Az elátkozott ház

Vegyétek és egyétek
Látomás mise után
Maria Belmondo
Tahiti asszonyok
Nyári színkör
Az elátkozott ház
Példázatok a halálról
Ebzárlat
Egyszer mindenkit szólítanak
Megemlékezés a nevekről

VEGYÉTEK ÉS EGYÉTEK

Mióta Várhelyről átköltöztették az elmegyógyászatnak ezt a részét Síntelepre, a Maros mellé, az orvosok és a személyzet munkája megnehezült, hiszen a két világháború között katonakórház volt itt, később pedig javítóintézet, aztán ládagyár, végül szérumgyűjtő központ, lovakkal. Az épületek földszintesek és lapos fedelűek, mint a magtárak, és nagy foltokban mállik róluk a vakolat; a víz-, villany- és csatornahálózat annyira elavult, hogy a kórházigazgatóság sajnál pénzt költeni a felújításra; de minek is áldozna rá, amikor a város északnyugati erdős részében már épül az új idegklinika...
A közeli Maros-partról patkányok surrannak fel a csatornán, egy-egy kórterem linóleumszőnyege reggelre púposan meredezik a korhadt parkettával együtt föltúrt kupactól, s az éberebben alvók gyakran fölriadnak a vasúti hídon tolató mozdony elnyújtott jajgatására. A személyzet tudja, hogy a körülmények nehezebbek, mint a központi kórházban, tizenkét kilométerre innen, s ezért az ápolónők, raktárnokok, kapusok, konyhalányok többet is engednek meg maguknak: egyik kiáltozik a betegekkel, és mellbe lökdösi őket, a másik italt lop be minden meghirdetett szigorúság ellenére, a harmadiknak házi patikája van összehordott gyógyszerekből.
A csengetésre legtöbbször megkésve jön elő Vaszilka, a kapus, s örökké vöröses derengés veszi körül; arca valósággal izzik, mintha téglaégető kemencéknél segédkezett volna, pedig biztosan vodkát vedelt a kertésszel a fikuszok, legyezőpálmák üvegházi rejtekében. Csak emitt lakik egy közeli faluban, de amióta eszébe vette, hogy összeházasodik valamelyik kisasszonnyal, akit az ő öleléseivel hamar kigyógyít majd minden nyavalyájából, nemigen jár haza; éjfélekig ül valamelyik nő mellett a kórházi padon, s miközben dünnyög-mormog, föl-fölizzik a sötétben a cigarettája.
Ha férfilátogató lép be a kapun, hét-nyolc évesnek látszó fiúcska siet eléje; puffadt hasa csupaszon mered elő az ing alól, fenekét úgy mozgatja, akár a vízből előtotyogó réce, s nem tudni miért, a betegek Trumannak szólítják. Miközben az idegen felé bökdös piszkos ujjacskáival, arca csupa hunyorgó boldogság, s többször is elismétli: „Tátá, megjött tátá!” A kapus pedig, mintha az is az ő dolga volna, hogy e zavaros beszédért mentegetőzzék, röhögve, fölényesen legyint: „Ugyan már, hol a te apád, hiszen nem is ösmerted, te, bolondjankó!” Truman ilyenkor csalódottan visszahúzódik, de csak azért, hogy utána dühösen rátámadjon a látogatóra, s kenyeret követeljen tőle, noha a zsebéből veknivégek kandikálnak elő.
A 12-es számú kórteremnek négy lakója van; mindjárt az ajtó felőli ágy egy Medgyes környéki bulibasáé, akinél régebb hat kiló aranyat találtak elásva, s a vajdánéval együtt több évi kényszermunkára ítélték; állítása szerint akkor romlott el a feje, amikor kígyókat kellett gyűjteniük a hideg, nyákos békalencsés vízben, mielőtt ásni kezdték a telepet; mellette Kedves Géza, az őszes hajú, kék szemű gyulafehérvári borkereskedő üldögél pizsamában a matrac szélén, és naphosszat a feleségéről mesél.
„Életemnek minden szépségét, gyönyörűségét, lelkemnek minden csöndjét és nyugalmát őneki köszönhetem — szólal meg kissé prédikátori kenetességgel. — Én igazán elmondhatom, hogy céljainkban, törekvéseinkben, de még gondolatainkban is egyek voltunk; közöttünk sértő szó nem esett soha; és most már csak azért imádkozom, hogy a feleségem énutánam haljon meg — folytatja boldog tűnődéssel, de aztán valami hirtelen változás történik benne; kezét a szájához kapja, és ujjai között nyálasan átbugyborékol a kacagás. — De a többi embert nemigen szerettem soha!... Például amikor pálinkafőzdém volt, már pusztán azért is leitattam őket, hogy röhögve nézzem, amint négykézláb másznak ki a pincéből, aztán elnyúlnak a havon, és a kutya nyalogatja a szájukat; még olyan is volt, akit hagytam megfagyni!...”
A fal mellett, befelé fordulva a fejére húzott takaróval fekszik Bárány Lajos, a megháborodott hivő, aki fönnakadt ég és föld, hit és hitetlenség között, s akinek az a kényszerképzete, hogy elvesztette Istent; az első napokban reggeltől estig az épületek körül kószált, néha letérdelt a sárgult levelű citromfa ládája elé, amelyet az orvosi rendelőből hoztak ki fölfrissülni, kimarkolt egy marék száraz homokot, és keleties hajlongás közben a fejére szórta; máskor köpenyét a melléhez szorítja, el-elfulladva zokog, s úgy biceg föl-alá a sétányon, mert immár nem kétséges számára, hogy ő ama hatalmas babiloni király, Nabukodonozor, akit letaszított az Úr a trónjáról, hogy füvet egyék, mint az ökrök, és égi harmattal öntöztessék az ő teste, a szőrzete pedig megnőjön, mint a saskeselyű tolla...
A kórterem negyedik s utolsó lakója Virányi László, huszonhat esztendős, vékony, szalmasárga hajú agronómus: alkoholista, dühöngés közben fogták le és szállították be a síntelepi klinikára. Két évig részegeskedett Sármáson, ahova kihelyezték, fűtetlen szobában hált, nem borotválkozott, csizmájára rákérgesedett a sár; az emberekkel kiabált, részegen befeküdt a silógödörbe, házasságot ígért az egyik tanítónőnek, és teherbe ejtette őt, aztán visszatért Várhelyre, s otthagyta a gazdaságot, hogy elkeveredve a külvárosi kocsmák emberei között, tarháljon, vagy apró kölcsönökből vedelje a büdös sligovicát. Idősb Virányi László, az Aranyfácán vendéglő és szálloda igazgatója azóta betegen, sápadtan, megrendülve figyeli egyetlen gyermekének iszákosságát. Laci egész nap nyugtalanul kószál az udvaron, és egyik cigarettát a másik után szívja; hátát fölpúposítja, mintha valami belső hiánytól vagy borzongástól örökké fázna, pedig az arca lilásan izzik, akár a hevített fém, ha nem kap levegőt; előfordul, hogy valamelyik kijáró beteg sok rimánkodás vagy fenyegetőzés után a zsebében belop neki egy kis üveg konyakot, s ilyenkor valahogy átvészeli a napokat, amíg szombaton ki nem engedik, hogy aztán hétfőn büdösre pállottan, összetörten, súlyos másnaposságtól izzó szemekkel térjen vissza a kórterembe; ezt sem szívesen és önként teszi, hanem annak érdekében, hogy előbb-utóbb nyugdíjazzák, s legalább felét megkapja a fizetésének, ami talán elegendő volna, hogy égető szenvedélyét naponta csillapítsa; mikor beszállították, szüntelenül remegett, és azt mondta, hogy óriási fehér szörny térdel a mellén; feje kerek babafej, de tüzes szemek forognak benne...
Ki lehetne kezelni, ha vállalná, hogy egy kortyot sem iszik, amíg a bőre alá ültetett tablettát föl nem szívja a szervezete; ő azonban retteg aláírni a szerződést, hiszen ismeri alkoholban szétoldott gyönge akaratát, és azt is tudja, hogy a kis műtét után már az első féldeci is végzetes lehetne számára; de vajon egyedül a halálfélelem tartja vissza, vagy az az örökös sóvárgás is, amelynek nemcsak a kielégítése szenvedély, hanem már maga a vágy, amely remegve ágaskodik a válságos percekben a pohár után, s már-már akkora örömöt ad, mint maga a beteljesedés; meg aztán hogyan tudná silógödrökben meghempergetett önérzetét talpra állítani és megtisztulva látni ábránd nélkül?...
Amint reggelenként kijön az udvarra, haja össze van csavarodva, mint a szalmazsákból sebtében kitépett maréknyi szalma, nyakát behúzza, s miközben ujjai között puhítja a cigarettát, tétován s kissé ingerülten pillant jobbra-balra; ilyenkor legjobban szeretné, hogy a kezelőorvosa, Timbus doktor jöjjön szembe vele, hadd lássa, hogy a kísértésnek ellenállt, a kórteremben éjszakázott, és ő igazán szótlanul, udvariasan viseli el a kórházi fegyelmet, csak szombaton — ó, igen, SZOMBATON! ismét kiengedjék, és ő elkeveredhessék a füstben, a pálinkával lefojtott zsivajban, a gyűrött kalapok és az elhasznált arcok között, a padlóolajszagú homályban, melynek csábítását csak az alkoholista szenvedély ösmerheti, mint ahogy a tengerfenék állatainak is lételeme a buja vegetáció, a titokzatos sötét és az iszappá mállott üledék... Timbus lélektani kísérleteket végez vele, ez az első oka annak, hogy nem fogja szorosra, s valamelyes szabadságot biztosít neki.
Szemben az orvosi rendelővel fakó levelű japánbirs vet árnyékot egy lócára, amelyen mindig ott kuporog Kölönthe, a megrokkant, ötven év körüli volt rajoni szerkesztő; a máramarosi hegyek között magas vérnyomása ellenére is megszokta a szilvapálinkát, míg egy napon aztán rosszul lett, vérrög került az agyi erekbe, és a mozgató idegpályák részleges bénulása mellett gyors meszesedést okozott; értelme napról napra kopik, de ő ezt már nem látja, neki már az is öröm, hogy órákon át várhatja az ebédet meg a vacsorát, hogy cuclizó ajakmozgatással egyik cigarettát a másik után szívhatja. Csak akkor emelkedik fel izgatottan a padról, ha idegent lát közeledni, aki a városból jön, s mindjárt integetni kezd felé, és boldogan közli, hogy őt is hazaviszi anyuka a hét végén; de az asszony, akinek Kölönthe betegnyugdíját havonta elküldik, már rég összeállt egy sofőrrel, és azóta többé be sem nézett hozzá.
— Hallja, mit dumál ez a cédulás hivő? — int Virányi Laci a kórterem felé. — Azt mondja, hogy elvesztette Istent, pedig biztosan az Atya hullatta ki őt a zsákjából, miközben bepiálva hazafelé, ballagott a Tejúton... No, mit szól ehhez, szerkesztő úr?... Írni mindenki tud, de menjen csak ki falura agronómusnak!... Akkor aztán meglátja, hogy a sár más... Sármás az Sármás!...
És röhög a sikerült szójátékon, Kölönthe azonban semmit sem ért meg belőle; válaszként együgyűen mosolyog, és mind gyorsabban szívja Mărăşeştijét. Virányi dühösen legyint:
— Magának is hiába szövegel az ember!... Itt hegyezi a zabot napszámba, közben anyukát más búbolja.
— Szombaton biztosan utánam jön! — bólogat a szerencsétlen, aki eddig is csak saját boldogságának az ígéretére figyelt. — Már reggel megkeres, és hazavisz, bizony...
Virányi szippant a meggyújtott cigarettájából, s mintha ingerelné a hajdani szerkesztő ostoba reménykedése, belehajol annak az arcába, és kárörömmel szótagolja:
— Értse meg, ember, hogy nem jön!... Mikor is jönne, hiszen reggeltől estig kamatyolnak a palival!...
Idősb Virányi László ősz hajú emberke, nyelveket beszélő kereskedő, aki úgy ment nyugdíjba, hogy soha egy bani hiánya nem volt, soha szolgálati mulasztást, visszaélést nem követett el; mikor az új turistaszálló és az étterem fölépült, őt kérték meg, hogy vállalja az igazgatást, hogy fogadja és lássa el a belföldi meg a külföldi vendégeket, pallérozza a tanulókat, ügyeljen, nehogy a szakácsok, konyhalányok lecsapjanak az adagokból, biztosítsa a tisztaságot és a kellemes közérzetet a látogatóknak. És a fürge kis öreg mindezt el is végezte, reggel ő érkezett elsőként, este számolás után ő zárta le a kasszát, s távozott utolsóként.
Laci esete azonban lesújtotta: amikor megtudta, hogy egyetlen fia fölmondta az állását, és iszákosságra adta a fejét, betege lett az esetnek, odahaza nem tudott leülni, nem tudott enni, aludni, tisztán gondolkodni; tapogatózva járt innen oda, keze remegett, ha a felesége szólította, minden kérdésre ijedten rezzent meg, aztán eleredt a könnye, s szivárgott egyvégtében, hiába igyekezett fölitatni gyors, apró és szégyenkező mozdulatokkal; már arra is gondolt, hogy olyan állást fog szerezni a tékozlónak, amelyet titokban ő maga lát majd el a munkája mellett, mióta azonban a fiú idült alkoholistaként az elmegyógyászatra került, tehetetlen, s örül minden hírnek, amely egy pillanatra is megvigasztalhatja.
Ezt hamar észrevették Várhelyen, s még hamarabb az idegklinikán. Naponta nyolcan, tízen is jönnek és hozzák az értesüléseket, hazudoznak, mímelt meghatódottsággal remegtetik a hangjukat, vagy a tárgyilagosság hidegével igyekeznek hatni a kis öregre: Laci szenved; Laci restelli, hogy miatta folt esett a Virányi család becsületén; Laci sírt és bűnbánatában a halántékát döngette; Laci letérdelt az ágy mellé, és összekulcsolt kézzel fogadalmat tett, hogy többé egy kortyot sem iszik; Laci nagyon, de nagyon bánkódik, mert az igazság az, hogy kedves, meleglelkű, okos fiú...
Így beszélnek róla, és Virányi úr lekapja aranykeretes szemüvegét, s most már a boldogságtól remeg orra, szája, apró borzpamacshoz hasonló szemöldöke:
— Ugye, hogy okos, tehetséges, jószívű fiú?!... Ó, bár jönne meg az esze!... Mondja, kedves, mivel szolgálhatok?
És valahányszor megérkezik a busz Síntelepről, egy-két kijáró beteg, asszisztens, éjjeli meg nappali őr mindig benyit hozzá, hogy a jó hír fejében bekapjon egy rostonsültet, igyék rá egy pohár palackozott bort. Délután úgy három és öt között beállít Vaszilka, a kapus, akinek arca s nyaka ilyenkor már téglavörös a pálinkázástól, s ő maga olyan éhes, hogy a vasat is megrágná. Amint a tányér fölé hajolva hörbölni kezdi a levest, vagy a sültet harapja, fülei lebegnek a nyeléstől, s közben azt bizonygatja, hogy odabenn ő Lacinak apja helyett apja, s szó sem lehet arról, hogy kiengedje, amíg ő szolgálatban van: de alighogy megtörli zsíros száját, és kifújja az orrát, legtöbbször már egy fiatal pár állít be: Szováti Dénes, a beutalt székely legény, valamelyik laboratóriumi, kéz alá adogató vagy betegkiszolgáló lánnyal. Mostanában egy nagy fejű nővért tol maga előtt a forgóajtóhoz, akinek járás közben meg-megroggyanva összesurlódnak a térdei, és minden lépésre mosolyogva biccent: ők hozzák-viszik az üzeneteket, a cigarettát, az élelmet, s ezért nekik is ebéd, hűsítő, törökkávé jár, akár a többieknek.
Valamivel ritkább, de annál mohóbb, kíméletlenebb pumpolója az öreg Virányinak a kórház piaci beszerzője, Kulhavi Félix, akiben még a szakorvosoknak sem sikerült pontosan szétválasztaniuk a mitománt a tudatos hazudozótól. Páciensként lakik benn az elmegyógyászaton, de önálló szobája van, szépen öltözködik, naponta borotválkozik, külföldi illatpermetekkel szórja be magát: mindig éppen jön valahonnan, vagy Várhelyre készül bemenni; csokornyakkendője vidáman lebeg az álla alatt, miközben a kórházudvaron édeleg valamelyik asszisztensnővel vagy kezelésre várakozó hölggyel. Alighogy belép az Aranyfácánba, Virányi bácsi hozzásiet, és hálás kutyapillantással néz föl rá; a bizalmas vendég közelebb hajol, súg valamit a kétségbeesett apának, utána leül az egyik szögletbeli asztalhoz, és látszólag közömbösen nézi, amint a szállóvendéglő igazgatója sürög körülötte, s egyet fordulva már eléje is teszi a deci skót wiskyt.
— Úgy méltóztatott mondani, hogy az a francia tabletta százszázalékos?... — kérdi az őszhajú kis öreg, mintha félne, hogy rosszul hallotta Kulhavi biztatását. — Ó, bár jönne meg az esze, bár vetné alá magát a kezelésnek! — sóhajtja, és már indul is a konyha felé, hogy megtegye a rendelést.
A piaci beszerző szertartásosan, ráérősen ebédel; finom natúr bőrtáskájából előveszi a friss lapokat, böngész, mereng, a fogát piszkálja, aprókat kortyint a borból, tekintetét kíváncsian s mégis tartózkodóan táncoltatja végig az étlapon, ismét és újra rendel, s amikor már kezd eltelni a válogatott falatokkal, a legváratlanabb s a legszeszélyesebb ötletei támadnak: pisztrángot kíván kékre főzve, egy szeletke párolt vadsertést csipkelekvárral, fácánt naranccsal, töltött gombát melegen, s ha nincs, gyermekes csalódással csücsöríti a száját, és fintorog, vagy hirtelen legyint, mint aki egyébbel is beéri:
— Hagyja, kérem, ha nincs, nincs... Ne fáradozzék... Inkább csomagoljon be pár szelet borjúbélszínt, kurtakarajt vagy ilyesmit... És mondja csak: van-e még abból a grúz pezsgőjéből?... Nem nekem kell, hanem a professzornak, aki a műtétet végzi... aki Lacit rendbe teszi. Ugye érti, miről van szó?...
És cinkosan vág felé a szemével, hogy két-három nap múlva kis társasággal együtt kapatosan zúduljon be a vendéglőbe, híres orvosokként mutassa be utcán fölcsípett ismerőseit, akik az ICA megbízásából járnak a síntelepi kórházban, az alkoholizmust mint betegséget és szociális problémát vizsgálják, és különös érdeklődést mutatnak ifjú Virányi László iránt, akinek a megmentéséből tekintélykérdést csinálnak, és minden áldozatra készek... Mikor e különleges bizottság távozik, két-háromszáz lejes fizetetlen számla marad az asztalon, s egy halom edény, mogyoróhéj, üres Malboro-cigarettadoboz.
Idős Virányi László pedig egyre ijedtebb, egyre tanácstalanabb, s mikor a fiára gondol, úgy tesz, mintha a pazarlás zaklatná föl a gyomrát, s ha bizonytalannak sejtett mérlege sodorja kétségbeesésbe, azzal csalja magát, hogy csupán amiatt az iszákos miatt lát mindent sötéten, vigasztalanul. Tehetetlenségében tovább is kiszolgálja ingyenkosztosait, éppúgy hajlong Kulhavi előtt, mint egy esztendő óta mindig, csak a keze tűnik napról napra vékonyabbnak, kékebbnek, miközben szolgálatkész várakozással összedörzsöli. Egy este aztán különös dolog történik: Lacit az orvosi bizottság nyugdíjra javasolja, és ő a boldogságtól önkívületben rohan haza; belöki az ajtót, hangosan kacag, aztán meg zokogva nekiesik a falnak, és a fejét csóválgatja:
— Szabad vagyok!... Gyógyíthatatlan szabad ember!... Győztem, értitek — győztem!...
És befelé tántorog az előszobán át, amikor idős édesanyja jön szembe vele hálóingben, posztópapucsban, tapogatózva:
— Jaj, istenem, sötétség borult rám... Mi történik ebben a házban?... Gyújtsatok fényt, mert megőrülök!
Aztán belebotlik a fiába, és eszelősen rámered:
— Nem láttad apádat?... El akart rohanni a rendőrségre, hogy följelentse magát, mert hatvanötezer lej hiánya van...
Laci áll, érzi, hogy a dermedtség lehúzódik a fejéből a lábába, aztán az éléskamra felé törtet; ezt az erős és váratlan sokkot mielőbb ki akarja oltani egy pohár borral, gyümölcspálinkával vagy akár padlószesszel is, ha egyéb nem akad hirtelenében; amint azonban hátrarántja az ajtót, és lendületesen belép, két lakkozott hegyes cipőorr rúgja homlokon, oly erősen, hogy azt hiszi, egyszeribe szarvak nőttek a dudorok helyén, és csodálkozásában és rémületében el is bődül a padlásfeljáró kampóján himbálózó emberke lába előtt...

LÁTOMÁS MISE UTÁN

Galambosné, a helyi főraktárnok még fiatal, de kissé megviselt felesége egy szombati estén nyolc óra körül bekopogott az elmegyógyászhoz. Ótelepen Práda Judit volt az egyetlen idegorvos, akit látásból ismert, s bár tudta róla, hogy ingajáraton közlekedik a szamosvári klinika és a lakása között, s hogy éjjel-nappal zaklatják odahaza is tanácsért, ő sem zavartatta magát. S noha már a küszöbön megpillantotta a fürtökben lógó felöltőket, határozottan lépett be, mint aki azt mondja:
„Ne haragudjék, kedves, hogy ilyenkor rontok magára, de az én életem is csupa riadalom, önfeláldozás!”
Az orvosnő a raktárnok feleségével egyidős lehetett: szép, szőke, megnyugtató tekintetű nő, akinek csupán a mozdulatain látszott valami visszafogott izgalom. Mielőtt ajtót nyitott volna, letette a tálcát a szendviccsel meg az üveg konyakkal az előszoba asztalkájára, majd betessékelte a hölgyet Péter és Jancsi szobájába, akik a tavaszi vakációt apai nagyszüleiknél, Déván töltötték. A vendég leült, fölkecskézte a lábát, engedélyt kért, hogy rágyújthasson, aztán fáradt meghasonlottsággal mondta:
— A tavalyi évzárásnál kilencvenháromezer lej hiányt találtak az ótelepi gyümölcstárolókban. Férjemet letartóztatták, hetekig folyt a kivizsgálás. Végül rájöttek, hogy a pénzügyi ellenőr egy nagyobb tételen többször is átugrott, Ádámot visszahelyezték jogaiba, de akkor már kész volt az idegeivel... Hogy miben jelentkeztek a betegség első tünetei, szinte restellem elmondani: ő, aki mindig olyan előzékeny, oly tapintatos volt, erőszakosan és mégis gyermetegen kezdte megkörnyékezni a raktárbeli nőket: egyiknek a melléhez kapott, a másiknak lopva belecsókolt a nyakába, ha pedig látta, hogy ez vagy amaz húzózkodik, nevetni kezdett, és lemondta őket cafkamárinak, akik álszenteskednek, mihelyt azonban alkalom adódik, mindenikükből előfeslik a ringyó...
Odahaza az lett a rögeszméje, hogy mindenről számlát kért tőlem. Ha egy üveg ásványvizet hoztam, már faggatni kezdett, hogy mennyi volt, hol a pecsétes papír róla. Szememre vetette a pazarlást, követelte a kávézás megszüntetését, összeseperte és külön kis dobozba szórta a kenyérmorzsát, s miközben tettem-vettem, szüntelen mellettem volt; elkattintotta a villanyt ott, ahonnan kiléptem, a vízcsapot erőlködve még jobban megszorította, és zsiletpengével igyekezett hosszában kettéhasítani a gyufaszálakat; mert nem szabad, hogy nálam is hiányt találjanak majd az ellenőrzésnél — mondta buzgó mentegetőzés közben, de inkább vádlón...
Az orvosnő hallotta, hogy odaát a társaság lemezt cserélt. Schubert nyolcadik, befejezetlen szimfóniáját tette fel, eszébe jutott a szendvics meg a bor, és szorongva pillantott az ajtó felé; Galambosné azonban folytatta:
— Gyerekünk szerencsére nincs, és most áldom Istent, hogy egyet sem hagytam meg... Mihez is kezdenék vele e rokkant ember mellett?... Bár igaz, hogy akkoriban még nem gondolhattam erre. Inkább azért viszolyogtam a gyermekáldástól, mert építkeztünk, kölcsönöket vettünk fel, én a postán, ő a Fructexportnál; a fogunkhoz vertünk minden garast, később pedig, amikor meglett volna a kényelem a nagy lakásban, arra gondoltam, hogy Ádám negyvenkét esztendős, én harmincöt, vajon lenne-e még türelmünk a picihez?... És íme, most már nemcsak ő beteg az idegeivel, hanem én is... Épp azért jöttem... Később, amikor az orvosnő kezében a tálcával benyitott a nagyszobába, vörös volt és könnyezett a fölindultságtól, és a társaság szánakozón pillantott rá, még el is hallgatott a részvéttől. Hisz valóban elképesztő, hogy még születésnapja estéjén sem hagyják Juditot nyugton. Talán nem elég neki egész héten reggeltől estig talpon lenni, zötykölődni a benzingőzös autóbuszon Ótelep és Szamosvár között, küzdenie látható és láthatatlan alakokkal, akik közé a férje is tartozik, ez a kölniillatba, pácolt dohány szagába és halk szavakba göngyölt férfi, aki immár két éve lopva, havonként tér haza, mintha érkezésével meglepetést akarna szerezni a kisfiúknak, majd ismét eltűnik, s az ország legkülönbözőbb tájairól írja fájdalmas hűségesküit.
— Ülj le, Jutkám, ne dühöngj!! — mondta Dezső, az agysebész, egy koromfekete hajú, kedves mosolyú, negyven év körüli férfi kissé elfogódottan, s hogy eddigi várakozását leplezze a társaság előtt, lázadón megtoldotta: — Én az ilyennek egykettőre kitenném a szűrét! Jöjjön megfelelő időben!...
Erre a többiek is sorra kifakadtak:
— Ez az ára, lelkecském, a filantrópiádnak... Ha az ember jószívű, bolondnak nézik!
— És különben is a lakásod nem rendelő és nem sürgősségi osztály és nem szakmai tudakozó!
— Mi vagy te nekik?... Talán a panaszládájuk, amelybe bármit beledobálhatnak, akár a szemetet is?!
Az orvosnő töltött a konyakból, bocsánatot kért, hogy remegő kezével kilöttyintette az italt, s még mindig könnyezett:
— Sokan már kíváncsiságból is megkeresnek ebben a kisvárosban. Mások meg úgy lépnek be hozzám, mint a jósnőhöz vagy a plánétaárushoz, hogy jövendöljem meg a sorsukat.
Ezen hangosan nevetett a társaság; már ő is mosolygott, nem akart háziasszony létére besavanyodott lenni. — Érezzétek jól magatokat, gyerekek! — töltött ismét a poharakba. — Ha molnárok volnánk, lisztesek volnánk, ha szénbányászok, feketék a szénportól; így azonban, hogy idegbetegekkel van dolgunk, csak természetes, hogy türelmesek vagyunk!
Miután a kollégák elmentek, s ő ismét egyedül maradt, egy ideig dermedten ült az asztalnál, a poharak tompa és zavaros fényében, mint egy cseppkőbarlangban, ahova alig szivárog be némi fény; most már bánta, hogy Daczónak sem szólt arról a levélről, amelyet ma kapott a férjétől, s amely úgy fölzaklatta. Nem Elek álomkószálása fájt immár neki, vagy egy-egy újabb kalandja, amelyről hír jött, hanem a fölény és a magabiztosság, ahogyan a távolból elgáncsolni igyekezett őt minden cselekedetében. Most is, amint megtudta, hogy Pétert a hatodiktól kezdve át akarja íratni a zeneiskolából valamelyik erősebb középiskolába, rögtön tiltakozó levelet küldött:
„Teljes apai súlyommal ellenzem, hegy az én kis Paganinim sorsában önkényesen járj el! Ó, hányszor láttam már őt képzeletben a világ nagy hangversenydobogóin, és te most szerte akarod foszlatni e gyönyörű látomásaimat! Figyelmeztetlek, hogy esztelenségeddel nemcsak ellene és ellenem követsz el jóvátehetetlen bűnt, hanem az egész emberiség ellen.”
Ez vagy őrült, vagy szélhámos, a látomásai pedig egy vak ló látomásai... Hát nem érti meg, hogy a gyerek utálja a hegedűt, hogy valahányszor gyakorolnia kell, fél szeme a vekkerórán, a másik a kottán, s gyötrődve várja, hogy leteljék az a huszonöt-harminc perc?!... És mit számítana a szigor vagy akár a fegyelmezés, ha közepes tehetségű, hiszen később úgyis eltanácsolnák a zenei iskolából. Talán várja meg ezt, s addig tétlenül nézze, hogy a kisfiú titkon és rettegve olvassa Vernét meg Jókait, mert a kötelező próbák miatt nincs elég szabad ideje ahhoz, amit szeret, amiért rajong?!... Őt azonban ez nem érdekli, ő teljes apai súlyával tiltakozik; de vajon van-e még súlya, tett-e legalább egy-egy marék aprópénzt a szavaira az utóbbi időben nyomatéknak?... Gondoskodott-e legalább hangjegyfüzetekről, ha egyébre nem gondolt is?... Csak ahhoz ért, hogy fertőző képzelgéseivel röpke látogatásai alatt is még erősebben magához kösse a két kisfiút; hogy megtöltse szobájukat a pácolt szavak kalandra csábító illatával, hogy elkábítsa őket a léha s mégis rikító ígéretek festményeivel.
„Hallgass hát reám, kedves Judit, és ne hamarkodj el semmit... Ha így teszel, Isten majd elhárít az utadból minden nehézséget, s egy szép napon együtt örvendeztek majd velem, a nagy tékozlóval, hogy sikerült győznünk a gyöngeség és a kishitűség fölött. Addig is légy erős, én pedig imádkozom érted mindennap!”
Egyre fölindultabban olvasta a sorokat; az utolsó betűknél szemét ismét elfutotta a gyűlölet könnye, s két karjával már-már rázuhant a poharakra, de akkor meghallotta, hogy a leválasztott kis oldalsó szobában fölébredt és nyöszörögni kezd a hónapok óta mozdulatlanul sínylődő Tati, anyai nagyapja, s a szemét gyorsan megtörölve rögtön indult be őhozzá.
*
Galambosné délutánonként egészségügyi sétára indult a férjével. Eleinte szívesen kísérgette őt órákon át, néha még ki is pirult, meg is szépült az önérzetes szereptől, amellyel a megrongált férfi oldalán naponta elvonult a világ előtt. Részvétet nem várt ezért, sőt elnézett a járókelők fölött, nehogy sajnálkozó vagy méltató pillantás fogja el a tekintetét; hiszen az igazi áldozat belülről jön, s amit tesz, önkéntesen teszi, sőt egy kis daccal, mint aki tüntetően részt vállal férje balesetéből.
Egy idő után azonban idegesíteni kezdte, hogy a raktárnok szüntelen hátrafordul, s kiesik a séta páros ritmusából, s az már valósággal felbőszítette, hogy minden harmadik-negyedik férfiban a pénzügyi ellenőrt fedezi fel, aggódón hozzá fordul, és úgy int a tekintetével, hogy íme, ennek köszönheti a szerencsétlenségét... Galambosné az arcába sziszegte, hogy ne ácsorogjon, az Istenre kéri, ne bámészkodjék, aztán megrántotta őt a kabátja ujjától, és a beteg csoszogva, fél lábon szökdelve igyekezett visszaigazodni a neje lépteihez, amíg súlyosabb szidást nem kap...
De az asszony ilyenkor belevágta körmeit még a kabáton át is a férfi karjába, tekintete ismét a magasba meredt, most azonban már szégyenében és zavarában kerülte az emberek arcát, mert félt, hogy olyan is akad közöttük, aki azt hiszi, érdekből szegődött ehhez a rokkant emberhez, aki hetek alatt megöregedett.
— Valóságos kínszenvedés elindulni magával! — mondta fölsíró hangon. — Az Isten verte volna meg az életemet!...
Egy napon, június elején, amint karonfogva vonszolta férjét, Galambosné magas, szemüveges alakot pillantott meg a szökőkút közelében, a tikkadtan fölfelé nyújtózó kőlibák előtt. Megállt, a park széléről nézte az ismerős embert, majd hisztérikusan rángatni kezdte a férjét, végül odavezette egy padhoz, és lenyomta rá. Föllobbanó indulatán azonban mindjárt valami ernyesztő sajnálat ömlött végig; könynyezve megpaskolta a szerencsétlen arcát, intett neki, hogy üljön ott szépen, nyugodtan, amíg ő vissza nem jön a pamutjával meg a kötőtűvel, s utána sietve elindult.
Tíz perc múlva már odahaza volt; de alighogy letette a táskáját, már árnyék vetült az előszobaajtó üvegére. Odalépett, és félretolta a reteszt; ugyanaz a magas, napszemüveges férfi állt előtte, széles karimájú panamakalapban; őszülő szemöldöke vastagszálúan és erélyesen nyomult elő a szemüveg keret alól, mint a sertepamacs; ő most is Széphalmi Géza volt, a kereskedelmi felügyelő és a szép férfi, közel hatvanéves létére is.
— Ne nézz úgy, Minerva! — szólt mosolyogva, mélyen zengő hangján. — Olykor a rajongó is visszatér a tett színhelyére, nemcsak a gyilkos; de ha akarod, elmegyek...
Galambosné halványult ajakkal, riadtan, de valahogy mégis megilletődötten nézte. Tíz éve nem találkoztak, azt hitte, már semmit se jelent számára Hacsaturján, ahogy régen becézgette ölelkezés közben, különös szemöldökét fésülgetve a körmeivel, s íme, most mégis remeg, az álla elzsibbadt, s hiába is próbálna megszólalni. Lehajtotta hát a fejét, aztán megfordult, és elindult a nappali szoba felé; a férfi hintázó léptekkel követte.
Végül szemben ültek egymással:
— Látom, szépen berendezkedtetek — dörögte a férfi kedélyesen. — Új ház, új bútor, minden új...
— Csak az életünk kopott el — mondta az aszszony halkan, s már attól is megkönnyebbült egy kissé, hogy ezt ki tudta mondani. — Szegény Ádám idegroncs lett...
Széphalmi ekkor türelmetlenül megrezzent, aztán fölállt és ide-oda nézelődve megkerülte az asztalt:
— Emlékszel azokra a napokra, amikor a postán megismertelek? Naponta háromszor is visszatértem hozzád, és a márványlapra hajolva, üres megcímzett borítékokat adtam fel, csak hogy láthassalak, kedves kis Mira... Hogy beszélhessek veled...
— Ne idézgessük a múltat — szólt az asszony. — Mi értelme emlékezni? Neked csak egy eset voltam a sok közül: egy postáskisasszony, akit a szeszélyed kívánt meg, nem a szíved. Hiszen amikor először fölmentem hozzád, követelted, hogy az ünnepi egyenruhámat vegyem fel a kihajtott fehér gallérral...
— Ha így lenne, amint mondod, nem tértem volna vissza hozzád, édes Mira... De most már vége a kalandozásnak... Elfáradtam... Családra vágyom, meleg otthonra, szeretetre... Arra, hogy ismét fésülgesd apró szikrázó kis körmeiddel a szemöldökömet... Eljöttem hát, és ha akarod, melletted maradok...
Galambosné megütközve kapta rá a tekintetét:
— Meg vagy zavarodva, Géza!... Úgy beszélsz, mintha tudomásul se vennéd, hogy férjnél vagyok...
De e pillanatban ő maga sem érezte eléggé meggyőzőnek saját szavait, s amikor látta, hogy Széphalmi elmosolyodik azzal a sugárzó mosolyával, amely mindig rögtön kisöpörte a szavak közül a pelyvát, ismét remegni kezdett félelmében.
— Kötelesség, erkölcs, önfeláldozás, ostoba beszéd! — mondta a férfi. — Ha olyan tökfejű volt a te Ádámod, hogy átrázta egy bükkfagatyás ellenőr, megérdemli a sorsát!...
— Ne beszélj így róla — szólt Galambosné rimánkódón, már-már tanácstalanul, mintha most döbbenne rá, hogy a raktárnok is hibás a szerencsétlenségben. — Ő nem vétett semmit ellened...
De a férfi leintette nagy fekete mancsával:
— Végül is mit akarsz?... Remélem, vagy anynyira okos, hogy látod mellette a jövődet... Hiszen az ilyennek egykettőre megkotlósodik a dinnyéje!... Maholnap etetni kell őt, s maga alá csinál...
Leült a kanapéra, hátra dőlt, lehunyta a szemét, mint aki méltatlannak érzi a helyzet további elemzését. Galambosné tekintete riadtan rebbent ide-oda; előbb a padot látta, amelyen Ádám ül együgyű várakozással, aztán a szendergő Hacsaturjánra nézett, s olyan kétségbeesés fogta el, mintha ebben a pillanatban kellene döntenie a sorsáról. Odament a kísértőhöz, és két apró öklével dörömbölni kezdett annak a mellén, mint leeresztett redőnyön, és eszelősen egyre csak azt ismételte:
— Ha megölöm magam, a kettőtök lelkén szárad!... Ti lesztek a hóhéraim, Géza!... Hallod, mit mondok?!... Miért nem szólsz?... Miért hunyod le a szemed?!...
A férfi pillája meg se rezzent. Tehetetlenségében Galambosné átfogta a kísértő nyakát, aztán kiszolgáltatottan fölhúzódott az ölébe, és egészen hozzábújt...
*
Egy hónap múlva, este nyolc óra körül Galambosné ismét bekopogtatott az elmegyógyásznő lakására. Nem találta odahaza, de a nagyobbik fiú, Péterke, a nappaliba vezette, és leültette őt. Mindjárt cigarettát vett elő, és rákészült, hogy akár tízig is ott eregeti a füstöt, némán és elszántan vár, csak beszélhessen vele, csak elmondhassa neki, hogy ő is húsból meg vérből van, a lelkével együtt a teste is föllázadt hát, s ha nem veszik le a nyakáról az igát, elpusztul a másik nyomorulttal együtt. Segítsen Práda Judit, hogy utalják be a férjét pár hónapra a szamosvári idegklinikára, s azalatt talán mindkettőjük sorsa eldől. Mert íme, közbejött egy harmadik ember, és ő még csak harminckilenc éves, joga van megújítani az életét... Igen, mindent elmond majd neki egy szuszra s a legőszintébben, mert ügyét nem viheti sem Isten, se gyóntatópap elé: csak egy irgalmas lélekorvos érti meg a sorsát, aki őbenne is a vergődő beteget látja, s nem a viszketeg fenekű szajhát...
Ült, cigarettázott és várt, de Práda Juditnak nehéz napja volt, úgy tűnt, elő sem kerül ezen az estén. Mióta Zsuzsa, a sziki lány a mezőre járt, egymaga végzett minden házimunkát. Néha már pirkadatkor fölkelt, amint meghallotta a tejesüvegek csörgését a drótrekeszes taligában, s válaszként az erősödő csaholást; kiemelte a fölül nyitható postaládából az üveget, fölforralta a tejet, kakaót főzött, előkészítette a két gyereknek az uzsonnát; utána befűtött a kazán alá, kinyomta a két fogkefére a krémet, hogy tudja ellenőrizni a fogmosást, szétbontotta az ágyneműt, szellőztetett, benézett Tatihoz, megvizsgálta az érverését, lepedőt cserélt alatta, hordta az ágytálat, belekiabált a nagyothalló Mama fülébe, miként szolgálja ki a beteget, levelet írt a két kisfiúnak, és mindenről hagyakozott, majd pedig ő maga sietett a fürdőszobába tisztálkodni, fésülködni, hogy elérje a háromnegyed hetes autóbuszjáratot.
Alig lépett be a klinika udvarára, máris elfogta néhány ődöngő beteg, aki megszokta s várta őt, mint egy csapat gyerek az édesanyját. „Ni, doktornő, ni, mi történt velem!” — mondta egy ősz hajú férfi, s könnyesen mutatta az ujját, amelyen ma reggel megdöbbenve fedezte fel az icipici sömört; a másik a társára panaszkodott, aki ingerkedik vele, a harmadik álmatlanságtól izzó szemekkel altatót kért; a negyedik ujjongón beszélt valamely látomásról; az ötödik kimenőt kunyerált, és fogadkozott, hogy ezúttal nem fog egy gyűszűnyit sem inni, és nem töri össze az arcát a járda kövén, mint legutóbb; a hatodik sírt, mert nyomta valami időtlen fájdalom...
Szemle előtt egy órányi ideje maradt rendelni; pohárban neszkávét kevert ki, a csapból forró vizet csurgatott rá, s már ott ült fehér köpenyben az asztal mögött, s az újabb kórlapokat kezdte tanulmányozni. Pár perc múlva fakó külsejű, fakó arcú és napszítta hangú munkásasszony kopogott be hozzá, akinek első szavai rekedtes köhögésbe fulladtak a zavartól s a kimerültségtől; miután leült, elmondta, hogy milyen csapás érte, hogy az ő egyetlen fián, az ő Ernőkéjén, az ő szemefényén, akiért kínlódott, különös betegség tört ki, s épp az érettségi banketten, amikor ő is, a társai is a legjobban érezték magukat. A fiúk azt mondják, hogy váratlanul fölugrott az asztalra, s noha csak hűsítőt ivott, ordítani kezdte, hogy mindenki vak és bolond, a tanárokkal együtt, mert nem akarják észrevenni, hogy ő egy nagy angol költő, a világ legnagyobb költője.
„Keats vagyok, igenis Keats, vegyétek tudomásul!” És azóta odahaza van, az ágyat lepedőkkel elkerítette, és senkivel sem akar szóba állni; de időnként fölugrik, és szavalni kezdi mindig ugyanazokat a sorokat:

Ha rádöbbenek, hogy meghalhatok, mielőtt agyam termését behordtam...

Nagyon megszánta ezt az asszonyt, akinek az elbeszéléséből a debütáló tudathasadás sajátos tüneteire ismert, s miközben vizitre indult, arcáról árnyék hullott frissen vasalt köpenyére. Szemle után két rabot hoztak be a fegyházból, gyilkossággal vádolt házastársat, hogy a szakbizottság, amelybe őt is beválasztották, a törvényszéki orvossal együtt megállapítsa a beszámíthatóság fokát az elkövetett bűncselekményben; a férfi negyven év körüli lehetett, magas volt és csontos arcú, s a tekintetében a félelem most a gyanakvás izzó higanycseppjévé szigorúlt; az asszony bő rabruhájában is aprónak látszott, s noha még a harmincat sem töltötte be, arcán vékony ráncok futottak át, s ő makacsul ügyelt rá, hogy semmiképpen se kelljen fölpillantania faggatás közben. Egymással szövetkezve a pajtában láncon tartották a férfi apját, aki nem akarta reájuk íratni a házat, s az öreg végül éhen halt...
Klinikai szolgálat után alkalmi kocsival hazament, hogy ellássa a gyerekeket meg a beteget, s hogy estére átnézze szakmai dolgozatát, amelyet föl kellett olvasnia néhány Szebenből és Kolozsvárról érkezett kolléga előtt is. Igen érdekes vitát, eszmecserét várt, hiszen kedvenc témájáról, az alkotáslélektanról beszélt, erről a tudományágról, amely most kezdett önállósulni, s ezen belül is a tehetség összetevőiről s az alkotómunka folyamatáról; de sajnos a nagyapa ismét rosszul volt, a csillapítók után is nyügölődött, jajgatott egyvégtében, úgyhogy Juditnak, amíg az előadásra készült, ismét használnia kellett a már megszokott füldugókat, s utána rossz sejtésekkel, aggódón indult el hazulról. A dolgozat sikere később megnyugtatta egy kissé, örült a téma körül kialakult vitának, beszélgetésnek, noha a sok hozzászólás miatt csak este kilencre fejeződött be az eszmecsere.
Daczó felajánlotta, hogy kocsin hazaviszi. Egy rövid szakaszon hallgattak, aztán az agysebész azt mondta:
— Kiváló az értekezésed, Juditkám, de mondd, meddig bírod még ezt a strapát? Maholnap téged kell beutalni...
Az orvosnő lehunyta a szemét, remegett a kimerültségtől, s szívesen a mellére dőlt volna a férfinak.
— Ha elhagyom magam, és panaszkodni kezdek, rögtön megroppanok — sóhajtotta. — Mit tegyek hát?
Daczó szigorúan nézte a két vakító sugárkévét és az útszéli fák tömbszerű fekete koronáját:
— Vess már véget ennek a megalázó viszonynak... Tudod, hogy reám számíthatsz... Én téged nemcsak mint nőt...
Elhallgatott, de az arca izzott a sötétben.
— A gyerekek miatt nem adtam be a válókeresetet — mondta később Judit. — Bármily hihetetlen, a fiúk imádják az apjukat. És még kicsik ahhoz, hogy rádöbbentsem őket: akit úgy istenítenek, az csak egy hazug kép, egy árnyéklovag!...
Mikor belépett az előszobába, szinte megdöbbentően hatott rá a megállapodott cigarettafüst szaga; de még le se tette a kalapját, táskáját, s Galambosné, aki minden neszre figyelt, már eléje jött kipirulva, örvendezőn-panaszos arccal:
— Jaj, de boldog vagyok, aranyos doktornő!... — kezdte pergőn. — Hiszen egész este itt vártam magára, édesem, mivelhogy sorsdöntő dolgokról van szó...
És hadarva, egyszuszra elmondott mindent. Práda Judit halálos kimerülten hallgatta, s néha az volt az érzése, hogy mindjárt arcul üti Galambosnét, de uralkodott magán.
— Elég, ne folytassa, kérem! — szólt közbe végül. — Ha beutaljuk majd a férjét, azért fogjuk tenni, mert rászorul, és semmiképpen sem azért, hogy megoldjuk őnagysága szerelmi életét... Most pedig távozzék, kérem, mert nekem is van magánéletem !
És végre tárta előtte az ajtót.
*
Évadzárást követőn a fővárosi Vígszínház országos körútra indult, és Szamosváron is terveztek egy előadást. A plakátokat már ki is ragasztották: LÁTOMÁS MISE UTÁN. A tragikomédiát lengyel szerző írta, Somerset Maugham Gauguin-regényének a felhasználásával, s címként a nagy festő egyik szimbolikus-látomásos képének a nevét használta fel. Megkezdődött a szaladgálás a városban, a helyi színház titkárságán kora reggeltől késő estig csörgött a telefon, mindenki jegyet akart, összeköttetést keresett. Előadás előtt egy nappal Széphalmi Géza szótlan ünnepélyességgel jött haza, szétnyitotta finom sevró irattárcáját, és két jegyet tett Galambosné elé, olyan mozdulattal, mint aki csöppet sem aggódott, hogy meg mernek feledkezni róla az ismerősei.
Minerva megörvendett, aztán elsápadt:
— De hiszen holnap Ádám is itthon lesz, nem hagyhatjuk magára... Erre gondolhattál volna...
— Gondolt az ördög! — mondta a férfi bosszúsan. — Hívd fel a klinikát, és szólj, hogy ne engedjék ki!...
A nő tétovázott, nem tudta, mit kezdjen.
— Az a baj, hogy a múlt szombaton ismét ugyanezt kértem. Most mire hivatkozhatom?...
A férfi tekintete azonban utasító volt:
— Egyszerűen arra, hogy nem alkalmas a pillanat. Vagy festésre, poloskairtásra, nagynyavalyára, bánom is én!...
Zengő hangjától megrezzentek az ablakok; az aszszony kényszeredetten odatámolygott a telefonhoz, és felhívta az orvosnőt. Halkan, izgatottan, már-már baljósan mondta el, hogy közbejött ismét valami, ha lehet, megint tartsák benn Galambost; de Práda Judit válasza éles volt és határozott:
— Tudja mit, kedves hölgyem: a beteget a saját kívánságára és a saját érdekében haza fogjuk engedni!...
S azzal már le is csapta a kagylót.
Széphalmi az elszürkült asszonyra pillantott, aztán nyugodtan megtömködte kurta szárú pipáját, s kék pamacsokat eregetve elindult otthonról, mint akire mindez már nem tartozik: vágja ki magát Mira, ahogy tudja!
Vasárnap tíz óra körül hazaérkezett Galambos; frissebb volt, a tekintete élénkebb, mint régen, de miután a csengetésre senki sem jött elő, s a maga kulcsával nyitotta ki az ajtót, ismét elfogta a régebbi szorongás: Széphalmi dohányának a szaga mindent átpácolt, s itt lebegett fölötte a széles karimájú panamakalap meg a sötét szemüveg is, amely mögé a csodaorvos rejtőzött. Mert Minerva elmegyógyászként mutatta be, aki azért jött, hogy tanulmányozza és meggyógyítsa őt, s aki kénytelen meghúzódni náluk, amíg a turistaforgalom csökken, s szoba ürül a szállodában...
A főraktárnok emlékezett rá, amint sebtében megvizsgálta őt Széphalmi, amint lehúzta a szemhéját, s rászólt, hogy nyújtsa ki a nyelvét; utána megmérte a pulzusát, s a húsvágó baltával enyhén a térdére ütött, hogy ellenőrizze az idegreflexeit. Közben egy pepita fedelű füzetbe beírt ezt-azt, s délutánra nyugtatókat, vitaminokat hozott, de mindjárt el is küldte őt otthonról: „Sétálni, kisöreg, sétálni, minél többet lenni egyedül a levegőn, minél többet, az a gyógyulás útja, kisöreg!” Éjjel rázárták az ajtót, nehogy kószálni kezdjen félelmében, de ő felhúzott térdekkel, vacogva feküdt még sokáig az ágyban, mert odaküntről különös neszeket hallott; előbb elfogódott tompa dünnyögést, susogást, majd egy félóra múlva az érzéki szorításból fölszabadult férfihang fölényét és magabiztosságát, s kevéssel rá a fürdőszobában csattogó vizet...
Ennek most már az emlékétől is rosszul lett, s mikor elképzelte, hogy mi minden történhetett itt az ő távollétében, a kalapját a székre dobta, és ruhástól végigdőlt a heverőjén.
A magánytól rettegve hallgatózott, később fölgyújtotta az éjjeli lámpát, hogy legalább annak a fénye nyugtassa meg kissé; a lámpaernyőről dongva szállt föl egy légy, elhúzott valahova a homályba, utána visszatért, s ismét tovazúgott; Galambos föltápászkodott fektéből, s érdeklődő bizakodással kutatta a legyet, minduntalan lépett egyet-egyet, s olyan mozdulatot tett, mintha valakit magához akarna ölelni.
— Á, te már idehaza vagy? — kérdezte Minerva reányitva, de az arcán fölrebbenő mosoly éppoly gyorsan le is húzódott. — Mondd, mit csinálsz, min buzgólkodol?
— Meg akartam fogni — intett a férfi nevetve a homályba, ahol a légy rejtőzhetett. — Oda akartam tenni a párnámra, hogy ne legyek egyedül, mert... mert nagyon féltem...
És most úgy mosolygott, mint aki már abba is belenyugodott, hogy az asszony szeretőt tart, csak vele is törődjék, vele is, Minerva pedig ebben a pillanatban tisztán látta, hogy vagy magukkal viszik este Ádámot, vagy pedig ő is itthon marad; de erre gondolni sem akart, s inkább nyakába vette a várost, és addig járt, érdeklődött, amíg kapott egy harmadik jegyet is.
*
Már fél nyolckor elözönlötte a nép a színház előtti térséget, s láncba kapcsolódó férfiak, nők állták el az utat fölös jegy után érdeklődve a gyalogjáróktól; Széphalmi frissen borotválkozva és friss dühvel kérdezte a ruhatár előtt Galambosnétól:
— Mégis elhoztad ezt a hülyét?... Nem tudtad bezárni?... Meg van pecsételve az egész esténk!...
— Ne aggódj! — mondta az asszony szuszogva, vörösen. — Semmi sem lesz feltűnő. Ott ül majd mellettünk. Egy diáklány hajlandó volt helyet cserélni vele.
Pontosan nyolckor szétnyílt a függöny, egzotikus tahiti táj derengett elő a háttérből, és a narrátor azzal kezdte, hogy egy tenyérnyi levélből fölolvasta Charles Strickland, vagyis Gauguin búcsúlevelét, amelyben közli feleségével s gyermekeivel, hogy többé soha nem tér vissza hozzájuk, mert rajta van az ördög sarkantyúja, és festenie kell mindenáron. Utána mindjárt ama párizsi jelenet következett, amelyben a fekete sátánember kidobja a műteremből a szerencsétlen kis festőt, aki betegen befogadta őt, s elszereti annak a feleségét; szegény Dirk Stroeve fölemeli a porból a kalapját, visszatér a műterembe, és rimánkodni kezd Gauguinnek, hogy adja vissza a műhelyét, s távozzék; de akkor Blanche odaáll az ördög mellé.
„Ha ő megy, én is megyek — mondja határozottan, miközben a nagy festő fütyörészve zsinegeli át a csomagjait. — Követem őt, bárhova megy: értsd meg, Dirk!”
És ekkor Práda Judit, az elmegyógyásznő döbbenten vette észre, hogy Galambos is ott ül a sor szélén, az asszony s a szerető mellett; a raktárnok e jelenetnél fölágaskodott, valami fájdalmas nyüszítő hang szakadt föl a melléből, s a következő percben már kifelé loholt, mint aki öklendezhetnék; a hátsó sorokból néhányan fölugráltak, de már szaladt az illemhely felé a ruhatáros meg a tűzoltó is; mire Práda Judit az oldalsó ajtón kivergődött, és a csoport után sietett, már késő volt; az idegbeteg a belső zsebében rejtegetett borotvával lenyeste az orrát, és úgy állt az ajtórésben, mint egy vérző múmia; aztán egy erőteljes és vízszintes mozdulattal a nyakát metszette át, és előrebukott.
Az ordítozásra, sikoltozásra most mindenki felugrált; az előadás megszakadt, a függönyt leengedték.
— Ugye megjósoltam, hogy botrány lesz! — csikorgatta a fogát dühös önigazolón, szinte diadallal Széphalmi, és megragadta az asszonyt. — Kár, hogy egy hülye ellenőrt küldtem rá, érted?!... Kár, hogy nem én vettem kezelésbe!... Akkor most egészségesen zabálná tizenöt évig a rabkosztot!...

MARIA BELMONDO

Másodi vissza-visszatérő betege volt az ideggyógyászatnak. Néhány hétig kezelték, aztán útra bocsátották, akár a hegedt szárnyú madarat, bár tudták, hogy egy napon ismét feltűnik majd a klinika előtt; akkor sápadt lesz és meghajszolt, miután botjával belöki a kaput, úgy mozog majd, mintha keze, lába cérnaszállal volna egymáshoz fércelve a sötét öltöny alatt, állát önérzetesen kicsiny és hegyes melléhez szorítja: íme, ismét itt vagyok, kezdhetünk mindent elölről! — mondta a tekintete, s hóna alatt a rajzmappával s az irattáskába gyömöszölt pizsamával elindul a kilences kórterem felé, ahol tiszta ágy várja. A betegek, akik felismerik, elébe jönnek fakóra mosult köpenyükben, a grafikus azonban némán bólogat, alig egynek-kettőnek lehel oda valami köszönésfélét, s megy tovább. Csak akkor áll meg, amikor egyedül marad. Ilyenkor egy percre visszafordul, és vicsorítva, kifulladtan számba vesz mindent, hogy később meghúzhassa a határait annak a világnak, amelyben e hasadozott vagy zavarodott elméjű emberek kószálnak, kiégett tekintettel hevernek, vagy a lét súlyától nyögnek, miközben arcukon kétoldalt véres csíkot mar a könny, mint az ostorcsapás.
*
Másodi nem tartozott a nyomorékoknak ahhoz a fajtájához, amely titkon emészti magát, s mert önérzete tiltakozott ellene, hogy tudomásul vegye valóságos külsejét, nem mélyítette el magában a szenvedést sem, mint azok a sorstól sújtottak, akik a zene lépcsőin igyekeznek föl a testi-lelki tökéletességhez; de zárkózott sem volt, és aligha lehetett volna ráfogni, hogy öncélúan táplálja magában a kirekesztettség érzését, hogy különcködik vagy rögeszméket táplál. Épp ellenkezőleg: az erőt hirdette, igyekezett kemény maradni az elérzékenyülés iránt, s már a romantikát is olyan emberek eltévelyedésének tartotta, akiket búskomorságuk az élet erős oldaláról átsodort a lélek árnyékos felére. S mert így ítélt meg minden szenvedélyt, harmincéves korára már-már nőgyűlölő lett, s azt bizonygatta, hogy a férfi átka kezdettől fogva a némber, aki elasszonyiasította és önmagához hasonlóvá tette, miközben átvette tőle a hím néhány uralkodó vonását, hogy föléje kerekedjék. Hova lett a szép büszke férfi, aki köveket görgetett, s oroszlánokkal birkózott, mint Rubens gyönyörű festményén?... Az a férfi ma párolgó fazekak mellett lebegteti gömbölyű farát; szatyorban mócsingot cipel, selypegve hajol a gyermekkocsi fölé, és beteg ösztönnel várja, hogy az asszony környékezze meg őt... Hát nem förtelem, hogy hova jutott a huszadik század Ádámja?...
Ilyenkor mindkét kezével a botra támaszkodott, szinte hallani lehetett, ahogy a fogantyú ropog a dühös szorítástól, és mellecskéje még inkább megfeszült a patyolatfehér ing alatt: de ki törődött vele? Megmosolyogták, vagy csak legyintettek, s ő egyedül maradt, mint bénult pingvin az úszó jégtáblán. Visszhangtalan kifakadásai még gyanakvóbbá tették a mások érzelmei iránt, s amikor egyik szobatársa, Platon Sándor borbélysegéd megfogta és a melléhez szorította a vizitáló főorvosnő kezét, s hebegő önkívületben követelte, hogy a hölgy hajoljon föléje és csókolja meg, ő már nem bírta tovább; kiugrott az ágyból, és pizsamában, mezítláb az udvarra vergődött, hogy utána remegve lehúzódjék egy padra, és onnan lesse, vajon mi történhetik még ama borzalom után... Mert íme, nem elég, hogy a nászéjszakai fiaskó idejuttatta ezt az ökröt, ő továbbra is aláveti és kiszolgáltatja magát a fehérnépeknek...
Időnként Másodi kilépőt kért, és tárlatokat látogatott. Többször is körbekocogott a termekben, s a képeket ugyanúgy ítélte meg, mint a művészeket, akik szerinte ugyancsak tyúkzsírba süppedtek. Egyegy munka előtt megállva, krákogott, hümmögött, gyötrődve végigtörölt az arcán, de bíráló szavait csak az hallotta, aki bizalmasan hozzászegődött, hogy mulasson a kis Másodi véleményén, s már ott a kiállítóteremben széthordja a megjegyzéseit: ez saláta, amaz dobostorta, a harmadik spenótfelfújt; hát nem látja, kérem, hogy itt semmi sem áll a talpán, semmi sincs megszerkesztve?! Bármelyik képre rá lehetne fogni, hogy nő rajzolta vagy festette ajakpirosító, szemfesték, körömlakk és rózsavíz keverékével.
E tárlatokról mégis fölfrissülve tért vissza a klinikára, s ez meglátszott hátratolt kalapján, verítékező homlokán, egészségesen táguló orrcimpáján is; hisz nemcsak a puhaság és az alaktalanság fölötti diadalát ünnepelte, a magtalanság és erőtlenség megcsúfolását, hanem a bátorságát is, amellyel a dadogók fölé kerekedett, mert úgy érezte, hogy senki sem tudta oly pontosan megfogalmazni annak a teméntelen sarlatánságnak a jellegét, mint ő. Botjával egyre gőgösebben böködte hát a kórházudvar salakját, de alig pihent egy félórácskát, máris kiült vázlatozni. A modellek pedig bátorították, munkára ingerelték örök mozgásukkal; Oszi bácsi, aki a tegnap még Fejszál király volt, most Péter apostol kulcsainak és egész küldetésének a terhét vette magára; mezítláb lépkedett földig érő hálóköntösében, s kopaszon izzó gömbfejével minduntalan rá-rábólintott saját mélázatára; a hasadt elméjű zenetanár szemétből és bontott téglából piramist rakott, s annak a tövében őrizgette fenyegető szemvillantások között régen eltemetett álmait. Hát van-e ennél érdekesebb világ, kínál-e az egészséges lét ennyi arcot, sorsot, ennyi lelki és testi megnyilatkozást?...
Másodi Károly grafikus volt, s igazság szerint a kicsiny felületek mestere, de úgy érezte, hogy épp itt fog átlényegülni, s egyszer majd eljut a hegyoldalakba vágott szobrok méretéig, mint az ősművészek a férfias erő és képzelet leghatalmasabb megnyilatkozásáig...
*
Egy téli este, két nappal Újév előtt, a kis emberke odahaza volt emeleti szobácskájában, és rajzokat készített meséskönyvhöz. Megalázónak érezte a gyufásdoboznyi felületeket, amelyen dolgoznia kellett, s tetejébe sürgették is a munkával, így hát a lakásában rekedt; de mit is kezdhetett volna odakünn az utcán vagy a tereken, e ködbe, hóba, nyirkosságba göngyölt világban. Nem szeretett ilyenkor járkálni, iszonyodott a síkos járdától, a jégen szétfutó kékes fényektől, de ha háttal ült az ablaknak, és nem látott le a tetőktől szétszabdalt óvárosra, mégis sóvárgást érzett. Hiszen ezeknek a napoknak hangulatuk és fenyőgally-illatuk volt, s eszébe idézték, hogy nemsokára betölti negyvenharmadik évét, s talán az sem lesz, aki egy pohár borral felköszöntse... Épp ezért vette meg a hordozható tévékészüléket már nagyhéten, és asztalával szemben a könyvespolcra állította, hogy fél szemmel munka közben is odapillanthasson, ha például az állat és növényvilágról van szó, vagy érdekes tájakat elevenítenek meg; de még ezt a vásárlást is restellte, mint aki merényletet követett el saját magányossága ellen, mint aki szigorú életmódját föladva, slágerlemezeket kezdett gyűjteni, és szobájának falát teleaggatta női aktokkal. Ha idegen nyitott be hozzá, mindjárt mondani kezdte zavartan és hebegve, hogy közeledik a téli olimpiász, de ennek ellenére sem vette volna meg a készüléket, ha utána nem hajítják, huszonnégy havi részletre kínálva föl; ó, nem, egyébként szó sem lehetett volna vásárlásról, hisz valójában ő civilizációellenes, a tévé pedig ellustítja, nőiessé teszi az embert...
Azon a téli estén tehát, amikor a meséket illusztrálta, oda-odapillantott a műsorra; a hódokat nézte, amint hatalmas fák törzsét rágják át, amint gátakat meg várakat építenek, s víz alatti nászukat töltik. Másodi e jelenetnél szemérmesen ismét a munkája fölé hajolt, és egy ecsetvonással letompította a fácánkakas farktollának túlságosan rikító színét, de amire ismét odapillantott a képernyőre, már szép szőke nő mosolygott rá, akit még nem látott, s az egészen meglepte. A bemondó egyelőre hallgatott, mintha eddig arra várt volna, hogy ő észrevegye; aztán kedvesen biccentett, talán suttogott is valamit, mosoly közben fehér szikrák szálltak a fogsoráról, sőt a bal szemével kacéran intett neki. És akkor Másodi Károly úgy érezte, a homlokán pára csapódik le, a szíve tájéka zsibbadni kezd, a lába pedig beledagad a cipőbe. Később fölemelkedett az asztaltól, kábultan és tapogatózva lépett egyet-egyet, míg közel nem ért a készülékhez, hogy ott aztán a platinás fényben megálljon. Közben a szép szőke egyfolytában beszélt hozzá, mintha ujjai begyével cirógatná, továbbra is mosolygott, jeleket adott, utánafordult, bárhová állt is; aztán eltűnt, és ő az arcához kapva felnyögött, mint egy káprázat után...
Nem tudott tovább dolgozni; szétnyitotta a műsorfüzetet, piros ceruzával bekarikázta a további számok kezdetének idejét, hogy legalább néhány pillanatra ismét és újra láthassa Őt, hallhassa a hangját, s megint átélje azt az érzést, amelyet eddig még nem ismert, amely annyira újszerű volt számára, mint csecsemőnek a bölcsőjére hulló fény. A viszontlátások alkalmával ezután már nem kábult el, nem döbbent meg, csak ült álmélkodva, boldogan és megilletődötten, hiszen tudta, hogy szándéka és akarata ellenére kapta ezt az ajándékot. És amikor a bemondónő közölte, hogy a műsor véget ért, és jó éjszakát kívánt, Másodi kétségbeesetten nyújtotta feléje a karját; még valami vinnyogás is fölszivárgott mellének nyikorgó kosarából, s mert biztos volt benne, hogy a gyönyörű szőke, miután intett a technikusoknak, hogy még ne kapcsolják ki a stúdiót, egyes-egyedül érte időzik még egy keveset, neki gyűjti búcsúzón csokorba a száját, neki int a másnapi találkozás reményében; hirtelen előrelépett, hogy átölelje őt, de ekkor tejfehér, vakító fény öntötte szembe, és erős, bántó sistergést hallott, mintha egy hatalmas fekete szívben fölforrt volna a vér; ez annyira zaklató volt, annyira kibírhatatlan, hogy lekapcsolta a készüléket.
*
Ettől kezdve azonban sötétség lett benne és zűrzavar; hol szégyenkezve, elvörösödve billegett a szoba közepén, hol a fejét csóválta, hol az asztalhoz lépett, és fölemelve, rámosolygott a mintázott nyelű, régi tőrből köszörült papírvágó késre. Sőt, voltak pillanatok, amikor kételkedni kezdett benne, hogy mindez lehetséges volt, amit ezen az estén átélt; vagy valaki talán mesterien megszervezte az egészet, hogy csúffá tegye, és megalázza elveiben?... Nem, ez ostoba képzelgés, hiszen őbenne történt a változás, egyedül őbenne, ezt akkor is el kell ismernie, ha mások előtt le fogja tagadni, el fogja hallgatni különös és hihetetlen élményét... De miért tagadná le, miért hallgatná el?... Épp ellenkezőleg, büszke lesz rá, hogy megesett vele a csoda, mindent vállal, bármi legyen az ára, és még ezen az estén körbeindul a városon; bekukkint ide is, oda is, ahol a fénypárás füstben kiégett tekintetek imbolyognak, és a semmi harsog, s odamutatja izzó fejét s boldog vigyorát, hadd nézzék töklámpásnak is, amely egyszerre ijeszt s hoz meghökkentő derűt, csak ne üljenek ott beledermedve színtelen gondolataikba: csak lássák, hogy létezik olyan boldogság is, amit ők eddig nem ismertek...
Belebújt télikabátjába, nyaka köré csavarta gyapjúsálját, fejébe nyomta kalapját, megmarkolta a sétabotot, és elindult lefelé a lépcsőn, mert többé nem tudott meglenni a négy fal között. Mikor azonban szembecsapta a friss hószagú szél, restellni kezdte iménti elfogódott gondolatait meg azt a szándékot, hogy belekiabálja a világba a maga kalandját, megtorpant, és a botra támaszkodva mérlegelőn himbálni kezdte magát. Már-már föltámadt benne régebbi lénye, s azt követelte tőle, hogy sétáljon egyet, szellőztesse ki a fejét, utána azonban bújjék ágyba, és igyekezzék reggelig elfelejteni mindent, sőt elalvás előtt ismételje el háromszor egymásután, hogy: Nagy marha vagy, Másodi! De amint viaskodva ott állt a járdán, a párában, az imbolygó fények között újra megjelent az a gyönyörű arc, kissé oldalt billenve, durcás-csalódottan, havas pilláit mozgatva, ő pedig odaütötte botját, a jégkérges járdához, és határozottan elindult egy határozott irányba. Végigloholt a városon, a kocsmákon, mint ama legendabeli őrült, aki egyvégtében kiáltozott Jeruzsálem utcáin, hogy szél Keletről, szél Nyugatról, szél a világ minden tájáról, riadjatok éjnek idején; de nem figyelt reá senki, észre sem vette a boldogságát. Végül önmaga bátorítására egy csehóban két deci konyakot hajtott fel undorodva s mégis sietősen, s nem sokkal utána már egy belvárosi lakás utca felőli ablakán zörgetett, mert a függöny mögött még fény derengett. Itt lakott a Dob utcában Nap Tudor, a tájképfestő, akit művészként alig becsült valamire, de szerette benne a tapasztaltság nyugalmát, őszinteségét, segítőkészségét s azt a józan öngúnyt, amellyel saját munkáját is lefitymálta. A piktor papucsban, pizsamában jött elő, amikor megpillantotta a homályban a kis manó csillogó szemeit, már-már fölkacagott, de átvillant benne, hogy baj lehet, ha ez a Toulouse-Lautrec ilyenkor felriasztja, s halk kiáltássá csillapította meglepődését:
— Á, hiszen te betintáztál, Karcsi!...
Válasz helyett Másodi zsebkendőt terített a lépcsőre, ráült, és sértődötten szuszogott. Csak akkor pillantott fel, amikor Nap óvatosan faggatni kezdte, hogy talán nem valami szívdöglesztő ügyről van szó, mert el sem hitte volna, hogy egyik napról a másikra így megcsúfolják az elvei őt, aki erős volt és bátor szívű; aki azt hirdette, hogy a művésznek mindenen át kell taposnia, ha célba akar érni; aki a függetlenségért a legkínzóbb függőséget vállalta: a futó örömtelen szerelmeket, egy-egy megszorult és állástalan kis lánymodell alkalmi barátságát, akit ilyenkor sötétben engedett be a szobájába, és sötétben is bocsátott el pár perc múlva, nehogy valami érzelemféle duzzassza fel hirtelen kiürült csontjait, és játszani kezdjen remegő idegein, s nehogy épp szeretkezés közben pillantsa meg a nő az ő idétlenségét, összenyomott mellkasát, amelyben az idők során talán a szíve is megnyúlt és kihegyesedett, hogy csak a szúró érzések férjenek el benne... Mindezt csupán hozzágondolta Nap Tudor ahhoz a kérdéshez, hogy vajon nem nő szoknyája terül-e szét a láthatáron, de Másodi erre is fölkapta a fejét, esedezőn és bűntudatosan, a kiszolgáltatott kutya alázatával; szemében könny csillant. Ebben a percben azt is készségesen elismerte volna, hogy Nap hatalmas művész, akit ő eddig félreértett, őnála is sokkal nagyobb, csak segítsen rajta, adjon tanácsot...
— Szerencsétlen, hiszen te szerelmes vagy! — szólt suttogva a tájképfestő, és a kis nyomorék mindent megvallott neki. — No, gyere be, gyere be! — sürgette Nap, s karon fogva fölemelte őt. — Ezt meg kell tárgyalnunk... De hát hogyan: épp egy távoli és megfoghatatlan képbe bolondultál bele?!... Épp a kedves Belmondo Mariába?... Tudod-e, hogy mi így nevezzük, amióta a tévéhez került?... Egyébként nekem jó pajtásom, két évet együtt végeztünk a színin... Majd összehozlak vele, ne ess kétségbe... Úgy tudom, nincs férjnél... No, gyerünk, fel a fejjel!...
*

Másodi azonban félt kettesben találkozni vele; izzottak a csontjai a vágytól, hogy lássa, de mihelyt elképzelte közelről, megborzongott a gyönyörűségtől, mozdulatai összezavarodtak, keze-lába ismét úgy mozgott, mintha zsineggel volna egymáshoz fűzve; megfogta az orrát is, ide-oda csavargatta, aztán sóhajtott, egyik lábáról a másikra billent, s hitetlenkedve elmosolyodott annak a gondolatára, hogy ő Másodi Károly, odavonszolhatja a nyomorúságát egy Vénusz elé. Mert immár nem talált más hasonlatot rá, s végül is úgy döntött, hogy dolgozni fog reggeltől estig, pénzt gyűjt, néhány ezer lejt, és egy napon előreküldi Nap Tudort a fővárosba, hogy hívja meg egy kicsiny társaság nevében Maricicát esti kiruccanásra; aztán foglaljon le néhány asztalt vagy akár egy különtermet a Lidóban, esetleg az Athénée Palace-ban, a legválasztékosabb menűt rendelje, hűttessen be minél több pezsgőt, és gondoskodjék róla, hogy a vázákban élővirág legyen — egyszóval mindent tegyen meg, bármibe kerül is, csak a kis Belmondo jól érezze magát, és mosolyogjon, mosolyogjon... S cserébe ő, Másodi Károly, csupán annyit kér, hogy ott ülhessen az asztal végében, elrejtőzve a többiek mögé, mint akinek semmi köze senkihez, csak úgy került oda, meghívottként, mint Nap Tudor régi barátja...
És miután a festő mindent elvállalt, ő dolgozni kezdett, és dolgozott reggeltől estig, de még éjjel is. A sok aprómunka, amit eddig megalázónak érzett hatalmas látomásaihoz képest, most örömöt szerzett neki, el tudott babrálni egy lepkeszárnyon, egy madár farokdíszén, egy bélyeghátnyi tájon; ugyanakkor a róka, a nyúl meg a farkas, akikre már rég ráunt minden változatban, egyszerre kedvesnek tűnt neki, mintha a mesebeli állatok is az ő ügyét pártfogolnák, s jókedvében még rá is kacsintott némelyikre, amint az előbújt szikrázó téli bundájával az ecsete alól. S mire ellankadt volna, a szép bemondónő ismét rámosolygott a képernyőről, intett neki, s ebben az élményben annyira felfrissült, hogy magasra tartotta a poharát a vörösborral, így köszöntötte az olasz Vénuszt, olykor pedig felállt, s mellével kétfelé döntve az árnyékot, odaszuszogott a tévéhez, s gyöngéden végigcirógatott Maricica hideg és domború üvegarcán. Pénzgyűjtő buzgalmában nemsokára oda jutott, hogy már munkavédelmi plakátokat is elvállalt, tört karokat és égési sebeket pingált, meg áramsújtotta alakokat, akiknek a szakmai útmutatás szerint a nyelvük néha feketére duzzadva kilóg a szájukból...
S aztán egy napon, március nyolcadikán este, frissen varratott sötét színű öltönyében jelent meg az Athénée Palace kis különtermében; a kedves Belmondo oly természetesen jött el, mintha csak nőnapi fogadásra hívta volna meg néhány rajongója; galambszürke kosztümben volt, szép szőke haját kétoldalt Artémisz sisakjaként magasan fölfésülte, mosolygott, és mindenkinek odanyújtotta keskeny, meleg kezecskéjét; elsősorban Nap Tudornak, aki a találkozót előkészítette, aztán Oszlácsnak, a fiatal absztrakt festőnek, aki Miskin herceghez hasonlított; a másik hármat csak névről ismerte a kis Másodi, innen verődtek össze a környékről, nagyhangú, hadonászó művészek voltak, szinte észre sem vették őt; de ha meglátták, elfordultak tőle, mintha e szépség közelében restellnék az asztal végében gubbasztó kis figurát, akinek az ételét ették, és az italát itták, csupán a szép vendéghölgyben volt annyi figyelem és tapintat, hogy hamarosan megkereste őt a tekintetével a burukkoló, szélesen hadonászó férfiak feje és válla fölött, s megkérdezze, hogy „Korcsi” miért nem jön közelebb hozzá, csak nem haragszik reá...
S most úgy mosolygott rá, mint a tévében szokott, és Másodi először érezte át mélyen, kínzó fájdalommal a lemondást, mert szeretett volna mellette lenni, hogy még a leheletének az illatát is érezze; ennek ellenére bal hüvelykujjával dühösen megnyomta a mellét, hogy valóságos helyzetére emlékeztesse magát, s továbbra is ott maradt... Csak akkor állt fel, és botorkált előre az asztalfőig, amikor Nap spiccesen fölemelte a poharát, és reá mutatva szónokolni kezdett, hogy íme, ez a szerény ember és nagy művész, akinek e néhány felejthetetlen órát köszönheti a társaság, hiszen az ő áldozatából van mindez, ami itt látható, az utolsó szál szegfűig, egyedül az ő rajongásából, amelyért cserébe csupán annyit kért, hogy láthassa a gyönyörű Mariát, és hallhassa élőben a hangját...
— Az én hangomat, istenem! — sóhajtott fel a szép Belmondo, s a fejét meghatódva oldalt billentette. — De minek ezért annyi áldozat?... Hisz én oly kevéssel beérem, higgyék el...
Akkor a kis művész elkapta a kezét, ráejtette nedves arcát, de csak annyit tudott kinyögni:
— Én... én... én már hónapok óta...
A szép szőke reá pillantott, látta szemében a könynyet, s mint aki hirtelen megbánta, hogy eljött és fájdalmat okozott, félrenézett, mert nem akarta tudomásul venni az ijedt boldogságtól megcsúfolt arcot, az elnyíló nagy szájat a lapos fogakkal és a rajongás meg a kétségbeesés már-már fölzaklató megnyilatkozását: de aztán felébredt benne a gyógyítás és a vigasztalás ösztöne, végigcirógatta a kis manó arcát, és selypegve mondta:
— Ne búsuljon, édes Korcsi... Minden este jelt adok magának a stúdióból... Így teszek ni, jó lesz?...
És szemével kedves-kacéran feléje vágott, úgy, hogy Másodi Károlynak egyszerre elzsibbadt minden fájdalma.
Ezután évenként háromszor is felutazott Nap Tudorral Bukarestbe, összegyűjtötte a társaságot Maria fogadására, és napok alatt minden pénzét elszórta; de egy idő után fáradt lett, csüggedt és reményvesztett, fájt neki, hogy ott kell gubbasztania az asztalnál, míg a többiek az olasz Vénusszal táncolnak, a szemébe mosolyognak, átkarolva magukhoz húzzák őt; néha már a kínok kínját állta ki ilyenkor, s nagyon vágyott rá, hogy végül kettesben legyen vele, s megválthasson mindent attól a fehér éjszakától kezdve, amikor önkívületben kószált az utcákon, s csak őreá gondolt, de nem mert eléje jönni, mert szégyellte a sors meggyalázó munkáját, amellyel el akarta távolítani őt a szépségtől... Igen, ilyesmiket mondana Neki elfogódottan és szemlesütve, de oly őszintén, hogy Mariában, ha nem egyéb, akkor talán a részvét ébresztene egy parányi rokonszenvet iránta... De ha eddig elmulasztotta az alkalmat, ez azt jelenti, hogy végképp le kell mondani arról a vallomásról, amelytől annyi megkönnyebbülést vár?...
Elhatározta, hogy ismét pénzt gyűjt, új öltönyt szabat magának, névkártyát nyomat, és érkezése előtt levelet küld, hogy ne toppanjon be váratlanul. Újra dolgozni kezdett, még éjjel is izzott szobájának az ablaka, aludttejen meg hitvány konzerveken élt, hetente egyszer borotválkozott, ő maga mosta és vasalta az ingeit; minden banit a fogához vert, hogy ama nagy napon két kézzel szórhassa a pénzt, de azért súlyzót vett, a mennyezeti kampóra lengőrúdat meg gyűrűt függesztett, s a reggeli tornagyakorlatok után a tükör elé állva egymásba kulcsolt kézzel igyekezett a legnagyobb fájdalom árán is naponta egy-egy miliméterrel visszanyomni mellkasának kiszögellő csontjait... Közben várta a választ a levélre, csöndes megrendüléssel szenvedte el a napok hiábavaló múlását, máskor hanyatt feküdt a díványon, tenyerét mellére fektette, és már szinte ujjongó és nevetésre ingerlő kárörömmel tett magának szemrehányást a különös kalandért, amelyre íme, a sors minden jele szerint méltatlan volt a maga született nyomorúságával... Aztán az öngyötrést húsba-csontba maró féltékenység váltotta fel, egyik napról a másikra; látta Maria Belmondót, amint a Cişmigiu sétányán andalog kettesben valami ismeretlen férfival, aki íme, most átöleli, valósággal betöri a derekát, úgy hajol fölé, és csókolja, csókolja fulladásig...
Még akkor éjszaka fölült a bukaresti gyorsra, hajnalban átöltözött, a hálókocsiban megborotválkozott, s az állomásról egyenesen a televízió épületéhez hajtatott.
Mikor megmondta, hogy kit keres, a kapus, anélkül, hogy szétnyitná a butik ablakán benyújtott személyazonossági igazolványt, a szemébe nézett Másodinak, és azt kérdezte:
— Ön még nem tud semmiről?... Épp ma lesz egy hete, hogy eltemettük szegénykét... Terepen voltak gyermekadást felvételezni, és Rîmnicu Sărat környékén a társaskocsi fölborult...
Kábult volt, és nagy zúgó csend terjedt szét benne, mint egy magányos trombitában. Végül az étkezőkocsiba ment, fél óra alatt megivott öt deci konyakot, ismét visszaállt a folyosón az ablak mellé, és homlokát neki támasztotta az üveglapnak. Mily különös mindaz, ami vele történt, gondolta. Évtizedeken át azt hitte, hogy akarattal, szívósággal ki tudja irtani magából a szentimentalizmusnak még a csíráját is... Hogy ő lesz az ésszerűség modern mintaképe... És íme, most megmutatkozik, hogy mily őrült képzelgés volt ez... Mintha talán kiszakíthatnánk magunkból szivárványszínű feszes beleinket s gyomrunk tömlőjét, hogy az idő követelése szerint porított ételtablettákat szippantsunk fel, mintha tubákolnánk... De ha még ennek a veszendő testnek is szüksége van éltető nedvekre az évmilliók, szabta törvény szerint, a lélek nem válik-e szárazon lebegő disznóhólyaggá, dohányzacskóvá, ha kiszikkad belőle minden érzelem?... Őrajta azonban nem ez az átok teljesedett be: ő egy tévhit áldozata, mert azt hitte, hogy be van egy életre oltva a szív minden igézete ellen... És lám, a legártatlanabb szenvedély is letaposta, és az arcába röhögött: mit tehet most már, ha érzi, hogy amúgy se tudná elviselni az iszonyú fájdalmat?... Félre kell állnia intő példának: meg kell keresnie Belmondo Mariát, hogy a halállal kötött jegyesség felbontására kötelezze...
Kinyitotta a vasúti kocsi ajtóját, és a következő pillanatban a kalapja sötét holdként suhant el a vakító fényben a szerelvény ablakai előtt; aztán a sétabot szállt utána, mint karcsú hordozórakéta, amely elvégezte a maga feladatát; végül kilépett ő, maga Másodi Károly a töltés szürkén meredő kőpengéi fölé, némán és elszántan, ahogy az oszlophoz kötözött Szent Sebestyén viselte el a húsában rezgő nyilakat...

TAHITI ASSZONYOK

— Mielőtt elindulna Tahitiba, egy-két dolgot meg kell beszélnünk, kedves asszonyom — mondta az elmegyógyász professzor a hatvan év körüli, de már fehér hajú hölgynek halkan, bizalmasan, mintha ez az út kettőjük titka volna. — Kissé messzire megy, s azt sem tudom, hogy az Air France gépét vegyük-e igénybe, vagy más járatot válasszunk, hiszen mondotta volt, hogy szeretné látni az alant elterülő tájat is, ez pedig tizenegyezer méter magasból aligha lehetséges... No de találunk megoldást, és én bízom benne, hogy május végén már fölszállhat...
Özvegy Sorompó Béláné, született Sikolya Eszter, ötvenhetedik életévét még szinte fekete hajjal érte meg, aztán egyetlen éjszaka hófehér lett minden tincse — így tudták a síntelepi idegklinikán —, ez a válságos éjszaka pedig mindjárt az autóbaleset után következett. Fia, menye s egyetlen kisunokája, Péterke a szeme láttára halt szörnyet, s a vérrel elkeveredett olaj, a szakadt ruhák, kormos sebek és az üszkösen meredő végtagok elborzasztó képétől már a kórházba szállítás előtt megroppant.
„Mindenért én vagyok a hibás, egyedül csak én!” — hajtogatta egyre, hogy iszonyú fájdalmát még bűntudattal is tetézze, s már emlékezni sem akart régebbi lázadásaira, cselédsorsának már-már elviselhetetlen napjaira, ami részben feloldozhatta volna. Hiszen még a tragédiát is az okozta, hogy kigúnyolták és semmibe vették őt, valamiféle robotgépnek nézték, akinek nincs se agya, se szíve, s akinek egyetlen kötelessége egyvégtében dolgozni s még a gondolatát is ellesni a fiataloknak.
Hajnalban ő gyújtotta meg a tüzet a konyhában, a fürdőszobában, ő hozta be s forralta fel a tejet, ő loholt a péküzletbe friss süteményért, ő vásárolt be, ő főzött, rendezte a mosást, takarítást, ő gondozta a ház mögötti kicsiny zöldségest, s mikor már valamennyien aludtak, és elcsöndesült a ház, mindig előkerült valami varrni vagy stoppolni való. Neki még vasárnapja sem volt, mert pirkadatkor csomagolni kellett, hogy mire Józsi előáll a kocsival, mindent berakhassanak a csomagtartóba, és idejében ott lehessenek Szovátán, Félixfürdőn, a Jád völgyében — mikor hol; kötelessége volt elindítani s utána hazavárni őket vetett ággyal, meleg vacsorával s lehetőleg azzal a jó hírrel, hogy meglepetésként olyasmit is elvégzett, amire nem is számítottak...
Így ment ez éveken át a borzalmas szerencsétlenség napjáig. Azon a reggelen Vásárhelyre indultak, a kocsi már a kapu előtt töfögött begyújtva, de Józsi ráérősen szürcsölgette a törökkávéját a konyhaasztalnál, és arról beszélt, hogy ugye milyen isteni mamája van Jenei Jenőnek, az ő közgazdász barátjának, akihez ismét látogatóba mennek; hatvanéves létére el tud vegyülni a fiatalok között, vitázik, élcelődik velük, rengeteg mindent összeolvasott, s egykettőre rápirít a tanult emberre is műveltség dolgában, nem úgy, mint más butuska öregasszonyok...
Sikolya Eszter a kályha fölé hajolt, az esti kávéhoz forralta a tejet, az arca izzani kezdett, de nem a forróságtól, és a szemébe apró, szúrós könny szökött; íme, nem elég, hogy látástól vakulásig ugrál érettük, még ki is gúnyolják itt a füle hallatára, s rajongással beszélnek arról, aki az idők követelménye ellenére meg tud maradni szalonhölgynek öregkorára is, s akit bizonyára illedelmesen kiszolgálnak, ahelyett, hogy tőle várnák a cselédeskedést!... Miközben erre gondolt, a tej földuzzadt előtte, mint egy párolgó jéghegy, amely a víz alól bukkant föl, megragadta a lábast, de ahelyett, hogy a fajánszlemezre tette volna, a földhöz vágta; aztán sikoltozni kezdett, hogy többé ő sem akar buta vénasszony lenni, ő is tud társaságban viselkedni, és ragaszkodik hozzá, hogy ezután bárhova mennek, vigyék őt is magukkal, mert évek óta még egy moziban sem volt...
Így hát négyesben indultak el; a három felnőtt külön-külön föl volt dúlva, de nem szóltak egymáshoz, s nyomasztó hallgatás nehezült rájuk még akkor is, amikor Jóska dühösen hajszolni kezdte a kocsit; amikor szabálytalanul előzött, s közben néhányszor élesen lenyomta a féket, úgyhogy ő maga is szinte beleverte a fejét a szélvédő üvegbe, vagy tátogva kimeresztette a szemét a mellének feszülő volán nyomásától. Így száguldottak a bonchidai Szamos-hídig, ahol a szerencsétlenség történt, s ahol ő kiröpült a hátsó ajtón...

*
— El is felejtettem megkérdezni: tudja-e, hol van Tahiti? — fordult felé ismét az orvos, amikor látta, hogy még mindig ott áll az ajtó mellett. — Egyedül utazik, tehát tájékozódnia kell, s legjobb lesz, ha elolvas egy-két könyvet...
— Ó, én felkészültem, doktor úr! — mondta az asszony azzal az egyenletesen hunyorgó mosollyal, amely a zsibbasztott fájdalom mögül pislog elő. — Tessék csak visszaemlékezni, Hátsó-Indiában is milyen jól el tudtam igazodni a tavaly nyáron... Tahiti egyébként a Csendes-óceáni Polinézia legnagyobb szigete... Területe 1037 négyzetkilométer, és annyi lakosa lehet, mint Désnek... Közel száz éve francia protektorátus... Gauguin itt festette gyönyörű egzotikus képeit, és azt mondják, ez a hely egyedülálló a világon... A bennszülöttek vérének illata a gardéniák illatával keveredik...
— Én is körülbelül ezt tudom róla — mondta a professzor sietve, mert megijedt Sikolya Eszter aprólékos tájékozottságától, s félt, hogy mindent el akar mondani, amit olvasmányaiból megjegyzett; ugyanakkor azonban türelmes is volt, és örült, hogy a fehér hajú betegnél mennyire bevált az utaztatás terápiája — mondhatni ez az egyetlen gyógymód tudta kiragadni, az önemésztő búskomorságból...
Sikolya Eszter megérezte, hogy föltartja az orvost, hálálkodva kifordult a rendelőből, és úgy pongyolában, papucsban, amint volt, visszaigyekezett a kórterembe, hogy elmondja szobatársainak, mennyire izgul még Barátosi professzor úr is ettől a több ezer kilométeres úttól, mily aprólékosan igyekszik felkészíteni őt s ellátni hasznosabbnál hasznosabb tanácsokkal; fölajzotta a nagy kaland lehetősége is, s az a meggyőződés, hogy egyedül érette tesz meg mindent s fáradozik önzetlenül az orvos...
A folyosón, melyet a közeli konyha káposztafőzelék szagával árasztott el, szinte széthúzódott a homály az asszony hófehér haja és örömtől izzó arca körül; az egyik bemélyedésben most is ott állt Szeréna, a parasztlány, mint óriási nyitott fedelű dobozban a hálóingbe öltöztetett baba; bátyja az ő szeme láttára ütötte agyon az egyik öccsét baltával, s most némán, mozdulatlanul támasztotta a falat, csupán könnyes szeme csillogott át folyamatosan a homályon; néhány lépéssel odébb idősebb, kendős asszony várakozott, egy háborodott vallásos rajongó; most előlépett, s a kezét szeretettel nyújtotta a közeledő özvegy felé:
— Az Úr áldja meg, kedves testvérnő!... Hogy van, aranyos?... Ugye jól?... De őrizkedjék, mert az Antikrisztus itt settenkedik körülöttünk, és meg akar rontani bennünket!...
A kórteremben Sikolya Eszter csak egyetlen beteget talált, a tizennégy éves Clarisse-t, akiről azt pletykálták, hogy a túlzó kényeztetés áldozata; a kislány észre sem vette, hogy ő belépett, s tovább beszélt valószerűtlenül mély és koravén torokhangon a babájával, amelyet a takaró fölött sétáltatott; az asszony tudta, hogy nem oszthatja meg vele az örömét, ezért visszafordult, és az épület mögé-került, ahol a betegek magánosan kószáltak, a padokon gubbasztottak, vagy kis csoportokba verődve tárgyalták, hogy Mérleg bácsi, az öreg nyomdász, akinek rendszeresen elcsenték a fél papucsát, ma ebéd közben ráismert az egyik tolvajra, és se szó, se beszéd, mögéje került, és a spenótot a tükörtojással a fejére borította... A fehér hajú asszony hamar észrevette egyik szobatársát, a kövér Birtalannét, aki hintaszékében ülve odakínálta kásásan fehér lábszárát a csiklantón tapogató fénynek; óriási sötét napszemüvege alatt szalonnásan fénylett az arca a kenőcstől.
— Képzelje, május végén már föl is szállhatok! — szólította meg Sikolya Eszter messziről.
A kövér nő arca megrezzent, sötét napszemüvege mintha egy pillanatra még inkább elkomorult volna; betegesen féltékeny volt a férjére, aki teherszállítmánnyal kószált az országutakon, s meg volt győződve, hogy minden megállónál, minden benzinkútnál, minden városban, ahol megszáll, rögtön felcsíp egy-egy ringyót, s ha nem egyebütt, akkor épp a kabinban tapogatja-lapogatja, hetyeg vele. E rögeszméje miatt még a kedélyes női hang is zavarta, szüntelenül szépítgette magát, nehogy megráncosodjék az arca, és Birtalan még inkább szabad kezet kapjon a válogatás nélküli szerelemben; láthatatlan pörsenéseket igyekezett kigyomlálni az arcából, máskor tojáspakolást tett rá, és órákon át mozdulatlanul hevert az ágyán, mint akit agyonütöttek; de amikor meglátta, hogy ki szól hozzá, elmosolyodott:
— Igazán örülök, hogy ilyen jól alakul az ügye. Kellemes utazást kívánok, szívem!...
— Tudja, én örökké rabja voltam a háznak, tíz évben egyszer ha el tudtam jutni valamelyik színházi bemutatóra. Úgy éltem, mint a vakond...
Birtalanné lehunyta a szemét a fekete üvegkorongok alatt, és szendergő mosoly terjedt szét az arcán.
— Tehát májusban elutazik arra a távoli szigetre — motyogta később, mintha már az álom túlsó partjáról szólna át.
— Igen, az óceán közepéig megyek, mert azt tapasztaltam, hogy engem már csak az egzotikus táj nyugtat meg és segít hozzá a feledéshez... Ha nem utaznék, meg is halnék...
Még állt egy keveset Birtalanné mellett, de látta, hogy annak nehezére esik társalogni, mintha félne, hogy arcizmainak mozgatása akadályozza a tavaszi lebarnulást, amelyre kétségbeesetten törekedett, hiszen közeledett vasárnap, és tudta, hogy a férje meglátogatja. Sikolya Eszter otthagyta hát, és elindult más megértő társat keresni, hogy elmondhassa, milyen boldog; mielőtt azonban bárkit talált volna, a kedves, jószívű Ioana nővérrel találkozott, aki oly jó volt hozzá a nehéz hetekben, amikor ő csak sírt, sírt éjjel-nappal, és semmiben sem lelt vigaszt; néha a fél éjszakát átvirrasztotta mellette, a fejét, a lábát dörzsölgette, a szavaival gyógyítgatta.
— Hallom, itthagy bennünket, Eszterke — mondta a nővér tréfás szemrehányással. — Igaz-e, hogy feleségül kérte egy kakaóültetvényes?... Én legalábbis ezt hallottam...
Sikolya Eszter megörvendett a nővérnek, de aztán ijedten pillantott rá, mint akit szíven ütöttek a szavak:
— Látja, Ioana, mily gonoszak az emberek?... Hiszen én csak ott élhetek, ahol a halottaim nyugszanak... És valaki máris megirigyelte tőlem ezt az utat: pletykál, áskálódik ellenem...
Apró zsebkendőt vett elő a pongyolájából, és megtörölte könnyes szemét; az ápolónő egészen kétségbeesett attól, hogy tréfájával így felzaklatta a szerencsétlent.
— Hagyja a csodába, ne törődjék velük! — mondta föllobbanva. — A professzor úgyis magának ajánlotta fel ezt a gyönyörű utat, a többiek pedig hadd pukkadozzanak!...
A fehér hajú asszony elhatározta, hogy többé senkivel sem áll szóba, és az utazás napját is elhallgatja majd, de néhány perc múlva már az udvar másik feléből hallatszott a hangja:
— Ne fájjon senkinek ez az út... Hiszen amíg reám szakadt minden gond, a házból is alig tudtam kimozdulni...

*
Mikor május végén megérkezett Tahitibe, oly izgatott volt, hogy rögtön elfelejtette az utat, többé semmire sem emlékezett. Alkonyat után érhetett ide, mert már kékeslila derengés fogott körül mindent, és tudta, hogy nem a tengeren jött, hanem a magasból szállt alá könnyedén és nesztelenül, mintha vitorlázórepülőből lépett volna ki ejtőernyővel. Egyelőre azt sem tudta, hol van, és várnia kellett, amíg megvirrad, de nem félt; az sem riasztotta, hogy olykor mély, búgó hangot hall, majd ismeretlen madarak csattogását, cserregését, veszekedését, talán valamelyik égig érő fa ágain rebbentek föl álmukból; aztán ismét csend lett, a tengervíz párája virágok súlyos illatával keveredett el, amelytől lassan úgy elbódult, hogy a végtagjait már nem is érezte, de mégis mindent látott, mindent érintett abból, ami körülvette. Mikor magához tért, hirtelen eléje tűnt a tengerből kiemelkedő hatalmas hegy, a szakadékban pedig a mangófák sötét csoportja.
Körülötte bordó csíkozatú, aranyló bokrok nőttek, a krotonhoz hasonlóak, és milliószámra vadon tenyészhettek a szigeten, mert fényük megtörve rezgett az égbolt alatt. Miközben nézelődött, a tengerparton kicsiny kikötővárost pillantott meg, biztosra vette, hogy az lesz Papeete, amelyről annyit olvasott, s álmélkodva nézte az apró fehér házakat, akár egy fél marék szétszórt és tisztán ragyogó csontocskát. Ott állt egy szál könnyű ruhában, a látomástól mozdulatlanul, amikor szuszogást, dühös csörtetést hallott, és megfordult: Gauguin közeledett felé, hátán festőállvánnyal s egy ölnyi odaszíjazott vázlattal: szeme sötéten izzott a méhkaptárnyi vörös szakáll fölött, de amint megpillantotta őt, megenyhülten elmosolyodott, és letette terhét.
— Tudtam, hogy jön, a professzor megüzente, és kért, hogy vegyem pártfogásomba... No, ez az út kitűnő ötlet volt, egy nőtől el se várná az ember... Ne botránkozzék meg a szavaimon, hiszen tudja, hogy milyen otromba természetem van... Látta, mi történt az imént?... Elkergettem egy hadirepülőt a sziget fölül!... Nem ez az első eset, hogy ráijesztek a disznókra!... Mi keresnivalójuk van erre?... Többször be is vádoltak a francia kormánynál, hogy egy bolond festő akadályozza a légi közlekedést Tahiti fölött... Én persze jót röhögtem a dolgon, mert törvényen kívül állok... Az én egyetlen törvényem a természetesség, és nem ismerek sem hazugságot, sem képmutatást... Jól megvagyok a bennszülöttekkel: ők elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, s én is őket a maguk szokásaival...
Ismét hátára vette a festőállványt, és kézen fogva, hatalmas léptekkel vezette őt a saját házához, amely nyolc kilométernyire állt a szigetet körülfutó úttól, és trópusi fákkal árnyékolt, kanyargós ösvény vezetett hozzá. Hajléka olyan volt, amilyennek leírásból eddig ismerte: festetlen fából összeeszkábált bungaló két kis szobával; künt pajtaféle állott, amelyet konyhának használtak; a ház mellett banán nőtt, a ház mögötti fán aligátorkörte termett, és körös-körül mindenütt kókuszpálmák álltak... Gauguin elővezette fiatal bennszülött feleségét, Tehurát, és ott előtte tréfásan mesélni kezdte a leánykérőt:
— Hová mész? — kérdezte egy szép, negyven év körüli maori nő, miután megérkeztem ide.
— Itiába.
— Minek?
— Asszonyt keresni.
— Itiában sok van és mind csinosak. Akarsz egyet közülük?
— Igen.
— Ha akarod, hozzád adom a leányomat.
— Fiatal?
— Igen.
— Egészséges?
— Igen.
— Jól van, keresd meg.
Az asszony, mikor behozta a lányát, sírt:
— Jó ember vagy te?
Megvizsgáltam a lelkiismeretemet, és nem minden zavar nélkül feleltem:
— Igen.
Nyolc nap múlva elhozták a kunyhómba a lányt.

*
A bennszülött asszonyka kérte, hogy Sikolya Eszter ebédeljen velük, és halat, rákot, kavicson sütött malachúst, vadbanánt tett eléje. Később Gauguin körbevitte a szigeten, mindent megmutogatott, és arról mesélt neki, hogy e színeket sehol a világon nem találta meg, ezért kellett egész életét rááldoznia erre az útra. Utána a kikötőbe vezette, ahol ricsajgott, hadonászott a jókedvű, barnán ragyogó népség, mintha mindenikük külön-külön megjátszaná, hogy siet, s közben cinkosan rákacsintana az emberre; a nők melle két kagylóban bájosan és elevenen csúcsosodott ki ruhájuk selyme alatt, fejdíszül illatozó gardéniát hordtak.
Kora délután Gauguin, hóna alatt fejszével, erdei sétára hívta vendégét, hogy kivágják azt a szobornak való rózsafát, amelyet már napokkal korábban megjelölt; a zuhogókkal sűrűn megszakított patak mindkét oldalán ösvényféle kanyargott összevissza a fák között; vasfák, panduszok, kenyérfák, roppant páfrányok voltak ezek, eszeveszett növényzet, amely gyre vadabbul, egyre bujábban nőtt, minél beljebb haladt az ember a sziget belseje felé; ragyogó zűrzavarával annyira elborított minden talpalatnyi helyet a levélzet, a fű és a virágözön, hogy csak a bennszülött tudott eligazodni a vadonban a maga jelrendszere szerint; a bíborszínű földön kígyózó hosszú, sárga levelek például olyanok voltak, mint valami keleti nyelv betűinek szeszélyes ábrái.
Este kiültek a ház elé. Ilyen csendet még sehol sem érzett, mint itt; a festő titokzatos zajokra figyelmeztette, a miriádnyi állat mozgására, amint szüntelenül csúsznak-másznak a kis páncélos jószágok, és zörögnek a tarisznyarákok a parton; a levegő ismét elnehezült a sokféle édesen illatozó virágtól és a trópusi éjszaka párájától; ezt a csöndet darabokra szaggatva tapaszként el lehetett volna tenni a lélek sokféle fájdalmának enyhítésére; a festő egy ideig hallgatott, aztán fölállt, előhozta a kivágott rózsafát, ácskampóval egy oszlophoz fogta, és Sikolya Eszter arcát figyelve faragni kezdte a szekercével:
— Ezt a nagy fájdalmat most belefaragom ebbe a fába, és örökre megszabadítom tőle, úgy, ahogy a bennszülöttektől tanultam! — mondta Gauguin szaporán csapkodva, miközben a forgácsok fölszálltak a holdfényben, és a banánfa leveleiről pörögtek vissza...

*
Sikolya Eszter ekkor ijedt boldogságában fölnyitotta a szemét és mosolygott; az orvos ott állt mellette, és a kicsiny bőröndöt az ágy fölött lóbálva azt mondta a hipnózis után:
— Megérkeztünk, kedves asszonyom, megérkeztünk!... Ne aggódjék, mert a poggyászra én magam vigyázok... Remélem, minden a legjobban sikerült, és sok szépet fog majd mesélni...
Sikolya Eszter nem válaszolt. Még mindig csak mosolygott, és az volt az érzése, hogy egy évvel azelőtt indult útnak...

NYÁRI SZÍNKÖR

Simon úr, a dramaturg mesélte az öregek padján:
— Gálosfai így külsőre már elnyűtt ember volt, de még kiváló színész, akinek a mozdulatai sohasem merevednek a begyakorlottság kész formáiba; úgy hiszem, egyéni sorsa óvta meg a kiszikkadástól, az élet, melynek súlyát minden pillanatban a vállán érezte; ha megkapja a nagy szerepet, amilyenre vágyott, talán ma is él; olyan tehetség volt, mint Somlai Artúr, Páger Antal vagy Jean Gabin...
Tudott több tucat szerepet, s bár az éjszakákat gyakran átitalozta, vagy a kávéházban töltötte, s csak hajnalban vetődött haza albérleti legénylakásába, a próbákról sosem késett el, és ha új feladatot kapott, rögtön beleharapott: ujjai begyével mohón körbetapogatta a gépelt lapokat, mintha egy gyöngéden remegő nő blúzát gombolná ki, még bele is szippantott a szövegbe, és mosolygott: „Meg lesz csinukálva!” Ez volt a szavajárása, és a kollégák irigyelték, mert még nem volt rá eset, hogy akár kicsi szerepet is visszautasított volna; az a fajta ember volt, aki a kabátot is leadja a hátáról a barátaiért, ennek ellenére sok pletyka keringett róla: beszélték, hogy csupán a botrány kedvéért keresztapaságot vállalt a sátoros cigányok városszéli tanyáján, s hogy régebb annyira megszeretett egy artistalányt, aki a trapézon himbálta magát, hogy leszerződött a vándorcirkuszhoz, és éveken át követte azt.
Még ha volt is azonban túlzás a mendemondákban, annyi igaz, hogy mindenféle sötét ügyek csapódtak hozzá, mint éjszakában izzó lámpához a bogarak; szeretett virágot lopni, de csak a szellős, nagy terek ágyasaiból, s emiatt sokszor bekísérték rendőrségre; szinte kétnaponként nekivágott éjjel a városnak, mert rá akart gyújtani, s odahaza nem akadt egy szál gyufája sem; ilyenkor a legváltozatosabb dolgokat művelte: például pénzt adott az utcaseprőnek, hogy üljön be az első kocsmába, amely kinyit, ő maga pedig letette a kabátját a járdaszélre, és seperni kezdte az utcát...
A házasságához sem volt szerencséje.
Első felesége, egy kis balerinácska, már a mézeshetekben felszarvazta, és ekkor Gálosfai hirdetést tett közzé, hogy királyagancsokat a legmagasabb áron vásárol; második neje túlságosan szekáns nő volt, aki meg akarta fegyelmezni ezt a szelíd korhelyt, s azonfelül, hogy két kislánykát hozott magával a családba, féltékeny is volt; minden percet számon kért a férfitől, és öngyilkossággal fenyegette; Gálosfai utálta a melodrámát, és amikor sürgősen hazahívták, mert a felesége fölakasztotta magát, nyugodtan rágyújtott, és gyalog indult el.
Odahaza, előre sejtett módon, már rég levágták az asszonyt a kötélről, és nem volt semmi komolyabb baja: ott feküdt majdnem ülő helyzetben a párnák között, és vádlón nézett az ő gyilkosára; Gálosfai megszánta, és már-már a könnye is előbukkant, de abban a pillanatban, amikor neje a szemrehányó pillantást megrendítő önsajnálattá akarta átlényegíteni, s elcsempült ajka körbehullámzott, mint a derelyevágó, ő fölnevetett, és így szólt:
„De Matild, drága... Épp itt a gyerekek előtt?”
Olykor azonban hirtelen kimerült, bűnösnek érezte magát, könnyezve járkált a rivalda körül, és sorra bocsánatot kért a kollégáktól, mint aki örökre elbúcsúzik; az utcán is egyre gyakrabban állt meg, s úgy pillantott vissza, hogy az ember azt hitte, egy láda szén alól húzta ki a nyakát, közben pedig a tekintete ezt kérdezte: hát nem jön senki, hogy levegye rólam a terhet? Annyi lakáj-, rendőr-, botosispán- és hotelportás-szerep után, annyi olcsó bohózat és tingli-tangli után egy nagy szerepre vágyott; egy jóságra és tisztaságra igyekvő embert szeretett volna alakítani, hogy megfürössze pálinkától, verítéktől fáradt lelkét.
És egy idő óta meg is volt győződve, hogy elközelített az ő megváltásának napja; átölelt az utcán, megcsókolt, és könnyezve suttogta:
„Most én következem: Vojnickij!... Ivan Petrovics!... Ványa bácsi!... Ezt nem veheti el tőlem senki!... Újjá fogok születni, s megmutatom, hogy Gálosfai még él, hiába futottak föl a pofájára a temetőbogarak!”
Én a Nagy Színház dramaturgja voltam, és a Ványa bácsi bemutatójára készültünk, ami országos ügynek számított; akkoriban került a társulat élére Sebestyén, egy finom arcú, de elrekedt színész, akinek szaros karóval se lehetett fölérni az orrát; mindezen felül nagy nőcsábász volt, nem restellte ott az igazgatói irodában megzsarolni egy-egy idényszerződésért a lányokat...
Ma is emlékszem arra az estére, amikor a szereposztást tárgyaltuk; Iász, a rendező mellettem ült, szemben az igazgatóval, s mielőtt megszólalt volna, már valami fáradt utálkozással át is vette Sebestyén elképzelt arckifejezését, amellyel a szereposztást fogadja; hiszen tudta, hogy ő is aspirál Ványa bácsira, s nem állhatja Gálosfait.
,,Halljuk tehát az elképzelését” — mondta az igazgató.
Iász már rég kinézte a maga emberét, s anélkül, hogy csak belepillantott volna is a füzetébe, ezzel kezdte:
„Ványa bácsit Gálosfainak szántam...”
Sebestyén megütközött:
,,Igazán?...”
De mintha csak átfutó kétely lett volna, amit szólt, mindjárt intett is:
„Kérem a többi szerepet!” — és Iász sorolni kezdte: Szerebrjakov: Cservény Lajos, Jelena Andrejevna: Mács Éva; Szonya: a meghatóan szép és édes hangú Ámán Amália; Tyelegin: az öreg Csép Jóska bácsi, és így tovább... Az igazgató csak Szonyánál akadékoskodott, titkon már odaígérte egy debütáló kis macskának, akivel épp viszonya volt, végül mégis engedett, veszélyben látta a darabot s a kaszszát; utána azonban mintha rögtön törleszteni akarna, azt mondta:
„De Gálosfai sem játssza Ványa bácsit...”
„Egyedül csak ő...”
„Ez számomra presztízskérdés, kedvesem!”
Iász higgadt próbált maradni:
„Rendben van, kérem; de mondja meg, miért?”
Az igazgató reápillantott, majd kinézett az ablakon, és a nyelve hegyéről finoman lecsippentett egy dohányszálat.
„Gálosfái egy disznó ... egy kocsmatöltelék...”
Iász még mindig nem értette.
„Egyszóval nem tiszta ember — mondta Sebestyén. — Márpedig maga, kedves kolléga, éppúgy tudja, mint én, hogy a címszerephez ezúttal feddhetetlen életű, erkölcsös férfi kell... Nem szeretnék nevetségessé lenni a közönség előtt! — S lopva az órájára pillantott, bizonyára lekéste már a randit. — Lakájnak, intrikusnak, rendőrnek, csendőrnek pazar; no, de Ványa bácsinak?...”
Közben egy utcácskával odébb, a vendéglőkertben Gálosfai már tudta, hogy az igazgató nem óhajtja őt a címszerepben, amelyet már régóta betéve tudott, s dühösen inni kezdett; ült a gesztenyefa alatt, a korsók barikádja mögött, rummal keverve itta a sört, és már szinte gőzölgött saját verítékében; aztán, amint egy kis rést lelt a hirtelen lehulló zene függönye fölött, a pohárcsörömpöléses pecsenyefüstben, szidni kezdte Szerebrjakovot, a nyugalmazott, nagyképű szobatudóst, és mondta hibátlanul a szép csehovi szöveget:
„Miért is vagyok öreg?!... Ó, hogy csalódtam!... Mennyire istenítettem ezt a szánalmas embert!... Úgy dolgoztam érte, mint egy ökör!... És büszke voltam reá meg a tudományára... Csakis érte éltem... érte lélegeztem... És most, istenem?... Most meglátszik életének egész eredménye!... Nem marad utána egy oldalnyi mű sem... Teljesen ismeretlen — senki!... Szappanbuborék!... Hogy becsaptak!... Látom, mily ostobán becsaptak!”
Iász megkérdezte az igazgatót:
„Mit ért azon, hogy Gálosfai nem tiszta?”
„Gyönge és lump ember...”
„Ettől még isteni Ványa bácsi lehet...”
Sebestyén türelmetlenül intett:
„Kocsmatöltelék — ismételte. — Egyik botrányával rálicitál a másikra... Hírbe hozza a társulatot.”
„Ön nagyon is szigorú iránta.”
„Kiveszi a szerszámot az utcaseprő kezéből, és lócitromok hegyeit görgeti maga előtt a főtéren!”
„Mindenkinek vannak bogarai, kérem...”
„Azt el is hiszem — s megint az órájára pillantott. — Begóniát lop a Kenyérosztó szobra előtt...”
„Úgy látszik, eredeti ember...”
„Kiszórta magát, mint a szemetet, a városszélre... Keresztfia van a sátoros cigányok között!”
„Ez mind pletyka, higgye el nekem...”
„És az is pletyka, hogy a felesége kötelet vett miatta a nyakába? Már ezzel megfúrja a szerepét.”
Iász még uralkodott magán:
„Az a nő egy hisztériás perszóna volt... Mindennap keresztre feszítette Gálosfait.”
„Bizonyára megérdemelte az a disznó... Az a trotli... az a gőzölgő kocsmatöltelék!...”
A rendező most már kiborult.
„De kérem! — állt fel indulatosan. — Én azt hittem, kultúremberrel tárgyalok... de most látom; hogy rendőrségre... vagy erkölcsrendészeti hivatalba tévedtem...”
S azzal gyorsan el is indult kifelé.
Az igazgató utánakapott a hangjával:
„Várjon egy pillanatra... Ne siessük, el a dolgot... Vegyük számba a többi lehetőséget is...”
Iász dühöngve megállt:
„Miféle lehetőséget?... Talán önre osszam ki Ványa bácsit?... Erre gondol?”
„Szó sincs róla — mondta az igazgató, és az orra hirtelen kissé oldalt csúszott sápadt arcán, mintha pofon ütötték volna. — Noha én is megcsinálnám... Tisztességesen megcsinálnám, még ha nem hiszi, akkor is.... Ezt azonban nincs jogom kérni... Viszont itt van például Szentjóbi.”
„Szentjóbi! — kiáltott fel a rendező. — Akinek azt is én kell hogy megmondjam, melyik kezével vakarja meg a fülét!”
S azzal ott is hagyta az igazgatót.
Más vitte színre a Ványa bácsit, de ha megölnek se emlékszem vissza, ki játszotta a címszerepet... A fejemben immár több a mész, mint az ész... S azóta eltelt pár évtized, közbejött a háború is... De tudom, hogy Gálosfai többé nem lépte át a színház küszöbét... Nappal elkeveredett a kocsmák mélyén mindenféle gyűrött, elhasznált és egymás mellé dobált arcok között, de onnan a mélyről is aggódóan figyelt önmagára; két kis higanycsöpp szeme nem a környezetét fürkészte, hanem valahogy befelé fénylett; készült minden esti fellépésére a sörkertben, ahol ő volt az ünnepelt Ványa bácsi, s szabadon mondhatta a maga szövegét:
„Ó, istenem... Negyvenhét éves vagyok... Ha megérem a hatvanat, még tizenhárom évem van hátra... Hogyan élem le azt a tizenhárom évet?... Mit csinálok majd?... Ha felébrednék egy derűs, sendes reggelen, és érezném, hogy újra kezdek élni... hogy feledésbe merült a múlt, mint a füst... Új életet kezdeni, igen!... De mondjátok meg, hogyan kezdjem?... Mivel kezdjem?...”
A kollégák föl voltak háborodva: mindenki tudta, hogy ezt a szerepet nem lett volna szabad elvenni Gálosfaitól, de a színészek szándékosan kerülték a sörkertet, ahol az öregfiú fölütötte tanyáját, nehogy jelenlétükkel megzavarják műkedvelő előadásában; de a főpróba napján este az egész banda kijött hozzá, mintha az utolsó pillanatban döbbent volna rá, hogy az öreg nélkül lefullad az előadás; letelepedtek a háttérben, Gálosfai épp akkor emelte fel könnyes arcát az asztalról, de nem nézett senkire, csak sóhajtott, és mintha valami nagy orosz folyó partján állna, ahol minden szó sodrást, súlyt és távlatot kap, rákezdte:
„Mindjárt eláll az eső, felfrissül és megkönnyebbülten fölsóhajtott a természet... Csak engem nem frissít fel a vihar... Éjjel-nappal lidércként nyom a gondolat, hogy elveszett az életem... Múltam nincs, azt ostobán elfecséreltem semmiségekre... A jelenem szörnyű, mert buta... Itt van például a szerelmem és az életem... Hova legyek, mit tegyek velük?... Elvész az érzelem, akár a napsugár, amely gödörbe hull, és elveszek én magam is...”
Csép, aki Tyelegint alakította, és főpróba után már ivott, most kapatosan fölállt a nagy zöld és gyűrött kalapjával, sárgáspiros körtepersely arcával: széttekintett a vendéglői asztalok között, és csúfondárosan elrikkantotta a maga belépőjét:
„Akár a mezőt járom... akár az árnyas kertben sétálok, akár erre az asztalra nézek, kimondhatatlan boldogság tölt el... Megigézően szép az idő, dalolnak a madarak, mindannyian békében, egyetértésben élünk — hát mi kell még? — Fölemelte borospoharát. — Hálásan, köszönöm, köszönöm, uraim!”
Gálosfai izgatottan megrezdült, aztán felállt: megismerte a kollégákat; fájdalmasan elmosolyodott, és elsőként Ikervárihoz fordult, aki Asztrovot, az orvost jelenítette meg.
„Adj valamit — mondta a szöveg szerint, és a szívére mutatott. — Úgy éget!...”
És Ikervári, mintha ő is a színpadon volna, a legnyugodtabban felelt neki Csehov hangján:
„Azok, akik utánunk jönnek, száz vagy kétszáz év múlva, és akik majd lenéznek bennünket, mert ilyen ostobán és ízléstelenül éltük le az életünket — azok talán megtalálják a módját, hogyan lehetnek boldogok... — Jót húzott a poharából, aztán Gálosfai felé intett: — Hagyd abba!... Épp elég baj, hogy nékem kell majd fölboncolnom téged!... Azt hiszed, ez olyan szórakoztató?”
Az utcán egykettőre szétterjedt a hír, hogy a sörkertben szabadtéri előadás folyik a legkiválóbb színészek fellépésével, és Gálosfai zokogva mondja a szöveget; egy fél óra múlva már nem volt üres asztal, és a tulajdonos a zenekart is leállította, hogy ne zavarják ezt a különös előadást, ahol a színészek az asztal mellett ülve, huszonöt-harminc méterről felelgettek egymásnak.
Gálosfai száján kétoldalt lecsorgott az ital, be az inge alá, amelyet fekete pulóverrel takart el, hogy semmi meg ne látszódjék rajta. Ámán Amália nézte az öreget, ahogy vedel, s kissé spiccesen ő is belépett a szerepbe; kedvesen átintegetett az öregnek, és számonkérőn azt kérdezte:
„Megint leittad magad, Ványa bácsi?... Miért iszol?... A te korodban ez egyáltalán nem illik!”
Gálosfai most már fásultan ült, mint aki elvesztette önérzetét, s kezét összekulcsolta.
„Mit számít a kor? — mondta. — Ha nincs igazi élet, akkor délibábon él az ember... Okos, tehetséges, bátor vagyok... Ha normálisan élek, Schopenhauer, Dosztojevszkij lesz belőlem... — Az asztalra ütött, összecsörrentek a söröskorsók. — Megőrülök!... Anyuskám, kétségbe vagyok esve!... Anyuskám!”
Zokogva az asztalra dőlt, a kollégák pedig sietve odaküldték hozzá Ámán Amáliát, nehogy botrány törjön ki; a lány megfogta Gálosfai kezét, leguggolt melléje — kerek szoknyája szétterült a homokon; meleg, szép hangja elszállt a legtávolabbi asztalokig is: dédelgetőn, kétségbeesetten mondta Szonya szavait:
„Mit csináljunk, Ványa bácsi?... Élni kell, és élni is fogunk... És ha majd üt az óra, meghatott mosollyal gondolunk vissza mostani boldogtalanságunkra, és megpihenünk... Én hiszek ebben, bácsikám... Forrón, szenvedélyesen hiszek: megpihenünk!... Szegény, szegény Ványa bácsi!... Te sírsz!... — Neki is elfulladt a hangja. — Nem ismerted az örömöt világéletedben, ó, tudom... De várjál, Ványa bácsi... Várj!... Megpihenünk. — Fölállt, és átölelte az öreget. — Megpihenünk!”
De Gálosfai ekkor már úgy zokogott, hogy Ikervári fenyegetően rázta öklét a zenekar felé:
„Játsszatok, marhák!... Még azt hiszik, hogy előadást tartunk!... Gyerünk, ne tátsátok a szátokat!”
Pedig, ha hiszitek, ha nem, a bemutatón negyedannyian sem voltak, mint ezen a kerti előadáson. Sőt azt is mondhatnám, hogy a Ványa bácsi eredetiben megbukott!...

AZ ELÁTKOZOTT HÁZ

— Jól mondtad, kolléga, hogy a szorongások a mi legnagyobb ellenségeink — szólt Rózsa tanár úr, a zenepedagógus, s a fölindultságtól szokása szerint elpirult. — De az igazság az, hogy a valóság olykor az álmokra is rálicitál, s szembekacagja a képzeletet. Itt van mindjárt az én esetem: az ötvenes évek elején fönt laktam a Zöldkert utca tetején, egy csöndes negyedben. Egyetlen szobám volt, de szép nagy. Lekerekített homlokzatába négy ablak mélyült, úgyhogy télen-nyáron tele volt fénnyel. Apám meghalt még az ostrom alatt, s a lakásínség idején e szerény szobában húzódtunk meg édesanyámmal. Bár igaz, hogy anyagilag sem bírtam volna a nagy háztartást: idegbetegségem miatt korán visszavonultam a katedrámról, és a nyugdíj szerény volt.
Egy ideig mama segített a háznál. Ha szöszmötölve is, megfőzte az ebédet, sepregetett, tisztán tartotta a ruháimat. Később aztán egyik napról a másikra megrokkant; én etettem kiskanállal, hordtam utána az ágytálat, váltogattam alatta a lepedőket. Hat év telt el így, tehetetlenül ágyhoz kötötten feküdt, s én ezalatt mindent gyógyszerre, erősítőkre áldoztam.
Aztán árva maradtam, s nincs mit csodálkozni rajta, hogy már kegyeletből is elhatároztam: a szobát, ahol szüleim lehunyták a szemüket, nem adom fel. Hiszem én magam is itt születtem, ide kötött gyermekkorom minden emléke. Emeleti szomszédom akkoriban Flóra János volt, egy fontos hivatali ember, s mindössze néhány éve házas. Gyermekük még nem született, s két nagy szobát laktak, mondhatni teljes komforttal, csupán az előszoba s a vécé volt közös. Én azonban már kezdettől sejtettem, hogy a részemet is meg akarják kaparintani.
S képzeljék, alighogy elföldelem anyámat, vagyis a temetés másnapján, mi történik: amint kilépek az előszobába, s magamba merülve, csöndes szomorúsággal nézelődöm, látom, hogy az illemhely ajtaja egy arasznyira nyitva van, hallom a vízsugár tömött és meg-megszakadó hangját, ahogy a kagylóba zuhog, s már vissza akarok vonulni, mikor a férfi utánam kap a hangjával:
,,Délután öt és hat között itthon leszek, Rózsa úr! Ha jónak látja, jöjjön át hozzám.”
Majd a legtermészetesebb mozdulattal lép ki a vécéből, pislogva, ráérősen gombolja be a nadrágját, közben tetőtől talpig végigmér, utána megfordul, és otthagy. Egy pillanatig még utánanéztem, aztán lesiettem a lépcsőn. Mit kíván tőlem ez az ember? És milyen jogon rendel magához? Ha baja van velem, illendően be kell kopogtatnia hozzám, közölnie kell, mit akar, és így tovább. Mi dolog leszólítani az embert a klozettből?...
Évek óta nem tüzelt így fel az indulat. Loholtam az utcán, és a ködös őszi levegőt romlottnak éreztem, mintha másnapos leves erjedne a számban. A Halász-patika előtt Vágó Berci barátommal találkoztam, és neki is elpanaszoltam az esetet: még meg sem száradt anyám sírján a föld, s már úgy bánik velem ez az alak, mintha megtűrt személy volnék a villában!
Vágó azt mondta, ne hagyjam magam. Az ilyen kiskirályok maholnap már az ember fejére tojnak.
Én azt feleltem, szó sincs róla, hogy Flóra úr engem magához rendeljen. Ez ellen tiltakozom!
Mikor hazaértem, szomszédom az erkélyen állt, és cipőjéről vakarta a sarat, mintha jelezni akarná, hogy kevéssel előttem jött meg ő is. Fölegyenesedve rám nézett, és vörös, mosolygó arccal kérdezte:
„Egy kis séta, egy kis séta? Úgy látom, a tanár úr is a városban kószált!” — tette hozzá, s a bal szeme pillája, ezt ma is merem állítani, gyorsan s valahogy cinkosan repdesni kezdett, tudtomra adván, hogy ő minden lépésemet figyelte. A másik szeme fénytelen maradt.
Hirtelen nem tudtam mit mondani.
„Egy barátommal társalogtunk” — feleltem, s oly zavart lettem, mint kölyökkoromban.
„Aha” — mondta ő erre, és esküszöm, hogy most a másik pillája kezdett el repdesni, s én rádöbbentem, hogy kelepcébe csalt. Ez a Flóra minden szavunkat ismeri, még azokat is, amelyekkel őt ócsároltuk. Bementem a szobámba, leültem, de oly kábult voltam, hogy sokáig még a kezemet se láttam. S már tudtam, hogy később minden dühös elhatározásom ellenére át fogok menni hozzá. Ha nem is magamért, de Vágó Bernát barátom miatt. Ennek a szerencsétlennek évek óta gipszágyban sorvadt a felesége, s nem hagyhattam, hogy az én szószátyár természetem miatt ártatlanul szenvedjen...
Pontosan fél hatkor felálltam, és kínos-keservesen elindultam. Kopogtattam, beléptem, s miután hellyel kínáltak, leereszkedtem egy székre. Gyapjú, ecet és csizma szaga terjengett a hebehurgyán berendezett lakásban. Az asszony, egy kis hasas jószág, a heverő szélén kuporgott, és a körmét lakkozta. Körülnéztem: típusbútor, sárga porcelánnipek, koporsó alakú rádió...
„Hogy vagyunk, hogy vagyunk, tanár úr?” — kérdezte a férfi, aki kénsárga pantalló fölé pizsamakabátot vett háziköpeny helyett. És ezúttal oly kérdőn, oly mereven nézett a szemembe, hogy éreztem: ez a tekintet egyszerre faggat és vádol.
Nem tudom, miért, de azt feleltem:
„Higgye el, a barátom nagyon rendes ember... Harminc év alatt nem volt egy bani hiánya...”
Szomszédom tűnődve rábólintott.
„A reggel viszont mindketten rosszkedvűek voltunk — folytattam —, és az egész világot lecsepültük...”
S alighogy ezt kimondtam, magam is meglepődtem, hogy mennyire megalázkodom. Flóra megint rám nézett azzal a szigorú tekintetével, én meg folytattam:
„Azt mondtam a barátomnak, esetleg át se jövök ma este önökhöz... Rosszul éreztem magam...”
„Hagyja, Rózsa úr, nem ezért hívtam... Ezt az ügyet egyelőre tegyük félre.”
A dohányzóasztalkán, amelynél ült, nikkelezett vonalzó fénylett. Flóra fölállt, és sétálni kezdett. Megfigyeltem, hogy mindig hat lépést tesz előre s ugyanannyit vissza. Valahányszor az asztal közelébe ért, a vonalzóval rákoppintott a kristály hamutartóra, s ilyenkor az üveg halkan csengett.
„Mondja, tanár úr — állt meg végül a férfi, s ezúttal kétszer egymásután vágott a hamutartóra. — Mi a szándéka a lakással?”
Fölfújta arcát, és a szeme kimeredt. Az asszony kezében egyre gyorsabban mozgott a lakkozóecset.
„Az én lakásomat méltóztatott?...”
„Az ön lakását.”
„De kérem... én fizetem a házbért...”
„És meddig fizeti?”
„Amíg itt lakom...”
„És mikor költözik?”
„Erre még sosem gondoltam...”
Arcom megmerevedett, és éreztem, mindjárt pattogni kezd, akár a száradó cserfa. Vártam, hogy most rettentő dolgokat fogok hallani, hogy olyan szavakat vagdosunk egymáshoz, amelyeket sosem lehet majd megbocsátani. De csodák csodája, effélére nem került sor. Sőt a férfi egyszerre mintha megkönnyebbült volna, és a felesége is felengedett merevségéből. Szinte mosolyogva összeölelkezett a tekintetük. Én akkor már álltam. Flóra odajött hozzám.
„Sápadtnak látszik, szomszéd... és feldúltnak...
Pedig semmi oka rá... Csupán a szándékát akartam ismerni...”
Fél tizenegykor lefeküdtem a fal melletti díványomra, de még éjfél után se tudtam elaludni. Mi lehet az oka? Hétkor ittam meg a kávémat, az nem tarthat ébren, fáradtnak is fáradt vagyok, el kéne hát aludnom. S miközben tágra nyitott szemmel feküdtem, és belebámultam a sötétbe, egyszer csak olyanszerű zajt hallottam, mintha odaát asztalláb nyikkant volna meg a parketten. Most már tudtam, mi nyugtalanít. A fal mögött, egy arasznyira tőlem, a férfi heverője nyújtózik! És ő sem alszik...
Várjunk csak — eszméltem föl ijedten. — Miért is mondhatta, mikor Vágó Bernátról beszéltem, hogy ezt az ügyet egyelőre tegyük félre? Tehát csak egyelőre! Később még vissza kíván térni rá: ki akarja használni ellenünk azt a beszélgetést, amelyben őt mocskoltuk, s a legváratlanabb helyzetben fog előhozakodni vele. Íme, most felém fordul, és a falon át engem néz...
Ledobtam magamról a plédet, tanácstalanul topogtam a padlón, aztán beléfogóztam a díványba, és rángatni kezdtem. Igen ám, de a kanapé támláján könyvek sorakoztak, amiket esti olvasásra készítettem oda, s néhány kötet a padlóra zuhant. Elengedtem hát a díványt, és hallgatóztam. Pizsamámból fölpárolgott a veríték szaga. Féltem a sötétben, ugyanakkor villanyt sem mertem gyújtani...
Odatapogatóztam a ruhásszekrényhez, hátamra borítottam a háziköpenyemet, leültem az egyik fotelbe, és hajnalig ott gubbasztottam...
Délután, mikor a virrasztástól fáradtan hazabaktattam, Flóráné ezzel fogadott:
„Kereste a tanár urat egy illető.”
„A nevét nem mondta meg?”
„Nem.”
„Hogy nézett ki?”
„Magas volt és fekete szemüveges.”
Másnap ugyanaz történt, harmadnap szintén. A fekete szemüveges mindig érkezésem előtt egy órával keresett. A negyedik esetben már dühösen kérdeztem az asszonytól:
„Most se mutatkozott be?”
„Nem.”
„Üzenetet se hagyott?”
„Nem.”
Ki lehet ez? Mit akarhat tőlem? Bizonyára Flóra biztatta fel, hogy leskelődjék utánam. Elhatároztam, úgy teszek, mintha elmentem volna otthonról, utána bebújok az ágy alá, és ott várom ki, amíg újra keres. Hasra fekve órákon át a szűk és sötét résből pislogtam elő, miközben fojtogatott a heverő poros kócerdejének szaga. Végül az egyik ilyen várakozás után zajt hallottam, előcsúsztam rejtekhelyemről, és az ajtóhoz szaladtam.
Odakünn azonban már nem volt senki.
„Nem a fekete szemüveges járt itt?” — kérdeztem a szomszédasszonytól. Ő rám nézett, de hallgatott...
S ekkor úgy ingben és az ágy alatti lapulástól mocskosan leszaladtam a lépcsőn, s fel-alá nyargaltam az utcán, mintha az életem függne attól az embertől, aki hetek óta keres. Átloholtam a keskeny mellékutcákon, bepillantottam a kapuk mögé, aztán kiabálni kezdtem: „Halló, fekete szemüveges!... Hol van, kérem?!...” — Egy óra múlva pedig, mikor visszamentem a szobámba, és fáradtan és zihálva leültem, sírni tudtam volna nyomorúságomban.
Ettől kezdve azonban a szemüveges elmaradt. De másnap már egy sovány, ideges nő keresett, és fenyegetően vette tudomásul, hogy nem vagyok odahaza — magyarázta Flóráné. Utána állítólag egy másik asszony topogott az ajtóm előtt, s mikor megtudta, hogy hiába várakozik, az a keskeny, magas gyászoszlop közölte, hogy fel fog jelenteni valami aljas eljárásomért. Később a milicista érdeklődött utánam, majd egy szürke ruhás férfi...
Így ment ez hosszú időn át!
Viszont ha odahaza voltam, senki sem keresett! És ebből kiindulva lassan rájöttem, mit kell tennem. Éppen azokban a napokban kaptam előleget egy zenei tanulmánykötet fordításáért, s elhatároztam, hogy vásárolok részletfizetésre egy kis képernyőjű tévékészüléket, és reggeltől estig otthon ülök. Ugyanakkor beszereztem lisztet, füstölt húst, konzerveket, szárazbabot, hogy csak a legszükségesebb esetben kelljen eltávoznom. Még fürdeni se fürödtem, nehogy épp a kádban lepjen meg a csengetés.
Pár hétig nyugton is voltam. Aztán valami történt. Levelet kaptam lezárt borítékban, feladó nélkül. A névtelen kézzel írt, s kilétét láthatóan leplezni akarta, mert a betűk jellege úgyszólván mondatról mondatra változott:
„Tisztelt uram! Gyanút keltő életének piszkos szálait egy percig se tévesztjük szem elől. Mit képzel, az orrunknál fogva vezethet bennünket? Ismerjük szószátyár barátaihoz fűződő kapcsolatait, és ismerjük utóbbi üzelmeit is. Épp emiatt úgy véljük, hogy utcánk lakói keresztet vetve felsóhajtanának, ha ön végül a megmaradt eszére hallgatva, kiballagna közülünk szennyes bugyrával.”
Most már érezni kezdtem, hogy izzad a koponyám, s a valóság jelentéktelenebb részletei úgy elhamvadnak benne, mint kályhában egy újság darabjai: csak a mindenre rátelepedő, súlyos és egynemű szorongás gyötört. Többé az utcára se mertem kilépni. Úgy éreztem, mindenünnen engem figyelnek, a kerítések mögül s a manzardlakások ablakaiból. S miközben menekvést kereső ösztönöm körbekörbeforgott, hogy valami rést leljen, folyton csak a szomszédom elé lökött, hogy épp tőle kérjek pártfogást!
Egyik reggel meglestem, amikor az illemhelyre igyekszik, s besurrantam mellé. Megfigyeltem ugyanis, hogy a nyilvános vizeldében az emberek természetes barátkozással végzik a maguk műveletét egymás szomszédságában, hogy a legelemibb szükségletek néha közel hoznak bennünket, s ilyenkor bizonyos jóindulattal viseltetünk embertársaink iránt. S miközben én is a kagyló fölé hajoltam, ezt hebegtem:
„Bocsásson meg, de a védelmét kell kérnem... Az este névtelen levelet kaptam...”
De csak épp ezt nem lett volna szabad cselekednem. Ő ugyanis kilépett az előszobába, elolvasta a levelet, mosolyogva zsebre gyűrte, s közölte, hogy kezébe veszi az ügyet; ettől kezdve azonban őszintén felelnem kell valamennyi kérdésére, amely a kapcsolataimra vonatkozik, mert csak így lehet elindulni a nyomozás útján. S még aznap alkonyatkor át is jött hozzám, a székét is magával hozta, és leült mellém a televízió mellé. Egy lengyel filmet vetítettek rekonstruált ütközésekről. Két kocsi közeledett egymás felé ellenkező irányból, egy Warszawa meg egy épületanyaggal megrakott teherautó. Percekkel a halálos karambol előtt a vezetők még közönyösen pislogtak a volán mellett, és tartották a sebességet.
Egyszer csak megszólalt Flóra:
„Régebb kik jártak ide, tanár úr?”
„Ritkán szoktam fogadni...”
„De mégis, kikkel érintkezett?”
„Egy-két barátommal, kérem.”
„Ilyenkor mikről beszélgettek?”
„Az időjárásról... meg effélékről.”
Fölálltam, mert szaladni kezdett a kép, s mindjárt utána úgy éreztem, mintha a zebracsíkos motolla az agyamat szeletelné fel. Ez biztosan megint Vágóra céloz...
„Egyébről nemigen esett szó” — mondtam.
Mikor elment, a karosszéket is otthagyta. Vártam, hogy visszajön érte, de nem jött. Körbejártam többször is, megnéztem jobbról, megnéztem balról, aztán elhúzódtam tőle, mert egy élőlény jelenvalóságával hatott rám. Vánnyadt bőrtámlájával, zömök lábaival és fakó fényű kárpitosszegeivel olyan volt, akár egy összekucorodott, de ugrásra kész bulldog. Meg se mertem érinteni. Arra meg hogyan is gondolhattam volna, hogy utánavigyem az illetőnek? Mindjárt azt gondolta volna: lám, ez az ember még a tárgyaimat is gyűlöli!...
Éjjel, miután lefeküdtem, úgy tűnt számomra, hogy azok a hideg ördögszemek felém fordulnak, engem néznek, s csak azt lesik, hogy elaludjam. Fölkeltem, reáborítottam egy plédet, s megint viszszabújtam a takaró alá. Egy idő után azonban olyanszerű hangokat hallottam, mintha a karosszék dühösen szuszogna, és a fogait csikorgatná. Megint föltápászkodtam hát, fejemet nekitámasztottam a dívány hátának, és reggelig ott kuporogtam.
Aznap este megint átjött a szomszédom, mégpedig a feleségével. Újabb széket hozott, az előbbinek a társát, s engedélyt kért, hogy az asszony is nézhesse az adást. Mindvégig csendben ültünk. A férfi nem szólt, én meg célzást se mertem tenni tegnapi feledékenységére. Sőt megkérdeztem, hogy óhajtanak-e kávét, s mindjárt be is kapcsoltam a rezsót. Úgy tizenegy óra körül, miután elköszöntek, a másik karosszéket is otthagyták. Flóra nemsokára viszszasietett ugyan, de hiába reméltem, hogy a holmijáért jön. A legnagyobb meglepetésemre így szólt hozzám:
„Mondja, tanár úr, nem adná el nekem azt a kerek, diófurníros asztalkát?... Úgy látom, ön nem használja...”
Bevettem három luminált, hogy a páros szék, ez a két cerberus nehogy felzaklassa éjszakámat, dühösen hátat fordítottam nekik, s reggel nyolcig úgy aludtam, mint akit főbe ütöttek. Mikor az előszobán át a mosdó felé támolyogtam, az asszony kinyitotta az ajtót, s elém sietett.
„Megint kereste a tanár, urat az a szemüveges...”
„Mikor?!”
„Nemrég...”
„És most sem mondta meg a nevét?”
Ettől kezdve a szorongásom erős bűntudattal társult. Talán bennem van a hiba — gondoltam. — Bizalmatlan vagyok az emberek iránt, s félszegségemmel szaporítom a gyanút. Több jószándékot, több segítőkészséget kellene mutatnom... Akkor belátnák, hogy ártatlan vagyok... Eszembe jutott Flóra tegnap esti kérése, s mindjárt elhatároztam, hogy lemondok az asztalról. Mama, ha onnan fentről látja a cselekedetemet, bizonyára megérti, hogy az ő emlékének nyugalmáért áldoztam fel ezt a bútordarabot, amelynél ő is annyiszor üldögélt...
Este, mikor közöltem döntésemet a szomszédommal, ő mosolyogva bólintott, és megkért, hogy ne kapcsoljam be a készüléket, mert már rég vágyik körülnézni a lakásomban. S mindjárt el is indult a szobában, mutatóujját végighúzta a tapétán, megkopogtatta a falakat, hintázva megállt a parketten, s próbálgatta, vajon nyikorog-e, aztán a fal felső szegélyén vonta végig százszor is, mégpedig igen élesen és határozottan a tekintetét. Láttam, hogy stráfokat fest rá. Azt is láttam, hogy hányat és körülbelül milyen széleseket.; Utána hirtelen felém fordult, s a szemembe nézett.
„Ugye, a csíkozott falat szereti? — kérdeztem mosolyogva, s zavaromban ismét a képzelt vonalakat néztem. — Például három csík fekete és három narancssárga vonal jó, nem?...”
Flóra megkönnyebbülve bólintott.
„Pontosan így gondoltam, tanár úr!”
Félretolta két megrongált fotelemet, a maga karosszékeit pedig közel húzta a megvásárolt kerek asztalhoz, beleült az egyikbe, s mint aki a maga területén tartózkodik, otthonosan kinyújtotta a lábát, és cigarettára gyújtott. S utána mindjárt láttam, hogy a tekintetével szaggatni kezdi a tapétát, nagy, lucskos meszelőket csapkod a falhoz, s szappanozni, enyvezni, festeni kezd. Aztán szinte izgatottan megint hozzám fordult, és a szemembe nézett: vajon észrevettem-e, hogy képzeletben min buzgólkodik.
„Ugye tükörfalat szeretne? — kérdeztem ismét, és a homlokomat veríték lepte el. — Almazöld alapra ezüst rollnizást...”
S még föl is nevettem valami ostoba, nyerítő hangon, mintha nekem is örömet hozna, hogy belekaptam a gondolatába, holott rosszullét fogott el, és a gyomrom émelyegni kezdett.
,,Igen, almazöld alapra ezüst rollnizást...” — bólintott most már nyugodtan és természetesen Flóra.
Akkor este már nem is néztük a tévéadást. Én magam fogfájásra hivatkozva elszaladtam otthonról. Az éjszakát az állomáson töltöttem, s csak este merészkedtem haza sápadtan, álmosan és mindenféle rossz sejtésektől gyötörve. Nehéznek, fölöslegesnek és végképp lezárultnak éreztem az életemet. Mikor beléptem az előszobába, a szemközti szögletben, közvetlenül Flóráék mellett, hatalmas mészpöttyös létrát pillantottam meg.
Sietve kinyitottam az ajtót; hogy bemeneküljek, de mindjárt hátra is hőköltem. A két idegen fotel hirtelen elém nőtt, a karfája olyan volt, mint a pokol tornáca, az asztal idegenül fénylett közöttünk, akár egy lemetszett tetejű jéghegy, és a falakból az az ismert hideg, büdös és fanyar szag csapott az orromba, amely festések idején mindig az árvaság érzetét ébresztette föl bennem.
Halálosan elgyöngülve nekitámaszkodtam az előszoba falának. Ekkor elősietett az asszony, széket hozott ki, jajgatva kérdezte, mi történt, s mindjárt egy pohár vízzel kínált.
„Ne hagyja el magát, tanár úr!” — jött elő Flóra is igen készségesen, s megfogta a karomat.
Intettem a tekintetemmel, hogy ne aggódjanak, és közben a félrenyelt víztől köhögni kezdtem.
„Költözés előtt bizonyára másokra is rájön...”
„Csak természetes, csak természetes!” — kapta el a szót Flóra, és a szeme táncolt örömében.
Hát eddig tart az én kálváriám — fejezte be elbeszélését a tanár úr, mire a nyugalmazott őrmester azt kérdezte:
— No, rendben van, de végül is hogy oldódott meg az ügy?
Rózsa János azonban önérzetesen így felelt:
— Elköltöztem, kérem, és ámen!... Az élet nem irodalom, hogy mindent megnyugtató módon kellene lezárnia!

PÉLDÁZATOK A HALÁLRÓL

Pirka úr megfigyelése szerint, a beteg gyomrot és tüdőt a tavaszi napok sanyargatják a legjobban, így hát a kikelet sem hoz mindenkinek örömet, és a zsenge fű legtöbbször csak a lélekre balzsam. Ami őt illeti, szorongva várja a májusfa virágzását, mert ilyenkor úgy elkezdi gyötörni a fekélye, mintha parázs izzana a gyomrában.
Zimics tanár úr lecsapott rá.
— Fél a betegségtől, de évről évre mégis készül a fogadására... Vallja be, hogy így van!
— Már bocsánat, miért készülnék?...
— Mert a betegségek a mi dédelgetett ellenségeink... Nincs szükségünk rájuk, de nélkülük ebben a korban árvák volnánk, és agyonunnánk magunkat!
Mednyász úr rábólintott.
— Igazad van! Lám, még a másnaposságát is mily szeretettel kúrálgatja az ember!
Az őrmester fölnevetett.
— Miket össze nem beszéltek!... A betegségem halálba visz, de én azért csak szeressem!
A tanár azonban makacskodott.
— Iszonyodik tőle, és mégis szereti. Szeretnie kell, mert immár személyessé vált: mert az ön betegsége. Hogy is magyarázzam ezt meg... Tételezzük fel, hogy a betegségének neve van, és úgy hívják, hogy Kampis Andor... Nos, fogadjunk, ha mocskolni kezdenék valamely utcasarkon ezt a Kampist, ön sértődötten kapná föl a fejét, és tiltakozna ellene...
Az irodalomtanár így folytatta:
— Legyünk őszinték: ha saját nyavalyáinkról nyilatkozunk, nem rezeg-e fájó önérzet a hangunkban, nem így beszélünk-e: „az én szívtrombózisom”, „az én reumám”, „az én ágyéksérvem”: mintha a feleségünkről beszélnénk, aki történetesen valami rosszcsont, de mi elhallgatjuk a maceráit; titkoljuk, hogy reggeltől estig szekál bennünket, mert hiszen mégiscsak hozzánk tartozik, a nevünket viseli, s ha említjük őt, szavainkban több a sóvárgás, mint a gyűlölet... Most már értitek, hova akartam kilyukadni?...
Továbbra is ő beszélt:
— El kell mondanom egy személyes élményt, még akkor is, ha kinevettek; de csak nevessetek kedvetek szerint, engem ez nem sért, ma már én is derülök a dolgon. Mert nem egyéb történt velem, mint az, hogy évekkel ezelőtt szinte összebarátkoztam egyik sunyi és alattomos betegségemmel, amely először éles nyilallásokkal jelentkezett a jobb oldalamban; de nem is nyilallás volt ez, hanem mélyről fölsajgó, perzselő fájdalom, s nem tudtam pontosan megállapítani, hogy a vesém fájt-e vagy a vakbelem...
Orvoshoz nem mentem, hiszen a gyötrelem csak percekig tartott. Mindig hajnalban ötkor jelentkezett, hónapokon át, míg végül hirtelen elmaradt. És ha hiszitek, ha nem, akkor csalódást éreztem. Valami űr támadt bennem. Mert ez a sajgás egész szervezetemet, egész idegrendszeremet mozgósította. Halk és visszatérő kopogtatásaival figyelmessé és éberré tett lelkem minden rezdülése iránt: előkészített a nagyobb szenvedések befogadására, és megtanított átérezni a mások fájdalmát is...
Pásztor Bertalan, a költő elővett egy szivart.
— Jó, hogy erre tereltük a beszédet — mondta, és zsebkésével ráérősen lemetszette a havanna végét. — Én, kérem, a napokban valósággal megütközést keltettem az Írószövetségben. Nem vették jó néven, amit mondtam. Pedig csupán annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy szerintem a költészetnek éppúgy szabad és kell beszélnie a halálról, mint az ünnepnapokról vagy az aratásról... Mert élhetnénk akármilyen eszményi társadalomban, létünk véges mivoltának a tudata úgyis a szívünkbe mélyesztené fullánkját...
Csípős, könnyeztető füstöt eregetett.
— És az ember, amikor fél lábával már a sírban van... úgy a hatvan és hetven között... egyre többet gondol a halálra... Foglalkoznia kell vele, hogy megszokja... hogy odahelyezze az élet egyéb tartozékai közé, ahogy a görögök tették, akik még nem ismerték a halálfélelemnek ezt a mérgezett almáját... Mondom, csupán ennyit kockáztattam meg, de ezzel sem volt sikerem; csak két-három öreg helyeselt, a többiek meg olyan vasvillaszemekkel méregettek, mintha azt gondolnák: nos, ha meg akarsz halni, hát halj meg, de ne zavard a munkaülést...
Andorka Andor, a festő, aki titkon már rég rokonszenvezett a buddhizmussal, de csak ritkán árulta el magát egy-egy szóval, most így vélekedett az elmúlásról:
— Engem sosem rémített a halál, s ez attól is megóv, hogy az emberektől féljek. Vagy nyolc évvel ezelőtt alkalmam volt tapasztalni e nyugodt fölény hasznát. Egy illető jött le hozzánk a fővárosból, egy képzőművészeti korifeus, az akkori idők embere, s mi már előre megorrintottuk, hogy vagy ötünket ki akarnak zárni az egyesületből. Én is szálka voltam a szemükben. Megtettek modernistának, és a szememre lobbantották, hogy öncélúan használom és hangsúlyozom túl a sárga szerepét csendéleteimen...
A hosszú, sovány férfi, aki sötét ruhájában halottkémhez hasonlított, úgy ütögette a kiátkozott festményeket, hogy azok dübögtek, mint a nagydob. Jó kétórai szorongás után cigarettaszünet következett, de ahelyett, hogy a képzőművészek rágyújtottak volna, csapatostul loholtak az illemhely felé, és összetorlódtak az ajtóban. Az idegesség fölzaklatta a gyomrokat; csak Szegleth Gyula, a miniatűrfestő állingált mozdulatlanul egyik oszlop mellett, és hosszú meggyfaszipkából eregette a füstöt. Ő máris kírúgottnak számított, mert aki lejött közénk, hogy nadrágba rázzon bennünket, mindjárt vele kezdte. Elrettentő példaként fölmutatta egy bélyeg nagyságú képét, amelyet mi, szakmabeliek bolhának nevezünk, s dörögve szólt: „Íme, ide akarják egyesek visszafokozni korunk monumentalitását; így kívánják megszólaltatni a kor heroizmusát, kanyargó ösvényecskékkel, útszéli fákkal meg dombokkal, amelyeket csak nagyító alatt láthatunk!”
Egyszóval mindenki be volt gerjedve...
Szegleth barátomra pillantottam, s ahogy elnéztem őt pörge kalapjával, magasra fölnyírt tarkójával, amely a nyakával együtt égetett cserépkancsóhoz hasonlított, azt se tudtam, sírjak-e vagy kacagjak. De természetem szerint inkább elmosolyodtam, mert hiszen, ha kizárnak is az Alapból, a preparált vásznaimat nem veszik el, s még mindig van odahaza a műteremben pár tubus finom I. G. festékem, gondoltam, a dohányra valót pedig kiszerzem azzal, hogy mintázófákat faragok a nagymenőknek. S mindjárt meg is kérdeztem az elnökünktől, akinek vörös hajától és bajuszától izzadni látszott feje körül a levegő: ,,Hallod-e, Ákos, ha kizárnak, meghívsz-e néha egy tányér fuszulykalevesre?”
Ő azonban rám mordult, hogy ne tréfáljak, itt ma a festészet és a szobrászat jövője dől el, s jobb volna, ha e nehéz percekben mindenki önvizsgálatot tartana, jól megfontolná a küldött szavait, és tanulna a kárvallottak példájából. Ezen persze megint csak derültem, mert hogyan dőlhetett volna el itt a művészet sorsa, mikor évezredek alatt senki se tudta eldönteni. A görög szobrászatban még Hegel is végső formát és ideát érez, melyet túllépni nem lehet, s ma már hol tartunk a klasszikus eszményektől! Nem több és nem jobb, amit csinálunk, de valami más, mivel a művészet a történelmet is kifejezi: bár hozzá kell tennem, hogy a szépség ma világszerte agonizál. Az újszerűség, a különösség,egyszóval csupa szenzációs provokáló érték foglalta el annak igazi helyét...
Miközben ott ődöngtem a csarnok oszlopai között, efféle gondolatokon rágódva, Petrás Jóska, a titkárunk, egy jól ápolt, szép hangú, szép kezű fiatalember sodródott mellém. Félrehívtam és azt kérdeztem tőle: mit szól a tervezett kizárásokhoz. Ő azonban éppen csak megvonta a vállát, és mosolyogva tovalibbent, akár egy balettáncos: ,,Ja, kérlek, az építés áldozatokkal jár...”
Hát ha áldozat, legyen áldozat. Az ember még a saját temetésére is elmegy, ha a sors ezt követeli tőle — gondoltam —, de szólni többé nem szóltam egyikhez se, nehogy azt higgyék, én is be vagyok ijedve. De különben is, az emberek egy része még mindig az illemhely előtt topogott, a többi meg oly sápadt-hallgatag volt, hogy egy zabszemet se lehetett volna földugni a fenekébe. S mikor a titkár inteni kezdett az ajtóból, hogy gyerünk, gyerünk befelé, a szobrászok, festők felkészültek a legroszszabbra.
Előttem egy furcsa piktor ült: Nemes Nagy András, aki évenként egy-két hónapot mindig az ideggyógyászaton töltött. Egész fizimiskája szerint a gubancolt lelkű emberekhez tartozott, s mindenféle gyötrő képzetektől szenvedett. Még az is megtörtént, hogy miközben az utcán beszélgettünk, hirtelen valami szemölcsöt tapogatott ki ujjbegyével, a nyakszirtjén, s száját eltátva, rémülten nézett rám: jóságos isten, ő épp ma tölti be a negyvennégyet, s a ráknak ezeket a parányi fészkeit még mindig nem maratta le a testéről... Aztán legyintett, s otthagyott az utcán, sietett az orvoshoz.
Most, ahogy itt ült előttem, gyerekes ijedtség volt az arcán, s feszülten figyelt, akár a rossz tanuló, aki erőltetett kíváncsisággal enyhíteni akar szorongatott helyzetén. Néha mégis ijedten pislogni kezdett, s mintha e pillogással áramot termelne, egész szervezetén végigvonaglott az ijedtség: nagyot nyelt, és az ádámcsutkája fel-alá ugrált. A korifeus a tenyerébe támasztotta az állát, úgy bűvölt bennünket, várta, hogy a hallgatás megszüntessen minden ellenállást, s mi egyenként pálcát törjünk kiűzendő kollégáink fölött. Páczai Ákos, az elnök, már fel is állt, hogy az asztaltól biztasson bennünket bűnbánati vallomásra, amikor valami különös történt.
Nemes Nagy megelőzte őt. Anélkül, hogy szót kért volna, fölállt, komoran szembenézett a küldöttel, aztán Páczaira pillantott, végül a gyülekezetet vette számba, s a tekintete megint visszatért önmagához.
„Miket hadarnak itt össze?...” — kérdezte valahogy fázósan, a messziről érkezett ember idegenkedésével, s ahogy megint körültekintett, szétszóródó hajával, kicsiny fejével olyan volt, mint egy csóré nyakú kakas. — „Íme, a vesém a tenyeremen, ők meg csak köpködik az üres szavakat, akár a tökmag héját, és, halálba küldik az embert... Na tessék, már itt is az eredmény! — Fölnézett a tenyeréről, és a tekintetében valami diadalmas káröröm csillant meg. — Ki fogja ezt a szegény, szerencsétlen vesémet... ezt a beteget visszahelyezni?... Érzem, hogy remeg... hogy a maga helyére kívánkozik, ahol aludni szokott, és a véremet tisztítja... Most pedig ez a méreg is, amit a bosszúságtól nyelek, az agyamon fog kicsapódni, mint a sav... Mert az oldalam már becsukódott, és nem tudom átengedni rajta... A másik pedig nem sokáig fogja vállalni egymagában a munkát... Nem, erre könnyelműség is volna számítani!... S még ha fökínálkozna, se fogadhatnám el... Hiszen előbb-utóbb belerokkanna a munkába... De ne lökdösődjenek, kérem!... Itt állok a fél vesémmel a tenyeremen, és maguk miatt mindjárt elejtem...”
Nemes Nagy most lehajolt, és könnyező szemmel, ahogy a tüzet élesztgeti a kétségbeesett pásztor, aki utolsó szál gyufáját lobbantotta el, fújni kezdte képzeletbeli veséjét. Az emberek közül vagy tizenöten mindjárt fölugráltak és körülvették — részint az aggodalom, részint a kíváncsiság hajtotta ki őket a helyükről: lábujjhegyen állva és egymás nyakába szuszogva figyelték a piktor tenyerét, de azon nem láttak semmit; aztán ki-ki visszaült a székére, és a teremben megint csend lett; de az már nem olyan csend volt, mint az iménti magaféltő szorongás, amely a kollektív félelem tömör sugarává erősödött.
Odakünn öngyilkosokat bátorító idő volt: undorító locspocs, s még engem is kikezdett a rosszkedv; úgy éreztem, elhagyott tó közepén ülök, körülöttem sehol egy teremtett lélek, csak a mocsárgáz szivárog bugyborékolva, a hínár meg a korhadás szaga vesz körül, és testemhez tapad a békalencse, moszat; a másik pillanatban meg épp ellenkező képzetek mélyítették el bennem a kétkedést az élet értelme iránt, s azt hittem, egy óriási vesében kuporgunk mindahányan, egy bordóvörös, körös-körül eleven falú barlangban, ahol friss hús párája, vastag csövekben zubogó vér és vizelet szaga terjeng...
Egyszerre minden tagom fájni kezdett. Gyötört a reumám és az ágyéki izomzsábám, sajgott a vesém, nem akarta lökni a vért a szívem, fejemet migrénes fájdalom hasogatta. Megfordultam, hogy kérjek valamelyik kollégától aszpirint, de mindenikük oly elgyötört, szenvedő arccal ült, hogy nem mertem megszólítani őket, hiszen úgysem hallották volna a szavaimat. A küldött is tenyerébe támasztotta arcát, és sápadtan, keserűen ült az elnökség közepén, mintha foggyökér-gyulladása volna. Valaki fölállt az utolsó padsorban, és az ajtó felé indult. Páczai Ákos ösztönös mozdulattal utánahajolt a dobogóról, de aztán csak legyintett, mint akinek mindegy ez is; de láttam rajta, hogy felbőszítette a helyzet.
Aztán váratlanul felállt, és egyenesen a küldötthöz fordult, csúfondáros mosoly terült szét az arcán.
„Én mondtam, kérem, hogy ez nem fog menni...”
Erre azonban már mi is elszemtelenedtünk.
„Ami pedig engem illet — ugrottam talpra —, nagyméltóztassék tudomásul venni: azért használok csupa sárgát, mert a többi szín, amellyel dolgozom, kifogyott...”
A kollégák felkacagtak; a küldött izzadt.
„Én pedig arra kérek választ, hogy mióta mérik a festményt szabócentissel?” — kérdezte Szegleth, a miniatűrfestő, és úgy szökkent a magasba, akár egy borssal etetett kiskakas.
Becássy, a szobrász mindjárt mellé állt:
„Láttunk mi már apró remekműveket, és engedelemmel legyen mondva: szarból rakott gólemeket is!”
Ez azonban már sok volt; a korifeus fölállt, hogy ilyen körülmények között a továbbiakban nem tiszteli meg jelenlétével a gyűlést, s azzal kapkodva, idegesen el is rohant.
Hát ha elrohant, elrohant. Az elnök sem tehetett mást, csak széttárta a karját. Mi pedig vártuk, hogy mi lesz még ebből; de nem lett semmi.
Két hét múlva lejött egy másik küldött. Sokkal szerényebb és tapintatosabb volt az elődjénél; nem is emlegette a kizárásokat, hanem a nyugdíjak rendezését tűzte napirendre...
A festő felnevetett, és így fejezte be:
— Látjátok, mire képes néha még egy fél vese is!...

EBZÁRLAT

— Egy dolgot nem értek — kezdte Zimics tanár úr, mintha a festő meséjéről jutott volna eszébe. — Miért mindig csak másoktól féltjük a világot, s önmagunktól soha? Azt mondjuk: az emberek megértek a pusztulásra, s ilyenkor látni is véljük, amint egy óriási katlanban főnek-hánykolódnak, vagy Belzebub az ülepüket böködi háromágú villájával. Mi magunk azonban valami szelíden békés magaslatról figyeljük az eseményt, s még jó, ha részvét és nem káröröm hatja át a lelkünket, azt gondolván: ugye mondtam nektek, de nem hallgattatok rám!
És hajlandók vagyunk hinni, hogy az utolsó ítélet trombitahangja is a mi fülünkben zeng majd föl először, mi ütjük át leghamarább fejünkkel a hantot, s miközben sírva és nevetve töröljük arcunkról a homokot, így szólunk: ímhol vagyok, Uram, én, aki nem tülekedtem a hármas megállónál, aki nem paráználkodtam a Forduló utcában, aki apámat, anyámat tiszteltem, aki mindig jóra törekedtem!...
Legyünk őszinték: van-e közöttünk legalább mutatóban is olyan, aki bár egyetlenegyszer önmagától féltette a világot, aki életének valamely elkeseredett pillanatában így háborgott: bizony belátom, kártékony vagyok én az emberiségre, ajaj, de menynyire kártékony! Csak züllesztem, sárba rántom a lelkeket, hitványul becsapom felebarátaimat, s még ha elfog is néha a bűntudat, oly kevés ideig gyötör, hogy semmi reményem sem lehet a javulásra. Így hát jobb volna, ha engem Isten kitépne az élet földjéből, és tűzre vetne, mint a meddő szőlőtőkét...
Én magam is csak egyetlenegyszer szenvedtem át lényem veszélyes mivoltát, és erről is csupán azért bátorkodom szólni, mert nem a magam lelkiismeretének szavára, hanem kívülálló okok miatt, a legiszonyúbb félelemtől kezdtem veszedelmes embernek érezni magam. Igen, így volt, de amint az arcukról megítéltem, nemigen értik a dolgot. Hogyan is érthetnék, hiszen mielőtt rátérnék a történetre, egykét részletet meg kell magyaráznom. Mondják csak: szeretik-e a kutyát? Mert én nagyon szeretem!
Nem a családtalan férfi buta rajongásával — ó, nem! Sőt be kell vallanom, hogy a puffosra mosott és illatosra büdösített ölebeket gyűlölöm, úgyszintén a dülledt szemű japánpincsiket és a drótlábú, cingár korcsokat is. Ha megugatnak emeleti ablakokból, ahol díszpárnán térdelnek, gyerekkori gonoszság virul ki bennem, szeretném cipőhegyre kapni vagy letolni őket a magasból, hogy alábucskázzanak a járdára: nesze, te piszkos dög!
Hanem van egy kutyafajta, amelyet már régóta barátommá fogadtam, és ma is szeretek. Ebben épp az egészséges népi jelleg vonzó, s úgy hiszem, a kuvaszok családjához tartozik. Szeméből az értelem jósága, a szenvedés tapasztaltsága árad felém. Mert az állat is olyan, akár az ember: minél értelmesebb, annál szomorúbb, hiszen annál érzékenyebben érintik a csalódások; a kutya még sírni is tud, s talán ő az egyetlen négylábú, amely átérzi a lét korlátoltságát...
Egy ilyen kutyát szerettem meg; piszkosfehér szőre úgy csüngött kétoldalt, mint egy parasztcserge; nagy, testes állat volt, s mert a bal első lábára sántított, elneveztem Hefaisztosznak. A fuvaros, akié volt, nem sokat törődött vele, én azonban annyira megszerettem, hogy az Ursus étkezdéből, ahol akkoriban kosztoltam, minden szégyenemet és zavaromat legyőzve, összeszedtem a mócsingokat, csirkecsontot, főzelékben ázott kenyérdarabot, és papírtasakba gyűjtve hazavittem a kutyának. Néztem, ahogy eszik, rág, habzsol, máskor, ha játszadozva a lábam elé hevert, beletúrtam a bundájába, végigdörzsöltem kemény, meleg és sima fején, s Hefaisztosz közben megnyalta a kezemet.
Éppen egy ilyen játszadozás alkalmával történt, hogy vidámra hangolódva fölemelkedtem a kivágott gesztenyefa csonkjáról, ahol ültem, a kutya felé böktem, s mikor a kuvasz meghempergett a lábam előtt a gyepen, dögönyözni kezdtem, mert valahogy élveztem ezt az eleven és tömött gyapjúbálát. Körbekörbekergettük egymást az ól előtti kis térségen, ő vidáman vakkantott, én meg kacagtam. Aztán a kutya felbukott futtában, s véletlenül a lábára léptem. Erre vészesen vonítani kezdett, de nem sejtettem, hogy épp a sánta lába sérült meg, s lehajoltam, hogy megsimogassam; Hafaisztosz ösztönös védekezéssel a kezem felé kapott, harapni azonban nem harapta meg. Csupán végigkarcolta csuklómon a bőrt...
De még ettől is elrémült. Hirtelen elrestellte magát önsajnáltató zajveréséért, hasra fordult, és vinnyogva pislogott felém. Istenem, hiszen nem akartam... Véletlen volt, bocsáss meg — mondta a tekintete, én azonban mintha duzzognék a baleset miatt, legyintettem: „Otromba fickó vagy!... Most már hiába sopánkodsz!” és elindultam a lakásom felé. Persze szó sem volt róla, hogy haragudjam a kutyára. A karcolást bekentem szesszel, s többé nem törődtem vele.
Három nap múlva már nem is gondoltam rá. S talán végképp megfeledkezem róla, ha a helyi lap rendőrségi hírei között az alábbi közleményre nem bukkanok:
„Mogyoród községben (Zilah járás) Cutezean Petru kisgazda szabadon hagyta házőrző komondorát, amely megveszett, és a község több más kutyáját is összemarta. Megsebesített tízennyolc juhot, majd a harmadik falu határában megharapott egy napszámost. A felelőtlen kutyatulajdonos ellen eljárást indítottak.”
Letettem az újságot, bal kezem csuklójára pillantottam, sietve feltűrtem rajta az inget, s akkor, ahogy megláttam a karcolást, úgy tűnt számomra, hogy egy csöppet se gyógyult, sőt, mint egy friss varrat, valahogy elevenen és vörösen földudorodott. Talán mégsem kellett volna oly könnyelműen felfogni a dolgot — először csupán ennyit gondoltam, de egy másik gondolat, amely félénkebb, türelmetlenebb volt az előbbinél, hirtelen belefogózott a társába, s miközben fel-alá járkáltam a szobában, egyszerre megálltam: jóságos isten, még ki talál ütni rajtam a veszettség!... Jelentkeznem kellett volna a Pasteur-intézetben injekciózásra...
Előbb így okoskodtam: de hát mi okom félni?... Ez a Hefaisztosz a maga lompos és darabos természetével nemcsak hogy veszettnek nem látszik, de ő maga a szelídség és a jóság; lehetetlen tehát, hogy végzetesen megharapott volna, hogy tébolyító mérget csurgatott volna a vérembe... De mit is beszélek, hisz jóformán csak a felhámot karcolta végig... Nem mondom, szívesebben pihennék a teljes bizonyosság közérzetében, de ennek ára két-három tucat injekció, én pedig borzongok és hideg verítékben senyvedek az injekcióktól...
Később ezt gondoltam: körbeindulok a városon, megmutogatom ismerőseimnek a sebet, de nem azzal a szándékkal loholok majd el hozzájuk, hogy megértsék aggályomat, hanem épp ellenkezőleg: azt a fitymáló mosolyt fogom lesni az ajkuk körül, a kíváncsiságnak azt a gyors fölparázslását a tekintetükben és ugyanolyan váratlan kihunyását, amely után már csak a sajnálat egyöntetű érzésével fürkésznek, hogy megbizonyosodjanak róla: mit akarok majd, hogy meg is fogalmazzák: „Á, semmiség az egész!”?
Így is cselekedtem, s nagyjából elértem a célomat, de még többet annál, amit akartam, mert néhányan, akik meghallgatták panaszomat, azt tanácsolták, hogy szedjek csillapítókat, és sétáljak sokat friss levegőn, mert az afféle ostoba gondolatnak mindig a zárt szoba a melegágya. Egy fiatal orvos-költő viszont, akivel a kiadóban találkoztam, egy ideig úgy tett, mintha oda se figyelne előadásomra, csak miután mindenki kifejtette a maga véleményét, akkor szólalt meg, összecsukva a La Pologne friss számát, amelyben valami női aktokat nézegetett: „Csapja le annak a kutyának a fejét, tanár úr, és vigye be a Pasteur-intézetbe. Az ön feje mégiscsak többet ér...”
S cigarettájának szopogatása közben megint szétnyitotta a folyóiratot, de többé egy szót sem szólt. Én pedig kusza és zaklató érzésekkel zötyögtem alá a lépcsőházba, és nem tudtam, mit is gondoljak annak a fiatalembernek a szavairól. Fitymálta a nyavalyámat, vagy meg akart ijeszteni? De bárhogy is értelmezzem, pimasz és fennhéjázó volt. Meg aztán hogyan képzeli, lenyakaztatni Hefaisztoszt, s miféle bátorság vette rá, hogy a kettőnk fejét összehasonlítsa?
De tudtam, hogy ez is öncsalás, s csupán azért lázadozom, mert időt akarok nyerni s minél meszszíbbre kitolni a határozott cselekvés idejét. Behúzódtam egy kapu alá, zsebkendőmet rákötöttem a csuklómra, s máris úgy tartottam a karomat, mintha föl volna kötve. Féltem a fertőzéstől, s amiatt is aggódtam, hogy a seb egyik percről a másikra sajogni kezd, s a fájdalom készületlenül ér majd. Valami erős kényszer hazafelé taszigált, s egy fél óra múlva már ott álltam a hátsó udvarban, a kutyaól előtt, s Hefaisztoszra néztem...
Hegyes pofáját befektette két mancsa közé, s bánatosan figyelt rám. A szeme olyan volt, mint két vízbe merült kabátgomb; valahogy nedvesen rezgett, mintha az értelem most oldódna ki belőle, s ebben a pillanatban már biztos voltam benne, hogy fertőzött, hogy valami csatangoló kóbor kutya megmarta, s őrajta is rövidesen kitör a veszettség. De valójában csak akkor rémültem el, amikor hirtelen magamra vonatkoztattam e tény minden következményét.
Gyerünk az intézetbe! — gondoltam, s ahogy még mindig föltartott karral nekilendültem a meredek és köves utcán a Házsongárd felé, megint iszonyodva eltűnődtem: vajon ez a belső zaklatottság, ez az igyekezet már önmagában is nem biztos előjele-e a veszettségnek? S mi történik, ha már most, útközben megtébolyodom, s rárontok az emberekre? Elmondtam a szolgálatos orvosnak, miről van szó, a karcolást is megmutattam. Őt azonban csöppet sem aggasztotta a dolog. Mivel idevaló vagyok — mondta —, semmi szükség rá, hogy a kutya fejét lecsapjuk, sokkal egyszerűbb, ha az ebet láncon vezetve, szájkosárral bevisszük az állattani intézetbe. Ha még nem habzik a szája, ez azt is jelentheti, hogy a veszettség még csak lappang benne.
Az ötödik napon bevittük Hefaisztoszt a fuvarossal. Hogyha a marás veszélyes, négy és fél napom van még hátra — futott át a tudatomon —, száznyolc óra, amelybe beleszámítódik az álom is, a félelem öntudatlan kikapcsolása, ha ugyan fogok még tudni aludni, és beleszámít az az idő, amit a ketrec előtt töltök, hogy a kutyát megetessem parizerrel, marhatüdővel, mert hiszen a kosztja nincs előirányozva, és nekem kell élelmeznem. A kuvasz egyre bánatosabban emelte rám tekintetét a drótháló mögül, s én iszonyodva lestem, vajon nem habzik-e máris a szája...
Mindennap többször visszatértem, de nem tudtam meg semmit. A laboránst sosem találtam ott, csak a felcser jött ki néha, hogy találkozásomat Hefaisztosszal pár lépésről megfigyelje. Aztán elballagott a személyzeti lakások felé, esetlenül emelgette csizmáit, s fehér köpenyes háta meggörbült, mintha havat cipelne. Legtöbbször valamelyik kocsis vagy takarítóasszony társaságában tért vissza, felém mutogatott a tekintetével, s olyan mozdulatot tett, mintha jelezni akarná, hogy tulajdonképpen hibbant vagyok...
Eleinte nem törődtem vele, lefoglalt a magam gyötrelme. A baj csak a hetedik napon kezdődött, amikor megint hiába érdeklődtem a laboratóriumi eredmény iránt, mert az illető akkor is házon kívül volt. Sőt, ezúttal a felcser rám se pillantott. Egy hátsó szín körül tevékenykedett, vagy száz méternyire a ketrecektől; a fészer bejáratát kék Volga állta el, s többször is láttam, hogy a fehér köpenyes felcser elősiet egy véres törülközőbe göngyölt valamivel, s úgy lépked, ahogy csak síkos, melegen rezgő anyagot cipel az ember a kocsi farához: biztosan borjút vágtak...
A kutya körbe-körbejárkált odabent, szűkölni kezdett, majd sunyi pillantással nekiugrott a drótkerítésnek. Ismét hátrapillantottam a szín felé, ahol most egy kövér férfi látható közönnyel cigarettázott a motorház mellett, hogy leplezze a gyanús ténykedést; megint a kuvaszra néztem, s ekkor az volt a meggyőződésem, hogy itt minden iszonyú kiszámítással történik, tökéletes szervezettséggel, akár egy orosz regény lapjain: a kutya már veszett, én a rettenet határán szédelgek... ezek pedig... ezek ott borjút ölnek...
Fölemeltem az öklömet, és megfenyegettem őket:
„No, várjatok, gazemberek!... Panaszt teszek a pártbizottságnál!...”
De volt is türelmem a jelentgetéshez! Csak azt tudtam, hogy haza kell szaladnom, s magamra zárnom az ajtót. Az utcán előbb csak a rút és ellenszenves járókelők iránt kélt bennem félelem, hogy nekik ugrom, és megharapom őket, de lassanként meglepődve tapasztaltam, hogy a sima és dundi képűeket is gyűlölöm, talán még jobban, mint a csúfakat; és sejtettem, ha sor kerül rá, pofájuk pirospozsgás dudorába mélyesztem majd a fogaimat, hogy a falra fröccsenjen a vérük, s annál is nagyobb kegyetlenséggel fogom tenni ezt, mivel ők egészségesek lesznek, én pedig veszett — pusztuló!
Miután azonban beléptem az ajtón, megfeledkeztem mindenről, végigvetettem magam az ágyon, és vártam, mégpedig azzal a bénító befelé figyeléssel, amely már nem ismeri a rettegést, csak a várakozás egyformán izzó szorongását. Talán az első atombomba érezhette volna így magát a város felett függvén, ha van öntudata; szörnyű veszélyességének ismeretében immár meg is feledkezik önmaga pusztulásáról...
Takarómon végigcsurgott a víz, és odaragasztott a párnához. Szívem egy pillanat alatt óriásira nőtt, s úgy éreztem, hogy himbálózik fölöttem egy körömnyi kis éken, s nehogy ez a vérrel telt kazán elbillenjen, s egész belsőrészemet kitépje indáival, még a szuszogást is igyekeztem visszafojtani, testem egyetlen szükségszerű mozgását, de ugyanakkor a nagy, forró tartály, amely rám nehezült, egyre szívta, követelte a levegőt, úgyhogy időnként émelyítő űr feszítette szét a mellkasomat, a szám megtelt undorító ízzel, és a nyál az ajkamra fröcscsent.
„Vigyázat! — gondoltam. — Résen kell lennem!”
S ezzel a biztatással sikerült föltápászkodnom, s utána, mint a dühös kutya, amely a víz felé támolyog, végigmentem az előszobán, kifordultam a lépcsőházba, s ekkor történt, hogy átéltem saját veszélyességem minden iszonyatát. Istenem, mit tegyek, kiket értesítsek hamarább? Úgy éreztem, hogy át fogok száguldani az utcákon, a városokon, a földrészeken, hogy összemarom az egész emberiséget; fogaim kihegyezett cölöpökként vágódnak majd minden élő eleven dologba, és nyálam mérge, mint a forró kénsav, becsurog a fák kérge alá, a feszes női mellekbe, lábszárakba, a szőrös pofákba, riasztó sósuborka-orrokba — mindenbe az égvilágon!
Gyorsan bezörgettem a szemközti könyvelő ajtaján; az előszobában gyönyörű szőke ikerpár totyogott, s mikor az asszony védőn eléjük állt, azt hebegtem:
„Bocsásson meg... de ha később netalán bezörgetek önökhöz... esetleg az ajtót rúgom... egyszóval ne engedjenek be... S ha mégis beszabadulnék, üssenek főbe azzal, ami a kezükbe akad!...
Aztán folytattam rémült szellemjárásomat a tömbházban, de nem tudom, hány helyre zörgettem még be. Később a saját ágyamban tértem magamhoz; valaki ült mellettem, s a nyitott ablakon át tisztán hallottam a kutya örvendező csaholását és a fuvaros hangját, amint szitkozódik:
„Azt mondták, hozzam haza ezt a dögöt, mert kutyabaja sincs, és ők nem etetik ingyen egy percig se!...”

EGYSZER MINDENKIT SZÓLÍTANAK

Igen, egyszer mindenkit szólítanak, csak engem felejtett itt az Isten, egyedül csak engem! — sóhajtotta az öregasszony, és a fehér párna, amely körülfogta az élettelen arcot, olyan volt, mint egy síremlék. A haldokló az ösvényt nézte, amely a ház lépcsőjétől meredeken emelkedett a kapu felé.
Pár héttel korábban az egyik fia megkapta az áttelepedési jogot Portugáliába, ahol apai nagybátyja élt, s ezzel megbomlott a családi ház, amelynek tégláit ő szinte egyenként hordta össze a férjével még a háború előtt. A kisebbik kivándorló fiú nem vitt bútorfélét magával, készpénzért mindent átadott a nagyobbiknak, sőt a televíziókészüléket meg a hűtőszekrényt ajándékba hagyta rá, amiért a halálos beteget hátralévő napjaiban elgondozza. És hallotta is, amint egyik reggel így szólt:
— Már úgysem él sokáig szegény mama... A másik kétkedőn eltűnődött:
— Honnan tudod annyira biztosan?...
— Ez olyan betegség... Közölte az orvos...
És az öregasszony most az ösvényt figyelte, amelyen két munkás a ruhásszekrényt cipelte fölfelé, és az a tudat, hogy már valóban nem húzza sokáig, oly jótéten hatott reá, mintha valaki rátette volna hideg kezét a homlokára. Csak a tárgyakat sajnálta immár, hiszen a deszkák, fémek, vásznak, edények, amiket széthordtak, mind az ő álmainak a darabjai voltak, és úgy érezte, most az álmait is lebontják.
Reggel már elszállították a
KONYHAASZTALT,
fiókjában pedig a
KISKANALAKAT
NAGYKANALAKAT
A KÉSEKET
A VILLÁKAT
A DUGÓHÚZÓT
AZ UBORKAGYALUT
A TEASZŰRŐT
A DERELYEVAGÓT
A FÉNKÖVET
A KONZERVNYITÓT
A MEGGYMAGOLÓT.
Aztán elvitték
A MOSÓGÉPET
A HŰTŐSZEKRÉNYT
A FÁSLÁDÁT
A VESTA-KÁLYHÁT
A MOSÓFAZAKAT
A TEJESLÁBAST
A KALÁCSFORMÁKAT
A RÉZMOZSÁRT
A VASALÓDESZKÁT,
de őt még nem vitték, noha az új lakó a kiürített padlásszobában, épp fölötte, már bontogatni kezdte a padlót, hogy parkettával borítsa be az elfoglalt hajlékot, s mikor a szegélylécek nyikorgó, rozsdás ordítással szakadozni kezdtek, ő a fülére szorította a tenyerét, és hangosan sírt, hogy a zokogásával elnyomja azt a kíméletlen és megalázó zajt; de nem nézett be senki hozzá, hogy ölbe vegye és elvigye innen, vagy legalábbis megnyugtassa: ők cipelték a maguk holmiját...
Csak az új tulajdonos tett úgy, mintha érdeklődést mutatna a szenvedő beteg iránt — a haldokló iránt, aki ott rekedt a kicsiny szobában, mint egy beépített vén bútor; állt a kapun kívül a járdán, a kerítésre támaszkodva, s miközben nyugodtan szopogatta a bal kezének négy ujja közé fogott cigarettavéget, lassan és megállapodottan pislogott; hatalmas, izzadó férfi volt, fekete és tömpe orrú, nadrágja az ágyékára roggyant, mellén szétnyílt a sárga nyloning, és a bozót oly sűrű volt rajta és koromsötét, mintha egy nyaláb szalma égett volna el a bőrén, s a pernye nyirkosan beleragadt volna; a haldokló látta, hogy őt nézi, s azt is látta, hogy mit gondol: Miért nem viszik már el ezt a vénaszszonyt? Csak nem akarják itt felejteni! S máris megelevenedve fordult a kert aljából fölbillegő-ballagó holmik után, nézte, amint fölrakják a teher kocsira
A KÁPOSZTÁSHORDÓT
A HOSSZÚ LÉTRÁT
A KERTI LÓCÁT
A FÜGGÖNYRUDAKAT
A FESTMÉNYEKET
A SZAKAJTÓKOSARAT
A NÉGY HOKEDLIT
A LISZTESLÁDÁT
A PISZKAVASAT
A CILINDERT
A KRINOLINT
A ZÖLD SZAKÁLLÚ KERTI TÖRPÉT;
igen, még a kerti törpét is viszik — gondolta az öregasszony, és a sós könnyeibe, amit nyelt, egy kis fanyar édesség vegyült attól, hogy még e parányi lénynek is sikerült az ő sorsa fölé ágaskodnia: a fölizzó önszánalom, amely mindjárt szeretetté alélt benne a kerti törpe iránt, egy pillanatig szinte felüdítette, s úgy billentette el a fejét jobbra, mintha gomba-, szamóca-, és őzlábszagú puha erdei mohára pihenne le; de vajon meddig tartott ez a nyugalom?
Mikor ismét föltámasztotta a fejét, már tisztán látta, hogy az új tulajdonos az ő ablakát figyeli, repedt és fekete körmei között föl-fölizzik a cigaretta, sőt úgy látta, hogy még a szemében is kigyúl, mintha nem füstöt, hanem tüzet nyelne. Ó, csak ne álmodta volna meg ezt az embert már évekkel, évtizedekkel ezelőtt, ezzel az izzadó lomhaságával és a pucér hasával, amely előbuggyan az inge alól, mint egy szőrös tök... Még a füleit is látta, ezeket az apró, kerek és vastag peremű füleket, amelyek a fiatal keserűgombához hasonlítanak... Így külsőre zöldségkereskedőnek néz ki... Egész biztos, hogy zöldségkereskedő... Mintha látta volna is a piacon, a betonasztal mögött. Úristen!... Megvenni egy házat petrezselyem és karalábé árából... Csalásból! Halkan nyöszörögni kezdett, és félig lehunyta a szemét, de így is látta, hogy a ládákban már viszik az ócskasorra szánt
BALASSIT
CSOKONAIT
BERZSENYIT
TOMPÁT
MADÁCHOT
JÓKAIT
KEMÉNYT
PETŐFIT
ARANYT
VÖRÖSMARTYT
KRÚDYT
MIKSZÁTHOT;
igen, látta ő mindezt jó előre, amikor a kisebbik fiút megkísértette a kaland, s már-már a többiek is csak a narancsillatot szimatolták annak a távoli és bizonytalan országnak a nevében, és úgy tettek, mintha az embert nem kötné a kút kávája, a tetőcserép meg az utca... És az emlékek... „Nehogy szétmenjetek!... Nehogy föladjátok a szülői házat... Van itt hely mindenkinek bőségesen... És ha kikívánkozik belőletek, hogy én megyek, üssetek a szátokra, aztán szégyenkezzetek át a nappali szobába, és kérjetek bocsánatot nagyapátok arcképétől” — ezt kellett volna mondania még akkor, könnyezve vagy akár fenyegetően is, de elmulasztotta, és a kisebbik most megy... Elkésett az intelemmel. Utoljára, amikor beszélt hozzá, és azt mondta: „Fiam, mielőtt elindulsz a nagy bizonytalanságba, eredj hátra a kertbe, és szippants egy kis bodzaillatot” — a fiú kinevette: „Majd Estoril bárjaiban teleszívom magam whiskyszaggal...”
A kisebbik fiú nem szerette sem a virágokat, sem a fákat, és az új gazda, mintha csak az örökébe lépne, megpöccinti a kalapját, és a tekintetével int a napszámosoknak, akik harcsafűrésszel és hosszú nyelű fejszékkel érkeznek, hogy a ház bal oldalán kezdjék, mert ott sürgősen garázst építtet; előbb vágják le a fákat, majd ássák körül a gyökeret, és emeljék ki mindenestül, nehogy megint vadhajtás törjön elő a földből, és bajt csináljon; úgy munkálkodjanak, hogy lehetőleg nyoma se maradjon a
BODZÁNAK
ORGONÁNAK
LABDARÓZSÁNAK
JAPÁNBIRSNEK
TEARÓZSÁNAK
CSIPKEBOKORNAK
FAGYÁLNAK
JÁZMINNAK
NYÍRFÁNAK
NYÁRFÁNAK
SÍRÓ ECETFÁNAK,
melyet ő annyi utánajárással szerzett annak idején; még most is emlékszik rá, mikor a katonák a háború alatt átvonultak a városon, s a hősi emlékmű környékét föl akarták díszíteni, ők is csak a temetőben leltek vagy két példányt az elhagyott sírok fölött ebből a nagy levelű, vastag árnyékot hullató; ernyős lombú fából; a síró ecetfa kissé hátrébb állt a ház bal szárnyán, a kiszemelt garázsterület mögött, és egy fapadot hűsített árnyékával, de a kicsi fülű ember most intett, hogy azt is vágják ki a gyümölcsfákkal együtt, mert az alma, körte, szilva nem rentábilis, s csak elveszi a fényt a kerttől, amelyet ő kerítéstől kerítésig föl akar ásatni, hogy zöldséget termesszen benne:
KRUMPLIT
ZELLERT
KALARÁBÉT
PADLIZSÁNT
SÓSKÁT
SPENÓTOT
FOKHAGYMÁT
RETKET
ARTICSÓKÁT
SPÁRGÁT; spárgát — kötelet: inkább kötelet a nyakamba, csak már ne lássak semmit! — gondolta az öregasszony, de mégsem csukta le a szemét, hanem valami fásult és tehetetlen kimerültséggel nézte, ahogy az egyik férfi fölfelé vonszolja a síró ecetfát, amelynek a levelei már elernyedtek, s mint kifakult zöldes rongydarabok, puhán csúsztak az ágak után föl, föl a homokos ösvényen a kapu felé; s ha már kivágták a fákat s a bokrokat, jól is tette, hogy elballagott
A KAPA
Az ÁSÓ
A CSÁKÁNY
A BALTA
A GYOMLÁLÓKÉS
A METSZŐOLLÓ
A LAPÁT
A GEREBLYE
AZ OLTÓKES
A HÁNCSKÖTEG
ÉS A KISSZÉK,
de a fogasért kár volt: jaj, még nem lett volna szabad elvinni azt az ágas-bogas fogast, melynek árnyéka most körbeforgott az ő szobájában, mint egy kiborult fa gyökere, s úgy összehorzsolta gyönge testét és lelkét, mintha félholtan a csontok hegyében feküdne, fekete és hegyes nyársak élén, akár a bogár, melyet a tövisszúró őrgébics nyársalt fel: mint egy sápadt hold, amelyet a szarvas tart az agancsa között, úgy hajlott be, és tört meg az ő teste; ez az állófogas a családi emlékek szétágazó szobra volt számára.
Függtek már rajta véres ruhák is, de nem ez volt fontos, hanem az, hogy egy-egy alakzat, ahogy a kabát vállból elbillent, vagy a nadrág lógott ernyedten és mégis a legkifejezőbb tartással, sajátos mozgásuk szerint mutatta meg azokat, akikkel együtt élt, egy fedél alatt, s akiket sosem látott oly élőelevenen, mint éppen akkor, ha nem voltak odahaza, s ő átcsoszogva az előszobán, egy pillantást vetett a fogasra; és ha összeveszett valamelyikükkel, és restellt bocsánatot kérni a nagy szája miatt, kiosont az ajtón, arcát odaszorította a megbántott ruhájához, és szép csöndesen kisírta magát... Még a fölakasztott ruhák szagát is ösmerte: Béla-szagú, Annuska-szagú, Jóska-szagú...
„Már a fogast is elvitték, csak engem nem visznek” — motyogta, s amikor fölnyitotta a szemét, mindjárt észrevette, hogy a fia áll a szoba közepén két egymásra helyezett hokedlin, és azon erőlködik, hogy a csípőfogóval levágja azt az egyszerű zománcozott csillárt is a huszonötös égővel, s valahányszor megreccsen alatta a szék, oly ingerülten pillant alá, mintha erről is ő tehetne... „Hát akkor vigyetek el mindent az utolsó tűig” — lehelte szét alig hallhatóan, majd mintha megbánta volna a végső lemondást, egy pillanatig eltűnődött: vajon szegény megboldogult Józsim kulacsát is elvitték?
Érdekes, hogy milyen rossz szaga is volt annak a katonakulacsnak, amit hazahozott a frontról; milyen penész-, iszap- és szegénybaka-szaga... Ha beleszagolt, szinte hátratántorodott, és lám, most mégis valósággal áhítozik rá, hogy igyék egy kortyot abból a dugó-, alumínium-, ázott bőr- és békalencseszagú kotlós vízből, ami a kulacsban kotyog; abból a Józsi-szagú vízből, mert az egymás iránti csöndes szeretet és az irgalom mindig átlendítette őket azon, hogy egymás betegségétől és undokságaitól undorodjanak...
Istenem, mit tudnak még elvinni?
Maradt-e még valami?
Őt most már ne is vigyék, hagyják itt — majd csak kiteszi az árokba az új gazda, s az a néhány nap, az a néhány hét úgyis eltelik; akár el se köszönjenek tőle... Vagy ez a csönd talán ezt jelenti, hogy már odébb is álltak?... Menjetek, menjetek, engem pedig hagyjatok itt prédának... Hallgatózott egy keveset, és a csend most nagyon fényes volt, nagyon alattomos és tele sejtető zajokkal; jobb füle alatt, a halántékára tapadó kóccsomó alól előszaladt egy hideg verítékcsepp, és az orra hegyén állapodott meg.
Mi ez a zaj?... Mi ez a kiabálás?
Oly könnyedén ült fel, mint kislány korában, ha álmából riadt, s ekkor látta, hogy az ösvényen egy rozsdás bádogajtót cipelnek — ezt a szégyellni való, illetlen holmit, amely a pincében hevert, mióta csatornázták az utcát, és a kertben, a ház háta mögött lebontották az árnyékszéket; a budiajtót vitték, és hozzákötve Krampuszt, a kis sárga foltos, hegyes orrú kutyát; az állat örömében vakkantott, és körülcsaholta az ajtót, amelyet utolsó tárgyként őrzött a ház körül; két lábra állt, láncát csörgetve visszafelé iramodott, és valami sunyi fölénnyel pillantott a házra, mintha azért volna oly boldog, hogy valaki még maradt utána, aki talán mégse annyira becses, mint ő...
VITTÉK A BUDIAJTÓT
VITTÉK A KUTYÁT
VITTÉK AZ AJTÓT A ROZSDÁJÁVAL
VITTÉK A KUTYA BOLHÁIT
VITTÉK A HORGOT: AZ AJTÓN
ÉS A ZÁRAT
ÉS BENNE A RUGÓT
VITTÉK A KUTYA NÉGY LÁBÁT
ÉS A HÁTÁN A SÁRGA FOLTOKAT
ÉS A NEDVES FEKETE ORRÁT
ÉS A MÁJÁT MEG A HEGYES FOGAIT
ÉS A NYAKÁN A NYAKÖRVET
ÉS A LÁBAIN A KÖRMÖKET
VITTÉK AZ AJTÓT
VITTÉK AZT A KUTYÁT,
elvitték, úgyhogy most már csak az öregasszony maradt; és mindjárt ki is nyílott az ajtó, s a fia a cipekedéstől valahogy földuzzadva, csípőre tett kézzel megállt vagy két lépésre az ágyától, az arca is fölfúvódott, a szája pedig kerek lett és az ajka rovátkált, mint a trombitáló angyaloké; talán még hunyorított is az erőlködéstől, hogy ne fogja fel mindjárt teljes súlyában és elesettségében az öregasszonyt, azzal a gonddal együtt, amely pár hónapig még reá szakadt; aztán kiengedte magából a levegőt, egészen összeleffedt, mint egy hirtelen kiürült tömlő, és közben ezt susogta: „Na még csak maga hiányzott!”
És máris úgy nézett szét, úgy tapogatta körbe tekintetével a szobát, mint aki hirtelen föl akar emelni valamit, de nem meri megfogni csupasz kézzel, mert iszonyodik attól, amit meg kell fognia: égéstől, hideg kocsonyásságtól, borzongató ráncoltságtól, tömlőként csüngő emlőtől, amelyből az idő a meleg húst is kiszívta, könnyűségtől, alattomos nehézségtől, zsákba dobált nedves csontoktól és a zsák eleven szakadásaitól, kínzó páráktól, gyötrő szagoktól; ide-oda forgott tehát, mint aki rongyot, pöszléket, gyaluforgácsot keres, hogy legalább az ujja begyét szigetelje el attól az anyagtól, melyet kényszerűen meg kell érintenie...
De nem talált semmit, és kiment a szobából; az öregasszony már nem is tudta, hogy meddig időzhetett a fia az udvaron, mert amikor ismét fölpillantott, már-már a halála szélén, az új tulajdonos állt az ágya mellett, és a haldoklónak úgy tűnt, hogy egy kis részvéttel mosolyog, miközben őt nézi; és abban a pillanatban valahogy szépnek is látta őt, hatalmas testének izzó barnaságában, olyannak látta, mint egy fiatal hindu istent, és bizonyára fölborzongott benne a szeretet és az áhítat, amelyet most nem tudott különválasztani; talán fölizzott egykori leánytestének minden forrósága, de már alig tudta kinyújtani a karját, hogy tegezve ennyit mondjon az apró fülű embernek, aki most olyan kék szájjal mosolygott, mintha faiepret evett volna:
„Ne engedd, hogy elvigyenek!... Hadd haljak meg itt... Irgalmazz!”
És az ember lehunyta a szemét, és fölényes jósággal bólintott, mint egy isten, aki megelégelte a szenvedést...

MEGEMLÉKEZÉS A NEVEKRŐL

N. városban egész nap szólongatták egymást az emberek; áttekingettek az utcák szakadékai fölött, derékig kihajolva az ablakokból, mint amikor két hajó egymás közelében halad el a nyílt tengeren, bizonytalanságot és sóvárgást sajdítván meg az ismerősökben: hadonászva kiáltoztak reggeltől estig.
— Halló, Schilling úr, figyeljen!
— Halló, Cristomas! Maga lát engem?
— Minden jót, Putifárné asszony!
— Isten áldja meg, szép Helénám!
— Erőt, egészséget, Saint Simon!
— Viszont kívánom, Shaw szomszéd!
— Meghal a nevünk!
— Úgy bizony, meghal!
— S nélküle mi is elszáradunk!
Az egyik utca sarkán részeg péksegéd hajlongott a fal mellett, lisztes sapkájával törölgetve a szemét, és esküdözött, hogy inkább börtönbe megy, de nem engedi kicsavarni tudata kezéből az Angelo nevet, amelyet örökölt.
— Halló, kolléga úr, halló!
— Szólítson csak Müllernek.
— Hát nem mindegy az, kérem?
— Nem, ma ragaszkodom hozzá!
— Akkor én is az enyémhez!
— Igaza van: maradjon Schneider.
— Ön pedig Müller.
— Még annak érzem magam!
— Eddig szégyelltük a nevünket!
— Mert foglalkozást jelölt, azért!
— Mert nem volt benne képzelőerő!
— Pedig a Müller gyönyörű, kérem!
— A Schneider ugyancsak, szomszéd!
— Az öné fémes, szikrázó név!
— Az öné finom és nagyvonalú!
— Ó, köszönöm, nagyon köszönöm!
— Én is, igazán hálás vagyok!
Másnap megkezdték a nevek beváltását; a körzeti polgárőrségek előszobáiban gázmáglyákat gyújtottak, és hatalmas plakátok óvták a lakosságot bármiféle visszaéléstől; a fülkék ablakai mögött nem lehetett arcokat látni, mintha a hivatalnokok alant dolgoznának valami pincében. Mélyről szállt fel a kérdő hang is:
— Neve?
— Pithagorász Thétele.
— Neve?
— Inter Ferencia.
— Neve?
— Szolvay Szóda.
— Neve?
— Mária Üveg.
— Neve?
— Kova Moszat.
— Neve?
— Kvázi Részecske.
NEVEKET SZIGORÜAN CSAK A FIZIKA, A KÉMIA, A BIOLÓGIA, VALAMINT A MATEMATIKA TERÜLETÉRŐL SZABAD VÁLASZTANI!
— Neve?
— Lézer Sugár.
— Neve?
— Poli Vinilin.
— Neve?
— Glauber Só.
— Neve?
— Ultra Viola.
— Neve?
— Véges Végtelen.
AZ ÚJ NÉV FÖLVEVÉSÉTŐL KEZDVE SZIGORÚAN TILOS BÁRKIT A RÉGI NEVÉN SZÓLÍTANI, BELEÉRTVE A BECENEVEKET IS!
— Neve?
— Tetra Éder.
— Neve?
— Tér és Idő.
— Neve?
— Ezüst Jodit.
— Neve?
— Kalkó Pirit.
— Neve?
— Null Pont.
— Neve?
— Abszolút Semmi.
Egyik ablaknál, amely előtt botra támaszkodó aggastyán állingált, kék csöppektől vizenyős szemmel, hirtelen egy szögletes arc merült föl, de a rés oly szűk volt, hogy a homlok felső része és kétoldalt a fül lenyesődött, akár a képmontázson.
— Névbeváltó egyén, kéretik otthon elfogyasztani száraz humorát, nem pedig itt szemetelni vele!
— Abszolút Semmi vagyok! — mondta az öreg, s türelmetlenül köhécselt.
— Hát akkor legyen már valami! —• ordított ki az ablakon a névátíró; de az öreg csak megrázta a fejét, és közelebb lépett:
— Hogy méltóztatott mondani?
— Abszolút semmi nem létezik!
— Bocsásson meg, kérem, de én szakmabeli vagyok — felelte az aggastyán. — Ez egy fizikai, vagy ha úgy tetszik... bölcseleti fogalom... és jogom van annak lenni, aminek érzem magam!
Indulatosan kocogott a botjával:
— Micsoda műveletlenség!
A hivatalnok visszamerült a bizonytalanságba, ahol tompa, izgatott vitatkozás hallatszott; kis időre csend lett, majd az ablak csatornájában megjelent az új keresztlevél.
— Neve?
— Koszinusz Alfa.
— Neve?
— Dimethil Éter.
— Neve?
— Kábító Kéjgáz.
— Képlete?
— Nitrogénmonoxid.
— Tovább!
— Chilei Salétrom.
— Tovább!
— Kiló Kalória.
— A következő!
— Imaginárius Szám.
A hivatalnok, akit fölzaklatott iménti pörlekedése a professzorral és saját tájékozatlansága, amely nevetségessé tette a várakozók előtt, most az előszobába lépett, kiragadta a villát egy vénasszony kezéből, és szitkozódva mutatta, miként kell rászúrni a régi keresztleveleket, hogy az iratnak mind a négy csücske elhamvadjon a máglyán, és a pernye a rostélyra hulljon; aztán körbemutatott a plakátokra, dühös mozdulatával vissza akarta nyerni fölényét.
A RÉGI NEVEK MA ÉJFÉLTŐL ÉRVÉNYÜKET VESZTIK, HASZNÁLÓIKAT HÚSZ ÉVIG TERJEDŐ BÖRTÖNBÜNTETÉSSEL SÚJTJA A HATÓSÁG!
— Neve?
— Jupiter Lámpa.
— Neve?
— Mértani Test.
— Neve?
— I.
— Hogyhogy I.?!
— Négyzetgyök Mínusz Egy.
— Az más. A következő!
— Anti Anyag.
— Tovább!
— Tompa Szög.
— Tovább.
— Celsius Fok.
— Tovább!
HA A MAI KORSZAK EMBERE VAGY, FELEJTSD EL, HOGYAN SZÓLÍTOTT ANYÁD! FOJTSD EL RÉGI ÉNED KÍSÉRŐ ÉRZELMEIT!
— Neve?
— Benzol Származék.
— Nem az őseire vagyok kíváncsi!
— Benzol kívánok lenni.
— De milyen származék? Naftalin?
— Isten őrizz!
— Fenol úr?
— Az sem...
— Talán Anilin?
— Esetleg...
— Álljon ki a sorból, barom, és ne zavarja a munkát. Tűnjön el, nem hallotta?
Most az előszobában nyüzsgölődés kezdődött, s az emberek közül jó néhányan, akik úgy érezték, hogy fölvett nevük nem pontos, s részleteiben semmivel sem indokolható, ijedt bűntudattal húzódtak hátra, vagy hirtelen új neveket találtak ki, amelyekben valami káröröm lappangott.
— Neve?
— Koch Bacilus.
— Neve?
— Sebhedt Bujakór.
— Neve?
— Tizedes Tört.
— Neve?
— Gravitációs Tér.
— Neve?
— Canis Merda.
— Neve?
— Hulla Méreg.
— Milyen hullaméreg?
— Nem tudom.
— Kadaverin?
— Még mit nem!
— Putrescein?
— Szó sincs róla!
— Akkor álljon ki a sorból, és gondolkozzék rajta! Addig elmélkedjék, amíg dögszagú lesz!
— Nem állok ki a sorból!
— Álljon ki, mert ha nem...
— Na bumm, és akkor mi lesz?
— Az lesz, hogy a név helyett egy csupasz számot kap, amit a szentek se törölnek majd le magáról!
— Miféle számot?
— Például 00 lesz a neve.
— Hát akkor teszek a számokra, te Pilátus kutyája! Legszívesebben beverném a pofádat!
A fiatalember, aki a sor élén állt, egészen behatolt az ablak résébe; haja mélyen rásimult a tarkójára, és elöl fürtökben lógott, akár a kuvaszoké; sovány farát hátradudorította.
— Ha kifogásod van a nevem ellen, írd be az eredetit! — suttogta gyilkos szemvillanással. — Juliusz Cézár vagyok!
Ekkor egy toprongyos férfi, aki a váróterem szögletében gubbasztott, egyetlen mozdulattal elsimította ruháján a szennyesen kifeslő bélés rózsáit, fölugrott, és új öltönyben, csikorgó talpú cipőben kisietett az udvarra; sípjelére négytagú fegyveres őrség szaladt elő.
— Egy névcserélő egyed a technikai korszak új szelleme ellen lázít! — mondta a civilrendőr.
A katonák berontottak; kettő közülük mindjárt a fiatalember lábát kapta el, és úgy megrántotta, hogy a lázadó hanyatt esett, koponyája tompán döngött a padlón; a másik kettő megragadta a karjától, s úgy fektében kivonszolta az udvarra, majd ütlegelni kezdte puskája agyával, amely tömör gumiból volt préselve; a vér nemsokára vörös szőnyegként terült alája.
— Neve?
— Párisz.
— Neve?
— Heléna.
— Neve?
— Midász.
— Neve?
— Thaisz.
— Neve?
— Patroklész.
— Neve?
— Európa.
— Szóval lázadás?!... Általános lázadás?!... Mind megtébolyultak?!... őrség!... Megnyitni a jeges vízsugarak útját!... Őrség, őrség...!
Beszélték, hogy a többi névcserélő-körzetben rendbontás nélkül folyt le az új keresztlevelek kibocsátása; éjfél után az utcák elcsendesedtek, és aki későn baktatott haza, fáradtan vonszolódott a falak mentén, mint aki nyűgként cipeli idegen egyéniségét; egy-egy tétova gondolattal még megkísérelte ugyan új nevének éles és riasztó vonalai közé behelyezni magát, mint aki valami összedobált vasak közé roskad le, de viszolygása oly erős volt, hogy inkább elhessentette magától a kísértést, s akár egy megcsonkított állat, amelynek már a menekülés sem nyújt védelmet, tovább vergődött előre.
Hideg, krétafehér fény terült szét az elhagyott tereken, és távolról sem hallatszott semmiféle zaj; csak éjjel, úgy két óra körül hasította szét egy belvárosi mellékutca csendjét váratlanul valami női sikoltozás és cipősarkak ropogássá gyorsuló kopogása: nyomában súlyos meztelen talpak csattogtak az aszfalton; a lány égszínkék tüllruhában volt, és teste úgy virított át rajta, mintha izzásban volna: a fiatalember, aki üldözte őt, meztelen volt, csak a szemérme elé kötött egy tenyérnyi műbőrköténykét.
— Állj meg! — mondta kérlelő-kétségbeesetten, a lány után suhanva, és kinyújtotta a kezét. — Én még nem vagyok idegen!...
A lány beugrott egy kapu alá, aztán hirtelen megfordult, és mellét, mint két légelhárító gömböt, a férfinak feszítette.
— Neve?
— Hát nem ismersz meg?
— Ádám!...
A férfi tekintete sötéten villant a kapualj homályába, ahol egy szemetestégely komorlott; Éva félénken és kiszolgáltatottan támasztotta tenyerét a féri csupasz vállának, és sírt; a tüllruha úgy remegett rajta, akár a kékes fény; aztán a fiú körülpillantott, s mintha nőjének reszketeg gyámoltalansága lázítaná fel, egy mozdulattal lehasította róla a ruhát, és magával sodorta őt a cementre.
— Mit teszel velem? — kérdezte Éva, de azért szorosan átölelte a nyakát, ráfonódott egész életével.
— Újranemzzük a világot! — szuszogta Ádám az ölelés buzgalmában kissé irreális hangon.
— De miért épp itt, miért?...
— Minden perc késő!... Fajtám elhal!... Már csak számozott barmok mozognak a földön!... Ki kell törnünk a betonhasábok erdejéből valami üde tisztásra, ahol élő nevű gyermeket nevelünk!
— A paradicsomot is újranemzzük?...
— A paradicsomot is. Feltörjük a talaj betonhéját, és almafákat ültetünk, amelyekről mindenki ehetik majd!
— Akkor ölelj, Ádám, ölelj! — mondta Éva boldog nyögéssel, és forrón elnyíló ajkát odakínálta a férfinak.
Testük jószagú verítéke egybefolyt, mint tavaszi olvadáskor a hegyek leve, s már kábultan és öntudatlanul beléfeledkeztek a világ újrateremtésébe, amikor kicsapódott mögöttük a kapu, és riasztó fénysugarak darabolták szét a sötétséget: a géprendőr állt a bejáróban, és szemének fénypásztájával többször is körülseperte a kapualjat.
— Hol vagy, Ádám?! — zengett föl a lépcsőház. — A nevedet használtad, és vétkeztél a törvény ellen!
A géprendőr kezében megcsörrent a bilincs; a férfi és a nő föltápászkodott a földről.
— A hölgyet hagyhatod — mondta a robot vigyorogva. — Majd a bajtársak elszórakoznak vele egy kicsit... Olyan élményben lesz része, hogy sosem felejti el...
— Ádám, védjél meg! — sikoltott föl Éva. — Nem akarok gépet szülni!... Borzongok a gépektől!
A férfi egy redőnylehúzó rudat pillantott meg a lépcsőkorlát mellett, megragadta a kampót, és a gépember felé indult; egyetlen mozdulattal sikerült elakasztania, úgyhogy a robot hatalmas zajjal végigbukott a cementen; akkor mellére térdelt, és egy kőkockával bezúzta a borítólemezt.
— Meg kell keresnünk a szívét! — mondta. — Kiemeljük, és magunkkal visszük ijesztő emlékként!
A bal oldali részben azonban, ahol a géprendőr zubbonya bemélyült, akár a letaposott konzervdoboz, Ádám mutatóujjai dühös mohósággal csak egy hideg, fekete tekercsre fonódtak rá, s ő iszonyodva
— Nincs szíve! — mondta széttárva a karját szinte mindjárt föl is ugrott a robot mellől.
rémült meglepődéssel, és tehetetlenül nézte a meztelen nőt, akinek szép teste vérzett a karcolásoktól meg a fogak harapásától.
— Hallod?! — remegett Éva. — Fütyülnek!... Megmozdult minden gépzsaru!... Meneküljünk innen!
S csakugyan e pillanatban a rendőrsípok hangjai mint sivító és keresztül-kasul egymásra dobált, óriási fűrészplattnik szelték át a város csendjét: a férfi megfogta a nő kezét, és szaladni kezdtek a falak mentén, ki a házak közül, a hegyek felé, amerről friss gyantaszagú levegő áramlott a völgyben fekvő város felé.
— Attól félek, hogy ijedtünkben elfelejtjük a nevünket! — szuszogta a férfi, mintha menekülés közben saját mellén taposna. — Szólongassuk hát egymást, nehogy baj érjen! Kiáltozzunk!
— Ádám, Ádám, Ádám, Ádám!
— Éva, Éva, Éva, Éva!
— Ádám, Ádám, Ádám, Ádám!
— Éva, Éva, Éva, Éva!
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .