölért az ortodox katedrálishoz, a kabát az inggel a hátára tapadt, és mellében, a szíve körül émelyítő űrt érzett, mintha cukrot pergelnének benne.

Alighogy megkerülte a templomot, már ide-oda kellett kapnia a kormányt, nehogy a lassú hajtástól eldűljön, de ekkor a kívülálló szemével pillantotta meg magát, mint egy szörnyeteget, amely holmi apró kereken illegbilleg, s úgy átérezte helyzetének nevetségességét, hogy

őszinte önsajnálattal sírni kezdett, akár egy kisgyerek; ezzel azonban ismét csak ártott magának, hisz könnyen látványossággá válhatott, s ösztöne tekintélyének megmentéséért arra biztatta, hogy az önszánalmat lobbantsa gyanakvássá, hogy pillantson be a kitervelt szándék mögé, amely őt röhögtetővé akarta tenni, s álljon bosszút az orvoson, a feleségén — mindenkin, aki bűnrészes!

Taposni kezdett hát, s a haragot vetette be utolsó erőtartalékként, hogy hatalmas testét haza tudja vonszolni a két kereken, amely vinnyogva gurult, mintha a mozgás ütemére szüntelen egy-egy abroncs gurulna ki ágyékának esztergája alól; mikor hazaért, betaszította a biciklit a pékség udvarára, rádobta a favágó tőkére, s nekiesett a fejszével.

Vincze elnézte Milágyi urat, aki megoldott nyakkendővel, verítékezve ült az atyafiság között, s éppen a poharat kocogtatta pecsétgyűrűjével; arra gondolt, hogy az üzlettulajdonos hónapokon belül meg fog halni, s hogy a pékséget talán be is zárják; majd erről ismét Bakistóra szökkent át az emlékezete, hirtelen sajnálat fogta el, undort és megvetést érzett önmaga iránt, s otthagyta a kocsmát.

Úgy ért haza a Kövespadra, hogy se ledőlni, se lézengeni nem volt kedve; Kálmánka tíz lépésnyire volt a kaputól, mikor megpillantotta őt, s rémülten nyargalt be az udvarra, de az apa így is gyanút fogott: ismerte azokat a pillantásokat, amelyek a gyerek szeméből röppentek felé, s amelyekben szerinte talán nem is félelem, hanem gyanakvás és sunyiság volt; sosem tudta, hogy épp akkor mire gondol, még a sántikálásban, ijedt menekülésben is szándékot látott, és naponta eszébe jutott az az eset, mikor a kölyök üres üveggel tért vissza a kocsmából, és azt hazudta, hogy be van zárva; belémart az éjszakák emléke is, mikor ébren forgolódva zaklatta öleléseiben, néha meg elkapta a tekintetét, amint reggelenként féltékenyen végigtapogatja Erzsike arcát, alakját.

Alighogy belépett a kapun, elkiáltotta:

— Hol vagy, úrfi?!... Gyere csak szépen elő!

S máris oldani kezdte nadrágszíját...