Vissza a tartalomjegyzékhez »

Megrázó jelenet az előkelő villasoron! Éhségében összeesett az utcán egy fiatalember! Székely Tibor 34 helyen kilincselt állásért, hiába. Végső kétségbeesésében drámai levelet írt Farkas Józsefnek, a Dermata bőrgyár közismerten jószívű igazgatójának, de megrázó sorait már nem tudta átadni, mert a kapuban eszméletét vesztette.

^{____________________}

KIÉLEZŐDÖTT A HELYZET BERLIN ÉS VARSÓ

KÖZÖTT A DANZIGBAN NAPIRENDEN LEVŐ

ELLENSÉGESKEDÉSEK MIATT.

Az élet fordulópontjai: a legjobb kilátásai voltak, már bizonyosnak látszott, hogy megkapja a jó állást. Mosolyogva búcsúzott. Másnap jött a lemondó levél. És az oka? A mosoly sárga, ápolatlan fogazatot mutatott, és valahogy elrontotta a szimpátia és a bizalom atmoszféráját. Használjon mindenkor Chlorod o n t fogpasztát!

^{_______________________________________________________________________________________}

A NÉMET KORMÁNY ÖNKÉNTES NYILATKOZATBAN VÁLLALT KÖTELEZETTSÉGET BELGIUM TERÜLETI SÉRTHETETLENSÉGÉNEK TISZTELETBEN TARTÁSÁRA.

Vizsgálják a hasbeszélőket. Egy Bart nevű fiziológus gégetükrös és egyéb vizsgálatokat végez hasbeszélőkön.

Az oxfordi egyetem diákjai pudingot küldtek Francónak, és annak az óhajuknak adtak kifejezést, hogy a testvérháború mielőbb szűnjék meg.

négy Órán át bombázták A JAPÁN REPÜLÖK NANKINGOT. Egyik Sanghajban tartózkodó japán vezető katonai személyiség tegnap mosolyogva jelentette ki, hogy mindaz, ami eddig történt, csak előétel ahhoz az eledelhez, amit a japánok a kínaiaknak ezután fognak feltálalni.

BERLINBEN KÉTMILLIÓ EMBER ÖRÖMUJJONGVA FOGADTA MUSSOLINIT.

Megharapott egy rendőrt és egy éjjeliőrt a garázdálkodó veszett kutya. A dühöngő ebet revolverrel a kezükben a Szamos felé akarták terelni, mikor a baleset bekövetkezett.

^{______________}

A SPANYOL NEMZETI CSAPATOK BILBAO ALATT ÁLLNAK.

^{______________}

NANKING ELESETT, PEKINGBEN ÚJ KORMÁNY ALAKULT.

MANIU megmagyarázza, miért dicsérte beszédében Mussolinit és Hitlert.

APRÓHIRDETÉSEK.

■    Egy szó ára 2 lej, vastag betűvel szedve 4 lej. Álláskeresőknek egy szó ára 1 lej, vastag betűvel szedve 2 lej. A legkisebb hirdetés ára 10 lej.

■  Szolid életű nő felügyelőnői, anyahelyettesi, házvezetőnői állást vállalna vidéken is. Cím a kiadóban.

■ Intelligens, 30— 45 év körüli, kimondottan komoly szándékú úriember, aki házasság céljából        megismerkedne 100 000 lej hozomá-

nyú úrilánnyal, írjon „Kimondottan úriember” jeligére teljes című levelet a kiadóba.

■ Nősülne 40 éves izr., magas növésű kellemes külsejű, kellő vagyonnal bíró, önálló kereskedő, megfelelő hozománnyal. Legnagyobb titoktartás. Ajánlatokat kérek „Időhiány” jeligére, Rudolf Mosse.

■ Keresek keresztény úriháznál bútorozott szobát, belvárosban.

■ Jó megjelenésű, agilis embereket magas jutalékkal akvizíciós munkára felveszek.

■ Eladó festőállvány, piros gránátfa, három és fél méter hosszú pléh virágtar tó balkonra.

■ 3 szobás, összkomfortos lakás május 1-re kiadó. Reg. Ferdinánd, 29.

■ Külön telken szoba, konyha, esetleg két szoba stb. május 1-re kiadó. Calea Regele Carol II. 94.

^{________________________________________________________}

     

1

A szülési görcsök mind rövidebb időközökben ismétlődtek: tekintete háromszor körbejárt a falon, akár egy hosszú szárú mutató, s mikor visszatért az ágy végéhez, a teste is összerándult, és ő ajkát beharapva, mélyről nyögött. Valahogy mégis föltápászkodott, hogy lemosakodjék. Székbe, asztalba fogózott, s mindahányszor mozdulatlanná merevedve készült fel az újabb fájdalomra. Valahogy sikerült vizet öntenie a tálba, beleállt, és sután szórta lábszárára a cseppeket.

Mosta a testét és sírt: nem a magányosság fájt, hiszen mindig is arra vágyott, hogy félrevonuljon szemérmes titkával, mint az erdei állatok, csupán attól félt, hogy világra hozza a gyereket, s nem lesz mellette senki, aki elvágja a köldökzsinórt. Kínlódva letörülközött, még elvergődött a ruhásszekrényig, kivette a megstoppolt ingecskéket, az agyonmosott pelenkákat, kibontotta a pólyát,  aztán odavonszolta magát az ágyhoz.

A szomszédban megint csörömpölés hallatszott, akárha egy hatalmas üvegfa borult volna ki a földből, s leszakadó ágai folyamatosan vékony meg vastag hangokat adnának, míg csak a törzs meg nem nyugszik a szilánkokon: Dondos ismét ott találta a bögréjét a dáridózók között, a konyhában, átölelte az asztalt, s a tányérokkal, ételmaradékokkal együtt kilökte az udvarra.

Kéményseprő Jóska utánatántorgott, és megpróbálta elkaszálni, mire Bunda Rózsi, Csipuka és Szutor Pista, a bádogos fölbátorodva szintén nekiugrott; a fuvaros azonban lerázta őket magáról, s most kiáltozva hemperegtek a földön, majd összegabalyodtak a kéményseprővel, és arcuk, ruhájuk kormos lett, Dondos pedig berontott a pajtába, és öklével ismét nekiesett a gebének.

— Istenem! — jajdult föl Vinczéné. — Miért kell ennyit szenvednem?

És árvaságában megint Kakas Bandi mély hangú jóslata zengett föl benne, hogy „korpa közé keveredsz, megesznek a disznók”, aztán az édesanyja felé lebegtek az emlékei, akit a spanyol járvány vitt el 1917. december 5-én; látta, amint Fülöp kiemelte a szekérből a karja közé betört testet, mikor a beteg már jajgatni sem tudott, csak nagyra kerekítette a szemét, s párává lehelve szét utolsó erejét, azt suttogta: „Bandi, a kislány és a szemed!”

Foglyok dalára emlékezett, akik Fischer és Ambrozi szőlőtelepén dolgoztak, s míg édesanyja esténként puliszkát főzött nekik az udvaron, több szólamban sóhajtoztak el bánatukat; egy öreg muszka hadigyűrűvel ajándékozta meg Fülöpnét, de a fogoly még azon a nyáron a Marosba vetette magát, s miután a malomnál kihúzták a kaszálóra, keserűlapival takarták le az arcát; édesanyja egymásra tett kezén pedig még akkor is ott csillogott az öngyilkos ajándék gyűrűje, mikor később kinyújtózva feküdt a ravatalon.

Mire eljött a tavasz, ő már Káli ángyónál volt, aki meddőn, kedvetlenül magához fogadta húsvét napján: a locsolóvíz szaga olyan volt neki, mint az éretlen bánat, amely üdít, de fáj is, s miután a nagylányok visongása elcsitult az udvarokon, benne csupán ez az illat maradt meg, az utcákon pedig a sok színes, ropogós tojáshéj meg a letaposott jácintok kék és rózsaszín csokrai.

Később forró napok jöttek: a Maros lehúzódott medrébe, kiborult fűzfagyökerekről pörgött a homok; domb, csőszház, minden közelinek, kézzel elérhetőnek tűnt, s a vének megbizonyosodva állították, hogy ettől a hévségtől vetett lobot ángyóék zsindelyfedelű háza, vagy tűzesgyík szaladt föl rá; a tulkok kiszakították a pajta oldalát, és meg se álltak a folyó közepéig, a csűrpadláson kotló liba pedig háhogva nyújtogatta nyakát a füstbe, amely feléje gomolygott, míg végül egy kormos résen át elröppent fészkéről, és szállt, szállt, elapadt teste könnyűségével Lőrincréve határa felé.

Éjjel nem lehetett aludni a kutyavonítástól és a lefojtott üszök szagától, nappalonként Káli néni fekete kendösen szaladgált a kerítések alatt, ajkára szorított ököllel, a bácsika pedig legépeltetett egy írást a községházán, hogy ő tűzkárosult, tarisznyát akasztott a vállára, s elindult Kolozsvár felé.

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók...”

A szoba most beárnyékolódott, és az ablakhoz egy szeplős orr tapadt: Dondos Árpi kíváncsiságát az ébresztette föl, hogy az ajtóval szembeni gyepen ott kuporgott a három gyerek, s valahányszor az asszony feljajdult, Kálmánka is óbégatni kezdett, Liza pedig egy macskakölyök nyakát szorongatta, s úgy meredt a szemébe, mintha várná, hogy elnyávogja magát, de a cica mereven nézett vissza rá.

— Ne állj itt, mutuj! Szaladj Pokola néniért!

Gyöngytyúk félretolta a kamaszt, és maga fészkelődött a helyébe. Egy percig még birkózott benne a részvét az újdonság izgalmával, végül is fontosabbnak érezte körbevinni a hírt a telepen.

Vinczéné megmeredt, mintha valami belső hangra figyelne, s megint görcsbe rándult: az udvar végéből ugyanis ricsaj, deszkaropogás hallatszott, a mulatózok átszakították a kerítést, s friss élményre vágyakozóan a ház felé nyomultak, ahonnan az imént a jajgatás szállt; nemsokára már az ablak alatt kavargott a zaj; Bunda Rózsi az üveghez állt, tekintete előtt azonban összemosódtak a benti tárgyak; Csipuka fején bili fénylett, úgy illegette magát, mintha kalapját mutogatná; Kéményseprő bottal kongatta az éjjelit:

Szűrő, szita, reszelő, férjhez ment a meszelő...

Szutor négy lépésnyire ácsorgott mögöttük, zsebében egy üveg pálinkával, s látszott rajta, hogy az italon kívül nem érdekli semmi, de Bunda Rózsi most benyitott Vinczéékhez, és vigyorogva odatámolygott az asszonyhoz.

— Hogy vagy, kisanyám?... Lenyelted a szalmazsákot?

Vinczéné rémült-fájdalmasan pillantott rá.

— Menjen innen... menjen, és hagyjon békén!

Bunda Rózsi az asszony arcába lehelt.

— No ne légy már olyan zabos — mondta. — Mikor Béla ölelgetett, bezzeg nem kényeskedtél...

S ott állt barnára ványolódott nyakráncaival, lapátkezével, s szeméből, mint két ködös szikrából, sóvár és elfödött éhség mosolygott elő, ki nem élt ölelések vágya. Csipuka mellette ágaskodott.

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók!” — ismételte gondolatban Erzsike, csak hogy ezt a rémítő tivornyát másféle szorongással ellensúlyozza, mielőtt még önuralmát vesztve sikoltozni kezdene; befordult a fal felé, és szemének könnyes párája mögött percek alatt lepörgött életének egész kálváriája, attól az éjszakától kezdve, hogy Káli ángyó elvitte őt Fosztó Miklós tanyájára, ahol vagy tíz gyereket gyűjtöttek össze hernyót szedni a pityókaföldekre.

Munkába álláskor az úr névsort olvasott, és Erzsike várta a számbavételt, hogy azt mondhassa: jelen, hisz a sorsa volt neki ez a szó, azt jelentette, hogy már keres. A hernyókat azonban utálta: kemény, barna fejük olyan volt, mintha a vasat is át tudnák fúrni, a testük meg ellenkezőleg, fényes és puha, akárha zsír olvadna belőlük a napon”; de azért bekapkodta azokat a dobozba, és esténként egy pálcával megszámolta az úr jelenlétében.

De ebből a munkából is hamar kikopott, s elindult vissza Marosújvár felé; útközben, egyik tanyánál hatalmas, csizmás férfi intette magához, akinek a lába előtt disznó hevert: a koca épp akkor tolta ki magából a malacokat, lassan pislogott, s kimerülten el-elröffentette magát; a gazda tizenkilencig számolt, akkor kiáltott a kislánynak, hogy tartsa a kötényét, s egy vérmaszatos, gőzölgő kis állatot lökött az ölébe, hogy szaladjon vele haza.

Erzsike csámpásan lépegetve s az örömtől kifulladtan poroszkált az úton, de az ajtó előtt hirtelen elcsendesedett a jókedve, mert a küszöbön egy félpucér kisfiú állt, s fehér drótlábain bizonytalanul imbolygott nagy feje; aztán egy asszony bukkant elő, és az ajtórést teleszórta legyezősen szétbomló hajával. Ő már tudta, hogy a kislány ki lehet, Erzsike is szomorú sejtéssel állt.

— Eredj be, Lajcsi! — parancsolt Bárány Róza a vízhordóra, hogy tekintetével egymaga uralkodjék az udvar fölött, a leánykához pedig így szólt: — Gyere hát közelebb! Nem eszlek meg!

Erzsike tejet hordott Hőgyééktől, a Széles utcából, burjánt szedett a rucáknak, fújta a tüzet, vizet cipelt a kútról, eltrappolt lámpaolajért, s ahányszor csak fordult, és a pálcalábú Lajcsira pillantott, megállt: szeretett volna kedvesen közeledni hozzá, de a fiúcska talán épp e rokonszenvben sejtette meg saját gyöngeségét, s ha csak ránézett is Erzsike, tüstént elcsempült a szája, s örökké a sírására szaladt elő az anyja:

— Megmartad, ugye?... Megint nem férsz el tőle?

S reákoppintott, vagy megcibálta a varkocsát.

A gömbölyke, egészséges lány öntudatlan ellenszenvet keltett benne, s nem is gonoszságból, hanem önvédelemből tett kevesebbet a tányérjára, Lajcsit pedig korholta, ha nem evett, ígért neki ezt is, azt is, csak igya meg a tejet, kanalazza be a kását. S ha nem lett volna ez a vakarcs, akiben asszonyiságát érezte meggyalázva Kakas Bandi előtt, talán jó is tudott volna lenni Erzsikéhez; de még így is féltette őt a bosszújától, és el-elküldte otthonról a libákkal.

A környéken azonban kevés zöld akadt; inkább csak fehér sóvirágok virítottak az árok két oldalán, a víz tömött volt, akár a higany, s még a darazsak, szitakötők is elkerülték a holt vidéket; beszélték, hogy odalent a föld alatt hatalmas üregek bújnak meg, mindent ragyogás vesz körül, s e ragyogásban örök rabságra ítélt gyilkosok, gyermekkínzók vágják éjjel-nappal a sótömböket. Erzsike a sarkával megkongatta a földet, hogy választ kapjon, éjjelenként pedig azt álmodta, hogy édesanyja odalent a mélyben egy tükörsima falhoz szorítja a tenyerét, a magasba pillant, és egyre azt sóhajtja: „Ó, de sötétség van itt, édes istenem!...”

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók...”

Bunda Rózsi hirtelen fölujjongott az ágynál:

— Tartsunk keresztelőt, tisztelt vendégség!

— Már alá is van írva! — mondta Kéményseprő, és a bilit a Csipuka fejéről a sajátjára tette át.

— Milyen nevet adunk a kicsinek? — kérdezte a lány. Szutor Pista részeg mosollyal gondolkozott:

— Jánosnak kereszteljük vagy Ákosnak. Iszákosnak, Mákosnak!

S már meg is ragadták az asztalt és a székeket, és vitték az udvarra; a konyhaszekrényből elővették a tányérokat, poharakat. Bunda Rózsi egy piros babos csészében lisztet talált, s széthintette az ajtó és az ágy között; Erzsike megfélemlítve nézte.

A bádogos Csipukával átment pálinkáért meg ételért, az asszony és Kéményseprő az asztalhoz telepedett; akkor a gyerekek föltápászkodtak a gyepről, Liza kézen fogta a kicsit, s a mulatozókat kikerülve, a nyitott ajtó felé igyekeztek. A két részeg ügyet se vetett rájuk, és Kéményseprő egy trágár dalba kezdett:

Áló ricsi, lóg a csicsi, mindenkinek kell egy kicsi...

Hatalmas sonkát cipeltek át, üvegekben mézespálinkát hoztak. Csipuka már csörömpölt az üres tányérral, mintha ebédet követelne, Szutor Pistát pedig elfogta a részegek cselekvő jóindulata, bedülöngélt a szobába, és itallal kínálta a vajúdó asszonyt.

— Csak egy csöppet, naccsád! — kérlelte. — Csak egy korty ócskát!

Bunda Rózsi most egy cigánydal első szavait kapta el a bádogos elől, és rikoltva magasba lendítette:

Hej, dádé, dádé, dádé, pucér segged takard már bé.........................

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók”; de hát hogy kerülhette volna el a sorsát, ha nem függött tőle semmi; hogyan hajolt volna félre az összeszáradt, kemény cipők elől, amiket Tötös úr, az örmény kocsmáros hajított a hátába, ha egyszer ki volt téve a haragjának, mert a gazda egy tenyeres-talpas lányra vágyott, aki vizet önt fel a tartályba, fát hasogat, sörösládát cipel, nem pedig egy olyan kis semmiségre, mint ő; de hiába kapta fel a motyóját, hiába lopakodott ki az utcára, hogy könnytől fakult tekintettel szaladni kezdjen, s megkérje azt a kék szemű, szőke bajuszú embert a vöröses kalapjával, a dohány- és pálinkaszagú kabátjával, hogy többé ne szegődtesse el szolgálni, mert hajnalban már csendőr várta az udvaron a felvett cselédpénz miatt, hogy visszakísérje.

S ugyan mi haszna volt még azokból is, akik szerették? Ruhala asszony például nem volt rossz hozzá, hiába mondták, hogy minden cseléd megszökik tőle. A lisztkereskedőné reggeltől estig hatalmas kést csattogtatott a konyhában, erdőnyi haja tele volt pihével, s mindenre gyanakvóan pillantott, iránta azonban már az első napon jóindulatot mutatott: megsimogatta fokhagymaszagú tenyerével, mondott valamit férjének, megint behömpölygött a konyhába, és csattogtatni kezdte a kést egy aranysárgán gőzölgő hizlalt liba mellett.

Ruhalának két kisgyereke volt, a másfél éves Helénke és a nyolchónapos Móse; Erzsikét pesztonkának vette, fel, de ő hordott fát a konyhára, vizet a kútról, ő takarított,  ő szellőztette ki a nagy párnákat, ő ment el Grósz Matyihoz a kalácsért meg a csólentért, melynek pörköléstől ropogó papírfedelén a gerslivel főtt fűszeres bab, a libazsír és a marhaszegy illata párolgott át.

Az udvar végében épület állt, akár egy elhagyott kaszárnya, ahova daruval emelték fel a liszteszsákokat, és a szellőzőréseken csókák, verebek röpködtek ki-be. Éjjelenként hallatszott a zsalugáterek nyikorgása, és Erzsike félénken fülelt a sötétbe a bádogkádból, a limlommal telerakott fülkéből, melyet befőttesüvegek, spárgahalmok hangoltak le.

Mindezt azonban szótlanul viselte, mintha vezekelnie kellene valamiért — például azért, hogy nincs senkije; meg akarta mutatni, hogy ő jó, szelíd, bármit elvégez, csak legyenek megelégedve vele: Helénkét mosdatta, öltöztette, a kisebbet cucliztatta, tisztába tette, és ha föléje hajolt, Móse ránevetett. Csak pelenkát ne kellett volna mosnia az erjedt szag, amely a tálból párolgott, fölzaklatta a gyomrát.

Mire pedig ezt is megszokta volna, elejtette a csecsemőt; a kisfiú tömött volt és súlyos, négy kiló hetvennel született, s mióta Erzsike odakerült, úgy ölbe kapott, hogy nem lehetett egy percre letenni, azon a reggelen is már tizedszer vette fel, hogy míg a konyhába szólítják, csucsujgassa, föl-alá sétáljon vele a bútorok között; egy mozdulattal ölébe akarta venni, de megcsúszott a szőnyegen...

Ruhala odagurult posztópapucsában, fölkiáltott, és összecsapta a kezét, majd visszahömpölygött a konyhába, s fölkapta a kést. Erzsike alig tudott kisiklani a hóna alatt az udvarra, a kereskedőné azonban utánaloholt, körbekergette a kút mellett, átugrott az árkon, és beszorította a tyúkketrecek közé; a leányka leguggolt, föltartotta a kezét, s miközben kis tócsát engedett maga alá, a majorságszemét szaga a halál szaga volt számára, s várta, hogy a penge levágja, mint a csirkét...

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók!”

De azért nem volt mindenki rossz őhozzá: például Perecz nagysága sem, aki egymagában élt nagy, oszlopos tornácú házában a rámpa mellett, akár holmi nemesasszony; pedig csak egy sarmasági kántor lánya volt, s a jegyző özvegye; egymásba dugott ruhaujjal járkált a ház körül, s kék ködös tekintete bizonytalanul rezgett a tárgyakon, hangjából örökké szánakozó jóság énekelt elő: „Árvák vagyunk mindahányan, és cipeljük a keresztet. Itt van például az én Matildom meg Imolám is. Alig várják, hogy fölforduljak, s még a párnát is kirángassák a fejem alól. Bizony, megérett a világ a pusztulásra, te leány!”

Egy pillanatig mozdulatlanul meredt a gobelinre, amely elhagyott malmot ábrázolt holdsütésben, vagy a cifra szekrényre, melynek üvege mögött lila szőrű agár úszott.

— Jóllaktál-e? — kérdezte. — Akkor fogd a kupát, és szaladj le a pincébe!

Évente ötven veder bort kapott a prémondásaitól, s azt egymaga szürcsölgette el tavasztól tavaszig; a kancsó homályos lett a konyha asztalán, s a nagysága az első kortyokat hunyorítva, cuppogatva itta, aztán mesélni kezdett, beszélt, beszélt egyvégtében. Erzsike sokszor még az udvarról is hallotta a hangját, s néha elnevette magát, hogy Perecznének mily különös ötletei támadnak. Például az ő ölébe hajtotta a fejét, s megkérte, hogy babráljon a tincsei között, sőt tegyen úgy, mintha egy-egy tetűt is elpattintana...

A második év nyarán, mikor a nagysága ágynak esett, Erzsikének két beteget kellett gondoznia, mert Bárány Róza elhagyta a házat, Fülöp Azugán volt dolgozni, Lajcsi pedig egyedül maradva őhozzá menekült, és a padláson húzódott meg; fölfakadt térdéből vér szivárgott, és éjszakánként kiverte a veríték; Erzsike még a pokrócát is föllopta neki, s ott kuporgott mellette, hisz félt, hogy meghal, és nem tudja majd eltemetni. A nagysága egyetlen banit se adott ki az Erzsike pénzéből. Cipőt, ruhát vett neki, a maradék járandóságot pedig egy sárga fedelű füzetbe jegyezte, hogy legyen majd a lánynak, ha férjhez megy.

Ősszel halt meg; este ő fordította meg utoljára, s reggel már mozdulatlanul találta; a távirat szövege, melylyel el kellett szaladnia a postára, ott állt a konyhaasztalon, a sótartóval lenyomtatva: MEGHALTAM. JÖHETTEK CIVAKODNI!

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók...”

Vinczéné már jajgatni sem mert; félt, hogy mihelyt megmozdul, a hatalmas gömb, amely egy éken imbolyog, az erősebb lélegzéstől is elbillen, s belsőrészét kiszakítva legurul a hasáról; csak feküdt nagyra tágult szemmel, s a villa zakatolásától — ahogy Csipuka odakünn kocogtatta a tányért — az volt az érzése, hogy az egész szoba levegője tojáshabként megkocsonyásodik.

Aztán jajgatás hallatszott az udvarról, asztalborulás, üvegcsörömpölés, falnak röpülő testek nyekkenése, kínlódó körbeforgás, végül kifulladt hörgés és zihálás; Dondos József ott állt a szétvert mulatóhely közepén, kezében összefont kötéllel, talpa alatt üveg- s porcelántörmelék csikorgott; aztán eldobta az ostort, bement a szobába, és az ágy elé térdelt.

— Ezt a tiszta asszonyt bántottátok, mocskosok... ezt, akinek a lába nyomát se csókolhatjátok meg? — fakadt ki, összegyűrt kalapjával törölgetve a szemét.

A három gyerek a kályha mellé húzódott, s valahányszor anyjuk följajdult, ők is összenéztek, és elcsempült szájjal biztatták egymást óbégatásra.

— Mi ez, kit hallok sírni? — toppant be nemsokára Pokoláné, a kis kövér bábaasszony, és meglendítette sétabotját. — Héhéhé!  — toppantott ismét. — Odamegyek!

Egykettőre megnézte a beteget, látta, hogy már elment a magzatvíz, hogy a méhszáj nyitott, s a csecsemő feje le van ereszkedve; gyorsan kezet mosott, elővette a gézt, az ollót meg a fertőtlenítőszereket, és kiküldte a gyerekeket.

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók...”

Vinczéné visszaemlékezett rá, hogy reggel föladta a táviratot, s másnap estére meg is érkezett Matild és Imola, a két sovány vénleány, az apró intéző, Csőg Gyula kíséretében; arcuk le volt fátyolozva, táskájukat madármellükhöz szorították, méltósággal jöttek végig Újvár utcáin, mihelyt azonban beléptek a kapun, aggódó mohóság fogta el őket, s szemük a sötét csipke mögött is gyanakvóan villogott. Az intéző maga előtt tolva odavitte Erzsikét hozzájuk.

— Ez a lányka volt mellette, alázattal. Ő ápolta, gondozta utolsó percig, csókolom a kezeiket...

A két nővér meglepődött, hogy édesanyjuk ily kevés személyzetet tartott, s mikor Csőg átadta nekik a kulcsokat, félénken nyitották ki az ajtókat: a lesötétített szobában, ahol édesanyjuk feküdt, a bútorok és a székek ismét átvették önálló szerepüket, a csillár felfűzött üvegpálcái jégcsapokként csüngtek.

Letették fátylukat, s anélkül, hogy a halottas ágy mellett elmotyogtak volna egy imát, nekiláttak számba venni a hagyatékot; fiókokat rángattak ki, ölszámra szórták a papírt a lábuk elé, s mikor közös erővel sikerült fölnyitniuk egy ruhásszekrényt, a sok szövet, selyem szinte elsodorta őket.

— Kisasszony, nekem járandóságom van — szólította meg végül Erzsike Matildot, akit szelídebbnek vélt. — Pereczné nagysága meggyűjtötte a pénzemet; húsz hónapom van benn...

A két nővér összenézett.

— Ide figyeljen, kérem! — szólott Imola. — Ha azt reméli, hogy e szomorú percben megzsarolhat bennünket, téved!

Matild enyhíteni akart a fenyegetésen:

— Szép dolog ez?... Különben is tudomásunk van róla, hogy kihasználták anyánk gyöngéjét...

Erzsike már nem is mert szólni, csak hallgatott kábultan, és úgy érezte, belehullik ebbe az áporodott papír és ruhaszagba; egy pillantással még meg akart kapaszkodni Csőg Gyula tekintetében, az intéző azonban mereven állt, azt se lehetett sejteni, mire gondol, de a hallgatásában már benne volt a gyanakvás Erzsike iránt.

— Egy füzetbe volt beírva — szipogta a lány —, egy sárga fedelű füzetbe, amely a fiókban állt...

Most megint Imola mutatott több türelmet.

— Melyik fiókban? — kérdezte, és sorra kirángatott néhányat. — Ebben?... Vagy talán ebben?... Vagy a másikban?...

A kisasszonyok megengedték, hogy az éjszakát még ott töltse, de a konyhából az edényt és az evőeszközt is kicipelték, csak a csupasz matracot és a pokrócot hagyták ott. Erzsike nem aludt: nézte az ablakot, míg a fájdalom, amelyet az éjszaka megemésztett benne, kékes páraként földerengett odakünn.

Akkor egy pillanatra megnyugodott, mint a haldokló az utolsó jajszó előtt, aztán újfajta rémület borzongott át benne, szégyennel összealvadt iszonyat, és érezte, hogy az ágyékát melegség önti el; odaimbolygott a lámpához, fölcsavarta, és a fényhez húzódva vizsgálni kezdte magát: istenem, mi lesz ebből is?... Nem tudta, hogy lelkének súlyos megviselése avatta nagylánnyá...

Rémületében azt hitte, el fog vérezni.

Kibújt az ingéből, magára kapta köntösét, hóna alá szorította az összegöngyölt holmit, a csűrből elvette az ásót, s már szaladt is hátra a kertbe, a káposzta meg a hervadt gaz szagában, a szabályosan sorakozó almafák közé, hogy a lomb elfödje az idegen tekintet elől; aztán megállt és ásni kezdett, míg egy akkora gödröt ki nem kapart, melyben elférne egy csecsemő, belétemette véres ingét, és még sokáig nem mert előjönni.

„Korpa közé keveredsz, megesznek a disznók...”

Dondos fát aprított, a kályha elé guggolva éleszteni kezdte a tüzet, utána elloholt a kútra. Bunda Rózsi még mindig ott kuporgott egy földkupacon, részegen vizsgálgatta a kezére száradt vért, s újra meg újra végigtapogatta arcát:

— Megállj, te hóhér, ez sokba fog kerülni neked!

Ugyanekkor Vinczéné fölsikoltott: ez már nem a fokozódó fájdalom volt, hanem maga a rettenet, amelyre készült: végső erőfeszítés, s mégis gyöngéd megadás, rekedtes hörgés, amely a közepén elakadt, s mikor a visszafogó erő ismét elszabadult; az asszony kiáltásával szinte egyszerre fölhangzott a csecsemősírás is...

2

Vincze körbemutogatta a törött bal karjáról, zúzódott alsó lábszáráról meg sérült koponyájáról készült röntgenfelvételt; a napszámosok, gipszes munkások két ujjuk közé csippentették a filmet, a kocsmaajtóhoz vitték, hogy átsüssön rajta a fény, s mikor azt tapasztalták, hogy a csont folyamatosan haladó vonala megszakad a szétmosódó anyagban, hunyorogva pislogtak, mert sejtették, hogy a döbbenet ott rejtőzik a szétszórt, nehezen kivehető szilánkok körül.

— Hajnalban találtak meg egy kukoricaföldön — mondta a pék. — Vérátömlesztést kellett csinálni. Három hónapig nyomtam az ágyat sínvasakba szorítva.

Ez is, az is fizetett egy pohárral, s Vincze reggeltől estig a kocsmában ült; elmondta, hogy a lábából kellett csontot kifűrészelni s a karjába toldani, hogy az ülepéről is hántottak le bőrt, hogy döngő léptekkel, akár egy robotember, kibillegett a vécére s elszívott egy doboz Naţionalt, hogy egy ízben alkalma volt megtapogatni egy olyan lábat, melyet épp akkor löktek le a műtőasztalról, s hogy egy hatalmas osány, akit megcsúfolt a medve, nem tudta lecsukni könnyező jobb szemét, s akár egy gyerek, egész éjjel az anyját szólongatta.

Már az első napon, ahogy kikerült a kórházból, Lápossihoz vitt az útja, mert azt gyanította, hogy a kocsmáros, miközben ő az egyik utolsó ivászaton elaludt, kivett száz lejt a zsebéből, s vissza akart fizetni érte; megvárta, míg egyedül lehet a féldecijével a kirakat mellett, s mikor Lápossi a konyhába ment, sietve elemelt egy liter mandarinlikőrt a kirakatból, s a zsebébe dugta. Később, az utcán rozsdás szeggel kipiszkálta a dugót, de már az első kortyot a porba sercintette, mert az üvegben hipermangános víz volt...

Dühösen törölte le a száját, utána izgatott lett, azt hitte, hogy hamisítást fedett fel, amellyel kezében tarthatja a kocsmárost, majd ráeszmélt, hogy a likőr csak kirakati reklám volt, s ha bármit elkottyant is, egyedül magának árt vele. Inkább hallgatott tehát, s pár nap alatt mindenféle lázadás egyöntetű, felelőtlen nyugalommá ülepedett le benne; már az sem kínozta, hogy hol szerezhetne állást, hogy mit fognak enni a gyerekek, hiszen a maga kálváriáját lezárult esetnek tartotta, amely szándéka és akarata ellenére kényszerítette rá, hogy rokkantan és tehetetlenül csupán az itallal törődjék.

De az emberek már úgy néztek át a röntgenképen, mintha cigarettafüstbe bámulnának. A gipsz is megfakult Vincze karján, s hiába jött-ment, forgott körbe a söntés meg az asztalok között, mert ez a szürke bumeráng már senkit sem lepett meg; sőt némelyik embert földühítette, mint ahogy a nyomorékok iránt sokszor érzünk oktalan ingerültséget. Ha mégis megivott két-három decit, könynyezve ment az utcán oldalra tartott bal karjával, amely a kabát szárnyát is megemelte.

Egyik este, mikor pálinkaszagúan beszuszogott a szobába, Erzsikét még nem találta otthon, mert az asszony beállt egy kertészhez napszámba; Liza levelet mutatott neki, melyet még délben hozott a postás; Vincze a fölnyújtózó betűkről rögtön megismerte húga keze nyomát, majd leült, és fölbontotta a borítékot.

„Kedves Béla és Erzsike! Mi hála istennek jól vagyunk. Hektor főpincér Szovátán a Tivoliban. Ha nincs meg naponta a két lepedője, töri a nyavalya. Én azonban nem panaszkodhatom, hozzám jó. De hát legyen is, ha már fölkerekedtem ezzel a tepertővel, nem igaz?

Látnátok, hogy kiöltöztettem! Olyan, akár egy grófi gyerek! Vettem neki hat selyeminget, valódi Adesgót, vettem egy gyönyörű parizerszínű raglánt, finom bokszbőr cipőt, angol zsilettet, körömkefét — mindent, amire szüksége lehet. Mert itt nagyon megnézik az embert. Csupa báreszes pók nyüzsög. Ujjaikon csörög a sok aranygyűrű, s hogy sürögnek körülöttük a ringyók!

Ti hogy vagytok? Ha Kolozsvárra megyünk, viszek nektek is néhány csirkét, pár száz lejt, a gyerekeknek meleg holmit. Már dolgozol-e, Béluska? Valamelyik éjjel veled álmodtam, s mintha megint az intézetben lettünk volna. Én fölkapaszkodtam a kőkerítésre, te lenn vinnyogtál a fal tövében, hogy ne hagyjalak ott, de isten tudja miért, én csak kacagtalak. Ilyen marha álmot rég nem láttam...”

Vincze összegyűrte a levelet, és belökte a kályhába.

Reggel megint nyugtalanul ébredt, s alighogy az aszszony kifejte a tejet a melléből s elindult, ő is felöltözött. Ki-be járt az ajtón, az udvaron is körbehurcolta széles ívben tartott karját, mintha valami teherhez szoktatná, ismét a szobába ment, lehúzódott a kisszékre, és már nyögni, káromkodni sem tudott; megérezte, hogy egyedül a pálinka az, ami elzsibbasztaná, terveket, ötleteket ébresztene benne, s legalább kis részét visszaadná az önbizalmának. „Pénzt kellene szerezni — gondolta —, legalább száz lejt.”

Megmozdult benne egy ötlet, már tudta, mit fog tenni: felállt, egyenesen hátrament a téglakamrába, ahol kísérletezni szokott, s a dobkályha belsejéből papírba csomagolt egeret vett elő. Kibontotta az újságpapírt, s szivarozva figyelte a viaszba beledermedt állatot, melynek metszőfogai előmeredtek nyitott szájából, de még épnek látszott. Mannai azt mondta, hogy hat hónapig hevert a kaptár alján: a méhek agyonszúrták, s utána viasszal körülolvasztották, hogy bomlásával ne zavarja őket.

Visszacsomagolta az egeret, zsebébe tette, s elindult a város felé; a kórházban azt hitte, hogy többé nem látja a vasúti vágányt, amely csillogó, párhuzamos vonalával, talpfáinak átforrósodott szagával, oldalt a távíróhuzalok zöngésével mindig rossz előérzetet ébresztett benne, s most mégis szinte ujjongva kapaszkodott föl a töltésre. Hát nem a halál juttatta eszébe az egeret, a méhviaszt, a balzsamozás olcsó, előnyös lehetőségeit? Nem azok az éjszakák, mikor nyitott szemmel feküdt, mert az osány az anyját szólongatta, vagy a sebláztól nem tudott elaludni?...

Ilyenkor látta magát eltemetve, ahogy szája, szemgödre megtelik földdel, ahogy a ruha összerohad senyvedő testével, s az ujjperecek előbukkannak a hús alól, látta, ahogy negyven-ötven év múlva az elhagyott sírból kiszórják a csontjait, ahogy koponyája a két kihúzott rágófoggal s a szemfog nikkelplombájával ott fekszik besüppedve egy halom agyagban, miközben a sírásó lapátjára támaszkodva cigarettázik mellette a temető csendjében.

Közben öt-tíz percenként hallotta, ahogy Nanda, az ügyeletes orvos végigcsoszog a folyosón, néha pedig, valahol a kórház parkja mögül, a kísérleti intézetből fölhallatszott a ketrecbe zárt kutyák vonítása, és Vincze könynyezve nézegette ép karját; nézte a hatalmas izmot, amely most elernyedt a bőr alatt, nézte a halvány ereket, és sírt, hogy talán nem tudják megmenteni. De hát ha meghal is az ember, ha kiszáll is belőle a lélek, a teste miért nem maradhat meg épen, mint a fáraóké? Miért kell szétrothadnia a szívének, a szemének, a hajának?!...

A piactér üzletsorába beékelve Pap Jenő és társa másodosztályú temetkezési vállalatot tartott fenn, s ez megfelelt Vinczének, mert a számlázást nem végezte pénztári automata, hogy gépiessé és illetlenül sietőssé tegye a temetkezés ütemét, s elkomolytalanítson minden beszélgetést, melyhez csönd és átélés kell. Baloldalt egy szabóműhely állt, kirakatában divatlapok ábráival meg egy pepita zakóval, jobbkézt huzatos kapualj tátongott, ahova a ventillátor zsivajt s dohányfüstös áporodottságot örvénylett ki a kocsmából.

Az üzlet táblája alatt, amely a homlokzatot elkomorította, éppen csak megvillant a kirakat üvege, mert mögötte sötét bársony ölelte körül a gyerekkoporsót, a bádogkeresztet s a cserépnyi szobapálmát, melynek levelei sárgulni kezdtek a szervezett élettelenség közelében; a járdaszélen román parasztházaspár ácsorgott fogatra várva, hogy a fejfát, koporsót hazaszállítsa; a bő szoknyás, fekete kendős asszony, aki a kánikulában is bekecset viselt, zsebkendőjét szájához szorította; a férfinak csak a karján volt gyászszalag.

Megtapogatta az újságpapírt, melybe az egeret csomagolta, de a gyász szomszédságában egyszerre bátortalan lett, és elsietettnek találta a tárgyalást; a következő pillanatban azonban, ahogy a kirakatot nézte, anélkül, hogy bármit is részletesen megfigyelt volna, majd ahogy ismét a parasztra tekintett, a darabka viaszban egy hüvelyknyi kucsmás ember jelent meg előtte az egér helyén, lehunyt szemmel, s őt valami hirtelen jött sajnálat zaklatta föl.

Levette sapkáját, s belépett az üzletbe.

A fekete tapéta előterében, melyet megfakított a betűző napfény, egy pultszerű asztalnál sovány ember görnyedt, maga Pap úr, de a villanylámpa fényében eltűnt az arca; bizonyára a járásáról ismerte meg, hogy jelentéktelen ember jött be, mert föl se nézett, hanem mély hangon mormogta, mintha valami föld alatti kamrában ásna:

— Tessék, kérem... Tessék...

Vincze becsúsztatta tenyerét a papírgombóchoz, ismét visszahúzta, s a tapétára tűzött gyászjelentéseket kezdte figyelni erőszakolt érdeklődéssel.

— Igen, igen... Azonnal...

A pék nyelt egyet, s hirtelen több gondolat is átcikázott benne: hogy ily szűk üzletben vétek temetkezéssel foglalkozni, hogy a halál közelében felháborító ez a piszmogás, hogy e tömény feketeséget valami illattal el kéne határolni a nyüzsgő, ételpárás piactértől. Aztán köhintett s csak állt.

— Mivel szolgálhatok, kérem?...

Pap úr úgy bukkant föl a fényből, mintha a lámpagömb eddig sisakként borult volna a fejére, s jóindulatú kíváncsisággal nézte, hogy kihez is szólt eddig. Vincze megint a zsebébe nyúlt, hogy bátorságot nyerjen, s azt motyogta:

— Szeretnék, kérem, együttműködni...

A vállalkozó most a villanyt is eloltotta, fölállt, és kijött az asztal elé: munkájában végre felcsillant némi szórakozási lehetőség; ő maga hosszú volt és keskeny, akár egy gyászoszlop, zakója ujjánál fehéren ágaztak szét lapátkezének vonalai; bizonyára nem kapnak elég vért a végtagjai — gondolta Vincze —, s a lába esténként zsibbad...

— Velem óhajt együttműködni? — kérdezte a gyászoszlop, egybegyűjtött ujjait a szeméhez tartva, mintha valóban azt vizsgálná, hogy kapnak-e elég vért, s elmosolyodott. — Örülök, hogy bizalmat táplál a cég iránt, de higgye el, ma nem kifizetődő a temetkezés. Épp a tegnap építettem le két fogat közül az egyiket, és félévi istállópénzzel még adós vagyok... Néha az az érzésem, hogy manapság az emberek még a haláluk napját is elhalasztják...

— Én nem erre gondoltam — szólt Vincze.

— Hát mire? Talán összekapart egy kis tőkét? Negyven-ötvenezer lejt, amellyel részt venne a vállalkozásban? — Pap úr leengedte a kezét, hogy csak a pékre figyeljen. — Azt se ajánlom. Kérdezze meg a volt üzlettársamat, mennyi részesedést kapott. Végül ő is jobbnak látta, ha beáll hússzállítónak a cirkuszhoz...

Vincze nézte ezt a sötét oszlopot oldalra fésült hajával, keskeny arcával, közlékenyen értelmes tekintetével, s tetszett neki, hogy nem olyan, ahogy foglalkozása szerint gyanította.

— Volna egy elgondolásom, Pap úr...

— Az más, kérem. Az elgondolások az élet fűszerei. Néha egyetlen ötlet is kihúz bennünket a kátyúból — mondta a vállalkozó, s a hangjából most nem lehetett megítélni, hogy gúnyolódik-e, vagy csakugyan komolyan beszél.

— Le kéne ülnünk megtárgyalni, Pap úr...

A vállalkozó megvonta a vállát, mosolygott, és előretessékelte a pult mellett, ahol az imént egy bádogkereszt horpadását akarta elsimítani valami csavarhúzóval; a fekete tapétában kitárult egy ajtó, s Vincze csak most látta, hogy az üzlet mögött szoba lapul, ahol kétoldalt a falak mentén koporsók vannak fölhalmozva, középen asztal állt két székkel.

Alighogy letelepedtek, a pék elővette az újságpapírba csomagolt egeret, kigöngyölte, és a tenyerén előrenyújtotta; Pap úr odahajolt, s vizsgálni kezdte, majd amikor értetlenül, sőt csalódottan felpillantott, Vincze úgy nézett rá, mintha azt lesné, hogy a vállalkozó tekintetében is fölcsillanjon az öröm.

— Na?... Mit szól hozzá, Pap úr?!

A cégvezető mérsékelt undorral bámult.

— De hát mi ez?... Egy döglött egér?...

Vincze magabiztosan fölnevetett:

— Egy döglött egér, igenis, döglött egér! De amint méltóztatik látni, olyan, akárha élne...

Pap Jenő azonban, aki öntudatlanul talán épp e vidám pillanatra készült, türelmetlen lett az utálattól; fölállt, és körbejárt a helyiségben, ujját végighúzta egy-egy koporsón.

— Szóval... preparált egy egeret?

— Igenis, preparáltam. Mégpedig olcsó és hozzáférhető anyaggal, de a titkát még nem árulhatom el!...

— No persze... — motyogta a vállalkozó, s most megint olyan volt a hangja, a tekintete, a mozdulata, mintha fontolóra venné a dolgot, s tiszteletet mutatna a pék iránt, aki oly sajnálatra méltó bizakodással ült a széken, miközben gipszezett karját oldalra tartotta, a másikkal pedig gyufa után matatott. — Ezek szerint ön azért jött, hogy támogatásomat kérje?...

Vinczében felragyogott a remény:

— Esetleg el is adhatom a találmányt!...

— Látja, erre nem gondoltam...

— Megszámítanám huszonötezerért...

— Jutányos ár! — bólintott rá a vállalkozó, majd megállt, és hátraszorított tarkóval, térdből himbálózva gondolkozott; Vincze hirtelen észbe kapott, hogy illetlenség volna itt rágyújtani, s abbahagyta a tapogatózást a gyufa után, ugyanakkor a fekete oszlop megfordult, s ahogy ránézett Vinczére, tekintetében benne volt keskeny és sötét alakjának minden szigorúsága.

— Hány elemit végzett? — kérdezte szinte anélkül_, hogy az ajkát mozgatná. — Négyet?... És ezzel akar odaállni, hogy visszafordítsa a nagy Törvényt?... Szenzációs!

Vinczét megzavarta a váratlan hang.

— De hát... ha a találmány beválik?

— Hallgasson, most én beszélek! — intett Pap úr. — Eddig türelmes voltam, mert beláttam a helyzetébe; de hát mit akar maga?... Van fogalma a halál lényegéről?... Tudja-e, hogy én húsz esztendeje gebedek e sötét és levegőtlen aszalóban, hogy majd egy könyvet írjak, mellyel tovaűzöm az elmúlás rettegését?...

102

Fölzaklatva állt a szoba mélyén.

— Behúzódtam ide, hogy testközelből lássam az összetrottyanó lelkeket! — lendítette a mutatóujját a fekete tapéta felé. — Mert a halálfélelem a kereszténység mérgezett almája... És a templomok, melyekkel teleszórta a földet, nem a békés, hivő életet dicsérik. Ó, nem!... Olyanok, akár az óriási koponyák, melyek éjjel is világítanak. S még csoda, hogy nincs alájuk írva: „Az élet érintése halálos!”

Hirtelen az arcához kapott, s hozzászorította nagy, élettelen tenyerét.

Vincze lesütötte a szemét.

— Húsz éve töröm magam, hogy diákkori elhatározásomat valóra váltsam egy könyvvel — folytatta Pap úr az ujjai között szűrve át fájdalmas hangját —, és akkor... beállít ön egy efféle ostobasággal, és... a támogatásomat kéri... Hát van valami ismerete a balzsamozásról?!... Tudja-e, hogy még bonctani szempontból is mily bonyolult dolog?... Kiemelni a lágy részeket... kiszívni az agyat az orrlyukon...

S különben is ezernyi szintetikus vegyszer, krezolszármazék, műgyanta, pikkersavas és arzénes oldat áll ma a tudomány rendelkezésére, ha valakit, mint egy mézespogácsát, az idő kirakatába akar állítani!... De az emberiség nem olyan jószívű, mint maga, hallja-e! — ágaskodott föl most a vállalkozó, hogy a mennyezet magasságából célozza rá meggyőző szavait, s szemöldöke ívbe feszült, mintha kacagna.

Neki nincs szüksége szabókra, cipészekre, nem akarja leértékelni a maga kegyelt figuráit a preparált emberek inflációjával!... No és az egyház?!... Azt hiszi, támogatna egy demokratikus mumifikálást?... Szó sincs róla!... Hiszen már a középkori hitszónok is a lélek tömlöcének nevezi a mi testünket... Büdös kamaraszéknek és szarzsáknak mondja... Szarzsáknak, hallotta?!... Minek glorifikálná hát e porhüvelyt?!...

Vincze, ha nem is fogta fel minden szó jelentését, annyit mégis megértett, hogy találmányát a vállalkozó elvetette, jelentéktelennek, sőt nevetségesnek tartja, s már csüggedten ült a villanyfényben, és sápadtnak látszott; Pap úr most odament hozzá.

— Értse meg, kérem — mondta oly hangon, mintha a vállát akarná megérinteni vele —, értse meg, hogy mi nem vagyunk egyebek, mint a föld asszimiláló levelei: kihajtunk és elszáradva ismét belehullunk a talajba. S ha csak mint temetkezési vállalkozó nézném a dolgot, akkor is azt mondanám: ne olcsó csodaszereket hozzon, hanem olyat, amit csak egy-egy gyártulajdonos, bankigazgató, főmágnás tud megvenni, de az ostoba egy vagyont ad érte, egy vagyont!

Pap Jenő az utolsó szavaknál megint ingerült lett, és köhögési roham fogta el, akár egy bádogcsatorna, úgy zengett a teste a hörgéstől; lepedőnyi zsebkendőt vett elő, és a szája elé gyömöszölte, de az inger nem akart megszűnni; keskeny arca most vörös lett, szeme megfeszült üregében, s mikor a pék fölállt, hogy esetleg megfogja a karját, tiltakozóan intett:

— Nem, nem!... Most menjen!... És ne foglalkozzék effélékkel!... Ezek az ábrándok... ezek elterelik a figyelmét a családjáról... a változtatható dolgokról... és a nyomor útjára vezetik... No menjen, menjen, kérem... Ez... ez a roham úgysem áll el egy darabig...

3

Bárány Lajos a Kővári telep oldalába épült családi ház tornácáról nézegette a gyárnegyedet, a vasúti műhelyek homlokzatának egymásra torlódó háromszögeit, a sötét hályogos ablakokat, a kátrányozott kerítést, az előtérben kifeszített sínpárokat és a fűtőházat, ahonnan néha olyanszerű zaj hallatszott, mintha egy zsák csavart engednének le bádogcsatornán; közvetlenül a domb alatt egy mellékvágányon mozdony vesztegelt.

Az egész gyárnegyed oly lekicsinyítettnek tűnt, hogy a hívőben az a határozatlan félelem, amellyel a várost kerülte, ahol „még a vízért is fizetni kell”, e percben beletörődő megbékéléssé szelídült. „Mindannyian az Úr kezében vagyunk!” — motyogta, miközben a cipőpucolásból fölegyenesedett, hogy ép lábán egyensúlyozva magát, egy kis levegőt szívjon; utána ismét visszahajolt hosszú szárú cipői fölé.

Harmadik hete lakott Kolozsváron, a Gépész utcában, egy gyomorbeteg vasutasnál, aki évek óta betegnyugdíjban volt, s ötszáz lejért kosztot, szállást adott neki. Odahaza Kékesen már elapadt a munka, hisz alig tizenöt-húsz embernek volt zsebórája, a vekkerek javítását pedig örökösen halogatja a paraszt: inkább eltűri, hogy sántítson, hogy meg-megszaladva, fáradt csoszogással fékezze ismét le magát, hogy a sótartónak, a kasztén deszkájának dűtve vagy oldalt billentve kínlódjék, inkább rászámít öt-tíz percet, sőt ha kell, egy fél órát is, csak ne kelljen költenie.

Az evangélista testvérgyülekezet, amely a Kővári teleppel átellenben, a vasgyár iparvágánya alatt húzódott meg, öröm és meglepetés volt számára, jóságos adomány a kékesi hitélet után, ahol csak heten-nyolcan jöhettek egybe esténként, hogy igét olvassanak és zsoltárokat énekeljenek a Hallelujából lámpafény mellett. S íme, itt jobb- és baloldalt is padsorok voltak, középütt jutaszőnyeggel, a szószék tölgyfa emelvényen állt, tőle jobbra a harmónium látszott csipkével letakarva, s egy hatalmas vázában élő szegfű virított. Ima és bibliamagyarázat után az énekkar is felzsondult, szinte elbújtatva a prédikátor mögé, mintha templomi karzaton énekelne.

A szószék hátánál térkép függött beüvegezett keretben, finoman szerteágazó vonalakkal, amelyek itt-ott labirintusszerűen gyűrűkbe torkolltak, és a sátán feloldásának és újramegkötésének ezeréves szakaszait ábrázolták, az Antikrisztus eljövetelének idejét a prófétai jövendölések szerint. Szertartás után Gonosz Péter, egy hatalmas bajuszú, csizmás prédikátor, aki a telkét odaajándékozta az imaház építésére, föltartott pálcával, suttogva magyarázta Lajosnak az ábrákat, s jóllehet Bárány csak kis részét értette meg a dolgoknak, izgatott volt, hogy egy lépéssel megint közelebb jutott az Úr munkájának megismeréséhez.

S még később is, mikor Gonosz testvér átvezette a vénekkel a hátsó szobába, ahol ő maga lakott, hogy a nevét bevezessék a megkeresztelt gyülekezeti tagok közé, még mindig lelt vigaszt arra, hogy nem megy a fejébe a sátán elszabadulásának és újra bekövetkező tehetetlenségének titka. Az Úr talán nem arra int, hogy néha elégedj meg az igazulásra biztató sejtésekkel? Gonoszné, akinek bemutatták, Lajos arcához nyomta arcát, ajkával végigsúrolt a vendég füle mellett, és üdvözölte: „Az Úr áldjon meg!”

Utána teával kínálta: az asztalnál ott ült Jankó János testvér, a nyolcvankét éves alapító tag, mindkét kezét sétabotján pihentetve, s kék hártyás szeme mozdulatlanul meredt a világosság felé; látszott rajta, hogy csak a fülével figyel, de még hallani is alig hall, s már vagy ötöd­ ször kérdezte: „Honnan érkezett, Bárány testvér?” Gonosz azonban fürkésző komolysággal faggatta ki a sorsáról, sóhajtozott, összekulcsolta a kezét, s azt mondta, hogy élettársat kéne választani a testvérnők közül; Cilkán József, egy alacsony, oldalra fésült hajú férfi pedig, aki bólogatva lapozta a bibliát, most székestül odahúzódott Lajoshoz, s mutatóujját végigbillegtette a kijelölt igén:

„Feleséged a te fejednek koronája, s mint a termő szőlő házad belsejében; fiaid, akár az olajfacsemeték asztalod körül; de őrizkedj az idegen asszonytól, mert színmézet csepeg az ő ajka, és simább az olajnál is az ő ínye. Kétélű tőr az néked.”

S Bárány, miközben most a cipőit fényezte a bársonydarabbal, úgy érezte, hogy mióta Kolozsvárra jött, a megváltó kegyelem szüntelen munkálkodik érette, holott nyomorékságával s félszegségével aligha szolgálhatott rá ennyi jótéteményre. Íme, a tegnap is odahívta Gonosz prédikátor, s mosolyogva közölte: napok óta sugallatot hall, hogy Hatházi Ilus testvérnő az, akit az Úr Lajosnak szánt élettársul; ő már beszélt is a lánnyal, s annak nem volt kifogása ellene, hogy ma este meglátogassa. S most épp hozzá készült a Pillangó telepre, hogy megkérje...

Gyalog indult el, megborotválkozva, fehér ingben, bibliáját kezébe szorítva, mint egy fiatal misszionárius, aki tudja, hogy Isten szolgáinak minden a javukra válik, s aki tele van bizonyossággal, hogy semmiféle bántalom és csalódás nem érheti az Atya tudta és akarata nélkül. Akihez ment, nem volt ismeretlen számára — a harminc év körüli hóstáti lány mellét, kerek, tömött csípőjét sokszor érintette már bátortalan pillantásával, miközben lesütötte a szemét, majd újra föltekintett Ilus arcába, amely szinte butává szelídült a hallgatásban, s bár egyszer sem gondolta végig, gyakran érezte, hogy őbenne támaszra lelne...

Pedig pletykákat is tudott róla, ó, igen, még a testvérnők között is akadt, aki nem állhatta meg, hogy ki ne fecsegje e megpróbáltatott élet titkát. Elmondták, hogy hét-nyolc évvel korábban, egy nagypénteki estén, amikor özvegy Hatháziné hazavetődött a piacról, ahol zöldséget árult, Ilust az ágyban találta a szolgával, fejszét vett a legényre, s úgy megsebesítette, hogy az hebegőssé vált; az özvegyet letartóztatták, később felmentették, de a kártérítési pert elvesztette, mert Ilust nagykorúnak nyilvánították, s erőszak sem forgott fenn. Fellebbezés következett, ismét per, s az esztendők során a békási négy hektár kicsúszott Hatháziné kezéből; Ilus a hit útjára tért, neki pedig örökösen ott rejtőzik a pálinkásüveg a köténye alatt.

„No és én a sebeimmel, amely néha felfakad és az ótvarnál is rútabb, én talán méltó vagyok rá, hogy érintetlen szüzet kapjak? — gondolta Bárány Lajos, s érezte, hogy a lelke felmagasztosul a megbocsátásban. — Hát Mária Magdolna, aki Krisztus lábát mosta, nem részesült-e az ő vőlegényének szentségében, még ha azelőtt céda életet élt is? Én a magam lelkében már elfogadtam őt olyannak, amilyen, s most csak vágyakozom és epekedem utána, mert ő az én menyasszonyom, akit az Úr küldött nekem...”

Az Erzsébet úton ereszkedett alá, aztán elbillegett az Óvár öreg házai előtt, a Barátok templománál, amerre nem zavarta semmi zaj a gondolatait, utána kitért egy szélesebb főútra, és ment bizakodón és meggyőződéssel, hogy ez a boldogság kegyelmi ajándék, melyhez hasonlót ő is csak akkor élt át, mikor az a megtért lány, Kékes Mária Magdolnája bizonyságot tett őelőtte az Úrról, és csókjaival melegítette fel beteg testét.

Tizennyolc éves volt akkor, és a malom közelében lakott, egy kis földes szobában: petróleumlámpánál javította a falu óráit tojásért, egy-egy kupa lisztért, s ügyelt rá, hogy semmi kísértés, semmi vágy ne sanyargassa meg; de esténként, mikor végigfeküdt a vánkoson, és hallgatta, ahogy a gátról lefolyik a víz s a malomkerék dohog, a láz, mely mindig ilyenkor lepte meg, rezgő fényköreibe a bujaság testrészeit emelte be, a meztelenség kísértésével forgolódott körülötte és illegette magát a sátán...

És hiába védekezett, hiába fordult el, mert lehunyt szeme mögött is fölragyogott a csábítás, s épp egy ilyen estén, mikor e nehéz órák következtek, szinte látomásként jelent meg neki a falu szép és telhetetlen Gombos Katája, csendőrök, vadászok, adóvégrehajtók szeretője, akit ő úgy tudott irigyelni mindenkitől, akinek csak alkalmi kalandot jelentett is a lány ölelése. S talán ez az irigység, ez a sóvárgás vette rá, hogy legtöbbször őt képzelje maga mellé, valahányszor teste görcsösen megfeszült és lába elzsibbadt attól az ördögi, magamegkönnyítő művelettől...

Azon az estén Gombos Kata megállt az ágy végénél sápadtan és mégis csillogó szemekkel, és azt mondta, hogy sugallatra jött, bizonyságot tenni előtte az Úrról, mert ő megismerte a legnagyobb boldogságot, s Lajos lelkét is meg akarja menteni. S már oda is húzódott hozzá az ágyba, és végigcsókolta az arcát, a testét, nyomorék lábát, s egész éjjel vele maradt. Bárány csak nyögdécselt és sírt az örömtől, s mert Gombos Kata hajnalban kisuhant a szobából s többé nem is jött, ő elindult, hogy megkeresse a hivők között s legalább egyetlenegyszer visszaidézze a látomást; még azon a nyáron belépett az evangélikus gyülekezetbe, s Kiss Dénes doktor, a szektaalapító pesti orvos megkeresztelte őt; a lány azonban, aki vele egyszerre merült a vízbe, mintha restellné bizonyságtevő éjszakáját, szótlanná merevedett mellette, s hamarosan férjhez is ment Czikeli Jóskához, a zsindelyezőhöz...

Mire betért a Kövespadon, hogy fölkapaszkodjék az Orbán Balázs utca tetejébe, már sötétedett: a hold hatalmas, vörös korongja mint egy kapu emelkedett a házak fölé, s Bárány Lajos boldogsága áhítatos szorongássá változott. Úgy érezte, mintha nemsokára azon a ragyogó résen kellene besétálnia, kezében az evangéliummal és szívének hitével, s szinte önmagától zendült meg benne a panaszos vágyakozás:

Tudom, hogy szép vagy,

azt is, hogy jó vagy,

Hozzád méltó nem

vagyok.

A mennyben ezrek szeretnek

téged,

Én földi árva

vagyok...

Már fönn járt a Pillangó telepen, ahol a földrészek faragott kapui komorlottak, kukoricakasok vetettek árnyékot az utcára, s odabent a kerítés mögött zsíros párákat oldottak az estébe a fölhalmozott trágyadombok; a hóstáti negyed volt ez már, csupa Kilin, Szalma, csupa Kömöcsi, Butyka és Hatházi porta, amely épült Isten segedelmével 1872-ben, 1886-ban vagy 1904-ben. A murkosok hajnalban mentek ki a határba nagy, rakoncás szekereiken, s a szürkület a mezőn lepte meg őket; szolgát, cselédet tartottak, a Házsongárdban külön temetkeztek, volt fürdőszobájuk, s a konyhában a Vesta kályha körül csempe fénylett.

A huszonhetes szám kapuja azonban alsó sarkából már rég kibillent és a földbe süppedt, kilincse leszakadt, s Bárány Lajos, alighogy befordult rajta, s pár lépést előrement, megállt, akár az állatok, amelyek a levegőből is megérzik a veszélyt s a bizalmatlanságot; a homályba vesző udvart, mintha hulladék pamutból volna, porcsfű fonta be, s balra, a ház verandáján, kukoricacsövek lógtak füzérben. Bárány megszorította a bibliát, elbillegett a tornácig, föllépdelt három lépcsőfokon, és igyekezett zajt ütni, nehogy valakit a fölbukkanásával megriasszon.

A nyári konyha ajtója nyitva volt, és a tűz fénye ide-oda ugrált a falakon anélkül, hogy a helyiségből fövő víz párája vagy ételillat szállna, csak amint továbbcsoszogott, csapott föl valami erjedtség egy dézsából, melybe szinte belebotlott; megállt az ajtó előtt, és többször is kopogott, majd köhintett és várt. Végül odabentről mocorgás, suttogás hallatszott, szekrényajtó nyikorgása, aztán csend lett, de Bárány Lajos érezte, hogy valaki a kilincset lesi, s mikor ismét zörgetett, valóban kitárult az ajtó, és Hatháziné bukkant elő; a szoba asztalán lámpa égett, a kályha közeléből pedig, ahonnan az asszony föltápászkodott, megkötött liba fordította fejét a vendég felé, s egy cseréptálban áztatott kukorica csillogott. A hóstátiné a pityókosok ködös tekintetével nézett az idegenre:

— Mivel szolgálhatok, instállom?...

Bárány Lajos megmondta, hogy Ilushoz jött, s úgy tudja, a testvérnő várja őt ma este; az özvegy nézte egy keveset, aztán megfordult, és mintha iménti kapkodását akarná leplezni, csoszogva visszament a helyére a liba mellé, felfeszítette a csőrét, s félmaréknyi kukoricát tömködött a torkába; a hivő látta, ahogy az állat rángatni kezdi a nyakát, látta szemének tiltakozó pislogását, és zavarodottan billegett előre-hátra; ebben a helyzetben illetlennek érezte a libatömést.

— A testvérnő nincs itthon? — kérdezte.

Hatháziné végighúzta ujját a liba nyakán, nehogy szemet kapjon, s anélkül, hogy fölnézne, azt mondta, Ilus elment hazulról, nem is említette, hova megy, s azt se mondta, mikor jön; de ha már az úr idefáradt, vegyen egy széket és üljön le, mert ő nem hagyhatja ott az állatot. Lajos még ezt a biztatást is vigasztalónak érezte az iménti csalódás után, megfogott egy hokkedlit, és a lámpafény közelébe vitte; lassanként, ahogy szeme kezdett hozzászokni a homályhoz, észrevette, hogy az asszony mögött a falból egy szekrényajtó vonalai rajzolódnak elő.

A hóstátiné megsejtette, hogy mit néz, fölpillantott rá, majd a lábát kezdte figyelni.

— Sokat szenved az úr e fogyatékossága miatt?...

Lajos elvörösödött, és igyekezett behúzni hosszú szárú cipőjét a szék alá.

— Az ember ép lábbal is eltévelyedhetik, míg a gyönge sokszor rátalál az igazi útra! — mondta, s a szekrény ajtójára mosolygott, aztán ismét mereven ült, kezét összekulcsolta a biblián, mintha félne, hogy a mozgás újabb hibáit fedi fel; az özvegy a szótlanságával akarta legyőzni őt.

Végül mégis megszólalt:

— Senkinek se könnyű manapság! Ezen a nyáron is csak a földieperre háromszáz veder vizet cipeltünk. De hát így van ez, instállom, ha hiányzik a háznál az erős férfi...

Sóhajtott, és Bárány Lajos újra a lábán érezte pillantását, bal oldali cipőjén, amely megtört az orrára nehezedő tehertől.

Zavarában most azt mondta:

— Úgy látom, Ilus testvérnő nincs bizalommal hozzám... Hiszen azt ígérte, ma este vár engem...

S hogy ezt kinyögte, szinte beleizzadt, s csak most döbbent meg és érzett igazi csalódást, csak most ismerte be, hogy magában már rég eltervezte ezt a házasságot, s még arra is gondolt — ó, igen, sokszor álmodozott róla —, hogy eladnák a telket, a zöldségesparcellát, és órásüzletet nyitnának...

A hóstátiné kioldotta a libát, betaszigálta a kemence alá, de még mindig nem egyenesedett fel, sőt a kezét keresztbe tette ölében, és csak nézte Bárányt, hadd alázkodjék meg saját panaszától.

— Ki tud eligazodni ezen a lányon, jóuram? Belezavarodott a szent tanításokba. Haját a fülére fésüli, úgy jár, mint egy rongybuba. Mert ő „Krisztus menyaszszonya”, és a Megváltó nem a külsőt tekinti... No hát beszéljen, ha van kivel... Nem köti ez az életét egyetlen férfihoz se, pedig hányan, de hányan kérték...

Bárány megértette, hogy mehet. Fölállt, és ép lábára magasodva még mindig a szekrény ajtóját nézte; mosolyogva s bólogatva simogatta végig a tekintetével; érezte, hogy arca izzik, s a szeméből előszivárgó könnycsepp, akár a forró viasz, a kabátjára hull. Még akkor sem sajnálta így magát, mikor az a másik lány, Gombos Kata elhagyta a húsába maró látomással; a hóstáti asszony föltápászkodott a földről, hogy kikísérje.

„Ott lapult a szekrényben! — gondolta Bárány Lajos, mikor lefelé indult a holdfénnyel beszőtt meredek utcán. — Elrejtőzött az én nyomorúságom elől!” S ahogy ezt kimondta, az önsajnálat és a szégyen már úgy parázslott a lelkén, hogy egyszer csak szétolvadt benne a fájdalom, az önsajnálat jótékony zsibbadtsága borította el, s az igében keresett vigasztalást.

Mert boldog ember az, aki bűnösök útján meg nem áll, és csúfolódók székébe nem ül; s tudjátok meg, hogy kedveltjévé választott engem az Úr, s békességben fekszem le ezen az éjszakán is, és tüstént elalszom, mert ő egyedül ad nékem bátorságos lakozást, és oltalmaz a  gonosztól...

4

Reggel ötkor egyik melléből megszoptatta a kicsit, majd az ablakhoz állt, ahol erősebb volt a fény, és a másikból egy porceláncsészébe fejte a tejet, hogy legyen mit adni később a csecsemőnek. Félénk igyekvésében, hogy elkésik, néha megcsúszott ujja a feszülő tömlőn, s a tej gyöngyökben futott alá az ablaküvegen.

Fél hatkor már indulnia kellett, hogy átvágjon az Irisz telep hídján, a bőrgyár felé, s a Dermata közelében, a strekk alatti aluljárón a város irányába forduljon, újabb munkahelyére.

A Fecske utca felső végén sarokra építve a Bolhás mozi, vagyis az EDISON állt, ahol a kölykök ricsajogva nézték végig Az elveszett postakocsi négy folytatását, Zoró, a korbácsos embert s Gary Cooper izgalmas kalandjait, miközben néhány kamasz a kályha tetejéről köpködte bele a tökmaghéjat a homályba, míg mások a vászon előterében hasaltak föltámasztott állal, és hangosan biztatták a lövöldöző cowboyokat. Vinczéné befordult a mozi mellett a Dézsma utcába, s nemsokára elért Vragoş Romulushoz, a nyugalmazott és évek óta betegágyban fekvő főkapitányhoz, aki a gázgyár háta mögött kertészetet tartott.

A kertész Zsuffa Márton volt, egy apró, svédsapkás ember, aki oly könnyedén oltotta be a fákat, oly gyöngéden szemezte, nyeste vissza és keresztezte a rózsákat, hogy akár rá is feküdhetett volna valamelyik duzzadtabb ágra, mint a méhek vagy a lepkék; pletykálták róla, hogy Várnában a királynő kertésze volt, aki nem restellette a rózsatövek alján bujálkodni vele, sőt valami kis vagyont is hagyott rá, de az állam később visszavette. Mellette Rózin Zsiga, egy nagydarab, aluszékony székely legény tett-vett, s oly mély nyomokat hagyott az ágyasokban, hogy örökké egy kurta nyelű gereblyét kellett cipelnie magával.

Vragoş néha behívatta magához Zsuffa Mártont.

— Ne gyere közel, ne gyere közel! — mondta, ahogy az belépett, s tenyerével elhessegette maga elől a levegőt. — Mindig trágyaszagot hoztok be. Állj meg ott, és mesélj... no, hát mondd el még egyszer... hogyan is intézted el azt a koronás ringyót...

Márton bácsi ímmel-ámmal mondta el, mintha szabadkoznék, mintha restellné az esetet, amelyről nem tehet, s ez a mosoly mindahányszor sunyi fölényként hatott a kapitányra. Végighallgatta a történetet, sóhajtott, és fejét visszabillentette a fal felé:

— Hazug disznó vagy. Ott a húszas a hokkedlin, vágd zsebre a dumáért, és jó éjszakát...

Máskor azonban izgalmában fölült:

— Szent igaz, barátom!... El is hiszem!... Minden kocsissal, lakájjal,  összeadta magát az a címeres bestia!

S volt rá eset, hogy irigyen susogta:

— Mi jó nőm volt nekem is, teremtőm!... Törzskönyveltem őket, mint a kincstári kancákat. Beírtam a hajszínüket, a vérük természetét. Úgy teleaggattam a szobámat ezeknek a némbereknek a fényképeivel, hogy ma sem emlékszem a falak színére. Sokat kutyálkodtam biza! Uá, hogy sanyargat a vesém! Gyere, fordíts meg!

Súlyos cukorbeteg volt, a dülmirigyével is szenvedett, és rossz veséjétől néha véreset vizelt.

A kapitány három Kanalas utcai román lányt fogadott fel napszámba, akik mellig érő szoknyát viseltek, pántlikával egybefont varkocsuk csípőjüket csapkodta, s beszédük, nevetésük úgy hatott, mintha dalolva keresnék egymást a csemeték, labdarózsák bokrai és a tőzeges földkupacok között, amelyek a négy üvegház mentén halmozódtak fel.

Erzsikét már az első napon behívatta a kapitány, leültette, és sokáig szótlanul vizsgálgatta.

— Hogy vagy? — kérdezte, s miután körültapogatta a pillantásával, közönyt színlelt.

Erzsike azt hitte, hogy a beteg gúnyolódik, s föl akart állni, de a parancsszó visszanyomta a székre:

— Nyughass, ha mondom. Tedd szépen a kezed az öledbe, és simogasd a szemeddel Vragoşnak ezt a szétrohadó fejét...

Egy perc múlva ismét azt mondta:

— Van, aki a fenekével keresi meg a pápát, te a szemeddel fogsz keresni. Azzal a szomorú szemeddel...

Így hát Erzsike ott ült, nézte Vragoşt, de a szíve remegett, s szorongatta a senyvedő test kipárolgása is, melyet az óránként váltott lepedők sem tudtak ellensúlyozni.

— Nyiss ablakot — mondta a mozdulatlan fej, fehér verítékcsöppektől körülzsongva. — Azt a bal oldalit, Lizabeta... amely a szegfűágyásokra nyílik... Jól van, merci...

Aztán mindketten sokáig hallgattak.

— Láttam egy talján festő képeit Capriban — mondta a kapitány. — Meghülyített a vásznaival... Holmi feslett nők szemét pingálta oda kisgyerekek ártatlan arcába...

Erzsike minden pillanatban várta, hogy a kapitány valami aljas kéréssel áll elő s neki föl kell majd ugrania.

— Ezeknek a barmoknak huszonöt lejt fizetek, de te ötvenet kapsz. Mert érzem, hogy a pillantásod gyógyít...

A haldokló feléje billentette szemének gömbjeit, amelyek két zavaros buborékhoz hasonlítottak, s ahogy lecsúszott melléről a paplan, előtűntek a bordái.

— Marfa, te! — kiáltotta. — Siess ide, te gyilkos!

A bejáróval szembeni ajtón, amely szinte a falba simult, egy lompos asszony lépett be, akinek arcába az évek során beleévődött a fásult ingerültség; kezében az ágytálat tartotta, de nem a betegre, hanem az idegen nőszemélyre figyelt.

— Te most menj — intett a kapitány. — Ettől a satrafától már nem restellem magam...

Erzsike kifordult az ajtón, s amint szembecsapta a fény, úgy érezte, hogy egyszerre szívja magába a lába alatt nyikorgó nedves homok, a szegfű, a rózsa és a levegő illatával; szinte elszédült ennyi boldogságtól, s úgy ment hátra az ösvényen, hogy a maga munkáját végezze, földet rostáljon a lányokkal vagy begóniát, primulát, fokföldi ibolyát, cikláment ültessen cserépbe, hogy gyomláljon, cipekedjék és görnyedjen a teher alatt, csak érezze, hogy megdolgozik a pénzért.

De miközben hátrasietett, megérezte, hogy valami idegenség felé siet, hogy a kerítés ellenséges csöndet határol körül, s megállt; ekkor a kert több irányából is hallotta a Kanalas utcai lányok vicogását, hangjukban a gúnynak a szíven keresztülrezgő nevetését, melyet nem is hall, hanem csak érez az ember; lépett néhányat előre, s szinte Rózin Zsigába ütközött, aki félrehúzódva ment el mellette, hóna alatt gereblyével; de aztán hirtelen visszafordult, elkapta a karját, és a félszeg emberek beavatott, mosolyával és otrombaságával kérdezte:

— Magától mit óhajtott?... Mondja meg restelkedés nélkül!

Erzsike érezte, ahogy homlokára, arcára szárad a legény mosolya, s olyan mozdulatot tett, mintha le akarná törölni magáról.

— Tőlem egyedül azt kérte, hogy nézhessen...

Zsiga hülyén leengedte a gereblyét.

— Hogyhogy nézze?... Hogyhogy csak nézze?...

S megint felragyogott rajta az a mosoly, amely a nehéz felfogású emberekben kárpótlásként virul ki a felfedezés pillanatában.

— Vagyis pucéron kuporgott a széken?...

A csapnál megmosta a lábát, karját, és sietett haza; mihelyt, kifordult az Edison mozi mellett a Fecske utcába, s tekintete már nem botladozott csemetefák sűrűjében, sem rózsabokrok között, a poros, kockaköves térség először zsondította fel benne a szabadulás örömét; alig ment azonban ötven-hatvan lépésnyit, egyszer csak érezte, hogy valami öntudatlan félelem gyöngíti el.

Talán mégsem kellett volna a kapitány ágyánál ülnie — gondolta. Ki tudja, hogy ezek után mit képzel róla a kertész is, a három lány is, maga Vragoş is. Rózin Zsiga tekintetét még mindig érezte az arcán, mint valami száraz csiganyálat, s képzeletét félénken előreszalasztotta, hogy a ház körül puhatolózzék; de ez a képzelet éppen csak elsuhant a férfi mellett, akit ott látott a küszöbön kuporogni részegen, miközben gipsz virít a karján, csalódottan érkezett vissza, és Erzsike már rég nem érezte magát ily árvának, mint most.

Az történt vele, amit sosem várt: nem volt kinek számot adnia sem a rosszról, sem a jóról, nem volt ki előtt zavarba jönnie, sem olyan ember, aki a zavarából megértően föloldhatta volna; ment szegfű- és gombaszagú nyári köntösében, és szinte sírva fakadt, míg a magányosságnak ezt az ürességét ki nem töltötte az öröm, melyet a csecsemő tapintása, keblére tapadó szájának csiklandása keltett benne jó előre. S mikor a gyerek már képzeletének ölébe fészkelte magát, hirtelen őelőtte érzett szégyent a férje helyett...

Lizuka a kapuban várta, ölében a csecsemővel, amely pólyájában a térdéig ért, s alig tudta átölelni; mihelyt meglátta mamát, kilépett az utcára, s csámpásan eléje sietett; öröm s valami gyermeki buzgalom rezgett a hangjában.

— Mind csak sír, sír — mondta könnyezve.

Kálmán az udvaron maradt, s azzal a sunyi oldalgással közeledett, mint aki egész nap hancúrozott, néhányszor a nővérét is hátba verte, és most hirtelen ránehezült tetteinek tudata, s fél, hogy mihelyt mama megszusszan, és Lizában is lecsillapodik az izgalom, nővérének pörögni fog majd a nyelve, és bemártja őt; de nem is az árulkodástól tartott, nem az fájt neki, hanem mama elképzelt csalódása; pedig tudja, hogy ő jobban szereti, mint Liza, hogy naponta sír elkövetkező halálán, s mindez ellentétben volna azokkal, amiket a nővére esetleg kitalál róla...

Vinczéné leült, odakínálta mellét a kicsinek. Bélus lehunyt szemmel, nyögdécselve szopott; mindkét mellét kiürítette, aztán tisztába téve, elégedett pislogással feküdt, az asszony pedig nekiállt főzni: gyújtóst aprított, befűtötte a kályhát, hagymát pirított, megszórta paprikával, megfuttatta rajta a gombát, krumplit hámozott, és azt is beaprította a lábasba; míg felfőtt a gulyás, elloholt a kútra vízért, s odatette forrósodni, hogy vacsora után megfüröszthesse a gyerekeket.

S talán az otthonosság, amely percek alatt ragyogott fel a szobában, mint a tisztára mosott lámpa fénye, meg az elmaradt árulkodás tette oly megindulttá Kálmánkát, hogy szeretett volna valamiképpen hálás lenni érte; most azonban megszólalni is restellt, saját hangjától is elszégyellte magát, s hogy mégis átérezze mama hazajöttét, a macska kivégzését élte újra.

Reggel tíz óra körül, miután Lizuka megcucliztatta a kicsit, kiültek az ajtóval szemben a gyepre, és semmihez sem volt kedvük: se a Babatemetőbe, se a Csonkásra menni, se bánvállizni vagy cicézni, s ebben az unalomban szinte incselkedően jelent meg egy lapos, fekete macska, melynek szőre kifakultan fénylett; a két gyerekben egyszerre villant fel valami játék lehetősége.

A macska hangtalanul tátogatta száját, és odadörgölőzött Liza térdéhez; a kislány az ölébe vette, de most többet akart a simogatásnál, így hát nyomban vissza is tette a földre, s körmeit belenyomta a nyakába; ez a mozdulat még olyan volt, hogy a szeretet hevességének is érezhette a kislány, s ahogy összeszorított szájjal a macska fölé hajolt, valóban effélét élt át, mihelyt azonban a macska kiöltötte nyelvét, a kislányt egy másfajta vágy kísértette meg.

Körmeit egyre mélyebben nyomta a torkába, s beharapott ajkából már-már vér buggyant, ahogy a cica szemébe meredt, amellyel — sejtése szerint — a kínzásnak egy pillanatában valami rendkívülinek kellett történnie: szétpukkan és magok ugranak ki belőle, mint az összenyomott szőlőszemből, vagy tűz csap ki belőle; de csupán annyi történt, hogy az állat elernyedt, és a kislányban egyik percről a másikra a céltalanság unalma terjedt szét.

De még el se engedte, mikor Kálmánka kiragadta a kezéből, felszökött vele a gyepről, az utcára szaladt, madzagot kötött a farkára, és húzni kezdte a gyalogjárón. Szökellve nyargalt a patak felé, közben úgy érezte, mintha a vére hálóként úszna utána a levegőben, melynek dörzsölésétől jóleső delejesség terjed szét benne; ez az érzés oly újszerű volt, hogy amikor megállt a patakparton, még akkor sem szűnt meg, sőt folytatást követelt, és a kisfiú a madzagtól fogva egy ágra kötötte föl a macskát, majd vesszővel csépelni kezdte.

A cica már nem nyávogott. Szembogara mélyéről hideg, tárgy nélküli szomorúság bámult elő, szőre kócolt és ragacsos lett, aztán Kálmán leoldotta az ágról, és viszszahozta eltemetni. Egy élesztősládába fektették, gödröt ástak a kerítés tövébe, ölszámra hordták oda a lombot, virágot, és csupa szepegő fájdalom volt minden szavuk: semmiféle bűntudatot nem éreztek, még csak nem is gondoltak rá, hogy ők ölték meg a macskát; oly mélyről buggyant föl belőlük a gyász, hogy Kálmánka, mikor már a koporsót előkészítették a sírba tételhez, könnyét nyelve, elcsempült szájjal kérdezte:

— Mondd, a macskák is... ők is feltámadnak?...

És most ennek a gyásznak az érzését akarta újraélni, hogy minden csintalansága, amit ma elkövetett, szétolvadjon benne, s felfokozottabban érezze annak örömét, hogy mama hazajött — mama, aki egyszer meg fog halni...

Vinczéné kitálalta a vacsorát; a gyerekek feje szinte egymáshoz ért az asztalnál, s a pára úgy szállt föl, mintha a körülzárt lámpából tódulna. Vacsora után elmosogatott, behozta a teknőt, előkészítette a fürdővizet, s miután Lizuka egy mozdulattal kibújt köntöséből, a vízbe merítette, megáztatta a haját s mosni kezdte; a szoba megtelt a forrázott fenyődeszka és a kulcsszappan illatával.

De még a lubickolásnál is nagyobb élmény volt, ahogy édesanyjuk fürösztés után lepedőbe göngyölve kiemelte őket a teknőből és magasra tartva végigvitte a szobán, miközben odalent a kályha, a szekrény, az asztal, a fapriccs — minden megszokott és közömbös bútordarab hirtelen mozogni, imbolyogni kezdett, új alakot vett fel, eddig ismeretlen arcát mutatta feléjük, akik onnan fentről, a mennyezet közeléből fölénnyel pillogtak alá a mélybe.

Mikor a két kisebb már elaludt, s Kálmánka meg Liza is ott feküdt vászonba csömbölve, Vinczéné kicipelte a szappanos vizet, s utána a ruhásszekrényhez ment, hogy lepedőt váltson és tisztába húzza a párnákat, de egyszerre nyugtalanság fogta el: úgy érezte, mintha valaki átrendezte volna a fehérneműt a polcokon, és semmi sem volna a helyén; aztán idegesen kutatni kezdett, és kétségbeesve rájött, hogy két lepedő meg egy párnahuzat hiányzik, hogy eltűnt Kálmánka bársonynadrágja, amelyben keresztelték, s a tetejébe néhány törülköző is.

Egy jó óra múlva, miután egy halom gyermekholmit is kivasalt, s megint odaült a lámpához, hogy megstoppolja a harisnyákat, még mindig nyelte a könnyeit. Siratta azt a hagyakozó mondatot, hogy „Bandi, a kislány és a szemed”; siratta a Marost, a keserűlapival letakart hadifoglyot, Ruhala asszonyt, aki kést emelt rá, és Tötös urat, a kocsmárost is, aki a hátába hajította az összekunkorodott cipőket.

— Hát te miért sírsz? — kérdezte Béla, részegen lökve be az ajtót, s előretolva karjának gipszelt ívét.

Erzsike nem szólt, de érezte, hogy a zokogás most még mélyebbről tódul fel belőle.

Aztán kiment az udvarra, hátra a kamrához, ahol egy rossz dívány állt föltámasztva, hátára vette és behozta.

Lepedő nélkül ágyazott meg rá, csak párnát és pokrócot tett; a férfi bűntudatosan szívta cigarettáját.

— Mától kezdve ezen alszol — mondta. — Ha majd találok a gyermekeimnek helyet, tiéd az egész ház...

S hogy kimondta ezt, egyszerre megkönnyebbült, és csak a megülepedett, egyenletes bánat parázslott a lelkén.

— Most mit akarsz?... Cirkuszt?...

— Semmit nem akarok — felelte. — De a családomat nem hagyom szétzülleszteni! És megkövetelem, hogy egy gyufaszálhoz se nyúlj. Mától én veszem kezembe a gyerekek sorsát!

Vincze felnevetett, odaköpte a kialudt csikket felesége lába elé, és fenyegetően előrejött.

— Mit veszel a kezedbe?... Halljuk, nagyságos aszszony!... Mert kiütöm azt a szép szemedet!...

Fölkapta ép kezét, hogy pofon csapja, Erzsike azonban megragadta a karját, és mind a tíz körmével belévájt, majd hirtelen ellökte őt magától, neki a ruhásszekrénynek; a gyermekek sikoltozva ugrottak ki a takaró alól; az anya már a kályha mellett állt, és vállára hulló hajjal, villogó tekintettel fogta a fejszét:

— Ha közelítesz, megöllek!...

5

Felvinc közelében az országúton szamárfogat baktatott kupáscseréppel megrakva; a vörösre égetett agyag, amely elővirított a széna közül, még szembetűnőbbé tette a szekér rozzantságát, s ahogy a két hátsó kerék ide-oda vert vásott ráf jávai, olyannak tűnt, mintha valami fáradt kéz vizesnyolcasokat locsolna az aszfaltra.

Kakas Bandi a fogat mögött húzta papucsait; a cigarettavéget az ujjbegyei közül szopogatta, és kalapja alól, e védősáncból, melyet szél, eső és villám csapdosott annyi éjszakán és nappalon át, hunyorítva méregette az előtte húzódó utat: a szamár füle ollózva mozgott elöl a kupáscserepek magasságában, s szemében már megállapodott a türelem.

Változást csak az hozott a hajnal óta tartó menetelésbe, vagyis amióta Aranyosgyéresről, a téglagyárból elindult, csak az enyhített a szemet, arcot vörösre maró verítéken, a cipők zsibbasztó klappogásán, az aszfaltról visszaverődő szárazságon, amelytől az ember néha már úgy érzi, mintha a szája is ki volna betonozva, csak az adott bátorítást, ha itt-ott letértek valamely itatóhoz, ahol az ökörnyomokból az a tápláló marhaszag párolgott fel, amely a falun felnőtt embert otthonossá teszi; csak az hatott frissítően, ha Manci önmagától megállva vizelni- kezdett, és az erjedt széna milliónyi szénsavas gömbje ellepte a sáncot és a szurokszagú utat.

De a kánikula már annyira felforrósította agyát, hogy lehunyt szemmel, szendergő félálomban vonszolta csoszogóit, s minden könnyűnek, áttetszőnek, céltudatosnak tűnt körülötte, mintha az út végén ott lebegne a boldogság, amely már rég elmosódott mögötte a marosújvári szőlődombokkal s azzal a névtelen sírral együtt; ó, hányszor sértette meg Bárány Rózát is ezzel: „Hidd el, a tíz körmömmel is kikaparnám őt a földből...”

Csöndes-szelíden elmosolyodott: de hát mi értelme egymással mérni őket — az eget a földdel? Róza kicsinyes volt és számító, egész nap jajgatott, mint a bíbic, le-fel szaladgált a kerítés mentén, kővel dobálta az idegen libákat, malacokat; egy ízben még azt is megcselekedte, hogy kikapott egy csipetnyi sót a lábasból, hátraszaladt a csűrbe, ahova a Baksi Feri tyúkja járt tojni, és földugta a végbelébe, hadd vetélje el a tojástartóját; ő is csak addig volt jó neki, amíg remélte, hogy megkaparinthat valamit a házból s abból a kis földből, aztán odébbállt egyik napról a másikra, hozzászegődött egy máramarosi kereskedőhöz, s még a kölykét is otthagyta a nyakán, az üres házban...

Mi mindenre emlékezett ilyenkor az utakon!

Álmában megint lovasfutár volt a 18-as Friedrich huszároknál, előrehajolva beszívta a lóizzadság szagát, és hallotta a hatalmas tüdők munkáját, a paták dübögését a földön, ahogy röpülnek nyomában a fölszakadt rögök; valami kis szerb falu hídján térdelt, szűkölve és könnyezve az erőlködéstől, hogy bajnétjával kiszabadítsa a deszka közül a kanca bokáját; s hogy nyomban valami szelíd és békés kép következzék ismét, kívülről látta önmagát, mégpedig olyannak, ahogy a vásári fotográfusok ábrázolták Ludason, Halzsa és Gajzágó kliséi, melyekre csak a színes huszárfejet kellett ráilleszteni, s a paripa máris ott táncolt alatta, miközben ő kivont karddal, lobogó mentében feszített a nyeregben.

És emlékezett a vasárnap reggelek hangulatára: egy ízben például, miután megmosakodott, megborotválkozott és kifényezte a csizmáját, hogy átnézzen egy pohárka szilvóriumra Tebánhoz, egyik zsebében se lelte a százkoronást; s akkor a levegő egyszerre fanyar lett, a kukoricakas sárga bordái gyűlöletesek, s a magas kék ég, mint egy légszivattyú, oly feszítő űrt hagyott a mellében, és amikor felsóhajtott, mindahányszor fájdalmasan megremegett a szíve. S már gyűlölte a gyolcsing mosott illatát és saját kezét, lábát is...

De utána, mikor Máris behívta és titkolózóan megkérdezte, hogy mit kap, ha megtalálja azt a százkoronást, ismét kivirult körülötte minden! Fölkapta az aszszonykáját, körbeperdült vele a tornácon, aztán Erzsikét vette az ölébe, és szaladt vele hátra az udvaron, mintha a kislánnyal együtt mindent számba akarna venni, akár egy birtokot, melyet ebben a pillanatban örökölt: a csirkéket, a récéket, a nagy báznai kocát és a hat kendős malacot, a csűrt az ökrös szekérrel, Jámbort és Miskát, ahogy láncaikat csörgetve fújják a meleg párát, a csikót, melynek homlokán ujjbegynyi csillag fehérlett; számba akarta venni a jóízű kutat, az ekét, a boronát — mindent, mindent, a legutolsó szögig!

S emlékezett arra is, amikor gróf Teleki Ádám kihajtatott a szőlő alá, onnan meg gyalog ment fel az ösvényen barna lovaglónadrágban, kék dolmányban és natúrbőr csizmában; oly gyorsan, oly nagyúriasan siklott át a pászmák között, hogy a kalapja tolla, akár egy madár farka úszott a levegőben; sorra megnézte a szőlőtáblákat, lehúzott kesztyűjét finom, gyűrűs ujjaihoz ütögette, majd megkérdezte: „Ezt ki gondozza?... Hát azt?...  Hát amazt?...”

S aztán megállt az ő másfél hektárjánál. Csak állt, állt, és sokáig nem szólott. Mit is szólhatott volna? A tőkék úgy sorakoztak egymás mellett, mintha halványzöld üvegből volnának öntve, és leveleiken átrezegne a fény; a táblák kétoldalt zsinóregyenesen voltak bedaraszolva, oly apróra, hogy a lepke vagy tán még a tücsök nyoma is meglátszott volna rajtuk, nemhogy az emberé. Teleki Ádám akkor odaintette a prémondásokat és azt mondta, ilyenszerűen képzeli el az egész szőlőt, aztán hozzá fordult, és megkérdezte: „Ezt maga munkálja, Fülöp?” — ő pedig alázatosan leemelte a kalapját: „Én volnék, méltóságos uram.” A gróf mindenik vincellérnek adott száz-száz koronát, neki azonban tüntetően háromszázat ajándékozott!

Az enyedi állomás vágányaival átellenben a parkettgyár szárítótelepe terült el, tornyozott farakásai, mint kútkávák, fölnyúltak a levegőbe s elfödték a műhelyeket. Balra a talpfatömítő kerítése sötétlett kátrányszagot árasztva, amely még a vágány mentén fölpúposodott szemétdomb páráját is elnyomta, s talán azért nem szállították el már évek óta.

Fülöp Jani hatodik esztendeje lakott feleségével és két kislányával, Gizivel meg Annussal a parkettgyár mögött, a Schuller tanyán: fuvarosnak szegődött el, és részes földet művelt. Most épp a városból jött, ahova egy terű fát vitt be az uraságnak. Bivalyfogatával átvágott a rámpán, végighajtott a kátrányos kerítés előtt, s a szemétkupac közelében, ahonnan szekérút ékelődött a két gyár közé, fölemelkedett a bakról, s csattintott az ostorával. A hulladék közül öt-hat sárga tyúk, egy csapat jérce meg néhány kakas röppent fel; Jani a bivalyok közé csapott, s azok nekiiramodva két fiatal kakast már be is ijesztettek a mellékutcába.

A férfi sunyin figyelte a két baromfit, közben dörrentett egyet-egyet az ostorral, s mire a ház közelébe ért, a csontos, nagy lábú Boris már elősietett; a kaput az út felé tárta ki, akár egy sorompót, s a kakasok sértett-délcegen, jobbra-balra nyújtogatva nyakukat, besétáltak az udvarra. Jani kifogta a bivalyokat, aztán ingujjban s cájgnadrágban, mezítlábra fölhúzott szandáljában elindult a nyári konyha felé; az asszony félénken méregette a szőke, kék szemű férfit, akinek az orráról vörösen hámlott a bőr, s a szája keserű volt.

— Főztél-e valamit? — kérdezte, hangjában azzal a fáradt csalódással, amely a tapasztalásból kondul elő. — Egy kis meleg ételt?...

— Mikor az anyám istenibe főztem volna? — csattant föl Boris egy előzetes veszekedés hatására. — Megesz a tetű, ha fúrt csak itt kuksolok, mint guta a kamara farkán! Van tej, van tojás. Összeüthetek egy rántottát is... Mit akar?...

Janinak Bárány Róza, a mostohája jutott eszébe, de nem akart civódást. Még jó is, hogy abból élnek, ami a ház körül akad. Egyszer talán csak összegyűl az a pár lej, ami egy darabka földhöz kell. Félrefordult hát, s már le akart ülni, hogy rágyújtson és kifújja magát, mikor a konyhaasztalon néhány éretlen, cserepes hajú dinnyét pillantott meg. Vagy kettőt a kezébe vett, megnézte s visszatette.

— Ezek mifélék? — kérdezte.

Az asszony a levegőbe bökött az állával, s úgy kötötte meg a kendőjét, mintha el akarna szaladni.

— Jobb, ha nem kérdi! Ismét reám támadt az a vén fos! Hogy csak Gizike és Annus szedhette le!

Jani hátrament, kinyitotta a lécesajtót, és végignézett az ösvényen, amely a fölfuttatott vadszőlő táblája és a vöröskáposzta acélszínű levelei között nyúlt a kút felé; esténként, ha vízért ment, néha látta, amint sárgásfehér hasát lomhán földobálva tovaszökdel egy-egy vadnyúl, vagy elakadva az oltványok dróttal, szulákkal beszőtt talaján, rémülten körbeforog; oly jól érezték itt magukat, hogy a munkások még a fölszedett parkettafák alatt is sokszor nyúlfiakra akadtak.

A kert mélyét fürkészte, mintha azt várná, hogy vihogva, mint a harismadár, fölszökjön valamelyik dinynyetolvaj kölyök, aki a Cigánypatak felől szokott belopakodni, aztán visszatért; a lécesajtó közelében, a kis présházból, ahol satupad állt, reszelő vinnyogása hallatszott, s erről Jani már gyanította, hogy Kulcsár úr, a gondnok jött ki a tanyára ellenőrizni, tüntető sürgésselforgással, kopácsolással megjavítani, amire ők ügyet se vetnek, ugye, mert csak törnek, rongálnak éjjel-nappal...

— Ő volt az? — intett Jani a présház felé.

— Ő! — felelte Boris hideg-határozottan.

A férfi erre visszatért a konyhába, ölébe rakta a dinynyéket, s kidüllesztett hassal hátratörtetett a műhelyhez; lábával lökte be az ajtót, s már ott szuszogott az alacsony, idős gondnok mellett, aki nemcsak maga volt rövidlátó, de a kabátja ujjából is mintha levágtak volna egy arasznyit; nadrágjának szára a bokáját csapkodta; ahogy szemüvege mögül Janira pillantott, s hunyorítva megmutatta ínyét, olyan volt, mintha nevetne, mintha csöndes örömmel fogadná a fuvarost.

— Mondja, Kulcsár úr, kapcája magának az én feleségem? — kérdezte Jani, s nyomban a szeme közé csapta az egyik dinnyét, — Hát én mije vagyok, a kutyaistenit!

S már repült is a második, aztán a harmadik dinnye. Boris le akarta fogni a támadót, de a férfi, miután egy pillanatra megtántorodott, még nekidühödtebben dobálta a gondnokot.

— Jani, megbolondultál? — csimpaszkodott belé ismét az asszony. — Megölöd, és tömlöcbe kerülsz...

A férfi most üres kézzel feszült előre.

— Azt is akarom! Agyoncsapni! Mit képzel, amiért apám cselédsorba juttatott, belém törölheti a lábát?!

Kulcsár a csökött látású emberek gyámoltalanságával vette le szemüvegét, melyre dinnyemagok tapadtak, és szótlanul pislogott, majd éppoly némán, szinte ráérősen húzta elő zsebkendőjét is, hogy arcát, kabátját letörölje.

Jani visszament a konyhába. Ahogy elmúlt a dühe, rögtön arra gondolt, hogy mit szólnak majd az uraságék a városban, s szinte rosszullét fogta el.

— Sosem érem el, hogy a magam ura legyek! — nyögött fel szőke fejét himbálva. — És mindez csak apám miatt!...

Mire a csacsi bekocogott a kupáscseréppel Enyedre, már sötét volt. Az állat az éhség ösztönének egyenletesen megfeszített erejével haladt az úton; Kakas Bandi, akárhány villámlás is lobbant már a szemébe éjszakai utakon, bármennyire kimarta is a szél meg az eső az arcát, félni sosem félt; mihelyt azonban fényeket látott a távolban, s hajlék közelségét sejtette, elfogta valami szívébe maró árvaság; kifújta az orrát, és a messzeséget fürkészte.

Ezúttal azonban úgy belesüppedt bánatába, szeme oly ködös lett, hogy csak papucsának klappogását hallotta, s észre sem vette, mikor a szamár átkocogott a leengedett sorompó alatt; de a tövisi kanyar felől már sikoltva jelezte közeledtét a fél tízes gyors, s az öreget rémület fogta el. Ő maga is átbújt a gerenda alatt, próbálta vonszolni a szamarat, de az csak állt a szemközti sorompótól megijedve, a mozdony meg egyszerre kinőtt a sötétből, s lámpája mint két gömbvillám úszott feléjük. Fülöpnek nem volt mit tennie, elvetette a szekér farát, a csacsit pedig oldalba rugdosva visszaszorította a vágányról.

Ez a rövid, de verítékező izgalom csak arra volt jó, hogy elzsibbassza benne azt a másik szorongást, amelyet örökké érzett, ha Janiék házához közeledett, ha az éjszaka sötétje vagy az eső beverte hozzájut egy tányér ételre, hallgatásokkal megterhelt beszélgetésre, s arra kényszerítette, hogy náluk háljon meg. Most azonban e nagy élmény után kalapja béléséből újságpapírt vett elő, cigarettát sodorva rágyújtott, s egy kis fölényt is érzett, mert arra számított, hogy el fogja mondani, miként kapta félre a szekeret a mozdony elől. Az ostort máris kihúzta a bádoghüvelyből, átcsapta a vállán, s a csacsifogat elé került, mintha ökröket vezetne.

A kapuban csattintott egyet, mire a nagy, rozsdás színű kuvasz, melynek egy rendőr átlőtte volt a hátsó lábát, a kapuhoz rontott, fel-alá rohangált a kerítés mentén, és hörögve a lécbe harapott, míg csak Jani elő nem óvatoskodott a lámpással; az öreget rögtön elárulta kalapjának vonala, erős járomcsontja, szemgödrének némán sötétlő árnyéka; a fia leengedte a lámpást, mintha vissza akarna fordulni, majd babrálni kezdett a zárral.

— Hát megjött?... Ide vezette az isten?...

— Fedél alá kívánkozik ez a szegény marha — mondta az apa. — Egész nap nyütte a hámot...

— S aztán? — kérdezte Jani azzal a fölágaskodó ingerültséggel, amely ott lappangott már az első szavaiban. — Ki tehet róla? Én küldtem az utakra?...

S most, mintha gyanakvását akarná igazolni, kilépett a kapun, magasra tartotta a lámpást.

— No nézd csak... Valami kutyát fogott be... De nem is kutya ez... Egy pejló... Egy táltos!...

Fölnevetett, az apa pedig a kerítést nézte.

— Lónak drága a széna... Meg a zab is...

— Jól van, ne totyogjon annyit, hajtson be! — mormogta Jani. — Itt akar megvirradni?

Az öreg hátravezette a szamarat, bekötötte a csűr mellé egy kis fészerbe, ahol korlát állt hevederrel, s ahol régebb a bikaborjúkat, csikókat herélték. Tudta, hogy Jani nem engedi a csacsit a bivalyok jászlához.

Az asszony, aki épp az imént kapta le a túrós puliszkát az asztalról, és bedugta a ládába, ahol az edényeket szokta tartani, sunyin nyitott ajtót apósának.

Az öreg télen-nyáron csak a kemencéhez telepedett le, a kisszékre; végigdörzsölt a lábán, sóhajtott, kalapját kitörölte zsebkendőjével, aztán csak ült szivarozva; a lámpa körül még ott rezgett a puliszka párája.

— Szinte elütött a vonat! — mondta Fülöp Andor csonkára sikeredett mosollyal, mert nyomban megérezte, hogy ezeket nemigen érdekli az ő meséje. — Ha nem vetem el a szekér farát, darabokra vágja ezt a szegény  állatot...

— Az biza kár lett volna — mondta Jani átpillantva a lámpa mögötti homályba.

Megint hallgattak, gubbasztottak a meleg, csípőstúró szagú csendben. Az öreg nyelte édes, dohányfüstös nyálát, s szinte kétségbeesve gondolkozott, hogy mit mondjon még, csak hogy elterelje éhségéről a figyelmet. Jani is kívánta már az ételt a reggeltől tartó gürcölés után, meg az asszony is; idegeikben maróan főtt az összeakaszkodás Kulcsárral, s mindezt még fokozta az öreg Fülöp a maga gyámoltalan megjelenésével, ahogy zörögve bejött, ahogy leült, ahogy már a szótlanságával is vacsorát meg szállást követelt magának.

Alig várták, hogy belemarhassanak.

— Hej, fiam! — sóhajtott az öreg, mert már nem bírta a hallgatást. — Hol voltam, s hova jutottam...

Úgy összekucorodott, hogy kalapja alól csak a cigarettája vége látszott ki; Jani fölkelt, átkerült a lámpa fényén a homályba, s úgy állt meg előtte, mintha tekintetével föl akarná pöccinteni az állát.

— S aztán mért jutott ide?

Az öregnek félénk bűntudattal moccant a szemöldöke; úgy kuporgott, mint gyerek, ki ütést vár.

— Azért, mert így hozta a sors...

— A sors, ugye? — hajolt lejjebb a fia, hogy valamiként fölkényszerítse azt a makacs kalapot. — Arra is a sors vette rá, hogy kipisilje annak a hat hektárnak az árát a kerítés mellett?... Hiszen még a fedelet is elitta a fejünk fölül!...

— Nem ittam el — felelte az apa. — Aprádonként szedték szét a tégláit a csalók...

— De azoknak papírjuk van magától! — kiáltotta be a fiú a kalap alá. — Mindent aláírt, mert sose volt józan. Ejsze még a párnája alatt is pálinkásfiaskót tartott!

Az öreg most fölkapta az arcát. Fölkapta a kék szemét, a szőke bajuszát meg a széltől-esőtől érdesre vakart, lyuggatottra mart önérzetét: fél kezébe kapta gyönge, remegő szívét; a fiú megtántorodott, mert hiszen az ő arca nézett vissza onnan, az ő nyomott, váslalt lelke bukkant föl az idő kereke alól, de aztán épp e felismerés, hogy ő is e kék szemű, szőke bajuszú szegénységből szakadt a világra, hogy húsz vagy harminc év múlva már ő is ezt a fehéres, töredezett vonalú arcot fogja cipelni, amely olyan, akár egy elhagyott kaolinbánya, hogy ő is egy hasonló vörhenyes kalap alól fog koldus alázattal előpillantani — mindez egyszerre felháborította.

— Ne ítélj! — mondta az apa csöndesen. — Magad se tudhatod, hogy a gyereked mikor lép eléd számonkérőn!

— Hagyja ezt a marhaságot! — kiáltott föl Jani, és körmeit belevájta saját homlokába. — Nem lesz mit számon kérjenek, mert én nem örököltem... Mert maga szolgát csinált belőlem!

Boris most már jónak látta közbeavatkozni:

— Hagyják az istenbe, ne mind osszák a semmit! Jöjjenek lefeküdni, hisz késő van!

A földre vetett ágyat apósának, oda, ahol a kemence szokott állni télen, jobbra a szobaajtótól, egy kis téglaemelvényre.

6

Ebben az új szezonban virradatkor érkeztek meg Tusnádra. Már éjszaka, mikor Brassóban átszálltak, meleg eső párolgott az aszfaltról, s zörögtek a csatornák; a személyvonat folyosóján meg a kupékban ázott gyapjúfélék szaga terjengett; a fürdőnyaraló állomását fonalakban szőtte be az eső, a fáknak itt-ott már csak a csücske szúrt át a párán, s mihelyt Hektorék lekászálódtak a vonatról, és a pincsivel meg a bőrönddel elindultak föl a homokos úton, úgy kellett átbújniuk az ágak alatt, mintha lombsátorban keresnének menedéket: nyakukba hideg csöppek hulltak.

Böske a fejét forgatta, és sápadtan, dideregve figyelte, honnan les rá veszély; a tömött levegő, a nyirkosan oldódó gyantaillat, melyet a külföldiek még a kezükkel is igyekeztek a szájuk elé terelni, benne idegenséget és bizonytalanságot ébresztett, hisz nem ismert itt senkit, s tudta, hogy épp az ilyen borongós idő az, mikor az emberek már kedvetlenségből is közönyt mutatnak egymás iránt; sejtéseit fokozta Hektor hallgatagsága is, s mihelyt fölértek az országútra, s jobboldalt, az ázott bokrok között megpillantotta a mélyen lapuló Csukás-tavat, összeborzadt.

A Három huszár nyárikertjében az asztalok egymásra voltak borítva, és fölfelé meredő lábaikról csöpögött a víz; Dolha úr egy kis erkély alatt ült fekete frakkban, csokornyakkendővel, és unottan cigarettázott. Már ötödik napja öntözte az eső a kert homokját, s a fenyvesből, amely a vendéglő hátánál nyúlt föl a magasba, nyirkosság, korhadás- és gombaszag ereszkedett a környékre; a tulajdonos arca néha olyan volt, mint egy szép, kövér vőlegényé, aki napok óta csüggedten vár a menyasszonyára, s mikor meglátta Hektort, az első pillanatban szinte hálát érzett iránta, hogy átmenti ezeken a kínzó, egyhangú perceken.

— Mi az, Heki? — nevetett. — Turnén vagytok?...

A pincér a kutya elé állt, de a tulaj egy pillantással mindent megértett, s már sejtette, hányadán áll Hektorral is, meg azzal a sápadtan didergő nővel is, aki a szemöldökét szénnel húzta meg.

— A művésznő is veled jött? — kérdezte. — Hát ezt a korcs dögöt hol szedted fel?

Hektor rámosolygott a lampionok foszladozó papírernyőire, és azt mondta:

— Otthagytam a Zokogó majmot, főnök úr. Gondoltam, szükség lesz rám Tusnádon.

A góré most úgy hajította el a cigarettavéget, mintha a kacagás ingerlő tüskéjét tépné ki.

— Ezt rosszul tetted. Hiszen láthatod, hogy minden rothad, dögledezik. Fuccs a szezonnak!

A kispincér aggódón Böskére pillantott.

— De hisz én biztosra jöttem, főnök úr... azt mondták, itt meg van vetve az ágyam...

Dolha úr megint rágyújtott.

— Mi biztos manapság? A halál. S ugyan ki mondta, hogy most gyere? Az anyád térde!

Hektor elvörösödött, s még jobban bandzsított; Böske azonban személyes sértésnek vette a tulaj szavait.

— Igazán pofátlanság, hogy az embert felültetik. Költi a drága pénzt, ideutazik és semmi!

Dolha úr fölállt, és nyújtózkodva olyan mosollyal mérte végig Böskét, mintha már többször is lefeküdt volna vele, majd szó nélkül bement a konyhába, ahonnan edénycsörömpölés hallatszott, és borjúpaprikás meg uborkasaláta illata csapott ki.

Böskéék vártak, jó negyedórányit ácsorogtak az esőben; Hektor tekintete többnyire a földön tapogatózott, a kutya kócolt, nedves szőrét matatta végig gyűlölettel, mintha ez a pincsi tehetne mindenről; végül elszánta magát s beszólt a konyhába.

Dolha úr előjött, fogpiszkálón egy szem olajbogyót hozott, s ott előttük finom mozdulattal falta be; rágcsálás közben elgondolkozva nézte őket, aztán kiköpte a magot, s ujjait odatartotta az eresz alá, hol vékony sugárban, csurgott a víz.

— Nem tudom, mit vártok tőlem. Hatvan asztalomat veri az eső, mégis nálam kunyeráltok!

— Legalább a szállásunkat biztosítsa, főnök úr! — kérte Hektor. — Ne maradjunk a csupasz ég alatt...

A tulaj azonban fölhúzta a vállát:

— A személyzeti szobákból négyet visszamondtam. Még a cukrászomat se hívtam le. Mit akarsz?

Hektor Böskével meg a kutyával elindult a fürdő központja felé szobát keresni, az eső a szemükbe csapott és gyűröttre áztatta őket, a bőrönd fénylett, mintha olajos volna. Bementek egy kis falatozóba, Ördög Bélához, zsemlét, parizert ettek papírról, ittak rá egy pohár pálinkát, mindketten rágyújtottak, és csendben, elbátortalanodva vártak.

A bodegás, egy kis rokkant, szemüveges székely, akinek a lencse mögött akkorára nőtt a szeme, mint két szilva, azt mondta, hogy a villákban ne is próbálkozzanak, mert egyetlen éjszakára senki sem ad ki szobát, a falu pedig négy kilométerre van; így hát legjobb lesz, ha meghálnak a Szent Ilona-fürdő valamelyik fülkéjében, s még fizetniük se kell, csak pokrócot kerítsenek.

Nála hagyták az útitáskát, megkeresték a fürdő tulajdonosát, kaptak tőle egy lakatkulcsot, s mivel Hektornak nem volt rendben a személyazonosságija, a katonakönyvét hagyta zálogban. Most már valamivel nyugodtabban jöttek-mentek, az eső is elállt, sárgás derengés kezdte oszlatni a párát, s az utak két oldalán, az irtások felől egy-egy kis szamóca- meg muskotályillat oldódott a levegőbe.

— Csak derülne ki! — sóhajtotta Hektor.

Böske hallgatott. Nem akarta megtorolni a helyzetet Hektoron. Ebédkor is szótlanul kanalazta a grízgaluskalevest, melyet egy harmadosztályú vendéglőben ettek, kedvetlenül befalt vagy két szem húst a rizsesből, s csak akkor jött meg a hangja, mikor sört ittak; a friss és hideg ital kellemessé oldotta másnaposságát; a Szent Ilonafürdőt a nevéről ítélve valami márvány- és üvegépítménynek képzelte el, ahol a medence alján kristálytisztán remeg a víz, s kétoldalt, mint valami kis pagodák, úgy emelkednek a fülkék.

— Mégis le kellett volna levelezni az állást — szólalt meg a harmadik pohár sör után, hangja azonban szelíd volt.

Ebéd után vettek egy fél liter szamócát a kofától, kószáltak a telepen, megbámulták az Eldorádó villát, elmentek a szerpentinútig, amely a Szent Anna-tóhoz vezet fel, ismét visszajöttek, ismét ittak egy-egy üveg sört, s odaálltak egy kis zsidó rulettasztalához, aki pár lejes tétekre csábította a játékosokat; figyelték a golyó pörgését, meg azt, ahogy az ember egy kurta nyelű fakanállal besöpri a pénzt, s a nap lassan eltelt. Este megint Ördögnél falatoztak, tepertőt savanyított céklával, pár lejért kölcsönkértek egy csergét meg egy párnát, s elindultak lefeküdni.

A fürdő, amely az országúttól jobbra épült, közel a nyaraló központjához, már külsőleg is meglepte őket sárgás, vedlett falával, kopott mészkő lépcsőivel, rossz kilincsével; nyikorgó ajtóját alig tolták hátra, máris hideg és fanyar rozsdaszag lepte meg őket, mintha egy nagy halom ázott vas torlaszolná el útjukat; Hektor gyufát gyújtott, a láng bizonytalanul imbolygott, de még a gyér fénynél is észrevették, hogy a fürdőkabinokkal körülzárt medence párkánya vörhenyesen csillan meg (bizonyára a rárakódott sóktól), a víz pedig olyan, mintha hipermangánt oldottak volna benne; a medencén egy vastag, hosszú rúd feküdt keresztben, amellyel fürdőzés előtt a gyógyiszapot szokták fölkavarni.

Hektor elöl ment, tenyerével védve a gyufa lángját, s cipőjét óvatosan húzta a kőlapokon, Böske az álláig púposodó csergétől meg a párnától a lábát sem látta, s csak annak örült, hogy a kiskutyát otthagyta Ördögnél; de ez az öröm is a félelem aljáról ágaskodott föl, amely a fény bizonytalan tapogatózásai, a medence kiismerhetetlen mélysége s egy-egy élesen pengő denevércincogás miatt lassan iszonyattá fokozódott benne.

— Én félek, Hektor — szólalt meg. — Kiáltson egyet, nehogy valami strici reánk támadjon...

Hektor megállt; ebben a pillanatban kihunyt a gyufaláng, mintha valaki közelről ráfújt volna, s Böske szinte összevizelte magát ijedtében; aztán a rémület s a. reménykedés gyorsan váltakozó érzései között vészelte át az időt, amíg a zörgő gyufásdoboz zajából az ideges kapkodás nyomán elősercen a friss láng és megvilágítja a pincér arcát; Hektort azonban épp ekkor fogta el a félelem.

— Héhéhé! — kiáltotta. — Van itt valaki?!

Végül meglelték a 118-as fülkét, kinyitották és beléptek; de a deszkakamra az eddigieknél is nagyobb csalódást okozott, hiszen alig volt másfél méter széles s ugyanolyan hosszú; oldalt, a kihullott göbök helyén huzat járkált, talpuk alatt meg-megcsikordult a deszka, dohosság és egérvizelet szaga terjengett.

Böske most már elkeseredett.

— Istenem, hova hozott?! — fakadt ki kétségbeesve. — Ha tudom, hogy Szováta után ide jutunk, inkább el se indulok!

7

Egyik vasárnap délelőtt Erzsike Mannaiéknál mosott; az asszony odahúzta nyugágyát a csap mellé, ahol vízzel teli cseber állt, papucsát lábujjain hintáztatta; jobbkézt a veranda alatt egy fürdőkád és egy vízöblintéses vécé új csészéje fénylett illetlenül a napon; Mannai Annának oly gátlásos természete volt, hogy csak akkor tudott lemosakodni, ha senki idegen nem tartózkodott az udvaron, mert a tekintetek tisztátalan fürkészését érezte magán, s a hatalmas rézöntő néha egy mozdulatból is megértette, mi a teendője; ilyenkor kiment az utcára, és zsebre dugott kézzel, fütyörészve sétált föl-alá a járdán, majd kis idő múlva visszatért az udvarra.

A tavasszal azonban elhatározta, hogy fürdőszobát épít: mesterekkel tárgyalt, csövet, cementet cipelt haza kerékpárján, de egy esemény, amely váratlanul fölzaklatta, a munkát is elodázta; egyik délután ugyanis, mikor ismét fölkapaszkodott a padlásra, ahol Jóska verítékezett félmeztelenül a galambszemét és az olaj párájában, egy festményt pillantott meg nekitámasztva a gerendának; mihelyt reánézett, valahogy megérezte, hogy ezúttal az ő arca bámul elő a vászonról, megsejtette a pletykától félő ember ösztönével.

Igen, ő volt az előtérben, amint kinyújtott tenyere fölött egy mosdótál közelében női lábak lebegtek, s ő lekuporodva nézte azt a fordított Mária Magdolnát, aki előző életébe visszamerülve, kibontott hálóingben, a romlottság mosolyával pillant le rá. Mannai úgy érezte, mintha a festék most száradna az arcára.

— Mi ez? — kérdezte, miközben Jóska már feléje lépett, hogy megmagyarázza a képet; a fiú ujjai azonban fönnakadtak a levegőben, mint a szétágazó gyökér.

— Ez a nő nem apámhoz való — mondta. — Nem látja, hogy összefekszik minden orvossal?... Ezt a némbert az ördög küldte közénk, és még bosszút áll a sorsáért!

Az öntő fölkapta a háromlábú széket, belevágta a vászonba, utána a padlás nyitott résén Jóska után ugrott, körbekergette a telepen, és azt kiáltozta: „Kérj bocsánatot tőle, mert megöllek!”

Mannainé füzetlapból vitorlást hajtogatott össze, rátette a vízre, ismét fölegyenesedett, s azzal a mosollyal szólt, amely messziről, a tapasztalás távolából szemléli az eseményeket, melyek néhány szánandó lélekben úgy kondultak meg, akár a végzet harangja. Talán épp a festményen mosolygott.

— A mai emberek nem tudnak szeretni — mondta, nem azért, mintha remélné, hogy a pékné megérti, inkább csak önmagának. — A mai emberek nem ölelnek, hanem párzanak, gyereket csinálnak; istenem, ha tehetném, egy kis villát építenék a tengeren...

S ahogy megint a cseber közelébe hajolva ráfújt a csónakra, Vinczéné megérezte, hogy egyedül Gagauz kapitány tudott úgy szeretni, ahogy Mannai Anna sejteti, s látta is őt a kajütben hófehér tengerész-egyenruhájában, amint arcára, vállára holdfényből szövődő árnyék vetődik, s ő csak áll és nézi a pamlagon heverő kedvesét, aki úgy fekszik ott kibontott fekete hajával, mint Csipkerózsika...

S miközben átélte ezt, megint odaképzelte magát a hajnali kertbe, a lomb alá, a fagyottalma-szagú árnyékba, ahol erőlködve, mezítláb nyomta az ásót a földbe, hogy elássa véres ingét, mintha csecsemőt ásna el; de még ez sem volt elég, hisz mielőtt visszamerészkedett volna, leszaladt a kert végébe a Maroshoz, fölcsippentett szoknyával egyensúlyozva magát a köveken, míg a jéghideg víz a lábszáráig ért, s akkor tátogva, el-elakadó lélegzettel mosni kezdte magát.

Mit tudott ő még akkor a szerelemről?...

S mennyit sejtett meg később is belőle? Mikor először bátorkodott be a Béla legénylakására, ösztönében már el volt szánva mindenre, de amint vetkőzni látta a péksegédet, azzal az egyoldalúan mohó sietséggel, pityókos tekintetének azzal a vadul rátörni készülő vágyakozásával, amelyben immár semmi elfogódottság nincs a szemérmetesség iránt, hanem már előre csak önmaga diadalát ünnepli — mikor mindezt megsejtette, félelmében remegni kezdett tőle.

És legalább utána cirógatta volna, de rögtön elaludt, még álmában is izzadtan mordult egy-egyet, hogy „nanana”, mintha a lány védekezése ingerelné; legalább egyetlen kedves szava lett volna, egyetlen pillantása, amely ha szeretetet nem fejez is ki, de legalább közössé teszi és részt vállal a szemérmes zavarból, melyet így, társtalanul gyalázatnak érez minden nő. Ő azonban csak aludt, s Erzsike, miközben nézte, gyűlöletet érzett iránta, majd fölsírt...

S ekkor kondult meg benne először édesapja intelme, hogy korpa közé keveredik és megeszik a disznók, s ekkor vált gyűlöletessé az a szó is, hogy „árva”, hogy „mindketten árvák vagyunk, Erzsike”, s hogy „ki ért meg bennünket, ha mi is eltaszítjuk egymást?” — amint Béla hüppögte, miután vasárnaponként körbejárták Újvár gidres-gödrös, feltöredezett korzóját, és leültek egy pohár sörre; a péksegéd sapkájával törölgette a szemét, Erzsike pedig a hajfonatával babrált, és egyre kétségbeesettebben tűnődött rajta: de hát miért tud oly erős lenni a sajnálat, hegy néha még a szerelmet is megtermi?

— Nem biza, nem tudnak a mai emberek szeretni — mondta Mannainé, rálehelve a papírhajóra, amely a cseber pereme felé siklott, aztán fáradtan és kedvetlenül körbepillantott az udvaron.

Vinczéné már-már elsírta magát zavarában és szerencsétlensége tudatában, de aztán fölnézett, s mégis elmosolyodott:

— Én meg olyan bolond vagyok, hogy valahányszor úgy maradok, elképzelem a picit baba alakjában, és nem tudom megölni...

A kocsma a porcelángyár mellett állt, a hídnál. Négy lépcsőfok magasságában, az ajtó sötét négyszögéből füst, zsivaj, pohárcsörgés tódult az utcára. Lápossi úr, akinek kerek arca közepén krumpliorr dudorodott, és szemüvegének szárát akkora fülekre akasztotta, mint két lyukas huszonöt banis, reggeltől estig a pult mögött állt, és figyelte a koslató vendégeket.

A söntés mögött hatalmas alma függött, vízfestékkel odapingálva, fölötte ez a szó ékeskedett, hogy HITEL, de még így is, a maga nyers és iskolás színeivel, riadalmat árasztott a kocsmázók felé, akiknek a kezében megmelegedett a pohár, miközben a féldecit itták.

Lápossi úr pedig ott állt az őrhelyén, és figyelte őket. Csak kényszerűségből hagyta el a pultot, s amint a szódás vagy a sörgyári kocsi megjött, bal karját hátrakunkorítva, idétlen szökelléssel igyekezett oda, hogy felfedje a hiányt, vagy összeállítsa a számlát; utána ismét viszszasietett a helyére.

Mindenféle ember megfordult itt, és naphosszat támasztotta az asztalt, mintha munkaközvetítőben ácsorogna. Némelyik kisurrant a vécére, s mikor visszatért, kabátja háromszögében meztelenül virított a nyaka, körbekínálgatta levetett ingét; a másik éhségében elszundított, és ha ébresztgetni kezdte, rávicsorított, mint a gyilkos; a negyedik elemelt egy rúd szalámit, vagy bosszúból odaszékelt a küszöbe elé; az ötödik megcsapta valamelyiknek a pénzét — ilyenkor egész nap zengett a kocsma, és kisírt szemű asszony átkozódott odakünn —; a hatodik a hajától fogva leteperte feleségét és rugdalni kezdte; a hetedik mellett pedig összetett kézzel rimánkodott a társa: „Úgy kérlek, mint az Istent: gyere már haza!”

Micsoda népség — gondolta Lápossi úr —, ennyi éhenkórászt még nem látott a világ. Minden harmadik munkás kereset nélkül maradt, s olyan, mintha a Szamos-parti szemétkupacok alól bújt volna elő. Rossz sejtésekkel fülelt a szögletek felé, hogy a ricsajból kiszűrje a gyanús hangokat, hiszen a vasutassztrájk óta a sziguranca emberei naponta körbeszimatoltak a külvároson, s nem egy kocsmát zárattak már be; az íriszen pedig épp a napokban valami mázolmány jelent meg Pócsiéknál, a szatócs kerítésén, MUNKÁT, KENYERET! Jelszóval; volt, aki a bolond festőre gyanakodott, mások a kommunistákról suttogtak, és a fűszeres izzadva hordta a meszet az utcára, hogy eltüntesse a feliratot.

A kocsmárost azonban mindez nem zavarta abban, hogy zálogot vegyen italra, hogy egy lepedőért, párnahuzatért, jobbacska gyerekholmiért, amely többé sosem került vissza gazdájához, fölajánljon két-három deci pálinkát, és spanyolfallal kettéválasztott szobájában, amely a kocsmaudvarról nyílt, úgy függött a mennyezetről a sok elorzott holmi, akár egy zsibárusnál; ezek között volt Kálmánkának egy fehér betétes lakkcipője is, amelyet karácsonyra kapott.

Lápossi úr néha rá-rámordult valamelyik vendégére:

„Hé, Katona Jóska!... Hatosrajzszeg!... És te is, Prézli!... Ha politizáltok, egy gyűszű italt sem mérek ki!... Nem tudjátok befogni a pofátokat?!... Egy féldeci mellett az egész életeteket el akarjátok mesélni?... Az egész világot felbolygatnátok?”

Ma délben pedig a kocsmáros irhabundában ácsorgott az udvaron, s miközben a tömeg ide-oda lökdöste, szemüvege homályos lett az izgalomtól, és a veríték csíkokat mart az arcára; egyik rendőrkutya néha nekivicsorított a tömegnek, a bámészkodók ilyenkor hátrébb húzódtak mihelyt azonban ijedtségük lecsillapodott, megint átkozódó szavakat hajigáltak Lápossi felé: „Lám, isten nem ver bottal! Hát érdemes volt fölvizezni a pálinkát? Érdemes volt az inget is lecsalni az emberek hátáról? Bár vágták volna el a nyakad is!”

A legtáplálóbb káröröm azonban az asszonyokat töltötte el, akik mindig családjuk merénylőjének érezték az örmény kereskedőt; Ecsediné, egy deszkalapos nő, imádkozón összetette a kezét, s úgy átkozta, hogy az isten mindenkinek fizessen meg érdeme szerint; egy másik feleség, akinek az orrán málnaszemnyi bibircsók vöröslött, zsebkendőt szorított az ajkához, s egyre ingatta a fejét:

— Hiába csurgattam fecskevért Józsi italába, hiába löktem gilisztát a poharába, hogy megundorodjék tőle, mert ez a farizeus odacsábította!

A népség röhögött, aztán a gyűrűből egy asszony vált ki, Lucska Erzsi, az özvegy mészárosné; a pityókosok nyugalmával indult el Lápossi felé, és így szólott:

— Látod, téged vádolnak a koldusok!... De amikor hiteleztél nekik, a lábadat csókolták, mert ital nélkül kiszáradt volna a lelkük!

Aztán a csődülethez fordult, és ködös tekintettel intett, hogy menjenek haza; a kocsmárosban félénk remény csillant meg, hisz nem hitte, hogy akár egyetlen védelmezője is akad; a kapu aljából most csaholás, kiabálás hallatszott, s a hosszú, mezítlábas férfi, aki lejátszotta, hogy miként őrködött fejszével az átjáróban, míg a másik a pénzt kutatta odabent, és egy zsákot megtöltött a zálogba tett holmival, a taszítástól szinte orra bukott a járdán; társa, egy alacsony, kopasz, utánalendült, és tántorogva keresztet vetett.

A telep belső utcái úgy kiürültek, hogy egy-egy árva hang felfokozva szállt a kerítések fölött; Dondos Vinczéék udvarán ült a tőkén, és nézte a lábánál heverő kalapot, melyet házáig rugdalt.

— Hát ezt is megértem! — ingatta a fejét siránkozom — Minden mocskot reám. kennek, csak hogy elveszejtsenek!

Vinczéné délben átment a mosástól, és köménymaglevest főzött; a nyitott ajtón át hallgatta a fuvaros panaszát, és föl se mert pillantani e hír hallatára. Csipuka teherben volt, azon az éjszakán ejtette meg valaki, mikor ő Béluskát szülte, azon az iszonyú éjszakán, mikor Bunda Rózsiék idehozták a fél Cimbalom utcát a cigánysorról, éjjel háromig dáridóztak, s utána végignyúltak a padlón. Dondos szokása szerint az istállóban hált, de mégis elérte a bosszú. Szutor is, Kéményseprő Jóska is ellene vallott:

— Hiszen ha sosem láttam volna fehérnépet, akkor sem kellett volna nekem efféle trampli...

A szomszédban, Mannaiéknál tompán döngött a föld, nyolc-tíz csákányütés után ismét csend lett, és a kavicsos, homokos kupac fölé, amely magas töltésként vonult végig az udvaron, néhány lapát föld repült; a rézöntő, alighogy hazatért s megebédelt, bemászott a gödörbe, s mint egy ekszkavátor, túrta a földet, hogy kiássa a gödröt a kanálisnak, s a szép asszony mielőbb fürdőkádba fekhessen. Mannainé épp a napokban volt a kövespadi jósnőnél, aki a megszökött festőt holtan vélte látni valami elhagyott telken, s a mostohaanya azóta tűnődő mosollyal üldögélt odabent a függöny mögött vagy az udvaron, a hintaszékben.

A kocsmarablás hírére Csipuka is kijött a kapuba, s szétvetett lábbal egy óriási almát harapdált. Ajka megduzzadt és nyáladzott, arca olyan lett, akár egy vedlett bőrtáska, lecsúszott szoknyája fölül előfehérlett a hasa; tekintete egyenletes közönnyel világított, se öröm, se bűntudat nem volt benne, s talán azon töprengett legkevesebbet, hogy kitől is esett teherbe azon az éjszakán.

Hiszen ő is részeg volt, s mikor megébredt az ágyékát hasogató fájdalomra, csak sejtelemként látta, hogy egy pálinka- és dohánybűzös árnyék szakad le róla és az ajtó felé kúszik; egy darabig ott ült a vérében, akár a gyámoltalan gyermek, majd elpityeredett. Bunda Rózsi fölébredt, lámpát gyújtott, odatartotta föléje, s úgy szemlélődött, míg az egymáshoz érő lábak, karok között megpillantotta a vörös foltot. „Jóságos isten! — kiáltotta. — Megcsúfolták a lányomat! — S utána sietve hozzátette: — Az a gazember Dondos meggyalázta!”

Csipuka érezte, hogy történik benne valami, amit sem siettetni, sem késleltetni nem tud, de az anyaságnak az az érzékenysége, amely a sejteken át az idegekig hat el, s ott rezeg még a hangban is, nála elmaradt, s akár egy kő is lehetett volna az, ami fejlődik a méhében. A törvényszéken pedig, mikor a vizsgálóbíró megkérdezte, hogy valóban a mostohaapját látta akkor föltápászkodni maga mellől, Bunda Rózsira pillantott, megvonta a vállát, és azt mondta: ő volt.

Dondos ült a tőkén; végső meghasonlásában kalapját is felvette, akárha arcának megrugdalt mása volna, s csak akkor ejtette ismét vissza, amikor Vinczéné kilépett az ajtón, egyik kezében a párolgó tányérral, másikban a hokkedlivel; nem a levesnek örült, hanem annak, hogy Erzsike hozza, szinte szemérmes gyöngéden, mintha gyógyírt kínálna fel, s mihelyt letette a levest a székre, ő elkapta és összecsókolta a kezét; aztán a pára fölé hajolt, a mellére tűzött művirág bokréta már-már beleért a levesbe — ekkor azonban letette a kanalat és fölzokogott:

— El kell nekem menni erről a földről, kisnaccsád...

Vincze, mint most is, órákat töltött bezárkózva az udvar mélyén lapuló téglakamrában, a vaskályha mellett, a bádogok, vegyszerek között, s a mag életét is mindennap szétoldotta, párává hevítette, hidegnek tűnő érvekkel kicsapta; de nem a kézzelfogható eredményt kereste, hanem azokat a jeleket, amelyek az ő áldozatának, az ő jóságának a nyomát vésik a múlt anyagába, hogy a helyzetet, melybe a veszekedés óta került, szenvedőbben átélje.

„Még képes lett volna agyonvágni a fejszével — gondolta át azóta többször is —, s utána boldogan nézte volna, ahogy a véremben fekszem.”

A krumpliszesz után most a szappangyártás izgatta éjjel-nappal, s még csak nem is gyanította, hogy a hamulúg nem alkalmas még állati zsírok elszappanosítására sem, nemhogy szét tudná bontani a kőolaj erős szénhidrogén-láncait; nagy, illatos kockákról ábrándozott, valóságos szappanhegyekről, sőt egy szappanépületről is, amilyent a Tolnai Világlap közölt egy milánói világkiállításról, s amelyben képzelete szerint valami hűs mandulaillat terjengett.

Egy lapos üvegben sósavat hozott, hogy a lúgot fölerősítse vele, egy másik üvegben pálinkát vett, s azzal zsibbasztotta el magában az éhséget s tartotta a lelkét naphosszat. A sav azonban a lúggal együtt elpárolgott a kályhán, a szekérkenőcs semmi változást sem mutatott, csak az avas szag gőzölgött fel a lábasból; egy pillanatra fölrémlett előtte a priccs, a magányos sarok, ahova nemsokára le kell húzódnia, a háttérbe szorítottság e matriarchátusban; fölkapott egy ácskapcsot, és zúzni kezdte kísérleti edényeit.

„Nem, nem!” — gondolta Mannai Anna lefekvés előtt. — A mai emberek sem élni, sem szeretni nem tudnak!”

S még ő sem sejtette, hogy egy hét múlva meg fog szökni innen...

8

Bárány Lajos még most sem tudta elfelejteni azt az éjszakát, mikor a megalázottak szótlanságával levetkőzött s bebújt az ágyba, de nem tudott elaludni. Meggyújtotta a lámpát, a biblia után matatott, találomra szétnyitotta, s olvasni kezdte az igéket; arcán végigpörgött a könny.

De vajon a fölütött könyv találomra nyílt-e szét, vajon nem volt-e meg Lajosban a bibliaforgató tapasztaltsága?

Nem volt-e hasonlatos az ő eljárása a gyerekek játékához, akik néha valósággal ujjongani tudnak a maguk keltette véletleneken? Ha ennek az igazsága meg is sajdult benne, elhessegette magától, mintha a sátán kísértő hangját hallaná, hiszen tudta, hogy a zsoltárokkal újra bizonyságot fog tenni az Úr előtt hitéről.

Meg kellett hát tisztulnia könnyeiben, hogy fenyegetései, melyeket a példabeszédek szószékéről mond majd, végletesen egyszerűek legyenek, villogóak, akár a lándzsaél, s belevágjanak a vénlány húsába; föl kellett magasztosulnia e fájdalomban, hogy a szavai úgy zengjenek, mintha fekhelye a lámpával együtt ott lebegne a házak fölött, s hogy nyomorék testének egész indulatával mondhassa: „Én is a ti nyomorúságotokon nevetek, megcsúfollak, mikor eljő az, amitől féltek; mert az Úr átka van a gonoszoknak házán, de az igazak lakhelyét megáldja.”

S úgy aludt el akkor éjszaka, mint a megvert s utána féltőn dédelgetett gyerek, hat hét múlva pedig, áldozócsütörtökön, mikor megint ott álldogált az udvaron a vének határozatát várva, már nem volt meg benne az az elfogódottság, mint Hatházi Ilus felajánlása napján; az imaházból egy-egy hallgataggá szelídült férfi meg nő lépett ki, köszönésüket elhessentette a nyíló ajtó zaja, mások azonban, mint akik letudták kellemes kötelességüket, mihelyt kiléptek a gyümölcsfák alá, felerősödött hangon társalogtak.

Bárány Lajostól sorra elbúcsúztak: az asszonyok odanyújtották kezüket, a férfiak közül azonban a fiatalabbak és buzgók, akik csak nemrég jutottak el a kegyelmi állapotba, megcsókolták őt; némelyikük kabátjából fém és olaj szaga áradt, a másikéból cserkéreg illata vagy gyapjúzsír avassága; aztán Lajos egyedül maradt az udvaron, hóna alatt a bibliával s a Halleluja énekeskönyvvel.

Nem volt türelmetlen, sőt inkább mosolygott, mint aki a szerelemben is kiállta már az első próbát, s a női lélek ördögi fondorlatait és határozatlanságát immár a tapasztalt férfi szelídségével ítéli meg: a hivő ember bizakodásával, aki tudja, hogy a házasság sorsa is éppúgy az Úr akaratától függ, mint az élet sok más dolga, amely bennünket felzaklathat ugyan, de a mindenható Istent egy szikrányit se zavarja, s nem okoz gondot neki.

Különben is Nánási Róza, a varrólány, aki most odabent volt a vénekkel, immár nem keltette benne azt a csábítást, amit Ilus, akiben vénlány ellenére is még erősen virult a ki nem élt szerelem, s aki olyan volt, mint egy éretten illatozó tányéralma; Rózsika, barna gombszemével, pisze orrával, bután elnyíló ajkával, ahogy a prédikátor szavaira figyelt, ahhoz a fajtához tartozott, akiről a férfiak megérzik, hogy az ölelésben sosem lesz tapasztalt, de a szobát tisztán tartja majd, az ingre felvarrja a gombot, mos és főz, reggeltől estig tesz-vesz zokszó nélkül. S ha Bárány Lajos a maga szemérmetességével ezt nem is tudatosította magában, Nánási testvérnő benne is elsősorban a családiasság képzetét keltette...

Fél óra is eltelt, míg kinyílt a tanácskozó ajtója; Róza leszaladt a lépcsőn, hirtelen megtorpant Lajos előtt, szemét rámeresztette, majd visszaszaladt Gonoszékhoz, és becsapta az ajtót. Bárány Lajos csak most érezte meg, hogy mily sokáig gyötörték a gyülekezeti vének a varrólányt, mennyire összekuszálták. a gondolatait, s úgy érezte, hogy a szobából kicsapó áporodottság, a nyaggatás, rábeszélés minden romlott és megemésztett feszültségét az udvarra árasztotta. S ekkor megint elmosolyodott, mégpedig magaszánó kárörömmel.

A következő percben azonban Róza ismét kifordult az ajtón, most már könnyezve szaladt el mellette az utcára; Gonosz testvér azonban, a gyülekezet prédikátora, fényes csizmájában és loncsos bajuszával fáradt-magabiztosán pillantott Lajosra; odajött hozzá, és elmosolyodva megcsókolta.

— Az Úr meghallgatta imámat! — mondta. — A testvérnő még éretlen, még nem jutott el a kegyelmi állapotig, de téged épp azért vezérelt őhozzá az Úr, hogy istápold.

A két egymásba nyíló, apró szoba magasan a Szamospart fölött állt, az Unió festő- és vegytisztító műhelyének tőszomszédságában, amelynek falában fénytelen ablakok vakoskodtak, s ahonnan egy betoncsatornán ömlött ki a szennylé, s szétterülve a folyó tükrén mindenféle színben habzott; átellenben az ORION vasöntöde kerítése húzódott, s a cserjés-bokros lejtőt nagy foltokban kirágta az átszórt salak, fémforgács, grafitpor, mintha időnként egyegy rozsdavörös vagy koromfekete öntést egyenesen ide engednének le csapolás alkalmával.

Lajos behúzódott a folyó felőli szobácskába, és órákat javított egy százas égőnél, miközben a másik szoba ajtója mögül Róza hátradudorított csípője és kurta karja látszott, ahogy hintázva mozog a hajtópedál ütemére; néha épp egyszerre pillantottak fel: Lajos levette a szemére csippentett nagyítót, és az asszony felé nézett, aki kerek szemét ilyenkor is csodálkozva meresztette rá; valamit talán mondani akartak egymásnak, de sose jutott eszükbe, hogy mit, s ki-ki ismét a munkája fölé hajolt.

Sokszor, ha szégyenkező zavarral is, visszaidézte azokat az estéket, mikor a vackán feküdt hideglelősen, majd oly forró lázban, hogy a lehelete is perzselt, mikor még nem ismerte a testi szerelmet, csak az önkielégülést, s az a látomásos Mária Magdolna sem jött volt még el; azokon az estéken távoli, de nagyon is elérhető boldogságként gondolt a házasságra, egy „tiszta és dolgos asszonyra”, s öncélú kamaszbuzgalommal erősítgette magában azt a fogadalmat, hogy, ő minden éjszaka kivétel nélkül odabúvik majd a feleségéhez, és ahányszor csak akarja, megölelgeti...

Most már tudta, hogy elég egy szó, egy parányi betegség, egy gondterhelt nap, mikor a kuncsaft nem jön el a kész ruháért, mikor három-négy vekker is ott ketyeg a kisasztal szélén megjavítva, anélkül, hogy kiváltanák; elég, ha az asszony aznap mos, nagytakarítást végez, vagy megvarr egy köntöst, és este már oly gyakori sóhajtozás után rejtőzik paplan alá, hogy őt is egyszerre lehűti. Eleinte nemigen értették meg egymást. Nánási Róza betegként bánt férjével: ha ingujjban ment ki az udvarra, utánasietett a kabáttal, ha végigdőlt a díványon, már ott volt mellette, és állig betakarta.

— De hát mire való ez? — kérdezte Lajos. — Semmi szükség rá, értse meg!

S hogy egészségesnek tűnjék, még a szelíd szavakat is harsogva, ejtette, egyre határozottabban lökte el magát nyomorék lábával a földtől, ő járt ki vízért az udvarra, s miközben befelé cipekedett, ajkát fütyörészően csücsörítette; Nánási Róza akkor sem szólt, ha férje visszautasította gyámkodását, s azért sem volt hálás, ha könnyített munkáján, barna gombszemében az érzelem egyenletes fénye derengett; gömbölyű alakján még a viselős állapot sem látszott meg, holott már a félidőt is betöltötte. Vajon mire gondolt olyankor, ha fogával elcsippentette a cérnát, és hátrahajolva egy gyors pillantást vetett férjére, aki beleunva a munkájába, mint most is, kibújt a százas égő izzó párájából, s megborotválkozva olvasott egy könyvet, Tolsztoj Föltámadását, melyet az ócskasoron vett, megtévesztő címe miatt?...

Lajos a szótlanság mögött sokáig nem gyanított semmit, de egy vasárnap délelőtt a szertartáson ki kellett ürítenie a méregpoharat. Az asszonyok a jobb oldali padsorban ültek, a férfiak bal kézről; Bárány fehér inget vett fel, fogát vizes sóval megmosta, körmét kisollóval körülvágta, s most ott tűnődött a várakozás csöndes megilletődöttségével. Ugyanígy ültek a többiek is, hiszen ma Geréb testvér prédikált Temesvárról, ez a meghajszolt és börtönviselt ember, aki üldözőből üldözötté vált, s most a hit fegyverével fordult ellenségei felé.

Széles vállú, nehéz testű ember volt, de kissé már roskadt; gyapjúval bélelt háromnegyedes bőrkabátot viselt és bilgeri csizmát, mintha valami rozzant motorral járná körül a földet, akár egy újkori apostol; s ahogy fölment a pódiumra, a csipkével letakart asztalhoz, szinte döbbenetessé vált a csönd, mert a szénfekete arcból, mely hasonlatos volt egy savtól összemart bádoglemezhez, nyugtatóan meleg, biztató tekintet mosolygott rájuk: a tapasztaltság és a céltudatos szenvedés fölénye.

Úgy beszélt életéről, mint távoli s tőle független eseményről; elmondta, hogy lopott, hogy egy ízben ölt is, hogy börtönök lakója volt, s az Úrnak bizonyára elfogyott iránta a türelme, s már-már tűzre akarta vetni, mint a meddő szőlőtőkét, de még egy utolsó próbát tett vele: rávette, hogy elborult elmével kiugorjék a börtön harmadik emeleti ablakából, s habár a gerincvelőpróba vért mutatott, s annak ellenére, hogy a lába eltört s a medencecsontja is összerepedt, a kegyelmes Isten meghagyta életét, s ő már ott a börtönkórházban bizonyságot tett róla a rabok előtt...

Geréb testvér a szokástól eltérően épp az előzményeket, a megszenvedett tapasztalatot, a személyes példát használta fel az alapigék megvilágítására, melyeket a Zsoltárok könyvének harmincegyedik részéből olvasott fel:

„Magasztallak, Uram, hogy felemeltél engem, és nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek rajtam: fölhoztad az én lelkemet a sötétségből, fölélesztettél a sírba szállók közül.”

S utána azt kérdezte: vajon a hivőnek, aki részesül az üdvözítő kegyelemben, nem kell-e naponta megvizsgálnia a lelkét, miként a jó gazda járja körül az ő termőföldjét, s kihajít belőle minden kavicsot, nehogy az eke kicsorbuljon rajta, nehogy akár a szeretetnek egy gabonaszeme is megfulladjon alatta? Legyen hát ez a mai nap az önvizsgálat napja!

A gyülekezet néhány nőtagja sírva fakadt, s ekkor történt az, ami először csak meglepte, aztán kétségbeejtette Lajost: Nánási Róza, az utolsó előtti padban, ahol ült, arcát elfedve most váratlanul fölzokogott, és hallani lehetett, hogy azt mondja: neki már az első napokban kicsírázott szívéből az irigység, mégpedig a férje iránt; s épp a tegnap is, ahogy elnézte, amint ott ül az asztalnál  és olvas, ő is arra vágyott, hogy nyomorék legyen, hogy kacska kézzel vagy sántán kelljen tengődnie... Hisz akkor ő is leülhetne néha olvasni... Így azonban látástól vakulásig töri magát... Látástól vakulásig, testvérek...

9

Az utolsó napokban a kapitányt dögszag kínozta: ráparancsolt Marfára, hogy csússzék be az ágy alá, s nézze meg, nem rohad-e ott egér vagy más állat, nem rondított-e oda macska, majd ujjait kezdte szagolni, orrához nyomta a kispárnát, beszimatolt a takaró alá, majd ismét tehetetlenül feküdt; szája besüppedt.

Egyik hajnalon aztán föltápászkodott az ágyból, és sétabotjába fogózva elindult a kertbe; feje reszketőn imbolygott a hálóing fehér lapja fölött, mint egy bizánci szenté; ment, vonszolódott az ösvényen, végül megállt a rózsabokrok előtt, széttekintett, mintha valakire várna, majd hirtelen csapkodni kezdett.

— Gyilkosok! — kiáltotta, és a sziromlevelek ijedten rebbentek szét a botja elől. — Ezreket költök reátok, eszitek a kenyeremet, és mégis dögszag van?!...

Aztán ellökte a botot, a levegőbe kapott, és bebukott a bokrok közé. Marfa jajgatva szaladt elő, átnyalábolta a vászonba bújtatott csontokat, visszacipelte az ágyba, majd elrohant orvosért.

Vragoş a mennyezetre bámult, kimerülten mozgatta pilláit, mint aki valami szándékát nem tudta véghezvinni, s immár sejti, hogy többé aligha adódik rá alkalom. Hagyta, hogy az orvos megvizsgálja, morfiumot fecskendezzen a vénájába, melyet már alig lehetett kitapogatni, s miután a doktor elment, délig egy szót sem ejtett. Akkor azonban így szólt:

— Marfa! Szaladj át Vasilicához, és mondd, hogy hívatom... Azonnal jöjjön, mert hagyakozni kívánok...

Az öreg, sovány ügyvéd fél óra múlva már ott volt. Nyakára csavart sála úszott utána, akár egy sárkányfarok, szemüvege párás lett a sietségtől. Immár húsz éve intézte Vragoş Romulus jogi ügyeit, s részint a kötelesség, részint a kíváncsiság űzte, hogy vajon milyen állapotban találja ügyfelét.

A kapitány intett, hogy zárja be az ajtót, s miután az ügyvéd az ágy mellé húzva egy karosszéket, leült, azon a tiszta, magabiztos hangon közölte a végrendeletét, amellyel a haldoklókat néha épp a végső órán szánja meg a sors:

„Elmém teljes józanságával nyilvánítom ki végső akaratomat: eszerint minden ingóságomat és ingatlan vagyonomat azokra hagyom, akik testem rothadásának idején mindvégig mellettem voltak. Házam tulajdonjoga Marfa Ivanovnára szálljon, kertészetemet Zsuffa Márton örökölje, fehérneműim és tízezer lej Vincze Erzsébetnek adassék, mivel négy gyereke van; Trifoi Mindra, Topan Florica és Gogoman Doina egyenként öt-ötezer lej pénzjutalomban részesüljön...”

Később a kerti munkások látták, hogy az idegen férfi kilép a szobából, kalapjával legyezgeti magát, aztán megáll, s tekintete a válla fölött úgy villan hátra, mint aki valamiért bosszús, valami ostobaságért megkésetten háborog, majd megfordul és bevágja a kaput; azt azonban már egyikük sem látta, hogy mihelyt kilép az utcára, loholni, kiabálni kezd egy konflis után, majd fölkapaszkodik rá, és odaleheli a kocsisnak, hogy hajtson egyenesen a postára: Vasilica táviratilag haza akarta rendelni Ernonim fiatalurat, azt a züllött és korhely repülőstisztet, mielőtt még hitelesítené a közjegyzőnél a végrendeletet, melyben Vragoş úr egy krajcárt sem hagyott vérbeli örökösére…

Másnap reggel, mikor Erzsike megérkezett, a kapu be volt zárva; Zsuffa és Rozin Zsiga is ott toporgott már; az öreg kertész egy marék kötözőháncsot szorongatott, s miután sem a döngetésre, sem a kiabálásra nem válaszoltak, nekivetette vállát a kapunak; ekkor odabent káromkodó hang zengett föl, egy fiatalember suhant elő tiszti nadrágban, ingujjra vetkőzve; nyakkendő lebegett az álla alatt.

— Mi az anyátokat akartok? — kérdezte. — Nem kell se kertész, se cselédringyó!

De a munkások s a napszámosok nem takarodtak el; áthúzódtak a szemközti épület eresze alá, ott álltak aggódóan és sértődötten; csak a három Kanalas utcai lány csipkedte egymást vicogva s forgott körbe-körbe, mintha táncolhatnékja volna, aztán ők is elcsitultak, s friss gőggel villogtatták szemüket; bizonyára azt remélték, hogy a kapitány csapkodni, üvöltözni kezd, talán még segítségért is kiált, s akkor jogosan odarohanhatnak majd; Vragoş azonban már hajnal óta nem volt a lakásban, hisz Ernonim, mihelyt megérkezett, beszállíttatta az elmegyógyintézetbe; széttépte a végrendeletét is, s most épp a teherkocsira várt.

Az autó tíz óra körül érkezett meg két hatalmas, csuklóvédős rakodóval és egy rendőrrel; ládákat, batyuba kötözött ruhaneműt cipeltek ki, kristályféléket, porcelánedényeket, festményeket, s amikor egy rózsamintás dívány is fölemelkedett és imbolyogni kezdett az ajtó felé, Marfa belevágta körmeit a huzatba, s óbégatva vonszoltatta magát végig az udvaron.

— Ez az enyém, ezen én alszom! — hörögte. — Legyen szíve, úrfi, megveri az Isten!

— Egy gyufaszálat se! — intett a fiú, mert azt hitte, hogy ezek a koldusok fonták be az apját, s remegett, ha csak rájuk nézett is; a rendőr lefejtette Marfa kezét a sezlonról, s akkor a ráncos, de szíjas öregasszony szeméből kék csöppek kezdtek pörögni; végighasította ruháját, s az utcára tántorogva odalebegtette a járókelőknek égettlepényszerű melleit:

— Ebből a csecsből szoptál, te mocskos disznó, látod-e? Vágjátok hát le ezt is, no, vágjátok le!...

10

Dondos búcsúzott. Legelőször Vinczével fogott kezet, reggel hét óra körül, mikor már friss bokréta virított a kabátja hajtókáján; egy pillanatig belémeredt a szomszéd arcába, aztán félrefordult, mint aki legyint és azt mondja: „isten áldja meg, pék úr”; Vincze is elfordult, ellenkező irányba, és a város felé nézett.

— S aztán hová, merre?

Dondos elmosolyodott, már a puszta kérdéstől is a megvert kutya hálája homályosította el a szemét:

— Nem erre a világra születtem én, szomszéd...

Vincze megvonta a vállát, s nekivágott a városnak.

Bal karja, melyről levették a gipszet, pehelykönnyen himbálózott. A fuvaros nézte a földet, aztán sóhajtott, elindult végig a telepen, minden ismerőshöz bement, odanyújtotta a kezét, s azt mondta:

— Hát akkor... isten áldja meg, szomszéd...

Este átjött Vinczéékhez Bunda Rózsi; egy-két percig ott állt az ablak alatt krákogva, ruhája ujjával letörölte az ajkára tapadó dohányszálakat, megint szippantott egyet cigarettájából, úgy hogy a felizzó parázs vörösre festette arcát, s megkocogtatta az ablakot:

— Hallod-e, pékné?!... Gyere, nézd meg azt a kölyköt!...

Mióta Dondost beperelték, elcsitult a ház; esténként bezárkóztak, kabátot akasztottak az ablak elé, Kéményseprő Jóska is, Szutor Pista is csak sötétedés után vetődött be, s ha kiszűrődött valami zaj, az legtöbbször kötekedő hangjuk volt: ribancnak szidták Bunda Rózsit, és pénzt követeltek tőle.

— Gyere át, Erzsike, mert a fattyú már egy hete nem tojt! — mondta az asszony.

Vinczéné kabátot borított a hátára s követte. Szótlanul lépdeltek végig az udvaron: Erzsike nem tudta, mit kérdezhetne, Bunda Rózsi pedig részeg hallgatásba süppedt.

— Nálad is volt ez a kánáló?... — kérdezte aztán. — Körbetarhálja sajnálatért az egész fertályt...

Miután kinyitották az ajtót, Erzsikét olyan szag csapta meg, mintha erjedt fazékba bújt volna: a szoba falaiból beivódott füst-, zsír- és pálinkaszag áradt; Csipuka a fapriccs mellett állt, a pólyánál: a szomszédasszonyra pillantott, majd a kicsire, akinek ajka, szemöldöke még álmában is gyötrődőn mozgott, s utána hátrébb húzódott a priccstől.

Vinczéné kihántotta a csöppséget, de a puffadt, kékes has úgy meglepte, hogy azt se tudta, mihez kezdjen; a csecsemő megmozdult, óbégatni kezdett, öklével hadonászott, és rekedtes sírása, melyet csak a görcsök kötöttek el néha, oly riadalmat keltett benne, hogy. a keze remegett, szemét már-már elfutotta a könny.

Visszasietett a lakásába, szappankúpot, tiszta pelenkát, ezt-azt hozott, s nekiállt könnyíteni a kicsin, miközben Csipuka is meg Bunda Rózsi is szótlanul figyelte őt; alighogy földugta a kúpot, a csecsemő egész testében összerándult, olyan lett, akár egy véresgömböc, aztán” kirúgta a lábait, megfeszült, de csak azért, hogy utána új erővel kezdje; mikor megint összerándult, a lélegzete is elakadt, a síró hang bennrekedt a mellében, és arca vörös lett.

Vinczéné földugta kisujját a végbélbe, s ekkor valami éles tárgyat tapintott ki, amely most csúszhatott le az erőlködéstől, s ahogy kivette, látta, hogy egy kurta üvegrúd, amely régebb függőcsillár dísze lehetett. A csecsemő rotyogtatni kezdett, s kezét-lábát boldog elernyedéssel mozgatta.

— Most már nincs baj! — mondta Erzsike. — Csak azt nem tudom, hogy került ez az üvegrúd a végbelébe.

— Miféle üvegrúd?... — Bunda Rózsi odahajolt, mintha meg volna lepődve. — Ne marhuljatok...

Vinczéné mutatta a csillárdíszt; az asszony pislogott, a száját nyalta, aztán megfordult, s a lány felé rúgott:

— Mért nem ügyelsz a kölyködre, te bestia?...

Csipuka a szögletbe menekült, s kezét a feje fölé tartotta.

— Nem maga tanácsolta?...

— Mit tanácsoltam?... Én szappant mondtam, az anyád istenit, luburgyinája!

Bunda Rózsi egyszerre józan lett, még a cigaretta is kialudt a szájában, és meglepődve nézte a lányt, majd felnevetett, s úgy fordult Erzsikéhez, mintha azt várná, hogy ő is vele nevessen. Vinczéné azonban a csecsemővel volt elfoglalva: meleg vizes ruhával megmosta a fenekét, bekente vazelinnel, és friss pelenkába göngyölte.

11

Vincze százhatvan lej munkanélküli segélyt kapott, a szekér fát meg a láda zsírt a hét végére ígérték, s mikor lejött a falépcsőkön, ahol naponta öt-hatszáz lerongyolódott munkás kapaszkodott fel s valamennyi koldus megfordult, mikor kilépett az utcára a barokk kapu alól, ahova a pincék dohos hűvösséget leheltek föl, izgalmában nem is tudta, mihez kezdjen; s mögötte ott állt a hársfák koronája közé rejtve az az épület, amely örökké a polgári lakások ajtójára szegzett üvegtáblák feliratait villantotta az eszébe — belvárosi lépcsőházak csöngetéstől, zaklatástól irtózó lakóinak elhárító intelmét: „ALAMIZSNÁÉRT KÖNYÖRGÖK! ADOMÁNYOMAT A NÉPJÓLÉTI HIVATALNÁL, FARKAS UTCA 4. ALATT KÉRJÉK!”

Elindult a vágóhíd térre, ahol Györke Sándor bérelt egykemencés kócerájt; ez a pékség csupán abban különbözött a többi pincelyuktól, hogy járdára nyíló ablakai előtt nem a gyalogjárók lába suhant tova, hanem csülkök és paták vonultak, meg bojtos farkak, lesunyt fejű ökrök, véreres szemű bivalyok szórtak port az üvegre; ropogott a macskakő a paták százaitól, marhabőgés zengett, s az amúgy is homályos gödör megtelt a vonuló állatok lomha, körbeforgó árnyékával.

Györke hosszú, hektikás ember volt, platinafogai, mint a fénylő  szegek, kipockolták a száját és csak dünnyögve tudott beszélni; mostanában már annak is örült, ha hetenként legalább egyszer befűthetett házikenyérnek. Vinczével hamar szót értett: ötven lejért napi használatra bármikor kiadja a pékséget, s még száraz cserfát is kaphat tőle. ha megfizeti; a műhelyben van hideg-meleg víz, villanyvilágítás, itt nem zavarja senki. Miközben ezeket mondta, hajlott háta egyre feljebb emelkedett a lépcsőn, mintha jelezni akarná, hogy ő sem kíván lábatlankodni a társbérlő körül, majd eltűnt a dúgóhúzószerű fordulóban, Vincze pedig nekiállt dolgozni.

Befűtött, megnézte, hogy érik-e már a kovász, utána dagasztott, előkészítette a tölteléknek való diót, _;prézlit, kiolajozta a pléheket,. tojást, szórólisztet.készített a teknő fedelére, s míg a tűz leégett s megkelt a tészta, hanyatt feküdt egy leterített zsákon; a cement langyos volt, a beletaposott liszt szagát árasztotta, s Vinczében azt az éjszakát idézte vissza, mikor nem tudott elaludni Erzsike mellett a puha, vetett ágyban; annyira megszokta az öttíz perces vakoskodást a cementen meg a teknő alatt, hogy éjfél után ki kellett szállnia az ágyból s végignyúlnia a padlón, ahol rögtön horkolni kezdett...

Ezekben az órákban megint segéd úr volt, s valami idegesítő hiányt érzett, hogy senki sem sürög körülötte, nem hoz szilvóriumot, sem rózsás ibrikben kávét, sem tányéron körbe rakott és vékonyan szeletelt felvágottat; de ezt az érzést hamar elhessentette magától, hisz Marosújváron is, Enyeden is sokszor megtörtént, hogy fölkapott a tészta, s úgy neki kellett feküdni a munkának, hogy még rágyújtani sem volt idő; utána azonban annál jobb volt átmenni a Seydlibe, ahol a pikolók lesegítették a kabátját, s rizlinget, olajos mozgású Neuburgert hoztak...

Az első tábla kifli olyan volt, mintha csokoládébarna vinették púposodtak volna fel rajta, mintha apró bálnák úsznának napfénnyel átszőtt vízben, s a fény megtörne sima, mélyről ragyogó hátukon; a kőttestészta meg a zsemlemorzsával fellazított dióbél illata egy pillanat alatt szétterjedt a pékségben, elnyomta a kovász, a senyvedő szén savanykás szagát s a padlón, deszkákon leülepedett liszt dohosságát; Vincze egymás mellé sorakoztatta a pléheket, várta, hogy a sütemény kihűljön, aztán az egészet berakta a hátikosárba.

A Postakert utca sarkán állapodott meg: nem lehetett több öt óránál, mikor lerakodott, s jó óra múlva már alig maradt néhány kifli a kosár alján. Kétszáz darabot adott el, két lejbe darabját, s kiszámította, hogy ha levonja a Györke pénzét, a tüzelő árát s a többi költséget, akkor is marad hatvan-hetven lej nyereség, annyit pedig egy heti kilincseléssel sem keresett meg. Éppen a papírpénzt simította ki egy vakablak párkányán, mikor Dondos Árpi állt meg a kosara előtt, és szomorú mosollyal kezdte né zegetni.

— Mi van, pucásjankó? — kérdezte Vincze, és adott neki egy kiflit. — Merre kóricálsz?

A fiú beleharapott a süteménybe, de csak ímmelámmal eszegette; félénk megindultság volt benne, keze remegett.

— Édesapámat keresem... A nyomában voltam, míg búcsúzkodott, de aztán eltűnt... Bement Lucska Erzsihez, s valahol a kert alatt bújhatott ki, a pataknál...

— Biztosan beült valamelyik kocsmába.

Dondos Árpi könnyesen nézett rá:

— Ha valami baja esik... ha többé nem jön haza... anyámat is... Csipukát is kicsinálom...

— Eredj a paszulyba! — nevetett a pék. — Nem szeretem a süket dumát. Miért csinálnád ki?

— Tudja azt Vincze bácsi — törölte meg keze fejével a szemét Árpi. — Bemószerolták az öreget, s még a törvényen is azt mondták, hogy tőle van a gyerek...

Már sírt, repedt kamaszhangon bőgött, s könnye, mint a korom, fekete csíkot hagyott az arcán.

Vincze becsomagolt néhány pozsonyi kiflit, vett egy kenyeret, egy rúd szalámit, odaadott huszonöt lejt a fiúnak, és megkérte, hogy vigye haza; de mielőtt a gyerek elindult volna, behívta a Széna téri HÁROM TETŰBE, kért neki egy stampedli fodormenta pálinkát, magának egy fél snapszot, s egy darabka papírra levelet írt Erzsikének.

Dondos virradatkor vetette magát a vonat elé: a bakter, aki épp a vágány mentén kapargált, hogy vederbe összegyűjtse az elhullatott tojásszenet, látta, mikor a fuvaros hirtelen rátette a nyakát a sínre; azt mondta, hogy neki még lett volna ideje félrerántani, a fuvaros bakancsa azonban ki volt fűzve, úgy hogy a kezében maradt, s ő a lendülettől legurult a töltésen; Dondos feje szinte az ölébe repült, utána még tátogott vagy kettőt, mintha mondani akarna valamit, aztán megállt, s csak a haját lebegtette a szél...

Ugyanezen a hajnalon a rézöntő, akit otthagyott a szép Anna, fölgyújtotta a házát, és elindult a tenger felé, melynek partján hírek szerint reggeltől estig ott kószált a hűtlen és sóvárgó asszony...

12

— Halló, konflis!... Foglalt, vagy bevisz a városba?!

Böske, egyik kezében útitáskájával, másikban a csuklójára tekert pórázzal megállt az állomásépülettől jobbra, ahol a konflisok sorakoztak; a legszélső fiákeres, akinek apró, piros lova volt, Böskére pillantott, lekászálódott a bakról, és megfogta a bőröndöt. Tudomásul vette, hogy az Erzsébet-fürdőbe kell hajtania, persze miután megkerülte a Mátyás-szobrot.

Oly jó volt a lópaták ütemes csattogására s a kóber himbálózására figyelni, mintha máris a vízben löcsötölne, a csempével kirakott kádban, ahol a frisseségben szappanillat oldódik; a gőzfürdő pénztárosnőjével sokáig beszélgetett, behajolva a csatornaszerű ablakmélyedésbe, melyet kitöltött cigarettájának füstje; a táskás arcú, unott nőnek elmondta, hogy Tusnádról jött, megmutatta Hektort lefényképezve a HÁROM HUSZÁR nyárikertjében; elmondta, hogy egy ízben a panoptikumot is meglátogatta, s úgy megijedt önmagától, úgy megutálkozott, hogy éjjel nem mert levetkőzni; végül kérte az asszonyt, hogy ,,valami jobb kádat” adjon, mert a bőre kényes...

Jegyet váltott, a kiskutyát bevitte a pénztárba, s miután levetkőzve, meztelen hajladozással beállította fürdővizét, cigarettára gyújtott, és hanyatt fekve fújta a füstöt; teste szinte lebegett a kádban, örült, hogy legalább két hétig ismét egyedül lesz, azt tehet, amit akar, s nem kéri számon senki; a Szent Anna-tóhoz két és fél hónap alatt egyszer sem tudott fölmenni, a fenyvesek pedig nem keltették benne, azt a hatást, melyet az erdőktől várt: untatóan egyformáknak találta a fákat, amelyek leborított, zöld tasakokként sorakoztak egymás mellett, gyantaszagot árasztva, s néha arra gondolt, ha festő volna, sose érdekelné ez a táj...

Sőt, azokban a napokban, mikor a felhők szétszakadoztak s a levegő megtelt a fenyőszurok párájával, valósággal émelyedett tőle, akárha összerágott tobozzal volna tele a gyomra. Öt éjszaka aludtak az Ilona-fürdő kabinjában egymáshoz bújva, s térdüket fölhúzva, mivel a fülkében nem lehetett kinyújtózkodni; emlékezett rá, hogy Hektor az első éjjel miként susogott s fúrta be az orrát a melle közé, mily meghatódott s heves igyekezettel kezdte ölelni, miközben őt mindvégig zavarta az egyoldalú buzgalom, hisz abban az egérszaggal és denevércincogással teli kamrában, ahol nyikorgott lábuk alatt a padló, nem tudott nyugodt lenni...

A kispincér azonban megelégedettnek látszott, nem követelt sok odaadást, s reggel csupa figyelő jóindulat volt iránta: már hajnalban felült, meleget lehelt az arcába, betakarta, majd felöltözve, zsebre dugott kézzel jött-ment mellette, s szaporán beszélt, tele bizalommal, s szinte énekelve a jókedvtől, akár egy.stiglic a kalitkában. Ő azért nem búsul, mondta, hisz ez a mocsok idő nem tarthat sokáig, s ha egyszer kisüt a nap, megélénkül majd a fürdőtelep...

S miután így szólt, rögtön ki is lépett a medence mellé; mintha terepszemlét tartana; csak most látta, hogy szemben a bejáróval kerek asztalka áll üvegkancsóval, négy-öt pohárral, s a rafiából font abroszon maréknyi aprópénz fénylik; nemsokára egy idősebb, gyomorbeteg képű férfi imbolygott be az ajtón kurta szőrmesüveggel, nyakán átvetett sállal, odahajolt a medencébe csurgó vízsugárhoz, teletöltötte bögréjét, ráérősen kortyolgatott

158

belőle, majd egypár bánit szórt zsebéből az asztalra s eltűnt.

Hektor fütyörészve kiállt a fürdő elé, fel-alá pillantgatott, aztán gyorsan visszafordult, a pénz kétharmad részét a markába söpörte, s még mindig fütyörészve odalépett a hatalmas, ázott rúdhoz, amely keresztbe volt téve a medencén, s belekavart a rozsdavörös, üledékes vízbe, mintha valakinek falazna. Pedig egyedül csak a kedvese látta, átkukucskálva a fülke deszkái között; Böske sóhajtott, cigarettára gyújtott, s miközben fújta a füstöt, Hektor bőröndjét figyelte, melyben néhány köteg papírpénz lapult.

— Látod, még ellakhatnánk itt egy-két napig! — mondta Hektor, mikor visszatért. — Holnap, holnapután már olyan lesz az idő, mint a tej, és sokat spórolhatnánk a lakáson...

— Maradj, ha akarsz! — mondta Böske, és orránszáján egyszerre engedte ki a füstöt. — Én megyek, mert félek a denevérektől...

Hektor sajnálkozóan elmosolyodott, hogy Böske oly lakásba vágyik, ahol ötven-hatvan lejt is elvesznek napjára, aztán egy kis zsebkefével takarítani kezdte nadrágjáról a sárpettyeket; e hallgatás után azonban hirtelen megint jókedvű lett, csókolni kezdte Böskét s azt mondta, hogy öltözzék fel hamar, mert egy kis konyakkal, villásreggelivel akarja megünnepelni összeházasodásuk éjszakáját, és tüstént beülnek valami „jobb helyre”.

Az EZÜSTGOMBÁBAN megreggeliztek, Hektor egyegy pohár konyakot is kért, s Böske néhány korty után úgy érezte, mintha hangyák mászkálnának a homlokán; nézte, ahogy evés közben le-fel mozog a pincér füle, ahogy rábandzsalít a falatokra, s most már azt a mozdulatot is mulatságosnak találta, amellyel Hektor nemrég lesöpörte a pénzt a Szent Ilona-fürdő asztaláról.

— Meglátod, kisanyám — fogadkozott a pincér —, hozatok egy asszonyt, aki kitakarítja a fészkünket, s olyan lesz az a szoba, akár a pohár...

Böske valami gyönge kábulaton mosolygott át, s ez a mosoly most inkább kötekedő volt és lefitymáló, mint megértő; azon az éjszakán azonban, s utána még három ízben is a fürdő kabinjában háltak, éjjel végre tárták az ajtót, s lábukat kinyújtották az újságpapírral letakart, meleg betonjárdára; a hatodik napon Hektor elszegődött szezon végéig az ARANYFÁCÁNBA, Böske pedig elindult, s addig járt, amíg lelt egy olcsó padlásszobát a fürdőtelep mellett, melynek ablakából vesszőkosarakban fölhalmozott áfonyát, málnát lehetett látni, kendők, szoknyák és székelyharisnyák tarka nyüzsgését, földön vergődő csirkéket.

A pincér az első szabad délutánján felkapaszkodott egy teherkocsira, és beszaladt Sepsiszentgyörgyre, ahonnan kétszázötven szál szegfűt hozott, előtte azonban megkérte őt, hogy tördeljen egy ölnyi páfránylevelet az erdőn; Böske el is indult — mégpedig a kiskutyával — a község felé, ahol az erdő sűrűbb volt, de alig bátortalankodott előre vagy ötven lépésnyit a fák alatt, a nyirkos avar, a korhadás és az eső párája meg a gombaszagú árnyék úgy elrémítette, hogy alig mert továbbmenni. Fölvett egy száraz ágat, azzal zargatta a bokrok alját, s olykor-olykor segélykérően pislogott a kutyácska felé, amely le-lemaradva bóklászott, s néha úgy nézett föl rá tincsek között bujkáló szemével, mintha azt várná, hogy gazdája ölbe vegye.

— Huh, az anyádat! — mondta Böske, hogy a beszéddel is bátorítsa magát a láthatatlan kígyók ellen, s csapkodni kezdett a bottal. — Gyere elő, hadd zúzom szét a fejed, bestiája!

S mert azt gyanította, hogy a viperák épp az ilyen buja, mohás leveleket kedvelik, várta, hogy valamelyik végigcikázik a lába előtt, vagy a farkára ágaskodva megtámadja, s valahányszor egy-egy nedves páfránylevél a lábához csapott, szinte felsikoltott.

Néhány napig Hektor annak is örült, hogy Böske csokorba köti a szegfűt, s ő maga kínálgatta körbe esténként, ha a rostonsült, a söröskorsók meg a borospalackok cipelése közben szusszanásnyi ideje maradt. Fölragadta a vizesvödröt a konyha előteréből, s bandzsi mosolyával végigszuszogott a négy asztalsoron, de néha annyit kellett ide-oda ugrálnia, hogy rágyújtani se volt ideje, s alig adott el huszonöt-harminc szál virágot; ilyenkor számolás után spiccesen botorkált föl a manzárdszobába, egy pohár vermutot egyensúlyozott a tenyerén, zsebében ételmaradék volt zsírpapírba csomagolva és csirkecsont a kutyának; letette a csomagokat, odatérdelt az ágy elé, és zsémbelve csókolni kezdte Böskét.

— Hát otthagysz egyedül, kisanyám?... A pénz, amit megkeresünk, csupán az én pénzem? Látod, ha segítenél árulni, csak virágból két-három lepedő jönne naponta a házhoz! S akkor én is inkább oda tudnék ugrani, ahol hull a krajcár! — Fejét befúrta a takaró alá, máskor meg hirtelen föltápászkodott, mintha csak játék lett volna mindez, ledobta a pokrócot Böskéről, s kacagva rászólt, hogy maradjon úgy kinyújtózkodva s hunyja le a szemét. Utána elővette a kötegbe rakott papírpénzt, s lábától a feje búbjáig beborította vele kedvesét, az aprót pedig a párnára szórta.

Böske ilyenkor, bármily késő volt is, cigarettát dugott a szipkába és rágyújtott; hol örült a pénznek és ujjaival beletúrva Hektor hajába, babusgatva mondta, hogy „no jól van, na, te kis állat”, hol meg hallgatagon nézte a padlásszoba gerendáit, miközben orra remegett, aztán felkönyökölt a párnán, és belém eredt Hektor arcába: „Mit akarsz velem? Megtennél virágáruslánynak? Az én anyám úrinő volt, nem pedig bő szoknyás cseléd!”

Lassanként azonban nyügölni kezdte, hogy órákon át ébren fekszik az ágyban és fülel: vajon mikor nyikordul meg a deszkalépcső, mikor nyílik az ajtó s csap be rajta Hektor pálinkás szuszogása; unta és restellte is, hogy ott feküdjék, akár egy beteg, s várja, amíg a pincér kicsomagolja a zsírpapírokból a szalámivégeket, parizert, császárzsemlét; volt rá eset, hogy Heki le sem vetkőzött, hanem pincérfrakkban, ahogy megjött, behúzódott a padlásszoba ablakmélyedésébe, s az elemlámpa fényénél többször is megszámolta a kötegbe rakott bankókat, közben mosolyogva köpködte az ujjait, meg-megcsóválta a fejét, s bandzsi szemében szétágazott az öröm; Böske lopva figyelte őt, és ezt gondolta: „Hát csak számolja!...  Az ő pénze!”

Hanem amint eltelt vagy két hét, bizonytalanság kezdte kínozni, hogy maholnap itt az ősz, neki még annyi pénze sincs, amiből egy ruhát akaszthatna magára, egy bundát vagy akár csak egy muffot is vehetne. És sóvárgás ébredt benne, hogy pénzt szerezzen. Egyik éjszakát követően, mikor Hektor megint részegen érkezett, s a szobát teleszórta visszamaradt szegfűkkel, sziromlevelekkel, s még reá is hintett egy marékkal, hogy „nesze, Böske, kidobott pénz, nesze, Ofélia, szegfű”, elhatározta, hogy mégis fölcsap virágáruslánynak, s amit keres, félreteszi.

Esténként az Aranyfácán fenyői alatt pecsenyefüst lebegett; a lampionok vörös fényt vetettek a fák törzsére, lehajló ágaikra, s ahogy a vendégek szemében izzani látszott a cigánymuzsikával élesztgetett és át- meg átszőtt levegő, olyan volt ez az erdőalji mulatozás, akár egy véres szertartás. Böske ebben a vörös párában elvesztette járásának egyéniségét, s hullámzó testtel haladt előre az asztalok között, mintha valami sűrű anyag ellenállását kellene legyőznie; a másik pillanatban pedig, amikor tudatosult benne, hogy mindez csak képzelődés, úgy meglódult, akárha szél sodorná.

Álomjáróként libegett végig az asztalok között.

S amit magához szorított, talán nem is szegfű volt.

De ha az első percekben zavarta is a lampionok bujasága, később már örült, hisz arra gondolt, hogy ebben a világításban úgy tapad arcára a vörös fény, mint színes celofánálarc; minden olyan asztalnál megállt, ahol párok ültek, s volt egy sajátos mosolya, melyet rávillantott a vendégekre: ez a mosoly előbb bátornak és fesztelennek mutatta, de aki fölpillantott s ingadozón hol a kedvesére, hol őreá nézett, Böskében már az illedelmesen viszszahúzódó nőt sejtette, aki nem is árut kínál, hanem a hangulathoz illően szolgálatot tesz; ha azonban az elhatározás néhány másodpercnél tovább tétovázott, hirtelen előragyogtatta egy másik mosolyát is, a tapasztaltság szemérmetlenségét, a kacérságot.

Így aztán a férfiak vásárlókedvét ő csigázta fel: átpillantottak kedvesük válla fölött Böskére, onnan meg vissza a nőre, s derűjüket, melyet a virágárusleány csiklantott elő, menetközben állították át szelíd és kérdő hunyorgassa: „ugye, vehetek neked egy csokorral?” — s már nyúltak is pénztárcájuk után; mások, a kövér, bőrkabátos vigécek, kis pocakos kereskedők, kékre borotvált tisztek és öblös hangú agglegények szokványos kérdésekkel akarták társalgásba csalni, az iránt érdeklődtek, hogy neki küldhetnek-e virágot, hogy magát mennyiért kínálja fel, de Böske nem vesztegette rájuk az időt; mosolya, mint egy tovasuhanó lámpa fénye, egyenletes világítással haladt át az emberekről a jegesvödrökre, onnan az üres asztalokra, majd ismét a vendégekre, s csak időnként vetett egy-egy félénk pillantást Hektorra, aki nyolctíz söröskorsó s egy ölnyi sültestányér mögül még rohanás közben is szemmel tartotta őt.

Minden este eladott egy kosárnyi szegfűt, s már tetszett is neki a szerep, készült rá, akár a dizőz vagy a bártáncosnő a fellépésre, s jóllehet az erdőben, a nagy, fűrészélű, hideg páfrányok között továbbra is félt, iszonyát azzal a buzgalommal igyekezett elzsibbasztani, melyet az összerakosgatott háromezer lej ébresztett benne; igyekezetének azonban Hektor örült leginkább, hisz ezután már szinte a sajátjának tekintette a kis fekete bőröndben elrejtett pénzt: hetenként kétszer is beszaladt Szentgyörgyre vagy Brassóba, hozott néhány száz szegfűt, tálakba, vedrekbe állította, vizet öntött alájuk, s mindezt úgy cselekedte, mint aki szívességet tesz s nem vár érte hálát.

— Látod — mondta éjszaka az ágyban, és orrát odadugta Böske melléhez —, maholnap többet keresel, mint Hektor, a gyorspincér... Nekem azonban egy bani sem kell a tiedből... Te dolgozol meg érte, ezzel az ügyes kezeddel...

És Böske számolni kezdte, hogy mi mindenre is telne, ha összekuporgatna még egy annyit, amennyije van, de akkor egy kis kellemetlenség történt: egyik éjszaka ugyanis, mikor szokása szerint behúzódott a bárpult mellé, hogy egy féldeci ananászlikőrt iszogatva megvárja, amíg Hektor elszámol, jól látta, hogy a nyárikert egyik asztalánál, amely fehér abroszával kivirított a fölfordított székek és a csupasz deszkák erdejéből, kövér, bőrkabátos férfi szundikál fejét oldalra billentve; azt is látta, hogy Hektor többször elhúz mellette, s ahelyett, hogy ébreszteni kezdené, közelhajol hozzá, úgy tesz, mintha súgna valamit, aztán aggódón szétnéz, majd ismét a közelébe megy, akárha a kabátját akarná megigazítani; ekkor azonban a férfi tátogva, pislogva fölállt.

— Mit ugattál, te?!...  Miért küldtél anyámba?!... Hektor ijedt mosollyal tekintett körül.

— Ki szólt magához?... Álmodik, papa... A közelében sem voltam...

— Hazudsz, gazember! — ordította a férfi, úgy, hogy a konyhaszolgák is előszaladtak. — Kitaposom a beled, tányérnyalója!

Hektor a bár felé hátrált, figyelte a férfit, aki feléje hömpölygött, s visszakiabált:

— Mit képzel?!... Ez nem csirkevonat!... Se nem váróterem!... Ha durmolni akar, menjen szállodába!...

A férfi azonban a söntés előtt beérte, s úgy arcul ütötte, hogy a pincér megpördült, nekiesett az üvegnek, s mikor az orrához kapott, a tenyere teli lett vérrel; Böske kisápadva állt, szájában egyszerre iszapízű lett az ananászlikőr, s a következő pillanatban már hátraugrott, beszaladt a konyhába, a puliszkásfazékból kiragadta a keverőfát, visszarohant, s neki a bőrkabátos óriásnak: szabta a fejét, vállát, kétszer-háromszor a tarkójára vágott, utána a hátán táncoltatta meg a botot, s nemcsak a férfi, de még a söntés üvege is puliszkás lett...

Másnap felbontották Hektor szerződését, s Böskét is kitiltották a nyárikertből. Miután hazamentek, Böske leült az ágy szélére, és csak nézett maga elé; Hektor fölalá sétált az ajkára ragasztott szivarkapapírral, amely elfödte a felszakadt bőrt, s már ahhoz is gyáva volt, hogy megszólaljon, hogy bármit mondjon, kezdeményezzen, de amint Böske egy mélyebbet sóhajtva kijelentette, hogy egy percig sem marad Tusnádon, egyszerre beszédes lett.

— Igazad is van... Menj csak, menj... Én magam váltom meg a jegyet, első osztályú pullmankocsiba... — mondta. — Az idén nem úgy jött ki a lépés, ahogy számítottam... De látod... az a máléberci eláztatott a górénál...

Kezét végighúzta a száján, mintha vérnyomot keresne rajta, s fölnevetett, nehogy Böske egy pillanatig is kételkedjék abban, amit mond, s amit immár ő maga is kezdett hinni; kedvese árnyéka azonban még mindig mozdulatlanul tapadt a padlóra; most, amikor az utazás ily közeli lett, hirtelen kétely fogta el.

— Uramisten, hát mi vagyok én?! — sírt fel a hangja. — Útitáska, melyet ide-oda hurcolhatsz?...

Hektor most háttal állt feléje, és zsebre dugott kézzel nézett ki az ablakon.

— Vágjak neki a világnak ezzel a kis pénzzel, húzzam ki belőle a telet, és se cipőm, se ruhám?...

A pincér a ruhásszekrény tetejére pillantott, ahol a kis lakkozott bőrönd állt lezárva.

— De hiszen megígértem, hogy fizetem a jegyet. S két hét múlva én is Béláéknál leszek...

— Nekem nem kell a pénzed! — mondta Böske. — Tedd a füstre! Egy bani se kell belőle!...

Most pedig feküdt a csempézett kádban, a szappanillatú, forró gőzben, s azt sem tudta, ha megfürdik, hova is menjen előbb: üljön be egy vendéglőbe, vagy fogadjon fiákert, s hajtasson ki a bátyjához?...

13

Reggel ötkor zengett a bőrgyár dudája; alig lehetett elhinni, hogy ezt a bőgő, szívet-lelket remegtető hangot gőzduda üvölti, oly céltudatosnak tűnt fokozódó, majd ellankadó ereje, amely a morgáshoz hasonlóan, új fenyegetéseket gomolyított vissza bensőjébe. Ahányszor megszólalt, nemcsak a takarók alatt meglapuló meleget fújta szét, de az emberekben is riadalmat ébresztett, s még kábult tudatuknak odalökte a mindig ismétlődő valóságot; ennek a dudahangnak Szamos-víz és nedves utcapor szaga volt, meszelés, áporodottság és szegénység szaga; tegnapi bűnöket vert fel az ébredő telepiekben, örökös mulasztásokért mart beléjük, s a fogadalmak szilárdan összeálló anyagát rögtön darabokra zúzta.

Vinczéné, alighogy a csendet felrobbantó szirénahang repeszei lehulltak a ház környékére, kiszállt az ágyból, végigsuhant a szobán, egy arasznyira megpattintotta az ajtót, és fölnézett az égre; odaát Mannaiéknál csak az üszkös falak meredeztek sötét ablakréseikkel, s ez még félelmetesebbé tette a környéket.

A pici ilyenkor már mocorgott a pólyában, s az anya mindkét mellét megtapogatta, hadd lássa, gyűlt-e elég tej. A vele alvó Rozi ugyanis pár nappal korábban megrúgta a bal mellét, s azóta úgy érezte, mintha szúrós kavicsok rejtőznének benne; kibontotta a csecsemőt, tisztába tette, megszoptatta, s már indult is. Előtte azonban odatérdelt Lizuka mellé a földre és hagyakozott.

Attól kezdve, hogy ő elszegődött a Dermatába takarítani, megint Liza lett a támasza, aki örökké megébredt a dudaszóra, s koravén pislogással hallgatta végig, hogy hányszor kell tisztába tenni a kicsit, megmelegíteni a tejet, a pelenkát kimosni, szárítani, vasalni; de előtte még takarítson ki a szobában, vesse össze az ágyakat, aztán mosdassa meg Rozit, adja fel a ruhácskáját, talpaljon el másfél kiló kenyérért és két lejre pecsenyezsírért, gyújtson tüzet, főzzön teát, a gyufát meg rejtse el, nehogy valamelyiknek is eszébe jusson tűzzel játszani; hogyha pedig házaló bukkan be az udvarra, foltozó cigány vagy kártyavető asszony, csukja be az ajtót, s nehogy a szobába engedje, hisz Lizukának emlékeznie kell, hogy egy vekkerórákat kínálgató vigéc hogyan szedte le a legszebb díszeket a fenyőfáról a tavaly karácsonykor...

S ennyi hagyakozás után elindulhatott: Béla második hete bent élt a városban, hírt is csak abban a kis levélben adott magáról, melyet Dondos Árpival küldött, csupán azt a pár sort üzente, s az is reávallott, mert hiszen meghunyászkodás helyett kérkedés érződött minden szóból, aggodalom helyett pityókos önhittség; istenem, hát sose lesz embere annak, hogy férfiként gondolkozzék? Hát lehet úgy élni, hogy egyszer erre, egyszer arra szalad a gondolatunk, s mihelyt néhány krajcár akad a kezünkbe, az első utunk a kocsmába visz?...

Így beszélgetett magában a bőrgyár felé igyekezvén, de legtöbbször már az első gondolatot is elhessentette magától, amelyben valami vád lappangott a férje iránt, mert a munkájához egyedül az adott biztatást, hogy nem bosszúból és dacból, hanem önszántából vállalta, amit vállalt, hogy természetesnek veszi ezt az erőfeszítést, mint egy olyan asszony, akinek a férje ágyhoz kötött beteg, vagy háborúban maradt ember. S ha most mégis gyötrődött miatta, s gondolatban vitázott vele, azt csak rossz sejtései tették, melyektől sem éjjel, sem nappal nem tudott szabadulni.

A meszesműhely egyik kamrájából előhozta a vedret, súrlórongyot, seprűt, s máris igyekezett kifelé a húsolóés színelőgépek zajából, az ázó bőrök, a kénnátron, a pácnak erjesztett galambszemét s a kutyaürülék párájából, melytől az első napokban úgy fölfordult a gyomra, hogy a darab kenyeret is hazavitte. Három lépcsőfeljárót kellett lesöpörnie és vízzel végigmosnia s ugyanannyi folyosót; a feljárók ablakai oly füstösek, porosak voltak, hogy fönnakadt rajtuk a napfény, és éjjel-nappal égetni kellett a villanyt.

Az éjjeli műszak azonban, mikor a talpvarrodában takarított, ha nem volt is ily fülledt, még inkább gyötörte, hisz a gépek lábai alól kellett kikotornia s maga előtt taszítva fölhalmoznia, majd az emeletről lehordania a hulladékot, papírt, szemetet; az egymásba nyíló s rosszul világított munkatermek szögleteiben meggyűlt az árnyék, s a gépek félelmetes alakzatokat vetettek maguk köré; Erzsike, ahányszor csak a tekintete fölrebbent az előtte hömpölygő szemétről, összerázkódott, s hiába próbált dúdolni, hiába idézett fel mindenféle biztató gondolatot...

Csak a hajnal vigasztalta meg, amikor bement a közös fürdőbe és dörgölni kezdte azt a pár fehérneműt, melyet otthonról lopott be, s még az éjszaka beáztatott, hogy legalább a szappanon spóroljon néhány lejt; de hát nem ő volt az egyetlen, aki minden krajcárt megragadott; látta, ahogy a tímárinasok kikapkodják a krumplicukordarabokat a talptömítő kazánjából s fölszaladnak vele a víztoronyba, hajnalonként pedig, mikor az éjjeli váltás munkásai zsinórokban nyúltak végig a műhelyektől a főkapuig, s a fonalakon egyszer csak, mint egy gyújtózsinóron, végigsustorgott, hogy „vigyázz, dupla!” — kinél ami volt, egy darabka talp vagy bőr, néhány vasspicc, egy karika cérna vagy egy szappanforgács, előkapta zsebéből, a kabátja alól, a sapkája béléséből, s oldalt hajította, az út szélére, úgyhogy reggel a gyárudvar sepregetői egy-egy talicska holmit gyűjtöttek össze a szegénység e bűntárgyaiból.

Hiába volt fáradt, odahaza sem feküdhetett le, míg meg nem járta a piacot, míg az ebéd, a fazék krumplivagy bableves, az árvagulyás vagy a szabógallér meg nem főtt; állt a kályhánál, s az éjjelezés kábulata úgy húzta le, hogy már a padlón is végighevert volna, de ott volt a kicsi, őt is el kellett látnia, ott volt a mosnivaló; már délután három-négy óra lehetett, mire fölkucorodott az ágyra, s mert nagyon fáradt volt s kimerült, éber félálomban feküdt estig, s minden hang felerősödve szállt be az udvarról.

Egyik ilyen vakoskodása közben az utca felől kiabáló hangokat hallott: sárban taposó lábak trappolását, s felült: „Egy polyást visz a víz! Egy kisgyereket sodor az ár!” Odapillantott az alvó csecsemőre, s már szaladt a tornácra, számba vette Kálmánt, Lizukát és a kis Rozit, de ezután se nyugodott meg: azt képzelte, hogy látása e kábult félálomban becsapja, kendőt kötött hát, cipőjébe dugta a lábát, s kiloholt az utcára; az ázott kerítések között sűrűvé torlódott a nyirkosság és a korhadásszag, feketén csillogtak a tócsák, s csak messzebb, a téglaszárítók mögött derengett föl valami vöröses fény, akárha a föld szétázva ráomlott volna a napra, amelynek most csak a szélén szivárgott elő izzó anyaga.

A kiáltozók már a patak közelében nyargaltak — férfiak, asszonyok és mezítlábas kölykök csapata —, de itt is, ott is kicsapódott még egy-egy kapu, s a megkésett telepiek nadrágjukat fogva, ruhájukat igazgatva trappoltak a fürgébbek után; átegyensúlyozták magukat a patak hídján, s balra fordultak, a Szamos felé; némelyikük megcsúszott az agyagon és térdre bukott, vagy a fenekére csüccsent, de tüstént talpra is lökte magát a kétségbeesett ember rugalmasságával.

Szorongás s valami dühös kíváncsiság űzte őket, hogy a látvánnyal teljessé tegyék döbbenetüket, s ugyanakkor el is lobbantsák ezt a feszültséget, melytől már lélegzeni is alig tudtak e vágtatásban; a legelöl nyargalók, akik fölkapaszkodtak a parti töltésre, már látták a víz tetején lebegő fehér foltot, amely hol fölbukkant, hol ismét eltűnt; a Babatemető előtt, a súgásnál a kövek most nem barázdálták a vizet, a porcelángyár lerakodó-szigetéből csak egy-egy törmelékhalom emelkedett ki, s a szennyesen terpeszkedő folyó mindkét oldalon alámosta a komposztot, melyből a part föltornyosult; sehol egy benyúló ág, egy bokor, egy cölöp, amely elakaszthatta volna a vízbe vetett pólyást, s az emberek már csak vonszolódtak reménytelenül, mint akik érzik, hogy akár a tengerig is loholhatnak; de lankadtságuk valódi oka mégis az a sejtés volt, hogy a csecsemő, ha élt is, mikor megpillantották, most már fölfúvódott vízzel...

A jobb parton, a fűzfabokrok mögött a bulgárok kertjei húzódtak, s látni lehetett, ahogy a parcellák lábánál egy másik csoport törtet előre botladozva, integetve s kiabálva, majd egy hatalmas kertész futtában lehányta magáról az inget, kibújt nadrágjából, s beereszkedett a Szamosba; egy ideig hagyta, hogy vigye az ár, egyre beljebb lépdelt, s mikor érezte, hogy talpa alól kisodródik a homok, elvetette magát a vízen, és erős karcsapásokkal úszott a pólya után; amint a közelébe ért, elkapta a párnán átkötött szalagot, s akár egy csónakot, fél kézzel evezve odasodortatta magát a túlsó parthoz, ahol a tömeg állt.

— Bontsák ki rögtön! — mondta Borcsáné. — Mesterséges légzést kell alkalmazni!...

A kertész a csecsemő mellé térdelt, hátáról csurgott a víz, keze reszketett; letépte a kicsiről a pólyát, de a géz alól már úgy dudorodott elő a has, akár egy vízzel teli hólyag: ajka kék volt, haja sárosan letapadt, s ahogy közelebb húzódott Vinczéné, oly élesen vágott bele a kis homlok sarlója, hogy szinte följajdult: azt a csecsemőt látta, akinek a végbeléből kivette az üvegcsapot, s egy pillanatra mindkét arc eléje tűnt: a Csipukáé is meg a kicsié is, aki rúgkapálva és óbégatva nézi őt, majd rotyogtatva elernyed, s épp úgy tartja a fejét rongyai között, mint most; a hasonlóságra megesküdött volna, de csak állt szájához nyomott zsebkendővel, s egy szót sem tudott kinyögni; a kertész odahajtotta fülét a csöppség szívéhez, aztán fölegyenesedett, s az arcáról még mindig csurgott a víz, mintha izzadna.

Vinczéné hosszú padláson kószált; az ácsozatot magába tapasztotta a sötétség, s az volt az érzése, hogy valami levegőtlen csőben botorkál, de ahányszor csak megmozdult, mindig riasztó szögletességeknek ütődött a homloka s a térde; érezte, ahogy a szegek a lábába, csípőjébe marnak, melle pedig oly élesen lüktetett, mintha egy nyaláb szálka szakadt volna belé; a fájdalomtól egy-egy percre elfelejtette, hogy miért is kapaszkodott föl ide, miért vállalta éjnek idején ezt a rettenetet, de aztán átvillant benne a küldetés fontossága, hisz meg kellett fürösztenie Béluskát, mielőtt eltemeti...

Csak tudná, hogy hova rejtette a teknőt! S ugyanbiza mi értelme is volt eldugnia, hisz eddig künn állt a kamrában, csak néhány napja vette el isten az eszét, hogy fölcipelje ide. Vajon nemcsak álmodja ezt az egész kálváriát?... Dehogy álmodja, sőt most már emlékszik is rá, hogy azért hurcolta föl a teknőt, mert egy vörös ruhás rendőr jelent meg nála s fölszólította, hogy holnap adja kölcsön Dondoséknak, hadd fürösszék meg benne a vízbe fulladt csecsemőt; de hát hogyan adhatná oda, mikor a halott Béluskát is meg kell mosnia?...

„Vegyenek maguknak teknőt!” — gondolta, még makacsabbul kutatva a szögleteket, sőt pár métert hasmánt kúszott előre; de nem is kúszott, inkább lebegett, s mihelyt néhány arasznyit előbbre lendült volna, egy kéz, vagy talán csak a huzat, visszalökte oda, ahonnan elindult; most már nem is próbált továbbjutni, hanem tapogatva körbe-körbe forgott, valami rongyfélébe markolt bele, melyben már megavasodott a viseltesség, s ahogy megfogta, szétmállott az ujjai között, és le sem tudta rázni az undorító anyagot a kezéről.

Az idő pedig telt, s ő érezte, hogy a félelemtől most már perceken belül elveszti öntudatát; ekkor azonban világosság fénylett föl körülötte, s ahogy térdre kínlódta magát, már ki tudta venni a gerendák élét, s látta a padláscserépre tapadó darázsfészkek kiszáradt spongyáit is. Föltápászkodva észrevette, hogy a padlás végében egy nyitott ajtójú szoba áll, onnan ömlik végig a padláson a fény, s az ösztönével tudta, hogy valaki lesi őt...

Félénk-kényszerűen indult el arra, mintha az erő, amely az imént minduntalan visszalendítette, most a hátától taszítaná előre; ment kíváncsi iszonnyal, íme, már ott is volt, s az édesanyját pillantotta meg, aki fekete nagykendőben bóbiskolt egy csupasz asztalnál, mintha valami erős fájdalomba zsibbadt volna bele; aztán fölnézett Erzsikére, elmosolyodott, s ő csak most látta, hogy milyfiatal, hogy a két orcája, akár a porceláncsésze oldala, halványfehéren kidudorodik, s a fogai épek.

— Mily régóta várlak, leánykám! — sóhajtott az édesanyja. — Mióta elmúlt a spanyoljárvány! Gyere közelebb, hadd vegyelek az ölembe!

Erzsike örvendezőn s mégis kétkedő borzongással nézte a nagykendős asszonyt, az anyját.

— Nem mehetek! — mondta. — Előbb meg kell fürösztenem a fiacskámat, s nem lelem sehol a teknőt...

Kiss Mária elmosolyodott, mintha négyéves lányának kedves gügyögését hallaná, aztán a szoba mélyébe intett:

— Nem elég neked ez a sok teknő?... Nézd, édesapád épp az imént rakta meg a szekeret!

S valóban, ahogy odanézett, egy ökörfogatot látott, melyen egymásra halmozódtak a csontfehér teknők; oda is akart lépni, hogy egyet leemeljen közülük, de akkor, mintha egy éles ácskapocs akadt volna a mellébe, fölsikoltott — és meg is ébredt.

Kiszállt az ágyból, a leggyöngébb mozdulat is belenyilallt a mellébe, kissé feljebb csavarta a lámpát, s jajgatva sétált a szobában; most már tudta, hogy a rettentő kálvária s az a szép látomás is a fájdalomból párolgott föl; megint maga elé idézte édesanyját, hisz ily érzékletesen még sosem álmodott vele; ismét látta a vízen lebegő pólyapárnát, és félelem meg bűntudat váltakozott benne amiatt, hogy a parton nem szólt senkinek.

Mihelyt azonban ezek a gondolatok is megszűntek, minden súlyával ránehezült a fájdalom; ha megállt, az volt az elviselhetetlen, ha járkált, akkor meg az; egész teste most egy tüzes késekkel átdöfött mell volt, s ezeknek a késeknek a hegye egyszerre szúrt át a szívén és az agyán; néha megpróbálta alája dúcolni a tenyerét, hogy legalább a rezgés ne gyötörje, de hiába; olykor lekucorodott a priccsre, és ott nyöszörgött, ismét fölállt, és tovább járkált; Liza meg Kálmán felült az ágyban, és rémülten figyelték őt.

Lassanként már nemcsak a fájdalom kínozta, de a képzelődés is, hogy levágják a mellét és nem tudja majd szoptatni a kicsit — elborzadt, ha csak a műtétre gondolt is, a másik percben pedig képes lett volna ő maga egy éles késsel lenyisszenteni ezt a tömlőben sistergő követ, csak véget vethessen szenvedésének; hajnal felé, mikor érezte, hogy már-már az öntudatát is elveszti s egész teste remeg az elgyötörtségtől, odalépett a lámpához, fölcsavarta a kanócot, aztán kigombolta a hálóinget, és egy megtüzesített zsilettpengével belemetszett a kövecses részekbe, tüstént utána szeszes vattával kimosta a sebeket, borogatást tett rá, és megkönnyebbülten végigfeküdt a priccsen.

14

Györke Sándor, a pékmester papucsban ereszkedett alá a lépcsőn, mihelyt leért a műhelybe, tenyerét maga előtt tartotta, akár egy lámpást, s már messziről kiáltozott:

— Hol van, vitéz?!... Hát ebben egyeztünk meg?... Szép dolog félrevezetni az embert?...

Vincze dagasztott; fehér sapkás fejét s meztelen felsőtestét feléje fordította.

— Maga mind elégette a cserfámat, Vincze!... Ki engedte, hogy hozzányúljon a hántott fához?!...

— De hiszen abban egyeztünk meg...

— Egyeztünk egy lószart! — intett Györké. — Én a nyárfát adtam el!

A hazugság felingerelte Vinczét:

— Megbocsásson, Györké úr, nem vagyok hülye! Még emlékszem arra, amit mondtam!

A pékmester a dagasztóteknő felé bökött:

— Nem hülye biza! Úgy jár az esze, akár egy pocegérnek. Engem is be szeretne csapni, háhá!

Megfordult, s papucsait a lépcső felé vonszolta, aztán visszatért, s mintha most vette volna meg a pékséget, mohó pillantással tapogatta körül.

— Nyögje már ki, hogy mit akar! Mondja meg kerek perec, ennyit és ennyit szeretne még kivasalni...

Györke topogva körbefordult, utána pedig, mint aki engedményt tesz, föltekintett a mennyezetre, s némán számolt, holott már rég tudta, mennyit fog követelni.

— Egy fél köböl nyárfa százötven... a kérges cser kétszáz... a hántott kettőötven... Ebből lejön ugyebár száz, amit adott... Tehát marad százötven csak a fáért...

— Hogyhogy csak a fáért?... — kérdezte Vincze, s dühében felkacagott; a pékmester azonban, hogy fölháborodását önmaga előtt is megjátssza, körbeloholt a pékségben, kinyitotta s újra visszacsukta a katlan ajtóját, bekukkintott a kemencébe, megrugdalta a dagasztóteknő lábát, s azt mondotta:

— Vagy egy kézre dolgozunk, Vincze... vagy pedig... Szóval fizessen harminc banit minden kifli után...

S mihelyt ezt kibökte, megnyugodott, s szinte szelíden fordult feléje, mint aki már bánja, hogy ily nagy kerülővel kellett célhoz érnie.

Vincze szédült lett és zavarodott.

— Ezt szépen kifundálta, Györke úr! Imádom, mikor valaki a szájából feneket csinál!

De a pékmester nem akart megsértődni: ő csupán arra vágyott, hogy nagyobb részesedéshez jusson.

— Ha száz vagy százhúsz lej sok egynapi műhelyhasználatért, akkor sajnálom... Akkor keressen magának egy más bolondot...

Vincze dühösen védte magát.

— Nem elég, hogy a Familia meg a többiek ráfekszenek az emberre, maga is hét bőrt akar lenyúzni rólam?!

Leakasztotta az ingét a teknőről, magára vette, majd eszébe jutott, hogy be van kovászolva, megint lerántotta s félrelökte a szögletbe; Györke szinte kíváncsi érdeklődéssel figyelte az ing útját, majd vállat vont s elfordult.

— Ahogy gondolja, barátom...

Beletapogatott a földuzzadó tésztába, amelyet bánáti lisztből kovászolt be: puha volt és feszes, akár a selyemkötegek, most azonban nem ért rá örülni az anyagnak, még az illata is undorítón csapta meg attól a dühtől, mely örökké fölkavarta, ha sok nélkülözés, kínlódás után belevágott valamibe, s már két-három nap múlva nekiütközött az első rosszakarójának, irigyének, aki visszahúzta.

Átugrott a kocsmába egy féldecire, fát hasított a begyújtáshoz, cipekedett, kínozta magát, csak hogy elzsibbassza indulatát. Mikor azonban a kemencéhez állt, a kiflik mégse akartak a lapátra rendeződni a keze alatt, úgyhogy néha hármat-négyet is lesöpört a gödör aljába, mihelyt pedig kisültek, azt se várta meg, hogy kihűljenek, hanem belehullatta a hosszú kasztlikba, hogy az árusok rögtön rakodhassanak; végül ő is hátára vette a kosarat, s kigombolt kabátban, amely alatt csupán a trikó fehérlett, elindult megszokott helyére, a Postakert útcába.

A rendőr, aki a híd előtt, az útkereszteződésnél állt, amint észrevette, odasétált hozzá, s rávigyorgott a kitakart kiflikre; Vincze nézte a tekintetét, melyben kigyúlt a haszonlesők mohósága, nézte a pofacsontok és a nagy parasztszáj mozgását, de csak akkor komorult el, mikor a zsaru lehúzta kesztyűjét, elvette a legszebb kiflit, s anélkül, hogy egy szót szólna, tovaballagott, sőt egy ingerlő mozdulatot is lejtett, farát nőiesen hátradudorította, mintha félne, hogy a morzsák a zubbonya alá hullnak, majd visszafordult, és rákacsintott; Vincze az első napon már adott neki húsz lej baksist, s most nem értette, hogy minek tulajdonítsa ezt a jelenetet.

S a tetejébe a vevők sem álltak meg, mintha a rendőr ijesztette volna el őket: tovakocogtak föltartott fejjel, (Vincze legalábbis így érezte), s tüstént gyanakodni kezdett, amint egy idős asszony szája elé fölhajtott gallérral megállt előtte; a nő, miközben három pozsonyit kért, nem is a portékát figyelte, hanem mereven az árus szemébe nézett, s csak amikor ki kellett fizetnie a süteményt, akkor kezdett el kapkodni; megkérdezte, hogy a pék nem írná-e le a kifli receptjét, mert ő ilyen árut még sosem látott, neki sosem sikeredik ilyen hólyagospufókra, ilyen csokoládébarnára, s igazán nem kívánja ingyen a szolgálatot: fizet érte egy liter bort...

S miután Vincze megrázta a fejét, bosszúsan vonult el, a három pozsonyit pedig becsomagolva, amint volt, visszalökte a többi süteményre; s közben volt egy pillantása, egy nyársalóan éles, megvető szemvillanása, s Vinczén csak most nyilallt át a gyanú, hogy ezt a nőt valahol már látta; talán épp Cégh Árpád vagy Teklács Rudi pékmester felesége lehetett. Úgy tíz óra körül Gredinár, a fiatal újságíró jött erre nyakán áttekert sállal s valami álmos mosollyal, mintha örökké sajnálkozna valamin vagy valakin; ő írta az Ellenzékben azt a kis cikket is, amelyben Vinczét pozsonyi-királynak nevezte:

„Városunk ezúttal egy sütőmunkás személyében csodálhatja azt az önmagát örökké megújító tüneményt, melyet nem kizárólag a szaktudás, de az átérző és átlényegítő készség kápráztat elénk, s amely e szerény munkásokban isteni adottság. Vagy talán csak fukar kárpótlás ínséges életük egy-egy napjáért? Bármiként legyen is, Vincze Béla, ez a sokgyermekes derék pék, ma minden kis- és nagymesterek bosszúságára a mi pozsonyi-királyunk!”

A szerkesztő vett egy kiflit, előrázta maradék aprópénzét, s még mindig mosolyogva tovaballagott — talán sejtette, hogy azzal a nyúlfarknyi cikkecskével is rászabadította a pékmestereket pártfogoltjára; miután azonban elment, nemsokára ismét megállt öt-hat járókelő a kosár előtt, megint körülfogták, akár a tegnap, s a csoportosulás újabb vevőket csalt oda; a rendőr erre a tolongásra figyelhetett fel, mert alighogy a pék egyedül maradt, elindult feléje: ugyanúgy közeledett, mint fél órával korábban, csak amikor odaért, akkor húzta szemébe a sapkát.

— Isteni a süteménye, mester! — csettintett. — Nem is ettem még ilyent. Csak azt nem értem, miért van ennyi ellensége?...

Most már ott, a kárvallott előtt gyömöszölte szájába a pozsonyit, az utolsó morzsáig.

— Erősen kirúgnak magára. Megennék egy kanál vízben...

Vincze kétkedőn pillantott rá.

— Én nem bántottam senkit! — mondta.

— Mégis jobb, ha odébbáll! — mormogta a rendőr, s tekintete már egy másik kifli után nyúlt, de aztán elrestellte magát és visszahúzódott. — Szedje már a cókmókját s tűnjön el, mert megeszem a süteményét!

Vincze azonban semmit sem értett. Miért hagyná itt a jó helyét, ahol már a vevők is megszokták?

A rendőr elment pár lépésnyire, s fölhúzta kesztyűjét, amely eddig összefogva lógott a kezében.

— Vegye a butikját egykettő! — szólt vissza. — Miért akar nekem is, magának is rosszat?...

— De hát kinek ártok?... Nem nyomom le a helyet ezzel a kosárral, a szentségit...

— Az őrmester úr megparancsolta, hogy zargassam...

Megint más vevők álltak meg, s elfödték előle a rendőrt, aki a járdaszélre húzódva tisztelgett egy sárga színű kenyereskocsi sofőrjének; Vincze ujjai közül kihulltak a pénzdarabok, szédült lett és ideges, alig látott a dühtől.

Úgy döntött, hogy pár napig megfizeti Györkének a százlejes műhelybért, aztán áthurcolkodik Bán Misihez a Liliom utcába vagy Ézsauhoz, a Piski-hídra, de este a két árus nem jött elszámolni, és Vinczét képzelgések gyötörték; hol azt hitte, hogy lerészegedve eldorbézolták a pénzt, hol meg azt, hogy összebeszéltek és megszöktek a süteménnyel; éjjel alig aludt valamicskét a teknő alatt, s hajnalban még mindig nem tudta, hogy mennyi kiflinek kovászoljon be.

Számba se vette a rendőr tegnapi intelmét, egyenesen a helyére ment, már kiabálni is tudott volna sietségében, de erre nem volt szükség. A melegen oldódó dióssütemény illata percek alatt seregnyi vevőt vonzott a kosara köré; némelyikük négyet is kért, s már vagy hetven-nyolcvan fogyhatott el, de a rendőr még mindig nem tűnt föl az útkereszteződésnél; Vincze már azt hitte, hogy minden rendben van, amikor valami érthetetlen dolog történt.

A piac belső feléből, a lacisátrak irányából hét-nyolc rongyos férfi szaladt feléje üvöltözve — piaci legyek csapata, akik ott álltak a fal mentén a szerencsére várakozva, s most ki tudja milyen ösztökélésre röppentek így fel, hogy nekirontsanak ennek a süteményárusnak. Rögtön körülfogták, piszkos kezükkel ide-oda rángatták a kosarát, s ahogy kiabáltak, fenyegetőztek, látszott rajtuk, hogy a düh nem bennük fogant, s eléggé erőszakoltan rázza rongyokba bújtatott végtagjaikat.

— Mit képzel, disznók vagyunk, akikkel meg lehet etetni, minden szemetet?

— Betegek lettünk mindahányan a kiflijétől! Majdnem elpatkoltunk az éjszaka!

— Adja vissza a pénzünket, vagy fölborítjuk a kosarát! Gyerünk, ide a dohánnyal!

— Nekem tíz lej jár, az istenit! Öt darabot vettem, s még a kölykeim is összetojták magukat!

— Úgy is van, fizesse meg a kórházi költséget, vagy hívjuk Juányét! Kiáltsatok a zsaruért!

Az egyik lompos és csorba napszámos belerúgott a kosárba, s pityókosan vigyorgott, őt azonban Vincze úgy képen vágta, hogy a fenekére ült.

A többiek rárontottak. Ütötte, vágta őket, s mikor a kabátja egyik ujja a rángatástól leszakadt, már kész volt agyoncsapni valamelyiket közülük; de a kiabálás hirtelen megszűnt, és a csoport széthúzódott.

— Mi ez a cirkusz?! — lépett a kosárhoz az őrmester, és szeme dühösen villogott. — Mi ez a ricsaj?... Fogjátok be a pofátokat!

— Ez... a gazember mérget kevert a kiflibe! — mondta az egyik napszámos kevés meggyőződéssel.

— Kuss! — vakkantotta az őrmester, tovább alakítva szerepét. — Nem a te dolgod megállapítani, hogy a kifli milyen masszából van!... Rögtön itt lesz a főorvos úr!

Vincze a fal mellé húzódott, s nézte, hogy mi szerveződik ellene: megesküdött volna rá, hogy ezeket a csavargókat sose szolgálta ki.

Az őrmester hátralépve úgy tett, mintha várna valakit, s csakugyan, az egyik kapu alól a szolgálati rendőr lépett ki egy napszemüveges, aktatáskás emberrel. Az álinspektor fölkattintotta a térdére fektetett táskát, újságpapírba csomagolt pozsonyi kifli darabjait vette elő, a töredékek mellé odatett egy frisset is, melyet a kosárból csippentett föl, és az őrmesterre nézett:

— A sütemény kétségtelenül innen származik... Szennyezőanyagot és mérget tartalmaz... Azonnal el kell kobozni!

A szolgálati rendőr és az őrmester megragadta a kosarat és húzni kezdte; Vincze belécsimpaszkodott, vontatta magát a járda aszfaltján.

— Engedjék el, gazemberek!... A magasságos úristenit...

De azok előredőlve vonszolták a kosarat, s az őrmester biztatására még vagy két piaci csavargó is segített a hatóságnak; már a malomárok hídján voltak, a kosár egy erős rándítástól kiszakadt a pék kezéből, a levegőbe emelkedett, s a kiflik barna villanással szóródtak bele a vízbe.

Mikor Vincze fölpillantott, csak egy párás fénykört látott maga előtt, amelyben az őrmester megsokszorozódott arca rezgett hol egymásra simulva, hol megint széttágulva, akár egy fél tucat vörös fedő. Aztán már nem is tudta, mit cselekszik: azzal az erővel, mellyel régebb mázsás zsákokat fogott ki a pinceablak csatornáján, hirtelen átnyalábolta az őrmestert, s keresztülbillentette a malomárok korlátján...

15

Mikor Böske a gőzfürdő öltözőjéből kilépett a csarnokba s az ajtó elvágta a zuhanyozók surrogását és a meleg szappanpárát, oda akart menni a pénztárosnőhöz? hogy egy Dáma Remesze mellett elbeszélgessen vele a botanikus kertről, a sziki és györgyfalvi cselédekről, arról a macskáról, amely elharapta a tejszagot lehelő csecsemő gégéjét; mesélni szeretett volna tusnádi élményeiről, s elhatározta, hogy végül megkérdi tőle: igaz-e, hogy szombatonként a közös fürdőben buzeráns gyógyszerészek verődnek össze?... De a fürdő után megkívánta a sört, és kiállt a kapu elé konflist fogni.

Mily kellemes volt így ringatózni, gőztől fellazított testtel és idegekkel, miközben a ló patája ütemesen csattog a kövön, mint valami hatalmas ezüsttálcán; bejárta ő már Toronyát-Boronyát, de ezt az örömöt csak idehaza érezte; szólt a fiákeresnek, hogy kerülje meg kétszer a Mátyás-szobrot, aztán a Wesselényi Miklós utcában, a Gólya-áruház körül hajtson a járda mellé; miután kiszállt, szokása szerint legelőször Felméry úrhoz, a bőrdíszműveshez ment be, hogy kiválasszon egy retikült: egy krémszínű szattyánbőr táskát hosszú füllel, egy krokodilbőrt nikkelezett csattal, egy fekete lakkosat, melyet csak úgy könnyedén hóna alá vehet, s melyben beépített tükör csillog, vagy pedig egy naturbőrből szabott keskeny orrút, amely a vállára akasztva kellemes-puhán himbálózik, s tele van rejtett rekeszekkel, ahova púdert, ajakpirosítót, összehajtogatott papírpénzt, titkos levelet dughat...

Végül is egy kígyóbőrutánzatnál állapodott meg, hisz ennek volt a legtöbb zugzsebe, s Felméry úr nem is kért sokat: mivel régi vevője volt, megszámította háromszáznyolcvanba. Gyűjtött pénze megcsappant, s bár izgatottan lépett ki az üzletből, mégis sóhajtott, mert csak most érezte, hogy mily ostoba is volt, amikor szeleburdin fölugrott a vonatra s eljött Tusnádról anélkül, hogy pénzt követelt volna Hektortól; hát ő nem gürcölt, nem hányódott vele együtt? Nem tette ki magát szüntelen veszélynek, ahányszor csak páfrányért is ment?!...

De nem akarta, hogy a lázadozás megkeserítse épp most, mikor vásárolni indul, hisz a táskaszerzés csak az első mozzanata volt a kalandnak, melyre készült, s melynek legcsiklandóbb izgalmát mindig az jelentette, ha vett egy pár harisnyát, egy feszes melltartót, mályvaszínű kőpúdert, Nivea krémet, egy tubus finom Kalodont fogpasztát, egy szemöldökcsipeszt, egy fehér hálóinget apró virágmintákkal, egy muszlinkendőt meg egy bőrkesztyűt; s valahányszor ezeket a tárgyakat kifizette, alkalma volt fölkattintani a kígyóbőrutánzatú retikült a sok rekesszel, s újra az orrába csapott a festék és a csersav illata...

Vásárlás után azzal szórakozott, hogy benézett minden kis bodegába, kocsmába, falatozóba, majd kevés álldogálás után a kiskutya gomolyagját visszahúzta az első asztaloktól, s tovább kutatott egy „csöndes, tiszta hely után”, ahol jól lehet enni, inni; végül egy óvári kisvendéglőbe telepedett be a Barátok temploma közelében — az öreg, szemüveges pincér kitartó kíváncsisággal szemlélte meg egyetlen vendégét e kora délutáni órában —, leült a bárpulttal szembeni asztalsor végébe, megkérdezte a főúrtól, hogy késő estig nyitva tartanak-e, hogy férfi-, avagy nőszakács főz a konyhán, majd rendelt tíz deka olasz szalámit és egy kis kocka noszoji sajtot; előtte azonban megkérte a pincért, hogy cserélje át az abroszt, s hozzon a kiskutyának tányéron ételmaradékot — ha van, kolbászos gulyást, mert azt szereti...

— Nálam nem számít az a pár lej borravaló, csak jól érezzem magam — szólt, mikor látta, hogy a főúr ráérősen csapkodja törlőjével a székek karját.

A kutya fél adag borjúpörköltet kapott nokkedlivel, Böske pedig azugai barna sört rendelt, rágyújtott, és igyekezett beszédbe keveredni a pincérrel; de az mindegyre eltűnt, s hol a bárpult mögött lehetett látni fehér kabátos hátát, hol meg a konyha felől hallatszott a hangja, amint valakivel társalog, és Böskét egy üveg sör után már bánat és árvaság járta át; mikor ismét kiment a vécére, odaszólt a pincérnek, hogy még két üveg sört kér, s most már tudta, ha közbe nem jön valami, itt ül záróráig...

Szürkületkor föltűnt Csokoládé, a prímás, tüdőszínű kabátjában, göbre kötött selyemsállal; fekete arcából vidáman szikrázott elő fehér fogú mosolya.

— Gyere! — intett Böske. — Gyere, mert oly szomorú vagyok, hogy elsírom magam!

Temető a Tisza, mikor kivirágzik.

A muzsikus visszafogott hangon, de tisztán játszotta ki a dallamot, s Böskének minden tusnádi bánata fölkavarodott; visszaidézte, hogy Ördögnél tepertőt ettek papírról, hogy már az állomáson rossz sejtései voltak, mikor egy fenyőág úgy hajolt a nyakába, mint valami iszapos kéz; látta Dolha urat, a HÁROM HUSZÁR góréját frakkban, ahogy az eresz alá húzódva olajbogyót egyensúlyoz egy fogpiszkálón, majd beejti a szájába, s úgy beszél Hektorral, ahogy csak mitugrász tányérnyalókkal szokás.

S ha mindez most belésajdult, hogyan bocsáthatta volna meg épp azt, hogy a pincér megtette virágáruslánynak, aki a szegfűk s a rózsák fölött még a mosolyával is oda kell integessen a vendégeknek, mintha jelezni akarná, hogy egy csokor áráért egyébre is fölkínálkozik.

S miután önsajnálatát megkönnyezte, és a könnyeket a malátasörrel lenyelte, mint kellemes frissítőt, szüksége volt egy másik érzésre is, amely fölperzselje a vérét, s édes méregfogakkal marjon a húsába — szüksége volt a gyűlöletre, s ezt semmi nem szíthatta volna fel erősebben, mint az, ha eszébe idézte, hogy rimánkodnia kellett Hektornak néhány lejért is.

— Egy tányérnyalóval indultam el, Csokoládé!... Azzal a cipószájúval vágtam neki a világnak... Pedig az én anyám úrinő volt, s ha élne, kitépné a hajam, Csokoládé szívem, mert hej de

egy se él sokáig,

míg számolok százig...

A székre akasztott retikülből elővette a púderpamacsot meg a tükröt, elsimította a nedves csöppek nyomát, pirosítót kent az ajkára, szénnel meghúzta a szemöldökét, s ceruzavéggel szépségpontot szúrt a bal arca közepébe.

Csokoládé észrevette, hogy a vendégek már kezdik ellepni a helyiséget, kisurrant Böske merev pillantása, alatt, hogy fehér fogsorát rávillantsa a szögletekben lapuló párokra; Böskét már-már undor és rosszullét fogta el, s kész volt fizetni s fölszedelőzködni, hogy átmenjen egy másik helyre, ekkor azonban valami kellemes árnyék vetődött az asztalára, s amint fölpillantott, Rezsőt látta.

— Kescsókolom, Böske! — mondta a szűcslegény a Jávor-bajuszával meg a hamvasszürke, szépen vasalt nyúlszőr kalapjával, mely féloldalra billent a fején. — Kisztihand! — ismételte azon a kellemesen mély hangon, melytől Böske régebb is sokszor úgy érezte, mintha nyugtató kéz feküdne a homlokán.

— Ni, Rezső! — mosolygott, s azt sem tudta, hogyan, viselkedjék: restelkedjen-e, hogy itt találja ebben az eldugott kis lyukban, legyen tartózkodó iránta a viselt dolgai miatt, vagy ne törődjék semmivel. — Maga hogy kerül ide, huhuhu? Az esti gyorssal érkezett?...

A szűcs leült, finom mozdulattal húzta le kesztyűjét s vette le kalapját is, akár egy Gary Cooper, hosszú Jubileum cigarettára gyújtott rá, s ahogy eregette a füstöt, a szeme körül kis pálca alakú gyűrődések képződtek.

„Mennyivel más, mint Hektor! — gondolta Böske. — Minden mozdulatán, minden szaván meglátszik, hogy úr!”

— Hol nem kerestem én magát! — sóhajtott Rezső, de az arca csak annyit változott, hogy még merevebben nézte régi kedvesét, mintha a megfáradt bánat faragott volna le a mozdulataiból minden fölösleges és önáruló túlzást. — Megfordultam minden fürdőhelyen, fölzargattam minden kis cseherlit...

Böske mosolyán már átfénylett valami meghatódottság; arra nem is gondolt, hogy Rezső üzleti ügyben is jöhetett, például Tordaremetére hörcsögbundáért, hisz közeledett a téli szezon, s Brassóból még nyestprémért is sok szász mester, kereskedő vetődött el a Székelykő tájékára ezekben a napokban.

— Emlékszik, mikor rongylabdákkal dobált azokra a bádogokra? — kérdezte. — Utána meg bevitt a panoptikumba... a nemi betegségekhez, huhuhu! Tudja, hogy akkor éjjel nem is mertem levetkőzni?... Rá két hétre pedig kéményseprőbálba mentünk... És egy részeg borbélysegéd, akit nem engedtek be, borotvakéssel le akarta vágni a céhmester fejét...

És beszélt, beszélt; Rezső egy deci állást kért rummal, hozzá egy kis pohár szódát.

— Szép napok voltak! — mondta, s a tekintete elkószált. — S talán másként is történhetett volna... Az emberek, akik egymáséi kéne legyenek, néha úgy ballagnak el más-más irányba, hogy sosem tudják meg, milyen igazságtalanság volt így továbbmenni; én azonban mindig azt mondtam, s ma is csak azt mondom: Böske, maga egy finom kicsi úrinő, magácska más sorsot érdemel...

S csak úgy gyönge-bánatosan mosolyodott el, a szája csücskével, szemfogának egy kis fehér zománcdarabkájávai, ahogy az üveg fénylik elő a sötétből, s Böske megint nem tudta, hogy önsajnálat-e ez vagy pedig beletörődés abba, hogy minden elmúlt, amit ő most hirtelen úgy, ahogy volt, nagyon is szépnek talált: Hammariné bodegáját, a padlásszobát, ahova Rezső annyiszor felszökött, a kukoricák feketén lebegő szablyáit, mikor a szűcs már ott állt közöttük a parázsló cigarettával.

— Menjen, menjen! — kacagott fel. — Mit siránkozik? Hiszen még fiatal, kap nőt eleget...

A szűcs megint elmosolyodott, s a cigarettát a pohár oldalához ütögette.

— Lehet, hogy igaza van, de ne felejtse el, hogy engem megbántottak. Egy évet ültem ártatlanul. Csupán csak a bolond szívem miatt, mert átvettem japán szajréban egy ezüstrókát...

— Hát számít az? — kérdezte Böske türelmetlenül, mint aki már félre akar tolni minden rosszat. — Örüljön hogy megtalált. Főúr! Valami márkásabb piát! Ebben a barna sörben pedig mossa meg a lábát!

Fölnevetett, és ajkát nyalogatva, csillogó szemmel pillantott a szűcslegényre.

— Én voltam az első szerelme, ugye?... Ne mondjon semmit, amíg be nem vallja: engem szeretett legelőször! — Tenyerét Rezső meleg, bajuszos szájára szorította, mintha félne, hogy a szűcs elrontja a szerepét. — Halljuk, halljuk!

— Megfulladok — kacagott át a fiú Böske ujjai között. — De hiszen sosem tagadtam ezt...

— Akkor gyerünk a szöveggel!... Látod, én nem titkolom... én büszke vagyok rá, hogy te intéztél el először... De még hogy elintéztél ott a kukoricásban, hu-huhu...

Fölágaskodott, hogy magához húzza és megcsókolja Rezsőt, a ruhaöv csatja azonban beakadt az abroszba, és a sörösüveg eldőlt; a szűcsöt zavarta a jelenet, melyre már a vendégek is fölfigyeltek, de zsebkendőjével azért mosolyogva csapkodta le a nadrágjára buggyanó habot hogy tompítson az érdeklődésen.

Utána intett a pincérnek, hogy hozzon egy kiskorsó friss sört jamaikai rummal, odahelyezte Böske elé, megint hívta a főúrt, megkérdezte, hol lehet olcsó szállodát találni, amelyben nincs poloska, s megnyugodva szívogatta arasznyi hosszú Jubileum cigarettáját.

Böske megitta a sört, s a kevert italtól percek alatt oly kábult lett, hogy tekintetét köd borította el, aztán kibuggyant a könnye, s az asztalra borult:

— A földre fektetett engem, hallod?!... A baglyok és a denevérek között aludtam, Rezsőhőhőhő…